Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (1. kötet) - 13

megiramodnak: látják a falut. Alig felerésze látszik s ez a felerész is
oly nagy, amilyen nagy falut még nem láttam. Kisül, hogy ez a falu
voltaképpen négy egymásba ragadt falu: Volál, Karatna, Fel- és Altorja.
De még egyéb furcsaság is kitünik róla: Háromszék földjének egy
darabkája s nem Háromszékhez, hanem Felsőfehérmegyéhez tartozik,
amelynek székhelye – Segesvár. Jó, igen jó lovakkal kétnapi ut ide. S
van még a szomszédságban néhány ilyen falu s szerteszórtan egyebütt is,
kis szegletecskék a mappán: s ezek együtt Felsőfehérmegyének
neveztetnek. Bemegyünk a faluba, sürün érik egymást a szükebb, meg
tágasabb kuriák, a nemesi udvarházak, még sürübben a zsellérházacskák,
volt jobbágyok már nagyobbacska házai, s elvétve módosabb házak:
hatökrös gazdák laknak itt. Sem nem urak, sem nem jobbágyok –
katonaembereknek hivják őket. A székelység ama bizonyos harmadik rendje
ez, mely a lófőszékely után következik s amely 48 előtt gyalog szolgálta
a császárt.
Vasárnap, alkonyodik, csakugy hullámzik a torjai korzón, a
füzfaszegélyezte patak mentén a torjai aranyifjuság. Itthon ragadt
gavallérok, vakációzó diákok, mind urfiak, s még nagyobb sereg
páváskodó, begyeskedve sétáló kisasszony – ugy látszik, nem tréfált
édesanyám, amikor azt mondta: 99 kisasszony van itt. De nekem most csak
arra van gondom, hogy büszkén kiszegett fejjel vágtasson végig Pista s
Fecske a torjai korzó mellett, csakugy félszemmel sanditok a társaság
felé, – vajjon itt van-e már az a kisasszony, akivel én is majd szemtől
szembe fogok állani, mint ahogy állott Benkő Ádám az ő Ilona nevü
végzetével?
Karatnán van Ignác bácsi háza, édesapám uccáról-uccára igazgat: jobbra
hajts, balra hajts. Addig jobbra, addig balra, megérkezünk, régi
udvarház elé kanyarodik a szekér, megállunk a tornác előtt. Fonott
karosszékben ül egy fehéredő haju, komoly arcu, nyulánk termetü ember,
mellette egy javakorabeli, kissé hizásnak indult, villogó szemü asszony.
Alattuk, a lépcsőn egy fiatal s egy serdülő leány. Első pillanatban
látom, hogy örülnek nekünk. Fiatalosan szalad elénk Ignác bácsi,
lesegiti édesanyámat. Megcsókolják egymást, ám ezt megelőzően édesanyám
illendően kezet csókol a papbácsinak. (1817-ben született a papbácsi,
1822-ben az édesanyám.) Mári néni, a két leány – mind csókkal fogadják
édesanyámat, engem megsimogatnak: hisz Elekecske már nagy fiu! Bizony
nagy, már egy-két hónap s tizenöt esztendős lesz Elekecske.
A nagyobbik leány: Márika. Igazán Márika. Szőkébe hajló, átlátszó arcu,
finom, törékeny teremtés, szelid lelkü, kékszemü, mint az édesapja,
félig torjai, félig baconi tipus. A kisebbik, Zsuzsa, kevés beszédü,
szomoru kedvü, ridegnek tetsző, csak lassan világlik meg, hogy hideg
külseje meleg szivet takar. Azt hiszem, egészen kicsi korában sem
becézték Zsuzsikának. Barna arc, nagy fekete haj: egészen baconi tipus.
Az anyja, ha haragszik rá valamiért, nem is szólitja máskent: te baconi!
De ez a ház most a békesség, a csendesség háza – ideális papi ház. A
háznak uri ház a formája, bár jóval kisebb, mint a Gábor bácsié.
Apró-fazsindelyes ház, mindössze három lakószoba benne, aztán konyha,
kamara. Két oldalt folyosó veszi körül, a faoszlopokra borszőlő indái
kapaszkodnak, oszlopok közt hosszu virágládák: most éppen fehér violák
nyilnak bennök. Ez a ház Kun Gábor uram háza volt, de a konyhát, a
folyosót a papbácsi ragasztotta hozzá. Eszerint két szobában huzódott
meg tekintetes Kun Gábor uram büszkesége, akinek családfáját az a nagy
szégyen érte, hogy leánya beleszeretett egy müvelt, szelid lelkü ifjuba.
Egy papba, aki _csak_ „katonaembernek“ a fia.
Virágillat a folyosón, virágillat a házban. (Nem mondom:
levendula-illat, mert ennek a hitelét, levendula-illatot soha nem
szagolt irók igen-igen lejáraták.) S a kert, a kert! Szép, szabályosan
vágott, gondozott utak, az utak mentén gyümölcsfák: batul, pónyik,
aranypármén. Patak szeli át a nagy gyümölcsöst (minden fáját a papbácsi
ülteté), a patakon könnyü kis hid, a karfája zöldre festve: a papbácsi
sajátkezü müve. Tul a patakon nagy kerek tó, fehér és vörös liliomok
szegik, a közepén karcsu rudon kis nemzeti zászló. A patakból csurog a
viz a tóba, onnét vissza: mindig friss a vize. De ez csak az egyik kert.
A ház végén virágoskert, virágoskert szélén méhszin. Átellenben egy
másik kert: ez is gyümölcsös, a közepén gyümölcs-aszaló, a papbácsi
kitalálása – és szaladgál a kertben egy őzike. Most még rémülten szalad
előlem, de majd megbarátkozunk. Ugy megbarátkozunk, hogy majd, amikor az
őzzé varázsolt árva fiuról irom a mesét, ez az őzike szaladgál a szemem
előtt, ezt a kertet látom, áttelepitve ide a másik kert tavát. S mennyi
málnabokor a keritések mentén! Önkéntelen András nagyapám kertjére
gondolok. Ő is ily szép sorjába ültette a fákat, mint a fia; ő is
málnabokrokat ültetett az – unokáknak, mint a fia, aki bizonnyal az
unokákra gondolt szintén, amikor e bokrokat ülteté. Apa és fia,
mindketten a halhatatlanságnak dolgoztak, s jusson bár idegen kézre az
édes anyaföld, unokáról-unokára öröklődik a szép sorjába ültetett
fáknak, a keritések tövéből mosolygó málnabokroknak édes-bus emléke:
apának és fiának a halhatatlansága. Igaz-e?
*
A papbácsiban nincs egyetlen vonás, a kálvinista papot ezer mértföldről
megismertető. Arcának, kezének szinte átlátszó fehérsége, hangjának
lágysága, modorának simasága, minden mozdulata a francia regények
abbéjára emlékeztetne engem, de még azt sem tudom, mi fán terem az abbé:
tudatlan kálvinista diák vagyok. Müveltség dolgában messze felette áll a
falusi tekintetes uraknak; azoknak is, akik just hallgattak a
marosvásárhelyi akadémián, aztán félig vagy egészen végezetlen az ősi
kurián rekedtek, az ősiből apránként eladogatva egy-két darabot. Nagy
tisztelettel hallgatják szavait a tekintetes urak, ő meg szelid
mosolygással néz el a korlátolt, maradi okoskodásu fejek fölött.
Megütődve hallom, hogy apró urficskák öreg rend cselédeket is tegeznek.
Hiszen ez egészen más világ, mint a mi világunk, oda át, az erdőn tul, a
szabad székely lakta szép Erdővidéken! Ha a tekintetes ur felnéz az
egekre s azt jövendöli a felhők járásából, hogy: meglássátok, ma esső
lesz, – a tekintetes ur cselédje (vagy napszámosa) alázatosan jegyzi
meg: _jól parancsolja_ a tekintetes ur, ma csakugyan esső lesz. Akármit
mond a tekintetes ur, nem mondja, hanem parancsolja. Volt jobbágy, volt
zsellér még mindig bizonytalanul, félve, ijedezve jár az uj világban,
vajjon nem tér-e vissza a régi világ, a 48 előtt? Huszonöt esztendő
röpült el 48 után, de a lelkek még nem szabadultak fel. Sem a nemesi,
sem a paraszti lelkek. Most már kezdem érteni az én kicsi falumnak talán
egyetlen jobbágyemberét, aki a negyedik faluban lakó méltóságos Ákos
urfinak, minden tavasszal ajándékbárányt viszen. Méltóságos Ákos urfi
családjának néhány darab földje volt a mi határunkon 48 előtt, erre a
néhány földre volt jobbágy Pattantyus Vajna Áron. Méltóságos Ákos urfi
sok pénzt veszitett kártyán, a mamája az egész vidéket beszaladgálta
pénzért: Pattantyus Vajna Árontól is kapott harminc ezüst huszasokat.
Méltóságos Ákos urfinál minden tavasszal megjelen a volt jobbágy az ő
bárányával s meginstálja alázatosan az urfit: ha megkaphatná a harminc
ezüst huszasokat…
Ez ugynevezett történeti tény, ha ugy tetszik: kulturtörténeti adalék
annak a bizonyitására: mely lassan, nehezen szabadulnak fel a lelkek.
Ebben a rengeteg nagy faluban két könyvtár van: egy holt s egy eleven. A
holt könyvtár az Aporok lakatlan kastélyában látható, egy nagy terem
közepén, a földön, óriási halomba összehányva. Ezt az egerek olvassák. A
másik, az eleven: a papbácsié. Itt találkozom először Schillerrel és
Goethevel; itt válogathatok először kedvem szerint a jó magyar
könyvekben s olvashatom végig a Vasárnapi Ujság, a Magyarország és a
Nagyvilág bekötött évfolyamait. Itt kezdtem forditgatni s könyv nélkül
is megtanulni Schiller kisebb költeményeit, különösen, amikor megtudtam,
hogy Márika is próbálgatja gyenge szárnyait, ő is forditgat Schillerből,
édesapja nagy örömére.
Ennek a rengeteg nagy falunak 99 kisasszonya közt csak két igazán müvelt
kisasszony van: Márika és Zsuzsa. Lengyelországi német leány, Jozefin
kisasszony s a papbácsi együtt oktatják, nevelik a leánykákat. A derék
kisasszony ismereteinek hiányosságait bőven pótolja a papbácsi: ő
egyformán járatos a tudomány minden ágában. Nem magoltat, hanem
magyaráz, az apáknál szokatlan nagy kedvvel és türelemmel. A gazdaság
nem köti le idejét: felibe müvelik a földjeit, leánykáinak s kertjeinek
szenteli életét. Közbe-közbe fur, farag, mint András nagyapó, Márikának
is, Zsuzsának is kis szövőszéket farag, amelyen játszva tanulják meg a
szövést. Müvészi faragványu kalitkákban fütyülnek a kanári madarak: mind
e kalitkák a papbácsi remeklései.
Mári néni szerepe a leánynevelésben annyi, mint a többi tekintetes
asszonyé: nagy gondja van arra, hogy az ő leányait öltözködésben tul ne
szárnyalják a többi kisasszonyok. Majomszeretettel veszi körül a két
leánykát, különösen Márikát. Csak ezt a két leánykát szereti meg az
urát, ez a három lény az ő világa. Már gyülöli azt a fiatalembert, aki
szerelmes a törékeny Márikába, s aki egyszer bizonyosan leszakitja az ő
kebléről ezt a gyenge virágszálat s elhervasztja, el…
Jószivü asszony Mári néni, látva-látom, hogy sem tőlem, sem mástól az
ételt nem sajnálja, de nem mernék, időn kivül, kenyeret kérni tőle.
Nehezen szokom meg az itteni rendes, kimért életet. Pontban reggel 6
órakor tejeskávé, pontban déli 12 órakor ebéd, pontban este 6 órakor
uzsonna-vacsora, mely elmaradhatatlanul tejeskávéval kezdődik s
turóspuliszkával vagy paprikáscsirkével végződik. Ez a rendes,
megszabott étkezés a magyarázata (talán Németországból hozta a
papbácsi?), hogy a halálnak rég eljegyezett ember, a torjai tekintetes
urak nagy álmélkodására, szép öregséget ér, mig a vasgyuró tekintetes
urak sorban dülnek ki férfikoruk delén. Alig hiszem, hogy valahol a
földkerekén, ekkora területen, lenne még annyi özvegyasszony, mint itt.
Némelyik kurián kettő is: a nagymama meg a leánya. Alig csoszogó vén
asszony és életerős, javakorabeli asszony: mindakettő özvegy. A férfiak
közt ritka, amelyik késő öregséget ér. Nagynehéz munka nem fogyasztja
életüket, nyilván a tétlenség, a borozgatás, a rendetlen élet viszi a
temetőbe. Vannak itt méltóságos urak is (Isten tudja, mért cimezik igy
őket), s ezek is oly kis birtokon urak, hogy csupa-csuda. Néhány
jobbmódu tekintetes ur 100–200 holdon úr, a többi 10–20 holdon tengődik,
de úr. Kaszanyelét, kapanyelét, ekeszarvát meg nem fogja. Van két sovány
ökre vagy két rossz lova, e mellé egy kisbéres, egy-két napszámos, ezek
dolgoznak, a tekintetes úr meg nézi. A tekintetes úrnak vannak nagy
kamaszfiai, – ki járt túl egy-két esztendőt a falusi iskolán, ki nem, –
ezek sem dolgoznak, lógnak ide, lógnak oda, mivesnapokon is kugliznak,
borvizes bort iszogatnak – miből? Mári néni tudja, miből. Az ő éles
szeme mindent meglát s szókimondó szája semmit el nem hallgat. Tőle
hallogatom, hogy ez a tekintetes úr is eladott egy darabka földet, az is
eladott. Ennek árából kapott uj ruhát az urfi meg a kisasszony. S én
ezeket még messziről, bátortalanul nézem, mert én még háziszőttes
ruhában s patkós csizmában járok. Tudom, az én édesapám könnyen
járathatna úrfiasan, de magam sem vágyakodom erre. Még nem. Most csak
egy a vágyam: olvasni, olvasni és olvasni. Behuzódom az oldalszobába,
ott van a papbácsi könyvtára: ez a kis szoba az én mennyországom. A
szomszédszoba meg-megtelik vendégekkel, rám-rám nyilik az ajtó, látnak
egy pillanatra a vendégek, úrfiak, kisasszonyok, tekintetes urak és
tekintetes asszonyok, félszemmel kisanditok, aztán hirtelen visszabújok
a könyvbe. Végre is ki kell bújnom az uzsonna-vacsorához. A nagy kerek
asztalra van teritve. Törékeny Márika körül két gavallér legyeskedik:
csudálatosképpen mindakettő kész ember, de csak az egyik visel hivatalt,
a másik itthon ragadt úrnak. Egyelőre próbálgatja, hogyan lehet az ember
kicsi földön úr, ráér még az a hivatal, ha ez a kicsi föld is kicsúszott
alóla. A hivatalt viselő gavallér szép szál ember, szélesvállu, eleven
tekintetü, jóképü ifju, látszik rajta, hogy Pesten jogászkodott: egészen
kipallérozódott. A falusi gavallér zömök, hizásra hajló, cigányképü,
mennydörgő hangu – itt a csata már eldőlt. Megfojtanák egymást egy kanál
vizben Márikáért, akinek, szegénynek, maholnap csak a nagy, csudálkozó
kék szeme marad. Akinek törékeny testét harmadnapos hideglelés
sorvasztja – és alig hallhatóan köhécsel. Mári néni két farkasnak nézi a
két gavallért, akik marakodnak az ő báránykája fölött; gyülölködő
pillantást veteget rájuk, különösen az egyikre, hiszen látja, hogyne
látná, hogy az ő báránykáját melyik farkas falja fel…
Márika érzi, hogy a halálba megy, de a napról-napra hevesedő ostromnak
nem tud ellentállani. A két farkas marakodását nem birja nézni sokáig.
Márika választ. Akármelyiket választja: halált választ. Arra a farkasra
esik a választása, aki városba viszi. Abba a városba, hol a szeszgyárak
bűzétől – dögleletes a levegő. Oly dögleletes, hogy a helyi humorizálás
szerint, ott a bacillus is megdöglik.
Márikát meleg nyárban viszik el a szülei házból, s meleg nyárban hozzák
haza, holtraváltan, derekaljakkal, dagadó vánkosokkal kipárnázott
kocsin. Márika után még jön egy kocsi: azon egy jól megtermett,
nekigömbölyödött dajka ül, karján néhányhetes csecsemő. Márikát
lefektetik leánykori ágyába, ahonnét többé fel nem kel. De Márikának
elébb még meg kell siratnia kedves kanáriját, a Micit. A dajka
kikotyogja: meghalt a Mici, s Márika tágra nyilt nagy szeméből
szivárogni kezd az oly sokszor visszafojtott könny. Márika rám néz:
– Temesd el a virágoskertbe.
Kis koporsót faragok Micikének, sirt ások a virágosba, elföldelem
Micikét, fejfát állitok neki.
Márikának el kell még siratni a kicsi Ilonkát is. Ő rá a sor csak ezután
kerül. Márikának falevelek hullását meg kell várnia, s amilyen
engedelmes gyermek vala mindég, meg is várja, meg. Márikát kiviszik a
temetőbe, Ilonka mellé fektetik. Aludjál szépen, Márika.
*
A mennyország pokollá változik. Mári néni sir, tombol, átkozódik,
ezerszer kiáltja egy nap: Gyilkos! Gyilkos! Gyilkos! Ő tudta, előre
tudta, ugy-e, megmondta, hogy az a „farkas“ megöli – ugy-e, megölte!
Könyörög a papbácsi: csendesülj! Nyugodjunk bele Isten akaratába.
– Nincs Isten! Nincs Isten!
Most még az esztelen harag tagadtatja meg Istent, de telnek, mulnak a
napok, s papbácsi rémülten látja, hogy ez az asszony, aki Istennek
szolgájáért dacolt az apjával, fittyet hányt az egész nemzetségnek,
megtagadja Istent, nem hisz többé benne: Nincs Isten! Nincs! Minden
szava egy-egy tőrdöfés a vallásos, szelid lelkü ember vérző szivének.
Mennyivel mélyebb az ő bánata! Oly mély, hogy még könnye is alig van. Az
ő szeretete emberi szeretet, nincs ebben semmi állati. Csendes
megadással cipeli vállán a keresztet. Csendes megadással ül a poklok
tüzében. Csendes megadással türi az Istentagadó, nyers, indulatos,
csufondároskodó szavakat.
Szeretnék hazaszaladni, de a szent embert itt hagyni képtelen vagyok.
Valami titkos varázs huz közelébe minden nyáron. Ő mindig az, akinek
első pillanatban láttam. Istent megtagadta Mári néni, a szent embert nem
tagadja meg. Ő a bálványképe. Ő érette meg-meglágyul a nyersesége,
le-lecsitul a szilajsága. Már-már mintha azon igyekeznék, hogy ugy
szeresse Zsuzsát is, mint ahogy Márikát szerette…
Vajjon Istennel mikor békül ki?


TIZEDIK FEJEZET.

Ebben megtudjuk, hogyan lesz a diákból ur, s többek közt azt is, milyen
hasznos dolog a legáció?
A diákból ugy lesz úr, hogy a hatodik osztály egzámenje nem egzámen,
hanem – rigorozum. Magyarul: szigoritott egzámen. Aki ezt a szigoritott
egzáment kiállja, abban a pillanatban úrnak szólitják még a professzorok
is. Ahogy kilépnek az auditoriumból a folyosóra, az ujdonsült urak első
dolga, hogy cigarettára gyujtanak. Mostantól kezdve nem kell törni a
fejüket, hol is szippantsanak el egy cigarettát. De nemcsak cigarettára
gyujtanak, amint a folyosóra kiözönlenek, de gyermekes boldogan
kiabálják egymás nevét, tagolva, hosszan elnyujtva, s ami fő, az ur-at
hozzá ragasztva, igy ni: Be–ne–dek E–lek–úr!
Ó de szépen hangzik, ugy-e? Eddig, ha valaki keresett, belekiáltotta a
vén kollegiumba a nevemet, tagolva, elnyujtva, de egyszerüen, úr nélkül.
Ezentul hozzátoldják az urat. Eddig, ha feleletre szólitott a professzor
ur, fel kellett állanom illedelmesen. Ezentul ülve maradok s ugy
felelek. Eddig nem volt jussom, hogy eklézsiát válasszak s „hivatalosan“
hirdessem Isten igéjét. Ezentul én is sorra kerülök s kedvem szerint
válogathatok az előlem még el nem szedett eklézsiák közt.
Úr lesz a diákszolgából is. Ha arra való, privát tanitványokat kap,
mehet legációba, innen is, onnan is, ha nem csurran, cseppen. Szegény
Leopold, lám, most ur volna ő is, de az ő érzékeny szive nem birta végig
a szolgaságot: szinte szégyellem leirni, hogy Leopold is – nem, nem a
kollegium üres szobájában, szülei sirján, lőtt a szivéhez…
Hát, most majd hivatalosan járunk legációba. Akkreditált követei leszünk
a vén kollegiumnak. Nyomtatott ajánló levelet kapunk, amely rövid,
vallásos elmélkedés s egyben ajánlólevél is: benne a nevünk. Minden
eklézsiáról tudjuk, hány olyan család van ott, amelyik az ajánlólevelet
elfogadja s azt legalább egy pengő forinttal meg is váltja. Ki-ki annyit
vásárol, darabja, gondolom, két krajcár, de ezt a nagy summát majd csak
akkor fizetjük, ha a legációból visszajöttünk. A legnagyobb summa lehet
ötven krajcár, – bizony, nagy ez egy diáknak legáció előtt.
Öreg iskolatársaimmal, ha össze-összetalálkozom s elevenitgetjük a
diákélet emlékeit, lelkünk legszivesebben a legáció emlékei körül
mulatozik. A kigondolt és valóban megtörtént élményeknek, anekdotáknak
kincsesháza épül az emlékezés során. S mind megegyezünk abban, hogy az
emberekkel való érintkezésnek, a nyilvános szereplésnek nagyszerü
előkészitő iskolája a legáció. „Minden háznál más a szokás“, s minden
faluban más-más, addig ismeretlen szokásokat találunk. Még nem jár vasut
felénk, sem viseletben, sem gondolkodásban nem egyformásodott a nép.
Puskalövésnyi távolságra eső faluk népének más a viselete, más a háza,
más a beszéde, mások a szokásai, mások az erkölcsei.
Vannak eklézsiák, amelyek nincsenek benn a vén kollégium legációs
listájában, mivelhogy hivatalosan legátust sohasem kértek. De ha magától
ajánlkozik valamelyik diák, akinek nem jutott eklézsia, vagy még nincs
is soron: jószivvel látják. Apró gyermek voltam, amikor az első
prédikációt elhadartam a kisbaconi templomban, s bizony, nem tudtam
bevárni, amig a sor reám kerül: legényke voltam még, tizennégy-esztendős
legényke, s mit gondoltam, mit nem, Virágvasárnapján felpattantam a
Fecskére, elgaloppoltam (székelyesen mondva: elkaluppéroztam) a szomszéd
faluba, egyenest Pethő Mózes tiszteletes úrhoz. Akkor én már olvasgattam
táblabiró uraimékról: igazi táblabiró tipus volt Pethő tiszteletes.
Rózsás, gömbölyü arc, hatalmas, pocakos termet, hosszuszáru pipa, talán
csak a nevetős, gyermekszeme nem volt táblabirói. A felesége kedves öreg
asszony: inkább „nagyasszony“, mint tiszteletes, ami nem azt jelenti,
hogy minden tiszteletet meg nem érdemelt. Egy kicsit kicsillett
legátusnak a táblabiró-tiszteletes, de elfogadott, hogyne fogadott
volna, hiszen öt prédikáció elmondása alól szabaditom fel. Ünnep
szombatján már Pista, Fecske röpitnek Magyarhermányba, nyitott kapu vár,
édesapám huszárpajtásának, Pethő Mózes bácsinak a kapuja. Igen, Pethő
Mózes a pap, Pethő Mózes a – megyebiró. Valamint az én falumban minden
harmadik ember Benedek, itt minden harmadik – Pethő. A tiszteletes is, a
megyebiró is gyermektelen ember. Kár, mert mindakettő szép szál ember,
mindakettőnek rózsapiros az arca, bár mindakettő öreg ember. A megyebiró
Pethő Mózesnek már ezüstszinü is a haja. Vidámkedvü öreg ember Pethő
Mózes, estére összegyülnek a házánál a jóemberei: báránytokány a
vacsora, karcos bor a csusztatója. Egyszerre megered a nóta, csupa régi
magyar nóta, diákos emberek nótái. Nem itt hallom először ezt az
igen-igen szomoru nótát:
Kalapom szememre vágom,
Mellette hervad virágom –
de meglep, mert csak diákoktól hallottam eddig. Ezek pedig mind
fehérharisnyás, egyszerü székely emberek. Az egész faluban csak két
nadrágos ember van: a pap meg a kántor. Itt úr nincs, mind szabad,
fehérharisnyás, az ősi viselethez szivósan ragaszkodó székelyek. A falu
közvetetlen az erdő aljában huzódik el, hosszan, igen szük völgyben,
kicsiny és sovány a szántóföld határa, annál nagyobb az erdeje. Ez az
erdő – mindenkié. Szabad préda. Hiába emeli fel tiltó kezét a törvény,
nem bir e néppel sem biró, sem szolgabiró, sem csendőr. Az erdő, a
rengeteg erdő a nép hazája, mindene. Nyers, szilaj, dacos e nép, merő
ellentéte az én kicsi falum szelidebb, jámborabb lelkü népének, de – itt
következik a csuda: sokkal szorgalmasabb templomjáró, még a beszéde is
oly kenetes, mintha folyton a Bibliát olvasná. A szegényebb rend (s ez a
nagy többség) kicsi gazdasága mellett mindenféle mesterséget üz.
Szere-száma nincs a kádároknak, a fazekasoknak, a kőfaragóknak.
Erdővidék minden falujának van jellemző mellékneve: Hermány – kádározó,
Kisbacon – kalácssütő. Amott a – szegénység, itt a – jómód.
Igen, ez a nyers, szilaj, dacos, verekedő nép vallásos, kenetes,
szorgalmas templomjáró. A kicsi legátus hirére szorongásig megtelik a
templom, de alig kezdek a prédikációba, csintalan legényecskék a
karzatról eleresztenek egy verebet, nyilván nem azért, mert megszánták a
rabságát, hanem meg akarják zavarni a legátust. A veréb ijedten röpköd
ide-oda, bele-beleütődik a falba, a legénykék vihognak, lent a nép
háborog, nagy a megbotránykozás. Egy pillanatra megállok, aztán
folytatom a prédikációt, a legénykéknek megnyúlik az arcuk: nem sültem
bele, s ráadásul otthon, ha nem mindjárt a templom előtt, el is
döngetik. Kimegyünk a templomból, a nép megáll, várakozik, én is
megállok, akkor előre lép egy öreg ember, a kalapját leveszi, forgatja,
én is leveszem, s az öreg ember cicomátlan szavakban megköszöni a
gyülekezet nevében az „ünnepi szózatot“ s végezetül „engedelmet“ kér a
legénykék helytelenkedéséért. Engedelmet s nem bocsánatot: a székelynek
engedelem a bocsánat. Én „megengedek“, szent a béke, mire a fejérnépek
körülfognak, össze-visszacsókolnak, aranyszáju meg aranylábu csirkémnek
neveznek, közben itt-ott a tömegben döngetik a legénykéket. Sokan
lelkemre kötik, hogy ünnep után búcsu nélkül nehogy hazamenjek, mert azt
igen erősen szégyellenék, s én sorba is járom a házakat az egyházfival,
aki egy üres zsákot szorongat a hóna alatt.
Amilyen szilaj ez a templomjáró nép, oly erőszakos a vendégszeretete is.
Minden háznál kell ennem egy-két falatot, megizelintenem a mézes
pálinkát (haj, Istenem, mi lesz ebből!) – no, még egy falást! Szeresse!
Ó, ó, édes Jézusom, de madárétü! – sopánkodnak, olyan szivükből
sopánkodnak, hogy ellentállani lehetetlen. Hamarosan megtudom, hogy mire
való a zsák. A zsák arra való, hogy: „mindenünk van, csak pénzünk
nincs“, pénz helyett hát gabonával kedveskednek, a zsák meg telik,
telik, én meg nevetek magamban: mit szól majd az édesapám, ha gabonával
állitok haza. De hellyel-közzel pénzt is adnak, többnyire egy nagy
otromba rézpénzt, amelynek susták a neve, különben négy krajcárt ér az.
Suszter tallérnak csufolják a városi népek. Van ezzel a pénzzel
kapcsolatban csufolódó versike is: Azt mondja:
Egy pár ember hat susták.
Mégsem ér egy polturát.
Igy is rengeteg pénz gyül össze, mert a táblabirópap egy pengő
forinttal, a kántor ötven krajcárral pótolja a sustákot és a
krajcárkákat, a zsák is megtelik, Pethő bácsi pénzre váltja, jóllehet
tele a szuszékja: hazaviszek vagy tiz pengő forintot s első regényemnek
a – csiráját.
Felbuzdulok az első sikeren, célba veszem Bodost: hegyek közül mosolyog
a mi falunk felé, egy jó futamodás. Erdő boritotta hegylánc hajlik a
falu fölé, itt már viaskodik a bolti posztó, meg a házi szőttes nadrág a
fehér harisnyával. Ez már nem az az áradozó, kenetes beszédü nép. Mintha
némi fanyarság ülne az arcán – miért? Jaj annak a falunak, amelyet
szájára vesz a csufolódásra hajlamos székely. A bodosiak után kukukk-ot
kiabálnak s ha kérded, miért, meg is magyarázzák. Réges-régen perelt
Bodos Baróttal egy erdőn s végezetül abban állapodtak meg, hogy mind a
két falu népe kimegy az erdőbe, ott megvárják, amig Barót felől is,
Bodos felől is megszólal egy kakuk s amelyik falu kakukja tovább birja,
azé lesz az erdő. A bodosi kakuk birta tovább, de hogyan? Ugy, hogy egy
bodosi ember jóelőre fára mászott s amikor észrevette, hogy az ő
kakukjok elhallgatott, folytatta a kakukkolást – igy lett Bodosé az
erdő.
A bodosiakat meglátogatja a püspök, látogatás után kikisérik a faluból.
– Menjenek vissza, ne fáradjanak tovább, kedves atyámfiai, – mondja a
püspök.
– Megkérjük az engedelmet, – igy a megyebiró, – de mi minden kedves
vendégünket elkisérjük az akasztófáig.
Hát, ez igen-igen rég történhetett. Akkor, amikor Bodos határán is állt
az akasztófa. Ha – állt.
Most már kezdem sejteni, hogy mért rögződött a bodosi ember arcára a
fanyarság. Folyton, nemzedékről nemzedékre csufolódást hallani:
elkedvetleniti, fanyaritja az arcot. Ez az arc bizalmatlanul fogadja a
köszönésedet: vajjon nem következik utána csufolódás?
A Budai család Bodos első családja. Az öreg Budai Károlynak három diák
fia, a legnagyobb, József Pesten van, az orvosi egyetemen, s róla most
csak annyit szabad elárulnom, hogy az övénél tanulságosabb, érdekesebb
pályát nem sok magyar ember futott meg. De köti a kezemet, hogy én e
pillanatban csak tizenhat éves kamasz vagyok s nem szabad róla többet
tudnom: József orvosnak készül… Majd kitünik: a bodosi templomban sem
azért a néhány pengő forintért mondtam el öt prédikációt. Sokkal többet
hoztam el onnét: egy nevet, egy ismeretlen nevet, amelyhez most még csak
ennyi füződik: orvosnak készül. Na, és hoztam egy kedves dalt:
Gyi fel, sárga, a tetőre.
Veled megyek mennyegzőre,
Iha, cin, cinárom,
Szeret a virágom!
Ha megfázok, ha meghülök,
Mellette felmelegülök,
Iha, cin, cinárom.
Szeret a virágom!
*
Hull a hó, hull a hó, ismét itt a karácsony. Nekem apróember koromban
sem állitottak karácsonyfát, pedig mi rengeteg karácsonyfa zöldelik a mi
erdőnkben! Nem panaszképpen mondom, hiszen az én gyermekkorom a
karácsonyfát hiréből sem ismeri. A XIX. század elején gyujtják az első
karácsonyfát valamelyik Podmaniczky kastélyában: német volt a ház
asszonya, hazájából hozta e kedves szokást. A XIX. század vége felé jár
az Idő mutatója s nálunk a karácsonyfát még mindig nem ismerik. Zörgő
dió, mogyoró, piros alma: a falusi gyermek karácsonyi ajándéka, s ha
erre az egyszerü Szentháromságra emlékezem, szememből a könny kicsordul.
A sirig kisér ez az édes emlék: Karácsony hajnalán a szabad kemence tüze
karikás ágyacskámra világit, nyitogatom a szememet, s egyszerre csak
arcomon elkezd gurulni valami, gurul, gurul, legurul meleg kebelemre,
oda kapok: alma, alma, piros sólyom alma! És ott áll édesanyám, fölém
hajolva, mosolyogva, aztán megcsókol – melyik gyermeknek van ennél
édesebb karácsonyi emléke?
De már nagy diák vagyok, a dombházi pap vendégszobájában virradok
karácsony reggelére. Ellenállhatatlan vágy hozott e faluba. Megragadtam
az első alkalmat, amikor én is válogathatok az eklézsiák közt: Dombházát
választottam. Látni akarom azt a falut, ahonnét két kisbaconi diák
hozott halálos mérget: szivében az egyik, – gyomrában a másik. Vajjon,
mit hozok én? Még szeretem, igen szeretem az életet, meg-megrettent Ádám
és Antal bús végzete, de a babonás félelmen győz a kiváncsiság.
Dombház nagy falu. Két temploma van: református az egyik, unitárius a
másik. Látszik a népén, hogy Dombháztól már nincs messze Brassó. A
jómódu gazdákon (és sok itt a jómódu) brassai posztó-nadrág, testre
szabott kurta kacagány. A fejérnépeken selyemszoknya, prémes bundácska,
a fejükön selyemkendő. Jól megtermettek a férfiak, egyenes a tartásuk,
büszke a járásuk. Itt már nem egy székely huszár-család van, mint az én
falumban, de sok. Az öregek arra büszkék, hogy ők „volt nemes székely
huszárok“, az ifjabb nemzedék arra, hogy székely huszár familiák