Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (1. kötet) - 14

  ivadékai. Van azonban a falu közepe táján egy nagy nemesi udvar is,
  mélyen bent, az uccától messzire magas kőház: az oszlopos tornácra vagy
  tiz garádics vezet. A garádicsok már kissé korhadoznak, de – kinek mi
  köze hozzá? A nagy kőháztól néhány lépésnyire egy hosszukás faház, van
  vagy tiz ajtaja, udvarra nyiló; minden ajtó egy-egy szobát jelent:
  vendégszobák ezek. Az udvar másik felében a gazdasági épületek, nagy
  csürök, nagy istállók, s érzem a büzéről: szeszgyár is van itt.
  Székelyül: pálinkamasina, s csak meg kell forditani, megvan a termelt
  folyadék neve: masinapálinka.
  Az öreg tiszteletes ur előre kioktat, hogy a nagy kőház gazdája
  agglegény. Négy konceptust (ez az ajánlólevél neve) kell vinnem e házba:
  egyet a gazdának, egyet a nagybácsijának, a méltóságos urnak, kettőt a
  házigazda nénjeinek. Mindakettő öreg kisasszony. Mindakettő megvárja,
  hogy kezet csókoljak neki. Mind a négy konceptusért a házigazda fizet,
  sőt ő fizet egy másik méltóságos urért is, aki azonban más telken lakik,
  az agglegény telkén és házában. A nagy kőházban lakó méltóságos ur is
  „már végzett“, – oktat ki a tiszteletes – a más telken lakó méltóságos
  ur is. Szerencsére, a nagy kőházban lakó méltóságos egyedülálló ember,
  de a másiknak van felesége, négy leánya – s ezeket mind a tekintetes ur
  élelmezi, ruházza. Igen, a tekintetes urnak nagy birtoka van s mégis
  csak tekintetes ur. Akinek nincs földje: méltóságos, akinek van:
  tekintetes. S mert a tekintetes ur tartja a méltóságosokat, nyilvánvaló,
  ugy-e, hogy a tekintetes ur előbb-utóbb ténsurrá hanyatlik?
  Már tudom, mi a lámpaláz: elfog, valahányszor indulnom kell a szószékre;
  elfog most is, amint a nagy kőház garádicsán följebb, följebb lépek. Jön
  velem az egyházfi, szeretném, ha ő is bejönne velem, de kint marad a
  tornácon. Ő csak a konyhán keresztül léphet a – palotába. Félénken
  kopogtatok, döngős szabad-ra nyitok be.
  A nagy ebédlő közepén áll a házigazda, tagbaszakadt, barnapiros arcu,
  negyven felé járható ember. A tornácra nyiló ablak mélyedésében,
  karosszékben ül egy sovány, aszott arcu vén ember. Hálóköntös,
  hálósipka, nagy kerek ókuláré, hosszuszáru tajtékpipa, kezében egy
  kolozsvári ujság: a _Kelet_. Illő idétlenül meghajlok és bemutatkozom:
  van szerencsém bemutatni magamat, én vagyok az ünnepi légátus, a nevem…
  S átnyujtok egy konceptust az öreg urnak. Láthatóan jól esik neki, hogy
  őt nézem a ház urának, kegyesen átveszi a konceptust, mindjárt bele is
  fog az olvasásba. Közbe átnyujtom a házigazdának is, aki barátságosan
  dörmög valamit, azt hiszem, azt, hogy üljek le. De alig ülök le, nyilik
  az ajtó, gyors léptekben szalad át az ebédlőn egyik öreg kisasszony,
  nosza, felugrom, elkapom a kezét, de haragosan kirántja, tovább rohan s
  becsapja maga után az ajtót. No, ez jól sikerült. Ujra nyilik az ajtó,
  belép a másik öreg kisasszony, az öregebbik, ez már nem szalad, lassan,
  méltóságosan lépked, közben felpillant a faliórára, de azért megkérdi:
  Wie viel Uhr ist es?
  – Három, – dörgi az agglegény bosszusan.
  Igaza volt, mit kérdi, hiszen, ebben a percben nézte meg a faliórán.
  Kezdem sejteni, előttem akarta fitogtatni a német tudományát. Akár igy,
  akár ugy, ennek az öreg kisasszonynak is elkapom a kezét s mielőtt
  elránthatná, becsületesen megnyomott csókot cuppantok reá. A kezehátát
  konyhakötényéhez dörzsöli, a konceptust átveszi – rendben van, ugy-e? S
  már kezdem ajánlgatni magamat, amikor ismét nyilik az ajtó, bepöndörül
  egy négyesztendős csudaszép leányka, repülve repül felém, aztán megáll
  előttem, felnéz rám nagy, okos szemével s kérdi: – Maga a kicsi légátus?
  No, lám, alig érkeztem a faluba, már nevet is adtak nekem: a kicsi
  légátus. Kicsi légátus! A tizenhetedik esztendőt taposom s még mindig
  kicsi vagyok? Mit feleljek? Azt felelem: Igen, én vagyok a kicsi
  légátus.
  – Ugy-e, azért jött, hogy játsszon velem?
  Mit feleljek rá? Azt felelem:
  – Azért, szivem, azért.
  Hopp, mindjárt elészedi a játékait, egy nagy divánra dobálja, megfogja a
  kezemet, lekényszerit és – kezdődik a játék. Egészséges kacagásától
  cseng az ebédlő. Közben kicsal belőlem egy mesét. Alig tudok
  elszabadulni tőle. Meg kell esküdnöm, hogy holnap ismét eljövök.
  – Várjuk ebédre, – dörgi az agglegény. – A legátus egész ünnepen nálam
  ebédel.
  Még sok háznál kell elhebegnem: van szerencsém… én vagyok az ünnepi
  légátus, a nevem… A nagy kőházból egyenest a „másik méltóságos“ úr
  házához vezet az egyházfi. Ez már jóval kisebb ház. A méltóságos asszony
  fogad. Sovány, öregedő asszony, feszesen ül a diványon, kezét mereven
  nyujtja előre, a kézcsókot s az ajánlólevelet kegyesen fogadja. A
  szomszéd szoba ajtaja kinyilik, de csak annyira, hogy egy leányfej
  kikukucskál, aztán vihogva huzódik vissza. Következik utána a második, a
  harmadik, a negyedik leányfej, mind vihogva huzódik vissza; az ajtó
  becsukódik, hangos kacagássá csendül a vihogás – ez nekem szól. A kicsi
  légátusnak, a magyarruhás kicsi légátusnak. Én sem gondolok arra, hogy
  is mernék arra gondolni? – ők sem gondolnak arra – hogy is gondolnának?
  – hátha találkozunk még az életben valaha, amikor ők igen szomoruak
  lesznek s én – akkor sem fogok kacagni. A búcsuzás pillanatában nyit be
  a méltóságos úr, vállán kétcsövü fegyver, szó nélkül akasztja szegre, a
  feleségét köszönésre sem méltatja, alig fogadja az enyémet: mintha én
  volnék az oka, hogy ma nem lőtt nyulat.
  Tovább megyünk, mendegélünk, az egyházfi tiszteletlenül nyilatkozik
  méltóságáékról: minek is fárasztják magukhoz őt is meg a légátust is,
  amikor úgysem ők fizetnek a konceptusért, s amikor még csak egy pohár
  pálinkával sem kinálják meg őt.
  – Tudom, a légátus urat sem kinálták meg.
  – Nem.
  – No, ugy-e?
  Utközben csinos, uj kőház tünik szemembe, bizonyosra veszem, hogy ide is
  bemegyünk. Kérdem: Kié ez a ház?
  – A tekintetes úrfié.
  – Hát ebben ki lakik?
  – _A kisasszony._
  – Miféle kisasszony?
  – A tekintetes úrfi kisasszonya…
  – Úgy…
  – Neki épitette ezt a házat. Egyesegyedül neki.
  – Úgy…
  – E miatt lőtte meg magát nemrégiben egy légátus.
  – E miatt!
  Oh, istenem, hát e miatt lőtt Benkő Ádám a szivéhez! Szeretnék
  berohanni, a szeme közé vágni valamit. Mit, ugyan, mit? De ide nem
  megyünk be. A kisasszonyt nem illeti meg a konceptus.
  Háborgó lélekkel kerülök a szállásomra, egész éjjel nem tudom lehunyni a
  szememet. Hajnalban nyom el az álom.
  Másnap délben a tiszteletes ur, a tiszteletes asszony meg én együtt
  megyünk fel a palotába, udvari ebédre. Az öreg tiszteletes ur is, a
  felesége is oly leverten mendegélnek, mintha vesztőhelyre vinnék. De úgy
  van megirva a Sors könyvében, hogy minden sátorosünnep első napján a
  délebédet a „palotán“, nagyúri társaságban kell végigszenvedniök. Amikor
  belépünk az ebédlőbe, egy szétrugott hangyaboly képe tárul elénk.
  Káprázik a szemem: ekkora úri társaságot nem láttam még egy csomóban.
  Messze vidékről jöttek atyafiak, jóbarátok, férfiak, nők, öregek,
  fiatalok, mind gálában: nem a karácsonyt, Jánosnapját jöttek ünnepelni.
  János a házigazda neve. Velem, szerencsére, senkisem törődik, csupán az
  én játszótársam, Bellácska. Ahogy megpillant, lelkendezve szalad elém:
  Kicsi legátus! Kicsi légátus! – hurcol a divánhoz, leültet, aztán, hopp!
  az ölembe ül, gömbölyü kacsójával cirókálja, morókálja arcomat s
  kihizelgi belőlem a tegnapi mesét. Az öreg tiszteletes idetipeg,
  odatopog, egyik-másik úr vet egy-két szót neki. Sokkal keservesebb a
  tiszteletes asszony dolga: mint egy vérvörösre festett bálvány ül egy
  kis diványon, egymagában. Nyilvánvalóan kegyetlenül szoritja a füző
  nekiterült testét, vérvörös arca a rendesnél is dagadtabb. A
  kisasszonykák rá-rápillantnak, összevihognak – ki mártir, ha ez az
  asszony nem az? A legöregebbik kisasszony, a ház úrnője, öt percen belül
  háromszor is megkérdi: Wie viel Uhr ist es? – végre kisül, hogy „schon
  zwei Uhr“ – az asztalfőre vezetteti magát, jobbfelől helyet mutat a
  tiszteletes asszonynak, balfelől a tiszteletes urnak, amin én igen
  elcsudálkozom. De hát én tudatlan diák vagyok: honnan tudnám, hogy az
  egyháznak szól ez a kitüntetés?
  Két igen hosszu, igen széles asztalra van teritve: az egyiknél az öregek
  helyezkednek el, a másiknál a fiatalok. Természetesen, én a fiatalok
  asztalánál kapok helyet, az asztal végén. De sebaj, egy az, hogy „az
  utolsókból lesznek az elsők“, más az, hogy nekem van a legbájosabb
  szomszédom: a kis Bellácska. Hiába teritettek neki külön, egy kicsi
  kerek asztalnál, kierőszakolja, hogy a kicsi légátus mellé ültessék. Két
  divánpárnát tesznek alája s Bellácska oly büszkén ül, mintha ő volna a
  ház úrnője. Háta mögött egy szomoruképü „kisasszony“, de Bellácska azt
  sem engedi, hogy a kisasszony szeletelje fel a hust: a kicsi légátussal
  szeletelteti fel.
  Az aranyifjuság idő sorrendben helyezkedik el az asztalnál. Van itt
  „kész“ gavallér és „kész“ kisasszony, kamasz urfi, serdülő kisasszony.
  Isten tudja, hányan vannak, kik, mik, csak sejtem, hogy vannak köztük
  diákok is, de mind más kollégiumba járnak, s igy egyik sem vesz tudomást
  rólam. Balkézre tőlem, az asztal hosszában az utolsó, nálam magasabb
  legény, ügyet sem vet rám: a szomszédjának, egy serdülő leánykának
  csapja a levet. De három nap – sok nap, megtudtam, hogy a kurizáló diák
  egy osztállyal alattam jár s ott is – ismétlő. A kisasszony a „másik“
  méltóságos ur negyedik leánya, a karácsonyi vakációra jött haza
  Brassóból, ahol van valami különös nevü magánleányintézet: itt tanulnak
  meg a környékbeli kisasszonyok zongorán klimpirozni s innét hozták azt a
  tudományt is: Wie viel Uhr ist es? Bennem egy egész sereg
  Schiller-költemény van elraktározva, rettenetes kiejtéssel, de lelkes
  arccal szavalom a _Glocke_-t; forditani próbálom Moliére vigjátékait,
  sikerül is a Les précieuses ridicules-t Nevetséges kedvesek-re
  magyaritanom, de hát ez _akkor_ éppen jól volt igy, ugy-e? Az a fontos,
  ugyebár, hogy én _ezek_ közt most az utolsó vagyok s majd valamikor első
  leszek?…
  Harangoznak vecsernyére, engem hi a kötelesség. Rajtam kivül egy lélek
  sem mozdul el az asztaltól, egyedül megyek a templomba. Az uri társaság
  az asztal mellett marad. Az ebéd belenyulik a vacsorába. A templom mégis
  tele, csak az urak székei tátonganak üresen. Elmondom a mondókámat,
  künn, a templom előtt, itt is várakozik a nép: az a szokás Dombházán,
  hogy a legátus rövid beszédben üdvözölje a hiveket, megáldja az ünnepet,
  s a megyebiró válaszol reá. Ez a szép szokás, – jó szokás, a diáknak ez
  is jó előkészitő iskola: nem bemagolt beszédet hadar el, hanem rögtönöz.
  Jól eső érzéssel indulok a szállásom felé: sikerült a rögtönzés, sokkal
  jobban, mint a Précieuses ridicules magyaritása. De elém áll egy tisztes
  öreg székely, fehér harisnyához, régi egyszerü viselethez ragaszkodó,
  mondja a nevit, hogy Tőkés János. Hogy huszárpajtása volt az
  édesapámnak, de sőt távoli atyafiságban is van vele.
  – Tisztelje meg a házamat, kedves ecsémuram.
  Megtisztelem, hogyne tisztelném, megváltás nekem a meghivása.
  Mendegélünk kettesben, meg-megállunk itt is, ott is, egy-két szóra,
  aztán megérkezünk a házához: régi módi, magas fedelü székely ház,
  galambbúgos kapu. Nagy gazdaság képét mutatja az udvar. Ennek a háznak
  egyetlen garádicsa sincs, de érzem, hogy szilárdabb a fundamentuma, mint
  ama nagy kőházé, melynek tornácára tiz garádics vezet, ahol ma éjjel
  kártya mellett, bor mellett vágtat egy sereg ember arra felé, ahová a
  két méltóságos ur már rég eljutott… Nagy, tágas szobában régi módi
  fejkötős öreg asszony fogad. Éppen most gyujtott lámpát; jó nagy függő
  lámpa ez, bevilágitja a szobát, de ég a tüz a szabad kemencében is:
  enyhe meleg árad szét a szobában. Az asztalt éppen most teriti egy
  fiatal asszony, az öreg asszony menye. Ugy látszik, itt is sok vendég
  lesz ma, mert hirtelen pillantással a teritékek számát tiznél többre
  becsülöm.
  – János-napot tisztelni jőnek a „cselédeim“, – magyarázza öreg Tőkés
  János.
  – Isten éltesse, János bácsi.
  – De már, ha megtisztelte házunkat idejövetelével, itt is marasszuk, –
  mondja az öreg asszony – Ugy-e, itt marad, lelkem? És el kezd
  kérdezősködni édesanyámról s édesapámról. Ha Brassóba mennek, mindig
  „benéznek“ ide. Ó, ó, olyan régen nem néztek be!
  – Ez a legkisebb fiunk felesége, – mutat az öreg ember az asztal körül
  sürgő-forgó éfiasszonyra, aki pirulva vet egy pillantást felém.
  Látszik, hogy még hat hete sincs a házasságnak.
  Bejön a legkisebbik fiu is, a kicsi gazda. Szép szál ember, már halad a
  világgal: brassai posztónadrág feszül rajta.
  – Elláttátok a marhákat? – kérdi az öreg gazda, miközben a fiatallal
  kezelek.
  – El, édes apámuram, el.
  Négy fia, négy menye, két asszony leánya, két veje van öreg Tőkés
  Jánosnak: mind nagygazdák – székely értelemben. Mind tisztességtudók,
  barátságosak; mind ott voltak ma délután a templomban, s mind igen jól
  esett a szivüknek, hogy a legátus vérükből való vér s olyan szépen –
  szavalt. És ők is, ha Isten megsegéjti, tanittatják a fiaikat, hogy a
  világtól el ne maradjanak.
  Im, ezek öreg Tőkés János „cselédei“. A kisebb cselédeknek, az unokáknak
  még ágyban a helyük (ugy nő a gyermek), de jönnek vendégek is: öreg
  komák, öreg sógorok, köztük egy feltünő szép, daliás, barnapirosarcu,
  sasorru – csak diszmagyar kellene rá s bátran rápingálhatnák arra a
  képre, amelyen bolond nagy urak „életüket és vérüket“ kinálják fel Mária
  Teréziának. Sikó István a neve. Tegnap este ülték az ő nevenapját,
  szivből sajnálja, hogy a legátus ur nem volt ott, mert az édesapjának ő
  is huszárpajtása volt. De hát az a székely szokás, hogy nem hivunk
  vendéget névnapi vacsorára, ám aki megtisztel, „jószivvel lássuk“.
  Igen, igen, ez a szokás, jól tudom én azt, s igen sajnálom, hogy nem
  voltam ott.
  Kitoldják az asztalt, a nagy tulipános ládából hófehér, házi szőtt
  abrosz kerül elő, a tálasból tángyérok, kések, villák, nincs zavar,
  ide-oda kapkodás. Asztal mellé telepedünk, a ház gazdája s asszonya
  ülnek az asztalfőn, engem első helyre erőszakolnak – lám, délben még
  utolsó voltam, este már első vagyok. Az asszonyok közt a három fiatalabb
  – fennjáró, ők nem ülnek asztalhoz, nekik – mondják tréfásan – az étel
  „párájával“ kell jóllakniok. Kolbásszal kezdődik a vacsora, kolbász
  káposztacikával s vége-hossza-nincs sorban kerül az asztalra a sok
  minden jó, minden, ami csak egy „megtojult élet“-ből[13] eléállitható.
  Töltött káposzta, malac-, liba- és réce-pecsenye, kürtös kalács,
  felvirágzott „tortáta“, – mi kéne még, ha volna?
   [13] A székely a házát és udvarát együtt _élet_-nek nevezi. Megtojult =
   megtorlódott, felhalmozódott, vagyis minden jó asztalra került abból,
   ami egy jó székely háznál az idők során felhalmozódik.
  Felemelkedik a székről Sikó István, hogy felköszöntse öreg Tőkés Jánost.
  Nem cifrázza, egyszerüen a lemenő naphoz hasonlitja Tőkés János
  bátyámuramat, aki azonban ne busuljon emiatt, mert igaz-e, atyafiak,
  hogy a nap lementében is melegiti a fődet? Adja az Uristen, hogy Tőkés
  János bátyámuram még sok számos esztendeig melegitse házát s házanépét.
  Felemelkedik erre Darkó Áron, „küzsdég“ (magyarul: kistermetü), eleven
  mozgásu s pergő beszédü ember, akiről kitudódik, hogy verseket csináló,
  poétás természetü. De nem versben köszönti fel Tőkés János bátyámuramat,
  egyszerü prózában. Ám ez a próza gyönyörü költemény a szántó-vető
  emberről, „akinek egyik kezében ekeszerva, másik kezében kard“; akinek
  minden sóhajtását, mit a mezőn elsóhajt, pacsirtamadár viszi fel az
  égbe. Félszáz esztendeje szánt-vet Tőkés János bátyámuram, közben hol az
  ekeszarvát, hol a kardot fogta, de meg is áldá Isten minden javaival,
  mint kerti violát ékes virágokkal. Ugyan jól mondá Sikó István, hogy a
  nap lementében is melegiti a földet, örüljön, örvendezzen hát Tőkés
  János bátyámuram szüve: hosszu élettel áldja meg Isten, akit szeret!
  – Vajjon mondanak-e ilyen szép köszöntőket odafenn „a palotán“? –
  kérdezem magamban. – Nem nem, ilyen egyszerü s ilyen szép gondolatok
  csak szántó-vető emberek pallérozatlan elméjében fakadnak.
  – Szól a bánda a palotán, – szólal meg egyik Tőkés fiu.
  – A brassai bánda huzza, – folytatja a másik.
  – Minden János-napra kihozatják s három éjjel, három nap tart a
  dinom-dánom.
  – Egy-két napi dinom-dánom: hótig tartó szánom-bánom, – jegyzi meg Darkó
  Áron.
  – Már adogatja a fődeket a tekintetes ur, – folytatja Sikó.
  – Csak adja, _megvellegetjük_, – mondja valamelyik Tőkés fiu.
  – A miénk a jövendő! – kiált lelkesen a poétás Darkó. – Nincs az a sok,
  ami el ne fogyjon, nincs az a kicsi, ami ne nagyobbodjon.
  – Ügyekezettel, – egésziti ki öreg Tőkés János.
  – Ügyekezettel, – hagyja helybe Darkó Áron.
  Fenn a palotán csakugyan szól a bánda, táncol a fiatalság, kártyáznak,
  isznak az öregek, igy virrad rájuk a reggel. Az egész uri társaságból
  csak a legöregebbbik kisasszony jön el a templomba. De ott van az egész
  Tőkés-familia, ott vannak a vendégei s áhitattal hallgatják szózatomat
  arról a gyermekről, akiről imigy énekeltek az angyalok:
   Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok.
   Jámbor pásztoroknak utat mutassatok!
   Ihol, Betlehemben kinyilt egy szép virág,
   Akinek nyilását várta egész világ.
   Márványpalotában őt ne keressétek,
   Istennek szent fiát ottan nem lelnétek.
   Jászol a bölcsője, rongy a takarója,
   Barmok rálehelnek, hidegtől ez ójja.
  És ott állanak a jámbor pásztorok a jászol előtt s a szegényes bölcső
  láttán szivük elszomorodik:
   Oh, szép rózsavirág, virágok virága,
   Ki egész világért jöttél a világra!
   Bölcsőd hogyha volna, anyád elringatna,
   Párnád hogyha volna, szépen elaltatna,
   Szépen elaltatna!
  De ujra felcsendül az angyalok éneke, megszomorodott sziveket vigasztaló
  ének:
   Pásztorok, pásztorok, ne szomorkodjatok,
   E nagy szegénységen inkább vigadjatok.
   Jászol a bölcsője, rongy a takarója,
   Bizony ő lészen a világ megváltója,
   Világ megváltója!
  Poétás Darkó Áronnak különösképpen tetszett a versekkel ékesitett
  szentbeszéd, hát a „Wie viel Uhr ist es“ öreg kisasszonynak vajjon
  tetszett-e?
  Az ebéd a palotán igen kedvetlenül folyt le. Lankadt volt az egész
  társaság. Kesernyés arcok, kivéresedett, álmos szemek. Egyik-másik ur
  komoran meredt maga elé. Nyilván sokat veszitettek éjjel. Csak két ember
  volt jókedvü, azok is csak ezután lesznek „emberek“: Bellácska meg a
  kicsi legátus. Az öreg méltóságos próbálta felrázni a szomoru
  társaságot, de nem sikerült. Pedig olyan lelkéből szidta Kossuthot, mert
  felszabaditotta a – jobbágyokat, s szidta Deákot, mert kiegyezett a –
  királlyal.
  Ez a társaság igen szomoru, fájdalmasan szomoru társaság volt. Ez a
  társaság a mult dicsőségén kérődzik, a jelent nem látja, nem akarja
  látni, a jövendőbe nem néz, csak komoran maga elé mered…
  Igen, igen, a jövendő a Darkó Áronoké, a Sikó Istvánoké, a Tőkés
  Jánosoké.
  *
  Repül, repül az Idő, de most nem hónak hullása – virágok fakadása
  hirdeti az Idő gyors szárnyalását. Virágfakadás… Ugy szeretnék már –
  szeretni! Már szeretek is egy leányt, akit még nem láttam. Akiről csak
  annyit tudok, hogy ő volt a diákbál – királynője. Lám, diák vagyok, nagy
  diák, kifelé áll már a szekerem rudja, maholnap bucsut mondok a vén
  kollegiumnak, de még mindig falusi vagyok, rettenetesen falusi,
  bátortalan, szemérmetes. Hivnak pajtásaim, járjak tánciskolába, – nem
  megyek. Egy kis emberke a tánctanár. A neve nem jut eszembe, de nem
  fontos, ugy-e? Fontosabb, hogy bádogosmester s egyben tánc- és
  illemtanár. Három fő illemszabályt köt tanitványai lelkére: sugdosódni,
  rugdosódni, köpdösődni – nem illik. Mind a három illemszabályt meg
  tudnám tartani, e részről mehetnék bálba, de végre is nem tehetem azt,
  amit az egyszeri papkisasszony, akit azért visz az anyja bálba, hogy ott
  megtanuljon – táncolni. De nem tagadom: irigylem pajtásaimat, akik
  kipirult arccal készülődnek a bálba. Kin magyar nadrág, kin pantalló, –
  már többségben az utóbbi. A kabát: magyarka a magyar nadrágosokon,
  „kvekker“ a pantallósokon. A kvekker kurta kabát, a szmoking előhirnöke.
  Frakk még nincs. Itt legalább nincs. De van már köztünk egy olyan
  gavallér is, aki reggel papirszalagokba csavarintja fürtjeit, bekötött
  fejjel jár egész nap s este, amikor leleplezi a fejét, általános
  bámulatot kelt: olyan göndör a haja, hogy az csupa – csuda. Ennek az
  ifjunak már lakkcipője van, s ha már tudnám, mi a szenzáció, mondanám:
  nagy szenzációt keltett azzal az ujitással, hogy mind a két cipőjére
  három-három selyemcsokrot illesztett s ugyancsak ilyen csokrokat
  keményre vasalt ingjének a mellére is: minden gomb fölé egyet. Csak
  egyet, többet nem. Ez a fiu Apor báró prefektusának a fia volt, tehát
  bizonnyal tudta, mit csinál.
  Csak én nem tudtam, mit csináljak, hová legyek, amikor reggel hazajöttek
  a diákok s mind Ilonáról áradoztak. A neve megdöbbentett, mert az a
  leány is Ilona volt, aki miatt Benkő Ádám a szivéhez lőtt. Hallom, hogy
  szeme, haja fekete, mint az éjszaka, s olyan kicsi a lába, hogy
  beleférne dióhéjba is. Én ugyan szőkehajunak, kékszemünek képzeltem el
  első és utolsó szerelmemet, de a diákok a bál óta mind a Fekete szem
  éjszakájá-t dalolják, Petőfi e bübájos dalát: képzeletem megtántorodik s
  a fekete szem éjszakájáról ábrándozom. Mélyen elrejtem titkomat és
  tervemet: piros pünkösd ünnepén a bálkirálynő falujában leszek légátus.
  Már látom is a falut a hegy tetejéről, amelynek aljában elterül.
  Messziről látszik a falu képén, hogy jobbágy falu volt. A szomszéd falu
  már szinoláh. Ahová én most megyek, végződik a székely, s kezdődik az
  oláh meg a szász nép lakta föld. A házak közül kiválik egy dombon ülő
  nagy kőház: ez a papilak. Fiatal, legényember a pap, egymaga lakik ebben
  a nagy házban, könnyen adhat szállást. Feltünő szép ember, magas, karcsu
  alak, finom arc, egész megjelenése városi gavallért mutat, nem papot.
  Lágyan csengő, behizelgő a hangja, emlékeztet a papbácsiéra. Igen örvend
  nekem, mert azt hitte, nem kap légátust. Nehéz az ide jutás. Magam is az
  apostolok szekerén jöttem ide. Még nem láttam a leányt, akiért
  idejöttem, s már füllentettem miatta. „Nem mehetek haza a pünkösdi
  vakációra, egy az, mert igen rövid, más az, hogy sokat kell tanulnom,
  mert nehéz, szörnyü nehéz az – érettségi egzámen“. Az első eset, hogy
  nem édesanyámhoz repülök, de egy leányhoz, akiről még csak annyit tudok,
  hogy szeme, haja fekete, mint az éjszaka, lábacskája beleférne dióhéjba
  is. Egy nagy skatulyában helyezem el a változóruhámat, igy vágok neki az
  apostolok szekerén a félnapi járó utnak. Már pantallós diák vagyok én
  is, lakkcipő a lábamon, ami tudvalevően a hosszu gyaloglásra igen
  alkalmatos. Szóval „megcsinált“ gavallér vagyok, mint Háry János.
  Szerencsére, nem kell házalnom a konceptusokkal, mert csupa egyszerü
  ember a falu népe, csak a papnak, a kántornak jár konceptus, na meg egy:
  a bálkirálynő édesapjának, aki azonban a szomszéd faluban lakik. Abban a
  faluban, ahol kezdődik az oláh meg a szász nép lakta föld. De van még
  ebben a faluban egy jó nagy darab földje az Aporoknak: ennek a földnek
  gazdatisztje még nem látott ideálom édesapja.
  Nagy hegy választja el a két falut, annak a hegynek tulsó aljában
  huzódik meg Pálos. Ebben a faluban is van egy dombon ülő nagy kőház: ha
  nem akarná is, a szorosan egymáshoz bujt házikókat le kell néznie.
  Megilletődötten bátortalankodom föl a széles tornácra, kopogtatok be az
  ajtón: tágas ebédlőbe nyitok be. Fiatalos, barátságos arcu nő fogad: a
  ház asszonya, s még alig hebegem el a nevemet, betoppan Ő is.
  A diákok nem tuloztak. Szeme, haja, fekete, mint az éjszaka. De hol
  láttam ezt az arcot? Valahol láttam! Hisz, sok fekete haj, fekete szem
  van a világon, de ezer meg ezer arc között ritkán akad hasonmása egynek.
  – Benedek? – kérdi az anya.
  – Az.
  – Nem kisbaconi?
  – Az vagyok.
  – No, lám, én is Benedek-leány vagyok! Kisbaconban született az
  édesapám. Bizonyosan hallotta hirét a nagyborosnyói papnak?
  – Ó, hogyne.
  – Kislány koromban jártam is egyszer Kisbaconban. Az apám testvérének
  volt egy szép leánya. Azóta, sem láttam olyan szép leányt. Vajjon kihez
  ment férjhez?
  Mondtam én:
  – Az édesapámhoz.
  – Ó, ó, milyen csuda! örvendezett a – néni. Hallod, Ilona? Hiszen akkor
  ti másodunokatestvérek vagytok!
  Ilona megfogta kezemet.
  – Szóval: én magának a kuzinja vagyok, ugy-e?
  – Az, az. S most már azt is tudom, mért tetszett az arca oly ismerősnek
  mindjárt az első pillanatban. Szeme, haja az én édesanyámra emlékeztet.
  – De a maga édesanyja szebb volt, erősitette a néni, nyilván azért, hogy
  a kuzin el ne bizza magát.
  Nem, nem, ennél a leánynál az édesanyám sem lehetett szebb! S ha most
  itt volna édesanyám, s kérdeném: Szebb volt-e maga, édesanyám? – tudom,
  ezt felelné: Ó, ó, mit gondolsz, édes fiam. Mint ahogy tette egykor, kis
  fiu koromban azzal az olaszteleki nénivel: Nem, nem, ő volt a szebb, nem
  én!
  Szebb, nem szebb, kinyilt a virág, az első szerelem virága. Nem gondolok
  arra, hogy hiszen egykoruak vagyunk, messze, messze még a part, ahol
  majd kiköt az én hajócskám; hogy mi nem leszünk, nem lehetünk egymásé, –
  kinyilt a virág, az első szerelem virága!
  Ilona nem lesz enyém: első nap láttam ezt.
  Ilona annak a szép fiatal papnak lett a felesége. Ilona városi papné
  lett.
  Ilonának ott igen szomoru volt az élete.
  Ott, a városban is ő volt a legszebb, s mégis szomoru, igen szomoru volt
  az ő élete.
  Ilona sokat sirt titokban: ó, miért is oly szép ember az uram!
  Ilonát a titokban elsirt könnyek sirba sorvasztották. Ilona megérdemel
  tőlem egy könnyet.
  Az ő éjfekete szemének sugara nyitotta ki szivemben a szerelem első
  virágát.
  A virág elhervadt régen, de fehér hajjal is érzem az illatát.
  Aludjál csöndesen, Ilona.
  
  
  TIZENEGYEDIK FEJEZET.
  
  Ebben sok mindenről lesz szó, többek közt egy pár csizmáról is, sőt egy
  kis kapunak a kilincséről is.
  Képzeld, nyájas városi olvasó, hogy falusi gyermek vagy. Patkós
  csizmában járó falusi gyermek. Telik, mulik az idő, kamaszodol, már
  verseket is irogatsz; az Önképző-körnek tagja vagy; Moliére-ből,
  Schillerből próbálsz forditgatni, – s még mindig patkós csizmában
  dicséred az Urat. Napról-napra hangosabban, kellemetlenebbül kopog a
  patkó, alig várod a pillanatot, amikor lerughatod lábadról a patkós
  csizmát s finom zergebőrbe bujtatod.
  Ez a pillanat akkor következik be, amikor még a professzor urak is –
  meguraznak. Járhat-e ur patkós csizmában? Ezt édesapám is belátja s
  külön tiz pengő forintot ád arra, hogy megcsináltassam a – diáki
  csizmát. Ez a neve ennek a csizmának. Nosza, meg is rendelem, mértéket
  vesz lábamról a suszter, az első, igazi mértéket. Idáig az országos
  vásárokon vettük a csizmát. Bementem a sátor alá, ott egy nagy ládára
  leültem s addig próbálgattam, csizmát csizma után, amig egy ugy bevált,
  mintha rám szabták volna. Most azonban nem is közönséges csizmadia, de
  igazi suszter, uraknak dolgozó suszter méri meg a lábamat,
  papirszalaggal. Megméri a lábam hosszát, szélességét két helyen, a
  bokámat, a lábam szárát s minden mérést papirosra jegyez. És biztat,
  hogy két hét mulva jöhetek a csizmáért. Pontosan ott vagyok. A csizma
  még ki sincs szabva. Megyek egy hét mulva. Már belekezdett. Aztán megyek
  mindennap, s szinte el is készül a csizma a vakáció reggelén, amikor már
  indulnom kell haza. A szekér órákig vár rám a suszter mühelye előtt,
  végre megtörténnek az utolsó simitások, kikapom a csizmát a suszter
  kezéből, fel sem próbálom, szaladok vele.
  Szombat estére ér haza a diák s vele a diáki csizma. Édesanyám
  elgyönyörködik benne. Kész a diáki ruha is: fekete magyar nadrág,
  zsinóros magyarka, puhakalap hozzá. Édesapám is nehezen tudja eltitkolni
  az örömét. Különösen a zsebórámnak örvend, mert azt azon az aranyon
  vásároltam, amelyet kis székely népdalgyüjteményemmel nyertem –
  pályázaton. Láthatóan büszke arra, hogy pályázaton nyertem. Hogy mások
  is pályáztak s enyém lett az arany.
  Ezt az estét, ezt a boldog estét soha el nem felejtem. És a következő
  reggelt sem fogom elfelejteni soha. Édesapám még ágyban: a vasárnap
  reggel az ő heverésző, lustálkodó reggele. De én korán kelek, már rajtam
  a fekete nadrág, kezemben a diáki csizma, jobblábam már indul is