Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (1. kötet) - 06

jobbról-balról végig futtatják a kasza élén, előbb aprózva, aztán egész
hosszában végig simitva: bucsuzzatok, füvek és virágok, közeledik utolsó
órátok. Édesapám teszi az első kaszavágást, ő az inditó, a vezér.
Nyomában valamennyi közt a legjobb kaszás, a kistermetü, szélesmellü
Bakó: _egész_ rendet vág, mint az édesapám. Már a másik két József
kiméli magát, nem fekszik a kaszálásnak egész testtel, csak ugy
féloldalt, fartatva, félrenddel dicsérik az Istent. Ellenben hosszu Gál
Péter teljes hosszuságában neki huzakodik, egyenesre nyujtózkodik mind a
két karja, mintha az a reménység biztatná, hogy magának kaszál s hátha
egyszer visszabogárodzik hozzá az a három tehén, amely – mondjam, ne
mondjam? – csak a csufondáros nótában volt meg… Utána jönnek a legények,
virtuskodva: melyik vág szélesebb rendet, s leghátul Gábor bácsi: ő a
sereghajtó. Én meg csak megyek, mendegélek mellettük, gyönyörködöm a
kaszák meg-megvillanásában. Ihol, már Piliske fölött tündököl az öreg
Nap, sugarai bujócskát játszanak a nyolc kaszán. Közbe-közbe
incselkednek velem a kaszások: – Hol a kasza, kicsi gazda? Oh Istenem,
dobog a szivem, ha volna egy kicsi kaszám! De nincs. Van azonban kicsi
villám, gereblyém, még András nagyapó remekelte Gábor bácsinak, ő féltő
gonddal őrizgette s most enyém a szent örökség. Hiszen, csak száradjon
el a harmat, oda állok én is, rendet teriteni!
Madaraknak, legényeknek, leányoknak énekétől hangos az erdő.
Hegyről-hegyre száll a nóta, közbe-közbe megszólal az erdei telefon:
Uhé! Uhé! Visszafelel rá valaki: Uhé! Uhé! Megtörtént a „kapcsolás“.
Következnek a párbeszédek: – Itt vagy-e Huszár Gábor? – Ez a Benkő Jakab
hangja, állapitják meg a kaszások egyértelemmel.
– Itt vagyok, Benkő Jakab!
– Vág-e a kaszád, testvér?
– Vág, mert muszáj. Hát a tiéd?
– Ez is szót fogad, mióta megvertem!
A vén füllentő már tüz fölé akasztotta az üstöt, forr a viz benne s
szeme Kövespusztája felé mered: amikor ott megvillan Vajna Rózsi piros
fejkendője, a puliszkalisztet beleönti az üstbe. Mire Rózsi ideér, két
karján cepelve két nagy fazék tejet, már ő meg is keverte a puliszkát,
ki is hengeritette az asztalkendőre, cérnával egyenlő darabokra
szeldesi. Ihol, már itt is Rózsi, barnapiros arca csakugy lángol. Nem
csuda: két óra hosszát tart a gyalogut idáig. Beperdül a kalibába,
hordja ki a tálakat, tányérokat, a kanalakat; a tányérokat teleönti
tejjel, minden tányérba tesz egy-egy darab puliszkát s akkor kiált
csengő hangján a kaszásoknak: – Jőjjenek _elé_! De nem jönnek, mig kiki
a rendjét végig nem vágta. Aztán jönnek csendesen, diskurálgatva, s
egyszerre csak ott ülünk mind a tálak körül. S bár „szavuk sem igen van
azalatt, mig esznek, természete már ez magyar embereknek“, a legények
nem állják meg, hogy Rózsival, ne incselkedjenek. Kezdi Boda Samel: –
No, Rózsi, hány zsoltárt tanóltál tegnap este?
– Annyit, amennyit, pattog Rózsi, mi köze hozzá?
– Szépön kikirilt-e a mester? – folytatja Bálint Izsák.
– Szépen hát! Szebben, mint te, amikor gazduram kiporolta a hátadat! –
vág vissza a fickólegénynek.
Gyöngéd célzás ez arra, amikor édesapám Gábor bácsit is, Samelt és
Izsákot is megpálcázta, mert a kimelegedett ökröket megitatták s mind a
három legény ugy elbujdosott, hogy hajnalig vissza sem tértek…
No, de kiürültek a tálak, felszedelőzködnek a kaszások, fenik a kaszát,
sorba állnak. Az öreg Bakó nyitja meg most a sort, mert édesapám csak
harmatszáradásig szokott kaszálni. Villát vesz elő, a vén füllentő is.
Vajna Rózsi is, én is előveszem a kicsi villámat: másik oldalára
forditjuk a rendeket, hadd csókolgassa, melengesse a napsugár. Villa
hegyén szárad a széna, – mondogatja édesapám. Mennél többet forgatják,
rázogatják, annál gyorsabban szárad. S amint a nap följebb, följebb
emelkedik, a száradó széna édes illatával telik meg a levegő. Mely
felséges illat! Emberek mesterkedése ehhez fogható illatot nem teremt.
Erre csak Isten áldott napja képes. Az ő sugarai csalogatják ki füből,
az erdő sokféle virágaiból ezt az illatot. Belekeveredik ebbe az eper
illata is. Mert, amint forgatjuk a rendet, ki-kipirosodik egy-egy
lekaszált eper. Hol édesapám, hol Rózsi hajol le, de még a vén füllentő
is: fölvesznek egy-két szem epret s szólitnak: ide, kicsi gazda, ide,
nesze eper. Magam is találok, fel-felsikoltok: eper! eper!
– No, várjon csak, bátyámuram, mosolyog rám édesapám, mindjárt elvezetem
én magát egy helyre: annyi ott az eper, mintha veres lepedővel volna
beteritve.
Visz is, amint elteritettük, ami rendet addig kaszáltak. Hisz az én
munkám még csak játék. Idejében való szoktatás. Pedagógusok nyelvén:
játszva oktatás. Csak most tudom meg, minek tett föl édesanyám a
szekérre egy füles kast is. Epernek. Karomba akasztja a kast, aztán
kézen fog, megyünk, megyünk, mendegélünk s egyszerre csak egy puszta
domboldalra érünk, ahol sem fa, sem bokor, csak rég kivágott fák törzse
rothadoz. Egész erejével rátüz a nap, csakugy forr a levegő fölötte, s
hát az a domboldal veres lepedővel van beteritve! Különösen a kivágott
fák töve valóságos eperbokrétákkal van körülszegve. Egy-egy epertőn
érett és félérett eper, köztük egy-két későn nyilt virág. Édesapám is
neki hajlik, együtt szedjük az epret, ő lassan, én mohón. Felém-felém
pillant, mosolyog. Azon mosolyog nyilván, hogy tőlem ugyan aligha telnék
meg a kas…
– Hej, bátyámuram, bátyámuram, enyeleg édesapám – többet a kasba, mint a
hasba, – igy nem telik meg a kas. Amikor én ilyen nagylegény voltam, ugy
szedtem én az epret, hogy mindig azt mondottam magamban: többet a kasba,
mint a hasba, – bezzeg, hogy hamar megtelt a kas!
Annyira komolyan vettem édesapám enyelgését, hogy többet egy szem epret
sem ettem, mig a kas meg nem telt. Később el-eljárogattam eprészni a
pajtásaimmal, s meg tudtam állani, hogy mig a kas meg nem telt, egy szem
nem sok, annyit sem ettem meg. Csak a teli kosár után került a sor reám.
Nagy volt a kas, s dombosan tele szedtük. Alig birtam fel a földről.
Megcsudáltam édesapámat, aki oly könnyedén vitte, mintha üres lett
volna. Éppen délebédre értünk a szállásra. Rózsi hangja végig csendült
az erdőn, fél falu népe hallhatta: Jőjjenek elé! A tálakba kitöltötte a
fuszulyka-levest, szalonna-szeletek uszkáltak a tálakban, jó nagy
darabok a nagyoknak, egy kicsike a kicsi gazdának. Mert mit is mond a
fecske?
Kicsinek kicsit,
Nagynak nagyot.
Mert ha a kicsi nagyot kiván.
Mindjárt kitekerintem a nyakát.
Igen, igen, ezt csicsergi a fecske a fiókáinak. De én még nem láttam
fecskét, aki a fiainak a nyakát kitekerintette. Hát ti, láttatok-e?
No, volt nagy öröm a kaszások seregében, amikor a fuszulyka után
asztalra került az eper. De Rózsi nem engedte, hogy belemarkoljanak a
kosárba, sorra vette a kaszásokat, azok tartották a markukat, abba
hullatott egy összetett maréknyit. Bálint Izsák maradt utolsónak. Még
félig volt a kas, de neki csak egy félmaréknyit hullatott.
– Tovább, Rózsi, tovább! – biztatta Izsák.
– Nekem _kikirilhetsz_, nevetett Rózsi, egy szemet sem kapsz többet!
– Ne bolondozz, Rózsi!
– Tudod, mit mond a fecske? Kicsinek kicsit…
Lett erre nagy kacagás. Zengett belé az erdő. A vén füllentőnek a könnye
is kicsordult.
– No, Izsák, – mondták a kaszások, – megkapád a kölcsönt!
Jól is laktak, szivük szerint ki is kacagták magukat, felkászolódtak az
„asztal“ mellől, csendesen visszahuzódtak a bükk-óriás árnyékába, ott
egy kis szunditásra leheveredtek. Édesapám is behuzódott a kalibába.
Csak Rózsi maradt ébren, meg én. Hozzádörgölőztem s mondtam neki:
Jőjjön, Rózsiné, szedjünk epret. Ugy-e, eljő velem?
– Megyek kicsi, gazdám, megyek. Hogyne mennék, édös aranylábu csirkém!
Hát osztán kinek szedjük az epret? Az édösanyjának, ugy-e?
Intettem a fejemmel.
Leakasztott egy fazekat az ágasról, (azon száradtak, szellőződtek a
kimosott edények) mentünk az epresdombra: még mindig vörös lepedővel
volt boritva, alig látszott meg rajta, hogy itt már egy nagy kosarat
teleszedtünk. Négy szapora kéz szedte most az epret, s bár Rózsi „többet
a hasba, mint a kasba!“ kiáltással eprészett, gyorsan megtelt a kas.
Mikor aztán nyugovóra kezdett hajlani az öreg nap, felkantározta a két
tejes fazekat, az egyikbe beleállitotta a kicsit, az eprest, s indult
hazafelé. Reggel fel az erdőbe két fazék tejjel, estére haza az
üresekkel: igy járta meg naponként kétszer az erdőt Rózsi, hazafelé
vidám énekszóval. Nem egyedül. Egész csapat leány járta ezt az utat
nap-nap után, mig az utolsó füszál is boglyába nem került.
*
Az erdő este: felejthetetlen kép ez. Eddig csak Rigó Anis meséiből
ismertem a rengeteg erdőt, rengeteg erdő közepén a kicsi kunyhót,
melyben több százesztendős öreg asszony lakik, „akinek az orra a térgyit
veri“, s aki azzal fogadja a szállást kérő királyfit vagy szegény
legényt: szerencséd, hogy öreganyádnak szólitottál, mert különben igy
meg úgy. Az ő meséiből ismertem a magas hegy tetején, kakaslábon forgó
aranyvárat, de mindezt látni csak most láttam: az est sötétjében, amikor
felgyultak a tüzek. Gyermekképzeletem látni vélte a tüzek mögött a kicsi
kunyhókat, a komoran sötétlő hegyek ormán a kakaslábon forgó palotákat –
nem vélek csalódni, ha most, fehér hajjal, azt hiszem, hogy ezek a
rejtelmes, titokzatos esték jegyeztek el engem egész életre a mesemondás
tündérasszonyával…
Uhé! Uhé! szólal meg az erdei telefon, össze-vissza, egyszerre tiz-husz
helyen is. Üzenik a Benkő-fiuk Gábor bácsinak, hogy jönnek. Valahol
Leshegy oldalán tanyáznak, Bodvaj-bányához közel, messze tőlünk, de az
est csendjében idehallatszik az üzenet. – Jertek, jertek! telefonál
vissza Gábor bácsi.
Négyen jönnek. Három közülök Benkő Dániel keresztapámuram fia. Jakab a
legidősebb, Gábor bácsinál két-három évvel fiatalabb. Mostanában
váltotta meg az apja a taliánországi katonáskodástól… Széles mellü,
tagbaszakadt, nagyerejü, nagyvirtusu, eleven, pirospozsgásképü legény.
Őt követi József, a kamasz-diák, akit én _Huszár Anna_ regényemben
Ádámnak kereszteltem el. Ő is izmos fickólegény, kerek, piros arcu, nagy
kék szemében mintha mindig könycsepp harmatoznék. Az én gyermekszemem
ugyan hogy vehette volna észre, hogy ez a száz esztendőre teremtett fiu
ifjonti halálra van eljegyezve? Gergely, akarom mondani: Gergő a
harmadik, nálam két évvel idősebb, legkedvesebb pajtásom. Az ő házuk az
alszegben, a mienk a felszegben, s mégis együtt, kettesben játszunk. Hol
ő jön hozzánk, hol én őhozzájuk, s estefelé háromszor-négyszer is
hazakisérjük egymást: alig-alig tudunk megválni. Nyargalni sem ugy
nyargalunk, mint más gyermek: a kisujjunkat egybe kapcsoljuk, ugy
vágtatunk az uccán végig. Csendes, mélázó természet volt Gergő, éppen
mint Ádám. A végük is egy, – de minek mondjak el mindent előre? Szőkébe
hajló volt ez a három Benkő-fiu, szinte cigányfekete a negyedik, a
haragos kedvü Kornéliusz fia: János. Ideális szép, fekete képü ifju,
apjának egyetlen fia. Senki sem kételkedett abban, hogy tavaly ősszel,
szüreten jártában, egy marosszéki nagy ur leánya meglátta s megszerette.
Hallották, amint marasztalta: Maradjon itt, Benkő János! De Benkő János
nem maradt ott, volt neki otthon jegyese: a szép Sándor Trézsi, akinél
akkoriban csak egy szebb leány volt: Balázs Márta. Mindakettő
Benedek-leány volt, de csak az apjuk keresztnevén hivták: igy
különböztették meg egymástól a Benedek-sarjadékokat.
Több Benkő-fiu nem volt a faluban. Évszázakra visszamenően
megállapitották, hogy a Benkő-nemzetség hét férfinál többre sohasem
emelkedett. Itt megállott. Az igaz, hogy mind derék szál emberek voltak
s mert csak „heten vagyunk, uram, heten“, a Benkő-birtok nem is oszlott
szét.
Édes apám nagyra becsülte a Benkőket, mint jó gazdákat, soha eggyel sem
akadt össze a tengelye. Szivesen látta, hogy Gábor bácsi Benkő leányt
vesz feleségül, de már annak nem örült volna, ha valamelyik leánya
Benkő-fiuba szeret… Mint férjnek, rettenetes rossz hire volt a
Benkőknek. Nem mintha kicsapongó természetüek lettek volna. Ők is
vigyáztak a tisztaságukra, akár egy leány. De kibirhatatlan zsémbes
természet volt valamennyi Benkő. Hirtelen lobbanó, lassan, nehezen
csendesedő. Nekik csakugyan olyan asszony kellett, amilyet a nóta kiván:
„ha beteg is, keljen fel“. Ha hazajöttek a mezőről, az erdőről, akár
lóval, akár ökörrel, az asszonynak künn kellett teremnie az udvaron,
segitenie az urának lónak, ökörnek kifogásában. Az ő kezükön az asszony
férfivá nevelődött. Ez a nevelődés nem ment simán, s édesapám nem
feledte el, hogy réges-régen egy Huszár Anna halálba menekült e nevelés
elől. El kellett ezt mondanom, hogy megértsétek: mért sirt, ritt hiába
Éva, a már növendékleány s Anikó, a még csak tizesztendős, de magas,
nyulánk növésü, fittyfiritty leányka: minket is vigyen az erdőbe,
édesapám!
– Itthon a helyetek, az édesanyátok mellett, mondta ki az itéletet
édesapám.
Azért egyszer-egyszer ők is feljöttek reggelenkint Rózsival, ha nemcsak
tejet, de egyebet is föl kellett hozni az erdőbe. Ilyenkor Éva főzött,
Anikó meg én hol eprésztünk, hol a száradó szénát forgattuk. Sohasem
láttam szebbnek az eget, mint egyszer igy, szénaforgatás közben. Bodros
bárányfelhőcskék gyültek, gyülekeztek, aztán egyszerre csak rengeteg
nagy báránysereg szállotta meg az ég mezejét. Égető hevet sütött a nap.
Fel-felnéztünk az égre, gyönyörködtünk az égi báránykákban, s Anikó
felsóhajtott: Jaj, Elekecske, Elekecske, de szeretném, ha olyan szép
kendőm volna, mint az a felleg, ott ni! Rávezette a szememet erre a
fellegre: csakugyan olyan volt, mint egy habos selyemkendő. Egyszerre
csak hatalmas kiáltás zavart fel a gyermekes álmadozásból.
– Le a kaszát! Villára! – harsogott édesapám vezényszava, s már abban a
pillanatban Bodvajbánya felől megdördült az ég. Még halkan, morogva,
messziről, de vésztjelentőn.
– Takarj, ember, takarj! – zug át az erdőn a vészkiáltás hegyek
tetejéről, oldaláról, a völgyekből. Nemcsak magukat riogatják, de a
közel s távol dolgozókat is: hátha valamelyik nem vette észre, mint
tornyosodnak a felhők Bodvaj felett. Könnyen megesik ez. Magas hegyek
közé szorult völgyecskék felett csak egy darabka eget lát a munkásember:
ezen a darabkán még egy felhőfoszlány sincs talán, amikor túl a hegyen
már essőtől terhes, fekete felhők gomolyognak.
Mind eldobálták a mi kaszásaink a kaszát, villát ragadtak, s riadtan,
izgatottan szedték, dobálták össze a szénát, rakták
hirtelen-boglyácskákba, aminek különben nálunk _merekje_ a neve. Nem
láttam én még eddig ilyen eszeveszett s mégis rendben folyó munkát. Azok
az emberek, kik minden dolgukat szinte tempósan végzik, semmit el nem
hirtelenkedve, mindennek a módját megadva, mintha csak közeledett volna
a világ vége, kétségbeesetten igyekeznek menteni a megszáradt szénát:
nehogy az esső bepiszkolja. Az esső még nem érkezett ide, de a verejték
már csurgott az emberekről, én is szaladtam ide, oda, lábatlankodtam, de
végre is csak félrehuzódtam az utjokból: majd még villára szednek engem
is s beletemetnek valamelyik boglyácskába… Már jöttek, jödögéltek a nagy
fekete fellegek Bodvaj mögül, mind kisebb-kisebb térre szükült az ég
azurkékje, végig-végig nyilalt az égen a villám, utána eget, földet
rengető mennydörgés; nyomban rá száz meg száz fekete paripát fogott
hintaja elé a vihar: amerre elnyargalt, meghasadt az ég. Kezdetben csak
egy-egy nagy essőcsepp koppan a fejünkre, aztán szörnyü nagy zuhanással
szakad le az a száz meg száz fekete paripa: fellegszakadás ennek a neve.
Patakokban folyt az esőlé le a lankás kaszálón, söpörte maga előtt a
szénát, amit fel nem takarhattak, bepiszkolva tavalyi falevéllel,
mindenféle giz-gazzal, törmelékágacskákkal a boglyácskák tövét.
Aztán – aztán – egyszerre csak nyilni, nyiladozni kezdett az égnek
kárpitja, oszlottak-foszlottak a fellegek, átvándoroltak Csikországba.
Kisütött Isten áldott napja, mosolyogva nézte magát a gödrös helyeken
összegyült tócsák tükrében…
Mondta busan, keserüen édesapám: – Most már mosolyoghatsz…
Csuron-viz verődtek össze az emberek, csak mi, gyermekek maradtunk
szárazon, mert idejében behuzódtunk a kalibába. Most te, kényes olvasóm,
ugy-e, azt gondolod, hogy ezek a bőrig ázott emberek ruhát váltottak
nagyhirtelen? Igen, vált majd szombat este, aki hazamegy vasárnapolni.
Ide ugyan senki sem hoz változóruhát. Még a madarak is kinevetnék, hát
ember az embert! Hiszen, raktak volna tüzet, (hol van fa, ha itt nincs,
rengeteg erdő kebelében?) de csurog a viz minden fáról, elevenről,
halottról. A tüzhelyen is tócsa. A vén füllentő elészedi minden
tudományát, sürü bokrok rejtekeiből kotorásznak elé félvizes tavalyi
faleveleket, hárman is csiholják a tüzet: szikrázott a kova, fogott is
tüzet a tapló, de bizony esteledett, alkonyodott, amikor keservesen
nyöszörögve, sirva, lobbot vetettek a száradó ágak. Nem, nem, ez este
nem volt mesemondás, a vén füllentőben is elázott a füllentés: mind,
ahányan voltak, a siralmasan égő tüz körül kuporogtak, azt piszkálták,
biztatták: égj, tüz, főjj, fazék! – de bizony sem a tüz, sem a fazék nem
fogadott szót. Isten áldott napjára maradt végre is a száritás: ő a
legjobb ruhaszáritó. Ő az, aki rendbehozza, amit a Vihar rontott: mind a
széna, mit szétvert, pocsékká tett, estére ott állt megszáradva, domboru
hasu nagy boglyákban.
Valahol csak szénaboglyát látok, mindig eszembe jut e nap: hány ilyen
boglyán forogtam a karó körül, rátapodva minden villa szénára, mit
édesapám erős karja hozzám emelt, elibém tett le! Maga szerette rakni a
boglyát s egy kis gyermek éppen elég volt arra, hogy tömörré tapossa a
szénát, elébb-elébb lépve, forogva a karó körül. Mikor aztán feladta az
utolsó villa szénát, mondta:
– No, bátyám uram, most csusszon le.
És én csusztam bátran a boglya domboru hasán, mert az a két erős kar
kitárva várt reám, aztán szépen összekapcsolódott a derekam körül,
széles keblére ölelt édesapám, ugy eresztett le a földre.
Ezeknek a perceknek melegségét, édességét most is érzi öreg szivem.
Édes, jó, melegszivü apám!
– – – – – – – – – – –
Amint ma mondanák: a Vihar nagy szenzáció volt nekem, de édesapám meleg
szive is tartogatott számomra szenzációt: egy almafa képében. Györkovács
ágától egy hajitásnyira terül el a legnagyobb erdei kaszálónk: „Kicsi
mező“ a neve. Kicsi mező az erdőben. Fák és bokrok szegték ennek is a
határát, de a közepe táján forrás volt, forrás fölött az almafa.
– Hej, bátyámuram, bátyámuram, – mosolygott édesapám – nézze csak,
mennyi alma van azon a fán!
– Be kár, hogy vad! – mondtam én.
– Hiszen majd meglátjuk!
A fa alá mentünk, édesapám két kézzel megfogta a derekát, teljes erőből
megrázta kétszer-háromszor egymásután, s csak ugy hullott a szép piros
alma.
– Szedje, bátyám uram, szedje.
Hiszen szedtem, hogyne szedtem volna: jó lesz játéknak. – Kóstolja meg,
bátyámuram, biztatott édesapám.
Hát beleharaptam. És felsikoltottam utána: Édesapám! Édesapám! Ez éppen
olyan, mint otthon a mi édes almánk!
– Ó ne mondd!
– Bizony Isten!
– No, akkor én is megkóstolom, – mondta nagy komolyan.
– Lám, ez csakugyan olyan, mint a hazai édes almánk.
– No, ez csuda, mondtam én.
– Bizony csuda ez, fiam, mondta most már elérzékenyülten édesapám. Mert
ez a fa vadfának indult, de volt egyszer régen egy igen-igen jó ember, s
mit gondolt, mit nem magában, otthon az édes almafáról levágott egy
ágacskát, felhozta az erdőbe, itt a vad csemetébe beleoltotta. Isten
megáldotta a munkáját, mert nemcsak ő evett a gyümölcséből, ettek a
gyermekei is, de még az unokái is. Mit gondolsz, ki oltotta nemesre ezt
a fát?
– András nagyapó! András nagyapó! Ugy-e, ő?
– Ő fiam, ő. Isten nyugtassa meg.
Ó te áldott ember, minden nagyapók közt a legmelegebb szivü nagyapó! Te
nem elégedtél meg azzal, hogy egész kertet szenteltél otthon a
gyümölcsfának, itt, rengeteg erdő közepén is megnemesitél egyet, hogy a
nap hevében eltikkadt munkásemberek szomjuságukat megenyhithessék.
Amikor ezt a fát oltád, ugy-e gondoltál rám is, az ismeretlenre, talán
az én unokáimra is?
Ime, ez volt a második szenzáció. Nem idegeket korbácsoló, nem is
vérbizsergető: egyszerüen szivet melegitő.
Most pedig bucsuzzunk az erdőtől. Telnek, mulnak a napok, a hetek,
közeledik a buzaaratás, aztán nemsokára indul a kisdiák messze, messze,
ismeretlen világba.
Ha el nem indult volna… De elindult.


ÖTÖDIK FEJEZET.

Ebben az iró arról az esztendőről beszél, amikor az öregek
megfiatalodtak.
Nyugtalanul vártam az őszt: nyilván életemben először és utószor. Mert a
méla szeptember ugyan mind máig a legszebb s legkedvesebb hónapom, most,
fehér hajjal, nem siettetem, szeretném, mind hátrább, hátrább tolni
érkezését: hátha igy később is hagy el. De akkor erős vágyakodás lepte
meg gyermekszivemet, számláltam a napokat, mintha mesebeli tündérváros
lett volna Székelyudvarhely, ahová én oly erősen vágyakoztam.
Tündérváros a komoly, domborodott homloku Budvár aljában. Ama Budvárnak
aljában, amely réges-régen, ennek előtte ezer esztendővel, a rabonbánok
fészke volt…
Annak, aki már diák, repülve repül a vakáció, nekem mint sáros, köves
uton a szekér, oly lassan döcögött a nyár.
– Hát csakugyan elmégy? – kérdezte busan egy nap százszor is Benkő
Gergő.
– Elmegyek, el, de hat hét mulva visszajövök!
Az utolsó hetekben alig tudtak elválasztani, sötét estig kisérgettük
egymást haza. S már rajzolgattuk a jövendőt. Pap lesz belőlem, még pedig
kisbaconi pap, Gergő lesz a megyebiró. Ő adja a kenyeret s bort az
Urasztalára, én meg sorba kiosztom a körben álló embereknek: először a
kenyeret, utána a bort.
Ó de jó lesz, ó de szép lesz!
Közénk-közénk állt harmadik játszópajtásnak Rigó András is, a zsellérünk
fia. Nevéhez hiven füttyös, jókedvü gyermek, el sem lehet képzelni
kenderkócból font ostorkája nélkül. Mindig fütyült, pattogtatott, én meg
sokat törtem azon a fejemet: mi lehet az oka, hogy András vidámabb kedvü
mint én. Mondtam is egyszer az édesanyámnak:
– Én nem értem, édesanyám. Rigó András mindig fütyöl, pattogtat az
ostorával, sohasem szomoru, semmitől sem fél, én pedig megrebbenek, ha
csak egy szalmaszálat felkap a szél mellettem…
– Hát az egyik ember vidám, a másik szomoru kedvü, magyarázta édesanyám
mosolyogva, de láttam, hogy könny csillant meg a szemében.
Később értettem meg könnye csillanását: a búsbeteg tejre gondolt. Magát
okolta szomoru kedvemért, szél fölkapta szalmaszáltól megrebbenésemért.
Sokan voltak a faluban, akik nemcsak csudálkoztak, de meg is ütődtek
azon, hogy egy ilyen „szetemnyi“ legénykét „kolégyomba“ visznek, messze,
oda-vissza két napijáró földre. Hirül hozták a bejáró asszonyok, hogy
Balandi Józsiné (Baló András Józsefné székelyesitése), ez a hosszu,
kajlahátu, nagyszáju asszony meg is szólta a szüleimet. Hogy azt mondta:
– Ugyan bizony, van-e lelkük s Istenük, hogy ezt a tökmag legénykét
idegen fődbe palántálják? De mindjárt el is dicsekedtek édesanyámnak a
bejáró asszonyok, hogy ők sem dugták be a szájukat, megmondták
Balandinénak magyarán: – Jobb, ha hallgat az olyan asszony, akinek az
ura reszketős Pali kezéből kikapta a vakarut s megette az istentelen.
Hogy Elekecske addig sirt, addig „erdőlt“ az édösapja s édösanyján, amig
bele nem nyugodtak: hát hadd menjen. De a nagyasszony, amikor csak a jó
Isten látja, folyton siratja Elekecskét. Az igaz valóságot mondtuk-e,
nagyasszonyom? – Azt mondták, azt, igazolta könnyes szemmel édesanyám.
Csakugyan ez volt a „való igazság.“
Az én kicsi falumból öt diák járt ez időben a kollégiumba: mind kamasz
legények. Benkő Ádám (már csak megmaradok a regénybeli keresztneve
mellett), igen, ő nyitja meg a sort, termetre, arcra, tehetségre az
első. Őt követi Benedek Benedikti József s öccse, a „bölcs“ Antal.
Hosszu, vékony dongáju, ingadozó járásu Jóska, zömök, pufók, piros
pozsgás arcu Antal. A negyedik a pap fekete képü fia, Jankó. Az ötödik:
gyenge tüdejével kántornak készülő Boda Elek.
Ezeknek a diákoknak nem volt pihenő a nyári vakáció. Még a pap fiának
sem. Kaszáltak, gyüjtötték, hordták a szénát, arattak, mindenféle mezei
munkában résztvettek. Igy nevelődtek a falusi diákok s bizony, mondom,
nem rosszul nevelődtek: hiteles tanu mellettem a világháborut követő,
régi rendet felforgató forradalmak: nem kell az éhenhalástól félnie
annak, aki ifjukorában megfogta a kasza nyelét.
De a vasárnap az övék volt. Vecsernye után összeverődött a diáksereg
nálunk, innen indultak a rétre, a réten át csererdős Borvizoldal tövébe:
ott bugyog, Isten tudja, hány ezer esztendeje egy borviz-forrás kétöles
mélységből, faköpübe fogva: Kisbacon ifjuságának vasárnap délutáni
találkozója.
Én is hozzájuk szegődtem, köztük lábatlankodtam, s velünk volt mindig
Éva, Anikó s még egy Anikó, a papleányka. Mindakét Anikó tiz esztendős,
de hirtelennőtt gyermek. A mi Anikónk nemcsak testvérem, de pajtásom is,
gyermek-ifjukorom minden örömének, bújának hüséges megosztója – itt, a
vasárnapi kirándulásokon indult az ő regénye, szemem láttára, s folyt,
folydogált tovább, mig a regényből – dráma lett.
Eleven, vidám, bátor beszédü leányka Anikó, kevés szavu, mélázó ifju
Ádám. Mélázó? Ezzel talán nem mondtam eleget. Hiszen a Székelyföld
legtöbb szülöttje méla, hallgatag természet: a hegyek, rengeteg erdők
közé szorult völgyek ölén nevekedő népek ismertetője ez. Több volt ő a
mélánál: búskedvü, érzékeny, kissé érzelgős – ilyennek láttam, amikor én
is kamaszodó korba léptem. Ádám meg-megfogta Anikó kezét, igy kézen
fogva, karjukat lóbálgatva haladtak a réti ösvényen, s borvizkut körül,
amikor letelepedtünk, csudálatosképpen mindig egymás mellett ültek.
Anikó csacsogott, Ádám mosolygott s néha-néha egyet-egyet szólt is.
Igen, itt két szivben nyilt, nyiladozott a szerelem virága: korán nyiló,
korán hervadó.
Minden szem mosolyogva nézte a gyermekszerelem ébredezését, csak
édesapám arca komorodott el, látván Anikó nagy örömét, ha elsőnek jött
Ádám, elszontyolodását, ha megkésve jött, a többi diák után. Pedig igy
szólitotta: Ádám bácsi. Hogy is szólithatta volna másként, amikor Ádám
hat egész esztendővel idősebb volt, mint ő!
De most Isten veled, nyájas idill, mely fölött már borong az ég. Őszre
hajlik az idő, olyan búsan suttognak a falevelek: búsan a diákoknak,
búsan Anikónak, vidáman nekem. Még néhány nap, szekérre ültetik, viszik
a kicsi diákot. Nini, már ott is áll a szekér az ajtó előtt. Egy kis
domb emelkedik a szekér hátsó felében, ponyvával letakarva. Mi minden
nyugszik e domboldal kebelében! Egy zsák liszt, hat hétre való: ebből
süt majd a gazdasszony hetenként három kenyeret a kisdiáknak. Egy zsák
buza: ajándék a rektorprofesszor urnak, aki a kisdiákot megegzaminálja:
vajjon felvehető-e a harmadik elemibe? Egy kis zsák bartamisz körte:
korán reggel rázta meg az öreg terebélyes fát édesapám, (István nagyapó
ültette, Isten nyugtassa meg!), édesanyám szedte fel a földről, mig a
kisdiák édesen aludt. Van e domboldalban egy kis dézsa turó, egy kis
tábla szalonna, molnár-pogácsa. S tele a szekérláda is utravalóval. Ez a
láda majd ottmarad a kisdiáknak: ebben tartja a kenyeret, a turót s
minden jót. Hely jut ebben a ruhájának is, a könyveinek is.
Édesapám már ott ül a szekérládán, hátát a „domboldalnak“, lábát az
elősaroglyának veti, erős marokkal fogja a gyeplőt: nyugtalankodik a
Pista meg a Fecske. Hároméves csikók, ők is most látják majd először azt
a tündérvárost, de bár nagy a feje a lónak, aligha gondolták, hogy
teljes tiz esztendőn át vagy százszor hordozzák meg ezt a kis fiut oda
meg vissza. Még nem tudtam kibontakozni édesanyám ölelő karjaiból. Ugy
elsirat, mint ahogy a halottat siratják el nálunk.
– Ó, édes kicsi fiam, de korán leszakadsz a szivemről. Alig tollasodtál
s már elrepülsz, csácsogó madárkám! Ki melenget, ha megfázol? Rossz
gyermekek ha megbántanak, ki csókolja le a könnyedet?
– No, no, elég volt már, elég, szól le a szekérről édesapám csendesen,
megindultan s félkarral maga mellé emel. Még egy pillanat s az uccáról
kiáltok vissza: Ne sirjon, édesanyám!
Pista, Fecske kitáncol a galambbúgos kapu alatt, melynek homlokáról
jószemü ember még leolvashatá a százesztendős feliratot: Áldás a
bemenőknek, béke a kimenőknek. Fülhegyezve, ijedezve robognak át a falu