Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (1. kötet) - 11

Total number of words is 4191
Total number of unique words is 1919
32.2 of words are in the 2000 most common words
45.2 of words are in the 5000 most common words
52.1 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
várjon még egy kicsit, keresztapám uram.
Most már, hogy igy egy seregben látom a falu népét, feltünik némi
változás. Nini, már ez is ledobta, az is ledobta az ősi viselet
főjellemzőjét: a fehér harisnyát. Gábor bácsin meg a Benkő-fiukon
brassai posztónadrág feszül. Leányok seregében fel-feltünedezik a
kontyba kötött haj, mely még tavaly egy fonatban lógott, bekötve széles,
tarka pántlikával. Még csak Gál Dánielné keresztanyámasszony meg a
papkisasszonyok viselnek krinolint, de ki tudja, mi lesz holnap,
holnapután, hisz már szállingóznak a hirek, hogy Erdély földjén is
kezdik lerakni azokat a „vasléniákat“, amelyekről a hitetlen székely
huszároknak 1835-ben mesélt Bodola püspök… De lám, vasut nélkül is
megérkezett a krinolin.
Ez különben utólagos bölcselkedés, s ugy-e, nem is ide illő, amikor
nekem Istennel s nem földi hivságos dolgokról kellene társalkodnom.
Szabad-e most egyébre gondolnom, mint a mindent látó, mindent tudó
Istenre, akinek a még ártatlan gyermeki lélek bemutatni készül első
áldozatát? Szabad-e mással társalkodnom, mint Ővele, akiben „biztunk
eleitől fogva“ – igen, ami még aligha történt délutáni istentiszteleten,
Benkő bácsi azzal tünteti ki a tanitványát, hogy a legszebb s
legnehezebb zsoltárral kisér fel a katedrába. Te benned biztunk eleitől
fogva… Az utolsó két sor éneklése közben lépdegélek föl a lépcsőn: Te
voltál és te vagy erős Isten – És te megmaradsz minden időkben!
Vékony hangomon megakadás nélkül száll az Égbe a könyörgés, a Miatyánk,
a prédikáció. Csak Istent lát szemem, embereket nem. De azért érzem,
hogy minden szem az én arcomra tapad s az utolsó Ámen után szédülni
érzem a fejemet, támolyogva jövök le a papiszékbe. Most már
belekapaszkodom a tiszteletes kezébe, ugy jövünk ki a cinterembe, ott
elkap két ölelő kar, édesanyám karja: lelkem kis papom! És sok-sok
csókot kell elszenvednem öreg asszonyoktól, s alig tudom édesanyám
fülébe sugni: jaj, de fáj a fejem!
– Eresszék, eresszék, – könyörög édesanyám – fáj a feje!
– Ó, ó, – sápitoznak az asszonyok – _megigézték_, bizonyosan meg!
– Ne-nem ke-kellett volna – hebeg Gál János keresztapámuram – i-ilyen
ko-korán pré-prédikáltatni.
– Ki hamar kezd, hamar végez, – jósolja Balandi Józsiné, aki még mindig
nem tudott belenyugodni, hogy nem voltam nagyobb egy ütés-taplónál,
amikor a kollégiumba vittek. Ez az asszony most is csökönyösen
jövendöli, hogy sohasem lesz pap belőlem. „Gazda lesz abból elébb-utóbb,
majd meglássák.“
No, no…
Egész csapat asszony kisér haza, s egy szivvel-szóval erősitik, hogy
megigéztek; tanácsolják, hogy „vizet kell vetni“: ez a fejfájást
elmulasztja, az igézést elüzi egyszeribe. Be sem megyünk a házba, hisz
annyi az asszony, hogy be sem férne mind, valamelyik vizet merit a
kutból, Anikó pohárral szalad ki, de hoz egyebet is: egy darabka
faszenet. Mi lesz itt? Az lesz, hogy a poharat belemeritik a kut
vedrébe, csaknem szinültig telik a pohár, s beledobják a faszenet. A
széndarab egyideig ott lebeg a viz szinén, aztán kezd ereszkedni lefelé,
száll, száll, s egyszerre csak leszáll a pohár fenekére.
– No, ugy-e, hogy megigézték?! – tör ki egyszerre a diadalmas kiáltás. –
Leszállt a szén a pohár fenekére!
Bezzeg hogy leszállt, mert azok a kis likacskák a szénben megteltek
vizzel…
– Ó, ó, édös aranyszáju csirkém, – renyekedik Rákhel néni – éppen igy
igézték meg az én drága fiamat, amikor a mester helyett énekelt!
– Igyál, fiam, igyál, – biztat édesanyám. – Három cseppet. Ugy, ugy,
ugy!
Akkor belemártja ujját a szenes vizbe s több rendben végigsimogatja
homlokomat.
Oh, Istenkém, Istenkém, ha én most pesti gyerek volnék, bezzeg tudnám,
hogy mit müvel az édesanyám: masszirozza a homlokomat. De falusi tuskó
vagyok, s elég, ugy-e, ha érzem, hogy édesanyám ujjának simogatása mint
könnyebbiti buksi fejemet…
– Már nem fáj, édesanyám!


NYOLCADIK FEJEZET.

Ebben az iró bocsánatot kér, hogy nem is egy, de két igen szomoru
temetésről kell megemlékeznie.
…„Szárnya, szárnya, szárnya a madárnak“ – szárnya van az Idő kerekének
is. Lám, maholnap egyedül maradok, mind elröpülnek a kisbaconi diákok,
ki erre, ki arra. Benedek-Benedikti József valahol a Mezőség egy kis
magyar szigetecskéjében – lévita. Pap is, kántor is egy személyben.
Sohasem tudott énekelni, mégis megválasztották: tetszett a mezőségi
magyaroknak a hosszu szál székely legény. Dobay Jankó is átröpült a
dévai képzőbe: Isten szolgájának fiából a nemzet napszámosa lesz. Már
próbálgatja szárnyát a kirepülésre Benkő Ádám is, Benedek-Benedikti
Antal is. A „bölcs“ Antal. Mindakettő a vén kollegium büszkesége. Amaz
papnak, emez tanárnak készül. Amaz a kollegium első szavalója, emez első
matematikusa.
Bölcs Antal az ifjusági könyvtáros. Egyedül lakik a könyvtárszobában,
mellette az olvasó-szoba, abban egy hosszu asztal: itt olvassák az
ujságokat a nagyobb diákok. Nekem még nem szabad ujságot olvasnom, de ki
tiltja meg, hogy _Bölcs Antalnál_ ne tanyázzak? Ő sorba adogatja ki a
Jósika- meg a Jókai-regényeket, én meg az ő szobájában falom nagy mohón.
Vakációra az ötödik osztálytól kezdődően minden diák kap olvasnivalót.
Sorsot huznak a könyvekben s annak rendje szerint válogatnak. De bölcs
Antal sorshuzás nélkül is juttat nekem, s a vakáció esős napjaiban,
csöndes estéin hangosan olvasom a könyveket. Leghüségesebb hallgatóm
édesapám és – Anikó. Nem mese, amit róla az ő regényében irtam: Anikó
folyton bujja az iskolai könyveket, olvas, ir, ezer kérdése van hozzám:
mi ez? Hogy kell ezt érteni? Ugyan mit forgat a fejében ez a süldő
leány? Azt forgatja a fejében, hogy Ádámból pap lesz, s őbelőle – papné.
Hiszen, ha volna leányiskola, de nincs közelben. Honnét, honnét nem,
egyszer egy kisasszony jött Nagybaconba. Levélhulláskor jött,
virágfakadáskor el is tünt. Isten tudja, hová, merre. Ez a kisasszony
iskolát nyitott: ide járt Anikó is – levélhullástól virágfakadásig.
Kerek betüi megcsinosodtak, édesanyámnak szép fehér harisnyát kötött –
és himzett egy könyvjelzőt – nem nekem, nem, Ádámnak himezte azt. Minden
betüje közt az _a_ betü volt a legformásabb: tele irta az irkáját egy
névvel, amelyben kétszer fordul elő az _a_. Persze, ékezet volt rajta…
Im, az eredmény – levélhullástól virágfakadásig.
Édesapám nyugtalanul nézte, mint falja Anikó a betüt, mert látta, hogyne
látta volna, hogy készül itt valami, neki nem tetsző, régi kedvetlen
emlékeket felelevenitő… Lám, abba belenyugodott, hogy Gábor bácsi
Benkő-leányt vegyen feleségül, de mintha átok ülne ezen a familián: az
első gyermekkel egy nap temetik Benkő Trézsit, s édesapám lelkét babonás
félelem szállja meg… Szegény Gábor bácsinak sem egy jajszava, sem egy
csepp könye: némán, megtörten kiséri első és utolsó szerelmét a
temetőbe. Meg is szólják az asszonyok: nem is sirt! De én _hallottam_ az
ő sirását. Volt neki egy kis jegyzőkönyvecskéje, ennek egyik lapjáról
sirt felém: „A bú örökké bú marad, akár fakéregből, akár aranypohárból
isszuk azt“.
Gondolom, Eötvös Józsefből irta ki. Mindegy, akárhonnan. Az ő búja
örökké bú maradt.
…Hull a hó, hull a hó, itt a karácsonyi vakáció, könyvekkel megrakodtan
jön haza a kamaszodó diák. Ó, ti nyájas, feledhetetlen téli esték! A
szabad tüzelőben lobog a tüz, szelid, enyhe fényt áraszt: csak elébe
kell ülni, s vigan olvashat, aki olvasni megtanult. De Isten veled, régi
világ, ime, már a lámpa ég az asztalon, a falu első lámpája,
megvilágitja az asztalt, még azon is tul, s mi ott ülünk az asztal
körül. Édesapám, Anikó, Ádám meg én. Édesanyámnak asszony vendégei
vannak: mind guzsallyal jöttek, kis székeken ülnek, szép sorjában, a
szoba közepén. Pereg, pereg az orsó, lassan, lassan, alig észrevehetően
fogy a guzsalyra kötött kender, s domborodik, domborodik az orsó. Ádám
olvas. Oly szépen olvassa Petőfi verseit, hogy meg-megáll az orsó, s a
gyönyörüségtől fel-felsóhajtnak az asszonyok: Oh, Istenem! Nem ezt
sóhajtják: ó de szép! Ezt sóhajtják: Óh, Istenem! Különösen tetszik az
anyai szivnek a _Fekete kenyér_, a _Kis lak áll a nagy Duna mentében_,
meg az _István öcsémhez_. De tetszik az _Anyám tyukja_ is, meg a _Szeget
szeggel_: hangos nevetés kiséri ezt. Minden tetszik, ami ennek a
gyermekembernek a lelkéből lelkedzett, mert minden szavát megértik,
mintha csak az ő lelkükből lelkedzett volna s nem a Petőfiéből. Látom
édesapám arcán, mint enyhülnek, szelidülnek vonásai. Egész lelkével Ádám
ajkára tapad s nem veszi észre, hogy Anikó két kezébe temeti az arcát,
csak a fekete szeme villogása látszik: ez a fekete szeme belekapcsolódik
az ifju szelid kék szemébe – ha nem ez a szerelem, akkor mi a szerelem?
Ádám legációba készül. Nem árulom el, hogy hová, melyik eklézsiába, mert
itt kezdődik az ő tragédiája. Mondjuk: Dombháza ez a falu. Vidám szivvel
indult legációba Ádám, ugy szerettem volna vele menni: egy az, hogy
Gergő volt a kocsis, más az, hogy pompás szánút volt – Ádám repült az
envesztébe. Elment egy pirospozsgás arcu, nagy jókedvü, szerelmes,
gyönyörü jövendőről ábrándozó ifju, s négy nap multán visszajött egy
halovány arcu, beesett szemü, kevés szavu, maga elé bámuló, megroppant
testü, lelkü öreg ember. Láttam, mint ül ki Anikó arcára a rémület.
Istenem, Istenem, mi történhetett Vele? Nem az, aki volt. Ha szerét
ejtheti, megfogja Anikó kezét, de alig van szava, szomoruan nézi a
leánykát, s mintha meg-megcsillanna szeme sarkában egy-egy könnycsepp.
Aztán hirtelen hangos jókedvre fakad, de gyermekszemmel is látom, hogy a
jókedvet erőlteti, hogyne látná Anikó, aki a _szivével_ lát?
– Hej, Ádám bácsi, – szólalok meg váratlan, – de szerettem volna magával
menni, amikor legációba ment!
– Velem? nézett rám megütődve.
– Bizony. Oda-vissza kerek egy napot szánkázhattam volna.
– Az ám, kapott a szón Ádám, ma is szánkázhatnánk.
– Menjünk, menjünk, örvendezett Anikó.
Már repül is a szán velünk az erdő felé. Ádám és Anikó a hátulsó ülésben
ülnek, én szembe velük. Fel van csengőzve Pista is, Fecske is,
meg-megrázzák bolond jó kedvvel a fejüket, prüszkölve fujják a meleg
párát a hideg, arcpirositó levegőbe, porzik a hó, itt is, ott is
kiszaladnak az uccára, utánunk bámulnak, aztán egyszerre csak bent
vagyunk az erdőben: sohasem láttam ily szépnek az erdőt. Ameddig a
szemem ellát – fehér az egész világ. A fák zuzmarája – ennél szebb
virágot ki látott? És az a lenge fehéres fátyol, mely a fák fölött lebeg
– ez a te menyasszonyi fátylad, erdő! Hallgatag, elfogódott vagy, mint
az oltár elé lépő leány, kinek boldogságáról oly ékesen beszél az ő
némasága. Talán e pillanatban fogamzik meg lelkemben a hang, mely
deresedő fejjel csendül dallá:
Oh, erdő, erdő, sürü rengeteg.
Nem tud betelni a lelkem veled!
Szép vagy, ha fáid daltól hangosak,
Legszebb vagy télen, mikor néma vagy.
De csak én, a kis fiu, látom ezt a szép fehér világot, _ők_ nem látnak
semmit e világból, csak egymást. Mint két fázós madár bujnak össze,
mosolyognak, de ez a mosolygás oly szomoru! A csengő hangját hallják-e
vajjon? Hallom én, már nem vidám, de kesergő, siró hang ez, nagy
szomoruságot, gyászfeketeséget bejelentő.
Hallom a suttogva ejtett szavakat, de nem értem, oly csudásak,
érthetetlenek. Félig mosolyogva, félig sirva suttogja el a leányka:
– Ugy-e, nem szeret?
Félig mosolyogva, félig sirva suttogja Ádám:
– Nem.
– Nem is fog szeretni soha?
– Nem.
– Gyülöl, ugy-e?
– Gyülöllek.
– _Hát akkor csókolj meg!_
Ó de bolondos tréfa ez! Nem törődnek velem – ajkuk összetapad.
De a csengő csak sir, csak sir, s mintha az erdő is sirna, halkan,
csendesen. Ők azonban nem hallják erdőnek, csengőnek a sirását, ujra
kezdődik az a csudálatos suttogó párbeszéd.
Kérdi a leányka, félig sirva, félig mosolyogva:
– Holnap elmegy, ugy-e, el?
– El.
– Vissza sem jön, ugy-e, nem?
– Nem.
– És elfelejt, ugy-e, el?
– El.
– És nem látom soha többet, ugy-e, nem?
– Nem.
– _Hát akkor csókolj meg!_
És az ajkak összetapadtak, a csengő sirt, ugy sirt, és sirt az erdő is
halkan, csendesen…
*
„Holnap“ megyünk, csakugyan megyünk. Már nem repülünk, gondolkozva jár a
nehéz havas uton Pista is, Fecske is; kényszeredetten forog a csikorgó
kerék. Hideg szél marja arcunkat, ritkán szólunk egyet-egyet. Ádám
lehajtott fővel bámul maga elé, föl-fölrebben, mint az ijedt madár.
Bölcs Antal vidám legátusi élményekkel próbálja megkacagtatni, de Isten
tudja, hol jár Ádám lelke, fanyar a mosolygása. Mintha mondaná: Lettél
volna ott legátus, ahol én, nem volnának vidám élményeid!…
A vén kollegium nem ismer fiára, csodálkozva nézi: mi történt vele.
Szótlan sétál fel s alá a szobában, aztán heverész, könyvet nem vesz a
kezébe. Suttogni kezdenek a diákok. Valami nagy dolognak kellett
történnie Benkő Ádámmal: csak áll, áll, ha felszólitják, a kérdésre nem
válaszol. Kérdi a professzor: nem készült? Még annyit sem mond: Nem.
Minden felszólitás egy szekundát jelent. Dühös szekundát. Mert dühösek a
professzorok, hogy ugy hallgat, mint a néma. Még csak a nem szócskát sem
tudják belőle kicsikarni.
– Mi történt magával?
– Beteg?
– Felejti, hogy egy fél éve van még? Hisz maga kezdettől fogva kitünő
diák volt. Szándékosan meg akar bukni? Nem sajnálja a szüleit?
Mint az izzó-meleg kőre öntött vizcsepp, párolog le róla az erkölcsi
prédikáció. Fel-felveti lehajtott fejét dacosan s már-már kiröppen ajkán
a nyers visszautasitás: kinek mi köze hozzá!
Ez Benkő, merőben – Benkő. Egész falu ismeri erről a Benkőket: az ő
belső életükbe idegennek a bepillantást nem engedik. Más ember ha „kárré
vallja“ egy állatját, mindjárt tudja az egész falu. Halljad, falu,
halljad, mi nagy kárt vallottam! A Benkők eltitkolják a kárt. A Benkők
nem panaszkodnak, nem keseregnek. Megdöglik egy ló? Titokban eltemetik.
Napok multán érdeklődik ez is, az is: hol a szürke? Nincs erre válasz.
Egy reggel aztán Benkő Ádám nem megy az osztályába. Keresik a
kollegiumban, keresik a városban, sehol sem találják. A szobánk meg a
szobánk körül a folyosó kiváncsi diáknéppel telik meg. Össze-vissza
találgatják: mi történhetett vele? Megszökött volna? Hová? Haza?
Egyebüvé? A rajtavaló ruhában távozott: minden egyéb ruhája itt van. A
könyvei ott állnak szép sorban az ő külön asztalán. Én igen rosszat
sejtek, leülök a ládámra, ágyam karfájára hajtom a fejemet, ugy siratom
Ádámot és – Anikót. Valamelyik diák feleleveniti annak a diáknak az
esetét, aki az ötvenes években a pápista templomból az arany feszületet
ellopta. Egy leány kedvéért lopta el. Azt mondta ez a diák a leánynak:
Ugy szeretem magát, hogy még lopni is tudnék magáért! Erre a leány
nagyot kacagott s azt mondta neki: Hát, lopja el a pápista templomból az
aranyfeszületet! S a diák ellopta. Hajnalban, amikor rorátéra
harangoztak, besurrant a templomba, az oltárról lekapta nagyhirtelen a
feszületet, szalad a leány ablakához, de hiába kopogtatott, az ablak nem
nyilt ki. Közben észrevették a lopást, a kálvinista diákokra esett a
gyanu, mert akkoriban is szerettek azok eljárni a rorátéra. Nosza,
rögtön becsukták a kollegium kapuját: majd kisül, hogy ki van távol. A
diák a zárt kapu láttára, esze nélkül szaladt ki a városból. Évek multán
három udvarhelyi diáknak kedve kerekedett látni a Hortobágyot: ott
találkozott azzal a diákkal, aki a feszületet ellopta. Felcsapott
betyárnak. De a feszület akkor is nála volt. Átadta a diákoknak, vigyék
haza, adják vissza…
– Leány van a Benkő Ádám dolgában is, – mondta egy diák. Hallottam, hogy
Ádám beleszeretett Dombházán egy urileányba. Az a lány ugy tett, mintha
ő is szerelmes volna belé. Bolonditotta, aztán szeme közé kacagott
Ádámnak, amikor bucsuzni ment hozzá.
– Ott voltál? – szegezte a kérdést ennek a diáknak Bölcs Antal. – Ugy-e,
nem? Nohát.
De az én lelkemben tüzet fogott a diák meséje, világosság gyult a
nyomán. Egyszerre megelevenedett, megvilágosodott az erdei különös,
rejtelmes párbeszéd. Most már láttam, világosan láttam, hogy nem volt ez
igazi enyelgés. Anikó kérdezte: Nem látom soha többet, ugy-e, nem? S
felelt Ádám: Nem. Mosolyogva felelte, de oly szomoru volt e mosolygás!
Igen, igen, Ádám komolyan mondta: nem. Igaza van annak a diáknak: Ádám
beleszeretett egy urileányba, az bolonditotta, aztán kikacagta. Ádám
szive megtántorodott s a lelke – megzavarodott.
De hová tünt Ádám? Ádám a város végétől csak egy hajitásnyira ment, ott
belépett a kapuján annak a nagy, rideg háznak, amelynek homlokán kétfejü
sas terjeszti ki szárnyait. Ádám jelentkezett katonának, mérték alá
állitották, megvizsgálták, gyönyörködtek szép formás testében s még
aznap ráhuzták a császár ruháját. És Ádám egy hét mulva uniformisban
jelent meg a kollegiumban, összeszedte a holmiját, közben szükszavuan
felelgetve az álmélkodó diákoknak s az én félénk kérdésemre: tudják-e
ezt otthon? – megrezzenve felelte: hogyne, hogyne…
Hát, katona lett Ádám, aki papnak született. De hordják a hireket a
diákok, hogy Ádámmal a kaszárnyában sem boldogulnak. Egyre a földet
nézi, jobbra helyett balra fordul, fel-felriad a kemény szavakra, aztán
ismét felejti, hogy katona, a káplár szidja mint a bokrot, a bakák
kacagnak a diák „ügyetlenségén“ – Istenem, Istenem, mi lesz vele!
Az lett vele, hogy egyszer, estefelé, bejött a kollegiumba s néhány
barátját meghivta – búcsuvacsorára. Azt mondta: más városba viszik.
Mentek a diákok, éjfélig búcsuvacsoráztak, akkor becsöngettek. Velük
jött Ádám is. Volt pedig véletlen egy üres padlásszoba, amelynek nem
akadt lakója: bement abba a szobába, ott gyertyát gyujtott. És irta
Ádám, irta a leveleket virradatig, akkor fölment hozzá egyik pajtása,
hogy lássa: alszik-e vagy ir még.
Ádám aludt. Ott aludt a szoba kopasz padlaján. A katonakabát, az ing
széttárva, kabát is, ing is véres. Mellette hevert egy kétcsövü
pisztoly. Csak az egyik csöve volt üres.
Ádám szivenlőtte magát.
Végigüvölt a kollegiumon: Meghalt Benkő Ádám!
– Meglőtte magát!
– Hol? Hol?
– Az üres szobában!
Százával rohannak fel az üres padlásszobához, a mi szobánkban csak én
maradok meg – Leopold, az árva Leopold.
– Nem nézed meg? – kérdi Leopold.
– Nem, nem!
Levetem magamat az ágyba, sirok keservesen, siratom Ádámot, de megnézni
nem merem.
Aztán jönnek vissza lassanként a diákok. Mind „előre látták“, hogy igy
lesz. Ádám megzavarodott az elméjében. Irt a szüleinek, a testvéreinek,
be sem zárta a leveleket. Oly kuszán, zavarosan irt, hogy alig
olvasható. Nincs egy értelmes sora. És irt két leánynak. Mind a kettőnek
a keresztnevére irt. Az egyik Ilona, a másik Anna. Mind a kettőnek csak
egy-egy sort irt. De ez az egy sor világos, nem zavaros. Azt irta
Ilonának: Megbabonáztál – verjen meg az Isten! Annának ezt irta: Fájt a
szivem – hozzá lőttem.
Megint diákok jönnek s felháborodva beszélik, hogy bejött négy baka s
egy káplár. Felkapták Ádám holttestét, beledobták egy gyalulatlan
koporsóba, ugy vitték ki a kollegiumból.
Minden szó, amit hallok, gyötri, mardossa a szivemet, és sirok, sirok
hangos jajszóval, mintha én volnék Ádám édesanyja.
Ó, te szegény anya, te együgyü falusi asszony, te! Meghalt a te deli
szép fiad, meghalt erőszakos halállal. Láttad őt szomorkodni az utolsó
héten, de, ugy-e, nem ütődél meg ezen, hisz máskor is búskedvü volt a te
szózatos ajku fiad. Nem sejtette meg az anyai sziv, hogy halálba indul a
gyermeke; hogy utolszor mondja: Isten áldja meg, édesanyám!
Nem, az anyai sziv nem érezte meg ezt. Sem apának, sem anyának sejtelme
sincs arról, hogy az ő fiuk, a kollegium, a falu büszkesége csak bámul,
bámul maga elé, a professzorok kérdéseire nem felel. Egy napi járó a
falu a várostól, s apának, anyának sejtelme sincs, hogy a fiok beállt
katonának. Diák el nem árulja, rektor professzor hirül nem adja.
Megvárják, amig lecsap a mennykő. Akkor aztán azon a levegőben lógó,
hosszu drótszálon (ó, milyen csuda-kitalálás ez!) Udvarhelytől Barótig
repül a gyászfekete hir: Ádám meghalt! Lovas legény vágtatva viszi a
dróton küldött levélkét, az elsőt, a legelsőt ebbe a kis faluba: Ádám
meghalt!
Hát lecsapott a mennykő. Földhöz veri az anyát. Ágyba fektetik,
élet-halál közt viaskodik. Fia koporsójára nem borulhat. De jön az apa s
vele Ádám bátyja, a nagyerejü, nagyszivü Jakab. Ezt a „kárt“ már nem
lehet eltitkolni a világ elől. Háborog az apa lelke, mint a kitörni
készülő vihar. És kitör, dühöng szakadatlan: _Megcsalt! Megcsalt!_
Italtól bódultan tántorog be a vén kollégiumba, Jakab szégyenkezve
támogatja, csititja: hallgasson, édesapám!
Nagy sereg diák gomolyog a folyosón s megbotránkozva hallgatják a bódult
fejü öreg ember kitöréseit:
– Megcsalt! Megcsalt! Azt hazudta: pap lesz s katona lett belőle!
– Hallgasson, apám! – könyörög Jakab. – Jőjjön, vegyük meg a koporsót s
a szemfedőt.
– Koporsót?! Szemfedőt?! Temesse el a császár!
Odajön a rektorprofesszor:
– Mi ez? Mi ez?
– A rektorprofesszor ur, – figyelmezteti az öreg embert halkan egy diák.
De a bódult fejü öreg ember nem hallja, folytatja tovább:
– Hát ezért hullattam tengerverejtéket!? Tőtöttem a zsebit pénzzel.
Mindig tőtöttem. Tőtsed, vén bolond, tőtsed!
– Csendesüljön, Benkő uram, – szólal meg most Kis uram. – Isten adta.
Isten elvette –
– Nem vette el! – orditott közbe az öreg ember. – Nem igaz! Ő maga vette
el az életét. Meggyalázta a familiát. Ezt még Benkő nem cselekedte!
Koporsó?… Hadd el te, koporsó! Szemfedő? Hadd el te, szemfedő!
– Édesapám! Jőjjön, jőjjön!
Közrefogták a diákok a boldogtalan öreg embert, nagy kínnal-bajjal
vezették ki a kollégiumból. Én a kapuból néztem utána.
Vissza-visszaverődött: Megcsalt! Megcsalt! Koporsó? Hadd el te, koporsó!
Szemfedő? Hadd el te, szemfedő!
…De Jakab megvette a festett koporsót, a szemfödelet. A kollégium
bandája kiséri utolsó utján a halottat. Kivonul az egész kollégium. Az
apára nem ismer rá, aki előző nap látta, hallotta. Komoran, földre
sütött szemmel megy a koporsó után. A sir szélén némán, megtörten áll.
Szeme rámered a koporsóra, aztán a tegnapi jelenet tanuinak nagy
csudálkozására, belezokog a gödörbe, amely egy szép reménységet
kegyetlenül elnyelt örökre. Mindörökre.
*
Benkő Dánielnek, az _egyszerü szántó-vető embernek_ igaza volt: őt a fia
megcsalta. Benkő Dániel és valamennyi szántó-vető ember nem azzal a
számitással adja kollégiumba a fiát, mint annyi meg annyi ezer szegény
városi ember. A szántó-vető ember nem spekulál a fiával: kineveltetem,
majd lesz a fiamnak nagy állása, szép fizetése, gazdag leányt vesz
feleségül, a fiam lesz az én penzióm: amit ráköltöttem, majd
kamatoskamatjával visszafizeti. Az egyszerü szántó-vető ember nem gondol
visszafizetésre. Nincs is szüksége rá. Turja a földet halálig, a föld,
az édes anyaföld megtermi néki a mindennapi kenyeret, ennél egyebet,
ennél többet ugyan mért kivánna? Az úrrá lett fiu úriházában idegenül,
hontalanul érezné magát. A szántó-vető ember érzéke, tapintata sokkal
finomabb, mint ahogy ezt te, müvelt olvasóm, gondolod. Ő a _familia
dicsőségeért_ nevelteti úrrá a fiut. Jól esik szivének, ha fia
el-ellátogat a szülei házba, de ő a fia házába nem kivánkozik. Ő nem az
az apa, aki a kurtaszáru cseréppipát hosszuszáru tajtékpipával cseréli
fel s a durva lócáról a puha karosszékbe helyezkedik át.
Benkő Dánielnek, az egyszerü szántó-vető embernek igaza volt, amikor a
fiáért hullatott véres verejtéket s a ráköltött pénzt felhánytorgatá.
Azzal a pénzzel szép darab földeket vehet vala. Ő ezekről a szép darab
földekről lemondott a familia dicsőségeért. Az ő fiából papot jósoltak,
ékesszavu papot, akinek a hire messze földet jár be majd. S ime, az ő
fia, a familia büszkesége – egyszerre csak felcsap katonának! S teszi
ezt egy leányért, aki a fejét elcsavarta, hüségében megtántoritotta s
végezetül kikacagta. S történt ez az ő szép, egészséges, erős fiával
karácsony ünnepének három napján! Ezt egy szántó-vető ember egyszerü,
sima uton haladó lelke hogy értse meg?
Nem, ezt Benkő Dániel keresztapámuram lelke nem érthette meg. Müvelt
apával is megesik, ugy-e, hogy egyszerre csak megdöbbenve látja: a fiut,
aki szemeláttára nőtt fel, egy egész világ választja el tőle. Benkő
Ádámot az apjától nem is egy, de több világ választotta el. Tele a feje
rendszertelenül, össze-visszaolvasott könyvek utvesztőivel. Ki s be
sétálnak lelke kapuján Jósika, Jókai túlidealizált nőalakjai. Messziről
bámul az uccán sétáló úri leányok után, szemtől szembe soha még eggyel
sem állt. S végzete hirtelen-váratlan szembeállitja egy szép úri
leánnyal, aki más gavallér hijján, „beleköt“ a jóképü falusi diákba. Még
nem ismerik a „flört“ szót, de nyilvánvaló, hogy az úrilány flörtöl
vele, ugrasztja, bolonditja szegény fiut – hogyne kapná be a horgot!
Ádám uj, eddig csak könyvekből ismert világba kerül. Be más itt a
levegő! Itt minden illatozik. A kisasszony könnyüfajta nótákat
„klimpiroz“ a vén, hangolatlan zongorán, de ennek a diáknak még soha
senki sem zongorázott; nem hallja, nem veszi észre a hamis hangokat; nem
látja a lélek ürességét – a fiu meg van babonázva. A kisasszony pompásan
mulat három napig, s amikor a boldogtalan fiu dadogni kezd egy valahol
olvasott szerelmi vallomást, nem dadoghatja végig: az „istennő“ szeme
közé kacag.
Kivert kutyaként kullog haza. Nem mer a tükörbe nézni:
össze-visszapofozottnak érzi magát. Hát ezért a lányért tántorodott el a
vadvirágtól?! Perel magával, mint a haldokló gazember az ördöggel. S
hiába kacagott az a leány a szeme közé: meg van babonázva. De mi lesz
azzal a vadvirággal, aki mint egy Istenre, ugy néz föl reá? Ezt már nem
tudja, nem meri végiggondolni. S mert nem tudja és nem meri
végiggondolni – nincs más menekvés: a halál.
Én tudom, mi az: amikor az ifju lelke válságba sodródik s _a mi lesz_-t
végiggondolni nem tudja, nem meri…
Benkő Ádámnak meg kellett halnia.
*
A hat kisbaconi diákból maradt hát kettő: Antal meg én. Antal is
elhagyni készül, már arról ábrándozik (bár éppenséggel nem ábrándos
természetü), hogy jövő ősszel megy a pesti egyetemre. Még nem döntött: a
matematikának vagy a históriának lesz-e a professzora. Majd indulás
előtt sapkába teszi a matematikát meg a históriát, velem huzatja ki a
cédulát.
– Tudod, – mondta, – az eszem a matematikához, a szivem a históriához
huz. No, meglátom, melyiket huzod ki.
Én is már kezdtem szőni-fonni a terveket, épitgetni a légvárakat –
Istenem, hogy telik az idő! A tiz esztendőből elrepült hat, még csak
négy van hátra. Egyelőre verseket faragok titokban, igen rossz verseket
s mint valamennyi versfaragó diák – Petőfit szeretném utólérni, sőt még
inkább – tulszárnyalni. De alkudni is hajlandó vagyok: megelégedném
azzal, ha testben, lélekben oly tökéletes lennék, mint Kárpáthy Zoltán.
De mit üzzem-füzzem tovább, ki s mi szeretne lenni egy tizenötesztendős
legényke. Ebben a korban a nagyratörés (vagy tán helyesebben,
nagyralátás) határtalan, mint a mesebeli halászné telhetetlensége, aki
előbb király, majd pápa szeretne lenni s végezetül – Isten. A cápa
teljesiti a telhetetlen halászné szertelen kivánságait: a putri helyébe
palotát varázsol, megszerzi neki a királyi koronát, a pápai tiarát, de
amikor megtudja, hogy ez sem elég, Isten akar lenni, rettentően
felháborodik:
Mit akar a vén liba?
Mars vissza a putriba!
Hányan, ó hányan kerülünk vissza a putriba (vagy tán nem is jutunk
tovább) – mire megvénülünk!
…Megint hull a hó, hull szakadatlan, itt a karácsonyi vakáció. Mit
gondolt, mit nem Bölcs Antal, Dombházát választotta: abba a faluba megy
legátusnak, ahonnan egy esztendővel elébb Benkő Ádám sápadtan, megtörten
jött haza. Nem is titkolta: azért választotta Dombházát, hogy lássa
szemtől szembe azt a leányt, aki miatt Benkő Ádám kioltá az ő szép ifju
életét.
Antal is sápadtan jött haza, de ennek nem a szerelem volt az okozója.
– Mi bajod?
– Ég a _mellem_, mint az égő katlan.
Antalt agyonetették, itatták hol borral, hol pálinkával a vendégszerető
székelyek, megrontották a gyomrát, de a matematika (vagy história?)
leendő professzora még mindig falusi ebben: ha megrontja gyomrát, a
mellére mutat, azt tapogatja, simogatja, az ég, mint az égő katlan.
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (1. kötet) - 12