Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (1. kötet) - 12

Fanyalogva jár-kel, szégyell lefeküdni _mellégés_ mián, nem izlik az
étel, de etetik, tovább tömik, végül is lábáról a láz leveri. Az
orvosság: rossz fekete kávé és mindig csak a rossz, seprős fekete kávé.
Antalnak már nemcsak a _melle_, de a feje is ég, valósággal lángol.
Meg-meglátogatom, aztán egyszer meg is kérdezem: láttad-e azt a leányt.
– Láttam.
– Milyen?
– Csipás, mondta megvetően s kiköpött utána.
Nyilvánvaló, hogy Antal nem volt költő. Antal filozófus volt. Lehetett
volna az a leány mennyből leszállott angyal: Antal lelkét meg nem
zavarja.
Hát tovább égett Antal melle, lángolt a feje, ő maga sem vette komolyan
a baját. Orvost ha hivnak, nyilván azt mondja: ez a fiu igen beteg. Nem
engedem, hogy a kollegiumba vigyék, mig a láza meg nem szünt. Nem hivnak
orvost, ő se kivánja, feltámolyog az ágyból, utra készülődik. Az ő apja
van soron, az ő szekere visz engem is. Lassan járó, sovány, öreg lovai
vannak Benedek-Benedikti Sámuelnek, már hajnalban indulnunk kell, hogy
kapuzárás előtt a kollegiumban legyünk. Fagyoskodva sietek a hajnali
hideg levegőben Antalék udvarára. Itt-ott szalmatüz lángja világit ki az
uccára, apró szikrácskák kavarognak a levegőben, hirtelen el is
alszanak: szeretnék ide is, oda is beszaladni, egy kicsit a tüz körül
melegedni, belebámulni a tüzbe s nézni, nézni, hogyan nyargal
előre-hátra a tüzes csóva – igen, igen, itt is, ott is perzselik a
disznót, dideregve-melegedve állja körül a gyereknép, várják, sóvárogva
várják a néhai fülét, farkát. De én már nem vagyok – gyermek; de én már
ötödik gimnazista vagyok; én nekem sietős az utam, hátha megesik a nagy
csuda és várakoznak miattam. Csakugyan kint áll az udvar közepén a
szekér; gyékényernyő sötétlik rajta. Öreg Benedek-Benedikti Sámuel
korholja nagy legényfiait: most veszik észre, indulás előtt, hogy a
lógósnak egy lábáról hibádzik a patkó. Ott áll már a lógós az udvaron,
egy legény a gyertyát tartja, egy a lógós lábát fogja, a cigánykovács
kezében csattog a kalapács. Bemegyek a házba, fullasztó meleg büz, mint
minden olyan szobában, ahol sokan hálnak, ahol soha ablakot nem nyitnak:
az ágy szélén üldögél Antal. Rajta már a téli zeke, összehuzza magán jó
szorosra: ebben a fullasztó meleg büzben is mintha dideregne. Egy öreg
asszony tipeg-topog a gyéren világitott szobában. Nem kérdi: hogy vagy,
fiam? Nem mondja: maradj itthon, fiam. Antalnak mostohaanyja van. Lám,
lám, én egyszer betegséget szinleltem, csakhogy tovább maradhassak
édesanyám közelében, s bizony, nem engedett el az édesanyám!
Hirül hozzák, hogy befogtak, Antal feláll, egy kicsit megtántorodik, de
összeszedi magát, s köszön a mostohának: _Isten áldja meg, anyó_. Az is
köszön: Isten áldjon meg téged is, – s tovább tesz-vesz, mintha ez az
ifju, a matematika (vagy a história?) leendő professzora csak az udvarra
menne ki, tovább nem. Megfogom Antal karját, levezetem a tornác
garádicsán. Három ló szomorkodik a szekér előtt. Antal kezel a
bátyjaival, aztán fellép a ferhécre, bebujik az ernyő alá, én utána, ott
a pokróccal beteritett szénaülésen elhelyezkedünk. Tetejéig, végéig meg
van gyurva az ernyő szénával: a „vén örmény“ – minden udvarhelyi utjából
cserépedénnyel tér meg, ha ugyan hazatér vele s nem viszi egyenest be
Oláhországba. Lomha nagy testén sarkig érő juhbőrbunda, alig tud
felcihelődni a ferhécre, leül az első saroglya ülésire, melléje
telepedik a tyukszemü Laji.
Pilinkál a hó, igazi disznóperzselö hajnal, csikorog a fagyos, havas ut
a kerekek alatt, a három gebe bizonytalankodó ügetésben halad végig
néhány ház során. Még ki sem érünk a faluból, e bizonytalankodó ügetés
egészen bizonyos mendegéléssé lassudik, s igy megyünk, mendegélünk, a
fagyos, havas ut csikorog, bent az ernyő alatt pedig egy ifjunak ég a
melle, lángol a feje. Sem apja, sem bátyja hátra nem néz. Egyszer sem
kérdi: hogy vagy, fiam? Nem fázol-e? Pedig jól tudom, hogy a „vén
örmény“ szereti ezt a fiát, a maga módja szerint: nagyra van vele. De ez
az a familia, mely unja a beszédet, ketté harap szót, mondatot. Hiszen
igaz, igaz, a székely nem bőbeszédü, de ennek a familiának mintha
fájdalmat okozna minden szó, amit a száján kiereszt.
Magas hegyek, magas hegyek után következnek. Hegyek aljában magától
megáll a három gebe. Tyukszemü Laji leszáll, hogy könnyitsen a szekéren.
Lekászolódik a „vén örmény“ is, amikor látja, hogy a gebék nem tudják
megmozditani a szekeret. Alig egy perce áll a szekér, s a csattogó, maró
hideg a kerekeket a simára csiszolódott, sikos uthoz fagyasztja. Én is
kibujok az ernyő alól. Antal feje hátrahanyatlik a szénába: csuda, meg
nem gyul a széna, ugy ég, ugy lángol az arca.
– Hát Anti… – néz rám a vén örmény.
Azt kérdi ebben a két szóban, hogy: nem száll le?
Mondom szomoruan:
– Anti beteg, erősen beteg.
– Hüm, hüm, – csóválja a fejét az öreg.
Laji üti, veri a három gebét, az öreg meg én a hátsó kerekek küllőibe
kapaszkodunk, végre megmozdul a szekér, de minden 20–30 lépésre megáll.
Nekifekszünk a saroglyának, ugy toljuk a szekeret. Ránksötétedik a
patakfalvi hegynek, a legmagasabb hegynek az aljában, csak a havas ut, a
havas mező világit – és toljuk, toljuk a szekeret. Egy öreg ember s egy
fickó legényke. Jaj, ha látná ezt az én édesanyám! Sejtelmem sincs, hány
óra: lehet nyolc, lehet tiz, de lehet hat óra is, hisz négy órakor már
sötétedik. Még ezután fogom összegyüjtögetni azokat a nótákat,
amelyekkel megnyerem az Önképzőkör egy aranyát. Ebből az aranyból lesz
majd az az egyfedelü ezüstóra, amelyet egy hétig-kettőig mindegyre
kirántok, s nézem, nézem, hosszan nézem: hány óra. Hosszan, sokáig, hadd
lássák mindenek, akiket illet, hogy engem sem a gólya költött. Ó, édes,
szép ifjuságom!
De az ut – az rettenetes, olyan rettenetes, hogy nem merem aprajára
leirni. Félek, hogy hitetlenül csóválod fejedet, nyájas olvasó, éjfélkor
áll meg a szekér a vén kollégium kapuja előtt. Kibujok az ernyő alól.
Szólok Laji bának: segéljen ő is Antinak. Letámogatjuk Antalt, az apja
hümmögtet, de tovább nem jut a hümmögésnél. Nyilik a nehéz, vasalt kapu,
nagyot döndül nyiltában, Anti mondja alig hallhatóan: Isten áldja,
édesapám – az apja most mégis mond valamit, ennyit: ejnye, ejnye, – s a
kapu bedöndül utánunk.
Már nem Antal a könyvtáros, nincs külön szobája. Föltámogatom a
padlásszobába, még ébren vannak a diákok, élénken beszélik karácsonyi
élményeiket, de hirtelen elakad a beszéd, megütődve néznek Antalra: mi
lett ebből a csupaerő, csupaélet fiuból. Amikor megtudják, hogy „csak
megrontotta a gyomrát“, vége a megütődésnek. Leül az ágya szélére, szól,
hogy oldjam ki a zsákját, vegyem ki az ennivalót. Egész nap nem evett
egy falatot. Azt hiszi, éhes, pedig csak ég a „melle“… Kenyeret,
szalonnát, penészesedő juhturót veszek ki a zsákból. Mohón eszi a csipős
turót, azt hiszi szegény, ez elfojtja a belülégő tüzet. Ám a csipős turó
nem hogy elfojtaná, de éleszti a tüzet, még erősebben ég a „melle“ s
lejebb, a beleiben mintha macska kaparászna. Nincs lelkem ott hagyni,
lehuzom a csizmáját, a nadrágját, közben ő a felsőruháját tépi le
magáról, s belehanyatlik az ágyba. Borogatás kéne a fejére, a hasára, de
kisül, hogy egy csöpp viz sincs a szobában. Estére gyültek be a diákok,
senkinek sem jutott eszébe, hogy a piaci kutról vizet hozzanak. Több
szobát bejárunk – viz sehol. Minden szobának világhires neve van: Páris,
London, Byzánc, Lausanne, Utrecht, Amsterdam, Debrecen – de egyiknek
sincs vize.
Jókor reggel doktort hivatunk. Fiatalember, igazi doktor, nem felcser,
alaposan végigtapogatja Antalt, kifaggatja, aztán papirt, tollat kér és
sürü fejcsóválások közt irja meg a receptet. Kérdi: van-e üres szoba?
– Van, – mondják a diákok.
Igen, tavaly óta üres egy padlásszoba, az, amelyben Benkő Ádám a
szivéhez lőtt, merthogy fájt a szive.
Mondja a doktor:
– Üzenni kellene az anyjának, hogy jőjjön ide, ápolja.
– Nem, nem, nem! – rémüldözik Antal.
– Mostohája van, – szólok halkan a doktornak.
– Mi majd ápoljuk, – mondja egy diák. – Nappal két osztálytársa, éjjel
is kettő: ez a szokás itt.
Egy diákszolga kisöpri az üres szobát, aztán négy diák fölemeli az
ágyat, igy viszik Antalt az üres szobába, ahol Benkő Ádám a szivéhez
lőtt… Visszük a székét, a ládáját. Akik ápolják, azok is visznek széket
maguktól: a betegszoba be van butorozva. Fát is hoznak, begyujtanak az
érckályhába: dorombol a tüz, de nincs melege. Második tele, hogy ebben a
szobában tüz nem égett. Szaladok ki a városba, végigjárom a
fazekasmestereket, végre megtalálom a város végén, a barompiac szélén,
Antal apját. Szük a fazekasmester udvara, a szekér a keritésen kivül, a
barompiacon áll, a keritésen át adogatja egy fazekasinas az edényeket,
az öreg átveszi, Lajinak továbbadja, a szekéren áll a fazekas,
rakosgatja a tányérokat, tálakat a széna közé. Köszönök, fogadja az
öreg: joppisten! – Mondom, hogy Antal rosszul lett éjjel, doktort
hivattunk, megvizsgálta, receptet irt, külön szobába vitette – –
Az öreg rám bámul, az edényt tovább adja Lajinak, füle tövét megvakarja
s végre kinyögi:
– Ejnye, ejnye…
– Mondtam, ugy-e, hogy ne hozzuk el? – veti oda Laji s nyugodtan adja
tovább az összemarkolt edénycsomót.
– Hallgass! – förmed rá az öreg, s mintha semmi sem történt volna,
tovább folyik az edények adogatása. Hogy gyorsabban vége szakadjon,
felpattanok a szekérre edényt adogatni.
Végre megtelik a szekér, beballagunk a kollegiumba, egész uton csak
ennyi szavát hallom: – Hát csakugyan?
Bizony, bizony, csakugyan. Kezdem érteni, mért nem szereti ezt az embert
az én édesapám, a falu minden gyermekének Huszár nagyapója…
Fölmegyünk a betegszobába, megáll az apa a fia asztala mellett: nézi,
nézi, aztán megszólal. Kérdi az ápoló diákoktól:
– Ugy-e, nem hal meg?
– Ó, dehogy hal, – nyugtatják a diákok.
– Hát – szól a fiához – az anyádat kiküldjem-e?
– Ne, ne, ne!
– Jó, no, nem küldöm.
Következik hosszu hallgatás.
– Hol fáj?
Antal végighuzza tenyerét a homlokától a hasáig. Ez a felelet.
– Megcsemellett, – mondja az öreg a diákoknak.
– Bizonyosan meg.
– Feketekávét hozassak-e?
Antal a fejét rázza. Aztán megszólal:
– Megrakták-e a szekeret?
– Meg.
– Kár beromlani Oláhországba.
– Mért, te?
– Mert visz már a vasut oda edényt eleget.
– Fene egye meg, aki kitalálta!
Szidja a vasutat, mert „azóta“ mindig kárral járja Oláhországot. De
megy, mégis megy, mert ez az ő – élete: ülni, üldögélni a megrakott
szekéren, adni, venni, alkudozni, – nagy csuda, ha ez az ember nem
szekéren hal meg.
– No, megyek, – szólal meg hosszu hallgatás után.
Eléráncigál valahonnét a fehér harisnya ellenzője mögül egy kis
bőrzacskót, abból kikotorász néhány piculát, a diákoknak ajándékozza,
hogy: vegyenek bort rajta s adjanak Antinak is, aztán megfogja a fia
kezét:
– No, Isten áldjon, fiam. Hát – ugy-e, jobban léssz?
– Jobban.
Kezel velünk s becsukódik az ajtó utána.
– Ugy-e, – erőlködik a mosoly Bölcs Antal ajakára – szerencsés
természete van az apámnak?
– _Erősen_ szerencsés, – jegyzi meg egyik diák.
– Sejtése sincs arról, hogy meghalok.
– Ne beszélj bolondot!
– Mondom, hogy meghalok. Ha édesanyám élne s itt volna, ő megérezné… Itt
maradna mellettem. De az apám nem érzette meg. Pedig hat fia közül csak
engem szeret…
Hiába van két diák Antal mellett, mindig félve nyitok be a betegszobába,
ahol Benkő Ádám a szivéhez lőtt. Amikor holtan hevert a szoba padlaján,
nem mertem megnézni, de most látom, folyton őt látom. Az ő halálát
követő éjszakákon borzalmas álmaim voltak, fel-felriadtam, rémülten
sikoltoztam: már alig mertem este lefeküdni. S a kollegiumból
hazakisértek ezek a borzalmas álmok. Édesanyám kétségbeesetten
folyamodott fühöz-fához, mindenféle falusi orvosságot megpróbált, amivel
az ijesztő álmokat elüzni hitte a falusi orvosi tudomány. Még ónat is
öntött egy vénasszony s valahogyan ugy ömlött szét az ón, hogy
katonaformát mutatott. Világos, hogy katonától ijedtem meg. Attól,
attól. Csakugyan, Benkő Ádám katona volt, amikor a szivéhez lőtt. A
„diagnózis“ tehát meg volt állapitva. De nem a vénasszony gyógyitott
meg, ennél egy sokkal vénebb asszony: az _Idő_.
S ime, most, hogy beléptem ebbe a szobába, ujra megjelentek a felijesztő
álmok. Ott kellett volna lennem Antal mellett, de csak reggel látogattam
meg, akkor is félve. És a harmadik reggel felverik a kollegiumot:
meghalt Antal! És nem volt mellette senki, mig vivódott a halállal.
Elébb az egyik ápoló-diák hagyta ott: ment a szobájába, egy kicsit
ledül. Aztán elálmosodott a másik is. Megnézte Antalt: nyugodtan aludt,
amikor éjfélt kongatott a toronyóra. Hátha reggelig alszik? Ez is ott
hagyta.
Reggel felakadt szemmel találták Antalt, – nem volt, aki lezárja szemét.
Nem volt, aki letörülgesse arcáról a halálverejtéket. Csendesen aludt-e
el, vagy nagy kinok között, – ki tudja? Most már mindegy. Meghalt.
– Meghót? ez volt az első szava hozzám Antal apjának, akire a város
végén várakoztam.
– Meg.
– Igazán?
– Igazán.
Éppen indulóban volt Oláhország felé, amikor a drótüzenetet kapta. Rajta
kivül hárman jöttek. A veje, Gál István, végtisztességtételeknél igen
alkalmatos, ékes szavu ember: ő szokta megköszönni a halott elföldelése
után a gyászoló gyülekezetnek a megjelenést; öt élő fia közt a
legpiacosabb: István; – és egy összeaszott, csupa csont és bőr anyóka,
Rózsi né’, Antal nagynénje: ez lesz a _sirató_ asszony. Őt hozták el a
mostoha helyett. Egyenest Szabó Dániel uram házához megyünk: ott van
kiteritve Antal. Megállnak a ravatal mellett, a férfiak merőn, némán
nézik a halottat, csak a csupa csont és bőr asszony nem bir hivatalos
bánatával, kárrogó hangján mindjárt bele fog a siratóba. Hangjának,
szavának sem lelke, sem szive. Látszik, hogy Antal nem ennek az
asszonynak a szivéről szakadt. Hogy ennek az asszonynak szivéről sohasem
is szakadt gyermek. Be másként siratta el Rákhel néni az ő fiát!
– Ó lelkem Antikám, Antikám, jajajaj! De szép valál, de jó valál s mégis
meghalál, jajajaj!
– Elég, elég, hallgattatja el az apa. Még nincs itt a gyülekezet.
Megindultság csak a vő komoly, ünnepies arcán látszik, István
gyámoltalanul áll egy helyben, – vajjon meddig kell itt állania? Lassan,
nehezen gyülnek, gyülekeznek az apa széles mellében azok a vizcseppek,
amelyeknek, ha eljutnak a szem gödrébe s onnan elészivárognak,
könnycsepp a nevük. Kezehátával törülgeti a szemét, tovább nézi, nézi
legkedvesebb fiát, fejét csóválgatja, hümmöget. Már gyülnek, gyülekeznek
a szavak is:
– Hát meghaltál. Isten adjon neked nyugodalmat.
Ott hagyjuk a halottas házat, csak a csupa csont és csupa bőr asszony
marad a ravatal mellett: hogy mindjárt rákezdje, ha jön valaki: Ó,
lelkem Antikám, Antikám, jajajaj!
Ékes szavu, ünnepies arcu Gál István, a temetés rendezője. Ő vásárolja a
szemfödelet, a koporsót, selyem sapkát Antal fejére, fehér harisnyát a
lábára. Ő megy nagytiszteletü Szylveszter uramhoz, az első paphoz, hogy
megkérje egy könyörgésnek s egy szent beszédnek az elmondására. Nagy az
öröme az öreg embernek, amikor hallja, hogy készül a diákbanda is, egész
nap próbálja a halotti indulót. Hogy a sir felett egy diák, a kollegium
poétája mondja majd a búcsuztatót.
S csakugyan minden ugy folyik le szép rendjében, ahogy előre
megmondatott. Temetés után csudálatos beszédessé lesz az apa: nem győzi
dicsérni a diákbandát. Hogy az milyen szépen „mozsikált“. Egy hordócska
bort rendelt a muzsikáló s a halottvivő diákoknak. Nagy a becsülete a
vőnek, aki oly ékes szavakban köszönte meg a gyülekezetnek a
megjelenést: a professzor uraknak, hogy a megboldogultat minden szépre s
jóra tanitották; a diákoknak, akik őt betegségében ápolták; a
bándistáknak, akik utolsó utján elkisérték; a halottvivőknek, akik a
fáradságot nem sajnálták; s végezetül annak az ékes szózatu diáknak, aki
nem sajnálta az éccakai nyugodalmat, s nemcsak megirta búcsuztató
versét, el is szavallotta.
Nagy adakozó kedve támad a legkedvesebb fiát vesztett apának: ami
ruhája, könyve volt Antalnak, mind szétosztja a diákok között.
Gyöngyszem irásu Szabó Dániel urammal, aki nemcsak a csizmáit csinálta
remekbe, de remekbe pingálta a betüit is, ajándéklevelet irat. Gál
István három napos leánykájának ajándékozza a faluvégi kertjét. Annak az
emlékezetjire ajándékozta ennek a leánykának, hogy Antal halála napján
született, meg annak az emlékezetjire, hogy Gál István az udvarhelyi
temetőben becsületet szerzett a familiának. Ami nemes mag ennek az öreg
embernek a keblében el volt temetve, a fia temetése életrekeltette,
kivirágoztatta. Mintha a fiát is csak azért tanittatta volna, hogy ezt a
szép temetést megérje. A dolgát jól végző ember megelégedettségével,
neki vidult szivvel ült fel a szekérre; arca, szeme mind azt mondta: én
vagyok az az öreg ember, nevezet szerint Benedek-Benedikti Sámuel, aki
fiának az a szép temetése volt.
A búcsu pillanatában csak én voltam szomoru, igazán szomoru.
Ádám után Antal – egyedül maradtam.


KILENCEDIK FEJEZET.

Ebben az iró egy falut próbál megeleveniteni, melyben a lelkek még nem
szabadultak fel.
…Most pedig az Aporok ősi fészkébe megyünk. Mennem kell valahová, nincs
itthon maradásom. A vidám nyári vasárnapoknak vége. Egyedül maradtam. A
hat kisbaconi diákból egy maradt, s ez az egy én vagyok. Erdő, mező fel
nem vidit. Kedvetlenül forgatom, gereblyézem a szénát. Anikó nótás ajka
elnémult. Gergő még mindig jó pajtásom, de már kissé bátortalan beszél
velem. A beszédtémából már első nap kifogyunk… Szeretnék beletemetkezni
a könyvekbe, de a könyvtáram oly szegény! Neki fekszem a németnek, a
franciának, de ha itt-ott elakadok, nincs, akitől utbaigazitást kérjek.
Édesapám kedvetlenül nézi – kedvetlenségemet. Nézi, de nem kérdi az
okát. Ugy látszik, a kérdéssel még várakozik. De az anyai sziv nem vár
sokáig.
– Mi bánt, fiam?
– Semmi, édesanyám.
Látom édesanyám arcán, hogy még mindig nem tudta kiüzni fejéből: Ő az
okozója az én szomoruságomnak. A búsbeteg tej… Jókedvet erőszakolok
magamra:
– Semmi bajom, igazán semmi, édesanyám.
De az anyai sziv nem nyugszik meg, tünődik, búcsálódik, keresi a
szomoruságom orvosságát. Aztán egyszer, váratlanul, felsóhajt:
– Istenem, Istenem, de rég láttam Ignác bácsit!
Ignác bácsi az édes anyám testvére. A nevében és külsejében szép Uzon
templomában volt ő Istennek a szolgája, de Istennek bölcsessége úgy
rendelte, hogy leghivebb szolgája – ne szolgálja többé. Szépen csengő
hangja legyengült s java férfikorában örökre leszállt a szószékről az
uzoni pap. Felesége, a büszke nemes Kun Gábor egyetlen leánya – tüzes
vérü, erős akaratu, akadályt nem ismerő, nem türő leány: merő ellentéte
a szelid lelkü, kékszemü papnak. Gőgös apja gőgjét megtöri s lesz belőle
– tiszteletes asszony. Ignác bácsi eladja kisbaconi földjeit, föld
helyett földet vesz: nem Uzonban, hanem Torján, az Aporok ősi fészkében.
Ide huzódik meg bánatos szivvel, de az isteni végzésben megnyugvással:
van két kis leánya, még hátra lehető életét nekik szenteli. Hallom, még
csak hallom róla, hogy két esztendeig volt a marburgi, majd a berlini
egyetem hallgatója, a német nyelv tökéletes tudásával és sok-sok német
könyvvel jött haza. Abban az esztendőben, amikor Kossuth
„csengettyü-hangja“ végigcsendült az országon: A haza veszélyben!
Mindezt még csak hallom, ezután fogom megismerni a pap bácsit. Egy napi
járó Kisbacontól Torja, de ne féljetek az uttól, bár országutjának
hire-nyoma sincs, ahol mi járunk: rengeteg erdőn viszlek, amely kezdődik
Kisbacon határán, s amikor vége szakad: elénk mosolyog Torja. Minden nap
hallok valamit Ignác bácsiról, Torjáról (99 kisasszony van benne), s
ártatlan hamiskodással édesanyám fölkelti bennem a vágyat: de szeretnék
oda menni! Visznek, visznek, hogyne vinnének. Édesapám azért, hogy a
papbácsitól sokat tanulok; édesanyám azért: hátha felvidul ott a szivem.
Vasárnap virradatkor indulunk: édesapám s anyám hátul ülnek a puha
szénaülésben, én elől, a kocsisládán: én vagyok a kocsis. Nem megyünk
üres kézzel atyafilátogatóba: egy kalongya selyempuhára héhelt kendert
visz édesanyám Mári néninek, merthogy igen szeret fonogatni téli
estéken; egy kis zsák haricskalisztet a papbácsinak, merthogy igen
szereti a turós haricskapuliszkát. Itt-ott mehetnénk országutján is, de
közeledik az aratás, röviditjük az utat, hogy édesapám egy mivesnapnál
többet ne veszitsen. Kimászunk Csikorra tetejére, onnét bekanyarodunk a
Macskás-erdőbe, toronyirányba, út nélkül lejtünk be a Sugó-patakba: a
lelkünket is majd kirázza a gidres-gödrös-út, mely többször patak, mint
út. Egyszerre magas, meredek hegy ágaskodik elénk: Uzonbérce ez. De nem
kell leszállanunk a szekérről, Pistának, Fecskének gyermekjáték a
kapaszkodó, már kint is vagyunk egy széles, bokros fensikon: alattunk,
mogorva Murgó-hegy aljában bugyborékol az Uzonkai borviz. Mondják,
hajdan e borviz tájékán lakott Nagybacon népe, a tatárjárás után
huzódott le mai földjére. Hopp! Már ott vagyunk a borviz forrás mellett,
iszunk belőle. Mellette egy nagy medence: haragosan bugyborékol benne a
szénsav. Ez a nagybaconiak feredője. Vallató-hideg a vize: ritka
fejérnép merészkedik bele. De itt vannak a káposztáskádak, a
hüléskergető vizet felforralják, kádba öntik s vigan lubickol benne a
fejérnép. Télire majd ezekbe a kádakban sózzák el a káposztát – miért
ne? Sátorszerü kalibák köröskörül, ház még nincs: az ősmagyar élet ez,
azzal a különbséggel, hogy nem kanca-, de tehéntejet isznak a nagybaconi
„fejér“ és „fekete“ magyarok.[12] Itt a feredő körül legelésznek a
tehenek, azon frissen, zubogósan isszák a tejet. Ha hozzá teszem ehhez,
hogy ez a nép még megtartja a negyedik parancsolatot, sőt a hetediket
is, csuda-e, hogy itt hosszuéletüek az emberek?
[12] A hagyomány szerint fejér (szőke) és fekete magyarok voltak a
nagybaconi őslakók. A falut egész hosszában patak szeli ketté, egyik
partján a fejér, másik partján a fekete magyarok települtek le.
Szorul a völgy, meredek lejtőkön ereszkedünk le s mindjárt elénk is
mered ennek hasonmása. Háromszor-négyszer ismétlődik lejtő és
kapaszkodó, – csak székely ló birja ezt. Igy jutunk ujabb fensikra, az
erdő egy futamodásnyira megszakad, hogy helyet adjon egy hosszan
elnyuló, keskeny falunak. A házak oly egyformák, csupa faház. Az udvarok
szükek, egyforma szükek. Mindjárt látod, hogy jobbágy volt a falu népe.
Messze bent, széles udvar közepén, fák közt rejtődzik egy kastély, a
Mikes-család kastélya. József császárnak, miként Haller János uram, a
korabeli Mikes is odavághatta volna: enyém itt a föld, felette az ég,
égen a nap, a hold s a csillagok is! Idegen földről települtek ide e nép
ősei, szinmagyarokká váltak az idők folyamán. Keskeny szalagocskák
tarkállanak a határban: kender-, mák-, bab-, pityóka-szalagocskák.
Bizony, szegény lehet ez a nép. Nem messze a kastélytól egy nagy,
éktelen nagy, otromba, kormosfedelü épület, ugy hivják: évegcsür.
Magyarul: üveggyár. Borospalackokat, poharakat, ablaktáblákat fujnak itt
pokoli hőségben a volt jobbágyok – ráérnek a földmiveléstől. Közvetetlen
mellettük, felettük a végtelen erdőség, s egy szál fára sem mondhatják:
ez az enyém.
Keresztbe szeljük Bükszádot (ez a falu neve), ismét benne vagyunk az
erdőben. Hegy, völgy, lejtő, kaptató. Oldalt, égnek meredő hegyek
aljában, óriás tál fenekén, elmarad a Szent Anna-tó. Ismerem a regéjét,
sóhajtok feléje – no, meglátom még valaha. Mintha a pokol tornácaiba
jutottunk volna, fojtó kénszag üti meg az orromat.
– Közeledünk a Büdös-barlanghoz, – mondja édesapám.
Jó messzire van még a barlang, de előreküldi a hirnökét, mérgesen
sustérokoló, kénsavas vizü medence képében. Négyszögre kivágott medence
itt is, ott is, Isten szabad ege alatt. Van itt kénsavas, szénsavas,
sós, hammas feredő: válogathatsz benne. Szénsavas, vasas borviz-forrás,
faköpüben: ihatsz belőle. Ott vagyunk már egy széles fensikon: ide épül
majd valamikor az a fürdő, amelynek – Bálványosfüred lesz a neve. Most
még: Büdös. Egyetlenegy ház a fensikon: az erdő őre lakik benne. A
többi, mint az uzonkai borviz körül, sátorszerü kaliba. Ebben tanyáznak
a „fürdővendégek“. Nagy, megrakott szekerekkel jönnek ide: a sátrak
körül szekértábor. Akárcsak a mohi csata idején. Minden sátor előtt ég a
tüz, fő az ebéd, sistereg a hagymás tokány. Mankón járó emberek bicegnek
elő innen-onnan, a négyszögre vágott medencék felől. Óvatosan,
tapogatózva eregélnek le a kanyargós, meredek ösvényen a szemfájósak:
ezek a gyilkos ként lehelő Büdös-barlangból jönnek. A könnyfacsaró
kéntől várják vissza szemük világát. De nagyobb számmal vannak a
makk-egészséges emberek, akik egy hétig, kettőig tanyáznak itt, esznek,
isznak, néha-néha meg is fürödnek. Többnyire hétszilvafás tekintetes
urak, akik el-elábrándoznak azon, hogy: hej! mit csinálna ebből a
helyből az – angol! Még az angol a világ legélelmesebb, legvállalkozóbb,
legpénzesebb népe, nem a zsidó. Ez a szegény, magára hagyott nép folyton
az angol után sóhajtozik, tőle reméli Tusnádnak, Borszéknek,
Előpataknak, Málnásnak, a Szejkének és mind a többi fürdőknek
felvirágoztatását. Husz év előtt még Kossuthot várta, meg Türr Pistát: –
Majd hoz Kossuth tisztát, Türr Pista meg puskát! – most az angolt várja.
Nos, addig várta, hogy ötven esztendő multán el is jött s az országnak
kétharmadát egy bolond-nagy ollóval levágta…
Fölmegyünk a barlanghoz, hadd lássam a Természet csudáját. Itt is, ott
is besüppedt sirkő s erős kénszag jelenti: mindjárt ott vagyunk.
Szándékosan és vigyázatlanságból sok ember halt meg itt. A kén forrva
forr, lobog a barlang kénes levegője, falát sárgára festette a kén, de
nem egész magasságban. Csak fel kell állani egy nagy darab kőre,
szabadon vehetünk lélegzetet. Bizsereg, gyöngyödzik a testünk: egyszerre
forró verejték lepi el. Becsukott szájjal, erősen befogott orral lehet
csak végigszaladni a néhány lépésnyi barlangon: egy szippantás elég,
hogy földhöz verjen, megfojtson a kén. „Büdös, de jó“, rajzolta fel
valaki nagy otromba betükkel a barlang falára, s csakugyan áldják a
meggyógyult emberek. Annak is jó, aki könnyen akar az élettől
megszabadulni…
A barlang felett még messze magasra emelkedik a sziklahegy: valaha régen
vár volt a tetején. Ugyan, melyik magas hegy tetején nem volt vár az én
hazámban? Ihol, innét csak egy jó futamodás (kengyelfutónak) a Szent
Anna-tó, ennek a helyén is hegy meredt az égnek s hegynek tetején vár.
De hegy is, vár is elsülyedt, tó fakadt a helyén s uszott a tóban
tizenkét hattyu, az a tizenkét leány, akiket hintaja elé fogott a vár
ura: igy akarta visszaadni versengő testvérének, a büdösi vár urának, a
látogatást. A tizenkét hattyu kiuszott a tó partjára, megrázkódott,
ismét leánnyá változott. A legszebb köztük, Anna, aki megátkozta a
kegyetlen várurat, itt maradt örökre. A nép szentté avatta, kápolnát
épitett emlékezetére. Átellenben a barlanggal, Torja felé, még áll a
Bálványosvár egy fala. Ki ne hinné el, hogy tündérek épitették ezt a
várat, mégpedig tündéróriások? Egy tündér fennállott a hegy tetején, egy
meg lent a köves patakban: ugy adogatta fel a követ a hegy tetején
állónak: reggel kezdték s este állt a vár. Ide menekült a pogányhitü
Apor a fiaival – a keresztény vallás elől… Ide rabolta az egyik Apor-fiu
a torjai Mike Ilonát, a keresztény leányt. Itt tériti meg a keresztény
hitnek Mike Ilona az urát… Szép, igen szép erről a monda: majd megirom
husz esztendő mulva…
Pistát, Fecskét megitatom, befogom, feltelepedünk a szekérre, lassan
ereszkedünk le a meredek uton, le a völgybe. Kétoldalt végtelennek
tetsző hegylánc szegi a szükre szorult völgyet, idestova kanyarog benne
a patak, százszor is átgázolunk rajta, táncolnak a kerekek a köveken:
mintha mennyországban járnánk, amikor futamodásnyi gyepes utat ajándékoz
a szeszélyesen kanyargó patak. S mely szeszélyes a hegyláncok
kanyarodása is! Minduntalan elénk kanyarodik egy-egy, a láncból
szabadulni vágyakodó darabja a hegynek: no, ha elhagytuk ezt, bizonyosan
kitágul a völgy. De csalódás ér ujra meg ujra, vége-hossza nincs az
elénk ágaskodó hegyeknek. A Nap már a nyugati hegylánc mögé bukik,
amikor kiterül a völgy, szerteszét ágazik a patak, a lovak ösztönszerüen