A rajongók (2. kötet): Regény - 16

fitogtatási vágyat sem győzhette le egészen. Most a menyegzői ünnepélyt
több mint fejedelmi pompa által akarta emlékezetessé tenni. Korán láttak
az előkészületekhez.
Minden az óramutató pontosságával haladt. Még Petneházinénak sem volt
ideje zsémbelni, még Anna néninek sem hizelkedni, s oly szigorú vala a
rend, hogy a herczeglány kedvelt ruhái közül egynek sem történt baja s
annál kevésbbé lehete számítani akár egy filigrán mű széttörésére, akár
egy drágakő elveszésére.
Végre a fény, ragyogás, élénkség, siker egyformasága untatá Zsófit. A
megelégedés lehangoló hatását érezé s vágyódott valami, habár kedvetlen
után is, mely őt felelevenítse.
Ekkor hallá meg, noha csak kéz alatt, annak neszét, hogy a fejedelem
minden kikötés nélkül fogja teljesíteni egy kivánságát.
Agyában tüstént a legtarkább álmok és vágyak rajlottak.
Egy különben fösvény ház elkényeztetett bábja lévén, a mit csak a pénz,
a kényelem és fényüzés számára előteremthetett, azt ő vagy már birta,
vagy rendes úton, minden ünnepi alkalom felhasználása nélkül,
megszerezheté.
Csipkék, ékszerek, pompás fogatok, bibor és selyem minő ingerrel
hathattak volna rá, ki máshoz nem is szokott s ki e téren versenytársat
Erdély úrnői közt nem találhatott.
Gyermekéveiben már a bőség finnyássá tette s eltompítá a rendes, a
megszokott iránti fogékonyságát.
Zsófi, mihelyt a teremben gyorsan járva, keresni kezdé, hogy mit
kivánjon, tüstént az elérhetetlen álmok tündérországába lépett, s oly
követeléseket gondolt ki, melyeket csak a varázsvessző és a magiai
tudomány bírt volna létesíteni, pedig Rákóczi eléggé prózai kinézésű s
jellemű férfiú volt arra, hogy benne Salamon király emberfölötti
tulajdonait még Zsófi sem vélje megtalálhatónak.
A szép leány egészen a képek és ábrándok világában ringatá magát, mint a
könnyű ezüst légben a paradicsommadár, mely a keleti néphit szerint,
soha a földet lábával nem érinti.
Egymást válták fel röpke, csillogó vágyai, melyeket csak azon erőtlen és
mindenható szellemek teljesíthettek volna, melyek néhány bűvös szó által
a varázslók rabjai ugyan, de különben az elemeknek is feltétlenül
parancsolnak és az anyag, a tér, az idő korlátait nem ismerik.
Zsófi a bizarr vágyak, a csapongó ötletek miatt előbb kifáradt, elkábult
s aztán, mintha a szenvedésért, melyet neki okoztak, büntetni akarná
őket, hideg közönynyel, csaknem megvetéssel emlékezett vissza rájok.
– Inkább szeretném, ha helyettem más gondolna számomra valami helyest,
valami kielégítőt. Mily kár, hogy az a makacs Klára mindig siratja
férjét! Ha most ő itt volna, eredeti elméjével segítene a
gondolatszegény Zsófin! Engem magamra hagynak. Engedik, hogy unatkozzam.
Még jegyesem is, kinek kötelessége lenne finomnak, gyöngédnek,
figyelőnek lenni, már három perczczel… boldog Isten! öt perczczel késett
el!
A herczegleánynak ideje sem volt e panaszt egy sohajjal fejezni be,
midőn György urfi belép.

XVI.
Az ifjú szivekre nézve érdekes fecsegések közt jutott a vőlegény eszébe
Kassai terve.
– Kiváncsi vagyok, kedves herczegnőm! szólt nyájasan, hogy mit álmodtál
az éjjel?
– Eddig soha sem kérdezted álmaimat. Ne csodáld tehát, ha e részben
feledékenységhez szoktam. Épen a ma éjjeli az, melyre legkevésbbé
emlékszem.
– Pedig úgy hiszem, hogy már megálmodtad, a mit holnapután reggel fogsz
a fejedelemtől kivánni.
– S miért kivánnék valamit?
– Mert teljesítését atyám előre megigérte.
– Tévedsz herczegem! erről szó sem volt köztünk.
– Hogyan? S a fejedelemné se említette volna?
Zsófi tagadólag billentett fejével.
– Úgy ma fogják előhozni.
– Miből gondolod?
– Atyámtól tudom. Nekem is szintén kell valami óhajtást felhoznom.
– S készen vagy vele?
– Sok habozás után.
– És szabad-e tudnom kivánságodat?
– Inkább szeretnélek az utolsó perczben lepni meg azzal. De…
– De, természetesen a titok pecsétje alatt, előre is sejtetni fogod,
úgy-e?
– Ha tenném, csak azért történnék, mert nagyon fájna, ha a te izlésed, a
te vágyaid szerint nem a legjobbat kivánnám.
– Igen szép, hogy ennyi figyelmet mutatsz. Egészen az vagy, a minőknek,
mi leányok, jegyeseinket, s mint nők, férjeinket óhajtjuk. S tehát
kivánságod?
– Kivánságom, hogy a fejedelem kösse le neked jegyajándékul a fogarasi
uradalom jövedelmét.
Örömtől sugárzott a herczegkisasszony szeme, arcza.
– Szégyelném, szólt behizelgő hangon, igen szégyelném, ha annyi
hatalommal sem birnék szived felett, hogy tüstént megtudhassam, mit
akartál volna kérni a fejedelemtől, ha a szegény Báthori Zsófiáért meg
nem feledkezel ifjabb Rákóczi Györgyről?
– Ne kivánd herczegnőm! ezt ne kivánd! Parancsolatod törvény, de most az
egyszer engedetlenségi büntetésre tenném ki magamat. Szabad és független
úr vagyok. Egyedül csak te fenyíthetsz meg s hatalmadban,
szerencsétlenségemre, igen erős kíneszközök vannak.
– S mindeniket fogom ellened használni, vakmerő lázadó, szólt hamisan
mosolyogva a herczegleány. Tudod-e, mit tesz az, ha a nők fölébresztett
kiváncsisága nem elégíttetik ki? Tudod-e, mekkora veszélylyel jár nemünk
közös gyöngeségei ellen indítani háborút? Úgy a mint magad előtt látsz,
én a kiváncsiság vagyok. Természetes tehát, hogy mihelyt valamit
elhallgatsz, nem engem szeretsz.
– Ha téged kiváncsiságnak hívnak, herczegnőm! akkor legrútabb alakú
lehet halálos ellenséged, a titkolódzás. S én a szépségnek emeltem
oltárt szivemben. Hódolatom csak az övé. Ezennel bevallom neked, hogy
mire vágytam volna, ha téged nem ismerve, magamra gondolhattam volna. De
egy feltételt kötök ki.
– Engedd hamar hallanom.
– Azt kötöm ki, herczegnőm! hogy legkisebb vágyadat becsüld többre s
csak akkor kérd a fejedelemtől az én kivánságom teljesítését, ha más
óhajtani valód nem volna.
– Szeretnék egy ékes koronát tenni a fejedre. De a koronát nem női kezek
szokták megszerzeni. Így tehát semmi különös vágyam nincs. Azonban, ha
akadna holnaputánig, a te követelésednek engedve, azt fogom előhozni.
Ifjabb Rákóczi György boldog volt, mert állhatatosan hivé, hogy a
diplomatiai ügyességgel a lovagiasságot remekül tudta összeolvasztani s
hogy czélját elérte minden rábeszélés és erkölcsi kényszer nélkül. Az
öcscsét, Zsigmondot tartják a tudomány emberének, ellenben őt csak
harczfinak.
S mégis most oly nehéz kérdést oldott meg, melyhez Zsigmond, bár latin
értekezéseket ír, hozzá sem mert volna fogni.
Közelebb húzódva jegyeséhez, félsuttogó hangon mondá: – Kedvesem!
őszintén bevallom, hogy egy kevéssé vágynám a váradi kapitányságra.
A herczegleány megütközéssel tekintett rá.
– Csodálatos! valóban különös! szólt Kassaira gondolva, ki már egyszer e
kérdéssel hajótörést szenvedett s ki az ő túlizgatag idegrendszerére
külsőjével, hangjával visszataszítón hatott, nem is említve, hogy még
gyermekkorában, még az atyai háznál, mint veszélyes rossz embert hallá
említtetni.
– Milyen eredeti ötleteid vannak, herczegem! folytatá gyermeteg
arczkifejezés alá rejtve a gúnyt. Nekem, hidd el, soha eszembe sem
ötlött volna a váradi kapitányság. Már most kibeszélhetlen vágy gyötör,
sok szépet és mulatságost hallani Váradról. Mondd, herczegem, mivel
fogod ott az időd eltölteni?
A szeszélyes Zsófi a divánon térdére támasztá könyökét, s tenyerére
arczát, hogy föl-föltekintő szemekkel, melyekben mosoly és ámulat
játszék, hallgassa a harczfi sima és nyájas szavait.
György pedig, ki e fordulatára a társalgásnak nem számított, Várad
magasztalásánál, a diplomatiai szerepet feledve, mindinkább kezdé daliás
jellemét kitüntetni.
– Várad, herczegnőm! Erdély kulcsa. A fejedelmi süveg Várad nélkül
becsének felét veszti. Kardjaink nem birnak többé igazi éllel, ha Várad
akár a magyar király, akár a török császár hatalmába kerül. Erről öcsém,
Zsigmond, igen hosszú értekezést készít. Magam is akartam értekezni
Várad hadtani fontosságáról; de időm igen el van darabolva.
– Herczegem! ezen nehéz kérdést, fájdalom! én is ismerem. Rákóczi
bácsinak van egy nagy földabrosza. Abban megnéztük Váradot, s mondhatom,
hosszasan elmélkedtünk arról, hogy mily oldalról jöhet az ellenség?
melyek a vár gyönge részei? s mennyi erővel tudnók megvédeni? Jól
emlékszem, épen akkor akartunk kikocsizni, de a magyarázat miatt
elkéstünk. Kérlek tehát, édes herczegem! beszéld el minden hadtani
bevezetés nélkül, hogy micsoda időtöltések várnak reánk Váradon?
– Elfogadjuk a nemesség hódolatát.
– De közülök a főbbek itt laknak.
– Maradt otthon is néhány. Aztán gyakran tartok szemlét katonáim felett,
s te velem lovagolsz ki, azon a szép almásszürkén, mely oly engedelmes,
oly értelmes!
– Ne bizzál benne, herczegem! A trombitaszóra tüszkölni szokott.
– Nagy vadászatot tartunk a rengetegekben, elejtjük a szarvast, vadkant,
medvét és a bölényt. Velünk jösz te is, szép amazonom!
– Gyakran megyek-e?
– Mindig, herczegnőm.
– Míg végre a régi szittya nőkhöz fogok hasonlítani, kik férjeiket a
táborba is kisérték.
– Az felséges volna, herczegnőm!
– S ha a többi katonák közt engem is elfogna az ellen?
– Az utolsó emberig oltalmazunk téged.
– De ha mind a mellett rabbá lennék?
– Kiváltanánk atyámnak sárospataki kincsével.
– Vagy pedig a vezér, kinek kezébe estem, sátrával és szerelmével
ajándékozna meg. Ez is hadi szokás.
– Az Istenért! Hisz, akkor inkább tőrt döfnél szivedbe, herczegnőm!
– Úgy-e, mint Virginia, vagy talán mint Lucretia, kikről Csulai uram
mesélt nekem?
A herczeg döbbenéssel tekintett arájára, s ez enyelegve kérdé: – Micsoda
időtöltésünk lesz még Váradon? Remélem, fényes udvart tartunk.
– Okvetetlenül, herczegnőm.
– Tánczolunk.
– A mikor csak kedved lesz rá, kedvesem!
– De te azt mondád, hogy ott kevés főúr lakik.
– Nem tesz semmit. Derék várőrizetem van, hires bajnokok, csatában
edzett férfiak. Azok is értenek a palotáshoz és a friss magyarhoz.
– S még inkább, úgy-e a Kinizsi tánczhoz, melyben nőkre nincs is
szükség, mert helyettök egy-egy török testét kell, nem átkarolva, hanem
a foggal tartani?… Egyébiránt én szeretem a vad embereket, mert keveset
láttam még közülök, s az ujdonság, ránk gyarló lényekre, kiváló érdekkel
bír. Csak azt óhajtanám még tudni, hogy Fogarasvár, melyet jegyajándékul
fogok nyerni, bir-e annyi kecsegtető tulajdonnal, mint Nagyvárad?
– Kicsinyben ugyanaz, mi Nagyvárad.
– Ah! – sóhajtott hamis mosolylyal Zsófi, töltsük ott a mézesheteket,
herczegem, mert Anna mondja, hogy akkor a boldog pároknak magokon kívül
nincs semmire szükségök.
– Elfogadom, herczegnőm, javaslatodat, de azon kikötés megújítása
mellett, hogy ámbár én számodra Fogarast fogom kivánni, te ne érezd
magadat lekötelezve óhajtásodra nézve.
– Értem, herczegem!
– Csak ha szeretnél váradi kapitánynyá tenni, akkor parancsolj rám, és
én engedelmes leszek.
– Jól megjegyeztem, herczegem! kivánságodat. De miért akarsz már
távozni?
– Egy szerencsétlen főurat kell meglátogatnom. Minden jószágát
elvesztette s nagy nélkülözések közt élt eddig. Most azonban a
fejedelemné, az én nemes lelkű anyám, kieszközlé, hogy a lefoglalt
birtakok legkisebbike, az ebesfalvi rész, valami ürügy alatt
visszaadassék. Alig negyven jobbágy az egész, de a szegény öregnek ez is
jól fog esni. Sietek, hogy értesítsem őt a fejedelem kegyelméről?
– S hogy hívják a főurat?
– Pécsi Simonnak, herczegnőm!
– Ah! a Deborah atyja. Furcsa, tevé hozzá némi ingerültséggel a
herczegnő, igen furcsa, hogy ti fiatal urak Deborah kisasszonyt, a mióta
nincs miből öltözködjék, Erdély legszebb leányának hirdetitek. Addig
mindig volt kifogástok ellene, most a ti szemetekben istennővé lett. Hát
csakugyan a szépítő eszközök közé tartozik a szükölködés?
– Nem, herczegnőm! de a panasz nélküli szenvedés igézetét lehetetlen
elvitatni.
– S Deborah békével tűri a csapást?
– Büszke a szegénységben. Királynénak vélnéd, ki fogadást tőn, hogy házi
szövetet hord.
– Egészen lelkesülve vagy, herczegem!
– Csak a mások véleményét mondottam el.
– Tudod-e, hogy nekem nem tetszik Deborah?
– Most hallom először, herczegnőm!
– Hiszem, hogy van oly lovag, ki úrhölgyeink közt ismer nálánál szebbet
is.
– Az én vagyok herczegnőm! kinek egyedül szabad szépségedet bámulnom.
– A bámulás közös joga a nemes izlésüeknek – szólt ingerűlten Zsófi.
Egyébiránt nem magamra czéloztam. De eredj, herczegem! Pécsiékhez,
nehogy más megelőzzön az örvendetes hír elbeszélésében.
– Zsófi! te kegyetlen kezdesz lenni irántam.
– Betanult szavak, herczegem!… Csak azt akartam mondani, hogy magam is
ismerek lovagokat, kik, mint remélem, nem Deboráht tartják a legszebb
nőnek, s kik a lovagjátékokban nem az ő szinét tűznék mellökre.
– Rendkívül kiváncsivá tettél, szép menyasszonyom – szólt György
fölgerjedve. S lehetek-e oly szerencsés, hogy ez általad ismert lovagok
közül valamelyiknek nevét megtudjam?
– Majd máskor, herczegem! Az idő telik. Nekem a fejedelemnéhez kell
mennem, s neked is, mint mondád, sürgető dolgod van.
– Nem képzelem, hogy…
– Csak folytasd, kérlek!
– Hogy… féltékeny volnál, herczegnőm!
– Nevetséges ötlet! De te talán…
– Csak folytasd, kérlek!
– Talán… azt véled herczegem, hogy a lovagjátékokra czélozván, a magam
szinére gondoltam? S ez nyugtalanít téged?
– Nevetséges ötlet! Még rám fognád, hogy…
– Hogy a féltékenység bánt. Ne hidd, herczegem! Tudom, hogy semmi okot
nem szolgáltattam rá.
– Remélem, herczegnőm! rólam sem teszed föl a könnyelműséget? Nem
adtam-e elég jelét hűségemnek?
– Úgy gondolom, igen fiatalok vagyunk még e komoly kérdés vitatására –
szólt Zsófia. Halaszszuk a tapasztalásokkal gazdagabb időkre.
– Bölcsen mondod, herczegnőm! Hogyan is tudánk ily szerencsétlen
ötletekre tévedni! Isten veled, kedvesem!
– A viszontlátásig, herczegem!
Zsófi, midőn magán maradt, összecsapta kis kezeit, s nevetve ismétlé: –
Csakugyan féltékeny! S vajon kitől félt?… Lehetetlen kitalálnom. Nem
tesz semmit. Bárki legyen képzelt vetélytársa, elég szép tőle, hogy
félt… S hát én miért haragudtam Deboráhra? Ah! az egészen más eset.
Hallom, hogy kamarásomat udvarlói közt említik, pedig én tudnék, nőül
szebbet, jobbat tanácsolni; de nem akarja czélzásaimat érteni.
– Ekkor lépett be Anna.
A herczeglány tánczolva sietett elébe. Oly sok és furcsa elbeszélni
valója volt: de visszedöbbenté az udvarmesterné komoly, ünnepélyes
magatartása.
– Mit látok, Anna! hisz, szempilláidon valami olyas van, melyre rá
lehetne fogni, hogy könny.
Az udvarmesterné zokogni kezd.
– Csakugyan sírsz, Anna? Az Istenért, mi lelt.
– Hogyne sírnék, kis tündérem, drága gyémántom! holott én hordoztalak
keblemen, karjaim közt szépültél meg és nőttél föl?
– S ezért panaszolsz, Anna?
– Dehogy panaszolok, angyalom, herczegnőm! hanem mert elvisznek tőlem,
maholnap elvisznek.
– De csak nem lehetek feleséged?
– Nem lehetsz, drága gyöngyöm! nem is az a baj; hanem hogy én nem
lehetek többé udvarmesternőd. A régi szokás hozza ezt magával. Új
személyzettel kell kürülvenni magadat.
– S hátha a szokás ellenére is meg akarlak tartani?
– Az igen nehéz volna, herczegnőm!
– Ellenkezőleg, csak kivánnom kell, s tüstént teljesül. Jogom van bármit
követelni; mert Rákóczi bácsi leköté szavát. Ha tetszenék, mondhatnám,
hogy a dombra, mely hálószobám ablakára néz, építtessen kápolnát
aranykeresztes kúppal s homlokzata előtt szent szobrokkal. Neki szoros
kötelessége volna engedelmeskedni; hisz! zálogba veté szavát. Ha kedvem
jön rá, kivánhatom, hogy Csulai uramat, az udvari papot, öltöztesse fel
mezitlábos barátnak,… mi egyébiránt nem is rossz ötlet.
– Az Istenért, herczegnőm! ne beszélj ily hangosan. Meghallhatja
palotahölgyed vagy komornád!
– Hadd hallja! Hisz, jogom van az ország főrendei előtt is ezt kivánni,
miután Rákóczi bácsi, mint Györgytől tudom, szavát feltétlenül
elzálogosítá.
– Te talán, még sem fogsz, angyalom! a puskaporos toronyban tűzzel
játszani? Úgy-e okos lészsz és megfontoló?
– Csak példaként hoztam föl, a mit mondék, csak azt akartam megfoghatóvá
tenni, hogy egyedül tőlem függ hivatalban maradásod.
– De lásd, én már vén és beteges vagyok. Nem viselhetném el egy új és
fényes háztartás terheit.
– Fényes? kérdé sóhajtva Zsófi. Miért gúnyolsz minket? Vagy nem akarja-e
Kassai, hogy szabad választásomnál fogva, férjestül egy végvárba
zárkózzam el? György herczeget már rá is beszélte.
– Mikor jegyben jártam, vőlegényem azon üvegen át nézte a világot,
melyet én raktam szemére.
– Igazad volt, Anna!… S jó tanácsodért megmarasztallak
udvarmesternőmnek.
– Segíts inkább, herczegnőm, unokaöcsémen, mert, lásd, az is lemond a
kamarásságról. Helyét idegen foglalja el, ki, ha ragyogóbb tulajdonokkal
bírna is, hűségben őt soha felül nem fogja múlni. Mihelyt mellette szót
emelsz, a fejedelem ő magassága bizonyosan kamarásai közé sorozza.
– Ő ne legyen utánam senkinek kamarása. Hogy is gondolhatád, Anna? Hisz!
új viszonyai változtatnák kötelességeinek természetét. S a mit tisztje
volt elhallgatni ma, nem lehet-e holnap vétke?
– Igaz, herczegnőm!… Magammal viszem Gyulait, s ha unni kezdi a falusi
életet, vegye elő kardját, s nézzen körül, hogy hol toborzanak katonát.
– Azt megtiltom, Anna! Báthori Zsófiára hivei mindig számíthatnak. Egész
életére védelmem alá veszem Gyulait. Ah! felséges ötletem van,… nem is
egy,… van két ötletem. Küldd hamar hozzám unokaöcsédet.
A kamarás, ki az előszobában volt, tüstént megjelent; de már a Zsófit
összeszedett arczczal találta a mennyezetes bársonyszéken, melyen az
ünnepi szertartások alatt ült. Körüle palotahölgyek állottak.
– Valamint a herczegek és uralkodók, szólt a szeszélyes leány, titkos
megbizásokat ruháznak hű alattvalóikra, s olyankor az udvari személyzet
közül senki sincs a teremben; szintúgy tulajdonítjuk mi herczegnők is
magunknak e jogot, s midőn ezennel gyakorlatba venni szándékozunk,
parancsoljuk palotahölgyeinknek, hogy vonuljanak vissza.
Az összecsengetett nők, kik lelkendezve szaladtak vala a terembe, most
csodálkozás közt távozának.
– Kamarásunk, Gyulai Ferencz vegye át tőlünk e gyöngysort, melyet Laczkó
Istvánné, született Bodó Klára asszony, mélyen tisztelt fejedelemnénk
palotahölgye, a boldogabb napokban rendkívül kedvelt, s minden
ékszereink közül a legtöbbre becsült.
Midőn Gyulai hallá Klára nevét, sápadtabbá lett, s midőn a gyöngyöt
kezében tartá, úgy tetszik, mintha alkalmatlan érzések benyomásai miatt
szenvedne.
A herczegleány folytatá: – Kamarásunk a gyöngy által éppen úgy
igazolhatja küldetését, mint szokták a többi titkos követek, uralkodójuk
pecsétgyürűjével, vagy más csalhatatlan jelekkel.
Zsófi, hogy a kellő méltóság ne szenvedjen semmi hiányt, egy perczig
szünetet tartott, s aztán emeltebb hangon szólt:
– Kamarásunk Rápoltra megérkezvén, díszruhában teendi udvarlását a
háziasszonynál, igyekszik minél megnyerőbb modorral hatni czélunk
elérésére, s nem feledi, hogy minden küldetésekben az ügyesség próbaköve
az eredmény, s a sikertelenség mindig vád, ha nem is a szándék, de a
képesség ellen.
Gyulai nem tudta, minek vélje e hosszas szónoklatot, azonban mélyen
bókolva, hallgatott.
A herczegnő folytatá:
– Kamarásunk özvegy Laczkó Istvánnénak nevünkben így szól: Elég volt már
a gyász és fájdalom, melylyel néhai férje emlékének áldozott. A jó Isten
nem akarja, hogy egyetlen érzés rabjává tegyük magunkat. Az emlékezés
mellé a feledést, a bánat mellé a vigasztalást küldi, s nem szabad e
szelid nemtőket visszautasítanunk.
Most Zsófinak a szertartásos modor iránti türelme kifogyott.
Zsebkendőjét rángatva mondá: – De tulajdonkép a férfiaknak volna
kötelességök szép eszméket gondolni ki, s nem nekünk, szegény nőknek.
Kegyelmed tehát Rápoltig csak azon törje fejét, a mi által Klárát
vigasztalhatja. A bölcs nem szorul utasításra. Akarom, hogy Klára
udvarmesternőmmé legyen. Ha önként nem jön, hozza ide csellel vagy
erővel. Eleget könnyezett már, ideje, hogy mosolyogjon is. S én nem
fogom tűrni, hogy virágzó ifjuságát epedések közt töltse. Ezt ne feledje
kegyelmed, kamarás úr, s Klára szivét ostrommal úgy fogja körül –
tudniillik az én nevemben, – s oly vitézül vívja, hogy a bánat fekete
serege, mely azt mostanig megszállva tartá, a fegyvert letévén, szabad
kivonulásért könyörögjön, mint a legyőzött várőrség szokott.
– Igen nehéz szerepet bízott fönséged rám. Életemet inkább veszteném el,
mint kegyét; de fogok-e birni azon ékesenszólással, mely a lemondásban
gyönyörködő szivet, földi vágyak felé téríthesse? Az özvegy, úgy hallom,
egészen megholt a világra nézve.
– Mit is tehetett volna mást, míg a gyászruhát hordozta? Ő nem tartozik
azon nők közé, kiknél a gyász csak az öltözék egy külön neme… Én bízom
az ön szerencsecsillagában.
Gyulai a titkos küldetésre saját maga előtt is rejtélyes érzésekkel
indult.
Zsófia pedig az élénk képzelődés legragyogóbb színeivel rajzolgatá
minden részleteit azon új háztartásnak, melyet finom izlésű
udvarmesternője segítségével fog elrendezni.

XVII.
Kassai titkárja e közben válságos időket élt. Az imént látta tulajdon
két szemével a felterjesztést, melyben védnöke őt a levéltárnoki
állomásra ajánlotta.
Máskor mint repesett volna örömében a szíve! De, fájdalom! épen aznap
reggel, kérdé tőle tréfásan egyik irnok: – Uram bátyám! vajjon nem
kegyelmed értesítette-e a megboldogult Elemér úrfit a szombatosok
gyűléséről?
És szintén aznap délben sóhajtá Kassai: – Százötven aranyat adnék, a ki
nekem fölfedezné az árulót!
Tehát ötven aranynyal van felebb fokozva az öreg úr dühe!
Borzasztó emelkedés! S bár legalább ne volna a fiatal ember, ki
gyanakodni kezde, valóságos betűmoly és actákon rágcsáló egér? Ki tudja,
hová nem üti be az orrát? s mit nem szaglál meg?
A szerencsétlen titkár nem is kétkedett többé, hogy a végveszély
torkából csak nagy elhatározás által menekülhet.
Kassai egy egész nap nem látta őt, sem az iró-, sem az ebédlő-asztalnál.
Kérdezősködött felőle, szüksége volt rá; de nem kapták otthon, a
hivatalban, a korcsmákban.
Másnap reggel Kassai István, országtanácsos és itélőmester, díszruhába
volt öltözve, s épen templomba készült, a kihirdetés miatt.
Képe elégült vala. Andrásfalvát már zsebében hitte, s mi kedélyét kedves
derűvel és meleggel tölté be, azon tapasztalat vala, hogy ifjabb Rákóczi
Györgygyel is, okkal-móddal, ki tudna jönni, s így hivatalát és
politikai befolyását semmi esetleg nem fenyegeti.
Kassai épen fölkelt a karszékből, s a mankó helyett épen elefántcsont
pálczáját vette kezébe, midőn nem is derült, nem is zavartalan arczczal
belépett a titkár.
– Domine frater! kendet rég nem láttam: szólt Kassai, szokása ellenére,
harag nélkül.
– Nagyságos uram! ez irat fogalmazása rabolta el minden időmet.
Ekkor egy kérvényt nyujta a korlátnok felé.
– Megint sürgeti előléptetését!
– Isten őrizzen, nagyságos uram! – hebegé a titkár.
– Mi baja van hát?
– Lemondásomat kérem kegyesen kieszközöltetni.
– Kassai csodálkozása fölülmulta a titkár rettegését is.
– Hát miért mondunk le, domine frater?
– Magam részéről csak azért, mert más kenyeret kaptam – szólt
elégületlenül a titkár.
– Zabkenyeret-e vagy mazsolás kalácsot? kérdé rossz humorral Kassai, s
eszébe jutottak a torzsalkodó pártok, a cselszövő nagy urak, a
megvesztegetés, a följelentések és árulás, minden más bűn lehetőségeivel
együtt… S kihez szegődött kend? kérdé epés mosolylyal. Talán épen
Szeredi uramhoz?
– A nagysád ellenségeinél szolgálni, oly gazság volna tőlem, – szólt a
titkár mély felindulással, – a minőre talán a világtörténetben sincs
példa. Én Széles Márton úr szolgálatjába fogok lépni.
– De hát, ki az a Széles Márton?
– Nógrád-megyében compossessor, kegyelmes uram!
– S kend fejedelmünk országából ki akar költözni?
– Állhatatos szándékom.
– És mit fog tenni Széles Mártonnál?
– Részint számtartói hivatalt viszek, részint az urfiakat tanítom.
– Kend vagy leitta eszét, vagy engem akar ámítani. Hisz! talán csak nem
bolondult meg, hogy diszes állását ily silány helyzettel fölcserélje.
– Nem a helyzet teszi az embert, nagyságos uram! s alázatosan esdeklem,
kegyeskedjék elbocsáttatásomat sürgetni, mert egy más jelölt is van, ki
még a lovak idomítására is ajánlja magát, és Széles Márton uramnak, mint
hallám, gyönge oldala a ló.
– Pihend ki csak magad, jó emberem, nem aludtál az éjjel, lemondásodról
majd beszélünk máskor – szólt Kassai, a titkárt ittasnak hivén.
– Ne máskor beszéljünk, nagyságos uram. Méltóztassék csak átvenni a
kérelmet. Ide leteszem az asztalra.
– Jól van, tedd le!
– Nem «tedd le», nagyságos uram! hanem méltóztassék kegyesen nem
neheztelni rám, ha a kényszerűségnek engedve, még felmentetésem előtt
Széles Márton uramhoz találnék utazni; mert vetélytársam van s az a
lovak neveléséhez is értvén, a pædagogusi állomást könnyen elcsipheti
előlem.
– No! ne fecsegj már többet. Feküdjél le s ha kialudtad magadat, mehetsz
Széles Márton uramhoz… Látják kendtek, szólt oktatólag Kassai az
irnokokhoz, minő rossz hatásai vannak a mértéktelen italnak. Ez az ember
most az egyszer talált eltérni a józanság útjáról s mégis mekkorát
botlott. Legjobb szomjoltó a friss, tiszta víz.
A titkár alig várta, hogy védnöke a templomba menjen.
Ideiglenes távozás ürügye alatt még aznap néhány mérfölddel távolabb
volt az őt fenyegető százötven aranytól.

XVIII.
Az isteni tisztelet után a fejedelem kisebb elfogadó-termébe
összegyülekeztek a magas család tagjai s a tekintélyesebb főurak.
Midőn Báthori Zsófia herczeglány, feszes udvari öltözetben és komoly
palotahölgyektől kisérve, megjelent, az öreg Rákóczi az ajtóig ment
eléje s kart nyújtva vezeté a trón zsámolyáig, hol balra egy a
fejedelemasszonyénál valamivel törpébb ülés várt számára, míg szintén a
trón mennyezete alatt, de jobb felől, György úrfinak vala hely jelölve.
Kedélyes szónoklat után, Rákóczi a szép ara homlokát megcsókolá s
lekötelező nyájassággal buzdította, hogy fejezze ki valami óhajtását s
adjon neki alkalmat, a gyors és feltétlen betöltés által, atyai
szeretetét és lovagi buzgóságát megmutatnia.
A lány rezzenve hordá végig szemét a kis, de fényes csoportozaton.
Látszik, miként keblében küzdés foly és akarata ingadozik.
– Mit tegyek? rebegték alig hallhatón ajkai.
– A váradi kapitányságot kell kérni – sugá oly finom és halk hangon
Kassai, hogy Zsófi előbb kétkedett: vajon, nem csak képzelődésének
játéka-e a mit hallani vél s ámult és kémlő tekintetet vetett az öreg
korlátnokra, ki most egy alig észrevehető fejbólintással bátorítá
szónoklatra a szép herczegkisasszonyt.
E tény véget vetett a habozásnak.
Zsófi ajkszögletein negédes gúny és fanyar mosoly lebbent el.
– Minthogy, szólt Rákóczihoz fordulva, minthogy én minden vágyamat
fenségednek fejedelmi házában annyira kielégítve találom, hogy semmi
személyes óhajtani valóm nem marad fenn, legyen szabad nem drága
érczeket, keleti szöveteket, elefántcsontból és borostyánkőből készűlt
remek műveket kérni e nap emlékét fentartó jelül, legyen szabad,
minthogy rólam elegen gondoskodnak, nekem ma a más örömeire gondolni.
– Szépen beszél – sugá Szeredi Kemény Jánosnak.
– Jól informálta György herczeg – elmélkedék magában Kassai.
– Szólj bátran, leányom! mond a fejedelem. Szivünkből örvendünk, sőt
büszkék is vagyunk rá, ha mind azt, a mit vágyaid kértek, betöltve
találtad nálunk. Mélyebb hatásuvá nem tehetted volna a mai nap emlékét,
mint épen e nyilatkozatod által. Köszönjük szíves elismerésedet s azon
leszünk, hogy az előzékenységben adósod ne maradjunk. Ohajtjuk tehát
mielőbb hallani az egyén nevét, kire gondoltál s a kivánságot, melylyel
neki örömet szerzeni akarsz.
[Illustration: – Legyen szabad nekem ma a más örömére gondolni.]