A rajongók (2. kötet): Regény - 11

intézkedéseket tenni, s ha megtalálják, többé oly hanyag gondviselet alá
nem bizza, mint az udvarmesternőé volt, hanem szállására viszi, és saját
őrizete alatt tartja. Ezentúl a kamarása, Gyulai Ferencz, lesz Kláráért
felelős.
A zenebonának a fejedelemné azon izenete vetett véget, hogy Klára az ő
parancsára utazott el, rövid időre.
Gyulai örvendett, már többé nem látá a bűbájos ismeretlent, könnyű
léptekkel, összeszedett arczczal, választékos izlésű s mégis oly
egyszerű öltözetben, haladni el mellette, és egy alig észrevehető, de
kecses bók után a herczegnő belső termeibe sietni.
Meg volt elégedve, hogy e szép kisértettől megmenekült, kinek föltünése
mindig valami babonás megdöbbenést, valami badar nyugtalanságot költött
föl keblében. Mire valók is voltak e haszontalan gerjedelmek, melyek a
leendő államférfiú komoly czéljaival ellenkeznek, s józan eszének
szégyenére válnak? Ha legalább a Pécsi Simon leánya volna Klára; vagy,
ha legalább a gazdagságot régi czimer kárpótolná! De ki hozhat föl még
erre nézve is kétségtelen adatokat? Milyen könnyű lesz neki egy
álomképet elfeledni, mely a földhöz nem tartozik, s hasonlít a légi
jelenetekhez, melyek csak pillanatig kápráztatják a szemet, és a
láthatárról nyom nélkül távoznak!
Gyulai sokért nem adta volna, hogy Klára elutazott.
De ha lassan nyilt meg az ajtó; ha halk suhanást hallott közel és távol:
akkor szive összébb szorult. Ha az öltöztető két palotahölgy a kitűzött
órában a belső termekbe lépett, akkor ő szokatlanul komorrá lőn. Ha Anna
néne, vagy akárki más történetesen Klára nevét említé, akkor ő
mosolyogva, gúnyosan, de mindig megkérdezte, hogy hová illant az a kóbor
lány, kit a herczegkisasszony oly nevetségesen szeretett, mintha
karácsoni ajándékban kapott báb volna?
A fejedelemné hintaja az első udvar kapuja előtt állt meg.
A nagyasszony épen sétakocsizásból tért vissza. Maga leszállott ugyan,
de Pethneházinét a friss lég további élvezetétől nem akará elvonni, noha
az szorosabban huzódék be a hintó szögletébe, összébb szorítá felső
ruháit, és kipirult arczából gyanítva, szembetünő kedvet érezhete
valamivel melegebb légmérsék iránt.
A fejedelemné szokatlan órában lépett férje lakosztályába, s egyenesen a
«kék teremnek» tartott, melyet Bethlen Gábor kisebb tanácskozásokra
használt; most pedig a fejedelem irószobája volt.
Ott találta Kassait, ki harmadnap óta, most először jelent meg az
udvarnál.
A fejedelemné alkalmasint értesítve volt arról, hogy az itélőmester úr
még nem távozott el, sőt talán épen csak ezért lepte meg látogatásával a
fejedelmet, még a tanácskozás vége előtt; de talált ürügyet oly családi
hírek közlésében, melyek Rákóczit különösen érdekelték, s csak miután
vele a mellék-kabinetban nehány szót váltott, említé, hogy Kassainak is
akarna valamit négyszem közt mondani.
– Nem szeretem, midőn asszonyok vegyítik a politikába magokat – szólt
félig tréfásan, félig komolyan Rákóczi.
– Én az itélőmester urammal, – válaszolá a fejedelemné, midőn már a
kabinet ajtaján tartá kezét, – nem az országos, hanem csak a rápolti
dolgokról akarok értekezni.
Lehetetlen, hogy a hangosan ejtett végszavakat ne hallotta volna Kassai,
s ennélfogva a fejedelemné meg sem ütközött, midőn a minister arczán a
zavar és átallás észrevehető jeleire talált.
– Tanácsos uram! – mondá nyájasan, de határozott kifejezéssel,
kegyelmednek van egy félrefekvő birtokrésze, melyet czélszerűen nem
használhat. Igen lekötelezne, ha a vételárán nekem átengedni
sziveskednék. Hogy minden javítást és a gazdaság folytatására szükséges
ingóságokat szintén hajlandó volnék megvásárolni, az önkényt értetik. A
jószágrész, melyre czélzok, Rápoltnak alig teszi negyedét.
– Rápolt, – szólt Kassai erőltetett mosolylyal, – fönségednek, kegyelmes
asszonyom, szintén nem esnék keze ügyébe.
– Igaz, de a vásárban nevezetes érdekem forog fönn.
Kassai kérdő tekintetet vetett a fejedelemnére.
– Szőke Istvánt akarnám a jobbágyság alól fölmenteni – szólt ez, oly
hangosan, hogy tartani lehetett, miként szavai behatnak a kis kabinetba.
Kassai meghökkenését daczczal igyekezett leplezni.
– Ha fönséged szerencsés emlékezőtehetségével birnék, meg tudnám
mondani, mennyi érdek köt Rápolton egyik vagy másik jobbágyhoz. Most
azonban csak annyit említhetek, hogy nem örömest válnék meg épen e
birtokrésztől.
– Reménylem, kegyelmed még sem fogja kérésemet visszautasítani. Én Szőke
Pistát szabaddá óhajtanám tenni, mert egészséges korában sem alkalmas a
jobbágy kötelességeinek teljesítésére, s miután elméje most meg van
támadva, csak gondos ápolás mellett remélhető, hogy más és hozzá méltóbb
hivatásra valaha képessé lesz.
Kassai szíve meghült, tagjai átfáztak azon gondolatra, hogy a
fejedelemné, a szombatosok ellen tervezett csiny előtt három nappal, ily
részletes adatokkal bir egy szombatos sorsa felől.
– Ellenségeim talán fönségednek nyomós érvekkel bizonyíták be, mennyire
nem volt jogomban Szőke Pistát szökött jobbágynak tekinteni és
letartóztatni.
– Kegyelmed e részben jogosan cselekedett, s nincs a fejedelemnek, nincs
az országnak akkora hatalma, hogy Szőkét a törvényes földesúr hatósága
alól kiragadhassa. De épen az itélőmester uram érdekében óhajtanék a
rápolti birtokrész földesasszonya lenni. Mert Szőkét kegyelmed kémjének
tarták, bár, úgy hiszem, helytelenül.
– S ha kémem lett volna is, szólt Kassai, mit egyébiránt senki sem
bizonyíthat be, még eddigelé a kormányokat nem volt szokás azzal
vádolni, hogy a dolgok felől miért igyekeznek magoknak értesítést
szerezni?
– Kétségkívül nem, válaszolá a fejedelemné. De vannak, kik azt beszélik,
hogy Szőke azért követeltetett vissza, még pedig a törvényes eljárás
megsértésével, mert nem akart kémmé aljasodni.
– E hírt, melyet most van szerencsém először hallani, alkalmasint
Szeredi ő nagysága barátságának köszönhetem.
– Kívüle még maga a beteg is néha ily czélzatokat ejt.
– Tehát ellenségem és egy őrült vádolnak?
– Szőke Pista neje is tényekről beszél, melyek e gyanút ébreszthetnék
föl.
Kassai mintha villám által lett volna sujtva. Eddig csak csodálkozott a
fejedelemné adatain; most már megrémült, midőn egy egészen ismeretlen
körülmény merült föl. Hogyan értesült a nagyasszony a szökött jobbágy
nejének nézeteiről? mily nagy lehet az összeesküvés, mely ily titok
birtokába juttatá? minő buktatási tervet kovácsolnak az ellenségek, kik
annyi alattomossággal és ügyességgel tudnak aláaknázni? S mindez a
válságos balázsfalvi gyűlés előtt három nappal történik!
E gondolatok, e talányok és aggodalmak egyszerre zuhantak Kassaira, s
lábai alatt ingadozni vélte a földet.
A fejedelemné emeltebb hangon folytatá:
– Tisztába hozni soha sem lehet az ily természetű vádat, de megczáfolni
is szintoly nehéz.
– Hátha – szólt most Kassai, egy ötlettől áthatva és fölbátorítva, –
hátha mégis más okból küldöttem volna a kapa és ásó mellé Szőke Pistát,
a szombatos szentet? Fönséged csak az egyik felet hallgatta ki, s
reménylem, kegyes lesz a vádlott mentségeit is elfogadni.
– Részemről nem forog itt fönn semmi vád – válaszolá a fejedelemné. Én
óhajtanám megvásárlani Rápoltot; mert így gondolkozom: ha kegyelmed
jobbágyságban tartja Szőkét, akkor ellenségei nemtelen boszú gyanújával
terhelik; ha pedig fölszabadítja, akkor nagylelkűségét félelemre, egy
titok felfedezésétől való megrettenésre magyarázzák. Úgy hiszem, egy
fejedelemné mindig aggódhatik, ha férje hű szolgái, bár hibájokon kívül,
fonák helyzetbe hozatnak.
Ekkor kilépett a kabinetből Rákóczi.
Kassai, mintha a magas tanú jelenléte legkevésbbé sem zavarná, nyájas,
mosolygó arczczal mondá:
– Tökéletesen megnyugszom fönséged kegyes ajánlatában. Rápolti
birtokrészem eladásáról a szerződést még ma délelőtt a fejedelmi udvar
ügyvédével együtt irásba foglaljuk!
– Kár volt itélőmester uramnak az alkuval sietni – szólt nevetve
Rákóczi, mert a fejedelemné bizonyosan aranybányát fedezett föl a
rápolti hegyekben. Különben megfoghatatlan, hogy takarékos létére,
miként birt öt percz alatt a fizetendő összlet iránt tisztába jönni épen
kegyelmeddel, kit eddigelé még rokonunk, Szeredi sem tartott
javíthatatlan pazarlónak.
– Részemről, fönséges uram! nem panaszkodhatom a szerződésre. A jószág
és az ingóságok valódi árát kapom vissza. S csak egyet sajnálnék, azt
tudniillik, ha ő magassága, a fejedelemné a jobbágyság alól
fölszabadítaná egyik emberemet, kit én a bitófa alól követeltem vissza,
hogy életét megmenthessem. Szép eszű, mívelt férfiú; de makacs lázadó
volt, ki legerélyesebben izgata a szombatosság mellett. Az Isten keze az
ő bűnös fejére nehezedék, s terhes nyavalyával sujtá. Bármily gonddal
orvosoltattam, egészsége helyreállításához kevés a reményem. De azt
bizonyosan tudom, hogy ha tébolya megszünnék, a szombatossági őrjöngés
még szilajabban törne ki belőle. Nem szeretném, ha Rápolt valaha
történeti nevezetességre jutna, ha onnan terjesztene egy rajongó kanócza
az egész országra szétáradó égést.
– Az itélőmester Bodó Klára férjéről beszél, szólt a fejedelemné, a
magas hitvestárs felé fordítva tekintetét. Fenséged hivatalnokait
szólítottam föl, hogy küldjenek hozzám kimerítő tudósítást e férfiú
magaviselete felől. Ma vettem a háromszéki alkirálybiró levelét, melyben
említi ugyan, hogy a kérdés alatti személyt sokan szombatos papnak
tartják, de egyszersmind bizonyságot tesz jámbor, szelid és mérsékelt
magaviseletéről. Fölhozza a közsajnálkozást is, melyet véletlen eltünése
okoz. A nép kedvelte őt becsületes életéért, nejét pedig az egész vidék
áldja, mert a szerencsétleneknek vigasztalója, a betegeknek ápolója, az
ügyefogyottaknak tanácsadója volt. Fönséged tudja, hogy az illető
tisztek megtalálására engedélyt kértem.
– Most már emlékszem. Tehát Bodó Klára, kinek szépségét Zsófia herczegnő
az egekig magasztalja, a jobbágy szombatosnak hitvese?
– Megszünik holnap jobbágy lenni – válaszolta a fejedelemné.
– Ne siessen fönséged a fölszabadítással, jegyzé meg a fejedelem, mert
itélőmesterünk emberismeretéről, belátásáról és tapasztalatairól többet
tartok, mint egész székelyföld hivatalnokainak értesítései felől.
– Általában magam is, válaszolta a fejedelemné; de a jelen esetben
kénytelen vagyok hinni, hogy az itélőmester uram tévedt.
– Legyen bár úgy; nem örömest tűrök udvaromban szombatost. Rossz példa
volna, mely keserű gyümölcsöket teremne. Fölbátorítaná a rajongókat, s
félelemmel töltené be az igazhitűek szivét. A törvény hűtlenségi vád alá
veti a szombatosok pártfogóit is, s alig folyt le négy hó azóta, hogy a
kulcsos városok falaira szegzett rendelet által ébresztettük új életre a
szunnyadó törvényt. S most már fönséged egy szombatos pártfogójává akar
lenni? Kit büntethetünk meg, ha nem pöröltetjük be legelőször saját
hitestársunkat, Erdély fejedelemnéjét?
– Ezt ő magassága iránti gyöngédségből nem említém, noha aggodalmaim
kútforrása volt – szólt szeliden mosolygva Kassai.
– Én nem a szombatost, hanem a súlyos betegségben sinylőt veszem védelem
alá. A keresztyén könyörületnek nincsenek a hitfelekezetektől függő
korlátai. Alamizsnája, ápolása még a pogányokra is kiterjed.
– De hát mit tesz akkor, midőn a beteg fölgyógyul, s fönséged csak a
szombatost lesz kénytelen maga előtt látni? kérdé Rákóczi.
– Azért szabadítom föl még mint beteget a jobbágyság alól, hogy midőn
egészségét vissza fogja nyerni, ne legyen velem semmi összeköttetésben.
– De Bodó Klára, kit fönséged magához vett, nem látszik orvosi kézre
szorultnak; ellenben csaknem bizonyos, hogy férje tévedéseiben osztozik.
– Igyekezni fogok hiteszméit megvizsgálni, s ha azok nem volnának oly
hibátlanok, mint tettei, mint egész magaviselete, akkor buzgó
könyörgéssel folyamodom az Istenhez a rábeszélés, az ékesszólás
adományáért, hogy sikerülhessen Bodó Klárát megtérítenem.
– Mondja meg fönséged, szólt Rákóczi, ki lesz tehát már ezentúl a
szombatosok pártfogója? kit büntethetünk meg vagyonkobzással e
pártfogásért? s kicsoda nem hozhatja fel önvédelemül, hogy azért
czimborál a «titkos secta» követőjével, mert a megtisztított evangelikus
hithez akarja visszavezetni?
– Úgy vélem, akkor pártfogoljuk a szombatosokat, midőn hiteszméik
mellett szónoklunk, irunk, midőn a szombatosságért elitélteket védelem
alá veszszük, elrejtjük, s a büntetés alól tilalmazott eszközökkel
vonjuk ki. Ámbár megvallom, nehéz megpróbáltatásra volnék akkor is
kitéve, ha egy elitélt szombatos keresne palotámban menhelyet. Azt pedig
bizonyosan tudom, hogy nem szünném meg fönségednek esdekelni, sőt mint
fejedelmem előtt térdre is borulnék és összefogott kezekkel könyörgenék
kegyelemért, ha értésemre esnék, hogy Erdélyországban valaki a
vallásáért itéltetett halálra. A megkegyelmezési jog azért adatott az
uralkodóknak, hogy a törvény szigorát józan könyörület által enyhítsék.
– Ime! jegyzé meg Rákóczi mosolyogva, a fejedelemasszonytól igen
épületes tanítást kaptunk a politikából! Nem szeretném, ha közelebbről
valamelyik szombatost fiscalis directorunk üstökön ragadna, mert
buzgóságával házi békémet háborítaná meg. Kegyelmed itélőmester uram
nőtlen, s nem lehet tiszta fogalma arról, mit tesz az, midőn feleségünk
azzal fenyegetőzik, hogy kivánsága teljesítéseért térdre borulva fog
könyörögni. Uram! e szelidnek látszó szavak a legerősebb vihart
jelentik, a mely csak átvonulhat a házi élet egén. Egyébiránt a tréfát
félretéve, úgy hiszem magam is, hogy a szigorú törvény fölélesztésével
már elértük czélunkat, mely a magyar király ellen indítandó háborúnak
időelőtti sürgetését akarta háttérbe szorítani. Hagyjuk a kábákat négy
fal közt az új Jeruzsálemről ábrándozni. Csak ne izgassanak, ne
követeljenek, ne adjanak rendetlenségre, megbotránkozásra alkalmat.
Kassai helybenhagyólag mosolygott, de szive mélyen föl volt gerjedve.
Régóta nem virradt számára ily szerencsétlen nap.
Terveinek egész építménye alá volt aknázva.
Ha Balázsfalván zavar nem történik, ha a túlzók felül nem kerülnek, ha
Pécsi mérséklete győz, akkor a kormányzó főbiró közbevegyülése oly
eredményeket idézhetne elő, melyek Kassai ellenségei kezébe éles
fegyvert szolgáltathatnak, kivált miután a fejedelemné mai nyilatkozata
és a fejedelem zárszavai arra mutatnak, hogy az udvar neheztelése
okvetlenül sujtaná azt, ki hebehurgyán engedné magát az üldözés művének
megkezdésére ragadtatni.
– De nem késő-e már segíteni a dolgon? e kérdést a hazatért itélőmester
órákig forgatá elméjében.
Úgy hozzászokott a boszuhoz, annyi alakban látta a földre tiporva és
összezúzva Pécsit, hogy nehéz volt e kedvencz képektől, e kielégítő
érzésektől megválni.
Aztán mellőzve a belső okokat, s csupán magát a tényeket tekintve, ő a
jog terén állott.
Csak az szólana ellene, ha világosságra jönne, hogy Szőke Pistát Pécsi
Simonnál nem egyedül kémnek, hanem bűnre ingerlőnek is akarta használni.
De nincs-e megtébolyodva Szőke Pista? Ki adna hitelt egy őrült
állításainak? és végre is maga a körirat, melyet Szőke fogalmazott, nem
bizonyítaná-e be épen azt, hogy ha e szombatos csakugyan Kassai kémje
volt, akkor a bűnre ingerlésre nem nyerhetett tőle utasítást.
Ez oldalról tehát védve érezte magát minden megtámadások ellen.
Midőn pedig a kormányzó főbiróhoz írt sorait elméjében ismét és ismét
föléleszté, szintén vigasztalást talált abban, hogy magát akármely
perczben különválaszthatja e hivatalnoktól, sőt szigorú vizsgálatot is
rendelhet ellene, haragja egész sulyát éreztetheti vele. Mert a levél
egyetlen betűje sem fogja a Balázsfalván történendő jogtalan vagy
tapintatlan eljárásért a közös felelősséget megállapítani.
– Nem változtatok terveimen! mormogá asztallámpája előtt még virrasztva,
de hosszas tusakodás után már egészen lecsillapult kedélylyel. Hadd
görögjön a koczka! Nem lehetetlen, hogy egy napig neheztelni fog az
udvar, azonban mit hozhat föl még Szeredi is ellenem sikerrel? No!
meri-e elvitatni, hogy minden tettem nem folyt hivatalos állásomból?
Pécsit gyűlölöm, de melyik törvényt áldoztam föl gyűlöletemnek? melyik
törvény büntetését olvashatják fejemre? s nem volnának-e csak oly
veszélyesek, és az ország végzéseinél fogva csak oly szigorúan
üldözendők a szombatosok, ha Pécsi nem születik is? száradhat-e nevemre
az ártatlanul ontott vér vádja, ha az utolsóig ki is irtatnának a
rajongók? A notapört a közvádló vinné, az itéletet az országgyűlés
mondaná ki, a fejeket a bakó vágná le. S ki foghatja rám, hogy közvádló,
országgyűlés, bakó vagyok? Hadd gördüljön a koczka!

VI.
Laczkó István idegrendszere sokkal nagyobb válságon ment át, hogysem a
vén Marcsa orvosi tudománya hamar és bizton segíthetett volna rajta.
De Kassai, midőn démoni boszuból az őrültet a gyűlölt Marcsa keze alá
adta, bár akaratja ellen, oly jól intézkedett annak ápolásáról, mintha a
felebaráti szeretet legmelegebb érzése vezette volna.
Marcsa indulatos és bősz volt a gunyolódó gyermekek s az őt üldöző
emberek iránt. Mondják, hogy kuruzslása miatt tej helyett vért eresztett
Kata meg Jutka asszony tehene, mondják, hogy az ispánt, ki őt kalodába
tétette, jó erkölcsű lova azért veté egy mély árokba, mert bal fülébe a
banya taplót dugott; mondják, hogy a falusi biró háza azért égett el,
mert azelőtt való nap a korcsmában esküvel erősíté, mikép az alispán ő
kegyelme legfölebb két hét mulva borsószalmán fogja Marcsát
megperzseltetni; mondják, hogy a bojtár kedvencz juha épen akkor ellett
kétfejű bárányt, midőn az arczul csapta nejét, mivel a szomjas Marcsának
megengedte a korsóból ivást.
Szóval, sok gonosztettel vádolták Marcsát, s ha némelyike nem volt is
bebizonyítható, az legalább kétségtelen, hogy midőn fölingerelték,
átkozódni hatalmasan tudott, s hogy a reá kurjongató gyerekeket, ha
hébe-hóba utolérte, meg-megütögeté. E bűneit némileg enyhítette, hogy
szegény létére minden jutalom nélkül is örömest gyógyítá a
nyavalyásokat, de a faluban ritkán volt módja tudományát alkalmazni,
mert a jámbor életüek inkább akartak meghalni, mint boszorkányság által
fölépülni, s a kiket Marcsa kigyógyított, azok gyakran oly rossz
erkölcsű emberek voltak, hogy helyreállított egészségök miatt, a népnek
új oka volt a banyát a Marosba fulasztással fenyegetni.
Szőke Pista a rettegett, de nem gyűlölt betegek közé tartozott.
Gyalázta ugyan az ördögök fejedelmét, ki őt megrontá, s világosabb
perczeiben még Kassait is, de véleménye e részben Rápolt lakosainak
nézeteivel egyezett. S ha tőle, mint megszállottól féltek is, e
kényelmetlen érzést ellensulyozá, hogy a míg csak zsebében költeni való
pénz volt, a koldusnak fillért, a bénának apró ezüst pénzt adott, és
soha sem bántá azokat, kik iránta igazságtalanok voltak.
S mint örűlt Marcsa az egészen tőle függő betegnek, kit senki számon nem
kér, kit ha tetszik, kuruzsolatokkal, ha tetszik, gyógyfűvekkel
orvosolhat, s ki még meg sem szidja őt azért, ha javulást érez, ha
csendesen aludt, s ha ereje valamivel gyorsabban jön meg, mint a hogy
természetes úton hihető volt.
Marcsa talán, mert úgy tanulta, vagy talán a titokszerű és csodálatos
iránti vonzalomból, orvosságait phantastikus szertartások közt, és
holdjárat által kijelölt pillanatokban szedte, szárította, s főzte.
Aztán a növények nedvének hatását fokozni akarta leéneklésekkel, bűvölt
szenesvízzel, s ujja hegyében rejlő titkos erőnek, melyről korunk
delejezői is oly sokat tartanak, a beteg testébe áttételével. Ez a
gyógyrendszer nagy béketűrést kivánt attól, a kire alkalmazták, s nem
látszott a rossz lelkek segítségre hivásánál egyébnek. Könnyen
megfogható volt tehát, hogy Marcsa betegei közül sokan megtagadták tőle
az engedelmességet, a kik pedig a haláltól féltökben mindent
teljesítettek, a visszanyert egészségért ellenségeivé váltak.
Szőke Pista zugolódás nélkül vetette magát alá minden orvosi
kisérletnek, s valamelyik a Marcsa szerei közül csakugyan kedvező hatást
gyakorolt idegeire.
Zavart eszméi tisztultak, s voltak perczek, midőn csaknem egészen
világosakká váltak. Volt huzamosb időköz, midőn egészen élvezé a jelent,
s mindent, mi körüle történik, észrevett és fölfogott.
Néha a multba mélyedt be, s e zilált és összeszaggatott szövetből is
visszaemlékezése egyes fonalszálakat kikeresett, összefűzött, s
meglehetősen hű részletté alkota.
A vén banya pedig nevetett, sírt és átkozódott örömében, midőn Szőke
Pista feleségéről, gyermekeiről, lakáról, kertjéről és áhitatos hiveiről
szépen és hosszasan regélt.
Ilyenkor aztán Marcsa is elmondá, hányan állítják, hogy saját szemeikkel
látták volna őt a kürtőn kirepűlni. Pedig az alkalmasint hazugság, tevé
hozzá rejtélyes mosolylyal. Elbeszélé, hányan támadtak ellene, kik neki
köszönik életöket. S kérte Laczkót, hogy ne legyen háládatlan iránta, ne
szökjék meg búcsú nélkül, ne tegyen ellene hamis esküt, ne beszélje el
gyógyítása módját, ne panaszolja be a szolgabirónak ördöngösségért és
hígye el, hogy ő tudna ugyan rosszakarói szőlőjére jégesőt idézni, tudná
egész Rápoltot felhőszakadás által a föld szinéről eltörölni, de tenni
nem akarja, valamig csak a kétségbeesésig nem fog üldöztetni.
Laczkó homályos pillanataiban komolyan elhitte, a világosabbakban pedig
szeliden megmosolygá a vén asszony dicsekvéseit.
S így éltek nagy békeségben egymással.
A banya majdnem sajnálta, hogy gyógyszerei jobban hatnak, mint maga is
hivé, s pár hónap alatt talán meg kell válnia azon csodálatos embertől,
ki még soha sem fenyegette őt vízbefulasztással, s ki bár úrnak látszik,
parasztruhát hord, szökött jobbágynak mondja magát, s a háznál minden
terhesebb munkát úgy teljesít, mintha érette fizetése járna.
Egyszerre azonban megfoghatatlan változás mutatkozott a betegen.
Marcsa tudnillik csatangolásaiból hazatérve, egy hóvirágot hozott.
Midőn a távozó tél e jelét Szőke Pista észrevevé, keresztbe fogá kezét
és sokáig nézte.
Marcsa kiment a konyhára, tüzett rakott, hogy ebédet készítsen, s
legalább félóráig künn maradt.
Midőn ismét a szobába jött, Szőke Pistát ugyanazon helyzetben találta,
melyben hagyá.
Mellén átkulcsolt karokkal, redős homlokkal, mozdulatlan állott a beteg.
Pista szemei bősz fénynyel, átható éllel függöttek egy ponton, mintha
még mindig a hóvirágra tekintene. A magába mélyedés e csodás neme akkora
fokú volt, hogy nem hallá a közelgő lépéseket, a megszólítást, s nem
érzé, midőn Marcsa rá tevé kezét, mintha álomból akarná fölébreszteni. A
vén asszonynak erősen kellett őt megrázni, hogy eszméletre hozza, ekkor
pedig hüledezve nézett az alkalmatlankodóra, mintha nem ismerné, s midőn
meglepetése szünt, arczvonalai sötét, ravasz, rejtező kifejezésbe
burkolóztak.
Hiába tudakolt Marcsa, mert kikerülő választ nyert.
A beteg később sem nyilatkozott elmélyedése okáról. Általában
tartózkodóvá lett. Ritkábban mosolygott, ritkábban társalga Marcsával,
szeretett magányosan lenni, s valamit forralt, valamin gondolkodott,
valami fölött küzdött esze és kedélye.
– A tavasz! a tavasz! sóhajtá végre. Mit is akar tőlem ez a tavasz?
Csakugyan nem szökött el? Megjelen a folyó esztendőben is? Azt véltem,
föllázadt a természet ellen s nem akarja e kényúr robotját teljesíteni!
Marcsa anyó, hiszi-e kend, hogy lesz valaha tavasz?
– Minden bizonynyal, fiam! hisz már kezd a hó olvadni.
– Annál rosszabb! annál rosszabb! jegyzé meg Laczkó s a szegletbe
huzódott, hallgatva, merengve.
A hó csakugyan olvadott. Bő hullámokkal hömpölyge a Maros, s medrét
néhol keskenynek találá, és a rónán szétteríté árjait.
A nap pedig ragyogott, s melege érezhetőbb lett.
Minden sugár, mely a természet fejlesztésére hatott, élesíteni látszott
a beteg elméjét, s nyugtalanítani szivét.
Marcsa a kis kert sövénye mögött néhány császnára és ibolyára talált.
Bokrétába köté, s a még alvó Laczkó Pista ágya elé tevé az asztalra.
A vén asszonyt csakhamar egy lebetegülő nőhez hívták, s paraszt-ebéd
előtt nem jöhetett vissza.
Pista kérő és parancsoló tekintettel lépett elébe.
Arcza sápadt és fájdalmas kifejezésű volt.
Gyaníthatólag nagy küzdelmeken ment át.
– Marcsa anyó! szólt, megragadva a banya kezét, kend titkos mesterségből
él. Mihez ne tudna tehát? Úgy-e e virágokat (ekkor a bokrétára mutatott)
téli álmokból ébresztette föl? Nemde, ott voltak szekrényében a száraz
fodormenta, az ökörfark és méhfű közt, magok is szárazon s elfonnyadva.
[Illustration: – A tavasz! a tavasz! – sóhajtá végre.]
– Nem, fiam! most nyiltak ki a kertsövény mellett.
– Esküdjék meg, Marcsa anyó, hogy nem ördöngösség által születtek újra.
– Miért ne esküdném, fiam! Hisz annyira még nem vittem a varázslatot,
hogy a tavalyi virágokból frisseket tudjak teremteni.
– Úgy hát, Marcsa anyó, hihető, hogy az idén tavaszt kapunk!
– Szépet, fiam! virágost, meleget.
– Az iszonyú volna! sóhajtá Pista, homlokát dörzsölve.
– S fiam, miért félsz a tavasztól?
– Nem tudom, válaszolá a beteg, őszintén, de csüggeteg hangon. Félek a
dühös ebtől, a tavasztól és… és… kitől még? Ah! most jut eszembe,
Kassaitól.
– Fiam! kettő közülök igen rossz. De a tavasz ártatlan. Megérkezésekor
örvendeni szokott az egész világ.
– A boszorkány is?
– Miért kérded?
– Mert azt mondják a gyermekek, hogy te boszorkány vagy.
– Ha tudnék is azzá lenni, nem akarnék, szólt a hiú Marcsa rejtélyes
mosolylyal.
– Hát a csodatételhez sem értesz, s mégis engem szeretnél kigyógyítani?
– De már miért ne értenék, fiam? Tökéletesebb boszorkány vagyok én, mint
az igaziak. Hanem azért még sem hagylak el tégedet márczius 22.-ikének
éjjelén.
A márczius 22.-ikének említésére megrázkódott a beteg.
– Ne félj, szólt csendesítőleg Marcsa, száradjon el kezem-lábam, legyen
egyik szemem vakká, másik kancsallá, ha akár a kürtőn, akár az ablakon
vagy ajtón e házból kimegyek! Pedig márczius 22.-ikén, mint Istókné
beszélte, a boszorkák nagy összejövetelt tartanak épen éjfélkor, midőn a
tavasz első szombatja kezdődik.
– Oh az első szombat! hörgé elképedve Laczkó István. Vér tódult arczára,
s ismét sápadt lett. Melle emelkedett, szemei vadul égtek. Ki mondá
neked, szólt megragadva a banyát, ki mondá, hogy ekkor árulta el Judás
Iskariotes a mestert? He, he! azt gondolod, a harmincz darab pénzt én
kaptam. Korbácsot igértek feleségemnek, rongyot és éhhalál,
magzataimnak. S te még állítani mered, hogy férj nem voltam. Hisz azért
kárhoztam el. Miként történt ez? mondd meg jámbor jós, ki a csillagokból
olvastad, hogy az Isten épen akkor fogyatkozik meg irgalomban, midőn
fölöttem fog itéletet mondani. He, he! úgy-e, te kaczagtál? Gúnyolódol
velem. Büszke vagy rá, Marcsa anyó, hogy Szőke Pista arczán elolvastad a
három betűt. Ő kém, nemde? Szégyelje meg magát titkos tudományod, midőn
csak azt fedezi föl, mit az egész világ untig ismert. Bűnömet éles
szemével leste a vakondok, fölrezzent miatta álmából a gözü, kifecsegte
a hal, s most fölötte bölcselkedik a füles bagoly és azóta komolyabban
néz a sötétségbe, több halálról huhog, mint a mennyi bekövetkezhetik.
Hamis prófétája a tollas állatoknak, ne rágalmazz engem. Csitt! ha te
mindent kigondolsz, micsoda új okért kövezzenek meg az emberek?
– Csendesedjél, édes fiam! rimánkodék Marcsa, a beteg erős kezétől és
szilaj szavaitól egyaránt megrettenve. Ereszsz szabadon, majd hozok oly
italt, melyből néhány csepp eloszlatja nyugtalan érzéseidet.
– S ne volna valóság, hogy márczius 22.-ikét megérjük?
– Sőt tovább is élünk, még pedig egészségesen. Kóstold csak meg
orvosságomat, s mindjárt jó kedved lesz.
– Tehát most a temetéseken kaczagni szokás? Eddig csak a hamis könnyek
voltak divatban és a szinlett gyász. Ma, gondolom, csütörtök. Holnapután
temetünk. S ki halt meg, Marcsa anyó? Még azt sem tudod? Hozd hamar a
hűsítő italt. A pokol agyvelőmbe tette át egyik kemenczéjét, s a pőre
ördögfiak gyorsan fűtenek. Nekik soha sem lehet elég nagy a meleg, de mi
szegény bűnösök finom idegüek, érzékeny bőrüek vagyunk, s csak ezért
kárhozunk el. Te nem ismered a lét mélyebb titkait. Eredj, hozd az
italt.
Marcsa elkészíté a konyhában az orvosságot, de midőn a szobájába jött,
az ablakot nyitva találta, s a kertsövényen épen átugrani látott
valakit.