A rajongók (2. kötet): Regény - 09

  mert mint nagyságod mondja, nagy becsülete van ott, kitalálni nem tudom.
  Vagy származása, vagy erénye, vagy képmutatása adott rá okot.
  Egyébiránt, ha szánalomból hibát találtam volna elkövetni, midőn őt az
  udvarba vittem, annál szigorúabb leszek tanácsaimban, midőn eltávolítása
  szükségesnek fogna látszani.
  Kassai elégült volt látogatása eredményével.
  Mert lehetségesnek tartá, hogy Elemértől nyerhet fölvilágosítást, mert
  kitalálta, hogy mily oldalról ronthatja Bodó Klára helyzetét, mert
  szükségesnek sem hivé saját fáradozásait, minthogy a szigorú elvű
  püspök, kiben a gyanu fölébredt, maga is mindent meg fog tenni e
  részben, főleg azon roppant felelősség miatt, mely terheli.
  Egyébiránt az asszonyok, midőn befolyásukat veszélyeztetve látják,
  oltalmazni fogják magokat, Anna a herczegnőnél, Petneháziné a
  fejedelemnénél, e lélektani következtetés is megnyugtatá őt.
  Épen búcsúzni akart tehát a püspöktől, de a kerevetre megint
  visszahúzódott, mert az aggodalmakkal jól ellátott háziúr fölsóhajta: –
  Csodálatos, mennyire ragaszkodik az idegen nő nagyasszonyunkhoz!
  Káplánom beszélé, hogy gyalog nyargalt a fejedelemné kocsija után
  Portusra, midőn meghallá a kiáradt víz okozta veszélyt.
  – Ezt atyaságod nagyasszonyunk iránti ragaszkodásnak tulajdonítja? kérdé
  Kassai, fürkésző éles szemekkel.
  – A fejedelemné megszidta esztelen hűségéért.
  – S ki hallotta?
  – Az alabárdos, kinek fiát káplánom tanítja.
  – Hm! félthetett a veszélytől mást is? De kicsodát féltett? Miért
  remegtek tagjai? Miért lett sápadtabb a halálnál? Nem volt-e ott apród,
  kamarás elég? Azonban honnan tudhatta, hogy ki van az udvari
  cselédségből jelen, ki nincs? Nem valószínűbb-e, hogy a Portuson vagy
  Váradján lakók közül rettegett valakinek életeért?
  – Csupa parasztok laknak e helységekben, kivevén az öreg sóárendátort és
  nejét, válaszolá a püspök.
  – Igaz, igaz, szólt Kassai.
  – Kötelességünk jó indokot keresni, a hol a rosszra semmi biztos jel nem
  mutat, jegyzé meg a püspök.
  – Tagadhatatlanul. S mégis megfoghatatlan e lázas ragaszkodás. Vagy
  rendkívüli hálával tartoznék-e nagyasszonyunknak? De miért?
  – A hála nagyságát a szív nemessége határozza el.
  – Úgy van. De miért tegyünk föl épen benne legnemesebb szivet?
  – Hogy dicsérhessük az Istent művében, hogy magasztalhassuk az örök
  szeretetet, mely nem a gazdagoknak adja legdrágább ajándékát, s a világi
  szerencsétől gyakran választja külön a kedély kincseit.
  – Mind igaz, azonban ő mégis képmutató, erősíté Kassai, összevont
  homlokkal.
  – Akkor borzasztó tökélyre vihette a szinlelés mesterségét.
  – Hátha most mégis őszinte volt? Hátha csakugyan féltett valakit?
  dörmögé a püspök vendége, a kerevetről nehézkesen emelkedve föl.
  Kassait, míg haza ért, állandóan foglalatoskodtatá e kérdés.
  Nem ártana Portuson és Váradján körültekinteni, gondolá.
  – Meg kellene nézni az árvíz dúlását. Az inségre jutottak panaszait
  miért ne hallgassuk meg? Pénz helyett tanácscsal is szokás segíteni, s a
  helyes intézkedés néha többet jövedelmez, mint az alamizsna. Ma késő az
  idő. Holnap, holnapután már gyérebb nyoma lesz ugyan a szenvedésnek, de
  elhárítani az eshetőségeket, az a valódi gondoskodás. A könyörület a
  szegénynek rongyokat ad, a belátás munkát. Közelebbről megszemléljük
  Portust és Váradját.
  Ily elmélkedések közt nyitott dolgozótermébe.
  
  II.
  Asztalán új csomagiratok hevertek, de a többiektől külön téve volt egy
  levél.
  Kassai kezébe fogta, megnézte a pecsétet, aztán a czímet.
  Mohón nyult az ollóhoz, hogy a borítékot fölvágja.
  E közben leeresztetett a függöny, s gyertyák hozattak.
  A deák, kin a napsor volt, alázatos előhajlással állott a küszöb előtt,
  várva, hogy a kegyelmes úr parancsot ad a szokott fölolvasásra.
  – Ki hozta a levelet? kérdé Kassai.
  – Egy gyorsposta, nagyságos uram!
  Az itélőmester a pápaszemét tokjából kivette, durva kék zsebkendőjével
  megtörlé s orrára illeszté.
  – Mit ácsorog kend? menjen ki – szólt az iródeákhoz.
  Midőn magára maradt, erős lélekzetet vett s olvasni kezdé a levelet,
  mely a titkár tudósítása volt Udvarhelyről.
  «Legkegyelmesebb uram és jóltevőm!
  A gondviselés különös kegyelme kisért egész utamban, s azon szerencsében
  részeltetett, hogy nagyságodnak megfoghatatlan bőséggel rám pazarlott
  kegyelmét némileg meghálálhassam, és szeretett hazám s fönséges
  fejedelmem iránti tántoríthatlan hűségemnek próbáját végre valahára
  bemutathassam.»
  Nagy kár, hogy ez az ember nem szokik el a hosszadalmasságtól, dörmögé
  Kassai, a gyertyán túl tartva a levelet, hogy jobban olvashassa.
  «Az országos végzéseket, a fejedelmi aláirás és a három nemzet pecsétje
  által megerősített törvényeket lábbal taposó, az országtanács megújított
  tilalmait gúnyoló, a négy bevett vallás szabadsága eltemetésére törekvő,
  a közbékét gyalázatos fondorlataikkal aláásó, a szentírás értelmét
  hamisító s a bálványimádásnál is gyalázatosabb hitet vakmerő
  lelkiismeretlenséggel és a Gyehenna lángjához hasonló hévvel terjesztő
  judeisansok, vagyis szombatosok ördögi machinatióinak Isten segítségével
  már sikerült meglehetős pontossággal utánajárnom, s ha Ő szent felsége
  életemnek kedvez, reménylem, hogy néhány nap alatt mindenről részletes
  felvilágosítást nyujthatok nagyságodnak.»
  Borzasztó periodus, piszmogó modor, s íme! ez az ember előléptetését
  sürgeti tőlem! mérgelődött magában Kassai, s a gyertya hamván
  koppantott, hogy a halvány tintával írt betűket hamar kivehesse.
  «Már a kincses és kulcsos Kolozsváron, mely egyébiránt az áhitatosság
  kincsével s a tévedéseket kizáró kulcsával az igaz hit iránti
  ragaszkodásnak nem dicsekedhetik, több titkos szombatossal jöttem
  érintkezésbe, s fájdalommal tapasztalám, hogy e rajongók, kiket az
  öldöklő angyal kardja pusztítson el, nemcsak nagyságodnak halálos
  ellenségei, de fölfuvalkodásokban merészkednek elnyomatásról
  panaszkodni, üldöző szellemmel vádolni magát a fejedelmet, s nyilvános
  helyeken, a lelkiismeret szabadságára hivatkozva, azon nézetet
  terjeszteni, hogy Krisztus urunknak másodszor is meg kell bűneiből a
  világot váltani, mintha az első váltság elégséges nem lett volna.
  Nagyságod tapasztalt bölcseségére bízom annak megitélését, hogy vajjon
  ily hazug és szemtelen állítások, melyek, mint hittudósaink már rég
  bebizonyították, a szentkönyv egyes sorainak rossz szándékú elferdítésén
  épűlnek, nem teszik-e szükségessé a világi hatalmon kívül az egyházi
  előljáróknak is hatásos közbevegyülését? Bizonyára Calvin csak annyi
  okkal égettette meg Servetust, a mennyit a szombatosok ellen fölhozni
  lehet. Mert nem egyenlő-e a megváltó istenségét tagadni, vagy a
  megváltás művének elégtelenségét vitatni?»
  Ez argumentum talpraesett s magam is használni fogom, gondolá Kassai, a
  levél másik lapjára fordítván.
  «Egyházi előljáróink híven teljesítették is kötelességeiket a
  szombatosok megfenyítésében, kivált midőn láták, hogy a világi hatóság
  az országtanács újabb kiáltványa után sem nyomoz és büntet. Kolozsváron
  versenyzett a református esperessel az unitárius a buzgóságban, s
  kitisztíták eklesiai tanácsukat minden gyanus egyéntől, mert még az
  egyházi igazgatásba is betolakodának a szombatosok, sőt egy káplán a
  szószékből védelmezte némely tanaikat, a miért hivatalától
  fölfüggesztvén, a zsinaton be fog pereltetni. Udvarhelyszék több
  helységében hű prédikátoraink a templomból tiltották ki a mételyes
  juhokat, melyek a pásztorságok alatt legelő nyájat megrontandók valának,
  s a szombatosság fertőjében kimult rajongókat harangszó nélkül temették
  el. De fájdalommal kell, kegyelmes uram! említenem, hogy az egyházi
  fenyítés megalázkodás helyett csak fölfuvalkodásukat növelé. A mióta az
  üdvösség útjára téríttetésök munkába véteték, gúnynyal válaszolnak az
  intő szózatokra, hangosan követelnek vallási jogokat, s nyilvános
  elszakadással fenyegetőznek. Némelyike szemérem nélkül küld tudósainkhoz
  tételeket, melyeknek megvitatására ajánlkozik, némelyike az utczán
  kiabálja, hogy ő szombatos és hitét kész vértanusággal is megpecsételni.
  Természetes, miként ez esztelenségek és dühöngések szelleme, mely az
  istentelen sectariusokat magával ragadja, súlyos aggodalmat idézett elő
  azokban, kik a tévtanok iránt szűkeszüségüknél fogva rokonszenvet
  éreztek ugyan, de az anyaszentegyháztól elszakadásig még sem kívánnak
  haladni. Az ingatagok, a határozatlan véleményüek, s a kik csak egyes
  tételeket karoltak föl a szombatosság egész rendszere helyett, most már
  bánni kezdik ballépéseiket, s vágynának kibékülni az egyházi hatósággal,
  még mielőtt a polgári hatalom, mely a fejetlenséget sokáig nem tűrheti,
  a törvény éles pallosával lépne föl a hazaárulók és pártfogóik ellen.
  Ezeknek köszönhetem, legkegyelmesebb uram! a gazdag adatgyűjteményt a
  szombatosok csinyjeiről, s ezek segítségével van szerencsém, még mielőtt
  nyomozásomat bevégezhetném, hű másolatban levelemhez mellékelni Pécsi
  Simon uram fölszólítását, melyet nagyságod megszerezni óhajtott, s mely
  a tavasz első szombatján Balázsfalvára hívja össze a judeisánsok
  tekintélyesebb egyéneit.»
  A levél reszketett Kassai István kezében.
  – Tehát hat nap mulva vége Pécsi Simonnak! – kiáltá oly hangosan, mintha
  az utcza népének akarná tudtul adni, hogy harsogjon a trombita, peregjen
  a dob, s zengjen a hozsánna.
  – Pécsi Simonnak vége! – suttogá, a kígyó sziszegéséhez hasonlóan,
  mintha önkénytelenül sivítna ki kebléből a káröröm, s mintha szégyelné
  előbbi elragadtatását.
  – Pécsi Deborah fejéről lehull az ékköves párta s arczáról a szépség!
  – A nyomor hamar rutít! – szólt ismét, mosolyra vonva lapos ajkait.
  – Összeomlik a ház, melyet most erős oszlopok tartanak, s a kert szobrai
  sárba hevernek!… Hat nap mulva Pécsi Simon teste és vagyona a megsértett
  törvényé!
  Oly elevenítő erő volt e gondolatban, hogy Kassai petyhedt izmai
  rugékonyakká lettek, köszvényes lába szilajon taposott a padlózaton,
  mankó segítsége nélkül s fél kezét alig támasztva a székkarra, pattant
  föl ülőhelyéről és nagy léptekkel mérte végig a szobát.
  – Nincs panaszom a gondviselésre! Az események folyama vallásosságra
  szoktatja az embert! A haza és hit ellenségei saját magokat semmisítik
  meg. Kicsoda buktatta meg Pécsit? Ne nevezzetek senkit a kicsiny
  eszközök közül! Csak egy rosszakarója van: bűne.
  Kassai arczán a fölindulás közé bizonyos vad áhitat vegyült.
  Sokáig engedett játékot érzéseinék, s általában a legkellemesebb estéje
  lett volna, ha a levél többi részét másnapra halasztja. De végcseppig
  akarta az öröm poharát kimeríteni, s megint karszékbe helyezkedett, hogy
  folytassa az olvasást.
  «Pécsi Simon uram fölszólítása, a mint értesültem, a szombatosoknál igen
  kedvezőtlen fogadtatásban részesűlt. Boszankodtak azon, hogy a hatalmas
  és gazdag mágnás, kinek pártfogására támaszkodtak leginkább, úgy szól
  hozzájok, mintha nem is tartoznék felekezetökhez; boszankodtak, hogy a
  buzgóbbak lelkesedését szigorú szavaival hűti, s előre tiltakozik minden
  törekvés ellen, mely a jogok követelésére vonatkoznék. Rendkívül
  neheztelnek Szőke Istvánra is, kit Pécsi Simon tanácsadójának vélnek, a
  fölszólítás szinetlen szerkezetéért. Sokan megjelenni sem akarnak a
  balázsfalvi értekezletre; sokan a levélből azt következtetik, a mit
  eddig is gyanítottak, hogy Pécsi uram csak alkalmat keres, végkép
  szakítani velök. Vannak, kik árulástól tartanak, s a balázsfalvi
  összejövetelt a fejedelem megegyezésével történtnek hiszik, oly czélból,
  hogy a szombatosság a Pécsi közreműködésével törültessék el. Szóval, a
  mennyire én kipuhatolám, ez a veszedelmes irányú mágnás úgy elveszté
  népszerüségét, hogy saját hitfelekezetétől is el fog hagyatni. Egy Kádár
  nevezetű vén bolond, kit legelső szentjöknek hisznek, azt mondá szárdisi
  hallgatói körében, hogy az új Jeruzsálem diadalára szükségesnek
  tekintené, ha Pécsi Simont, mint régen a hamis prófétákat, kik a
  hazugság igéjét terjeszték, a fehérruhások egész gyülekezete az utczán
  kövezné meg.»
  – Az akasztófára valók! a gonoszok! a tolvajok! – szitkozódék Kassai. –
  Gyülöletök Pécsi ártatlansága mellett fog prédikálni. Igazságtalanul
  gyanusítják őt, a vakok, a háladatlanok! Addig hirdetik, he, he!
  árulónak, míg azután a törvény nem fogja árulónak tartani.
  «Ebből is bölcsen beláthatja nagyságod, hogy az Istennel és saját
  magokkal meghasonlott szombatosok valódi országháborítók, de attól nem
  lehet tartani, hogy Pécsi uram rokonszenvökre támaszkodhassék, sőt
  örvendeni fognának, ha őt valami fatum érné, s ha útjokból elvitetnék a
  kő, melyben lábaik megbotlanának.»
  – S ez az ember, ki az értelmes adatokból ily buta következtetést von,
  még levéltárnok akarna lenni, még előmenetelt sürget! – mérgelődött
  Kassai.
  Kedvetlenül nyult a «fölszólításhoz», mely a titkár tudósítását bezárta,
  s melynek megkerítését az imént akkora elragadtatással fogadta.
  Boszankodása fokonként növekedék, a mint a sorokon tovább haladott.
  A kézrekerült okmány tartalma következő volt:
  «Idvezlet és áldás a szombat napján imádkozóknak! Pécsi Simon hiteles
  egyénektől vett értesítést arról, hogy azok, kik a szentirás bizonyos
  helyeinek magyarázatában a többi keresztyénektől különböznek,
  eltérésöket külső szakadással is meg akarják állapítani.
  «Hogy ez magában természetes és jogos vágy nem ütközik-e a jelen
  körülmények között oly akadályokba, melyek legyőzhetetlenek? –
  megfontolni való kérdés.
  «Pécsi Simon át van hatva azon meggyőződéstől, hogy az igazság nem a
  számára előlegezett jogokkal terjed, hanem elterjedvén, szerzi jogait.
  Hatalma önmagában rejlik, nem pedig a külső körülményekben.
  «Pécsi Simon e meggyőződésre a keresztyén hit forrásánál jutott,
  elmélkedvén és imádkozván Jordán partjain, az Olajfák hegyén,
  Gethsemánban, Golgothánál,… a szentjászol és szentsír előtt.
  «Pécsi Simon reményli, hogy azok, kik a tavasz első szombatján őt
  Balázsfalván meglátogatnák, a barátságos fogadtatással elégülten fognak
  haza térni.
  «Reményli, hogy a kölcsönös fölvilágosítások útján, a zavargás helyett
  egyezség és mérséklet fog szállani mindnyájok szivéke.
  «Kiadta Pécsi Simon megbizásából Laczkó István, kinek a fehérruhások
  közt a neve: Ananias-Azariás-Nisael-Szombaton-viaskodó.»
  
  III.
  Kassai nagy válságok közt is rendkívüli nyugalmat és higgadtságot birt
  kifejteni, de természeténél fogva indulatos volt, s midőn a közönség
  szeme nem függött rajta, midőn minden szava és tette nem lett a vele
  küzdő pártok ellenőrzésétől követve: akkor dühe az ő cynikus lelkének
  egész ferdeségével tört ki.
  – Megcsaltál engemet és megcsaltad Pécsit, nyomorult «szombaton
  viaskodó». Hogy törjék szombaton a testedet mozsárban, hogy vettessék
  szombaton az örök tűzbe lelked!… Mit tegyek e nyomorulttal, ki egyszerre
  akar gaz és becsületes lenni? Csak jönne bár meg az esze, hogy ismét
  veszíthesse el hajdúim keze közt! Bár józanodnék meg minden nap
  reggelén, hogy a kín miatt alkonyra ismét őrült lehessen!
  E vad átok lett az elolvasott kézirat első benyomásának eredménye.
  S Kassai elég gyönge volt néhány perczig inkább gyűlölni Szőke Istvánt,
  mint régi ellenségét: Pécsi Simont.
  A szegény szombatos pap eljárása valóban oly rendkívüli, mint megrendítő
  sorsa.
  Erényre volt teremtve, de a viszonyok nyomása miatt bűnössé lett.
  Családját a bűnnel akarta megmenteni, becsületét a bűn veszélyes
  eredményeinek elhárításával.
  Ha Szőke soha Pécsi házába be sem lép, ez a kikelet első szombatján
  szintén összehívta volna tanácskozásra az új Jeruzsálem hivőit, mert a
  thyatirai papnak megigérte, s mert politikai tekintetekből szükségesnek
  tartá. Csakhogy ekkor valószinüleg saját aláirásával ellátott és sokkal
  compromittálóbb irányú körlevélbe teszi vala.
  Szőke, midőn Kassai fenyegetésének engedve, a gyűlésre fölszólítást
  kieszközlé, azzal is kívánta magát megnyugtatni, hogy ha e tettnek –
  minden óvatosság mellett – veszélyes következményei kimaradhatatlanok,
  akkor azok szintúgy fogják őt sujtani, mint az áldozatra szánt Pécsit.
  És nem döbben-e vissza Kassai a bűnvádi kereset megindításától, midőn az
  egyik pörbe fogott egyén az egész ország színe előtt oly vallomásokat
  tehet, miknek következésében e főur hivatala és becsülete veszendőbe
  mehetne? A kém, melyet Szeredi kimondott, s melyet Szőke Deborah
  arczáról leolvasni vélt, megsemmisíté a szerencsétlen ember álmait.
  S most Kassai István, ki a vérontástól félt, fegyverrel öldökölni nem
  tudott, képes lett volna a tébolyodott szemét saját körmeivel vájni ki.
  Akkora volt az első perczekben fölindulása, hogy ha titkára jelen van,
  talán rendeletet ad a legvadabb kínzásokra. De csakhamar éles értelme
  uralkodni kezdett haragján. Érzé, hogy most nagyobb és sürgetőbb
  kérdések forognak fönn, mint egy elmebeteg elleni düh kielégítése.
  Pécsit, ha gyűlést tart, be lehet ugyan fogatni, mihelyt tetten érik, de
  lesz-e az engesztelődés szellemét lehellő fölszólítás után e
  befogatásnak komoly eredménye?
  Pécsi kezességre szabadon fog bocsáttatni.
  A fiscalis director nem hajlandó a notapör sürgetésére, s ha idegen
  unszolások miatt szigorral lépne is föl, kevés kilátás volna a diadalra.
  Mert fog-e az országgyűlés, a foganatba még soha sem vett törvény drákói
  betűinek hódolva, halált és birtokkobzást mondani az országnagy fejére
  azért, mert ez merész követelésektől, törvénytelen lépéstől, lázadási
  kisérletektől akart – ámbár tilalmas úton – néhány ezer alattvalót
  visszatartóztatni? Sőt még az is bebizonyítható-e, hogy Pécsi valósággal
  szombatos, holott fölszólításának szelleme majdnem ellenkezőre látszik
  mutatni? Nem jöhet-e a bevett vallás leghűbb követője is azon helyzetbe,
  hogy a rend föntartása iránti szeretetből az általa gyűlölt
  szombatosokat a zavargásoktól minden eszközökkel megóvni iparkodjék? S
  ha az országgyűlés a törvény holt betűihez viseltető tiszteletből
  szükségesnek találná is Pécsi elitéltetését, nem volna-e a fejedelem
  erkölcsi kötelessége a kegyelem jogát használni?
  – Úgy van, – sóhajtá Kassai, – Pécsi az én szökött jobbágyomnak egy
  uradalmat ajándékozhatna. S már most mit tegyek? Jogom van elfogatni őt
  a tettenérés vagy a folytonos üldözés esetében. De az egybegyült rendek
  színe elébe vitetve, szónokolni fog érdemeiről. Majd még hosszasan
  rajzolja nemes föláldozását, melylyel a törvény betűit megsérté, hogy a
  hazát megmentse. A bevett vallásoktól kér halántékaira cserkoszorút,
  mert a sectariusok lefegyverzésére munkált, élete koczkáztatásával. No!
  no! s mit fog rólam mondani a hazug, a szemtelen? Hogy személyes
  gyűlölségből léptem közbe. De mivel bizonyítja állítását? – Nem kell
  bizonyítás! fogja rivalgani Szeredi és a főurak pártja, mert szól a
  tény, szól Kassai és Pécsi multja, szól leginkább az, hogy Elemér, a
  Kassai István unokaöcscse és Pécsi Deborah elutasított kérője, volt az
  elfogatási parancs végrehajtója. Így kiabálnak ők, ha alkalom mutatkozik
  nyelvök megoldására. A rab hibáit a nemes szándék hazug palástja takarná
  be, míg a pörfolyam közé csuszott legcsekélyebb törvénytelenség
  meztelenül vitetnék a karok és rendek szeme elébe. Pedig mikor folyt le
  notapör nálunk formasági hibák nélkül? Békessi Gáspártól Zólyomi Dávidig
  minden elitélt honáruló némi panaszt emelhetett a mód ellen, melylyel
  pöre vezetteték… S most? ugyan mit tegyek most?
  Kassai gyűlöletében főszerepet játszott az Elemér és Deborah közti
  viszony megbomlása miatt támadt harag. De ha a fukar nagybátya dúlt-fúlt
  is a falvakért s a gazdag ara-hozományért, melytől unokaöcscse elesett:
  az még mélyebben bántá őt, hogy Elemér az elutasított ifju, Pécsit nem
  gyűlöli, sőt menteni is kész. Aztán Kassai, noha boszuból törekszik
  Pécsi megbuktatására, állhatatosan hitte, hogy ellensége a bukást
  megérdemli a sértett törvények és a közérdek szempontjából is.
  Emésztette tehát őt az a gyanu, hogy Elemér Pécsi bűnét nem hiszi, s
  minden szigorú eljárást a nagybátyja ellenséges indulatából magyarázna
  ki.
  Ezért vágyott a formaságok sértésével is Elemért oly helyzetbe hozni,
  hogy kénytelen legyen saját szemével látni Pécsi felségsértését és a
  vétkes törvény elébe állítására közvetlenül befolyni.
  Ez volt Kassai boszujában a költészeti elem.
  S most meg van tőle fosztva.
  Átlátta, hogy Pécsi körlevele után Elemért a cselekménytől távol kell
  tartani, mert az elfogatás a boszu művének tekintetnék; mert e hangulat
  miatt az országgyűlés a vád alól föloldaná a vádlottat, s mert – a mi
  még mélyebb jelentőségű – az egész világon Elemér volna legőszintébben
  meggyőződve Pécsi ártatlanságáról, s ő kárhoztatná leginkább az ármányt,
  a gonoszságot – a nagybátyát.
  Kassai egy perczig le is akart mondani a törvényes föllépésről.
  – Értesítem a komédia felől fiscalis directorunkat, hogy nyomozzon, ha
  tetszik – mormogá leverten. – De minek fáradjak ezzel is? A főispán
  elmozdítását fogom sürgetni, ha figyelmét a titkos gyűlés ki fogná
  kerülni… Hm! könnyű lesz az ő mentsége; hisz Székelyföldre utazott!…
  Azonban a kormányzó főbiró nem erőszakos jellemű férfiu-e, kit, míg
  kerületi tiszt volt, zsarnoki eljárásaiért vád alá helyeztek? Pécsi
  sürgette a közkeresetet, s ideiglenesen hivatalától föl volt függesztve.
  Tehetek-e én róla, hogy a szigorú törvényesség szerint őt illeti a
  szombatosok elleni föllépés?
  Kassait ez elmélkedés fölfrissíté, arcza elevenséget, kedélye
  ruganyosságot nyert.
  Ismét elolvasta a titkár levelét, s most már nem találta e szorgalmas
  kutató észrevételeit sem együgyű, sem fontosság nélküli firkának.
  Különösen kedvelni kezdé épen azon sorokat, melyek Pécsinek a
  szombatosok közötti népszerűtlenségéről szólanak.
  Azt hiszik a rajongók, hogy őket Pécsi föláldozni s mintegy el akarja
  árulni, s hogy a szenvedélyes követelések korlátozásával Rákóczi
  czélzatait mozdítja elő. Fölséges! A megaranyozni való férfiak! Csak
  hinnék bár ezt tántoríthatatlanúl! Mikor bukott meg egy eszme, egy párt
  vagy érdek más, mint a mint a túlzók heve miatt?
  Kassainak, midőn erre gondolt, bizodalma az esetlegek iránt szilárd
  lett.
  – Hadd legyen mérsékelt Pécsi, annál féktelenebbek lesznek az igazi
  szombatosok. Csak úgy nem ismeri a szenvedélyt, mint a magus a lelket,
  melyet fölidéz, melylyel magát akarja szolgáltatni! Keleten utazott, s
  no! megtanulta-e a legmélyebb értelmű meséket? Balázsfalva a könnyezésig
  sokra fogja őt oktatni… Két úton válhatik döntő eredményűvé a titkos
  értekezlet: fűzé tovább eszméit Kassai. Vagy a rajongók, Pécsi
  ellenzéseitől ingerelve, szélsőségre ragadtatnak; vagy a kormányzó
  főbiró, a hivatali buzgóságtól ösztönözve, a józan okosság határán
  túllép. S hátha ez is, az is megtörténnék? Csak rajta, csak rajta!
  Veszítsétek el eszeteket ti; én a szigorú törvényesség mellett maradok.
  Itéljen az országgyűlés, törjön pálczát a bűnösök fölött! Mi, kik a
  törvény őrei vagyunk, hadd szolgáltassuk részrehajlatlanúl az igazságot!
  A kormánynak egyik fél részére sem szabad hajlani. Magas hivatását
  hogyan tölthetné be másként?
  Kassai a kormányzó főbirónak hosszas levelet irt, melyben elmondá: mily
  tarka hirek keringenek a szombatosok szándékai felől. Lehet, hogy
  igazak, lehet, sőt valószinü, hogy koholtak. Főleg az látszik
  hihetetlennek, hogy a magyar zsidók a bevett vallások rangját és jogait
  követelnék; de napjainkban sok rendkívüli és megfoghatatlan történt.
  Példa rá Zólyomi Dávid lázadása, s a jámbor Bethlen Istvánnak
  vádaskodása a budai basánál az ország választott fejedelme ellen. Most
  ugyancsak szemesnek kell lenni még a falu előljáróinak is, s annál
  inkább az oly tekintélyes uri rendű férfiaknak, kikre egy kulcsos város
  vagy épen megye kormányzása van bízva; mert a sátán nem alszik, s mentől
  több Istenkisértéssel jár valamely terv, annál több sikerre számíthat, a
  közszellem romlottsága, és a hivatalnokok erélytelensége miatt. Ki
  gondolta volna, hogy a szombatosok zendülés végett összegyülekezni
  mernének, s mégis beszélik, hogy meg fog történni! Némelyek a pártütés
  helyéül Udvarhelyt, mások Kolozsvárt jelölik ki, de vannak olyanok is,
  kik a kikelet első szombatja körül Balázsfalván vélik az országháborítók
  találkozását végbemenendőnek. Csodálatos volna, ha épen a fejedelem
  székvárosához ily közel szándékoznának a fölkelés zászlóját kitűzni, s
  épen oly jeles főur kastélyában, ki szelid, jámbor életéről ismeretes, s
  ki néhai Bethlen Gábor uralkodása alatt akkora szigorral üldözte a
  kihágásokat, hogy buzgósága miatt gyakran az ártatlanok is szenvedtek.
  Valóban igen nehéz ezt az őrültséget föl is tenni; de ha csakugyan
  megkisértetnék, s az előljáróság behunyt szemmel elnézné, óriás
  eredményű hanyagságáért még a szombatosok pártfogásának vádjára és
  büntetésére is kitehetné magát; míg viszont, a dobra nem ütött s erélyes
  rendszabályok alkalmazásával, a fenséges fejedelem és a szeretett haza
  háláját érdemlené meg.
  Ily hangon volt írva Kassai levele, melyet másnap reggel gyorspostával
  küldött a kormányzó főbiróhoz.
  Midőn pedig ezt elintézé, mintha pihenésre volna szüksége, még
  hivatalszobáit sem látogatta meg. Ki sem bontá az actákat. A fejedelmi
  udvart is kerülé. Senkit fel nem keresett. Mentől kevesebb tisztelgőt
  fogadott el. Elővevé kedvelt iróját, Senecát, s mintha a világ megszünt
  volna számára létezni, a bölcselkedés komoly, vagy változtatás kedvéért,
  a szelid muzsák társaságának szentelte óráit.
  Akár tudományos foglalkozása, akár, ha inkább akarjuk hinni, a leendő
  notapör okozá, de annyi bizonyos, hogy mihelyt a főbiróhoz intézett
  levelét útra bocsátotta, többé sem Szeredi politikai ármánykodásain, sem
  Bodó Klárának Zsófia herczegkisasszonyra gyakorlott befolyásán, sem más
  apróságokon nem törte fejét, azt tartván, hogy minden időnek meg van
  saját igénye.
  
  IV.
  – Édes leányom! – szólt Pécsi épen azon nap estéjén, melyen Kassai a
  kormányzó főbirót értesíté, – kedves Deboráhm! arczodon most mindig van
  valami merengés, mely igen hasonlít a bánathoz.
  – Csak az esik rosszul, atyám, hogy holnap nálam nélkül indulsz
  Balázsfalvára.
  – Szépséged s nyilt háztartásunk sok vendéget vonna hozzánk; pedig
  teljes visszavonultságban óhajtanék pár hetet tölteni. Lásd, gyermekem!
  csak kétszer volt nálam György herczegfi, csak alig észrevehetőleg
  szaporodtak «remeteségem» fölkeresői, s mégis, mint hallom, ellenségeink
  politikai czélokat gyanítanak barátságos összejöveteleink okául. Hátha
  még Balázsfalván vendégségeket adnánk! Mit nem mondanának? Mekkora
  veszélyt nem fedeznének föl abban, hogy Pécsi Simon kastélya telve
  vendégekkel, hogy a déli lakomát este víg táncz váltja föl, és a házi
  kisasszony megnyerő modora elfeledtet valamit a régi viszályokból, a
  régi gyűlöletből?
  – De miért kell neked, atyám, ellenségeink rágalmától tartani? Miért
  hiszed, hogy minden szájas vagy cselszövő ember minket megbuktathat?
  Nincs-e házunknak szilárd alapja, nem erősek-e ivei, nem nyugszik-e
  homloka márványoszlopokon? Én azt gondoltam, hogy magának a földnek kell
  megrázkódni, és midőn falvakat temetett a mélységbe, hegyeket mozdított
  ki régi helyeikből, csak akkor félhetsz, ha házunk fala is repedéseket
  kap. Nem értem, atyám! miért hárítod el annyi aggodalommal a befolyásra
  törekvés látszatát. Nem kormányoztad-e Erdélyt évekig? s miért ütközöl
  meg, ha valaki azt gyanítja, hogy a te engedelmes leányodon, Deboráhn,
  kívül még mást is akarsz vezetni? Nem azt illeti-e a hatalom, a ki
  hatalmas tekintélye, gazdagsága, erélye és belátása által? Miben
  versenyezhet Kassai veled addig, míg a bűnnek nem fognak oltárt emelni?
  Miért tegyék a babérkoszorut az ő mocskos halántékaira, nem pedig a te
  fenkölt, nemes homlokodra?
  – Mi jut eszedbe, Deborah? – szólt Pécsi, keserű mosolylyal. – Még
  ellenségeim közé vegyülsz, kik azt költik, hogy csendes
  visszavonultságomat képes volnék a nagyravágyás hiú csábjainak
  föláldozni!
  – Ne nevezd, atyám! nagyravágyásnak a hivatást, a kötelességet. Te
  magasabbra nem emelkedhetel, mint a mi vagy. Hisz! a fejedelmi szék be
  van töltve. De többet szolgálhatsz a hazának, mint jelen körülményeink
  engedik. S miért ne törekednél erre? És miért titkolod előttem, hogy
  magad sem tartod pályádat bezártnak? Aztán ki állíthatja, hogy csak
  ellenségeid becsülnek meg tégedet, midőn az elviselt államférfiakhoz nem
  soroznak? Vannak barátaid is, kik nem bántalmaznak azzal, hogy
  jövendődet tagadják. Mikó, Haller, s mások sokat várnak föllépésedtől.