A rajongók (2. kötet): Regény - 08

csapkodá a szegény állatot, egyik menedékből a másikba szorítva. Hat
lova fáradt ki, míg a veszélyes játéknak vége lőn. Egyébiránt a nász el
volt ragadtatva György ügyességétől, s mindenki tudja, hogy Erdély ifjai
közül senki sem győzheti le őt a lovaglásban.
– De mit mondott volna e nász, ha egy hitvány róka az országot leendő
fejedelmétől, s a herczegnőt leendő férjétől fosztotta volna meg? Pedig
ez könnyen történheték.
– Igaz, György vakmerőségének rossz vége lehet. Azonban rábeszélhetjük-e
őt, hogy nővé legyen, vagy otthon ülő törvénytudóssá?
– Nem, herczegnőm! De tevékenységének méltó tárgyat lehetne adni, s
bátorságát magas czélok által összhangzásba hozni a megfontolással, a
számítással és a valódi nagyságra szükséges többi kellékekkel.
– Kénytelen vagyok elismerni, hogy az itélőmester úrnak igaza van.
– A nagyravágyást kell az ifjú herczeg keblébe vetni, hogy lángoljon föl
és hevítse hasznos erélyre, eredménydús hatékonyságra. Hm! de ki tehetné
ezt inkább, mint herczegnő?
– Mert nő vagyok, úgy-e? S tiszteletes Csulai uram többször mondá nekem,
hogy a kevély nők szokták kedveseiket, férjeiket a nagyravágyás bűnébe
sodorni. Például hozta föl Tulliát, a büszke Tarquin feleségét.
– Csulai uram más nagyravágyást értett, nem az igazit, nem a nemest. A
herczegnő buzdításai az ifjú herczeget a történetkönyvben halhatatlan
nevűvé tehetnék. Benne megvan az anyag, a fogékonyság… csak irányra van
szüksége.
– Megvallom, nekem hajlamam van ilyen buzdításokra, s volnának is
gondolataim. Már rég veszem észre, hogy ez a mi udvarunk kicsiny, minden
czímével, fényével, szertartásaival együtt.
– No! herczegnőm! nem nagyon kicsiny biz’ a, csak az emberek legyenek
benne nagyok.
– Higye meg, kicsiny, – szólt Zsófia fontoskodó arczczal. – Az ország is
szűk.
– Megférünk benne, herczegnőm.
– A Rákóczi-család is még nem a legjavából való.
– Nem mindenik lehet spanyol király, herczegnőm! Elég szép vagyont,
tekintélyt és hatalmat adott az Úristen ő magasságának, a fejedelemnek.
– Kezdetnek megjárja, itélőmester úr! De már csak az tagadhatatlan, hogy
az én őseim közül egyik lengyel király volt; miért ne lehetne György
szintén azzá? Ez elég helyes tárgya a nagyravágyásnak, úgy-e, Anna? Te
tégy mellettem tanubizonyságot. Vagy ha nem tetszik Györgynek Krakkóban
lakni, fogadja el a magyar király czímét, mint Bocskai. Reménylem,
előbbvaló a korona, mint a süveg! Szólj, Anna, igazam van-e? Vagy
legjobb volna, hogy űzze ki a törököt Constantin várából, s aztán
neveztesse ki magát a pápa által a keresztyénség kardjává. Mindezekre,
úgy hiszem, nagyravágyás kell.
– S kigondolásokra a herczegnő igéző kedélye s fiatal kora, – szólt
mosolyogva Kassai.
– Tehát mondja el kegyelmed a redős arczú nagyravágyás gondolatait.
– Én csak a György herczegúrfi számára való eszméken törtem a fejemet, s
nem azokon, melyeken vagy már rég túlhaladt a hanyatló kor becsvágya,
vagy soha többé nem képes létesítésöket elérni. Nézetem szerint arra
kellene buzdítani ő magasságát, hogy vegyen részt a közdolgokba; kezdjen
szolgálni, hogy tanulja meg a parancsolást; áldozza tevékenységét,
bátorságát az ország egyik pontjának védelmére, hogy idővel értsen az
egész ország védelméhez, s magasabbra emeléséhez.
– Szóval, arra kell őt rábeszélnem, hogy a kegyelmed hatósága és
parancsa alá helyezésben keresse a nagyravágyás kielégítését.
– Vannak katonai állomások is, melyek a herczeget ily kellemetlen
összeköttetés alól fölmentik – válaszolá cynikus mosolylyal Kassai.
– Azaz, költöztessen el engemet György valamelyik puszta végvárába.
Eljösz-e oda, Anna?
– Én nagyságodnak csak árnyéka vagyok, s az árny sohasem válik el a
testtől, kiséri azt mindenüvé – sóhajtá Anna.
– Kegyelmed, itélőmester uram! közölte-e ezt a tervét Rákóczi bácsival?
– Tervről, herczegnőm! itt szó sem lehet! – válaszolta Kassai,
kellemetlenűl meglepetve Zsófia nem várt belátásán. – Bennem a herczeg
vakmerősége csak azon aggodalmat ébresztette fel, melyet a Maros
kiáradása. S gondolám: vajon nem lehetne-e e bő hullámokat úgy vezetni,
hogy medrökben maradjanak? A folyamokra nézve is beszélnek ily
lehetőségről, bár bizonyost nem tudok felőle mondani, de azt már
tapasztaltam, hogy a jellemekre alkalmazható a szabályozás.
– Csulai uram állítja, hogy ez főleg imádság és Isten kegyelme által
történhetik meg. De míg mi együtt beszélgetünk, azalatt az árvíz
áldozatainak inségén nem lesz könnyítve; siessünk, Anna! a könyörület
filléreinek összeszerzésével.
– A kis kigyó! a kis sátán! – gondolá Kassai, midőn czélját el nem érve,
távozni vala kénytelen.

XV.
Klára egészen járatlan volt a herczegkisasszony palotájában.
Csak annyit tudott, hogy az udvari cselédeken kívül még sok más vizsga
szemnek lesz kitéve, ha arra távozik el, a mely felől bevezették.
Ezért vonult az öltözőszobába, honnan, mint gondolá, hamar érhet a
bástyára.
Az épületszárnyból, melyhez egy egészen födött falajtó vezet, csak a
ruhatárnak nevezett termet ismerte.
Onnan több kijárat nyilt; s hogy melyiket válaszsza, volt-e ideje
hosszasan vizsgálni a fölindult, a majdnem reszkető anyának, ki lába
alatt égni vélte a földet s feje fölött roskadozni az eget?
Végre a herczegkisasszony hálószobájába tévedt.
A hely, hová engedelem nélkül hatolt, megdöbbenté, a falajtón áthangzó
női csevegés szintén elvevé bátorságát. Nem merte a kilincset kezével
érinteni, noha képzelheté, hogy lehetetlen az épületből úgy távoznia,
hogy épen senkivel se találkozzék.
Mit tegyen.
Tusakodásából az ajtó fölnyitása ragadta ki.
Két nő lépett be.
Az egyik komornának látszott, s halk sikoltással árulta el meglepetését;
a másik, kinek övéhez kulcsok voltak horgolva, szigorú tekintetet vetett
Klárára.
– A herczegnő elfogadást tart, s az udvarmesternő nincs jelen, – szólt
Klára föltalálva magát. – Hol van lakása?
– Ha a kisasszony parancsolja, elvezetem a nemzetes asszony osztályához
– szólt a komorna, a tudakolóban most a herczegnő kegyelt idegenét
sejtvén, azt a rendkívül szerencsés ismeretlent, kit Petneháziné nem
szokott megdorgálni, s kitől a palotahölgyek komolyan félthetik
helyzetöket.
– Kérem, vezessen el! – válaszolá Klára. – Ugy-e, közel lakik az
udvarmesternő?
– A szomszéd szobából a csigalépcső egyenesen az ő dísztermébe száll le.
Klára Annát figyelmeztette Kassai jelenlétére, s a koros nő csaknem
lélekzetét vesztve sietett az épület homloka felé, nem tartván
illendőnek a rövidebb, de házias úton, a csigalépcsőn, menni föl
növendékéhez, ki a szertartásokra szánt perczekben megszünt más
viszonyban állani vele, mint a mi az úrnőé az alárendelt helyzetűhez.
Annától a bástyára s a fejedelmi kerteken át, melyek fokozatosan
szállottak mindig alább, a vártöltés párkányának aljához ért Klára.
Most merre forduljon?
Leginkább Pécsi Simon palotája nyujtott neki tájékozási pontot.
A Miklós-kapun áthaladva, azon az iszonyú utczán kelle végig mennie,
melyben férjét utolszor látta Szeredi és a gyalázat előtt meghajoltan,
széttiporva. Minő emlék!
Úgy tetszett, mintha a pont, hová ájultan rogyott, most is azt követelné
tőle, s minden porszem, melyet lába érint, a mágnes rejtelmes erejével
vonná magához.
Küzdött, hogy fentarthassa testét, hogy szemei el ne homályosodjanak,
hogy lélekzete mellébe ne szoruljon.
Végre megszabadult az átkos utczától.
Sietve hagyta oda a külvárost.
Könnyű öltözéke mellett sem érzé a hűvös szellőt, mely fürteit rángatta,
a nedvet, mely papucsán áthatott.
Néhol apró tócsát formált az olvadék, néhol a hó egyes hasábjai még
láthatók valának.
Szőllők aljában, s mint a szokatlanúl élénk közlekedésből gyanítá, az
országúthoz érkezett.
Szekerek, kocsik, ökrök és bivalyok által vont taligák egész falkája
lepte el az utat.
A néptömeg egy része az áradat színhelyéről tért vissza; a más pedig
arra felé haladott. S ha Klára a kiváncsiak közönyével járna e többnyire
csak látványt áhítozó sokadalom közt, ezer rémes történet részleteit
leshette volna el a beszédes ajkakról, s a valódi özönvizet képzelhetné
Portus és Váradja fölött uralkodni, még pedig minden Ararát és
mentőbárka nélkül. De szerencséjére az anyai aggodalom nem engedett
hallgatódzás- és tudakolásra időt.
Kettőzött lépésekkel hatolt mindig tovább.
Annyit látott, hogy az országút a portusi révhez visz… ah! de ha
odaérkezik, ki mondja meg neki: hol keresse Endrét? Ki mutatja meg az
ép, vagy már omló házat, s az épben a még kiszabadítható gyermeket, a
roskadozóban a halálra eljegyzettet és az omladékok vagy hullámok közt a
holttetemet. Oh! ha a kétségbeesés minden képei egyszerre vonulnának az
anya szemei elébe, idegei talán megtagadnák finom, gyönge tagjaitól a
mozgató erőt, s a boldogtalan szombatosnő, a szentkönyv kifejezése
szerint sóbálványnyá válnék! De Klárának most csak az jut eszébe, hogy
fiát meg kell szabadítania. A részlet háttérbe vonult a főeszme elől,
mely őt kergeté, s mind gyorsabban… mind gyorsabban!
Selyem papucsa facsaró víz volt, ruháját befecskendé a sár, arcza a hűs
lég daczára is kipirult, lángolt.
Csaknem Portusig gyalogolt, oly szobákba való öltözékkel, melyeknek
kandallóiban még tűz égett, azon phantastikus alakú fürtökkel, melyeket
fátyolkendő sem takart be, s azon egészen szabad nyakkal, melyre a
herczegkisasszony emlékül vékony aranylánczról függő érmet akasztott.
Már csak néhány percz kellett, hogy a pusztítás színteréhez érjen, midőn
az út kanyarulatánál hirtelen maga előtt látja a fejedelmi bérruhát
viselő kengyelfutókat, kik kisded fehér pálczájokkal a népet oldalra
terelték, hogy szabad tért nyerjenek. Utánok hat szürke paripától vont
hintó jött, leeresztett födéllel.
Klára ijedve ismert a fejedelemnőre s a mellette ülő éltes asszonyságban
Petneházinéra.
Rákócziné figyelmes szeme tüstént észrevette őt.
A kocsi megállott.
Nem volt menekülés.
A fejedelemné kezével intett.
– Ülj tüstént fel! – mondá száraz, megindulás nélküli hangon, s midőn
Klára helyet foglalt és a hintó tovarobogott, folytatá félbeszakadt
beszédét Petneházinéval, oly közönyös hangon, mintha épen semmi sem
történt volna. De bezzeg nehéz volt helyes választ nyernie a vén
udvarmesternőtől, ki a csodálkozás miatt alig bírt magához jönni.
Hosszas szolgálata alatt nem is fordult elő több ily eset, sőt kívül
esett az minden szabályokon, melyek hagyomány szerint, vagy leírva, az
udvarmesternők nézeteinek irányt adtak az illem és szokások felől.
Hol Klárára veté szemeit, ki mint a hagymázban szenvedő, ha fölügyelet
alól menekűl, a merre csak lába viszi, nyargalt vala az úton, nem
eszmélve semmiről, nem ügyelve semmire; hol pedig a fejedelemnére
tekintett, ki a sáros, lompos és zilált hajú leányt a kocsi bársony
párnáira ülteti, s nem talál annak különös és botránkoztató
magaviseletében semmi felötlőt, semmi tudakolásra méltót.
Klára, kit gyermeke iránti szeretet űzött az áradat színhelye felé,
most, midőn a fejedelemnét látta onnan visszatérni, a marczangoló
félelemtől könnyülve érzé kebelét; mert nem hiheté, hogy a
szerencsétlenek közt a kis Endre ne jutott volna a magas hölgynek
eszébe; nem hivé, hogy egy anya fontos ok nélkül visszatartóztathatná az
anyát, midőn siet magzata megmentésére; s nem képzelheté, hogy egy nemes
s a külszigor mellett is érzékeny kedélyű nő minden megindulás nélkül
nézhessen oly nőre, kit néhány percz mulva gyermeke vízbefulásáról akar
értesíteni.
Aztán a hideg és nyugodt arczkifejezésben volt valami biztató is, melyet
csak a szombatosnő éles figyelme vőn észre. S az, hogy a fejedelemné
tőle semmit sem tudakolt, ellenben Pethneházinét egészen elfoglalá,
annyi óvatosságot és gyöngédséget árult el, hogy Klára alig
tartóztathatá vissza könnyeit, bámulatát, s pirulnia kellett saját
erőtlenségén e nő csendes nagysága mellett.
Megérkeztek.
– Öltözzél ujra, Klára, s máskor ne nyargalj utánunk. Te úgy sem
segíthetnél sem a szerencsétleneken, mert nincs pénzed, sem rajtunk, ha
valami bajba esnénk, mert nincs erőd. Dorgálja meg maga is Petneháziné
asszonyom, ezt a gondatlan leányt, s ha ruháját megváltoztatta, küldje
hozzánk.
A fejedelemné a kocsiról leszállva mondá e szavakat, s nem csoda, ha az
udvari cselédek meghallák és elbeszélték.
Némelyik nevetett Klára bohóságán, de mindenik irigylé azon kedvező
helyzetet, azon titokszerű viszonyt, mely mellett egy fiatal leány
eszében ily bohóság megfordulhat.
– Fiadat veszély nem érte, – szólt Rákócziné, midőn a szombatosnő magát
és öltözékét rendbehozva, ismét megjelent. – Egészséges, vidám, bátor
gyermek. Jó lesz majd apródnak udvaromban.
Klára többnyire csak hálakönnyekkel válaszolt.
Oly szegény volt kifejezésekben, midőn annyi érzés ostromolta szivét!
A fejedelemné most szelíd szemrehányással mondá:
– Több megfontolást vártam tőled. Igaz, hogy az anyai szeretet
aggodalmai erősek, de miattok férjedet hozhatád áldozatúl. Mihez fogtál
volna, ha az árvízhez érkezél? Ki ismeri gyerekedet? ki utasíthatna a
lakásához? ki nyugtathatott volna meg, hogy még él? Csak figyelmet
gerjesztettél volna magad iránt, s magzatodat hasztalanúl keresve,
férjed föllelhetését tevéd vala lehetetlenné.
Klára aggódva tördelte kezét.
– Oh Istenem! – sóhajtá, – Kassai… Kassai uram ő nagyságának az árvíz
pusztításairól hozott értesítései ragadtak magamon kívűl. Elenyészett a
világ, csak gyermekem képe, csak a halál rémarcza lebegett szemem előtt.
Semmi tekintetre nem figyelve, semmi más veszélyt fontolóra nem véve,
hagytam oda a herczegkisasszony termét. Ah! a vén ember bősz tekintete
kisérte színváltozásomat, mellem fuldoklását, bánatomat, rémületemet,
tagjaim minden mozdulatát. Veszve vagyok. Ellopják gyermekemet,
meggyilkolják férjemet. Kassai figyelme föl van ébresztve. Magamat nem
mérsékelvén, a pusztulást hoztam családomra. Kassai észrevett mindent.
Előle nincs menekülés.
– Hogy Kassai üldözi férjedet s bűnre vezetni igyekszik, az, Klára! –
szólt a fejedelemné dorgálólag, – az még csak a te magánvéleményed és
nincs semmi által igazolva. Ő a fejedelem első hivatalnoka, s nem illik
előttem róla ily kifejezésekkel szólanod. Egyébiránt, ha tízszer is
gonoszabb, mint te rajzolod, a védelmem alatt álló gyermekednek
ártalmára semmit sem volna képes tenni. S nem ez aggodalom miatt, de
egészen más tekintetekből hagytam meg, hogy egy derék úr, kinél csak jót
tanulhat, vegye magához.
– Ah! csak ne szoknék el attól, hogy engem szeressen! – rebegé Klára
könnyekkel szemében. – És a másik, ki az anyai kéztől az idegent
megkülönböztetni sem tudja, hamar fogja-e elhinni, hogy van kebel, őt
forróbban szerető, mint az, melynek emlőiből szívta a táplálékot, s hogy
van érette hőbben virrasztó szem, mint az, mely első játékai fölött
őrködött és első lépését kísérte bátorításával? Oh! fenséges asszonyom,
én rendkívűl szerencsétlen vagyok!
– Az, ha tűrni meg nem tanulsz.
– Tűrnék, csak végre lemondani ne kellene.
– Lehetséges, hogy holnap férjedről is fogsz hallani. S talán előbb
megláthatod gyermekeidet, mint gondolod. De most távozzál már. A
délelőtt munka nélkül telt el, s kettőznöd kell szorgalmadat, hogy
mulasztásodat kipótold. Különben is a bánat dajkája a henyeség.
Klára már boldog, mert remél!
Más most a levegő-ég, más a nap, más a fáradság, más a pihenés, mások
barátnői, kik vele csevegnek, mások az álmok, melyek éjente
meglátogatják, az egész világ mássá változott át, mert remélt.
Parányi e remény, de a mérhetetlen csillagok közül melyik volt valaha
oly kedves, oly megható fényű, mint az a kicsiny sugár, mely egy fris
falrepedésen véletlenűl a börtön éjébe tör!


NEGYEDIK RÉSZ.

I.
Kassai és Gyulai Zsófia herczegnő palotájából egyaránt meglepetéseket
vittek haza.
Az ifjú kamarásé kellemes volt.
Ő legszebb álmai képét vélte Klárában megtestesültnek.
Ott állott előtte a kicsiny, gyöngéd, bűbájos alak, mintha szivéből
röpült volna ki az életbe, azon szívből, melyben az önzés mellett is
maradt még egy kevés hely az eszmény és ama vágyak számára, melyek nem
anyagiak, nem az emelkedésre törekvő dícsvágynak valók, s melyeket az
évek mindig nevetségesebb színben fognak elébe rajzolni.
Mily különös játéka a véletlennek!
Épen csak az hiányzott Kláránál, mi nélkül Gyulai nem képzelheté hasonló
kecsét a formáknak, hasonló átlátszóságát a bőrszínnek, hasonló melegét
az arczvonaloknak, hasonló nemességét az egész külsőnek, csak a világi
szerencse, csak a születés előnye hiányzott nála.
Gyulai a hódító szépség erős kinyomatait, a legragyogóbb tulajdonokkal
fölruházott junói alakokat nem tartá semmi osztály kizáró sajátjának, de
azon sylphideket, kik a lég könnyű gyermekeinek látszanak, kikben alig
emlékeztet valami a súlyra, az ellentállásra, a durva anyagra, csak a
palotákban, csak a sors elkényeztetett választottjai körében hitte
létezhetőknek.
S ki ez a Klára? Micsoda titokszerű lény? tudakolá Annától,
Pethneházinétól és általában azoktól, a kik felőle valót és meséket
beszélhettek neki. Mohó kíváncsisággal hallgatá a badar hozzávetéseket,
a dicséretet és rágalmat, s mindazt, a mi kiábrándíthatá, vagy álmokba
ringathatá. De fájdalom! kevés volt a biztató adat, sok a kétségeket
támasztó.
– Legfölebb a szerelem titkolt záloga lehet! – sóhajtá az ifjú kamarás.
– A fejedelem vagy fejedelemné rokonságából valakinek élettörténetét
kellene részletesebben ismernem, hogy a rejtélyt elfedő leplet
félrevonhassam. Szeredi viszontagságos multja talán fölvilágosíthatna.
De volna-e hasznom ily fürkészetekben? Mit érdekel az, a mi helyzetemhez
nem talál, s a mit mentől világosabban ismerek, annál kevésbbé
fogadhatnék el? Legjobb e boszantó benyomás emlékét is kitörölni
szivemből.
Zsófia herczegnő makacs szeszélylyel ragaszkodott Klárához, s Gyulainak
többször volt alkalma a szombatosnőt látni a palotában, sőt párszor Anna
néne szobáiban is.
Ilyenkor elég módja lett minden tekintetéért, mely az aranyfürtű
tündérre tévedt, és minden szaváért, melyet e kétséges helyzetű s gyanus
származásu lénynyel váltott, hosszasan vádolni magát.
Neheztelt saját esztelenségére, kárhoztatta szívét a hóbortos érzések
miatt, kinevette, kigúnyolta egy iskolás gyerekhez méltó dőreségeit, de
utoljára is nem űzhette ki elméjéből azon gondolatot, hogy Deborah
magasabb szépséggel bír ugyan, mint Klára, azonban alig lehetne az öreg
Pécsi számára kedvezőbbet óhajtani, mint Klárát egyetlen leányul és
örökösül. Ily csere mellett csak a legferdébb gőg tudna még arra is
emlékezni, hogy a dúsgazdag földes úr nagyatyja szűcsmester volt.
*
Kassai ingerülten tért haza, s mert számításában csalódott, elégületlen
volt magával.
A fejedelemnél tudniillik nem talált nagy ellenhatásra a ravasz
korlátnok azon javaslata, hogy György herczegfi közpályára lépjen. Mert
Rákóczi szerette volna a választást még éltében fia számára
végrehajtani, de mint tapasztalt férfiú ismerte alattvalói idegenkedését
az alkotmány formáinak minden változtatása iránt. Tudta, hogy a rendek a
szabad választási jogot bálványozzák. Családja népszerűségét még
megszilárdítva nem hivé, s a Kassai által háttérbe szorított
aristocratia erejéről sokkal mélyebben meg volt győződve, mintsem
csalálmokban éljen fiának fejedelemmé kikiáltatása iránt azon esetben,
ha ennek érdemei nem segítik az apa befolyását, s ha a támadható
vetélytársak hírneves multját nem homályosítja el a herczegfi jövőjéhez
kötött remény. Rákóczi tehát örömmel látta volna fiát a legcsekélyebb
végvár parancsnokságában is, de csak középszerű multtal biró család feje
lévén, az udvari szertartások és illem szabályaihoz inkább ragaszkodott,
mint a régi dynasták szoktak, kiknek nem kell a tiszteltetést
kierőszakolni, sőt még fáradsággal megszerezni sem. Nem feledkezhetett
el tehát arról, hogy a hagyomány szerint csak a váradi kapitányság volt
a fejedelmi ház tagjaihoz méltó hivatal. A többi állomás igen csekélynek
tekintetett egy herczegfi számára. De bízhatta-e Erdély kulcsát a jeles
tehetségű, azonban iskoláját csak most végzett ifjúra? Nem kellene-e
erre a közkivánatnak erőltetni a fejedelmi apát?
Szóval, Rákóczi kéretni szerette volna magát családja és a főrendűek
által.
Kassai tehát titkos czéljára előbb az elkényeztetett Zsófit akarta
megnyerni, utóbb a fejedelemnét, s midőn az udvar részéről semmi akadály
nem forog fönn, az aristocratiát a meglepetés által hitte a
beleegyezésre rávenni, vagy az ellenszegüléstől visszadöbbenteni.
Lehet, hogy ő György urfinak a gyűlölt Pécsi iránt tanusított figyelme
nélkül is hajlandó volna e tervre; de most saját érdekei csatlakoztak
államférfiúi nézeteihez, most eltávolítani törekednék az ifjú herczeget
Fehérvárról, ha a Rákócziak dicsőségét szívén sem hordaná.
Ennélfogva könnyen megfogható volt boszankodása Báthori Zsófia szeszélye
miatt, mely a jól kiszámított tervet, mint a könnyű rálehelés a
kártyavárat, egyszerre romba dönté.
– E növendékleány a sátán belátásával bír, – ismétlé Kassai, nyugtalanúl
mozogva karszékében. – Hinnem kell, hogy a zöld béka időt jósol, s a
földingást a bölcs lova előbb érzi meg, mint maga, midőn e
tapasztalatlan gyerek föl tudta fogni épen azt, mi a gondolkozásban
megőszültek figyelmét is okvetlenűl kikerülte volna. Máskép kell
rendezni a dolgot, he! máskép.
Kassainak tömérdek segélyeszközökkel ellátott esze hamar lelne új
tervet, ha eszméit a herczegnő palotájából hozott más benyomások nem
vágták volna át.
Különösen a rögtönzött udvarmesternő magaviselete szerfölött
nyugtalanítá.
– Miért nyert akkora befolyást a herczegkisasszonyra, s hol ért határt
pártfogoltatása, mely semmivel igazolva nincs? Komornák fognak-e az
udvarban szerepet játszani, s az alsóbb rangú cselédség hallgatja-e ki
az állam első tisztviselőinek szavait? Hm! a kezdetnek útjába kell
állani, mert ha a rossz elterjedt, késő az óvszerekről gondolkozás.
Kassai e nézete más, szintén komor okokban nyert istápot.
– Mondják, a fejedelemné is megkülönbözteti e leányt, – szőtte tovább
csendes elmélkedéseit az öreg úr. – Ha rokona volna, mit nem hiszek,
akkor nehéz ellene föllépni, ha Dajka püspök családjához tartozik, akkor
sietnem kell kiűzetésével, mert jelenléte vakbuzgó tervek előmozdítására
használtathatik. S miért retteg tőlem? miért látszik engem gyűlölni?
miért távozott reszketve, sápadtan s nagy fölindulások közt a palotából?
Miről is beszéltem akkor? Mi hathatott szavaimból rá oly sujtólag? Meg
fogom látogatni Dajkát.
Kassai csengetett. A szokottnál későbbre haladt ebédet fölparancsolá, s
rendelést tett, hogy az asztal elszedése után rögtön fogjanak be.
*
Dajka püspök örvendett a ritka szerencsének, mely akkora tekintélyű urat
vezetett az ő szerény irószobájába, de ez örömét, mi tagadás, némi
aggodalmak korlátozták.
Nem merte hinni, hogy az államügyek terhe alatt görnyedező korlátnok,
kinek minden percze drága, csupa kedvtelésből jött hozzá, s kezdett meg
oly szélesen kanyarított társalgást, mely Juvenal gúnyverseiből indulva
ki, Martial finom élczeire akart áttérni, s minden jelek szerint igen
tudományos és hosszú arra, hogy czél nélkül közölhessen annyi szép és
bölcs észrevételeket.
– Alkalmasint a dicső classicus korból mindinkább fog közelítni Kassai
uram ő kegyelme a mi éveinkhez, s csak akkor veszem majd észre, hogy mi
végett idézé a sok szép verset, így okoskodott Dajka, a püspök.
Látható elfogultság mutatkozott tehát egész magaviseletén, mert attól
tartott, hogy vendége a Konstantinápolyba küldött bundára s azon udvari
apró mesterkélésekre tér át, melyek valaki vigyázatlanságából talán
nyilvánosságra jöttek, s melyeknek szövésétől magát egészen tisztának a
püspök sem érzé, ámbár a vallás érdekeit, nem pedig saját hasznát
tekinté, midőn a titkos működésekbe vegyült.
Sejtelme csaknem bizonyossággá vált Kassai egyik szintoly gyors, mint
elmés fordulata által, melylyel Simon magustól, ki repülni akarván,
nyakát töré, Pécsi Simonra tért át, ki szintén a rejtélyes tudományokkal
foglalkozik, s könnyen megtörténhető, hogy a közönség szeme láttára
próbálgatni fogja szárnyait és oly magasra emelkedik, mint a pacsirta, a
nélkül, hogy a nyakát veszélyeztesse.
– Nem hallott-e kegyelmed főtiszteletű uram, he, he! ilyes szándékról?
– Nem én, nagy jóuram! s hát kegyelmed? – tudakolá a püspök átalkodott
arczkifejezéssel.
– Hogy kérdheti ezt, kedves barátom? hisz a magamféle ember a mi Simon
magusunk titkait sem fölfogni, sem méltányolni nem tudja. Szeredi ő
nagysága e részben élesebb értelemmel bír. A derék jámbor úr, úgy
hallom, örökös mozgásban van, hm! orvosai rendelték üdült nyavalyája
ellen védszerül. Neki a lába erősebb, nekem a szemem. Az igaz, hogy
gyarló lábaim vannak. Emlékszik-e kegyelmed utolsó találkozásunkra, ott
a fejedelmi palota lépcsőinél? Akkor nagy csúzot kaptam, pedig béllelt
botosom volt. De hát mi történt szép unokahugával, ki úgy megijedt
tőlem? Emlékszik-e? hehe! mint megijedt! Hallom, kegyes nagyasszonyunk
pártfogás alá vevé. Hehe! mint megijedt tőlem a kis bohó! Valóban
gyönyörű rokona van főtisztelendőségednek, vetélkedik szépségben
herczegkisasszonyunkkal is.
– A külső báj hamar mulandó. A leányok igazi szépsége az ártatlanság és
szemérem.
– Bölcsen mondja a püspök úr. S unokahuga e részben is ritka példány.
– Akarom hinni. Egyébiránt ő nem unokahugom.
– Hát csak távoli rokon?
– Az sem.
– No! úgy sógorság útján fért be a kegyelmed igen tisztelt családjába.
– Tagadom ez állítást is.
– Hiszen hugának nevezte.
– Nem tehettem másként, válaszolá a püspök, örvendve, hogy ily kevéssé
nyugtalanító tárgyra ment át a társalgás.
– Kicsoda hát ez a leány?
– Azt inkább kérdhetném én nagyságodtól.
– Tőlem?
– Igen, mert ismerni látszott vagy kegyelmedet, vagy a mit még inkább
hiszek, az ifju urat.
– Kit? Elemért?
– Alkalmasint őt, s talán kevésbbé kedvező oldalról. De nem akarok
senkit gyanusítani, miután a fejedelemné nyilatkozata szerint a vád
árnyéka sem férhet Bodó Klárához. Tekintete valóban oly megnyerő és
ártatlan, hogy csak saját vallomása után hinnők el bűnösségét, de
másrészről nehéz nagyságod unokaöcscséről is rosszat tenni föl, miután
az ifjúság tükre volt mindig.
– Elemér erkölcsös magaviseletéről kezeskedem, azonban a lányra nézve
püspök urammal ellenkező nézetben vagyok. Én benne egy finom képmutatót,
egy kitanult Circet fedeztem föl, ki ördögi mesterségével képes volna
még oly tiszta életű ifjat is, mint az én unokaöcsém, elcsábítani. Eddig
az egész evangelikus világ kegyes, jámbor életéért bámulta a mi
udvarunkat. Ne adja az Isten, de, hm! attól tartok, hogy az a csalfa
Bodó Klára oly botrányt okoz, a minő csak Babylon ágyasházaiban történt,
és Ninivében, a feslettség városában. Meggondolta-e püspök uram, hogy
György úrfi heves természetű és tapasztalatlan, s hogy Zsófia
herczegkisasszony szabad és szeszélyes magaviseletével sok aggodalmat
szerzett már az udvari káplánnak, a derék Csulai uramnak. Melyiket
féltsük hát inkább a híres képmutatótól? Az ifjú herczeget-e, kit
szépségével ronthat meg, vagy a herczegleányt, kit példájával
szinlelésre és könnyelműségre szoktathat. Valóban nagy felelősség
nehezült arra, ki az udvarba vezette őt. Jőjjön csak egyszer a mi
fejedelmi palotánk a feslettség és hivalkodás hirébe, rögtön elveszti
befolyását az evangelikusokra. Kunyorálhatunk aztán a töröktől háborúra
engedélyt, mert a szultán minden janicsárjaival sem szerezhetjük többé
vissza azt a tekintélyt, melyet egy szoknya miatt elveszténk.
– Papi becsületemre mondom, szólt elérzékenyülve Dajka, hogy Isten és
ember előtt engem semmi vád nem illethet. Keresztyéni kötelességnek
véltem eleget tenni, midőn őt nagyasszonyunkhoz vezettem. Oly merőben
hivatásomhoz tartozó okból, melynek elhallgatása tisztemben áll,
határozám ily lépésre magamat. A fejedelemné kegyes volt kijelenteni,
hogy gyanításaimban csalódtam, noha, igazán szólva, Bodó Klára
nyilatkozásai vezettek tévútra. Mivel nyerte meg e nő az udvar kegyét,