A rajongók (2. kötet): Regény - 15

melynek érdemét emelte, hogy épen legközelebbi rokona s örököse
meggyilkoltatása miatti bánatja közt védelmezé ekkora erélylyel a
rendet, feledvén, miként Pécsi a borzasztó merénylet okozói közt
említtetik.
Kevesebb ügyességet tanusítottak a megyei tisztviselők és városi
hatóságok.
A balázsfalvi befogatások tudniillik nagy ellenhatást gerjesztének a
szombatosok iránt.
Kivált a Székelyföldön a tömeg némelyiknek vagyonát dulta föl; másnak
személyét is bántalmazta. S miután a szombatosok inkább titkos társaság
voltak, mint bevallott hitfelekezet, el lehetett képzelni, hány
ártatlant gyanusítottak, s hányat károsítottak csupán csak
magánboszúból.
Voltak, kik hogy védelmet nyerjenek, a hatóságnál sürgették saját
elfogatásukat; voltak, kik magok is szombatosok lévén, hogy a multat
feledtessék és a figyelmet másfelé irányozzák, bujdosó hitsorsosaik
ellen vezérlék a poroszlókat.
Szóval, megtörtént mindaz, mi hasonló alkalomkor rendesen szokott. Bár
kétségkívül a sötét képnek fényes ellentétei is mutatkoztak egyesek
nemeslelkűségében.
Hiszszük, hogy volt, ki e terhes napokban a szentkönyv parancsai közül
arra emlékezett leginkább: szeressed ellenségeidet is.
A deési országgyűlés kihirdetése a balázsfalvi zavarra rögtön történvén,
az igazgató főbiró a megyei börtönből igyekezett mielőbb odaszállíttatni
a bűnösöket, kik fölött az országgyűlésen a törvényszéki tábla vala
itéletet mondandó.
Deésen nem volt hely és bilincs annyi fogoly számára.
A nagy templomot jelölték tehát ki börtönül.
Ez közbotránkozást szült.
S különben is már lázzá fokozódott a szombatosok elleni düh, és e
járványos láz épen akkor bírt legnagyobb belerővel, midőn a
legveszélyesebb szombatost, Kádárt kisérte két őr a börtönből az
egyházba.
Az új Jeruzsálem látnoka büszkén, ragyogó arczczal ment az utczán.
Szerette bilincseit, örvendett a gúnynak, áhitozá a szenvedést.
A nép fenyegetve közeledett felé.
Kádár megáldá szidalmazóit.
Ezek a látnok csodálatos modora miatt még bőszebbé lettek, s már nemcsak
nyelvökkel, hanem kezeikkel is akarák bántalmazni.
Tódultak hozzá, de a két őr egészen át lévén hatva a kötelességérzettől,
puska-agygyal kezdé hátraterelni az igen közel lépőket, miből huzalkodás
támadt.
Ekkor a hátul állók kövekkel hajigáltak az őrökre, s főleg Kádárra.
Nő sikoltása hangzott a közzajon át.
Egy gyászba öltözött fiatal és igéző szépségű asszony bontakozott ki a
csoportból, nyargalt, a merre a kövek repültek.
Egyik őrt a nép lefegyverzé s elfogta, a másikat megszalasztá.
Kádár rendre áldotta a köveket, melyek homlokát, mellét, arczát érték.
Képéről folyt a vér, ajkáról az áldás.
Utóbb szédülni kezdett, s csodálatos ábrák rémedeztek szeme előtt.
Mintha valaki átkarolta volna térdeit, s mintha hallaná: – Atyám! a te
kegyelmedtől én is várok annyi áldást, a mennyit egy kőre adtál, mely
téged megsebzett!… Fuldoklok, tünik eszméletem,… atyám… ah! elkéstél a
bocsánattal!
Kádár még nyögésről, hörgésről álmadozott; még bolyongtak zúzott agyában
homályos eszmék s körüle Jefta alakjához hasonlító képek; még bírt
erővel, hogy egy lihegő nesz, egy szellemsohaj felé mozdítsa meg kezét,
de új kő hullott rá s összeroskada épen a templom csarnokánál.

XIII.
Deboráhn kívül, kit a megtagadott, de a válság pillanatában egész jogát
ismét visszakövetelő szerelem, éleslátóvá tőn, – volt még más is, ki
állhatatosan hitte, hogy Kassai Elemér a Pécsi-ház iránti rokonszenvnek
lőn áldozatává,… s ez maga a nagybátya, ez Kassai István, a Pécsi Simon
esküdt ellensége vala.
A régi gyűlölet és boszú a legtörvényesebb formában nyert kielégítést.
Ki hihette volna, hogy a sors, mint a vadász jól kitanított vérebe,
Kassai számára oly biztosan vegye üdözőbe Pécsit?
Nagy volt a diadal, nagy.
Kassai épen ennyit remélni nem mert.
Összeomlott a Pécsi-ház, nemcsak falai dőltek le, hanem alapköve is
kifeszíttetett, s a föld, melyen feküdt, hamuval van behintve… a
gyalázattal, a megvetéssel; de a Kassai-ház sem épülhet föl. Nagy
halommal gyűjtettek anyagszerek, roppant sok tégla, mész, faragott kő
van együtt – értjük a zsugorgatott pénzt, az érdemmel és fondorsággal
szerzett tekintélyt, a vásárlott és kipörlött uradalmakat; – de mit
érnek ez anyagok, ha nincs pallér, ki századokkal daczoló épületet
teremtsen belőlök? mit ér az, hogy a Kassai-család hatalmasabb lehetett
volna a lenézett, gúnyolt, s talán irigylett aristocratákénál, mit ér a
nélkülözésekkel és kapzsiságokkal sokra jogosított kilátás, ha Elemér
meghalt, ha nincs fiörökös?
A cynikus, a családgőgöt megvető, a polgári származását hánytorgató
Kassai István, ki Pécsit fölfuvalkodásáért kárhoztatá, az unokaöcs
halála után érzé, hogy végtére sem lett volna sem nevetséges, sem
megbélyegző, ha a történetkönyvekben gyakran fordult volna elő e név:
Kassai.
Ennél még szomorítóbb tény volt az, hogy az öreg úr a temetéskor érzé
határozottan a kimult iránti vonzódását.
Alig tudott megválni a koporsótól, pedig haragudni akart a bezárt
tetemre, s volt is oka rá boszankodni.
Elhagyatva érezte magát, noha azelőtt sem volt sokat Elemérrel.
Most már pusztának hitte lakását, pedig épen annyi ember él nála, mint
eddig, hisz’ Elemérnek, bár unokaöcscséül tekinté, soha sem adott
szállást.
Tünődik, hogy már Elemér nem kér tőle pénzt, ámbár ezt a szegény ifjú
eddig sem tevé.
Fölforr minden vére, ha meggondolja, hogy Pécsi Deborah annyi
kecsegtetés után visszautasította Elemér kezét, s mégis Deborah csak
koldussá lőn, de Elemér, a megbántott fél, halottá.
Minő példátlan igazságtalanság ez!
Hát ilyen a boszú?
A Pécsiéknek sírni kellett volna, neki nevetni.
S most ő erőltetve kaczag föl, s megijed saját hangjától.
És oh! mily dühössé teszi Kassait, hogy az a nagy harcz, mely az
erszénykötő- s a szűcsivadék közt folyt, tulajdonkép a legerősebb
lendületet Elemér miatt nyerte, s mégis ez egész éltében az ellenséghez
szított, s halálával csalhatatlanúl bebizonyította, hogy csak
nagybátyját kárhoztatja.
A botor ifjú, a háladatlan rokon!
Mint szerette volna Kassai saját tíz körmével kikaparni a földből a
halottat, mint szerette volna bár egy perczig a végzettől életengedélyt
nyerni a holttest számára, hogy maga elébe állítsa s fölemelt ököllel
magyarázza meg neki: – Te ostoba voltál, midőn nem láttad be, hogy Pécsi
Simon az ország törvényei szerint rég megérdemelte a halált, és az én
boszúm jogos volt. Te bárgyú birka voltál, midőn Deborah miatt a halálba
rohantál, mert a szíve gyökeréig romlott leány, kineveti ábrándozásodat,
hiczogva megy egy lágy kezű, sima modorú, régi családú úrfi-bábhoz nőül,
s a mennyasszonyi ágy élvei közt, mosolyogva regéli el, hogy egy
holdkóros ifjú érette elárulta nagybátyját, érette megöleté magát,
holott szerelme vissza volt utasítva, holott oltározásáért galléránál
fogva dobták ki a házból. He! He! elbeszél mindent. Vagy talán azt
hiszed, hogy, mert szegénynyé lett, nem kap férjet? Szép hús, csábító
alak, ért a tetszelgéshez. Azzal ne biztasd magad, hogy pártában marad.
Férjhez megy és elmeséli őrültségedet. Én is kaczagok rajtad; he! he!
majd én is kaczagok… Ej! azt sem érdemled meg. Mi közöm hozzád!
Kitagadlak, mást nevezek örökösömmé,… nem… ha haldokolni fogok,
fölnyittatom a ládákat, kiszóratom az utczára aranyaimat, ezüsteimet,
minden filléremet, hogy szedjék föl a koldusok, s legyen belőlök úr,
részeges úr, dobzódó úr, nagy úr, erdélyi fő-fő ember. Szétszóratom
összes vagyonomat. Egy batkát sem kapsz tőlem többé, ostoba fiú! S már
most tüstént takarodjál innen. Bújj be a koporsóba! Mit bánom én, ha
meghaltál is!
A szombatosok ellen folyt elővizsgálatokból kitünt, hogy Elemér magára
ment Pécsi várába. Kassai igen könnyen meggyőződhetett, hogy a főbiró
nagy titokban intézte a szükséges lépéseket, s hogy Elemér ezen az uton
nem értesült a történendőkről.
Dühe, haragja iszonyú vala.
– Csak azt tudhatnám meg, ki figyelmeztette Elemért! Csak azt tudhatnám
meg! sóhajtá Kassai oly baljóslatú arczczal, melyre minden kigondolható
veszély volt az ellen fölirva, a ki a titkot az unokaöcscsel közlé s a
szerencsétlen válság okozója volt.
– Csak azt tudhatnám meg! tört ki még legszorgosabb foglalkozásai közt
is a vén Kassai, s ilyenkor eldobta a tollat, fenyegetőzött öklével, s
erős álla mozgott a fölindulás miatt.
Néha az ebéd alatt kikönyökölt, magába mélyedt, s ajkáról ellebbent e
sóhaj: – Csak azt tudhatnám meg!
A szegény titkár a pörre vonatkozó adatokkal terhelt kocsival még
Fehérvár határához sem ért, midőn meghallá védurának csodálatos és
fölötte veszedelmes sóhaját.
Nem is volt többé kedve a kocsist nógatni, sőt eddigi szokása ellenére
sajnálkozott a kifáradt lovakon, s maga említé, hogy helyes volna még
egyszer abrakoltatni.
– Minek, nemzetes uram! hisz’ már orrunk előtt a város.
– Dehogy van, atyafi, dehogy van! válaszolta a gyanús sóhajról értesült
férfiú, ki most már sokkal inkább félt a nagybátyától, mint a mennyire
az unokaöcscsét, az ifjú patronust sajnálá.
– Félóra alatt otthon leszünk – mondá a kocsis.
– Isten mentsen! rebegé a titkár, de magát kiigazítva folytatá: – Ha az
Isten megsegít, jókor leszünk Fehérváron. Azonban a lovak párolognak s ő
nagysága haragszik, ha a szegény állatokat elcsigázzuk. Hajtson be kend
e korcsmába, hogy harapjanak valamit.
Midőn pedig a titkár az ivószobába lépett, fölfedezé, hogy ő éhes, mint
a farkas, s azt is állítá és semmi ellenvéleményre nem talált, hogy
kocsisa szomjas, mint a gödény.
E megállapított tények eredménye roppant elkésés vala, s Kassai már rég
aludt, midőn óhajtva várt titkára megérkezett.
De a mi halad, azért még nem marad el.
Reggel a subalternusnak találkozni kellett főnökével.
– Jó hogy itt van, domine frater. Egyébiránt megoldhatta volna elébb is
a szekérkereket. Nem látom át: mi szükség volt annyit időzni szanaszét.
Ha négy kézzel fáradnánk kettő helyett, úgy sem győznők a sok munkát.
– Okiratokat kellett, nagyságos uram! a szombatosok működéseiről
szerezni, s annyit hoztam, hogy a birák többet fognak e lázadók
tetteiről tudni, mint saját magok.
– Tűzbe vetheti kend azokat. Utolsó tettökön kívül másról hallani sem
akarunk. Rémítő dolgok történtek Balázsfalván… Csak azt szeretném tudni,
hogy ki figyelmeztette Elemért a titkos gyűlésre, he! csak azt mondaná
meg valaki nekem!
A titkár tapogatódzva szólt: – Talán véletlenül ment ifjú urunk a várba.
– Bolond beszéd! Csak ügyesen kell nyomozni, s fogadom, hogy kikerítjük
a bűnöst. Lepecsételtem Elemér iratait, s még ma átvizsgáljuk. Ha a
zsebében czédula vagy levél volt, az már a törvényes vádlónál van. A
katonák általában közlékeny természetűek, s Elemér nyilt jellemű vala.
Lehetetlen, hogy ne fecsegett volna poharazás közt… mert ők unatkozásból
is ittak, s rajta hamar kifogott a bor. A legényét is lehetne vallatni.
Általában az ügyes fürkésző ezer módot talál a való földerítésére. E
percztől fogva tehát kend egyeben se törje fejét, mint Elemér
gyilkosának kézrekerítésén. Mert nem a szombatosok ölték meg őt, hanem
az, a ki közéjök csalta. Mihelyt fölfedezi kend a bűnöst, száz aranyat
fog tőlem kapni. Érti-e? száz aranyat! Ne aludjék többé éjjel, ne legyen
nyugta nappal! Csak rajta, csak rajta! Száz aranyat kap… tőlem kap.
Mondom, száz aranyat… még meg is toldva egypárral, tízzel, húszszal…
megtoldva sokkal. Csak azt tudhatnám meg, ki figyelmeztette Elemért!
A titkár iszonyú kinokat szenvedett.
Mit használt, hogy Elemér lezárolt papirjai között nem találtatott meg a
szerencsétlen levél, melyet túlbuzgóságból irt az ifjú pártfogónak!
Hisz’ a katonatisztek archivuma a tarsoly és dolmányzseb szokott lenni.
Gondolnak is ők arra, hogy szeleverdiségök miatt más járhat pórul! Még a
szerelmesleveleket is ide s oda dobják! Ki tudná, honnan jön egyszerre
napvilágra a bősz titok, melynek birtokáért a fukar Kassai száz aranyat
s még többet igért?
Elárulhatja azt egy még nem használt lőportöltény, vagy egy véka zabról
adott nyugta, melyet Elemér, nem lévén kéznél hirtelen más papirja, a
levél hátára irt.
S minő átkozott helyzet, midőn valaki száz arany dij mellett saját maga
ellen nyomoz és nem hagyják pihenni, mindig nógatják, mindig kergetik!
Aztán mondaná bár valaha Kassai, hogy kilenczvenkilencz aranyat ad, s
ezzel bizonyítaná be, hogy kedélye csillapult, de mindig az a rémítő
száz hangzik a szerencsétlen titkár fülébe! Ettől végre is lehetetlen
meg nem őrülni!
Valóságos aranyiszonyba esett.
Még az ajtósark nyikorgását is aranypengésnek hitte, s e szerencsétlen
érczet nem merte volna szobájában tartani, ha rudakkal hozták volna is
ajándékba.
És a mi legrémítőbb, Kassai nemcsak reá bizta a bűnös kutatását.
Ő nagysága minden ebéden elsóhajtozza: – Száz aranyat, s még sokkal
többet is adnék, ha megtudhatnám, hogy ki figyelmeztette Elemért!
Ezt naponként hallják a papirok közt turkáló irnokok, kiknek zsebök
üres, lelkiismeretök nincs, s darab idő óta nem akarnak henyélni, és
mint a molyok örökké csak a betűkön rágódnak.
A titkár látva e gyanus szorgalmat, hallva, hogy a száz arany nem akar
apadni, kétségbeesésig gyötri magát. Nyilt ellenséget lát minden
olvasóban, s a ki csak egy perczig pihen, azt alattomos leskedőnek véli.
Fél az idegenektől, a háziaktól, az uri rendtől, a cselédektől, s félni,
rettegni kezd saját magától.
Arczát hol igen pirosnak, hol igen halványnak véli, s aggódik, mert
legkönnyebb a gyanút szinekkel ébreszteni föl.
Ha kaczag, tettetésnek gondolhatják, ha komor, akkor lelkének állapotját
árulja el. Mit tegyen? S bár legalább, midőn alszik, bátorságban
lehetne! De hátha álmában beszélni fog? Hátha egész éjjel a
szerencsétlen levél tartalmát szavalja el? Ki járhat utána, hogy nincs-e
úgy? Ki biztosítja őt, hogy nem alvajáró, s hogy nem megy be Kassaihoz
megvallani azt, mit ébren titkol?
Eszébe jutott a régi irókból és a régi mesékből az a számos eset, midőn
a nők hallgatóztak férjeik álmára, s reggel elmondák a baktriai,
árméniai s más eféle királynak, hogy mily veszélyes titok nyomára
jöttek.
Szerencséjére neki nincs ugyan neje, s nem is fog lenni… de nem
tarthat-e attól, hogy valaki az ágy alá búvik, a szekrényben lappang, az
ajtónál, ablaknál hallgatózik éjféltől hajnalig?
A titkár alig merte szemét behunyni.
Aggodalmai, álmatlansága elronták étvágyát, könnyű kedélyét, s munkára
képességét.
Kassai mindig butábbnak tartá őt, s méltán.
Egészsége is szenvedett.
– Helyzetem elviselhetetlen! sóhajtá a ritka esetekben, midőn mert
sóhajtani.
*
Kassai sem birt igazán örülni.
A fejedelem lefoglaltatta Pécsi birtokait, de már melyiket kérje ő
királyi adomány mellett?
Most először kezdé gyanítani, hogy tulajdonkép halála napjáig megérheti
a vagyonnal, melyet magáénak mond.
Ha cselédei lopnának, ha a rablók fölfeszítenék a pénzes ládákat, ha a
zálogban tartott aranyneműek és drágakövek véletlen háborúk alkalmával
Krimbe vagy Prágába vitetnének is,… talán ki tudna jönni uradalmainak
jövedelméből. S kinek hagyja, ha meghal, földjét, pénzét? Talán a
leányágnak? Nem tagadhatni ugyan, hogy a nők is emberek, de ő még sem
gondolt nőrokonaira s azok rája.
Igaz, hogy élvezet volna Pécsi tulajdonába behelyezkedni,… kivált ha még
ez a vén gonosztevő lefejeztetése előtt történhetnék. Megpukkadna Pécsi
mérgében. De más oldala is van a dolognak.
Miután a fejedelemné Szőke Pista életéből nehány körülményt ismer, nagy
óvatossággal kell lenni.
Való ugyan, hogy a szökött jobbágy a szombatosok gyűlésén semmi
határozottat nem mondott, s már most a halál által gátolva van a
kiegészítő vallomások tételében, de ha Kassai mohón kapdos a Pécsi
vagyona után, a fejedelemné még elhitetheti Rákóczi Györgygyel, hogy
nemcsak a törvény, hanem magánboszú, magánérdek is járult Pécsi
megbuktatásához.
Ez mérsékletet javasolna a martalékból osztakozásnál.
De hogy kivánjon valaki keveset, ha sokat is nyerhet?
És a törvények szerint, nem kell-e az elitélt honárulók birtokát a hű
alattvalóknak adományozni? S ha Kassai nem áll a folyamodók közt első
sorban, majd föllép Szeredi vagy más gyűlölt főúr, s magához ragadja az
oroszlánrészt.
Ily küzdések, ily habozások járultak még az unokaöcs kimulta miatt
támadt bánat mellé, s keseríték a vén Kassai István napjait.
A tevékenység enyhített szenvedésein, de a bosszú nem nyujtá azt az
élvezetet, melyet igért. Pécsi letiportatása után, ő a vetélytárs, ő a
halálos ellenség, hanyatlani kezdett egészségben. Inkább érzé, mint
azelőtt az aggkor terhét. Teste még összébb esett, nyaka még inkább
meggörbedt s kedélye még zuzmarásabbá lőn.

XIV.
Párttusa nélkül folyt le a szombatosok pöre.
Hagyták a birákat itélni.
Semmi vélemény nem tört lándzsát Pécsiért.
A szép s most a megaláztatásban magával kiengesztelődni áhító Deborah,
kért, esdeklett mindenütt, hogy enyhíthesse atyja sorsát. Sajnálták őt,
s részvéttel voltak atyja iránt, még azok közül is sokan, kik az új és
gőgös családot, míg a szerencse által elkényeztetve vala, ritkán
látogatták meg, s leszólani szerették. Pécsi nem nagyon panaszolhatott
egykori irigylőinek gúnyaira, nem a sárra, melylyel a törpék a bukott
nagyságot dobálják. Kimélettel viseltettek iránta, de tévedéseit kellő
szempontból felfogni, magas szellemét, nemes indulatját a mérlegbe vetni
és a szigort ez által ellensúlyozni senki sem tudta. Külső
szerencsétlenségéért sajnálták, a békóért, a börtönért, a
kikerülhetetlen büntetésért; sajnálták úgy, a mint a koldust, a
nyomorékot, az égetteket szokás. A könyörület játssza a főszerepet s nem
azon mély megilletődés, azon megdöbbenéssel vegyült szánalom, mely a
hatalmasok bukását kiséri.
Kassai érezvén, mekkora értéktelenítés rejlik az ilynemű részvétben,
elégült vala a közhangulattal, kivált miután sem azt nem remélhette,
hogy az aristocratia Pécsi védelméért a politikában hamis helyzeteket
foglaljon el; sem arra nem számíthatott, hogy egyes dühönczök
megkövezzék Pécsit az országos teremben, mint Kádárt a nép az utczán.
Kassai éles-látását lángoló bosszuvágya nem homályosítá el. Ő sejté,
miként a pártok egyértelmű kárhoztatása, épen azért, mert az erősebb
szenvedélyeket nem hívja küzdőhomokra, Pécsi életét megmentheti.
– Vagyona okvetlenül elvesz, de feje nyakán maradhat – gondolá. A
fejedelem meg fog neki kegyelmezni. Hadd, tegye! Van a mi inkább fáj a
bárdnál. Miért ne engedjük, hogy Pécsit a szégyen és szűkölködés döntse
sirba. Neje birtoka leánya alsó-szoknyáira is aligha elég. Mikótól talán
kap néha alamizsnát, de hová lesz büszkesége? Egy ország ügyeit vezette,
he! he! s most az ügyefogyottakkal együtt várja-e másoktól a jóllakhatás
kedvezményét? Minden aranyat, melyet a többi urak dobnak neki, egyenesen
a porból kell fölvennie. A születés gőgje nem tagadhatja meg magát,
midőn a felvergődöttek gőgjét megszégyeníteni alkalmat talál Pécsi
tapasztalni fogja ezt. Hadd éljen tehát!
Kassai e nézetből elhatározá, hogy nem fog azok útjába állani, kik az
itélet kihirdetése után, Pécsi lefejeztetését a fejedelmi kegyelem által
óhajtják elhárítani.
Nemcsak finom sophismák, hanem más tekintetek is hathattak a korlátnok
engedékenységére.
A pör folyama meglehetősen beburkolta mindazt, a mit ő bosszuból tett,
miért ébreszteni tehát ismét föl az alvó gyanut? Vagy nem
visszatartózkodó-e még most is a fejedelemné? Ha a nagy úr Pécsi
meghalt, miért ne éljen a koldus Pécsi? Miért ne szerezné meg Kassai a
fejedelemné teljes bizalmát ily olcsó áron?
*
Ütött az itélet kihirdetésének órája.
Mindenki tudta, hogy halál és jószágvesztés vár a szombatosokra.
S mégis lázas izgatottság uralkodott a karok és rendek közt.
A királyi tábla tagjai a felperes fiscus teljes keresetén marasztván a
szerencsétlen vádlottakat, a törvénykezési teremből az országosba
léptek, hogy az eredmény nyilvánosságra hozassék.
Előbb a vádirat olvastatott fel, hogy az itélet értelme világosságra
jöjjön.
Kassai szerénységből itélőmesternek hivatta ugyan magát, de ezen
alárendeltebb állás terhétől rég föl volt mentve.
Ő is csak mint országgyűlési tag jelent meg a teremben s nem nagyon
figyelt a vádiratra, mint a melyet már többször volt alkalma olvasni. A
helyett inkább Pécsi arczán legeltette szemét, inkább azt akarta
ellesni, mily vászonfehér lesz ez arcz, mint rezzennek meg az izmok,
midőn a vádirat végén a director jószág- és fővesztést kér.
A felolvasó itélőmester épen e csattanós ponthoz ért.
Mély csend volt a teremben, a lélekzés is elállott. Kassai kettős éllel
szegzé a rab Pécsire szemét. Nem volt miért átalja e vérlázító
kiváncsiságot, mert egy oszlop árnyában foglalván helyet, a közönség
elől fedve vala. Merőn nézett, kéjelgve nézett a vén emberre, ki
Elemértől megtagadta leánya kezét s most saját kezén elég súlyos
bilincset hord.
Pszt! már következik a határozó szó.
Bozontos szemöldei alól villogott szürke szeme.
«A fejedelmi fiscus, olvasá az itélőmester, támaszkodva az idézett
törvényekre és országos határozatokra, a vádlottakra külön és általában
mindenikre kivétel nélkül, jószág- és fővesztési büntetést kér… de a
fővesztésre nézve megválthatólag.»
Kassai vissza rántá Pécsiről tekintetét s haraggal fordult az
itélőmesterhez, mintha ez rosszul olvasta volna el a közvádló
kivánságát.
Hiszen tegnap nem volt benn az életet biztosító záradék.
S hogyan szúrta oda a közvádló, a törvény szigorát kijátszva?
A foglyokról tüstént leveretett a bilincs.
Kiki a szombatosságért csak vagyonát ejté el, de fejét szabadon vihette
azon bizonytalan helyre, hol mások kegyéből hajlékot és tápot kap.
Pécsi hetvenegy faluval s temérdek ingóvagyonnal lett könnyebbé.
S többet ennél tulajdonkép nem is akart Kassai elérni.
De mégis lehangolta őt a mód, melylyel történt.
Rebesgették, hogy a Fehérvárról véletlenül Deésre jött György urfi
erélyes közbenjárásának köszönhetni a fordulatot, biztos forrás után
állították, hogy a fejedelem épen a végperczben hivatta a directort és
saját kezével jegyezte föl a szelidebb követelést.
Mindenesetre Kassait senki sem kérdezte meg. A hallgatag Rákóczi először
bánt vele úgy, mint elviselt tanácsosaival általában szokott.
Valami előérzet mondá, hogy most az ideje koczkáztatni helyzetét, mert
különben a kivétel szabálylyá válik, s kegyelmet veszthet, midőn a
bukást nem is álmodja.
De annyi ellenség közepett visszavonulással fenyegetőzni istenkisértés
volna – gondolá érettebb megfontolás után.
S neki szüksége van a hatalomra.
Neki egészség a munkásság, éltető levegő a parancsolás!
Mit tegyen azon izgatások nélkül, melyek a magas polcz veszélyeivel és
dicsőségével, ármányaival és sikerével járnak? A régi családúakat az
előitélet a henyeség párnáján, a poharak közt átvirrasztott éjek alatt
sem tartja tiszteletre érdemetleneknek, de a porból kiemelkedetteknek
szüntelen kell ártani, használni, hogy tekintélyök ne csorbuljon.
Aztán hátha a fejedelem csak mulékony behatást követett? hátha minden
utógondolat nélkül mellőzte őt?
E szempontok súlyát többre becsülte Kassai, mint az óvó-intő sejtelmet.
S valóban Rákóczi öreg szolgája iránt egyenlőn nyájas vala.
Nem emlegeté a szombatosok elleni pör fejlődését s Kassai sem pendítette
meg e kérdést.
Óvatosan hallgatott az uralkodó és kedvelt tanácsosa.

XV.
Az elkobzott birtokok összekuszált gombolyékhoz hasonlítnak.
Rendezésök igen nehéz.
A Pécsié különben sem volt tiszta vagyon, melyhez senki ne formálhatott
volna igényt.
Többnyire szerzemény lévén, a legtarkább jogczímek és feltételek mellett
biratott.
Mihelyt tehát az állam hatalmába került, száz meg száz család indíta
pört, tiltakozott az adományozás ellen, tagadta a királyi jog
fönforoghatását és a fiscusra szállás esetét.
Legterjedelmesebb urodalmai közül nehány épen nem tartatott zsiros
koncznak, melyért marakodni lehessen.
Maga Balázsfalva is a kétségesek közé számittatott.
Kassai nyugton várta be a perczet, melyben a zsákmány felől biztosan
lehetett eligazodni.
Engedte, hogy Pécsi barátjai törjék meg a jeget, hogy ők adjanak előbb
kérelmet hűségöknek az elitélt vagyonából díjazására.
Midőn ezek zörgetni kezdettek, körülnézett, s úgy találta, hogy az
andrásfalvi urodalom volna számára a legczélszerűbb, mert sem adósság
nem terheli, sem jogigények nem ostromolják.
Továbbá, nem oly nagy kiterjedésű, hogy Rákóczi a haza törvényei
ellenére a fiscus kezei közt tartani akarná s nem oly kevés jövedelmü,
hogy a legdúsabb ember se örvendhetne, ha többi birtokaihoz csatolnia
sikerülne.
Ez urodalom jövedelme a kényelmes, a tekintélyes középszerűség vágyaihoz
volt szabva.
S Kassai kedvelte az andrásfalvi tág kastélyt, mely legkevésbbé sem
hasonlított az aristocraták büszke váraihoz, kedvelte a kert vén
árnyékos fáit, a hatkerekű malmot a kristálytiszta pataknál, a
legeltetésre alkalmas pagonyt, a fekete szántóföldeket, a jámbor népet,
mely szorgalmas hétköznap és áradozó kedvü vasárnaponként.
Az öreg úr, ismert rondasága mellett is, legalább elméletileg tudta, mi
egy kies idylli kép? mi a csendélet? mi a takarékos bőség?
Szóval, szerelmes lett Andrásfalvába.
– Oda fogok visszavonulni, ha hivatalomat leteszem, gondolá s az
adományozás kieszközlésének könnyű és biztos módján kezdé fejét törni.
Segélyeszközökben gazdag elméje hamar eligazodott a teendők iránt.
Tudta, mennyire szeretné Rákóczi a közóhajtás által magát arra vétetni,
hogy fiát a váradi kapitánysággal ajándékozza meg.
Ezt akará tehát Kassai kieszközölni.
Csak azután folyamodott volna Andrásfalváért.
Tervét elősegíté az ifju herczeg menyegzőjének közelgése.
Nem kétkedett, hogy a fejedelem az első kihirdetéskor, ősi magyar szokás
szerint, kérni fogja mind az arát, mind a vőlegényt, hogy adjanak
alkalmat valami óhajuk teljesítésére.
S ha Rákóczi e kedélyes szokásról meg is feledkeznék, könnyű volna
számára, bizonyos óvatosság mellett, a titok leplét egy kevéssé
szellőztetni.
Csak Báthori Zsófia ne vonakodjék, csak ő engedjen befolyást szivére,
csak ő győzze le szeszélyét, csak ő hozza elő, hogy igen óhajtaná
vőlegényét a nász napján váradi kapitánynak üdvözölhetni s bizonyosan
Erdély összegyűlt főurai hangos éljenzések által fogják tanusítani
helyeslésöket.
De a makacs Zsófia megnyerése volt a gordiusi csomó.
Kassai a régibb tapasztalás után magát képtelennek hitte a
herczegkisasszonynál bármi beszinlésekre.
Talált azonban a kitűzött czél végrehajtására más és csalhatatlannak
látszó módot.
E percz óta a váradi kapitányság kérdése össze volt fűzve az andrásfalvi
uradalom sorsával, és Andrásfalva adományozása visszariasztotta volna a
megint hetvenkedni kezdő Szeredit, s az aristocratákat, kik a török
portánál ármánykodnak s a fejedelemnénél gyakrabban jelennek meg, mint
kellene.
*
Siessünk Kassai rideg szobáiból a herczegkisasszony dísztermébe.
Báthory Zsófia már virágzó szépségű hajadonná serdült fel. Kedélye azon
gyermekded és szeszélyes maradt, mi eddig volt, idegei oly fogékonyak,
szemeiben az öröm és bánat oly hamar cseréli a könnyeket, szándékai oly
döntők és mégis fontolatlanok, akaratja oly makacs és hajlítható, mint a
mult tavaszon; de termete teljesebb, igézőbb s megtartva az eszményi
formákat, földi vágyakra gyulasztóbb. Eljött az idő, hogy a párta
helyett menyasszonyi koszorút tegyenek fejére.
Az első kihirdetés a legközelebbi vasárnap történik, hosszú ima és még
hosszabb prédikáczió után.
Szükség volt pedig, György urfi bosszúságára, hogy az esküvőt három
kihirdetés előzze meg.
A legmagasabb helyzetűek sem vonhatták ki e szokás alól magokat. S
Rákóczi különösen kedvelte az egyházi szertartásokat egész
szélességökben. Nem engedett volna el belőlök semmit, s takarékossága
mellett is ily alkalmakkor nagy áldozatokra volt kész, sőt még a