A rajongók (2. kötet): Regény - 07

  Meglásd, Anna! nem lesz.
  – De hátha még most sem szép, kedves herczegnőm.
  – Fogadjunk hát, hogy ragyogó szépség?… Úgy-e, én sem vagyok csúf?
  Úgy-e, György nem mondhatja, hogy könnyen kaphatott volna szebb arczú
  arát, mint én? Vagy talán szebb nálamnál a svékus királynak, a
  brandenburgi marchiónak vagy a lengyel respublika uralkodójának leánya?…
  Te hallgatsz, Anna! Miért titkolódzol? Talán félsz kellemetlent mondani?
  Ezzel Zsófi a tükör elébe állott. Gazdag fekete fürteit simítá homlokán,
  s mint látszék, gyermekies elégültséggel vizsgálta saját alakját. – Rút
  vagyok-e, Anna?
  – Bűbájosabb vagy, herczegnőm, az álomképnél, melyet akkor látunk, midőn
  az ég megnyilik szemünk előtt, s a másvilágból rózsaszin fellegeken
  himbál felénk a tündérek raja.
  – Fogadjunk, Anna! hogy Klára nálamnál is szebb.
  – Herczegnőm! miért kivánod mindig a lehetetlent?
  – Csak azért is kivánom, hogy ő szebb legyen, mint én! S miért ne
  lehetne?… Ah! – tevé hozzá lágy sóhajjal, – mégis óhajtanám, Anna! hogy
  a mi Kláránk szőke legyen. Tudod, én barna vagyok. Fürteim ében-sötétek,
  de az övéi világosak. Bizom Istenben, hogy világosak. Jer Anna, nézzük
  meg.
  E makacs teremtés szeszélyének nem lehetett ellentállani.
  Csakhamar a terrászon haladtak a fejedelemné laka felé.
  
  XII.
  A «fehérnépek» termében minden a legélénkebb foglalkozásban volt.
  Szabtak, kötöttek, varrtak, hímeztek, selyem közé ezüst és aranyfonalat
  sodrottak, gyöngyöt fűztek, boglárokat illesztettek övre s bibor
  ruhadarabokra.
  Kéz és szem úgy volt igénybe véve, hogy a herczegkisasszony belépése
  kikerűlte a figyelmet.
  Klára épen egy kerek rövid vállpalástot tartott kezében, midőn e halk
  szavakat hallá: – Nézd, Anna, nem szép-e? vagy talán azt hiszed, hogy ez
  nem ő? A többieket ismerem; de ha senkit sem láttam volna közülök,
  szintúgy tudnám, hogy ez ő.
  Klára látta, hogy minden leány egyszerre fölemelkedik ülőhelyéről.
  Követé tehát példájokat; azonban félénkségből vagy az illem iránt való
  finom érzékénél fogva, nem fordítá tekintetét azon iranyba, honnan a
  lassú beszédet hallá.
  – Csakugyan szőke, – folytatá az előbbi hang. – Anna! ah, mily fenséges
  aranyhaja van. Nem jósoltam-e meg? Tarts számot rá, hogy az előérzet
  soha sem csal. Nekem gazdag tapasztalásaim vannak e részben. Többé ne
  mondd, hogy gyermek vagyok. Szólj, kinek volt igaza?
  Klára lesüté szemeit, mert érzé a beszélő közelgését hozzá.
  – Anna, szólítsd meg! Te vén vagy, s kétségtelen mindig okosan kezded
  meg a társalgást.
  Klára félig fölemelte tekintetét.
  – Anna! mily szép metszetü kék szemek! Megnyertem volna a fogadást…
  Kedves Klárám! Anna csak azt akarja neked mondani, hogy Báthori Zsófi
  rendkívül örvend minden apróságon, a mi a te kezedből jön. Neki
  egyébiránt két palotahölgye van. Egyiknek kötelessége az ő haját
  befonni, a másik a fölöltöztetés többi részét teljesíti. Ezek a derék
  asszonyságok örömmel átadnák neked mára helyöket, s Báthori Zsófia
  rendkívül szerencsés volna, ha te, ki oly szép ruhadarabokkal
  ajándékoztad meg, saját izlésed szerint föl is öltöztetnéd. Úgy-e, Anna!
  erre akarod kérni Klárát, természetesen azon igéret mellett, hogy a
  szokott fölolvasás terhe alól egészen föl lesz oldozva.
  – Valóban, herczegnőm, e gondolat nem jutott eszembe, – szólt Anna
  megütközéssel.
  – Kölcsönözd el hát tőlem a derék ötletet. Vagy talán még jobb lesz, ha
  egyúttal magam lépek elő, hogy a te nevedben a szép Klára szolgálatát
  igénybe vegyem.
  Ekkor megfogta az elpirult szombatosnő kezét.
  – Jer, Klára, jelentsük az udvarmesternőnek távozásodat.
  Karonfogva vezeté a legnagyobb zavarban levő Klárát a mellékszobába, hol
  Petneháziné az udvari szertartások ekkora fölforgatásáról nem is
  álmodozva, csendes lelkiismerettel készült a fejedelemnéhez menni, hogy
  értesítse a nagyasszonyt mindazon szép és jó dolgokról, melyek a
  felügyelete alatt álló osztályban reggel óta történtek.
  Alig képzelhető a szerencsétlen udvarmesternő hüledezése, midőn a
  herczegkisasszony kivánatát meghallá.
  – Lehetetlen! lehetetlen! – rebegték vékony és szintelen ajkai.
  – Már mi volna abban lehetetlen, Petneházi néni? – tudakolá Zsófi
  negédesen. – Talán nem teszi föl Kláráról, hogy ne tudna engem
  fölöltöztetni?
  – Én mindent fölteszek e leányzóról, a mi helyes; csakhogy a herczegnő
  öltöztetése bizonyos személyeknek van kötelességül téve.
  – De tartozom-e én fölöltöztetni, ha öltözetlen akarok maradni?
  – Reménylem, azt nagyságod nem fogja megtenni.
  – Kétségtelenül nem, ha Klára öltöztet föl.
  – A két palotahölgy fog tizenegy órakor a herczegkisasszonyhoz menni.
  – Bizton jöhet a végett, hogy föl ne öltöztessen.
  – Szörnyűség! Talán nagyságod elfeledte, hogy még délelőtt György úrfi ő
  magassága látogatást szándékozik nagyságodnál tenni?
  – Jól emlékszem rá. De reggeli pongyolában fogadom. Miért ne? Rákóczi
  néni maga mondta, hogy az embert nem öltözéke teszi. Aztán, Anna!
  hányszor erősítetted esküvel, hogy pongyolában még szebben nézek ki? S
  nem kötelességünk-e, Petneházi néni, leendő férjünknek tetszeni? Meg
  vagyok győződve, hogy György elégült lesz kinézésemmel. Ő nem az ékköves
  pártát szereti homlokomon, nem a virágot fürteim közt, nem a gyöngyöt
  nyakamon, nem a csipkét mellemen. Jó leszek neki így is, a mint most
  vagyok. Aztán nyájasságommal pótolom a kendőzés hiányait. Elbeszélem,
  hogy nevessünk rajta, Petneházi néni töprenkedéseit. S úgy hiszem, van
  is jogom Györgytől szivességet kérni? A múlt őszszel azt kivántam:
  szerezzen nekem fekete gyémántot, a milyen a mesékben fordul elő. Ki
  hitte volna, hogy teljesítheti? de megtörtént. Most követelni fogom,
  hogy a régiek helyett keressen számomra két koromsötét palotahölgyet, a
  milyenek a mesékben szolgálják a herczegkisasszonyokat. Ki hinné, hogy
  kérésemet betölthetné? S mégis meg fog történni.
  – Boldog Isten! miket nem érünk még meg! Vigye a kisasszony Klárát
  magával. De csak mára engedem át.
  – Ki gondolna a holnapra, kivált midőn még fiatal! Úgy-e, Anna?… Jer
  Klára, menjünk. De most ne haragudjék rám, Petneházi néni!
  Ezzel nyakába borult a vén asszonynak s homlokát megcsókolá.
  *
  Klára, ki a fejedelemné termeiben mindent inkább tiszteletre méltónak,
  mint szemkápráztatónak, inkább fénytelen kényelemre, mint meglepő
  hatásra számítottnak talált, most, midőn a herczegkisasszony
  lakosztályába lépett, alig tudá csodálatát visszatartóztatni.
  A perzsaszőnyegek lába alatt, a nagy történeti, allegoriai és hitregei
  festmények a falakon, a bársony vagy mélykék atlasz boritékú és ezüst
  vagy arany himzésekkel, virágokkal ékesített butorok körűle, oly
  gyönyörűek, oly leigéző hatásúak voltak, hogy csakugyan a tündérvilágban
  képzelte volna magát, ha titkolt bánata, melynek sajgását a meglepetések
  közt is folyvást érezé, nem figyelmeztette volna, hogy a regék vidám
  országa helyett végre is a siralom völgyébe érkezett el, egy csábító
  szépségű ponthoz, melyen örömmel legel a szem, de a lélek nem frisül meg
  általa, s nem feledi azt, a mi nyomja, a mi csüggeszti, a mi
  zsibbadásban tartja.
  Zsófia, a cselédek nagy bámulatára, kézen fogva vitte Klárát a laksoron
  tovább.
  – Anna! – szólt, az őt követő asszonyság felé fordulva, – téged most
  elbocsátlak. Miért untatnánk bohó fecsegéseinkkel? Majd visszavezetem e
  leányt, a honnan elragadtam. Bízd csak rám!
  – Isten őrizzen, herczegnőm! azért engem itélnének meg és méltán.
  Zsófia kedvetlenül bigyeszté ajkait. – Jól van! jőjj hát utána, midőn
  délre harangoznak.
  – De herczegnőm, ha nálad találná Klárát György úrfi ő nagysága?
  – Bemutatnám őt neki. Hisz mikor volt György ellensége a csinos alakú
  nőknek?
  – De az illem!
  – Bizd Petneházinéra e kérdés miatt az aggodalmat.
  Anna kénytelen volt engedni.
  Mihelyest magokra maradtak, szólt a herczegnő:
  – Válaszszuk ki, Klárám, a legtetszőbb öltözetet. Györgynek helyes
  ízlése van. Oh! ő Rákóczi bácsinál sokkal kellemesebb férj lesz. Deli és
  megnyerő külsejű ifju. Szeretném, ha véleményedet hallanám felőle.
  Születésed és multad ismeretlen előttem Klára! az a fejedelemné titka s
  nem is akarom tudni; de ízlésed magas származású. Ha te Györgyöt nekem
  megdicséred, még inkább fogok azon magasztalásoknak hinni, melyeket róla
  szivem beszél.
  Klára lesüté szemeit és arczát pir borítá.
  Most még inkább érzé, hogy a herczegleány phantastikus magaviseletére
  bizonyos elővélemények is hatottak, melyek vonatkozással lehetnek az ő
  születésére s polgári helyzetére. Soha inkább nem átallá, mint épen
  most, a hallgatást, melyre a fejedelemné parancsa és a viszonyok
  kötelezték.
  – Ha te, ki többet láttál a világból, mint én, – folytatá Zsófia –
  Györgyöt tökéletes leventének fogod találni, akkor rögtön elhiszem, hogy
  őt nem szerelmem festi csak oly ragyogó színekkel. Mert tudd meg Klára:
  én halálosan szerelmes vagyok Györgybe. Ezt nemcsak Rákóczi néni, de
  maga Rákóczi bácsi is legalább százszor mondotta már.
  – Adja az ég, hogy nagyságodat úgy boldogítsa szerelme, mint a milyennek
  én óhajtom; – rebegé Klára kikerülőn.
  – Boldog! – sóhajtá Zsófia, szép homlokát redőkbe vonva. – Éleseszű vagy
  Klára! kitaláltad, mi hiányzik nálam… Pompásak úgy-e termeim?… de én
  mégis a szegény Báthori Zsófia vagyok. Elvették Istenemet; arany
  bálványt adtak helyette… úgy-e hallottad, hogy áttértem? Ne szóljunk
  erről többet. Válaszd ki öltözetemet. Te szegénynek születtél; én
  szegénynyé lettem.
  Klára egy könnyet látott a herczegleány szemében, s ez megszünteté a
  végtelen közt, mely a két némbert a társadalmi téren különválasztá.
  A szombatosnő közel érzé magát a herczegkisasszonyhoz s nem volt többé
  zavarban, midőn a csodálatosan szeszélyes és bizodalmas szavakat ennek
  ajkairól hallá.
  
  XIII.
  Zsófia, mihelyest a ruhatárban szemlét tartának, leült és a szombatosnő
  rendező keze alá bocsátá fejét, s bár máskor nyugtalan magaviseletével
  legtöbb bajt épen az öltözködéskor okozott, most oly bárányszelid, oly
  vidám és mosolygó volt, mintha minden percz új meg új élvezettel lepné
  meg.
  – Ah! neked Klára majdnem oly keskeny kezed van, mint nekem, – szólt a
  herczegleány, vékony, átlátszó ujjait elébe tartva, – lábad pedig, –
  folytatá fecsegését, – kicsinységben még fölülhaladja az enyémet is.
  Hirtelen meg sem tudnám mondani, hogy úrfiaink közt melyik érdemelne
  férjed lenni. Majd körülnézünk, Klára. Gyulai pártfogásom alatt áll, s
  természetes, hogy hibái iránt elnézéssel vagyok, jó tulajdonait pedig
  élesebb világításban látom. Különben vannak mások is, kik vele
  versenyezni fognak kezedért. Mert tudd meg Klára, hogy én téged férjhez
  adlak; neked velem egy napon kell menyegződet tartani.
  Klára kénytelen volt szomorúsága mellett is mosolygani a herczegleány
  gyermeteg ötletén.
  – Vajon külsőnkért szoktak minket inkább szeretni a férfiak, vagy pedig
  belsőnkért? – kérdé Zsófia, szabaddá lett karjaira tekintve. – Rákóczi
  néni csak a belsőnkért tart férjeink szerelmére érdemeseknek. Ez nagy
  megrövidítésem volna, Klára! mert még mamámtól is többször hallám, hogy
  igazi ördög vagyok s nehéz föladat belőlem valami helyest faragni.
  Túlzás biz’ ez a rólam elterjedt rossz hír; de annyit önként megvallok,
  hogy a szépségnek is segítségemre kellene jönni, hogy György mindig
  hibátlannak találja magamviseletét. S te, Klára, egészen jó természetű
  vagy-e?
  – Az emberek elnézésére folyvást nagy szükségem volt, herczegnőm!
  – Épen ezért kell alázatosoknak lennünk, mint mondja Csulai uram, ki
  szivében alkalmasint kevélyebb Sámuel főpapnál, pedig szüntelen hajlong,
  és hányszor nem láttam már a feje lágyát, noha sokkal magasabb nálamnál.
  Igazat szólva, valódi alázatosoknak én a mezitlábos barátokat tartom; de
  ezekről itt nem szabad beszélni. Te se említsd őket Klára, mert az
  udvari szokás nem engedi, hogy őszintén elmondjuk nézeteinket. Aztán
  egyéb baj is van e kérdésre nézve… De remek kezed van, Klára, befontad
  hajamat, a nélkül, hogy éreztem volna! Mennyit tanulhatnának tőled
  palotahölgyeim! Mindig tépnek. Soha sem volt fejem ily kecsesen
  fodrozva… Már most ereszsz föl a székről… Ülj le a helyemre… Ne
  vonakodjál, kérlek!… Okvetlenül akarom, hogy leülj… Így ni!… Tudod-e, mi
  a szándékom?… Hát csak az, hogy most én fodrozom föl fürteidet; még
  pedig saját izlésem szerint.
  Klára a sápadásig megijedt e szertelen leereszkedésen, s eleget is
  tiltakozott, de hasztalanúl.
  A szeszélyes herczegkisasszonyt föltett szándékától le nem lehetett
  beszélni.
  Alsószoknyában, szabad karokkal, s fésűvel kezében hozzáfogott a
  szombatosnő feje rendezéséhez.
  Kibontá ennek aranysárga haját és sűrű palástként hagyá a földig
  hullámzani.
  Azután szépségén és csillámán bámult.
  – Tudd meg, Klára, hogy ha e hajzattal nem birnád örökre lekötni leendő
  férjed szerelmét, akkor nincs varázs az egész világon, s igaza van
  Rákóczi néninek, midőn a talizmánról sem tart semmit. Képzeld csak, ő
  még a talizmánban sem hiszen! Ez a mi udvarunk, Klára, igen kétkedő. Ha
  egy hétig nem látná az égen a napot, azt állítaná, hogy bizonytalan,
  vajon ott van-e még? Sokat tudnék én neked erről beszélni; de
  tanácsosabb a hallgatás… Oh! minő szép hajad van, Klára!… dicséretet
  érdemel az enyém is; de mi tagadás, szeretnék veled cserélni, ámbár,
  miért ne vallanám be? karjaimat és vállamat talán nem adnám a tiedért.
  Egészen másként áll gyönyörű szemedre nézve a kérdés… Most már befonom
  hajadat, s ha tépni találnálak, kérlek, légy engedékeny
  tapasztalatlanságom iránt.
  Épen hevében volt a munkának Zsófi, midőn a semmiről nem értesűlt két
  palotahölgy belépett.
  Nincs toll, mely leírhassa e tisztelt úrhölgyek fölindulását.
  Egyik nyitva feledé száját; másik kiejtette kezéből a könyvet, melyből
  olvasni akart.
  – Talán nem vagytok megelégedve az alakkal, melyet a kisasszony
  hajzatának adtam? Igaz, én gyakorlatlan vagyok még; de szerencsémre itt
  teljesül a közmondás, hogy a szépen minden szépen áll.
  Ezzel tovább folytatá a piruló Klárán müvészetét.
  – Mit fog mondani ő fensége, a fejedelemné!
  – Istenem! egy herczegkisasszonyt ily foglalatosság közt találni! –
  sopánkodtak a palotahölgyek.
  Aztán, midőn el kellett távozniok, összedugták fejöket, találgatásba
  merültek az idegen leány ki- és miléte felől, közlék nézeteiket
  ismerőseikkel, azok a magokéival, a nők a férfiakhoz vitték a talányt, a
  férfiak a nőkhöz hozták vissza, s pár óra alatt a fejedelmi udvar egész
  személyzete azon nagy kérdésen törte fejét, vajon kinek kedvéért lett
  fodrászleánynyá Zsófia herczegnő? Micsoda lény az a «fejedelemné titka»?
  Hol van családja, hazája? Ki akarja nőül venni? Kinek volna helyén
  áhítozni az udvar e kegyeltje után? Ki rendezhetné vagyonát a magas
  pártfogás alatt álló személy hozományával? Ki tehetne tönkre magát e
  fényüző s elkényeztetett teremtés pazarlása miatt?
  Ah! mennyi suttogás, mennyi sürgés támadt!
  S minderről épen semmit sem gyanítva, végezték be az öltözködést Zsófi
  és Klára.
  A herczegleány, miután ékszerei közül egyet sem erőltethetett új
  barátnőjére, egy ibolyabokrétát tűzött ennek keblére, a közelgő kikelet
  ajándékát, a szerénység jelvényét.
  – Ah! – sóhajtá most Zsófia, az órára tekintve – Györgynek már itt
  kellene lenni. Eddig soha sem késett. S hol van Anna? Miért nincs György
  nálam? Te talán nem is tudod, Klára! hogy minden percz, melylyel
  jegyesünk a határozott időn túl érkezik meg, vádlónak tekinthető.
  Györgynek már tizenkét vádlója van. Nem elég-e a kihallgatás nélküli
  elitéltetésre is?… S Anna miért feledte el kötelességét? Jer! siessünk
  az elfogadó terembe. Ha Anna kimarad, te lészsz udvarmesternőm, a meddig
  a fiatal herczeg nálam mulat. Oh Istenem! hisz csak nem lehetek magamra.
  Klára tűhegyen állott a zavar és átallás miatt.
  Zsófi a díszterembe voná őt, fejedelmi méltósággal ült a kerevetre, s
  tanítgatá Klárát a szertartásos arczra és állásra.
  – Most jól van. Neked komolynak kell lenni, mintha Anna volnál. Az
  udvarmesternő az ily elfogadásokkor kettős kötelességgel bir: az
  illedelemnek furcsa, de talán hasznos törvényeire ügyel; értesíti a
  fejedelemnét, ha valami szokatlan történik: szóval, félig nagynéne,
  félig kém. Vedd ezt szivedre, Klára. Saját érdekemben szeretném, ha
  arczod vén és redős volna; de a te érdekedben meg vagyok elégedve, hogy
  sem éltes, sem fonnyadt. Pótold, kérlek, komoly tekintettel az évek
  hiányát.
  – Talán azt adja az Isten, – rebegé Klára, – hogy Anna ő nagysága
  megérkezik.
  – Ne bizzál a véletlenben, gyermekem! légy oly komoly, mint a deczember
  hónapot festenék le a naptárban, ha nőnek hinnék.
  Ekkor a kamarás, Gyulai Ferencz lépett be.
  – Kassai itélőmester és országtanácsos akarja alázatos udvarlását tenni.
  – Nem fogadhatom el, – szólt durczásan a herczegleány. – Épen most várom
  György herczeget.
  – Kassai István itélőmester és országtanácsos, ő fensége a herczeg
  megbizásából remélt magasságodtól kegyes elfogadtatást, – szólt Gyulai.
  Zsófia herczegnő tekintete kedvetlen benyomásokat árult el.
  Küzdeni látszott szeszélyével, de talán kiváncsisága vagy aggodalma
  legyőzte azt.
  – Helyettes udvarmesternőm itt van; tehát elfogadhatom a tanácsos urat,
  – szólt ünnepélyesen.
  A helyettes udvarmesternő ott volt ugyan; de arcza márványfehér lett s
  lábai alig birták tartani.
  Gyulai pedig e fehér szoborra csudálkozó tekintetet vetett, mintha
  találgatni akarta volna, melyik görög istenség kifosztott templomából
  hozatott e műremek a fejedelmi palotába!
  – Gyűlölöm Kassait, – sóhajtá Klára halkan, öntudatlanul.
  – Gyűlölöm Kassait, hallá a kerevetről visszhangzani lassan,
  álomszerűen.
  Az udvarmesternő a herczegnőre, ő rá veté szemét: mindketten megütődvén
  önkénytelenül föltárt eszméik rejtélyes összetalálkozásán.
  Alig egy percz mulva az eltávozott Gyulai után Kassai lépett be.
  
  XIV.
  A vén ember szokott cynismusával vegyült szertartásos tisztelgések közt
  közelített a herczegleányhoz, ki az érett kor komolyságát utánzó
  magatartással ült kerevetén, s a fejedelmi nőket megillető méltóságból
  mentől többet igyekszik arczkifejezéseire ruházni.
  De ezen ünnepélyesség nem gátolja Kassait abban, hogy Klárához érve,
  szürke, bozontos szemöldei közül kutató tekintetet ne vessen rá, mi a
  szombatosnő szivét még összébb szorítá, s az udvarmesternői szerep
  eljátszására is igen zavarólag hatott…
  – Herczegnőm! – szólt Kassai kedélyes udvariassággal, – ő magasságához,
  a fejedelemhez voltam parancsolva, midőn az ifju herczeg, kinek
  résztvevő és könyörülő szivét minden szerencsétlenség mélyen meghatja, a
  palota előcsarnokában találkozott velem. Épen fönséges atyja belső
  szobáiból jött ki, s rendeletet adott, hogy rögtön nyergeljenek s hogy
  személyzete is üljön lóra, kísérje őt az áradat színhelyére. Nem vagyok
  bizonyos, szólt ekkor hozzám fordulva, visszajöhetek-e azon órára,
  melyben Zsófia herczegnőnél akartam tiszteletemet tenni? s valóban igen
  lekötelezne kegyelmed, itélőmester uram, ha arról személyesen nyugtatná
  meg a herczegnőt, hogy óvatos fogok lenni és másokon segítve, éltemet
  botorul nem koczkáztatom.
  – Nem koczkáztatja? – szólt ingerülten Zsófia. – Ő nem koczkáztatja? S
  ezt akarja velem kegyelmed elhitetni? Mindenütt együtt lesz a
  veszélylyel! Fölkeresi, a hol csak találhatja… Vagy nem ugratott-e
  kőfalakon keresztül, mélységeken át, hogy szememet iszonynyal hunytam
  be? Nem hallok-e naponként róla csodálatos híreket? Most lóháton megy
  föl a lépcsőkön; majd meg a seb miatt felbőszült bölény elébe rohan. És
  óvakodásáról mindig a legvakmerőbb vállalatok előtt biztosít. Nem építek
  igéreteire semmit. Rákóczi néni is mondta, hogy szoktassam el magamat a
  remegéstől; mert könnyebb nekem megtanulni, hogy ne féltsem őt, mint
  neki, hogy ne adjon folyvást a féltésre okot.
  – Ez egyszer semmi komoly ok nem forog fönn. A gyors olvadás a Maroson
  megindította a jégtáblákat, s azok Portusnál összetorolva, kiöntést
  okoztak. Hisz ezt méltóztatott nagyságod már hallani?
  – Most hallom először.
  – Inkább segélyezésre van szükség, mint életmentésre.
  – Nekem fölösleges ékszereim vannak, – szólt Zsófia.
  – Kenyér kell nekik, egy kevés ruha és ideiglenes lakás; mert Portus és
  Váradja nagy részét vagy a Sebes vagy a Maros árja borítja, bár
  mindenütt gázolhatón. No! legfölebb két házba tolult a hab az ablakon, s
  azok is viskók voltak. Csak egy üres bölcsőt láttak a Maroson úszni, s
  csak egy növendékgyermek hulláját találták a Sebes fűzei közt. Más
  szerencsétlenségről nem vagyunk értesítve.
  – Szörnyű, szörnyű! Klára, gyűjtsd össze ruháimat, hogy oszszuk ki a
  károsodtak közt… De hol van Klára?… Udvarmesternőm eltünt. Nem látta-e
  itélőmester uram, hogy merre ment?
  – Úgy gondolom, az öltözó-szoba felé, nagyságos kisasszony! Egyébiránt
  reszketett, halálsápadt volt, s mint gyanítom, aggodalmai nem voltak
  közönségesek.
  – Mindig így szokta Kassai bácsi az embereket ijesztgetni! – szólt
  Zsófia, egészen feledve méltóságát s az ünnepélyes fogadással járó
  feszes modort. – Többeket tudok már, a kik félnek csak rátekinteni is a
  bácsi arczára.
  – A herczegnő ideiglenes udvarmesternője talán épen ezek közé tartozik?
  – tudakolá mosolyogva Kassai.
  – Majd megkérdem tőle.
  – Ha jól emlékszem, már egyszer látott, s akkor szintén nagy zavarba
  jött.
  – S csak egyszer? Azt kell hinnem, hogy többször is.
  – S miből gyanítja nagyságod?
  – Engedjen arról hallgatnom.
  – És szabad-e tudnom, miként jutott a tőlem félő hölgy azon magas
  hivatalba, melyben most találni volt szerencsém?
  – Kinevezés által.
  – S ki nevezte ki?
  – Magam, – szólt Zsófia méltósággal. – Igaz, csak egy órára; de azzal
  bebizonyítám, hogy állandólag is lehetne azzá, a mivé tettem.
  – Kétségkívül magas születése vagy rendkívüli tulajdonai jogosították e
  kitüntetésre?
  – Hogy a magas születés nálunk az előmenetelre nem okvetlenül szükséges,
  azt a tanácsos úr saját magáról tudhatja.
  – Nagysád tökéletesen meggyőzött a rangra nézve, – szólt cynicus
  vidorsággal Kassai. Csak még azt nem tudom, hogy a félénk hölgy, oly
  fiatal korában, s oly gyermekes modor mellett nagy képességeinek minő
  jeleit adhatta?
  – Ez, itélőmester úr, az én titkom.
  – De legalább neve nem?
  – Az, itélőmester úr, a fejedelemné titka.
  – S honnan jött ide?
  – De nem tudná-e Kassai bácsi megmondani, hogy hová ment innen?
  – Véghetetlenül sajnálom, hogy azzal a herczegnőnek nem szolgálhatok.
  – Fájdalom! hasonló helyzetben vagyok én is kegyelmed azon kérdésére
  nézve, hogy honnan jött?
  – Miután tehát szerencsém volt egy az udvari szertartás szerint fontos
  ügy felől nagyságodtól megnyugtató fölvilágosítást nyerni, kegyes
  engedelemért folyamodom más tárgyra nézve a herczegnő figyelmét igénybe
  vehetni.
  – Udvarmesternőm eltávozott s kegyelmed, ki az udvari szertartásokra
  hivatkozott, bizonyosan nem feledte el, hogy az elfogadásoknál az
  udvarmesternő jelenléte szükséges.
  – Valóban nagy hiba volt Komjáthi Anna ő kegyelmének, a
  herczegkisasszony udvarmesternőjének kimaradása, azonban miután az ügy,
  melyről szólani akarok, György ő fenségére vonatkozik, azért is el kell
  hallgatnom Anna asszony mulasztását, mert ez kellemes alkalmat nyújt
  nekem, régi óhajtásom teljesítésére. Igen herczegnőm, négyszem közt
  vágytam nagyságoddal beszélni, s midőn most erre alkalom nyílt,
  háládatlan volnék, ha észrevétetném másokkal azon hanyagságot, mely ily
  váratlan szerencsében részeltet.
  – Tehát az itélőmester úr elnézést igér nekem elnézésért. De feledi,
  hogy György miatt aggodalomban vagyok? Hogy a szerencsétlenség
  martalékai segélyemet várják? Hogy Klára, kinek a könyörület
  teljesítésében oldalom mellett kellene lenni, csodálatosan eltünt? Hogy
  általában tűhegyen ülök itt? S hogy nem szeretek semmi kellemetlen
  érzést? Szóval, most Annára van szükségem,… ha tudniillik Kassai bácsi
  nem akar udvarmesternőm lenni.
  – Valóban, nem tudom, birok-e elég képességgel e fontos hivatásra. S mit
  kellene tennem, hogy legalább mint udvarmesternő elmondhassam azt, a mi
  szívemen fekszik?
  – Bejön a ruhatárba s velem együtt kiválasztja a használható darabokat.
  – Esdeklem alázatosan, a károsultak oly sorsú egyének, kiken nagyságod
  legdurvább vászna, legviseltebb ruhakelméje is valódi gúny volna előbbi
  állapotjok ellen.
  – De aranylánczaimat és karpereczeimet eladhatják.
  – Nem értik becsét e drágaságoknak, potom áron adnának túl azokon; nem
  is említve, hogy a szolgabiró tolvajságért, csupa tévedésből,
  befogathatná őket.
  – Reménylem, kegyelmed ért a drágaságokhoz?
  – Valamennyire értek, herczegnőm.
  – Tehát én most az udvarmesternőt elküldeném, hogy adja el az ötvösöknek
  csekélyebb ékszereimet. S ha kegyelmed udvarmesternőm lett, kiválasztjuk
  a szükségeseket, s rögtön elviszi az ötvösökhez. A válogatás alatt
  megengedem, hogy beszélgessen arról, mit szivén hord, noha bevallom,
  inkább szeretném, ha ez időközben Klára beszélne velem.
  – Csodálatos lény lehet az a Klára! S kell-e még egyebet is tennem,
  herczegnőm?
  – Természetesen. Midőn a pénzt beszerezte, hintómba ül, elmegy a
  helyszinére, segít a szűkölködőkön, kiosztja adományaimat, s gyorsan
  visszatérve, pontos előterjesztést nyujt be hozzám a történtekről.
  – A hintón kívűl, herczegnőm, a többi feltételeket elfogadom. Már hiába,
  inkább bizom saját lovaimban.
  – Menjünk tehát a ruhatárba.
  A gondviselés úgy akarta, hogy e válságos perczben lépjen be Anna.
  Az elkésett udvarmesternő kipirult, midőn Kassait megláttá.
  – Épen a tanácsos uram ő kegyelme igérkezett kötelességeid betöltésére,
  Anna! s úgy hiszem, e megszégyenítés eléggé megbüntet.
  Anna inkább a rettegett Kassai, mint a herczegnő előtt mentve magát,
  fölhozá, hogy saját szemeivel látta György urfi kilovaglását, s ebből a
  mai elfogadás más napra áttételét következtetvén, szabadságot vett
  néhány perczig haza távozni.
  – Most már a tanácsos úrra egész figyelemmel hallgathatok! – szólt
  Zsófia mosolyogva Kassainak, ki négyszem közt szeretett volna vele
  beszélni, kellemetlen helyzetén.
  – Talán az árvíz miatt károsultak ügyétől vonnám el drága idejét.
  – Sietni fogunk majd Annával a szükségesek kiválasztásában. Csak szóljon
  kegyelmed haladéktalanúl, mert már kiváncsivá tett, s a nők, mint Anna
  mondani szokta, inkább uralkodhatnak még gyűlöletükön is, mint
  ujságvágyokon.
  Anna megütközött ugyan a neki tulajdonított észrevételen, de kötelessége
  szerint hallgatott és szertartásos szigorral tartá magát a néma tanúk
  szerepéhez.
  Kassai a szerencsés alkalom elszalasztását eléggé fájlalá, de sokkal
  több tapintattal bírt akár arra, hogy egészen hallgasson, akár hogy
  mindent elmondjon. Szerette volna György urfit, ki Pécsi Simonhoz és
  Szeredihez közeledik, dícséretes ürügy alatt Fehérvárról eltávolítani,
  de Annában kétes jellemű segédnél többre alig számíthatott. Ez
  alkalommal tehát csak általánosságban, csak előkészítésként kellett
  működnie, különben koczkáztathatá a sikert.
  – György herczeg, – szólt tehát, mintha egy épen most félbeszakított
  tárgyat folytatna, – György herczeg a Maros kiöntése miatt veszélyben
  forgók jó nemtője lesz. Életét nem koczkáztatva, megmentheti másokét, s
  a nép hálakönyeit szép tetténnek adójául elfogadhatja, oly föláldozások
  nélkül, melyek a herczegnő és a haza aggodalmait igénybe vehetnék. Ezt
  nevezem én helyes gazdálkodásnak az erénynyel. De vajon mindig számító
  gazda-e az ifjú herczeg? A mult őszszel a meggyúlt pajtába rohant, mikor
  már a boronák töredezni kezdettek s a láng az ablakokon kitört. És miért
  koczkáztatá az életét? Hm! hogy megmentse egy parasztnőnek fejős
  tehenét. Hát nem lett volna-e helyesebb, ha már a károsultat szánta, más
  tehenet ajándékozni neki? A farsang végén Bánffy Gergely lakodalmán,
  melyre nyolcz vezetéken hozott paripával jelent meg, egyszerre bezáratta
  az udvarkaput.
  – Hallottam, – szólt közbe Zsófi – részletesen hallottam a történteket.
  Sorba állította a vendégek kocsiait, úgy, hogy az egész tért
  betöltötték. Ekkor a magával hozott rókát szabadon bocsátá. Lóháton,
  ostorral kezében és a szekerek közt nyaktörő ugratásokkal üldözte,