A rajongók (2. kötet): Regény - 13

más fejlemény. És nem gúnyolnák-e ki őt e gyávaságaért még azok is, kik
ellenségei közé nem tartoznak?
S végre, ha rosszakarói törvénysértésnek állítanák a tartandó
összejövetelt, nem mondhatja-e megczáfolásukra, hogy épen az
izgatásoknak akarta útját bevágni, s az ország békéjét fenyegető
veszélynek anyagait törekvék széthordani, midőn a szombatosokat magához
hivatá, hogy a haza alaptörvényeibe ütköző terveiket meghiúsítsa?
És a legrosszabb esetben is, ki támadhatná meg őt az új hitért, melyhez
határozottan soha sem csatlakozott? E végső, de sem eléggé igaz, sem
eléggé becsületes érvet, a rabulistai szellem közlé a különben nemes
indulatú Pécsivel.
Megállapodott tehát abban, hogy az összejövetelt, noha máris egyébre
fajult, mint gondolá, nem fogja elhalasztani.
– Nagyságos uram, – jelenté megint a számtartó – a fehérruhások már
háromszázon fölül vannak. Holnap reggelig még fölösen fognak gyarapodni,
s nem férnek el a könyvtárba. Különben is talán jobb volna a földalatti
boltok valamelyikét választani ki, a mint az áhitatosságok alkalmával
tevők, midőn nagyságod a szent igéket hirdeté, s erkölcsös életre vezető
tanításokat közle velünk, hogy a hitben és szeretetben újjászülessünk.
– A régi templomot hozd rendbe – parancsolá Pécsi, – mert abban
tanácskozunk.
– Ne vonassam-e föl holnap reggeltől délig a dobogót?
– Ne tedd. De minden megérkezőt, ki nem látszik szombatosnak, a vár
homloksorába szállásoltass be. Ha nem lehet másként, saját szobáimból is
szakíts számokra. Csak közel ne hozd őket a templomhoz. Ha
összejövetelünk alatt velem akarnának beszélni, mondd, hogy
kilovagoltam, vagy ágyban fekszem és rosszul érzem magam.
– S hát a midőn igen sürgős dologban akarnának nagyságoddal találkozni?
– Akkor sem fogadhatok el senkit.
– S ha levelet adnak át, vagy czédulát?
– Tedd iróasztalomra, hogy a gyűlés végével föltörhessem.
Pécsi mihelyt intézkedéseit végzé, hosszú, kedélyes, s maga sem tudja,
miért, igen érzékeny levelet irt Deboráhnak. Forró kifejezésekkel
emlékezett meg leánya nemes tulajdonairól, szeretetéről,
kötelességérzetéről, s megáldá, mint a távozáskor, vagy kórágyunknál
szoktuk, szivünk kegyeltjeit.

IX.
Az az imaház, melyet zsufolásig megtöltöttek a szombatosok, több
nemzedék óta állt elhagyatva és néptelenül.
Midőn oltáránál utószor mutaták föl a szentséget, a földesúr, elzárt,
külön karzatból emelt buzgó fohászt az éghez, esdekelvén, hogy a
villongós idők kiméljék meg családját, várát, s különösen az egyházat,
melyben annyi ős pora nyugszik, és annyi élő nyert vigaszt.
Akkor az imáját végzett földesúr a karzat lépcsőjén lehaladva, megállt
és küzde magával: hogy mit tegyen?
A kis falajtó gazdagon butorzott szobákba vezetett, a fölemelhető
kőkoczka pedig a kriptába, hol egy üres koporsó titkos menhelyet fedett
el a szem elől. Itt biztosan lehete lappangani, föltéve, hogy a lélekző
rész, mely az idő által okozott repedésnek látszott, annyi friss léget
bocsát be, a mennyire a tüdőnek okvetlenül szüksége van.
A földesúr, kiről beszélek, hosszas tusakodás után a kriptába vonult, s
többé soha senki sem látá. Pécsi, midőn Balázsfalva birtokosává lőn,
történetből az üres koporsót fölfedezte, és sokáig töré eszét azon, hogy
mi ok vezethette az embereket halott nélküli temetésre. A levéltárt
hasztalan kutatá. Szótlan, némán maradt a történelem s nem adott sem
könyvei, sem okmányai által választ a nyomozó Pécsinek. Deborah, ki az
üres koporsó fölfedezésekor már serdülő volt, atyját azon phantastikus
véleményre akarta téríteni, hogy a kegyetlen várúrnak leánya szökhetett
el valami kalandor lantossal, s ezért lőn szükségessé a megaláztatást
szinlett temetéssel palástolni. De bármily elfogadhatónak látszék e
megoldás, ellene harczolt az, hogy a koporsó nem volt leszögezve. Pécsi
számtartója, ki a kripta titka fölött folyt vitákat hallá, egyszer csak
azon hírrel rontott be, hogy ő az üres koporsó halottját megtalálta, s
ekkor beszélé, hogy a koporsó feneke súlyosabb érintésre felnyilik, hogy
ablaktalan, sötét és dohos levegőjű szobához vezet, melynek alakos a egy
pánczélba öltözött csontváz, ki, mint látszik, a védelemre szükséges
minden fegyverrel el van látva, sőt arany serleget, boros kannát, és az
edények után itélve, élelmi szereket is tartott magánál. E fölfedezés
még inkább fokozta Pécsi kutatási vágyát, s midőn adatokból nem
indulhatott ki, a homályos mondát választá kalauzúl, mely a várnak a
templommal egybekötött, most düledékben heverő szárnyát, földalatti
járdákkal áthálózottnak festé, s arról regélt, hogy a titkos kijáratnak
a Maros hajdani révéhez vivő torkánál, a martalóczok legyilkolák a vár
minden cselédét és vendégeit, kik a fosztogatók elől menekülni
reméllettek. Csak egy szaladt el bántatlanul, s többé Balázsfalvára
vissza sem tért: a várúr unokaöcscse, s örököse. Élte fogytáig mélyen
hathatott rá a mészárlás emléke, mert Balázsfalván udvari káplánt sem
tartott többé, pusztulni hagyá a várt, s családja számára az ország
egészen más részében építtetett kriptát. Azóta a templomban éjente siető
lépések kopogása hangzik, gyertyák égnek és alszanak el rögtön, s ha a
szél dühöngeni kezd, élesebb sivalkodásai közé szavakat és hörgéseket
vegyít.
Pécsi a monda kedvéért ásatásokat tett, s valósággal megtalálta és
kitisztíttatá a földalatti járdát. A hajdan titkos út az egész néptől
ismertté lőn. De a kriptának mellékajtajáról, a koporsóról, s az
ablaktalan szobáról, mélyen hallgatott, a mióta lehetetlen volt azon
gyanúra nem jönnie, hogy az unokaöcs, kiről a nép regél, alkalmasint egy
szétágazott család őse volt, melynek tagjai közé sorozni szerette boldog
emlékű nejét is. S miért közlene épen ő a világgal oly gonosztettet,
melyet még senki sem tud, s mely saját leányának sértené büszkeségét?
Mert nem valószínű-e, hogy a talált váz Deboráhnak nagy fáradsággal
szerzett ősét vádolja?
*
A templomot, melyet Pécsi csak a régiség iránti szeretetből oltalmazott
a teljes összeromlástól, egészen belepte a szombatosok raja. Vásári
csoportozat volt; tarka vegyüléke a különböző vidékekről összehordott
arczoknak és ruháknak. A vallásos buzgóság örvendeztető, de a jelen
körülmények közt egyszersmind aggasztó jeléül tekinté Pécsi, hogy a
hiveknek legalább fele a szabad székelyek oly osztályából került ki,
mely csak nagy áldozattal lőn e távoli útra képessé. Némelyike valódi
koldusnak látszott, ki a várkapu előtti kerek kövön hagyta hegedűjét,
hogy most a «fehérruhások» szent gyülekezetében az új Jeruzsálem
ügyeivel foglalkozzék. Ezt a szemlélőre nézve sötét képet fölvilágosítá
egy pár fényes ruhájú s tekintélyes állású úr jelenléte; míg viszont
komoly kifejezésűvé tevé az itt-ott mutatkozó fegyver, s különösen a
rézcsákányok figyelemre méltó száma. Nem lehetett kivánni, hogy a
kisbirtokosok szokott viseletöktől – s ahhoz tartozott a védelmi
eszközök különféle neme is – megváljanak, de az egész csoportozat, úgy a
mint alakult, sokkal inkább látszék a népgyűlés szinét hordani magán,
hogysem Pécsi óhajthatá, ki a szombatosságot üldöző törvényekkel
összeütközésbe jönni vonakodott. Legkülönösebben meglepte pedig őt egy
hosszú hószakálú, hófürtű alak, egészen fehér mezben, szép és szabályos
arczczal, bánatos, merengő és szigorú kifejezésű vonalain
félreismerhetetlen jeleivel az ihletettség ama csodálatos nemének,
melyet akár őrjöngésnek, akár jóserőnek tartsunk, igézete alól menekülni
nem igen tudnánk.
Kádár vala ez, a Jefta atyja, ki Klára leányát másodszor megkeresztelte.
Pécsi nem képzelheté, hogy a fehér aggastyán, kit rideg kunyhójából a
lelkesedés hozott ide, a szombatosok legnagyobb tekintélyévé emelkedett,
a mióta Szőke Pista, a szárdisi szent, családostul együtt eltünt. De
ámbár az újabb izgatások felől értesítve nem volt, megdöbbenték őt a
mindinkább magába mélyedt férfiú agát-fekete szemei, melyek a templom
mennyezetén függtek, és halkan mozgó vékony ajkai, melyek beszélni
látszottak a nélkül, hogy szóltak volna, s az arcz szinének élénk
változatai által jelzék a kebelben támadt érzések erős hánykódásait.
– Ez a próféta, ki mint Esdrás sírni és könyörögni szokott a nép
bűneiért – adá válaszul a thyatirai pap a tudakoló Pécsinek.
– S mióta vannak a szombatosoknak látnokai? kérdé ez megütközéssel.
– A mióta ellenök fegyvert köszörülnek a tévedések emberei és a hatalom
poroszlói.
– És hol lakik e rajongó?
– E szentet Szárdis városába rendelé Jehova az ige hirdetőjévé, midőn az
előbbeni pap családostul együtt eltünt.
– Hogyan? hát Laczkó uram nincs Szárdisban?
– Nagyságod védszárnyai alatt hittük fáradozni őt az Úr szőlőjének
mívelésében, s csak tegnap tudtuk meg, hogy csalatkozánk. Talán a
pogányok földjén vert magának tanyát. Prófétánk, mihelyt eltünésének
hirét hallá, megemlékezett az emberi nem esendőségéről, szaggatni kezdé
alsó és felső ruháját, szaggatni haját, szakálát, és leült a porba,
siránkozván az Antikrisztus közelgése miatt.
– Én egészen új világba vagyok sodorva, – szólt a bámuló Pécsi. – Mi
történt közöttetek, hogy nyelvetekre most alig tudok ráösmerni?
– Nagyságod Darius Longimanus udvarában maradt, míg minket az új Esdrás
Jeruzsálembe vezetett vissza, hogy többé semmi hatalom által ne engednők
magunkat a lélek fogságába hurczoltatni – válaszolá a thyatirai pap.
Pécsi bámuló szemeket vetett rá. Vele még így nem bántak párthívei. Soha
sem mondák, hogy elmaradt az időtől, elszigetelve áll, nem fogja föl a
helyzetet, zászlaja van, de kisérői nincsenek.
Kádár e közben alig mozgatá ajkait, míg egyszerre halálcsend lőn a
templomban.
– Már megszállotta őt a lélek – súgá Pécsi Simon fülébe a thyatirai
angyal.
– Vándorok vagyunk, Izrael Istene! az igéret földje felé vándorlunk –
szólt imára fogott kezekkel Kádár. Saruink még ma Ramesse földjét
tapodják; de holnap már útban leszünk Suchotnak tartva, hogy örökre
elszakadjunk az egyiptomiaktól. Mert nem akarunk, Jehova! azokkal, kik
törvényedet megvetik, együtt imádkozni, együtt temetkezni, együtt
támadni föl. Kiköltözünk külsőleg is az ő templomaikból, miután
szivünkben úgy sem voltunk soha velök. Segíts ez elvándorlásban, mint
segítéd Mózest, midőn Pharao országából kiköltözni készült. És ha minket
ellenségeink üldözőbe vesznek, jelenjen meg nekiek a te haragod a ragály
és dögvész alakjában, s irtsa ki egy éj rövid folyama alatt a házasságok
minden zsengéit, a trónon ülő Pharao elsőszülöttjétől kezdve a tömlöczbe
zárt fogoly elsőszülöttjéig. Legyen minden úgy, a mint volt Egyiptomban,
midőn választott néped zsarnokai közt a kétségbeesés miatt oly kiáltás
támada, minő soha sem hallatszott többé. Amen.
Kádár imáját utánmormogák a buzgóbb szombatosok. Voltak azonban, kik
nehezteltek, sőt boszankodással hallgaták a vad kifejezéseket. Gálfi
leült, nem akarván elismerni, hogy az ima lehessen, mely csak a gyűlölet
húrjait pengeti.
Pécsi most jogosítva érzé magát, a vendégi jog daczára is röviden
végezni oly gyülekezettel, melynek többségét a rakonczátlanság igéi
ragadják el.
Kezével intett csendért, de a rajongók tömege hosszasan zsibonga, s a
mérsékelt érzelműek rendreutasító lármája még öregbíté a zavart.
[Illustration: Kádár imája.]

X.
Majdnem ez időben érkezett Kassai Elemér a várba.
Lova ki volt fárasztva.
S nem jött senki, hogy átvegye és megjártassa a tajtékzó állatot!
A vidék legnépesebb uriháza mióta lőn ily elhagyatott? vagy talán csak
őt nem akarják elfogadni? E gondolattal nézett körül Elemér azon
udvarban, melynek cselédei egykor örvendő tekintettel tolakodtak elébe.
Végre, miután pár arcz a folyosóról és a cselédszobák ablakaiból, hogy
észre ne vétessék, visszavonta magát, egy borzasfejű lovászgyerek jelent
meg.
– Vezesd a lovat körül, – szólt az érkezett. – Itthon van-e ő nagysága
Pécsi Simon uram?
– Majd előkerítem a számtartót – válaszolá fonákul a fiu.
– Azt kérdem tőled, hogy itt van-e a vár ura, vagy talán még nem
érkezett meg a városból?
– Miska bácsi! fusson kend a számtartó után, mert katonavendégünk van –
kiáltá a gyerek a folyosón eltünt alak felé.
– Öcsém, Jancsi, szedd föl magad s hozd el a számtartót – nógata egy
láthatatlan valakit a folyosói lény, míg maga gyorsan közelít a
lépcsőhöz, hol Elemér áll.
Szives mosoly deríté fel a vén szolga arczát, midőn a gyanus
katonatisztben az uriház régi barátjára ismert, de a mosoly csakhamar
aggodalmas és tartózkodó modornak adott helyet.
Míg Miska a vendégszobák helyett Pécsi lakosztálya felé vezeti Elemért,
ez semmit sem kételkedik, hogy a háziúrhoz megy, de midőn a főbejáraton
túlhaladtak, – hová visz kend? kérdé némi vonakodással. Talán Deborah
kisasszony itt van?
– Nincs, kapitány uram! de a kisasszony szobáin át előbb jutunk a
kegyelmedébe.
Mennyi eltünt remény, mennyi szétoszlott álom emlékei közt haladott el
Kassai István öcscse! Mintha a kinyilt és rögtön elhervadt tavaszt látná
szétszórt virágok között halottan heverni és érezné a hideg őszi szelet,
mely a virágillat fellegeit hajtja tovább, hogy ne maradjon semmi jele a
fűszeres, a meleglégű múltnak!
– Mióta lakik Pécsi Simon Balázsfalván? kérdé nyugtalanúl, menekűlni
akarva a behatásoktól, melyek keblét vívják.
– A nagyságos úr nehány nap óta van itt.
– Sietve óhajtanék vele szólani.
– Nem tudom, lehetséges lesz-e most?
– Talán beteg?
– Tüstént ide hivom a számtartót – mondá szintén kitérőleg a legény.
– Nincs semmi szükségem rá. A helyett menjen kend és jelentsen be ő
nagyságánál.
Miska tétovázott s aztán rejtélyes arczkifejezéssel szólt.
– Rögtön előkerítem a számtartót, vagy legalább komornyikunkat.
Egy, Elemérre nézve rendkívül hosszú percz alatt megérkezett a fontos
egyén, kit mindenki keresni indult, noha semmi okból nem látszott
jelenlétének szüksége világosnak.
A máskor vidám és barátságos arczú számtartó ellenkező érzések közt
lépett a szobába. Szerette volna Deborah kisasszony és az egész ház
egykori kegyeltjét kitelhető szivességgel üdvözleni, de közelebbi
időkben már azt hallá, hogy a régi viszony szét van szakítva s a mi még
több, gyűlöletté vagy legalább kölcsönös és mély nehezteléssé fajult.
Aztán, a katonatiszti rang s öltözet, mely ellen máskor semmi kifogása
sem volt, most benne rossz sejtelmeket keltett.
– A várúrral akarok beszélni, de igen sürgős ügyben – mondá Elemér erős
hangnyomattal.
A számtartó egészséges pozsgás pofái a közönségesnél sokkal fehérebbek
lettek a sürgető szó hallásakor.
– Tüstént rendelkezem a vitéz kapitány uram számára helyesebb
szállásról. Ez szűk és kényelmetlen szoba.
– Ellenkezőleg, barátom, még igen is tág és fényesen bútorozott.
– Másoknak jó lehet, de Elemér úrfi – követem alássan, a kapitány uram,
házunknak régi barátja és számára a jók közül a legjobbal kell
szolgálnunk. (Az ostoba Miska oly helyre szállásolta őt, gondolá magában
a számtartó, honnan a hívek oszlását észrevehetné.) – Tüstént
átköltöztetem kegyelmedet abba a szép terembe,… emlékszik-e még rá a
bajnok, a hol eddig lakott?
– Köszönöm, de én már innen csak nem mozdulok. Ugyis mihelyt
őnagyságával találkoztam, haza kell sietnem.
– A nagyságos úr épen kilovagolt. (Azt nem mondhatom, hogy beteg, mert a
régi ismeretség jussán berontana a szobába, s orromra pirítaná a
hazugságot.)
– S mikor lovagolt ki? – tudakolá Elemér kedvetlenül.
– Csak most, s csodálkozom, hogy a bajnok vele nem találkozott. De
merről is tetszett jönnie?
– Radnótról. S tudja-e kend bizonyosan a Pécsi Simon uram hon nem létét?
– kérdé Elemér, éles tekintetet vetve a számtartóra.
– Saját kezemmel segítém hátas lovára. Azonban míg itt ok nélkül
trécselek, a bajnok kisérete talán elhelyezve sincs. Futok, hogy, a mint
nálunk szokás, barátságos fogadtatásban részesüljenek.
– Szükségtelen, miután nincs kiséretem.
– De legalább huszárja, legénye? – kérdé a számtartó növekvő
megnyugvással.
– Az sincs.
– Ha uram megérkezik, tüstént hirül fogom adni. (Nagy kő hullott le
szívemről, gondolá magában, Elemér úrfi nem jöhetett rossz szándékból,
különben háta mögött ármádia volna.)
Könnyű kedélylyel, fürgén távozott a számtartó.
Elemér magára maradt.
Helyzete valóban különös volt.
Mert Kassai István titkárja őt és a nagybátyát egyaránt tartá
márványoszlopnak, melyre egy subalternus előléptetési vágya és alázatos
hálája, mint az indanövény, fölkúszik, hogy gazdag lombokkal csünggjön
le róla. Mi volt tehát természetesb azon pontosságnál, melylyel, a titok
pecsétje alatt, értesíté ifjabb pártfogóját az országháborító
magyar-zsidóknak a kikelet első szombatján tartandó gyűléséről,
megemlítvén azon még nagyobb fontosságú és a hallgatás még erősebb
zárjával őrzendő titkot is, hogy e veszélyes emberek ármányának
meghiusítására valószinűleg az ifjabb pártfogó leend megbízva s ez által
a legszebb alkalmat nyeri hazája és fejedelme iránti kötelességének
teljesítésére.
Elemér a rövid levélből rögtön fölvilágosult, hogy miért lett
kapitánynyá.
A nyert értesítés nyomán a valónál is sötétebb színben kellett látnia
mind nagybátyja gonoszságát, mind pedig Pécsi Simonnak, ki iránt
ragaszkodással lenni most sem szünt meg, könnyelműségét és a törvények
iránti tiszteletlenségét.
Elhatározá, hogy nagybátyja boszujának eszköze nem lesz, ha a fejedelmi
parancs végre nem hajtásáért halállal büntetnék is. Elhatározá, hogyha
engedetlensége nem fejezné be életét, mihelyt szabadságát visszanyeri,
örökre kiköltözik az országból.
Elhatározá, hogy saját mentségére nem fog fölhozni semmit, mi
nagybátyját a világ és birák előtt váddal terhelné, de vele minden
viszonyt megszakít s inkább koldulva vándorol ki, mintsem utolsó
fillérig vissza ne fizesse azon segélypénzt, melyet előléptetésekor
kapott.
Volt a megoldásnak könnyebb módja is.
Tehette volna, hogy midőn a fejedelmi parancsot veszi, teljesítse és
játszsza ki azt egyszersmind. Vagy nem volt-e Pécsi kéz alatt
értesíthető? s nem jelenhetne meg a katonaság akkor, midőn
Balázsfalváról a szombatosok már elszéledtek?
De ha ily alakoskodásra Elemér képes is lett volna, visszaborzadna azon
eszmétől, hogy a világ szeme előtt úgy tünnék föl, mint a ki a
boszuállás művére vállalkozék, bár sikertelenül.
Kínos feszültségeben tölté a napokat, várva: mikor érkezik hozzá a
végzetes parancs? De az mindig késett. Mi lehet a halasztás oka? vagy
talán hamis volt a titkár értesítése? Azonban, miért akarta volna e
jámbor ember őt fölültetni?
Elemér tünedezései közt gyakran tért át azon véleményre is, hogy
nagybátyja a döntő perczben elállott szándékától, vagy pedig a fejedelem
sejté és leálczázá a törvény köpenyébe burkolt boszuállást.
Mily boldog volna ő, ha e két esetleg közül az első, s mily nyugodt, ha
legalább a második megtörtént volna!
S hát Pécsi nem mondhatott-e le a veszélyes merényről?
Fájdalom! ez iránt rövid ideig ringatta magát Elemér csalálomban!
A mint tudniillik ablakán kikitekintett, annyi kocsit látott Balázsfalva
felé haladni, mintha ott országos vásár tartatnék.
Más, ki a titokba nincs avatva, talán észre sem venné az élénkebb
mozgást, de ő megdöbbent azon, s nem tartá, a mit egész pénteken
folyvást tapasztalt, a már virradó szombatra kecsegtető előjelnek.
– Ah! – fölvillant ekkor elméjében, – ha helyettem másra bízták volna a
befogatásokat! Nagybátyám ellenszegülésemtől félt; ime, az ok, a miért
noha hajnalodik, még sincs kezeim közt a rendelet. Más bizatott meg a
végrehajtással,… s a bakó bárdjához viszik Pécsit; – de miért? Mert
leányát nem adta nőül nekem! Lovat! lovat! – kiáltá Elemér és egyedül
száguldott azok közé, kiknek életét minden áron meg akarta menteni.
*
A cselédség kitérő válasza s különösen a számtartó magaviselete növelték
Elemér gyanuját.
Csakhamar odahagyta a szobát s egy melléklépcsőn lekerűlt, hogy
körültekintsen.
Minden zugot ismert a várban! hisz annyi boldog órát töltött ott!
És ez incselgő, csábító órák, a folyosók oszlopai mögül, az ablakok
leeresztett függönyei közül, a még lombtalan fák távoli körrajzaiból, az
egész láthatár keretéből kilépve, könnyű szárnyakon lebegtek elébe,
körültánczolták őt s bűvös tükreiket csillogtaták, melyekben a múlt
árnyai éltek, mosolygottak, összeölelkezének és együvé olvadtak, hogy
egy nagy emlékképpé váljanak s megfoszszák az ifjut, kit játszva
üldöznek, a szív hajótöréséből megmentett egyetlen kincstől, – a
lemondás erélyétől.
Ah! Elemér, midőn Pécsit akarta fölkeresni, észrevétlenül mindig csak
azokon a helyeken bolygott, hol Deboráhval találkozott, úgy mint akkor,
midőn e látomány nem volt csak üres ábra, de boldogító valóság.
Ah! mennyi változás történt három év alatt, s mily átok a képzelődés,
mely minden fegyelem mellett sem tud lemondani azon jogáról, hogy a
gyönge pillanatokban a jelen ellen lázítson.
Végre a kisértés ördögein, a mult emlékein győzedelmeskedett az ifjú.
Letörlé szeméből az utolsó könnyet.
Megint férfiúvá lett.
Észlelőn, figyelve tekintett maga körül.
A várban minden arra mutatott, hogy Pécsinek sok vendége van.
A fogadó is kocsikkal rakva.
De hol van e sok nép?
Soha csendesebb nem volt az udvar, mint most.
A folyósok üresek, az ajtók nem nyilnak meg.
Egy-egy cseléd kukkan ki, s az is többnyire gyanús szemmel látszik őt
kisérni.
– Okvetlenűl kell Pécsivel beszélnem s ha sokáig késem, körűlfogják és
veszve van. A vár csendje mutatja, hogy a szombatosok gyűlést tartanak.
Csak tudnék egy perczig magára lenni Pécsivel! Komor tekintetem
meggyőzné, hogy élete forog kérdésben. De talán azt fogja hinni, mintha
segítve rajta, Deborah kezéhez akarok magamnak új igényt szerezni. Miért
tartoznék ő büszkeséget tenni föl bennem? Hadd higyen, a mit tetszik!
Már holnap a fejedelemnél lesz elbocsáttatási kérelmem. Sürgetni fogom
szabadulásomat; s azon rövid idő alatt, míg hazánkban élek, ügyelni
fogok arra, hogy béketűrésem legyen még a kinevettetést is közönynyel
venni. Németország nagy táborhelylyé változott s annyi ezer fegyver közé
befogadják az én kardomat is. Örökre kibujdosom hazámból.
Ily gondolatokkal tépelődve kutatá Elemér a vár urát és a szombatosok
gyűlhelyét.
Mi a templomba térünk vissza.

XI.
Kádár imájának hatását Pécsi abból is megitélhette volna, hogy a
mérsékeltek legerősebb mellű férfiai kifáradtak, míg a csendet
helyreállíták.
– Sajnálom, – szólt hidegen, majdnem megvetéssel, – igen sajnálom, hogy
találkozott egyén, ki a vendégi joggal visszaélve, eléggé vakmerő volt
az én házamban oly kifejezéseket használni, melyek országunk törvényes
fejedelmének, a mi kegyelmes urunknak személyét sérthetik. Sajnálom,
hogy számos vendégeim között kevesek arczán láttam azon méltó
boszankodást, melyet a rakonczátlan szavaknak elő kellett volna idézni.
Kedvetlenül vagyok meglepetve, midőn tapasztalom a vak
szenvedélyességet, melylyel a szombatosok, mintha elátkozva volnának,
önkezüleg akarják saját hitvallásokat összerombolni. A történt
nyilatkozat s a rá következett hangos helyeslések után, már fölmentve
érzem magamat a részletes tárgyalástól s csak egyszerűen fogom
kegyelmetekkel tudatni változatlan véleményemet. Ha azok, kik az új
Jeruzsálem hivői, szükségesnek gondolják a mostani körülmények közt
vallásuk országos elfogadása mellett izgatni: ám! cselekedjenek szabad
tetszésök szerint. De ne számítsanak reám. Én azon férfiakhoz
csatlakozom, kik kezökbe veszik az 1622.-diki törvényt és fölolvasván a
szigor szavait, halált, birtokkobzást fognak a lázítókra követelni. Én
kegyelmetek vérén is meg akarom menteni a szombatosságot, melynek minden
egyes híveit ki fogná irtani a Kádár uramhoz hasonló rajongók által
fölköltött üldözés szelleme.
– Oh! mily rövidlátók a világi ismeretek emberei, – sóhajtá Kádár s
kezével Pécsire mutatva, kenetes hangon szólt: Ime! ez még azt sem
tudja, hogy velünk egyszerre fog meghalni. Járt Egyiptomban, vizsgálta a
kövekre írt olvashatatlan betűket, titkokat keresett a földalatti
templomokban lakó bálványisteneknél és a bepáczolt halottaknál, s bár
többet tanult, mint a mennyit a rosszlélek segítsége nélkül lehet, még
sem sejti, hogy vértanuságra van kijelölve. Tagadd meg csillagaidat,
Pécsi Simon, ha számodra éveket jósoltak! Látom a bilincseket, melyeket
kezedre fognak verni, és hallom, a mint fejedre olvassák az 1622.-iki
törvényt. Ne minket fenyegess tehát e törvénynyel, oh Pécsi Simon, de
magad rettegj tőle, mert szereted a világot. A mi lelkünk Jeruzsálembe
áhitozik, a te szemed a világi javak felé van fordítva. Földiségek
embere! csak azért nem veszed észre a halál angyalának közelgését.
Bizony mondom, meg fogsz lepetni általa!
Pécsi tetőtől talpig átfázott. Vagy nem jósoltak-e ilyesmit az ő
csillagházai is? nem ömlött-e ismeretlen forrásokból keblébe
megnevezhetetlen bánat, mely az élet hiábavalóságának fölismerésére
készteté? nem merengett-e darab idő óta az ő lelke homályos
aggodalmakkal, sötét sejtelmekkel, Deborah képén, mintha örökre elválni
kellene e kedves, de eltévesztett életnézetű magzattól, ki magára fog
állani a világban s gazdagsága mellett is minden kilátás nélkül a
megelégedésre?
Oh! Kádár fenyegetéseiben sok való lehet! Hátha ő csakugyan látnok?
Hátha a választottak rejtélyes adományával bir? E kérdés villámként
czikkázott át Pécsi elméjén s homlokáról veríték gördült le.
A tömeg pedig különös mozgásba hozatott valami ismeretlen körülmény
miatt.
Az ajtó körül férkezni kezdének a szombatosok, s a mint nagy
erőlködéssel rést nyitottak, a közelállók ajkain rendre fölkiáltás
hangzott, elfojtva, vagy élesebben kitörve, de mindig ijedelemmel.
– Ah! hát ez a szárdisi angyal volna? Lehetetlen! De mekkora
hasonlatosság, mily iszonyú változás! Hát csakugyan a «szombaton
viaskodó» van itt, a nagy szónok, a nagy szent? Helyet! helyet! Kicsoda
lehet?… Maga a szárdisi pap.
Míg a szombatosok e kérdéseket veték egymás elébe s csodálkozásuk
fokozódott, – egy rongyba takart, sárral fedett, zilált külsejű, dúlt
arczú alak bontakozott közülök ki.
– Te vagy, Laczkó István? – tudakolá leirhatatlan megütközéssel Pécsi.
– Árnyéka vagyok annak, ki voltam,… testemnek sorvadt darabja, lelkemnek
ördögi része jött hozzátok. Röviden szólok, minden percz drága,… mellem
nem győzi a lélekzést,… röviden szólok. Simítsátok le fürteiteket, hogy
ne emelkedjenek föl tüskeként,… a borzadástól. Szemeitek tőre éles…, de
lelkem át van már szurdalva a gyilkoktól s nincs azon több hely új sebek
számára. Ne nézzetek rám!… Mit vétettem? tudakoljátok. Megmondom. Kassai
István terveit segitém elő. S mely okból? Ah! nincs mentő ok a bűnre!
Lakoljon, a ki vétkes. És meglakoltam-e?… Mekkora díjt vontam az
árulásért? Számoljunk. Elvesztém eszemet! ez még csekélység. Egész
életem folyama alatt a becsületesek körében nem jelenhetek meg! ez a
soknál is több. Ha a halál rám ront, lelkem irgalom nélkül a kárhozatra
vitetik! Ez nagy szerencsétlenség. Gyermekeim és nőm pirulni fognak
nevem hallatára! ah! ez a valódi kárhozat. Hátra van még a ti átkotok.
Keressétek ki a legsujtóbbat,… hogy hamar zúzzon össze. Legyen az
egyetlen villámcsapás! Siessetek. Nincs veszteni való időnk. Nekem
meghalni, nektek menekülni kell. Kassai István tudja összejöveteleteket.
Ő Pécsi Simonra tör, de a többieket is örömmel vezetné a bakó elébe.
Láttam e bakót. Azok közt volt, kik a Maros terén hemzsegtek. Ah! nehéz
volt menekülnöm, hogy hírt adjak jövetelökről. Már készültem másodszor
is átuszni a hideg folyamot, de a parton egy lélekvesztő hevert.
Megragadtam lapátját,… a víz engedelmes volt és elhoza az átok elébe.
Áldás legyen a könyörülő hullámokon!… Most már vessétek a fejemre az
átkot s fussatok! Míg közületek a vénebbek, mint a varangy, a rom kövei
mögé lapulhatnak, míg az ifjabbak, mint a fürge gyík, átcsúsznak a kert
keritésein, míg Pécsi Simon a díszteremhez érvén, szokott karszékébe
leül, már a vár körül fog vétetni, a kapun és a nyilt részeken
betolakodnak a katonák, a poroszlók, porkolábok és bakók. Fussatok!
fussatok!
Laczkó István a fejedelemné által az ő felkeresésére küldött hajdukat
vélte a szombatosok ellen rendelt seregnek.