A rajongók (2. kötet): Regény - 05

több volt György úrfi nyájasságában, mint puszta illem, mint köteles bók
a ház kisasszonya iránt.
– S mi lehet e kegy indoka? – kérdé magától Gyulai tünődve, mintha nem
volna elég magyarázat azon közelragadtatásban, melyet a gyönyörű
szombatosleány utánozhatatlan szépségű táncza idézett elő. – A herczegfi
szigorú erkölcsű, s jegyesét szereti; ha ezt nem tudnám, – fűzé tovább
gondolatait, – még elhihetném, hogy kalandon jártatja eszét.
Míg Gyulai találgatásokba merült, az urak és asszonyságok kört alkottak
a teremben, s a herczegfi a középbe vezette Deboráht.
A hangszerek megzendűltek.
Régidő óta szebben és szebb pár nem tánczolta a kettőst, mint a daliás
kinézésű herczegfi és «Sáron rózsája», a deli szombatosleány, kinek
ruháját néhány héttel előbb pórnők akarták az utczán letépdelni, s ki
most királynénak látszik, kegyet oszt, hódolatot fogad el, minden
mozdulatával igéz, s egy tekintete, egy mosolya elég, hogy irigység
tárgyává tegye azt, ki szerencsés volt általa a többi halandók fölébe
emeltetni.
[Illustration: Régidő óta szebben és szebb pár nem tánczolta a kettőst.]
Hisz maga a herczegúrfi ad példát a tömjénzésben, mintha mondaná:
balgatagok! nem vevétek észre, hogy az úrhölgyek gyöngye, a szépség
eszményképe, a kellem tündére e «remeteségben» lakik, a világtól félig
visszavonulva, a nagy rangú és finnyás hölgyektől félig lenézve, félig
rettegve. Hol volt a szemetek, hogy eddig nem találtatok rá, vagy hol
volt izléstek, hogy látva őt, kételkedtetek magasabb természetében? De
talán a kegyvesztett apa miatt voltatok tartózkodók? Ugyan miért
hittétek a felhőt, mely a napot betakarta, alkonynak? Fény és homály
gyorsan váltja fel egymást az életben. Nekem bizalmam van Pécsi jövője
iránt.
György úrfi kisérete alkalmasint így magyarázta a történeteket, s
Deborah a kettős táncz után annyi hódolótól volt körülvéve, s annyi
tánczra fölkérve, hogy Gyulai hozzá többé alig közeledhetett.
S míg a leányt az ifjak isteníték, György úrfi az apát fogta karon, és a
szomszéd terembe vezette, hol lassanként az élemedett korúak a volt
korlátnok és a leendő fejedelem körül csoportot alakítottak, s a mint
Gyulai a lassú beszédből és az arczok élénk kifejezéséből gyanítá,
közérdekű tárgyak felől cseréltek nézeteket.
– Minden arra mutat, – gondolá az ifjú kamarás, – hogy változásnak
kellett az udvar hajlamaiban vagy a világ ügyeiben történni. Pécsi
megint szerepelni fog. Talán ezt sejti Kassai, s azért lesett minden
lépte után. Figyelmeztetem a veszélyre. De vajon kell-e tennem? Midőn
hatalmas erők surlódnak össze, ki szeretne közéjök állani? Maradjunk az
általánosság mellett, mint idejöttünkkel volt czélunk. Pécsi jóakaróm,
Kassai nem ellenségem. Helyzetem csak romolhat a változtatással.
Tánczoljunk, mulassunk!
Gyulai midőn e szándékkal közelít a nagy teremhez, hol rövid szünet után
a zenészek már résen vannak, Deboráht látja maga előtt.
– Épen keresem, – szólt mosolyogva a leány, – hogy miután megfeledkezett
rólam, én kérjem tánczra. Semmi mentség! Semmi menekvés! Bár mint
kerülte, hosszasan kell miattam fáradnia és unatkoznia.
Gyulai elmés bókokkal válaszolt, karját nyujtva a táncz tündére felé.
– Úgy hallom, – súgá Deborah, közelebb hajolva az ifjúhoz, – hogy
barátja Fehérvárról végkép el akar távozni.
– Kicsoda? – kérdé Gyulai, nem tudván, kit ért tánczosnője.
– Az ifju Kassai.
– Elemér tegnap elutazott.
Deborah lesüté szemét. Arczán a szomorúság és megdöbbenés volt
észrevehető.
Ez ingerelte Gyulai hiúságát.
– Csodálkozom, – szólt, – hogy barátom, ki az illem szabályait nem
szokta megsérteni, búcsúlátogatást nem tett.
– Közte és atyám közt az utóbbi időkben oly idegenkedés támadt, mely
mindkettőjöket a félreértésekre fogékonyakká tette. S hol van Kassai
Elemér állomása?
– Közel Balázsfalvához, csaknem szomszédságukban.
– Ah! – rebegé Deborah érdekes zavarral arczán.
– Kisasszony, a táncz kezdődik! (Velem tetszelg, Elemért szereti.
Borzasztóan kaczér.)
Tánczoltak, Deborah kecscsel, bűbájjal, negéddel s Gyulai, a leány nagy
elégületlenségére, igen szabályosan, pontosan és figyelemmel.
– Nyugalma ellenére a féltékenység fulánkja megvérezte szívét,
vigasztalta magát Deborah.
– Kaczér s mégis hideg, gondolá ezalatt Gyulai.
– Fáradt vagyok, – súgá a leány, az első alkalmat a pihenésre
megragadván.
Gyulai ülőhelyhez vezeti, de midőn odaérkeznek, a herczegfi jön, s
Deborah édes meglepetéssel hagyja magát a táncz örvényébe sodortatni.
Ott lebegett könnyen, vidáman, egészen új erővel, oly üdén s a bágyadás
minden jele nélkül, mintha csak most harsant volna meg a zene, s most
kezdődnék meg egy hosszú, renyhe nap untató órái után a szórakozás és
mulatság.
– Borzasztóan hiú, – gondolá Gyulai, más tánczosnőt keresve.
Midőn Deborah a szünet alatt öltöző-szobájába indult, hogy hajékét
rendbehozza, a melléktermek egyikében atyjával együtt találta Gyulait.
– Sohasem fölösleges, – szólt Pécsi, – semmiségünkre emlékezni. Magasság
nem lehet annak megfelelő mélység nélkül, és szerencsésnek azt szoktuk
nevezni, a ki sokat veszíthet.
Volt az öreg hangjában valami oly megható és vonalain oly mélabús, hogy
Gyulainak eszébe jutott az esteli kaland, melyet el akart hallgatni.
– Születésem napján mindig szorongás fog el mértéktelen szerencsém
miatt. Öcsém! ezelőtt ötven évvel kisebb tekintélyű háznál, mint most a
magamé, örömest lettem volna pohárnok vagy udvarmester.
Sötét pír borította Deborah arczát, midőn atyja nyilatkozatának végét
hallá.
Gyulainak ajkain, ki a leány fölindulását ellesé, finom, alig
észrevehető mosoly lebbent el.
(Nevet atyám együgyű beszédén! Ah, mennyi kéj volna megalázni őt!)
– Leányom, Báthori Zsófia heczegkisasszonyon kívül a leggazdagabb ara
leend. Pedig én ezelőtt negyven évvel alig merészeltem boldogult nőm
kezét megkérni, mert ötven jobbágytelke volt. Helyes szokás, öcsém, hogy
minden esztendőben van egy nap, mikor a koronás fő is leborul és
megmossa a koldus lábát. Születésem napján érzem a megalázódás
szükségét. De öcsém, talán te nem is tudod, hogy atyám ki volt? Megsúgom
neked… szűcsmester.
Deborah elosont a szobából; bár a különben büszke agg nyilatkozata még
Gyulaira is, kit kényes izlésű és hideg ifjunak tartottak, nagy hatást
gyakorolt.
– Belátom, folytatá Pécsi, hogy a végzet igazságtalan volna, ha minden
halandó ajakkal rendre meg nem kóstoltatná a keserűség kelyhét, s ha az
emberiség egy része örökké verőfényben élne, míg a más rész szüntelen
vak és vigasztalatlan éjben bolyong. Hadd jósoljon tehát
szerencsecsillagunk néha szerencsétlenséget is! Ez a világ rendje!
Ugy-e, nem gondoltad, hogy számos kitünő vendéggel fogsz ma nálam
találkozni? A nap, ha leáldozik, megaranyozza a felhőket és színben
sokkal gazdagabbnak látszik, mint midőn magasan függött a láthatáron!
– Urambátyám, szólt Gyulai meghatva, már kóstolta a keserűség kenyerét,
volt börtönben is, és birtoka egy részét elkobozták. Nincs oka
megdöbbenni változatlan szerencséje miatt.
– Tévedsz, barátom; midőn Bethlen Gábor Kővárba zárt, csillagházam
fénylett s elárasztá a boldogság előjeleivel lelkemet. S a bolygók nem
csaltak meg. Úgy lőn, mint jóslák. Becsületemről lehullott a folt,
birtokaim szélesedtek, s Deborah, ki növendék-lyány korában beteges és
keveset igérő külsejű vala, egyszerre fejlődni kezdett szépségben és
szellemben. S hol van most vele versenyző? A mit te fölhoztál, nem volt
szerencsétlenség. Egészen mástól tartok e perczben.
– Hogyan? – kérdé Gyulai meglepetéssel.
– A világi körülmények rendkívül kedveznek nekem, de a csillagoknak
fenyegető constellatiójok van. Földi termemet látogatással tisztelte meg
a fejedelemfi; de égi házamhoz ugyanakkor közellépett a skorpio.
Saturnus szikrázik és lángol, Jupiter arcza elhalványult. Nehéz idők
következnek.
– A skorpio legfölebb egy kémet jelent, ki urambátyám szivéhez közel
lopódzott, szól Gyulai, elfeledkezve szándékáról.
– Ugy-e Deboráhtól hallottad ezt? kérdé Pécsi, az ifjura szegzett
szemekkel.
– A kisasszony velem keveset beszélt s egészen más egyénről.
– S kiről szólt veled?
– Elemér távozásáról tudakozódott.
– Választaná el bár e fiatal embert akkora köz tőlünk, mint a déli
sarkot az északitól, mert úgy nem áradna rá a bűn, reánk a veszély.
Elemér nemesszivű egyén. Ő nem hogy nagybátyja, de Keletindia minden
kincseért sem lehetne kém.
– Ki hinné ezt felőle?… de sok hivatás veszélyesebb, mint a kém nyelve,
s némelykor végzetünkben van a méreg, mely mást megöl, s nem
kedélyünkben.
– Ha szabad lenne általam egészen ismeretlen ügybe avatkoznom, inkább
azon egyén iránt volnék bizalmatlan, ki tegnap este bátyámnál volt.
– Vendégeim várnak, szólt kedvetlenül Pécsi, siessünk közéjök.
Ezzel az ajtó felé tartott, de érezvén, hogy a társalgás e rövid
félbeszakítása sérthetné Gyulait, karonfogva őt, s mosolyogva mondá: –
Deborah nagy rábeszélő tehetséggel bir.
– Szavamra! ő nem is említé azt, kire czélzottam.
– Helyesen tőn, mert az erény halántékaira illik ugyan a töviskoszorú,
de van elég kéz, mely ezt számára megfonja a miénken kívül is. Azon
férfiú, kiről szóltál, a Kassai börtönéből szabadult ki, s leányom
gondatlan szavai miatt távozott el most Fehérvárról. Mélyebben sebzé őt
Deborah nyelve, mint tudnák Kassai kíneszközei. Kérlek, ne vedd
mondásomat szigorú értelemben. Leányom nemes természet. Apa nem lehet
büszkébb nálamnál magzatára;… de ő is tegnap igazságtalan volt egy
felebarátja iránt. Szerencsés, hogy először tette életében!
Pécsi és Gyulai a társaság közé vegyültek…

IX.
A fényes diadal, melyet Deborah este aratott, már éjfél után sugarak
helyett árnyakat is vetett az ő benyomásokra kész kedélyére.
Midőn vánkosaira hajtá fejét, képek és visszaemlékezések jelentek meg
ágya körül, hogy az álmot hátraidézzék.
A fejedelemfi előzékenysége még mindig hizelgett neki, de már sejdítteté
vele a büszkeség, miként a rögtönzött kitüntetés oly körülményekkel
függhet össze, melyek sem atyjának társadalmi helyzetével, sem az ő
szépségének tett hódolattal nem állanak szoros viszonyban.
Szintén kellemesen hatott rá Gyulainak őt oly sokszor kisérő szeme és
bámulata. Ez az ifju csakugyan leigézettnek mutatkozik. De mit jelent
hát ama finom és gúnyos mosoly, melyet Deborah néha ajakain átsuhanni
vélt, s melyet világosan látott akkor, midőn atyja egykori szegénységét
és homályos sorsból lett fölemelkedését gondatlan elérzékenyüléssel
emlegeté?
– A gőgös uracs utolsó benyomásul mégis azt vitte el tőlünk, hogy…
szűcsmester unokája vagyok.
Deborah saját gondolatja miatt arczát kipirulva érzé.
Eszébe jutott a ma estve kifejtett tetszelgéseinek minden egyes vonása,
s különösen az Elemér nevével való visszaélés csak azért, hogy
féltékenység által ingerelje Gyulait, kivel sorsát végtére sem vágyott
összekötni, s kit – legalább saját hiedelme szerint – a szerelem által
nem boldogítani, de büntetni akart.
S miért is vette szájára Elemér nevét?
Ha e névvel nem játszott vala, most talán csendesebben tudott volna
aludni.
Mit tudja ő miért? de azon régi jó napok kezdettek szivében zsongani,
midőn atyja Elemér nélkül még nem birt leánya boldogságára gondolni,
midőn oly természetesnek látszott az, mi most lehetetlen és gyűlölt.
Akkor ki hozta volna kétségbe, hogy szerelmök változatlan, mint maga az
igazság, hogy ők egymásért vannak teremtve, hogy kezet kézben tartva
vándorolnak az élet útján végig, s hogy a menyegzői nyoszolyájok és
család-kriptájok között fekvő közt, ezt az arasznyi tért, egymással
osztott örömeik s egymásért hozott áldozataik emlékeivel fogják
beépíteni.
De most!… Deborah keblét sóhaj emelte. Miért eped? kit vádol? mi az, mi
elégületlenné teszi önmagával? s honnan vonult a szív hamvazószerdájának
komor, méla és vezeklő hangulata a bál tündérképei, a kellemes
benyomások, a fényes diadalok közé?
Hogyan tudna mindenről számolni Deborah?
Ő sem sejdíti, mi mozgatja keblén a finom leplet, kedélyében a betakart
érzéseket.
*
Gyulait hazatértekor a házikisasszony művészi tánczánál sokkal inkább
foglalatoskodtatá az a talány, hogy miért kereste föl Pécsi Simont
néhány eddig tőle egészen visszavonult főúr és a fejedelemfi? Miért
jutott épen most eszökbe oly férfi születésnapja, kire máskor nem, vagy
érdemeihez és tekintélyes állásához képest szerfölött ritkán gondoltak?
Volt a vendégek közt olyan, ki a kegyvesztettől már szerencsétlensége
első perczében visszavonult, s csak most találta jónak a feledett baráti
viszonyt emlékezetbe hozni; volt, a ki a hatalom délpontján sem szivelte
Pécsit, s most mégis nyájas arczczal közelített hozzá!
Ekkora átalakulása a kedélyeknek aligha történt tisztán csak belső
okokból.
Valami rejtélyes van folyamatban, gondolá Gyulai, s e sejtés izgató
erejének lehet tulajdonítani, hogy a szép Deboráhnak tündéri táncza nem
volt oka a hosszas virrasztásnak és tárgya a rákövetkezett rövid hajnali
álomnak.
Gyulai gyakorlati irányú jellemével a találgatásból hamar lépett át a
tudakolásba.
Könnyű volt észrevennie, hogy Fehérvárott meglehetős figyelmet keltett a
Pécsit ért kitüntetés.
Még harmadnap is sokat beszéltek arról az úri rendűek, különösen a nők.
Figyelmét nem kerülte el bizonyos változat a hangulatban is.
Eddig az urak csak szidták Kassait, most olykor dicsérni kezdék Pécsit.
Eddig a nők sok kivetni valót találtak Deborah születésében és
modorában, most kevesebbet emlegették polgári származású őseit, s
magaviselete iránt is engedékenyebbek lettek volna, ha rendkívüli
szépsége és gazdag hozománya folytonosan nem ingerlené a kedélyeket.
Gyulai arról szintén értesült, hogy a korlátnok most még inkább dühöng
bukott elődére, mint máskor.
És szemeivel látta a «remeteséget» sűrűbben fölkereső vendégek fogatait,
nyerges lovait és kiséretét.
S a mi több, az öreg Pécsi a fejedelmi palota harmadik udvarában
megfordult, s az a hír is lábra kapott, hogy mielőtt György úrfinál
tette udvarlását, szerencsés volt a fejedelemné által elfogadtatni.
Ennyi kegy a régi mellőztetés után alkalmasint politikai tekintetekből
fejlődött ki, s a pártérdekek üvegházi növénye volt.
Gyulai nem képzelheté a hanyatló korú s ábrándokba merült Pécsit
jelentős törekvések élén, de neve zászlóúl szolgálhatott, mely serget
von maga köré.
Igaz, hogy egy kevéssé már elrongyollott e zászló, s midőn még ép is
vala, talán alig lőn többször megkoszorúzva, mint bemocskolva, s talán a
küzdő sorok előtt sem lobogott, a szerencse szelétől dagasztva és a
lelkesedéstől védve, oly gyakran, mint a hányszor a megvert, a
fegyelmetlen tábortól elhagyatott, vagy bevonatott, hogy a pogyász közt
kényelmesen tovább czepelhessék; igaz, hogy Pécsi nevét rendkívüli
siker, rendkívüli fény nem tette villanyzó hatásúvá, de mégis
kétségtelen, hogy az ország nagy többsége Kassai ravasz, önző és
méltóságnélküli kormányzata miatt Pécsi hibáit és bűneit csak azért is
el tudná feledni, mert e rövid emlékezése mélyen sértené azt, kinek most
kezében a hatalom.
Gyulai Kassai ellen intézett támadásnak kezdé hinni a Pécsire halmozott
bókokat.
Az ifju udvaroncz éles elméje, midőn e gyanura jutott, kétszeres hévvel
kutatá a körülményeket, melyek a főurakat följogosíthaták most kezdeni a
fejedelem kegyelte korlátnok ingerléséhez.
Fáradozásai azonban kevéssé kamatoztak.
Sem a külviszonyokban, sem a beligazgatás terén nem mutatkozott a
változásokra biztos előjel.
Kassai a szokott órában tanácskozott a fejedelemmel, a szokott éles
humorral és vádakkal sértette az aristocratiát, a szokott
kiméletlenséggel bánt saját hivatalnokaival, a szokott ármánynyal
küzdött a hadpárt befolyása ellen, a szokott ügyességgel igyekezett az
udvar előtt gyanussá tenni azokat, kik őt hasonló buzgalommal
gyanusították.
Rákóczi most is csak oly határozottan kegyelte Kassait, mint régen, s
Rákócziné most is csak oly gonddal kivánta elpalástolni, hogy nem
kegyeli.
Maga Anna néni sem beszélhetett Gyulainak többet a korlátnok ellen
forgalomban tartott udvari pletykákról, mint a Pécsi Simon nevének
divatba hozatalát megelőzött napokon.
Ily adatok a fiatal udvaronczot azon hitre vezették, hogy az ellenzék
újabb mozgalma nem erő, de ájultság jele.
A főurak, a hadpárt szónokai, a Kassai esküdt ellenségei épen, mert
érzik e gyűlölt férfiú állásának folytonos szilárdulását, mérgökben az
eszély intéseire nem tudnak többé figyelni, s folytonos csipkedésekkel
vesznek elégtételt vigasztalatlan jövendőjökért.
– Csakhogy ne keserüljék meg merészségöket! gondolá Gyulai, Zólyomi
bukására és számos nótapörre emlékezve. A hatalmas tanácsosok elleni
törekvés észrevehetetlenül vezeti a pártokat az uralkodó személyével
való elégületlenségre; ez veszélyeket teremt, melyek ellen védelem kell,
s az önfentartás, kényszerűség nem válogathat többé sem jelszavakban,
sem az eszközökben. Csoda-e tehát, hogy a ki hazája érdekében küzd a
kormány bűnei ellen, egyszerre maga ellen fordulva látja a törvényt és
hazát, s a mit hűségből kezdett meg, árulással végzi be?
E sötét, de tapasztalatokon nyugvó világnézet a vidor kedélyű Gyulait
aggodalomba ejté.
– Félek, hogy csúfosan le fognak tiportatni, s birtokaikkal Kassai
falvainak számát gyarapítani. Miért is vegyültem közéjök?
A nagyreményű udvaroncz megdöbben a félreértésen.
Hátha Kassai a cselszövény részesének tekinti.
– Mindenkinek el fogom beszélni, hogy Pécsi évnapján történetből
vegyültem a társaságba, s távolról sem sejdítém az összejövetelt… De
vajon, folytatá keblében a harczot egy fenköltebb szellem, vajon nem
volna-e ez gyávaság? S mit féljek ott, hol György herczegfivel
találkoztam?… No! sugá ismét az óvakodás, a mi a trónutódoknak csak
pajzán ötlet és időtöltés, az nálunk kicsinyeknél bűn és bukás lehet… S
mégis szégyen volna gyáván menteni magamat oly félreértés ellen, mely
meg sem született, s csak akkor lép világra, ha létezését előre
felteszem. Legfeljebb gyéríteni fogom látogatásaimat Pécsinél. S ezzel
nem tartozom-e Elemérnek, kit Deborah – ha szavainak hihetek – még
mindig szeretni látszik!
E végtére is inkább önző, mint nagylelkű eltökélést Szeredivel
találkozása még inkább megszilárdítá.
A fejedelemné rokona félig tréfásan kérdé tőle: – Nem hallottad-e öcsém,
hogy mikor fogja a vizes lepedőt Kassai uram alól Pécsi ő kegyelme
kivonni? Szeretnék e kisérlet alatt jelen lenni.
– Nagyságod szavainak ködén az én lelki szemeim áthatni nem birnak.
– Csak tudni akartam, sokat tánczoltál-e a minap Pécsinél?
– Nem annyit, hogy korom és tánczszenvedélyem mellett elégnek
mondhatnám.
– Hallom, mindnyájatokat megbabonázott Deborah. Ősz fürteimre! csak
azért szeretnék ismét fiatal lenni, hogy legyen legalább egy, kit e
varázslónő el nem bódíthat. Egyébiránt most az egyszer szerencsédre
szolgál öcsém, ha mindig csak Deboráhra néztél, s ha minden szavad csak
neki esküdött hűséget. Külünben még azt mondanák, hogy Pécsivel esküdtél
össze, mint azok, kiknek maradt idejök a tánczolásnál egyébre, és
nyelvöket másra használták, mint szerelmi bókokra.
– Így magamat sem hihetem a gyanu fölött állónak; mert sokat társalogtam
Pécsivel s keveset leányával.
– Tehát neked szintén jelszavad a «szűcs» s nem az «erszénykötő?»
– Alig hiszem, hogy a fejedelem nagyobbik fia és több országtanácsos
jelenlétében a zene, táncz és vigalom közt ily komoly ügyek hozattak
volna vita alá.
– De az ármányos Kassai mégis ezt szeretné a világgal elhitetni.
– Tehát Pécsit azért vétette jó előre kémekkel körül?
– Micsoda kémekre czélzasz? – kérdé Szeredi megütközéssel.
– A többek közt arra, kit nagyságod leálczázott.
– Ki? én? ugyan öcsém, mi jut eszedbe? válaszolja Szeredi hüledezve. –
Talán el is beszélted rokonaidnak, ismerőseidnek, az egész világnak,
hogy a vén Szeredi vak volt és egy becsületes hazafit bizonyos semmiházi
léhűtővel tévesztett össze?
– Tehát tévedésből történt minden?
– Szánandó félreértésből, öcsém. De csakugyan nem szóltál senkivel a
reám nézve kellemetlen esetről?
– Csak annyit mondtam Pécsinek, hogy óvakodjék bizonyos egyéniségtől.
– És sejdítette-e, kire czélzasz?
– Rögtön észrevevé.
– S mit válaszolt?
– Neheztelt rám.
– Valódi bölcs! valódi nemes szív… Ne is említsük többé e kellemetlen
ügyet. Te fiatal vagy, de tudsz hallgatni. Rokonom, a fejedelemné,
jellemednek épen ezen oldalát méltányolja leginkább. A minap is dicsért
s képzelheted, hogy én sem maradtam hátra a szép szavak
megválogatásában. Barátom! a tapasztalt és koros férfiak jó véleménye az
a létra, melyen az ifju tehetségek lépcsőnként magasabbra emelkednek.
Különben fölötte nehéz és kétes a siker.
Gyulai szépen megköszöné Szeredi figyelmeztetését, s azon tanulság
mellé, melyet Pécsire nézve vont, még azt is csatolá, hogy a megtámadott
szombatos pap történetéről mélyen hallgatni kell.

X.
Kassai István, a szemfüles államférfiú, hamar fölfedezte a titkos
államrúgókat, melyek Pécsit rögtön felszinre emelték.
Szeredi egyik régi barátja tudniillik, ki a török hódoltsághoz tartozó
magyar részek szomszédságában lakott, barátságos viszonyban állott a
temesvári basával. De e barátság még sem akadályozá, hogy pogány
martalóczok ne hajtsák el gulyáját.
Erélyes és vakmerő férfiú levén, a rablás hirére minden menevéd nélkül a
basánál termett.
Nem tudjuk, mind visszakapta-e lábasmarháit, vagy pedig kénytelen volt a
prédálók megfenyítését is kárpótlásba számítani; de annyi bizonyos, hogy
a basa nagy tisztességgel fogadta és török őrizet mellett kisértette
Erdély határáig.
Kassai, kinek Temesvárott biztos kémjei voltak, arról értesült, hogy a
magyar úr és a török kormányzó közt nemcsak az elhajtott gulya, hanem
még fontosabb tárgyakról is folytak beszélgetések. Különösen a basa
figyelmezteté barátját a fényes kapu hangulatára, mely Rákóczi iránt
engedékenyebbé, a magyar király ellenében pedig neheztelővé, majdnem
ingerültté kezd válni. A budai basa nem veszi többé szigorúan az
alattvalói által rögtönzött portyázókat a Duna felső vidékein, s esetek
fordulnak elő, midőn a várőrökön kívül még hitterjesztő szerzetesek is a
martalóczok kezére kerülnek. Most van tehát ideje a vasat verni, ha a
fejedelem ő nagysága az evangelikusokért saját szakállára, saját
felőssége mellett háborút akar a magyar királylyal kezdeni. A basa nem
áll jót arról, hogy ő nagysága megveretése esetében nem vonatik a
hatalmas császár által a béke zavarásáért kérdőre; de a siker könnyen
feledtetné a jogtalanságot, s a ki nyerni akar, tartsa magát készen a
bánatpénz megfizetésére is. A háború eseteiben mindig bűnös, a ki
szerencsétlen. A győztes kardmarkolatját drágakövekkel rakják ki
Stambulban, de ketté törik azt, mely kudarczot vall, ha szinte damaskusi
aczélból készült is, és lapján a Korán legszentebb verseit hordozza.
Mindig ez vala a fényes kapu nézete.
Kassai értesülvén a temesvári basa beszédéről, nem kételkedett, hogy a
hazatért rokon azt okvetetlenül közlé Szeredivel.
Hogyan is hallgathatta volna el a fontos hírt, mely a hadpárt
óhajtásaira kilátást nyitott és Szeredi cselszövényeire alkalmul
szolgálhat?
– Bizonyosan, gondolá Kassai, a Temesvárról fuvó szél üdítette föl az
elégületlen főurak fonnyadt reményeit.
Ezért kezdenek mozgani, s minden békétlenben czimborát keresni. Pécsi
előttök nemcsak befolyásáért, de gyűlöleteért is jelentőséggel bir.
Miután a korlátnok éles elméje eddig hatolt, gyanakvó természete a
többit kitalála.
– Engem akarnak láb alól eltenni, s Pécsit, mert halálos ellenségem, a
porból fölkapják, hogy kezökben legyen egy dorong, melylyel míg más
fegyverök nincs, agyba-főbe üthessenek. Találjanak csak utóbb bármi
silány fringiát vagy buzogányt, a dorongot ismét oda dobják, a hol eddig
feküdt. Hm! de mit várjam be ezt?… kiütöm a markukból, mielőtt rám
emelhetnék! Úgy segéljen, ki fogom ütni!
Kassai első gondjai közé tartozott azt kutatni, vajon a fejedelmi
palotában tudják-e a temesvári basa nógatásait?
Semmi nyomra nem akad; de arról hamar értesült, hogy egy renegátnak, ki
a csauszok közt nevezetes szerepet játszik, Rákóczi drága prémes ruhákat
és pénzt küldött.
– Ez a fejedelemné műve! – sóhajtá Kassai. – Nagyasszonyunk vallásos
rajongásból elősegíti semmirekellő rokona ármányait. Hogy Szeredi
vegyíti a kártyát, csak onnan is bizonyos, mert Pécsihez nem ment,
csufolódik azokkal, kik jelen voltak, s haragomról beszél, melyről semmi
adatja sincs… he! Báthori Boldizsár magának Zsigmond fejedelemnek volt
nagybátyja és mégis halállal lakolt. Mi haszna! kezem még addig sem ér
föl, hogy a távoli rokonság emelvényén álló Szeredi álarczát
letéphessem. De szükségtelen is. Sok rosszat tudott megkezdeni, semmit
végrehajtani. Félénk a koczkáztatatásra, s vereségein sem aggódik, ha
epéjét barátaira és ellenségeire kiönthette. Mi közöm vele? Előttem
Pécsi áll, a vén bolond, a vén bűnös; e fölfuvalkodott gőgös, ki leányát
örömestebb tenné egy király kéjhölgyévé, mint egy mágnás hitvesévé, s
inkább beleegyeznék abba, hogy a mágnás elcsábítsa, mintsem a rangtalan
ifju az elvett becsületet kezével visszaszerezze… e pazar, e pénzt nyelő
gődény, ki naponként száz becsületes ember munkájának sikerét emészti
meg, és legszerencsétlenebb akkor volna, ha olcsó, de egészséges
eledelekkel kellene élni, úgy, a mint én szoktam… ez az eszelős
csillagjós és babonás bolond, ki az állatkör engedelme nélkül meg sem
mer mozdulni, s bujdosó égi testektől várja azt a belátást, a mely
agyvelejében még nincs meg… he, he, he! ez a szónokló, versgyártó és az
egyiptomi mumiák közt barangolt Pécsi ismét magára merné vállalni az
ország ügyeinek vezetését! Hallatlan szemtelenség!… Nem kellett
Deboráhnak az egyszerü öltözetű Elemér, nem kellett az öreg Kassai olcsó
butorzatú háza. Elszennyezhetné bársony- és selyemruháját az én szerény
fedelem alatt. Jól van; helyeslem e tisztaságot; de hát azután miért
akarja most Deborah atyja megragadni a kormány gyeplőjét? Nem tartotta-e
e gyeplőt hosszas ideig kezében a ronda Kassai? he! he! nincsen-e azon
az ő mosdatlan ujjainak mocska? miért szeretné finom kezét e gyeplő
érintésével bepiszkolni Pécsi? Ej, ej! mily következetlenek az emberek!
Kassai elmélkedéseit a titkár megérkezése szakítá félbe.
– Talán jól izlett kendnek a rápolti kenyér és pecsenye, he! hogy oly
későn tért meg? – szólt a korlátnok mogorván.
– Tagadhatatlanul hosszasan mulattam Rápolton – mentegetődzék a titkár –
de méltóztassék nagyságod kegyesen tekintetbe venni, hogy a compassuált
egyén már az első állomáson meg kezdett bomlani, s minden embertől,
kivel találkozánk, tudakolá: vajjon római vagy arab betűkkel van-e az ő
arczára fölírva e szó: kém.
– Miért nem kötöztétek le a latrot?
– Szökni nem akart, nagyságos uram, sőt ha abrakoltatni megálltunk,
erővel kellett a kocsiból levonni. A száját betömni lehetetlen volt,
mert az ember vasból látszik alkotva, s karizmai a Demeterénél is
vastagabbak. Kényszerülve valánk tehát a vett útból folyvást kitérni,
hogy mentől kevesebb jövő-menővel találkozzunk. Ez sok idővesztésbe
került. Midőn pedig Rápoltra értünk, bűnösünk, vagy respective:
patiensünk, magát ördöngösnek állítá, s a falu népének hosszasan
elbeszélé, mily fenyegetésekkel csábította Belzebub, hogy belsőjében
állandó szállást adjon a gonosz szellemnek, mely a pokolból hozzá kivánt
költözni.
– S nem jut kendnek valami a fenyegetések közül eszébe?
– Azt mondá, hogy az ördögök fejedelme a lelkiismeretet, a jóravaló
hajlamot és az Istenbe vetett hitet akarta az ő nejéből és két
gyermekéből kiszívni, s miután testökben semmi sem maradt volna, a mi
által az állatoktól különböznének, belőlük rápolti parasztokat
szándékozott csinálni.
– Miért nem lőttétek agyon a kutyát?
– Nagyságod csak az elszökési kisérlet esetében tette kötelességünkké e
szigort. Azután a nép megbabonázottnak tartja, s úgy kerüli, hogy a vén
Marcsán kívül, kit többen láttak már a kürtőn kirepülni, senki sem mer
vele beszédbe elegyedni.