A rajongók (2. kötet): Regény - 06

– S kend őt Marcsához szállásoltatá be?
– Nem, nagyságos uram.
– Megbocsáthatatlan mulasztás. Miért nem tartja résen az eszét, he? Még
ma intézkedjék az őrült átköltöztetéséről. S miről szólt még az a
hóbortos? Talán Belzebubbal együtt engem is említett? Hm! kitelik tőle!
A titkár elszörnyűködött arra a merész lehetőségre, hogy nagylelkű
főnökén ekkora injuriát követhessen el halandó lény; annál inkább valami
Pista nevű ember és kivált az ő füle hallatára.
– Már hogy szívelhettem volna el ilyest, kegyelmes uram! Avagy nem
nagyságodnak köszönöm-e szép gyarapodásomat minden világi javakban? Nem
csaphatott volna-e el nagyságod a beigtatási könyvtől, hogy helyemet
érdemesebbnek adja? Nem vehette volna-e ki hónom alól a philerát, hogy
ezentúl Bőgőzi uram hordja az irodából ide, vagy pedig Márton Gáspár, ki
szintén becsületes, talpra esett tisztviselő? S vajon e meleg ködmönt,
melynek az úton annyi hasznát vettem, harmadidén megvásárolhattam
volna-e, ha nagyságod uri asztalán nincs számomra tányér és asztalkendő,
melyhez a számat törülhessem? Ily emolumentumok mellett könnyű az
embernek gyarapodni, s bár szegény vagyok, és ha nagyságod kidobatna az
ajtón, nem tudnám, hová hajtsam le fejemet, mind a mellett elüzetésemet
magam indítványoznám, mihelyest nagyságod ily goromba bántalmaztatását
vakmerészkedtem volna csendesen tűrni.
– Jól van, jól; de azt talán mégis mondotta a hóbortos ember, hogy
Belzebubnak szürke és hosszúszálú szemölde, kopasz feje, lapos ajka és
széles álla van? hi, hi, hi!
A titkár iszonyú ijedtséggel tekintett Kassaira, mintha csakugyan
emlékeznék az ördögök fejedelmének arczleírásából e jellemző vonásokra.
– Alkalmasint – gondolá magában – Demeter fecsegte ki. De hisz, nem
beszélt még vele ő nagysága! Csakugyan tömérdek esze van az én kegyelmes
uramnak! Mindent kitalál.
Kassai gúnynyal s mosolyogva nézett a hüledező hivatalnokra.
– Kend talán eddig észre sem vette – szólt kimondhatatlan cyinismussal,
– hogy én kopott, vedlett ember vagyok és elég formátlan arra, hogy
minden czudar ördögöt hozzám hasonlítónak higyenek? No! az még nem volna
baj. A külsőről csak a bolond következtet belsőnkre. S mit mondott a
rápolti új jobbágy a bűnről, melylyel Belzebub kelepczébe ejté?
Gyilkolásra, gyújtogatásra, templomrablásra, no! vagy mire vette rá hát
a sátán őt?
– Nehéz volna, kegyelmes uram, meghatározni. Zavart eszének folyamában
nem tudtam egyetlen értelmes dolgot kihalászni. Mindenikünket faggatott,
mondanók meg, hogy tulajdonkép melyik felelős a beírt papirdarabért: a
kéz vagy lélek? Mert ő csak a kéz, s mégis őt bünteti az Isten a gonosz
szellem helyett, mely a kezet veszélyes betűk vetésére használta.
Esküvék, hogy felét sem írta le az ördög betűinek, s mégis egész
kárhozatot kapott érte díjul.
Kassai köszvényes lábai ellenére is élénken emelkedett föl a karszékről.
– Nem telik be hat hét, s kendből, érdemes barátom, levéltárnok lesz.
Embert csinálok belőled, fiam! valóságos urat, kit vénségedre még talán
a főispán is süvegelni fog. No! a pénzből, melyet útra adtam, sok
maradt-e meg?
A titkár ámulása miatt el is feledte, hogy a kézbesített csekély
összeget túlhaladták kiadásai.
– Szépen maradt, nagyságos uram! a mint benyujtandó számolatomból ki fog
derülni.
Kassai belső szobájába vonult, s a titkár csakhamar erős
zárcsattanásokat hallott.
– Szegény principálisom azt a nehezen járó pénzládát nyitogatja! Maga
szokta fölemelni belőle a zacskókat, maga görnyedez, bár melle el
szokott szorulni. Szegény kegyelmes úr; és még az a penész is a régi
tallérokon mennyi ártalmat okoz neki! Azután bár legalább a pénz
olvasását bizná másra! Tiszta jó szívből segítenék; de nem akarja. Csak
mosná legalább meg a kezét, mikor a számlálást elvégezi! De vajon
micsoda költekezései lehetnek most?
Míg a titkár így okoskodott, Kassai különválasztott néhány aranyat.
Letette az asztalra, rájok tekintett, s ujjai észrevétlenül mozgásnak
indultak.
– Áldozat nélkül semmi sem megy – mormogá, s pár aranynyal még
szaporította a csomót.
– Ni, ni! ez a Bocskai pénze s ritkaságánál fogva külön becscsel is bir.
Elvette az aranyat.
– Hát ez az V-dik Károly-féle mit keres itt? Ágostán épen fizetni valóm
van és jól használhatom.
A rakásból megint elvont egy aranyat, hogy a zacskóba rejtse.
– Áldozat nélkül semmi sem halad előre, s nekem most bőkezűnek kell
lennem! – sóhajtá Kassai, míg sovár szeme egy zechinán akadt meg.
– Nagybányai aranynyal cserélem be, – gondolá, és kiválasztotta a már
megapadt csomagból a zechinát; de a nélkül, hogy más pénzdarabbal
helyettesítette volna.
– Apró pénzt is rakok melléjök. Áldozni kell! A vadnépek legsilányabb
bálványai is áldozatokat kivánnak. Pécsi már is sok kincsembe került.
Megfizeti kamatostul, a mit érette költöttem. Nekik nem kell Elemér; sem
az apának, sem a leánynak. Jól van; de akkor ne várják tőlem, hogy
behunyjam szemeimet, midőn kötelességem nyitva tartani. Ők gyűlölik a
Kassai nevet: jól van; de azután ne sértsék meg a haza törvényeit.
Kassai az apró pénz közé most aranyakat csúsztatott be, gyorsan és
félrefordított szemekkel, mintha saját magától akarná titkolni e
rögtönzött bőkezűséget.
Ekkor megrázta a csengetyűt.
– Velem méltóztatik parancsolni? – kérdé a besiető titkár.
– Kend, mint már említém, rendelést tesz, hogy szökött jobbágyunk a
boszorkányságot üző Marcsához szállíttassék. Továbbá kend gyöngélkedő
egészsége miatt szabadságot kér tőlem négy hétre. Helyét távolléte alatt
Bőgőzi uram tölti be. Még ma írja meg a folyamodványt.
– Oly egészséges vagyok, mint a makk, nagyságos uram! – szabadkozék a
meghökkent titkár.
– Tanácsolom is, hogy a betegségtől ótalmazza magát; mert folyvást úton
kell lennie. Birtokaimat szemügyre veszi; számoltatja tiszteimet,
tudósításokat közöl eljárásaikról. Van köztük tolvaj, erdőpusztító,
jobbágynyuzó, s vannak titkos szombatosok is. Eláradott a bűn, főleg a
szombatosság mételye veszélyesen terjed. S mit akar kend tenni, no! mit
akar, ha gazdatiszteim, cselédeim és jobbágyaim közt titkos
szombatosokra fog találni?
– A tekintetes megye kezeibe szolgáltatom őket, hogy istentelenségökért
méltó büntetésöket elvehessék.
– Kend a tehén szarva közt keresi a tőgyét. Ha én a vén Kassai titkára
lennék, mindenekelőtt gondolatait ellesni, s politikájának mélységeibe
hatni iparkodnám. No! mit mond erre domini frater!
– Kegyelmes úr! ha elmém akkora volna, mint buzgóságom, ritkán vonnám
magamra nagyságod méltó megrovásait. De az én alacsony nézeteim, midőn
nincs támaszuk, melyre csimpalykozzanak, okvetetlenül a földön fognak
kúszni. A mit elémbe szabnak, tudom teljesíteni; azonban mihelyst saját
eszem után járok, a világtalant választottam kalauzul.
– Az nagy baj, barátom! Ha én Kassai István titkára volnék, – szólt
Kassai, – a titkos szombatosok szeretetét igyekezném megnyerni.
Kipuhatolnám bűneiket, de hallgatást igérnék és ha bizodalmukat
elsajátítottam, akkor könnyen kivehetném belőlük, kik az új Jeruzsálem
oszlopai, kikre hallgat a nép leginkább, s kitől várja vallásának
diadalát? He, he! jól fogtam-e föl a kend kötelességét?
– Tökéletesen, nagyságos uram.
– Midőn pedig a főizgatók névlajstromát birnám, – folytatá Kassai, –
kérdés: hogyan venném e nagy kincsnek hasznát? No! feleljünk rá?
– Rögtön kézbesítem nagyságodnak a talált kincset.
– Kend megint nem találta a szeg fejét.
A szegény titkár homlokáról permetezett a veríték.
– Én, – folytatá oktató hangon Kassai, – ha az erdélyi korlátnok titkára
volnék, s ismerném a veszélyes időket, melyekben élünk, igyekezném a
csendháborító, a pártütésre hajlandó és a haza törvényeit lábbal taposó
szombatosok tekintélyesebb emberei közül a gyönge jelleműeket, a
nyomorral küzdőket, he! he! a megvesztegethetőket szép szavakkal,
igéretekkel behálózni, hogy rejtett szándékaik nyomára juthassak. A
rajongók között sok szájas koldus van, ki az egyiptomi húsos fazakokért
lemondana a Kanaán távol fekvő vidékeire vándorlásról. Pénzt kell neki
kölcsönözni titkokért, ételt az eszmékért. Igazam van-e könyvvivő…
akarám mondani, levéltárnok? Kend az asztalon lát aranyt és kisebb
pénznemeket. Vegye magához. Kolozsvárott forduljon meg; mert ott a
mesterlegények közt vannak szombatosok. Mulasson Udvarhely-, Csik- és
Háromszéken; mert ott birtokaim közelében néhány részeges kántor és
koldus-énekeket szerző íródiák szokott a szombatosok gyülekezetében
predikácziókat tartani, szent verseket dudolni. Főleg pedig egy fontos
titkot kutasson ki, melynek létezését a rápolti őrült szavaiból
gyanítom.
A titkár megsemmisülve volt, hogy ő semmi ilyest nem sejtett, sőt most
sem tud képzelni.
– Avagy rosszul emlékszem-e a kend értesítéseire? – tudakolá Kassai.
– Hogyan, kegyelmes uram? – hebegé a titkár, dörzsölve kezeit. – Mit
mondhattam én a szombatosságra vonatkozót?… Oh! most jut eszembe. De
miként is tudtam oly buta lenni, hogy tüstént észre ne vegyem? Hiszen
világos! Elmebetegünket lélekvád gyötri. Valami irományt emleget,
melyért a felelősséget az emberi és isteni törvényszék előtt szeretné
magáról elhárítani, hogy hatalmasabb ember vállára vethesse. S e főurat
nevezi Belzebubnak.
Kassai, mint besötétült vonalaiból sejthető, most túlságosan éleslátónak
találta titkárát. – Megint sántít a kend észjárása, – mondá, durva
kitörésekkel feddve aggályát. – Hisz az elmebeteg engem tart az ördögök
fejedelmének, s kétségtelenül azért, mert meg van győződve, hogy
bizonyos lázító iratok nyomára akadtam, s hogy sejtem, honnan fú a szél.
Vagy Gálfi, az elégületlenekhez szító gazdag szombatos, vagy talán épen
maga Pécsi Simon használta föl a szerencsétlen ficzkót egy körlevél
fogalmazására, mely a szombatosokat titkos gyülekezet tartására hívja
össze. Kerítse meg kend egyik példányát e honárulási okmánynak. Adjon
érte pénzt, tegyen igéreteket; de okvetetlenül megkerítse.
– Kergessen ki hivatalszobámból nagyságod, ha a hazaárulók, ha az Istent
szidalmazók és felségsértők kiáltványát meg nem szerzem. Nem is kell rá
sok költség. Az okos szó, a maga idejében használt fenyegetés és a jól
számított igéretek többet használnak, mint az arany; ámbár a pénz
rábeszélő tehetségét sem kivánom kétségbe hozni. Ha ő szent felsége is
úgy akarja, hamar fognak hurokra kerülni a szombatosok, s a törvény és
vallás gúnyolása méltó büntetését leli.
A titkár egészen kipirult lelkesedésében.
Ő e hitujítóknál veszélyesebb fajtájú embereket nem is képzelt.
Hisz az igaz vallást akarják fölforgatni, és az ország törvényétől
tagadják meg a hódolatot!
Azután nem saját maga fogalmazta-e a nyilvános kihirdető által Fehérvár
piaczán felolvasott és a kulcsos városok kapuira szegzett kiáltványt,
mely a szombatosok és pártfogóik ellen mennydörgött?
S mégis, az átkozott rajongók, úgy látszik, titkos gyűléseket tartanak,
és kijátszani merészlik a hatóságoknak, sőt Kassai uram ő nagyságának is
figyelmét!
Nem elég ok-e, hogy a titkár minden erélyét összeszedje a veszélyes
izgatók leleplezésére, s ha lehet, kiirtására?
A levéltárnoki állomás megnyerésének reménye sem volt kedélyére hatás
nélkül.
Mihelyest tehát Kassaitól távozhatott, fontos hivatására kezdett
előkészületeket tenni.
Sejté, hogy segélyül szolgálhat a Laczkó István történetével
megismerkedés.
Kassai eddig a szombatos nevét sem szoká előtte említeni, s ez elég ok
volt, hogy a különben szemfüles titkár, ha másért nem, gyöngédségből is,
legyőzze tudvágyát.
Fehérvárott tehát évek óta alig lakott egyén, kiről részletesebb
adatokkal ne birna, mint épen Laczkóról.
De most kötelességének hivé a nyomozást.
Az útikészületektől meglopott időt mind erre fordítá, s még alkonyat
előtt Kassai szobájában és Laczkó Istvánra vonatkozó adatokkal ellátva
találjuk.
– Szeredi ő nagysága Laczkót gorombán támadta meg – szólt a titkár.
– Az utczán? – kérdé Kassai.
– Pécsi kastélya előtt. Le akarta csatlósaival szuratni, s kémnek
nevezé.
– Az én kémemnek, úgy-e?
– Tisztátalan nyelvén ez a rágalom is megfordult.
– Tehát rágalomnak gondolja kend? – tudakolá Kassai, páratlan
cynismussal.
A titkár csodálkozón tekintett védnökére, s azután hivatalos
előterjesztéseit folytatá. – A szerencsétlen férfiú betegségére nagy
befolyással volt Szeredi uram vádja, talán azért, mert kellő alappal nem
birt.
– S csakugyan nem birt? – kérdé Kassai, gúnyos arczkifejezéssel.
– Legalább több adat arra mutat. A csatlós, kitől a történetet hallám,
mondá, hogy Szeredi ő nagysága szigorúan megtilta minden fecsegést, mely
az esteli kalandra vonatkozik. Ez ösztönül szolgált nekem további
kutatásra, s betértem a pékhez, kinél elmebetegünk tartózkodott. Soha
rémültebb arczot nem láttam, mint az övé volt, midőn Laczkó Istvánra
vezettem a beszélgetést. Szegény jótehetetlen ember! Szeredi uram
kierőszakolta tőle, hogy Laczkót kémnek állítsa, s azóta halálos
félelemben él. Minden vendégére kajszán néz. Mindenkit boszúlónak vél, s
főleg nagysád haragjától retteg. Boldog Isten! hogy retteg!
Kassai uram arczán epésebb szín terült el. – Tehát Szeredi itt is keveri
a kártyát! Hm! túlbecsüli családi viszonyainak erejét! Nem oly talisman
az, mely őt minden nyavalyától megótalmazhassa. Ám! bizakodjék csak! A
ki utoljára nevet, az nevet igazán… S tehát Szeredi ő nagysága, mint
mondád, Pécsi Simonnal elhitette, hogy kémet tartok a nyakán, még pedig
egyet az ő vallásának angyali közül, he, he! Szeredi óvakodóvá akarja a
vén szombatost tenni. Ezt állítja kend, úgy-e?
– Alázatosan esdeklem, nagyságos uram! de szerzett adatataimból épen
ellenkezőjét kellett volna állítanom. Pécsi uram komornyikjától hallám,
hogy Deborah kisasszony egy alkalomkor, midőn a reggelinél atyja által
szemrehányásokkal illetteték, könnyezve mondá: – Adná az ég, hogy az
emberekbe vetett túlságos bizodalmad ne végződjék embergyűlöletben.
Miért lenne valaki csak azért, mert szombatos és pap, minden gyanún
fölül! Én, de ne haragudjál érette, titkos látogatásaira borzadás nélkül
nem gondolhatok. Ki kezeskedik, hogy nem él ellenségeink zsoldjából, s
nincs arra megbizva, hogy színlett kegyeskedésével szívedhez közel
férve, a védelmetlen perczben tőrével vagy árulásával átszúrja azt?
– A kigyó! az eszes kigyó! – mormogá Kassai. – S mit válaszolt Pécsi? –
tudakolá, kiváncsian elényújtva fejét.
– Prédikátori hangon mondá: – Deborah! te soha sem fogsz arra méltó
lenni, hogy e szent férfiúnak, ki az igazság tövises útján zarándokol,
leoldjad saruit, megmossad lábát és tisztes fürtjeire illatos olajat
önts.
– A buta nilusi barom! – mormogá ismét Kassai. – S nem hallottál-e még
más hirt, mely Laczkóra vonatkoznék?
– A csatlós beszélt egy nőről, ki ájultan rogyott a földre, midőn a
kémnek nevezett szombatos pap Szeredire rohant.
– Rohant? s dühhel? – kiáltá Kassai. – Czímeres nemessé teszem, ha
arczul csapta.
– Haragját és léptét a nő ájulása föltartóztatá. Úgy látszik, hogy e
találkozás oly asszonynyal, kinek jelenlétére nem gondolt, s oly
perczben, midőn meggyalázottnak hivé magát, főokul szolgált
háborodására.
– Felesége, kétségtelenül felesége! – mondá Kassai. – Megtaláltad-e
lakását? Tüstént le kell tartóztatni e nőt! Nemes születésű… hm! De
köteles vagyok-e tudni? Mutassa ki előbb nemességét; majd akkor hátrálok
jogommal. Csendesen, zaj nélkül kell elfogni. Ne távozzál addig. Be kell
csukni!
– Lehetetlen, nagyságos uram!
– Miért, he? Talán Szeredi ide is bemártotta ujját?
– Nem; de az asszony…
– Veszélyesen beteg? – szólt közbe Kassai. – Ne vedd számba. Hadd
nyavalyogjon Rápolton. Ott is van szalmazsup!… Beteg!… Miért oly
érzékeny? Parasztnak nem kell érzékenynek lenni. A paraszt asszony ne
ájuldozzék, ha férjét gazembernek mondják… Mi joggal fekszik le ő, mint
a kényeztetett úrnő?
– Nem az a baj, nagyságos uram! hogy beteg, de eltünt, s nem lehet
nyomába akadni.
– Útba fog igazítani a pék, hol férje szállva volt.
– Fájdalom, nem látogatta meg férjét.
– A szívtelen, a szeretet nélküli való, az érzéketlen nő! – korholá
Kassai a kezéből kiszaladt martalékot. – Indulj, kedves fiam! – szólt a
titkárnak – indulj mielőbb, mert foglalatosságod szaporodott. Vitesd ez
asszonyt szilaskeresztúri birtokomba. Onnan majd tovább szállítjuk.
Tudod-e, hol volt Laczkó szombatos angyal?
– Szégyennel vallom meg, hogy még nem nyomozhatám ki.
– Szárdis városában.
A titkár bámulva tekintett főnökére.
– A judeismus hóbortosai Kézdivásárhelyt hívják Szárdisnak.
– Törjék ki a nyakok vakmerő névrontásokért! – sóhajtá a titkár.
– Amen, fiam! – szólt kenetes hangon Kassai.
*
Midőn szombatos-üldöző titkárunk a szobából kiment, bizonyos
nyugtalanságot érzett keblében.
Igen hasonlított ez a hűtlen eljárásból támadó lélekvádhoz, azon
hangulathoz, midőn a subalternus érzi, hogy főnöke méltán elcsaphatná, s
hogy ha még továbbra is ennek eszi kenyerét, ennek iszsza borát, és
ennek kegyelméből emelkedik a hivatallépcsőn fölebb, akkor az isteni
gondviselés több pártolásában részesül, mint voltaképen kellene.
Úgy van, titkárunk békétlenkedett saját magára.
Szeretett volna jobb és bal képére, őszintelen eljárásáért, egy-egy
erélyes arczcsapást mérni; de érzé, hogy viszont kétannyi nyaklevest
érdemelne, ha eljárásában egészen őszinte lett volna.
Szóval, kötelességei összeütköztek.
S nem lehetett egyrészről tartozásának úgy tenni eleget, hogy másrészről
ne sértse meg kötelességeit.
Ő tudniillik a csatlósoktól hallá, hogy Elemér vezette el a
szerencsétlenség színhelyéről a szombatosnőt; szintén hallá a péktől,
bár igen általános kifejezésekkel, Elemér tudakolásait a szombatos
kémsége felől.
Ebből bölcsen következteté, hogy a fiatal Kassai is érdekkel viseltetik
a Laczkó-család sorsa iránt; de éles elméjénél fogva könnyű volt
sejtenie, hogy az ifjú úr részvéte más természetű lehet, mint az öreg
úré. Megtetszhetett a vitéz kapitánynak a szép nő, s talán ínye ellen
volna, ha a komor nagybátyja hirtelen pórruhába öltözteti, hasonlóan a
többi jobbágynőkhez.
Mi szükség tehát értesíteni Kassai Istvánt, hogy Kassai Elemértől járjon
utána a szombatos nő tartózkodása helyének? Mi szükség a nagybátyja és
unokaöcscse közé a viszály konkolyát hinteni? Nem kegyes pártfogója-e
neki mind a kettő, s ha az öregtől sokat vár a jelenben, a jövendőhez, a
bekövetkezendő évekhez szóló reménye nincs-e Kassai Elemér jó
indulatjához, mint erős horgonyhoz, csatolva?
Ilyen tekintetek birták a titkárt óvakodásra.
Nem említett nyomozataiból semmi oly körülményt, mely Elemérnek
alkalmatlanságot okozhatna.
De miután öreg pártfogóját most először csalta meg elhallgatással,
megfogható volt, ha nemcsak az útrakészülődés perczeit nyugtalanság közt
tölté, de még az éjjel egy részét is álmatlanul.
Titkárunk a maga nemében igen érzékeny lelkiismerettel birt, habár a
lelkiismeret e neme inkább volt szolgának, mint embernek való.

XI.
Klára szorgalmával és ügyességével a fejedelemné várakozását messze
túlhaladta. Nem volt női munka, melyhez ne értett volna, s mely az ő
keze közül kikerülve, sajátságos csínt és kellemet ne öltene magára.
Ízléssel és költészettel birt, s a közönséges is nyert azzal, ha ujjai
érinték, ha szelleme rája sugárzott.
Csakhamar határozott felsőséget gyakorolt a többi kisasszonyok fölött, s
a «fehérnépek» termének vezetőjévé lett. Mindenki tőle kért utasítást,
midőn foglalkozásában megakadt. A gyakorlottaknak segített, a gyöngéket
oktatá, és szívességeit annyi gyermekes örömmel, annyi pazar
gondatlansággal osztá, hogy senkit meg nem szégyeníthetett azon
előzékenységgel, mely oly önként jött, hogy minden áldozat eszméjét
kizárni látszik, s azon szeretettel, mely az önzéstől és hiúságtól ment
lévén, mintegy föloldozta az elfogadót még a köszönet, még az elismerés
sokak előtt alkalmatlan igénye alól is.
Petneháziné, a külsőségekre oly sokat tartó udvarmesternő, ki Klára
fölvétetésének sajátságos módja miatt jogait és tekintélyét vélte
megsértettnek, néhány napi hideg, kimért s csaknem üldözésre hajló
magaviselet után szelidebb bánásra kezdett hajlani, s végtére Klára
léleknemessége s megnyerő modora egészen meghódítá és bevallá a
fejedelemnőnek, hogy fölügyelete alatt nincs senki, kivel annyira
elégült volna, mint az idegen leánynyal, ki jó példával jár a többiek
előtt, s mindeniket emeli azáltal, hogy jellemének folyvást szebb-szebb
oldalait tünteti föl, és nemes versenyre buzdítja az önérzőbbeket…
*
Klára kedélye visszavonultságért epedt, helyzete a szembe nem tűnést, a
szerény feledtetést javasolta; de szelidsége, nyájassága és rendkívüli
ügyessége mindig föltünőbbé tevék őt, pedig ennek alkalmatlanságai, sőt
veszélyei is lehettek.
«A fejedelemnő titka» – mert így hívják pajzán barátnői – nem élhetett
soká úgy eldugva, hogy szépségének híre a leányok szobája falain túl ne
szárnyaljon.
Az udvari személyzet ujságvágya, melyet Klára rejtélyes megjelenése már
az első perczben izgalomba hozott, naponként növekedett épen azért, mert
semmi leleplezéssel nem nyert táplálékot.
A kik Dajka általi bevezettetéséről hallottak valamit, az öreg püspök
unokahugának vélték őt; de a főpap rokonságával ismeretesek nem tudták
megfogni, miként nyilhatott e ritka szépségű virág oly kertben, melyet
senki sem dicsért azon oldaláról, hogy a szemet gyönyörködtetné s hogy
varázst gyakorolna bűbájával a mellette elhaladókra.
És ha csakugyan a püspök családjához tartoznék Klára, mi oka volna a
fejedelemnének ezt eltitkolni? nem számíttatik-e ily magas hivatásnak
élő férfiú rokonsága azok közé, kik a szegényebb sorsú nemes
kisasszonyok sorában mindig helyet foglalhatnak? s aztán a fejedelemné
különös részvéte és meglepő gyöngédsége Klára iránt, nem látszik-e
inkább azt gyaníttatni, hogy rangja oly kitünő, mint külseje? s miért
említi az udvarmesternő csak a legbiztosabb körökben és ott is suttogó
hangon, a megfoghatatlan rejtélyt, mely e titokszerű lényt mint sűrű köd
veszi körül, hogy a világ elől elleplezze? Mintha bizony a közönségest
szokás volna duggatni! A kavics az országúton hever szétszórva, de a
drágakő számára hozzáférhetetlen szekrényeket gondolt ki a leleményes
ész.
Klára nem gyanítá, hogy ismeretlen neve több részvétet gerjesztett, mint
a mennyit szerencsétlenségének ismerése tudott volna. Társai közt
egyedül, mély fájdalommal keblében, egyedül terhelve életgondokkal,
egyedül üldözve a félelem rémalakjaitól: mégis ő volt az egyetlen, kit
irigylésre méltónak hittek.
Gyöngéd, ideges alakja, s minden benyomásokat élesen kifejező tekintete
az akarat erejének majdnem egészen alávetette magát.
Szorongó szívvel tudott nyugodt lenni.
Barátnői sokkal fiatalabbak voltak években és tapasztalásban, hogysem
gyaníthatták volna, mennyi küzdésbe került egyetlen mosolya, s a csendes
és hallgatag vonalak mennyi sötét bánatot lepleznek be egészen, vagy
szelidítenek félhomályos és tüneményes merengéssé.
Magát a fejedelemnét meglepte Klára magatartása, s figyelő természetének
egész erejét kellett összpontosítania, hogy a szombatosnő multjának
ismerete mellett se tévedjen, elégültet képzelvén a panasz nélkül
szenvedőben, szerencsést az elhagyottban.
Csak ha az éjjel beszélhetne az álmatlan virrasztásokról és a nyugtalan
álmokról; csak ha az égbolton ragyogó csillagok tudnának tanúskodni,
hogy hányszor vonult Klára nyoszolyájához a kétségbeesés árnya, s a hit
angyalának hányszor kellett e sötét szellem legyőzésére jönni? csak ha a
szegény szombatosnő magányban töltött óráit valamely körülmény
nyilvánosságra hozta volna, hogy midőn a részvétnek átadja, szentségétől
megfoszsza: oh! csak ekkor lehetne a sivár erélyt egész nagyságában
fölfognunk, mely képessé tevé e gyöngéd és oly törékeny alkatúnak látszó
nőt reggeltől késő estig színlelni elégültséget, nyugalmat és mosolygó
ajkakkal vegyülni a vigadók közé, mintha a boldogságra választottak
egyike volna.
Klára a töviskoronát, melyet a szenvedés tett homlokára, oly szépen
tudta repkényágakkal és rózsalevelekkel befödni, hogy az örömtől
ajándékul hozott koszorúnak látszott.
*
Zsófia herczegkisasszony szeszélyes vágyai, s a menyegzőre történt
folytonos előkészületek adtak a fejedelemné udvarában összegyűjtött
leányoknak legtöbb foglalatosságot.
Klárának kellett a nagy ügyességet és műízlést igénylő munkákat
elkészíteni vagy vezetni.
Zsófia nem birt ugyan sem elég kitartással, sem elég gyakorlottsággal,
hogy leendő napája számára egy kötött selyemerszénynél vagy leendő férje
névnapjára egy himzett vadásztáskánál nehezebb műre vállalkozhassék; de
a szép iránt eléggé élénk érzékkel volt megáldva, az elkövetett hibákat
könnyen tudta észrevenni és a művészi tökélyt mindenütt fölismerni.
Hamar észrevette a különbséget az előbbeni és a mostani finomabb
készítmények közt.
Phantastikusabb eszméi is, melyek ellen Petneháziné, mint kivihetetlen,
vagy a szemet és szokásokat sértő ötletek ellen tiltakozott, most már,
ha a herczegkisasszony nem akart makacsságáról letenni, a létesítésnél
nem szenvedtek hajótörést, mint eddig, s annyi kellemmel és
czélszerűséggel voltak előállítva, hogy még az öreg udvarmesternőt is
szelidebb véleményre csábították.
– Meg kell vallani, a fejedelemné kegyencze megérdemli a kenyeret, –
szólt egy alkalomkor Annánál, a herczegkisasszony volt szárazdajkájánál
és nevelőjénél.
– Az idegen leányt érti-e, nagysád? s csakugyan pártfogása alatt áll ő
fenségének, a mi legkegyelmesebb asszonyunknak?
– A legnagyobb mértékben, kedves barátnőm! Uram bocsásd meg! de néha még
azon badar gondolatra is vetemedem, hogy talán távoli rokonságban is
lehet vele. Tudja, lelkem! a nagyasszony Istenben boldogult anyja,
Zeleméri Borbála, díszes úri családból származott, de fájdalom! Izrael
tizenkét nemzetségével volt osztályos pere. A számos atyafiság közt
mindig akad, kinek se vagyona, se rangja nem hozzánk való. Az ilyen
helyzetből származott leányzókat pedig nem lehet palotahölgyekké
kinevezni a közfigyelem fölébresztése nélkül. Ellenben, ki keresné őket
a leányszobákban, és az alsóbb nemesség árvái számára kijelölt helyeken?
Aztán fölvett nevet is adhatunk nekik. A szolgabiró, a bortized-bérlő és
uradalmi igazgató, vagy a kurta várnagy, kinek kastélyán egy
fapetárdával is rést lehetne nyitni, ha e leányzók közül valamelyikbe
talál szeretni, nem sokat kérdezi nevét, hanem, mihelyt istenes szándéka
van, nyomban megkéri feleségül, jól tudván, hogy a fejedelmi udvarból
történő kiházasítás, ha csekély hozománynyal is jár, nagy kamatot hajt.
Könnyű annak üdvözülni, drága hugomasszony, a kinek Krisztus a barátja:
ezt tarja egy régi példabeszéd. Klára, kedvesem! a mi nagyasszonyunk
beczéje. De mi tagadás, meg is érdemli.
– Mégis előttem megfoghatatlan, hogy Klára, mint hallom, oly véletlenül
jelent meg az udvarban, mintha az égből cseppent volna le. Senki sem
tudja, honnan jött.
– A püspök hozta, kedves barátnőm.
– De mely vidékről?
– Az, asszonyom! a fejedelemné titka.
– Talán okkal-móddal lehetne a kárpitok közé tekinteni. Hisz a fejedelmi
udvarokban van elég kiváncsi szem és figyelő fül.
– Kétségtelenül, drága hugom! de a mi kegyelmes asszonyunk
szolgálatjában huszonnégy óráig sem maradna az, kinek szeméről és
füléről ily tulajdonokat fedeznének föl…
A Petneházinéval folytatott beszéd a fecsegő Anna néninek anyagot adott
Zsófi herczegnő mulattatására.
Növendéke egy óra mulva már szépen kiékesítve hallott tőle mindent.
A szeszélyes Zsófira ezentúl kettős érdekkel hatott Klára: mint művésznő
és mint rejtélyes lény, kit titok vesz körül s takar be
tündérfátyolával.
– Hidd el, Anna! ő valódi szépség. Szavamra állíthatom, hogy Klára
gyönyörű leány; – erősítette Zsófia egészen rábeszélő tekintettel.
– De, hogyan mondhatod ezt, kisasszonykám! holott soha sem láttad.
– Nagy hiba volt, Anna! meg nem ismerkednem Klárával… valódi bűn volt.
Csak Petneháziné ne volna közel hozzá! Hej! soha se lesz Klára oly rút,
mint Petneháziné, s olyan vén se, ha mindjárt száz évig is élne.