A rajongók (2. kötet): Regény - 02

Klára soha sem volt Fehérvárott.
Midőn megérkezett, gyermekét elhelyezé, s a vén cseléd gondoskodása alá
bizta, első gondja volt férje szállása után tudakolni.
Egy lelket sem ismert az egész városban.
Kérdezősködött utczáról utczára menve, de Laczkó István nevű idegenről
fölvilágosítást nyerni igen nehéz föladat volt.
E név senki előtt nem volt ismert.
A szép nő sokak figyelmét magára vonta, s kivált a fiatalabb lovagok
szivesen adtak volna minden kitelhető utasítást, de tudakolásaikra Klára
mit felelhetett? Elmondja-e, hogy egy szombatos papot keres? Kétségkívül
így könnyebben rá talál. Azonban nem ejti-e veszélybe? Nem üldözik-e a
szombatosokat? Nem volt-e férje épen e gyanu miatt bezárva? Klára tovább
nem mehetett kérdezősködéseiben, mint hogy kézdivásárhelyi embert keres,
kit Laczkónak hívnak. Senki sem utasíthatá nyomára.
Mit tegyen? merre forduljon?
Férje finom izlését ismerve, a várban, takarékosságát tudva, a
külvárosokban vélte föltalálhatni őt.
Elfáradott és siker nélkül.
Aggodalmai közt maga is neveté bohóságát, hogy lehetségesnek hiszi az
eredményt.
De a jó szerencse, a lélek vonatása a lélekhez, az a véletlen, mely néha
egy percz alatt kibonthatatlan nehézségeket oldoz föl, az a kegyes
gondviselés, mely a hiveket akkor vezeti össze, midőn magokat
legtávolabb vélték egymástól, mind e vezérei sorsunknak, kimaradjanak-e
a játékból? Egyik se nyujtsa-e karját a keresőnek? egyik se
vigasztalja-e a bánkódót? egyik se nyisson-e alkalmat a gyönge
némbernek, ki a megpróbáltatástól visszaborzadt, hogy hamar mondhassa
el: Uram! férjem! rettegtem az elválás perczében a te lélekcsöndedért
elvállalni minden nyomort és megaláztatást. Magzataimat féltém a zord
elemektől, a tudatlanságtól, az elvadulástól s a kaján élet ezer
üldözéseitől. Ez volt oka, hogy én otthon maradtam és te, kétségbeejtő
gondolatok közt, távoztál. Hála, hála! a szent Isten hamar
fölvilágosította elmémet. Most tudom, hogy a nőnek mindenek előtt
engedelmeskedni kell, föltétlenül követve férjét és a férj akaratát. Itt
vagyok tehát. Egyik gyermekemet elszakítottam keblemről, a másikat
kitettem a zord időnek, a nyomornak, az örök bujdosásnak. Parancsolj
velünk. Menjünk a sivatag világba! tévedezzünk ösvénytelen utakon!
aludjék ki előttünk melege a hivogató tűznek, távoli mécsvilága a
csendes kunyhónak, és végcsilláma az elhamvadt reménynek! Legyen
körülünk sötét, fenyegető és vigasztalatlan sötét! Csak az egymás
kezére, arczára hullatott könnyek által tudjuk meg, hogy ki él még
közülünk és ki hiányzik örökre, mert már nem sír! Essünk minden csapáson
át, a mit az ész kitalálhat, de a nyelv elbeszélni képtelen. Férjem! itt
van nőd, itt van gyermeked. Eljöttek kötelességök szerint föláldozni
magokat, csak azt kérik, válaszd bátran a szerencsétlenséget minden
kigondolható alakban, de a bűnt taszítsd el magadtól, ha pénznek,
kényelemnek, tekintélynek hívják is, taszítsd el, ha észrevétlenül
született, név nélkül él és titokban hal is meg!
Ah! hát nincsen nemtő, nincsen légi hang, nincsen intőjel, titkos kém és
vigyázó szem, mely a nőt, midőn ily szándékkal jár, összehozza férjével,
kit oly hosszasan és oly hasztalan keres?
Klára phantastikus képzelődése minden utczaszögleten férjét vélte
megjelenni. Ha a piaczon nem talált rá, bizonyosan egy sikátorból fog
kilépni. Ha a paloták czímeres kapuiból czifra urak jönnek, amott a
tőszomszédban egy szerény polgári ház, s annak utczaajtóját talán Laczkó
István, az ő férje, nyitja ki?
– Mily bohó vagyok, gondolá Klára mosolylyal, s a szempilláira szivárgó
könynyel, mily együgyű vagyok, hogy a véletlenre támaszkodom! Istenem,
már alkonyodik és mennyi drága időt vesztegettem el!
Aztán vádolni kezdé magát. S hogy ne? Hiszen mily természetes okból
történt minden fáradozásainak sikertelensége! Legalább tizenötezer ember
lakik Fehérvárott s hogy kivánhatja, hogy oly sok közül épen azon egy
jöjjön elébe, kit ő keres! Végre is, nem a falusi némber félénksége
hozta-e őt zavarba? Nem mondták-e még Balázsfalván, hogy menjen
egyenesen Pécsi Simon ő nagyságához, mert ott rögtön útba fogják
igazítani? Ha nem átalja e magas helyzetű úr pompás termeibe lépni, már
rég rendben lett volna minden, már rég tudná férje szállását, már rég
tisztában lennének szándékukkal, már rég lehullott volna lelkéről az a
súly, melyet alig bir hordani. S mily megbocsáthatatlan könnyelműség
volt oly fontos ügyben csupa átallás miatt ennyi időt veszteni.
Klára helyre akarta hozni hibáját.
Haza sietett. Fölvette a legszebb ruháját, mint a magas ranguakhoz
menőtől az illem követelé. S bár a kelmét, melyet tündéri termetén
horda, a fejedelmi városban igen egyszerűnek tarthaták, annyi legalább
valószinű, hogy a büszke Pécsi Deborah is, mi a csínt és izlést illeti,
meg lett volna lepve a gyönyörű falusi nő öltözékétől.
A dúsgazdag Pécsit ki ne ismerte volna?
A legelső, kivel Klára találkozott, tudott utasítást adni.
Nem is volt messze a pompás «remeteség».
S midőn a szombatosnő majdnem a kapuig érkezett, akkor látja Szeredi
kiséretétől és csatlósaitól az utat elállva, akkor hallja az iszonyú
szót, akkor ismer a meggyalázottban férjére, akkor rogyik össze, és
akkor történt mindaz, a mit már tudnak olvasóim.
*
Elemér távozása után Klára még egyszer elővette férje levelét.
Nyugodtan akarta elolvasni. Ah, abban semmi sem volt világos és minden
oly rémítő, mint a sötét éj, mely a vándor előtt befödi a mélységeket, s
csak villámlások által leplezi föl néha.
Laczkó István rejtélyes sorai a következők valának:
«Szerencsétlenség gyermeke. Nyomor jegyese, oh! Klárám! miért jöttél
ide!
Neved hangzott ajkaimról, midőn rád ismertem, s te eszméletedtől
megfosztva rogytál össze. Oh! hogy kimondtam e drága nevet, s veszélybe
ejtettelek, fölfedeztelek, elárultalak általa!
Fuss az átok városából, fuss az üldözés helyéről!
Ne tekints többé vissza gondolatodban is! Feledd el, hogy fekvését soha
meg ne magyarázhasd gyermekeidnek!
Oh! én szegény kisdedeim!
Szórd el őket magadtól, hogy ne találják meg a poroszlók veled együtt.
Vedd le rólok nevemet, e hazug nevet, melyet különben is úgy le fog
tépni a törvény, mint a ruhát szokta a bakó a tolvajról, mikor meztelen
testére bélyeget akar sütni.
Ne sirasd őket, ha a halál elviszi, mert veszélyesebb, ha az élet
magának rabul megtartja.
Fuss, Klára! fuss innen!
De, az Istenért! csak haza ne.
Ott kelepczében vagy.
Onnan tetszésök szerint hurczolhatnak a szennyhez, az éhséghez, a
korbácshoz, a fertőzethez.
Bár volna már hátad mögött ez az egész ország, s előtted a szabadság
akármennyi nélkülözéssel!
Feledj engem!
Bűnös vagyok, s noha undorodom saját lélekzetemtől is, még sem bánom, ha
csak te mentve lészsz, hogy tanácsodat nem követtem.
Lakolni fogok érdemem szerint.
Imádkozzál érettem, élő férj özvegye!»
Az iszony hieroglyphjeit óra hosszáig vizsgálta, találgatá Klára.
Eszébe jutott minden, mit férje a Kézdi-Vásárhelyről távozást megelőzött
napokon beszélt.
– Nemde azt mondá, fűzé össze gondolatait, hogy a kontyomra tekert
kendőn nehéz csöbröt fogok a mezőre vinni, forró rekkenőségben
naphosszat aratok; sárban, mezitláb és permeteg alatt az állványokra
téglát, meszet hordok, s kénytelen leszek eltűrni, hogy a rongyoktól
rosszul födött testemen kőmíves legények, uradalmi hajduk s koldus
léhűtők buja szeme nyugodjék?
Klára megborzadt, mintha e buja szemek már is tagjait néznék.
Fölkelt az ágy mellől, megcsókolta alvó gyermeke homlokát s helyre
igazítá a takarót.
– S miért kell a pórnép munkáját teljesítenem? miért kell a legvadabb
önkény alá védelem nélkül vetni magamat? Azért-e, mert nem volnánk
képesek a mindennapi kenyeret más módon megkeresni? Ah! már emlékszem, ő
ezt mondá: mert a törvény követeli. Istenem! hiszen azt tenné, mintha
jobbágynő volnék! S gyermekeim? Tedd, mondja férjem, erős barommá őket,
mely terhet birjon hordani, állati ösztöneit vadul elégítse ki, s a
szerelem epedései helyett csak a testiség nyers kitöréseit áhítsa. Hisz
ez annyit jelent, hogy az én gyermekeim jobbágyfiak! Irgalmas Istenem!
Klára térdre borult és hosszasan imádkozott az alvó gyermekért és a
távollevőért, kit emlőjéről szakított le, hogy férjét, mielőtt késő
volna, a bűn elől a rengeteg világba kisérje, elrejtőzni, elenyészni,
meghalni.
– Ah! zokogá, mit írt? Nem azt-e, hogy vegyem le gyermekeimről a nevet,
szórjam szét őket, hogy ne találják meg a poroszlók? Boldog Isten!
mintha szökött jobbágyok volnának! És ki tart testökre, lelkökre jogot?
Most is fülembe csendül egy iszonyú név. Vagy nem mondá férjem, midőn
kivándorlásra ösztönzött: Jer, Klára, feledjük itt vagyonunkat, különben
Kassai azt állítaná, hogy tőle loptuk el? Ah! minden világos. A
legmagasabb állású és a legiszonyúbb nevű férfiu férjemre tette kezét.
Az ő börtönébe hurczoltatott, örökre elzárva a világtól és tőlem. Ezért
vagyok én élő férj özvegye! De miért zárták börtönbe? Világos, világos!
Ah! fejem fáj és kábul az égető fény miatt! Esküszöm! mondotta a férj, a
két gyermek apja, ha végzetem bűnbe sodorna, az a kisértés, mely engem
elejt, meg fogná tántorítani még azokat is, kik legszigorúbb birái
természetünk gyarlóságainak, s kiknek markában mindig van egy alkalomra
váró kő, hogy vétkes felebarátjaikra dobják! Világos! Világos! Ő a bűnt
választá, hogy minket megmentsen. Kassai kémjévé igérkezett, de nem
tudott azzá lenni. És most ő fogoly, s ránk nyomor, elaljasodás és
szolgaság vár! Megfoghatatlan s mégis igaz!
Klára maga előtt látta az egész történetet, minden fejleményeivel
együtt.
Szeretete nem engedte, hogy férjét határozottan bűnösnek tartsa.
Elemér nyilatkozata is e véleményben erősíté meg őt.
Hitte, hogy Laczkó István elvállalta családja megmentésére a
lealacsonyító szerepet, de minthogy a válság perczében lelkiismerete
ellenállott, nem tudá igéretét teljesítni, s ezért vonta magára Kassai
boszúját.
Nem kétkedett, hogy szökött jobbágyoknak tekintetnek, s hogy Kassai vagy
mint földesúr, vagy mint hivatalnok, rendelkezhetik sorsuk fölött. De
miért taszítatának egyszerre a szabadságból a szolgaság bilincsei közé?
Megfoghatlan! Hát nem volna-e Klára nemes családból való? s férje nem
fejedelmi puskás ivadéka-e? Ki merné tagadni?
A szegény nő sokkal inkább bálványozta férjét, hogy sem oda tévedjen
gondolataival, hogy ez idegen nevet vett föl, s hat évnél tovább tartá
őt folytonos ámításban?
Azon kérdésre nézve, hogy kit akart Kassai Laczkó által kémleltetni,
Klára tökéletesen homályban volt. Legszebb csalálmait oszlatná el s
legpusztábbá tenné keblét az, ha férje saját hitfelekezetét, vagy annak
főbb egyéneit lesni, és szerencsétlenségbe sodrani igérkezett volna.
Azonban ily eset föltevésére Klára élénk, de tiszta képzelődése soha sem
tévedhetne.
Midőn a nő egész nagyságában látta a veszélyt, aggodalmai az idegesség
azon magas fokára emelkedtek, mely a finom lélekzést és a szellő halk
mozzanatait is lázas szívdobogással kiséri, s melyre a legcsekélyebb
zörrenés már elviselhetetlen hatást gyakorol.
Nyugtalanul bolygott a szobában.
Ha az őrjárat a várkapu előtt vonult el, a jelentékeny távolság
ellenére, meghallá a kardcsörgést s remegett férje életéért, kit talán
épen most hurczonak magokkal a vad katonák.
Ha az udvaron a komondor morgott és vonított, Klára Kassai poroszlóit
megjötteknek hitte, kik gyermekét akarják tőle elszakítani.
S mily csendesen pihent Endre! Álmához bizonyosan vendégül jött az anya
által igért szép angyal. A hajnal nyilásaként mosolygottak ajkai. Arcza
egészen öröm és boldogság volt.
Oda tekintett Klára.
– Ah! gyermekem! – sikoltá, – téged akarnak elhurczolni!
Az ágyhoz rohant. Védőleg terjeszté ki kezeit az ártatlan fölött, mintha
már érkeznének a poroszlók.
Endre a sikoltásra megmozdúlt, félig kinyiltak szemhéjai s megint
bezárultak.
Az anya szorongása növekedett.
«Fuss az átok városából»: a férj levelének e szavait, mintha szellemek
sugdosnák füleibe, mintha a székesegyház órája, mely tizenkettőt ütött,
harsogtatná, s a csendes, halvány és méla éj könyörülő lelke tanácsolná.
«Mentsd meg gyermekedet», mondák a lég parányai, s a rezgő holdsugarak,
melyek egy ablakkarikán összegyültek, és az árnyékba rejtett mécs
helyett Endre vonalaira világítának.
Minő zúgás, bongás Klára szivében és fejében!
Gyermeke vállára tette kezét, hogy fölébreszsze; meleg, égető ajkaival
csókolta homlokát. Nyisd ki szemeidet, kisdedem! ébredj, serkenj Endre!
Ah! a fiú édesen, mélyen alvék.
– Istenem! eljön a hajnal s késő lesz a szabadulás – sóhajtá! – Oh! hová
vigyem, az apátlant, a szegény árvát, és a másikkal, a csecsemővel, mi
történik?
«Vedd le róluk nevemet! szórd el őket magadtól! Ne sirasd, ha a halál
elviszi…»
– Nagy Isten! kit? Endrét és Barbarát? – kiálta Klára a férj levelére
emlékezve és attól visszaborzadva… – Lehetetlen, hogy e kegyetlen tanács
az Isten ujjmutatása volna!… Oh! én kicsinyhitű!
«Az Úr énnékem őriző pásztorom!
Azért semmiben meg nem fogyatkozom»… Hígy, Klára, és remélj!
Midőn a nő a vigasztalás forrását föllelte, megeredtek szemének könnyei,
s a kegyes ég e jótékony harmatjától kedélye mindinkább üdült, éledt,
megkönnyült.
– Szabaddá kell tennem férjemet, s az által az egész családot: – e
merész határozat szilárdult meg benne. – Veszszünk vagy éljünk együtt!
Klára gyöngéd, finom vonalai aczélzott kifejezést nyertek a nagy
szándékkal.
A csüggedést ismét tevékenységi vágy és önérzet váltá föl.
– Csak már vége volna az éjnek! – sóhajtá.
Homloka gondolkodóvá lett.
Tervet forralt.
Valóban különösek lehettek egy nő tervei, ki idegen városban van, s
ismerős nélkül, ki vallásánál fogva részvétre nem hivatkozhatik, ki nem
ismeri a világot és az eszközöket, melyek befolyásra vezetnek, s ki
gyönge létére az ország leghatalmasabb emberén akar diadalmaskodni, a
nélkül, hogy egyetlen fegyverét, a szépséget, használni, és egyetlen
vagyonát, becsületes nevét, koczkáztatni akarná.
– Erőtlen nő vagyok; illő tehát, hogy igazamban a legerősebb nő védjen.
Ily ötlettel hajtá vánkosaira fejét, hogy még a hajnalszürkület előtt
elszenderülhessen.

IV.
Laczkó István nem hunyta be szemeit, nem hajtá álomra fejét.
Kassai titkárja, míg az elutazásról intézkedni és urától rendeleteket
fog venni, siettében saját szobájába csukta a letartóztatott egyént,
kinek körülményei felől hivatalos állása mellett sem volt még
fölvilágosítva.
Órák teltek eredmény nélkül.
Az udvar csendes.
A kulcs nem nyikorog az ajtózárban, s a közelgő lépések semmi nesze nem
alkalmatlankodik.
Rejtelmes félelem környezi a szombatos papot.
Nem a bilincs, nem a börtön, nem Kassai, nem a hóhér, nem a mindennapi
élet kínpadja, melyen cseppenként fog elvérezni, nem a lelkiismeret
ijesztgeti őt.
Más baja van.
A megfoghatatlan, a csodálatos, a borzasztó, melyet ember nem érthet,
melytől a gondolkozónak agya meggyulad és vére hagymázos gyorsasággal
kering… a titokszerű, a megfejthetetlen zsibongta őt körül, ijesztgeté
félhomályos, a légben elmosódott s megint összeálló alakjaival.
– Hogy van az, hogy Pécsinek a csillagok beszélték el bűnömet? A
zodiakus megszólalt, figyelmeztetni őt az álbarátra, ki körűle
forgolódik, hogy kelepczét vessen lába elé, ki karjába borul, hogy
ölelés közt a szívbe döfje tőrét. A tisztes ősz, jól tudta: mi a czélom?
miért szinlelek? miért ámítok? miért férkőzöm oldala mellé? Mindent
látnokilag tudott. Avagy, nem hozták-e szobájába mérhetetlen távolból a
bolygók sugarai azt a hírt: hogy Judás Iscariotes már elárulta őt? Igen,
én Judás Iscariotes vagyok. Nevemet és czélomat az ég jelentette meg
neki. Ez a bűn átka! Nincs számára sötétség, hová rejtőzhetne! Midőn őt
kutatják, világossá lesz az éj, s ha más tanú nincs ellene, beszél maga
«a kiterjesztett erőség», s elmondja, a mit a fül soha meg nem hallott
volna, a szem soha meg nem látna… Ej! ej! jobbágy vagyok. Mi közöm az
Istennel! A földesuram Kassai. Mi közöm mással… Hajh! de mégis különös,
hogy arczomra az Isten ezt irta: kém. A szó arczomon van,
tagadhatatlanul ott. Különben honnan tudta volna kilétemet Deborah
kisasszony es… ha! ha! ha! ha! a nőm?
Laczkó István e kaczaja a fájdalom nyöszörgésének és az őrjöngés
ujongatásának különös vegyülete volt.
– A nőm, – folytatá rémes gondolatait, – a nőm mikor tanulta olvasni a
titkos betüket? Szorgalmas Klárám! mikor virrasztottál Salamon
gyűrűjével ujjadon a láthatatlan rejtélyek fölött? Mikor nézted
galambszemeiddel azt a kegyetlen festéket, melyet, midőn agyamban a bűn
fogamzott, homlokomra mázolt az észrevehetetlen kéz? Miért nem mostad le
mindjárt azt a te tiszta könnyeiddel, szánakozó Klára! Hisz! te hatalmas
vagy ártatlanságodban; neked sokat szabad elfedezni és kiengesztelni.
Könyörögj a jobbágyért, magas hölgy! A jobbágy… a jobbágy még megjárná;
de a bűnös! ebben áll a nehézség. Ezen kellene most törnöm a fejemet, ez
nagy talány… szükséges, hogy a bölcsek is szóljanak hozzá. Nem lehet
amúgy könnyedén venni az ily fontos kérdést. Most álljanak elő a
különböző iskolák, jöjjenek el a hittudósok, hadd! halljuk a véleményt,
de az előitélet nélkülit, no!… mi a bűn! A mi arczodra van írva, Szőke
Pista. Oh! ha én tudnám, hogy honnan tudják ők, a mi arczomon van! De
hát csak számomra van bezárva, lelakatolva az a sokaktól olvasott könyv?
Lássuk a könyvet.
Laczkó István szembeállott egy kis aczéltükörrel, mely a titkár
asztalára volt helyezve. A halvány gyertyafény alig vetett valami
világot a sima érczre, de a bele tekintő annál többet vett észre.
– Itt is jegy! ott is jegy! – sóhajtá.
Nézett merőn, nézett vadul. Összebonyolódtak vonalai, elveszték
arányaikat, torz kinyomatot nyertek.
– Millió betű! A sátán tele írta képemet. Már ismerem a sátán kézirását.
Elfáradhatott a sok munkában, de jól is használta ám az idejét. Csúffá
tett engemet, a mint csak illett. Nosza! Szőke Pista, kérd el az első
kuvasztól, mely rád ugat: a ketreczét, s bújj helyette bele; ott szépen
rejtőzhetel.
A szerencsétlen szombatos a szoba szögletébe vonult, lekuporodott,
előnyujtá nyakát, s egy őrült ember ravasz figyelésével leste, hogy
mikor mozdul meg az ajtókilincs? mikor nyilik a retesz? mikor jőnek?
Ily helyzetben találta Demeter és a titkár.
*
Kassai csak azután tudott elaludni, hogy a kocsi távozását meghallá.
Reggel tudakolt öcscse után, s ő, ki végtelenül haragudott volna, ha
Elemér meglepi, neheztelni kezdett, midőn hallá, hogy a kitűzött órán
nem jött hozzá.
Tetézte rossz kedvét Elemér búcsú nélküli távozása is.
Tudta, hogy korán reggel el kelle mennie. Érzé, hogy még az
unokaöcscsétől sem tűrte volna a csendes hajnali álomból felköltetést,
de mégis az egész úgy, a mint előtte állott, bizonyos idegen és
szokatlan színt hordott magán.
A gyanú, éleslátásának és romlott kedélyének szülöttje, megint föléledt
keblében.
– Bizonyosan Pécsiék iránti rokonszenve nyert valami új anyagot, –
gondolá. – Ezért kerül engem: ezért sérte meg figyelmetlenségével. A
háladatlan! Mily jó indulattal voltam iránta! S nem jött el. Utána kell
járnom, hol tölté az estét? Addig mindig távol lesz Elemér szive tőlem,
míg karját nem kénytelen Pécsi ellen fölemelni. Erre kell hatnom. De hol
tölté az estét?
Kassai elégületlen, zsémbes volt, mert titkára távolléte miatt, néhány
napig aligha jöhet azon titok nyomára, hogy az unokaöcscse miért nem
látogatta meg.

V.
Dajka János, az érdemes püspök rossz hangulatban vala.
Sehogy sem haladott tovább az általa képviselt ügy.
Épen most vett levelet Stambulból, magától Zülkifártól, vagy más néven
Bene Antaltól, a nagy befolyású csausztól, ki panaszolva említé, hogy ő
fensége még nem méltóztatott kegyelmesen elküldeni a vidraprémes új
szabású bundát, fekete gránát boglárokkal, melyet nekie megigért vala;
holott oly havas és zivataros idő van a hatalmas szultán fővárosában,
hogy a kutyát sem kellene a szobából kiűzni, és annál kevésbbé mehet a
vidrabundátlan állapotjában a fővezér- és más méltóságokhoz naponként
informálni, kivált miután az erdélyi residens ő kegyelme sem hajlandó a
havi pénzt pontosan kezébe szolgáltatni. Bezzeg kinálják aranynyal,
ezüsttel a katholikus hatalmak követei, mert orrontják, hogy Rákóczi ő
fensége a fényes kapunál engedélyt sollicitál a magyar király ellen
háború indítására, bezzeg ajándékoznának kék vidraprémes téli ruhát is,
de ő ámbár az izlamra tért át, szívében hű evangelikus maradt, s csak ne
volna a residens fösvény és a nagyságos fejedelem emlékeznék meg
becsületes szolgájáról, akkor úgy segéljen! még a kikelet megnyilásáig
lehetne a padisahnál oly határozatot eszközölni – kivált ha
Sáros-Patakról az öreg tallérok útba indíttatnának – melyektől a magyar
király és a katholikus német rendek füle megcsendülne. Ezt ő, Zülkifár,
a püspök úrnak csak azért írja, hogy szerény soraiban is régi jó
indulatja elucescáljon. Ő, ha akarna, írhatna Pázmány érsek uramnak
sokféle dolgokról; azonban nem teszi. Tudja, hogy megköszönné az érsek,
és személyét a magyar király figyelmébe ajánlani nem mulasztaná el; de a
nagyságos fejedelemtől igért bundát és vékony hópénzt jobban tiszteli a
skofiumos bársonypalástnál s a gazdag remuneratióknál, melyekkel már
untig ostromoltatott hűsége. Jelszava ezentúlra is Gyula-Fehérvár és nem
Pozsony, csakhogy…
Dajka püspök igen búslakodott a csausz levelén.
Elgondolá, hogy életének napjai már meg vannak számlálva.
Az Isten magához szólíthatja őt, még mielőtt a felső megyék sérelmei
fegyveres kézzel orvosoltatnának.
Maholnap elköltözhetik ez árnyékvilágból, a nélkül, hogy az Úr
szőlőjében tett munkálkodásainak sikerét láthatná.
S ki az oka ennek?
Kassai István.
És miért nem akar Kassai István háborút?
Mert nem tud lóra ülni, mert félénk, s mert a kik lóra tudnak ülni és
bátrak, könnyen kicsikarhatnák kezéből a hatalmat.
Serédi, Kornis, Kemény János, Szeredi és más régi családu igazi uraké
volna akkor a világ.
Dajka püspök, könyvei közt ülve és a vasárnapi predikaczióról
gondolkodva, így elmélkedett, midőn a tanulószoba ajtaján gyönge
kopogást hallott.
Nem volt inyére ugyan a megzavartatás, de azért lelkipásztori
nyájassággal mondá, hogy szabad.
Fiatal némber lépett be, gyöngéd, finom alakú, szelid kifejezésű és
igéző szépségű némber.
Aranycsillámos gazdag sárga haját fejkötő szorította le, de arcza, az
ifjukor üde és hótiszta szinezetével, a szende leányéhoz hasonlított, ki
még a pártát hordja, anyai gond alatt virít, és az életet inkább
tavasz-álmok, mint küzdelmek után ismeri.
Volt ugyan halványdad vonalain némi izgatottság és volt szenvedés jele;
volt sötétkék szemében merengés és bú. De ki mondhatná meg, hogy e
könnyű nyomait a szív viharának, nem egy hamar áthaladt csalódás, nem
egyike a szép, de létesíthetetlen ábrándoknak okozta, melyet a boldogság
szokott egyhangúsága közt a hajadon oly örömest teremt magának, hogy
legyen, mit ő is megkönnyezhessen? Hisz! annyi ingerrel bír a könny, míg
nincs, mit igazán sirassunk!
[Illustration: Klára, a szombatos neje.]
A némber csinos, azonban pipere nélküli öltözéke a vén Dajka szemében is
föltünt.
A püspök vendége szép szavakkal említé azt a bizalmat, melylyel
ismeretlen létére iránta, a tiszta korú, helyzetű és valódilag
keresztyén férfiú iránt viseltetik.
Dicséretében nem volt semmi túlzó és behizelgő, de Dajka püspök mégis
azt hitte, hogy lekötelezőbb modorban ritkán beszéltek vele.
Csak akkor hökkent meg egy kevéssé, midőn a vendégnek, ki magát Bodó
Klárának nevezé, kivánságát meghallá.
– A kegyelmes nagyasszony – szólt, e czím alatt a fejedelemnét értve –
nem szereti, ha az udvarmesternőn kívül más akar az ő magas személyéhez
valaki részére bejáratot eszközölni. A palota szabályai most
szigorúabbak, mint Bethlen Gábor ő felsége uralkodása alatt. Nem azért,
mintha dicső fejedelemnénk gőgös, fényüző és a külsőségekhez túlságosan
ragaszkodó volna, mint a brandenburgi nő. Isten mentsen! fenséges
asszonyunknál nincs alázatosabb szolgája egyházunknak. Azonban
részszerint már sokan éltek vissza jószívűségével; részszerint pedig
azzal gyanúsítják, hogy férjére még országos dolgokban is szeret
befolyást gyakorolni. Ezért tartja szükségesnek, hogy a ki valami ügyben
kiván kihallgattatást nyerni, e végett Petneháziné asszonyhoz
folyamodjék.
– A mely dologban a fejedelemné lába elébe akarok borulni, arról én egy
szóval sem adhatnék Petneházinénak fölvilágosítást. Kegyelmed,
nagytiszteletű püspök uram, a közönséges kiváncsiság behatásain kívül
áll, helyzete és évei fölül emelik a világ gyarlóságain, s a szent sátor
alatt és az erős Sion templomában nem őrizték inkább a frigyládát, mint
adott szavát meg tudná kegyelmed tartani és a titkot keblébe elzárni. S
mégis nem birok erővel, magának a püspök úrnak is megvallani az okot,
melyért a fejedelemnő színe elébe kell lépnem. Szabadon csak annak
nyilhatnék meg szivem, ki oly szent, mint kegyelmed: de nő. Csak
Lorántffy Zsuzsánna, Erdély fejedelemnéje, ki a női szív minden
gyöngéivel és erényeivel bír, s ki a hatalom eszközeivel is tudja
támogatni, a mit igaznak hisz, csak az asszonyok asszonya hallhatja meg
panaszaimat. Előtte tárom föl keblemet. Csak ő menthet, vagy semmisíthet
meg. Petneháziné, kétségtelenül derék és szeretetre méltó asszonyság; de
fog-e a nélkül, hogy kérdezne s a nélkül, hogy neki valamit elbeszéljek,
a fejedelemné szine elébe vezetni? A ki egy csoport panaszlót naponként
elutasít és bebocsát, az előtt a könnycsepp nem jelent annyit, mint
másoknál. A ki kötelességet teljesít, midőn reményeket tör szét, a
fájdalom éles szinezéséhez szokott, s hogy meg lehessen hatva, többet
kiván, mint a mit én mondhatnék.
– Ime, megint egy elcsábított, megint korunk kicsapongásainak egy
áldozatja! gondolá a püspök. Hiában! ha az egyházi fenyíték tágul,
veszve van az erkölcs! – Leányom, – szólt atyai szemrehányással, – a
fejedelemné szigorú. Megbünteti a bűnöst, ki a csábítás aljas
eszközeihez folyamodott; de a méltó fenyítést az ellen is használja, a
ki a sátán kisértésének engedett.
Klára meg volt ütődve, midőn a püspök oly czélzatot tett, mely Laczkó
élményeire látszott vonatkozással bírni.
– Az istenre hivatkozom, hogy a vád minden súlya a csábítóra fog esni, –
szólt átható kifejezéssel arczán s mély fölindulással keblében.
Csak ne volna főkötő a kontyán! A fejedelemné még szigorúbb a tévedt
nők, mint az elámított leányok iránt, s jól teszi. Izrael népe
megkövezte a hűtlen asszonyt. S bár Üdvözítőnk egy alkalomkor mondá: az
vesse rá az első követ, a ki ártatlan; ezzel nem akarta a könyörületet a
szigor helyére léptetni és föloldani a bűnt.
– Leányom! ha a fejedelemné ő fenségénél kopogtatunk és szine elébe
bocsátanak: akkor nem lehet többé visszahúzodni, vonakodni, tétovázni.
Hasztalan bánnád meg e fontos lépést, melyet most sürgetsz.
Nagyasszonyunk nem tűrne semmi elhallgatást vagy kibékülést, s
neheztelésének következményei rád nézve is iszonyúak lehetnek.
– Csak kihallgattatást akarok, a többit Isten bölcseségére bizom.
– Jól van leányom! Én mindent elkövetek. – Csak ne volna legalább
főkötője!
– S mikorra remélhetem sorsom eldőlését?
– Holnap, mint hiszem, már a fejedelemné előtt leszesz.
Klára hálától áradozó kebellel hajlott az aggastyán kezéhez, s ajkaival
érinté.
Dajka püspök, midőn magára maradt, sokáig gondolkozott a világ
esendősége felől. Mily fiatal, mily szép, mily szerény és kellemes nő
tévedt a kárhozat ösvényére; pedig nem élünk Báthori Gábor korában,
midőn a csábítás vezére egyszersmind az ország feje volt. Rákóczi ő
nagysága hű férj, a fejedelemné a tiszta erkölcs tükre, a női erények
példányképe. S mégis…!
Ez eszmék a jámbor püspök kedélyére kellemetlenűl hatottak.
De azután szeme előtt lebegett a kedves ártatlan alak, mely épen most
hagyta el a szobát.
– Lehetetlen, hogy ily tiszta külső oly fekete bűnt és undok rothadást