A rajongók (2. kötet): Regény - 03

rejtsen magába. Iszonyúnak kellett lenni a csábításnak. S hátha még
minden jóvá tehető! hátha még csak a veszély volt hozzá közel s nem a
bűn!
Dajka e szelid elmélkedések közt elhatározá, hogy Klára iránt a
legkimélőbb bánásra igyekszik a fejedelemnőt hangolni.
– De vajon nem keverem magam ellenségeskedésbe az ország valamelyik
főurával? – e kérdés megvillant a püspök agyában. Előkelő házak
feslettségét fölleplezni minden időben veszélyes volt. Azonban nem
kötelessége-e a hivek erkölcse fölött őrködnie?
S mit féltsen egy görnyedt nyakú, ezüst fürtű aggastyán?
Dajka elgondolá, mi szép alkalma leend egyszersmind az evangelikus
rendek ügyét a fejedelemné szivére kötni.
S ha az udvarba megy, ha magát neheztelésekre és gyanukra teszi ki,
miért ne ragadja meg a kinálkozó alkalmat politikai czélokra is?
Dajka elhatározá, hogy a Törökországból vett levelet közleni fogja a
fejedelemnével, hogy élénk vonásokkal fogja ecsetelni a felső megyei
evangelikusok helyzetét, hogy keményen megtámadja Kassai ravasz
eljárásait, s igyekszik a fejedelemné által annak kieszközlésére hatni,
hogy a magas portánál a háború engedélyezése komolyan sürgettessék.
– Mint fog reám Kassai István uram haragudni? De hiszen most sem
barátom. Elhiv ebédre, mosolyog szemembe, de gyűlöl. Kő szive van.
Lágyítsa meg az Isten, nem irányomban – mert miért tartanék tőle? – de a
segélyért rimánkodó és könnyekben fürdő anyaszentegyházunk iránt.

VI.
Csekély köz választotta el a püspöki lakot Rákóczi György palotájától.
Kivált «a harmadik udvar» oly közel feküdt, hogy az öreg urat még az
őrváltás is néha fölzavará álmából. S hányszor nem űzte szét a reggeli
trombita a szent elmélkedések legerélyesebb szavait, midőn már tollban
voltak, hogy a papirra szálljanak? A püspök néha «a harmadik udvarból» a
szitokhoz igen hasonló kifejezéseket is vélt hallani, és szive
elszomorodott arra a gondolatra, hogy a tettesek nem fognak
megfenyíttetni; pedig ugyanazon udvarban hozattak a káromkodást büntető
törvények. Ott van az országház, ott van a királyi tábla. S mégis
szitkozódnak a testőrök!
Vagy talán nem hallott jól? Hisz! a püspök kapuja onnan alig van száz
lépésre.
Dajka most rókamálos reverendában lépett ki a kapun.
Köszöntötték gyermekek és koldusok, közel s távol.
S van-e, a ki ne ismerné őt?
Épen ez a baj.
Merre forduljon?
Tegnap a harmadik udvaron át sietett a fejedelemnéhez. S mi történik?
Az első emelet egyik ablakából az utczára letekint Zsigmond urfi, ő
fensége kisebbik fia, a leendő tudós, s tüstént «püspök bácsihoz» küldi
komornyikját és tudakoltatja, hogy mikor lesz üres ideje, mert új
értekezést, melyet most fejezett be, akarna neki fölolvasni.
A kapunál Dajka Kornissal, a fővezérrel, találkozott, s ez hosszasan
panaszkodott Szeredi ellen, ki a fejedelemnél igen gyakran látható, s
kétségtelenül valami cselen töri fejét.
Az udvaron György úrfi, a fejedelem idősebb fia, vezetteté a temesi és
szendrői basától ajándékba kapott arabjait, s a püspök bácsinak
figyelemmel kellett végig hallgatni az irott képnél delibb állatok
minden szép tulajdonait.
Midőn pedig a «második udvarban», hol a nagyasszony palotája volt,
belépne, hát Csulaival, a ravasz káplánnal jön össze, s ez meg azt is ki
akará halászni tőle, hogy mi okból megy a fejedelemnéhez s arról is
adott szerény tanácsot, hogy ha szóbul szó támadna, ne mulaszsza el a
kegyes nagyasszonyt informálni a magyarországi evangelikus status ujabb
szenvedései felől.
Nem volt-e ezek szerint világos, hogy mind a béke, mind pedig a háború
pártja, mind Kassai, mind a főurak közelebbről csak arról fognak
beszélni, hogy a püspök a fejedelemasszonynyal valami különöst akar
keresztül vinni.
– Még szerencsém, – gondolá Dajka János, lassan sétálva a palota felé, –
még védpaizsom ez az asszony, kit magammal hozok. Különben másodszori
elfogadtatásom megerősítené azt a gyanut, hogy országos okok vezetnek a
fejedelemnéhez.
A püspök ily szempontból megint a «harmadik udvarnak» tartott. Hadd!
lássák annyian, mint tegnap! S miért ne? Hisz! akkor ki-ki elképzelheti,
hogy nem cselszövésben jár.
De ekkor Klára mennyi kiváncsi szemnek lesz kitéve? A harmadik udvarban
György és Zsigmond úrfi körűl gyülöng az egész fiatalság, ott van lakása
a magasabb udvari személyzet többségének; ott zajongnak a «nemesi
társaság» tagjai… ezek a deli és elkényesztetett testőrök.
A püspök tévedt nőnek tartván Klárát, lélekvádat érzett, hogy oly sok
merész tekintet, kiváncsiságra és gúnyra hajló arcz elébe viszi. S hát
ha még e henye és élvezetvágyó csoport közt van az a bűnös egyén is, ki
az igézet rendkívüli eszközeivel – mert közönséges csábítás utján nem
hihető – semmivé tevé ezt az ártatlan és szelid kinézésű nő becsületét,
jövőjét? Valószinűleg magasrangunak kellett lenni a jellemtelen ifjunak;
mert Klára külseje, magaviselete és műveltsége jó családra mutat. Minő
találkozás lesz ez, minő jelenetek fordulnak elő!
– Menjünk az «első udvaron» át – mondá a püspök, ki ez idő alatt
nyugodt, hallgatag és összeszedett volt. Csak a szokottnál valamivel
halványabb vonalai árulhatták volna el belizgatottságát.
Az öreg férfiu és a fiatal nő némán értek abba a kisded előudvarba, hová
elbeszélésünk kezdetén a nép zajongva és követelve tódult.
Onnan néhány lépéssel Rákóczi palotája előtt voltak.
A főlépcső előtt kellett elhaladniok, hogy abba az udvarba jussanak, hol
a fejedelemné és a herczegkisasszony laktak.
Dajka a lépcsőnél egy vedlett, kopott kocsit vett észre.
Kerek, piros és nyájas kifejezésű arczán szaporodni kezdettek a vékony
redők.
– Sajnálom, – szólt egy éles, de tiszta csengésű hang, – igen sajnálom,
hogy nagytiszteletűségedhez a mult kedden nem lehetett szerencsém.
Vékony ebéd volt, szent igaz; de oly philosophoknak, mint mi ketten, a
tál fenekén is elég étel van. Socrates egy drachmával egész ebédre való
olajgyümölcsöt vásárolt, s még maradt belőle annyi apró pénze, hogy
Diogenes, ha akkor él, bámult volna gazdagságán. De talán kegyelmed,
hum! hum! Pliniussal és Senecával tart, kik csak fejedelmi terítékű
lakomák után szerették Stoa mértékletességét dicsérni.
– Nagysád, – válaszolá a püspök, – jobban ismeri szerény háztartásomat,
mintsem feleletet várna kérdésére. Egyébiránt igen sajnálom, hogy
akadályozva voltam Elemérre, távozása előtt, áldásomat adni.
– Soh’se búsuljon azon kegyelmed; Elemérnek saját nagybátyja áldására
sem volt sürgető szüksége, he! he!… Talán a püspök úr unokahugát mutatja
be ő fenségének?
– A méltóságos nagyasszonyhoz megyünk – válaszolá Dajka némi zavarral.
Most Klára látá a kisded alakot két csatlóssal a kocsiból leemeltetni. –
A fejedelemasszony szokatlan órában nyujt kihallgatást: – jegyzé meg a
földre tett egyén… S tehát unokahugunk! Gratulálok! Valóban csinos
leányzó, he! he!
Klára az aránytalanul nagy fejet egészen feléje fordulni látta. Bokros
szemöldök alól éles szürke szemek vizsgálták őt, s a sűrű fátyolon át is
égették, meggyulasztották arczát.
Rémülten szorítá meg Dajka karját, s öntudatlanul szökelt ajkaira a halk
sikoltás: Hisz ez Kassai!!
[Illustration: – Hisz ez Kassai!]
– Igen, gyermekem! én Kassai vagyok, Kassai bácsi, a vén Kassai, he, he!
– mondá vigyorogva a korlátnok.
Klára reszketett. Dajka meglepetve néz védenczére és a főurra. Nem tudá,
mire magyarázza a nő félelmét és az aggastyán kémlő tekintetét.
– Kincsem, – szólt Kassai cynicus mosolylyal, – talán dajkád a sátán
helyett velem ijesztett, ha sírtál, midőn az ágyból felvett, he! he!
– Igen! – rebegte Klára, halálfehér arczczal és tikkadt hangon.
Az öreg Kassai tréfásan nyujtá ki vázujjait, hogy Klára állát
megcsipkedje, de ez végerőlködéssel taszítá el a feléje terjeszkedő
kezet.
– He! he! nagytisztelendőségednek ugyan vadócz huga van.
– Most jött először a városba. Falun nevelkedett. De bocsánatot kérek,
hogy sietnünk kell. Jer, leányom!
– A nagytiszteletű úr huga a legtökéletesebb nevelést kapta azon
esetben, ha kezem ifju kéz volna.
Ezzel Kassai a tornácz felé fordult, s vezettetve lassan haladott a
lépcsőn.
A püspök teli telt aggodalmakkal.
Világos volt, hogy a szeme előtt eljátszott jelenet mély jelentőséggel
birt.
S ha első perczre nem is tulajdonítana a történteknek nagy fontosságot,
a nő még mindig remegő tagjai ellenkezőről győznék meg.
Klára úgy nézett ki, mintha láza volna.
– Ily állapotban nem mehetünk a fejedelemnéhez
E figyelmeztetésre a kis nő összeszedte erejét, s oly esdeklő tekintetet
vetett az agg férfiura, hogy az készséggel folytatá útját a «második
udvar» felé. Azonban a mint a Rákócziné lakta épülethez közeledtek,
Dajka igen nyugtalanító elmélkedésekbe mélyedt.
– Na! ugyan megjártam, gondolá. Halálos ellenségemmé válik Kassai István
uram! Ki hitte volna?… De, hisz az még sem lehet! Erőtlen vén róka!… még
sem lehet… Leányom, – szólt, – Kassai nagy úr.
– Százszor nagyobb a gonoszsága.
– Hallgass, Klára! Az udvarban nem szabad így nyilatkozni… Csakugyan
igaz! De még sem lehet. Öreg, rongált… még sem lehet. Leányom! Kassai ő
nagysága, a mint gyanítom, nem ismert rád.
– Mert soha sem látott.
– S te hol láttad őt?
– Sehol.
– S hogyan ismertél rá?
– A hienát sem láttam soha s mégis tudnám, hogy az.
– Hallgass, Klára! A falnak is füle van… Elemér volt tehát… De, hisz ez
becsületes, komoly és tiszta kedélyű ifju. Igaz, hogy fiatal… de még sem
lehet. Kassai István uram, – szólt a püspök, – nem oly szigorú
nagybátya, mint a világ hiszi.
– S vannak még rokonai is?
– Van unokaöcscse. S nem ismered?
– Nevét sem hallottam.
Dajka megállott, s mélyen, hosszan nézett Klárára.
– Tekintetedet a fátyol elfödi, de hangod nem látszott csalni. Szemeim
gyöngék! S valóban nem ismered Kassai Elemért?
– Nem.
– Úgy én, – szólt nyugtalanul a püspök, – úgy én attól tartok, hogy,
hogy…
A püspök elakadt. Nem akará kisérni a fonalat. Szégyelte önmagától a
szavakat, melyek már ajkain lebegtek.
Szerencséjére a palotánál voltak.
Klára csak a tündérmesékből ismerte az uralkodók dísztermeit.
S ha nem képzelte is, hogy gyémánt- és smaragdkövekkel rakott arany
trónon, uszályos hosszú bársonyköntösben szoktak a fejedelemnék
reggeltől estig ülni, s hogy diadémjeik középköve a rátekintő szemet
megvakítja; ha nem hitte is, hogy az óriási porfirteremben beláthatatlan
hosszú sorban vannak fölállítva a czifra apródok s igézetes szépségű
delnők; ha nem gondolta is, hogy a padlózat a jégnél simább s átlátszó,
és a tükör-falakkal együtt annyiszor veti vissza az ember alakját, hogy
a ki megmozdul, lehetetlen el nem siklania és saját árnyaitól meg nem
rémülnie; ha mindezt Klára nem képzelte is, de csakugyan szertelen
fényt, pompát és ünnepélyességet kötött össze a fejedelmi lakkal és az
elfogadtatásokkal. Kétségtelenül nagy elszánás kellett arra, hogy e kis
falusi nő Rákócziné szine elébe merjen lépni, s ne remegjen a
phantastikus képletektől, melyeket azon szerencsés lények körül vélt
föltalálni, kiket a gondviselés milliók fölébe emelt, határtalan
hatalommal, kimeríthetetlen kincscsel, s talán a többi embereknél
méltóságosabb alakkal és kiválóbb lelki tulajdonokkal is ruházott föl.
A Kassaival kötött véletlen ismeretség miatt ingerűltségbe hozott
kedélyére tehát csillapítólag folyt be az, hogy a püspök meglehetős
terjedelmű, de igénytelen külsejű épülethez vezeté, melynek új
cserépfödele és régi falai még csak a szépség varázsával sem hatnak rá s
annál kevésbbé a nagyszerűség megdöbbentő arányaival.
Üvegtáblákkal elzárt folyosóra érkeztek, mely a szoba rendes
légmértékeig volt fűtve, s melynek koczkaköveit durva szőnyeg borította,
hogy a járó-kelők zaja a termekig ne hatolhasson.
Égetett agyagú virágvedreken egy csoport ritkább növény terjeszté zöld
ágait és ékes virágkelyhét a sugarak felé.
Klára közűlök majd mindeniket megismerte.
Régi barátnői voltak, kik vagy gyógyerejök, vagy szépségök és
megkülönböztetett külsejök miatt, a kis szombatosné kegyét birták.
S bármennyi gond terhelte Klára szívét, egyenként észrevevé őket, mintha
nyájasan köszöntötték volna, s a bókot viszonozni kellene.
A fejedelemné magánhasználatra föntartott folyosója szárnyas tölgyajtón
végződött, hol a bejáratot nagy rézgombú pálczával egy vörös ruhás és
ezüst zsinóros csatlós őrzé, ki a Klára által látott suhanczoknál aligha
nem volt egész fővel magasabb.
Ez alak már emlékezteté a szombatosnőt azon mesékre, melyeket a kis
Endrének a hosszú téli estéken beszélt a királyi udvarok óriásai és
törpéi felől. Óvatosan simult közelebb a püspökhöz, s üterei gyorsabban
vertek.
A csatlós vidám tekintettel nyitott ajtót.
Tárt szobákon mentek keresztül.
A bútorzat mindenütt kényelmes, derék, tömör és tartósságra készített
volt; de fényűzés és hivalkodás nélküli.
Klára látott karszéket, mely szakasztott olyan volt, mint boldogult
atyjáé; látott rózsafa-asztalkát, mely az anyjáéhoz hasonlított: látott
a keleti szövetű és valószinüleg igen drága divánok mellett kerevet- és
székpárnákat, melyek az általa hurkolt, himzett, s rojtozott darabok
másai lehetnének.
Mint tetszett ez neki! Mint megnyugtatá és kecsegteté ez őt!
A falon életnagyságú képek függtek, különböző korú némbereké és
férfiaké. Volt vénebb magánál a püspöknél, de katonásabb tartású. Volt a
kis Endrével egyidejű is: elég csinos alakú, de talán még sem olyan
szép, mint a Klára gyermeke. A nők és hajadonok többnyire barátságos
tekintetűek voltak és szelidek. Közűlök egy sem határozottan kevély.
Pedig ez az egész társaság alkalmasint a fejedelem és fejedelemné
őseiből alakult. Férfiak, nők a két család multjához tartoztak. Testükön
nem volt bíborpalást, tekintetökön lenézés vagy harag. Jámbor,
vendégszerető magyar uraknak és asszonyságoknak látszottak, kik Klárát
bátoríták, hogy ne tartson semmitől, s mondja el őszintén, a mi szivén
fekszik.
A szombatosnő meg is fogadá a becsületes képek tanácsát, s míg a
püspökkel a nyitott szobák hosszú során áthaladtak, arcza egészen
derültté, magatartása biztossá vált.
Hihető, hogy e kedvező eredményre szintén hatottak a fejedelemné
cselédjei is, kik a mint a különböző ajtókon mentek, jöttek,
tiszteletteljesen hajták meg magokat a püspöknek és Klárának, s
egyenként valami dolgot igazítottak, zaj, sietség, követelés nélkül.
Szóval a palotában semmi sem volt visszataszító, sőt minden oly szelid,
mint a kolostorban, oly megnyerő mint egy igazi nőnél és oly rendezett,
mint a józan embereknél kell lennie, kik a világgal és magokkal békében
élnek.
Azonban, míg Klára reménynyel és bizalommal telt el, Dajka János
aggodalmai minden nyomon sűrűbben jelenkeztek.
A csak imént történtek után alig hozhatta kétségbe, hogy ez a némber,
kit ő most a fejedelemné elébe visz, Kassai István személye vagy
családja ellen emel panaszt.
Ez lidércznyomásként nehezedett a szent férfiu kedélyére.
Ő kész volt ugyan vallása érdekében megküzdeni bármely magas állású
egyénnel, ha e vakmerősége okvetetlen bukásra vezetné is.
Kassai ellen már többször lépett föl; nyiltan a fejedelmi palotában,
czélzatokkal a szószékből. A tanácskozmányokban adott szavazata, s a
predikacziókba szőtt intései, sokkal határozottabb szinezettel birtak,
hogy sem Kassai neheztelését magokra ne vonják, s a püspök urat némely
kellemetlenségnek ki ne tegyék.
De ez nem tántorítá meg a jámbor öreget.
Igyekezett Kassai politikáját háttérbe szorítani, s a háborút óhajtó
párt malmára hajtani a vizet.
Helyzeténél fogva bejárása lévén az udvarba, több versen informálta a
fejedelmet, s mint tudjuk, most arra is rászánta magát, hogy a
nagyasszony befolyását vegye igénybe. De, boldog Isten, mekkora
különbség, a nézetek fölötti tusa helyett, a személyiségre vonatkozó
vádakra keresni eseteket, nyujtani alkalmat!
S lehet, hogy nagy bántalmat követett el Kassai azon csodálatos
némberen, ki a fejedelemné védelmeért akar folyamodni; de vajon oly
természetű-e e bántalom, minőnek a püspök képzeli?
Kassai István képtelen a csábításra koránál, Kassai Elemér pedig
jelleménél fogva.
Egyébnek kell tehát fönforogni.
És ekkor nem követett-e el maga a püspök talán még nagyobb megbántást
Klára ellen, mint Kassai?
Vagy nem czélzott-e a fejedelemnénél csábításra, megcsalatásra?
Nincs-e a magas nő, bár homályos szavakkal, mintegy arra előkészítve,
hogy egy tévedt nő vagy leányzó esd becsületének helyreállításáért?
S mit használ, ha a kifejezések befátyolozottak voltak, midőn a
fejedelemné éles fölfogású, s beható tekintettel bir?
Mit használ, hogy a püspök csak sejtelemről beszélt, holott a némberek
tiszta hirét, a gyanu legvékonyabb köde is elsötétíté.
Ilyforma elmélkedések fordultak meg a jámbor Dajka János elméjében.
Igen kényelmetlenül érinté kedélyét mind Kassai, mind Klára.
Mit tegyen?
Gondolkozásra nem volt ideje, mert a nyilt teremsor végén az apród
hirtelen föltárta a végzetes ajtót. Két kis szobába lehetett most
betekinteni, s ottan látható volt a fejedelemné alakja, a mint a
háttérben egy palotahölgy kezéből nehéz vászondarabokat vesz át, s
figyelmesen vizsgálva rak az asztalra.
A püspök karon fogta védenczét, bátorítván őt.
Klára az első megdöbbenés után elég időt vett, hogy szemét a
fejedelemnére vethesse.
Erdély és a magyarországi részek nagyasszonya alig haladta túl a
negyvenedik évet s viruló egészségnek örvendett.
Vonalai inkább jellemzetesek mint finomak, s egészséges kinézésű arczán
bizonyos parancsoló kifejezés, bizonyos áhitatos szigor mérséklé a
jókedvet, az életteljt és a szertelen tevékenységi vágyat, mely más
előzmények mellett és más életviszonyok közt, mindent magához sodró
végletig fejlődhetett volna ki.
Rákócziné néhány lépést tett a püspök felé, ki a szerényen hátravonult
Klárát magához inté.
– Istenem! tanu előtt kell nyilatkozni! – gondolá a szombatosnő s minden
ereje és nyugalma, melylyel szívét a szelid ős-képek biztatásai
betöltötték, mint a fészekből a madár, egyszerre elröppent.
[Illustration: Lorántffi Zsuzsánna.]
– Élnek-e szülőid, Bodó Klára? – tudakolta a fejedelemné, miután a
püspök az alázatos bemutatást s védenczének a legmagasabb kegyben
ajánlását bevégezvén, engedelmet kért, hogy Zsófia herczegkisasszonynál
tehesse tiszteletét.
– Meghaltak, kegyelmes asszonyom!
– S kinek mentél gyámsága alá?
– Még néhai édes anyám kimulása előtt szerencsém akadt.
A fejedelemné szigorú tekintetet vetett Klárára.
– Egy derék, egy nemes érzésű férfiu boldoggá tett keze- és szivével.
– S te az ő jóságát hálátlansággal jutalmazád?
– Teljes szivemből igyekeztem gondolatait is teljesíteni; s bár soha
panasza nem volt ellenem, úgy hiszem, sokkal maradtam adósa, mert
szerelmemen kívül mivel fizethettem volna azon végtelen boldogságért,
melyen hét év óta részeltetett? Kegyelmes asszonyom! jámbor életű, nagy
müveltségű, gyöngéd érzelmű férj neje vagyok, s két angyal anyja. Az ég
minden áldása szállott reám, érdemetlenre.
– Gyalázat! gyalázat!… midőn ily bűnös vagy s még szinem elébe mersz
jönni?
Klára megrettenve tekintett a fejedelemnére.
– A hűtlenséget a férj rosszasága sem menti, s midőn férjed érdemeit
hozod föl, még megköveztetésedet is szelid itéletnek kell hogy tartsd.
– Asszonyom! ki mondotta, hogy hűtlen volnék?… Szent Istenem! úgy
nézek-e én ki?
Klára feledve minden illemet, megragadta a fejedelemné kezét.
– Szombatos vagyok… Hitsorsosaink közt nincs elvetemült nő.
Ekkor észrevevé helytelen magaviseletét, arczán eláradt könnyekkel
omlott a fejedelemné lábaihoz.
– Bocsánat! kegyelmes asszonyom, megbocsáthatatlan vakmerőségemért!
Térden állva esdeklek, ne utasítson ki méltó haragjában! Midőn e
teremből távoztam, végem van, s vége egy egész családnak!
– Kelj föl, Klára! Az Istent is nem térdünkkel, szivünkben tiszteljük.
Miért borultál le egy szegény szolgáló előtt, ki épen csak úgy tartozik,
mint te, az alázatosság köntösében járni. Bálvány vagyok-e én? Mit
sírsz? mit zokogsz? Kelj föl hamar!
Mekkora zavarban lett volna a tisztes, az ősz fürtű püspök, ha e
jelenetnek tanujává lett volna; de ő már a lépcsőkön is lement, s Zsófia
herczegkisasszony fényes lakához közelít. Útközben alkalmasint azon
eszmével tépelődött, hogy talán Klára felől tévedésben volt, s elejtett
czélzataival félrevezette a fejedelemnét is; mik lesznek ily botlás
következményei? nem fog-e neheztelni a nagyasszony? s mekkora hordereje
lehet annak, ha ő csakugyan rosszul fogta föl védencze panaszának
mivoltát? Ezek mind oly kérdések, melyek az érdemes férfiut bizonyára
elkisérik a herczegleány termeibe is.
Egyébiránt a jámbor püspök félreértése a végzet teljesülését segítette
elő, mert Rákócziné a közelebbi időkben annyira óvakodott oly dolgokba
vegyülni, melyek szorosan nem tartoztak köréhez, hogy a püspök minden
közbenjárása hasztalan lett volna, ha az erkölcsiség kényes pontja nem
forog fönn. Klára soha sem nyert volna kihallgatást, ha a csábítás
megbüntetése, a ballépések jóvá tétele, a hiterkölcsös élet terjesztése
nem lett volna azon czél, melyért Lorántffi Zsuzsánna, a kegyes és
tisztaéletű nő minden egyéb tekintetet háttérbe szorít. E kérdésben ő
nem akart óvakodó lenni, itt mindig kész volt férjére nyilt és vissza
nem utasítható befolyást gyakorolni.

VII.
Klára fölemelkedve, a nagyasszony kezét megcsókolá.
– Töröld le könnyeidet. Ne fuldokolj; úgy szavadat érteni nem tudom.
Pihenj előbb, s azután beszélj!… Mily iszonyú tévedések martalékává
lehet az emberi értelem! – sohajtá a fejedelemné, míg Klára kendőjével
törölgeté szemeit. – Lengyelországból a leglázasabb képzelődés
teremtményei jönnek be hozzánk, s ti makacs sectáriusok azt állítjátok,
hogy az vallás, hogy az istentisztelet, s hogy az a szentkönyv meg nem
hamisított tana. Még csodálkoztok, ha az ország törvényei szigorral
lépnek föl ellenetek. Férjem, a fejedelem, remélvén, hogy a szombatosok
a tévedések átkos örvényéről az igazság útjára önként vissza fognak
térni, példátlan engedékenységgel hagyta aludni a törvényt; de már
béketűrése egészen kifogyott, csordultig megtelt vétkeitek pohara. Egy
csöpp még hozzá, s elkezdődik a büntetés, föltámad megrontásotokra a
törvény.
– Férjem már szenvedett is büntetést. Börtönbe volt zárva; – szólt lassú
hangon Klára.
– Hol? – kérdé hévvel a nagyasszony.
– Itt, Fehérvárott.
– Az nincs úgy!… S ha úgy történt volna is, a törvénynek tétetett elég.
És te e miatt jöttél hozzám panaszra?
– Nem, kegyelmes asszonyom. Én egy hallatlan, csodálatos és általam is
megfoghatatlan ügyben járulok a fejedelemné… s nem is az ő, hanem a
legigazságosabb és legszentebb akaratú asszony elébe… Hogyan tudnám
férfiaknak elmondani azt, a minek egy része, míg keblembe temetve csak
iszonyú titok, csak védelem nélküli megsemmisülés; de gyöngédtelen
kedélyek előtt föltárva ezerszer rosszabb, mint a halál, mert a gyalázat
lehet.
A szombatosnő szép csengő hangja, erélyes szavai, lángoló tekintete, a
vonalok ártatlan kifejezésével és szűzies szemérmével együtt, a nemes
indulatú fejedelemnére megnyerő hatást gyakoroltak.
– Beszélj, – mondá szeliden.
A kis szombatosnő a költészet és élethűség csodálatos varázsával, mely
mindent megelevenít és a szem elébe hoz, beszélte el férje rejtélyes
helyzetét, az első aggodalmon kezdve az első gyanuig, úgy, a mint
élményeibe szőve voltak, úgy a mint történek, ugy a mint fejlődtek
Kassai elleni váddá.
Midőn a Pécsi «remetesége» előtti jelenetet lerajzolá, a fejedelemné
élénkén tudakolt azon főúr külsőjéről, ki kémnek mondá Laczkó Istvánt.
– A hold bágyadt fénye és rémületem, – szólt Klára, – nem engedték, hogy
arczvonalait fölfoghassam. Kicsiny, száraz s hanyatló korú úr lehetett.
Hangja éles, kellemetlen volt. Sasorra, hosszú keskeny feje mélyen él
emlékemben. Ha jól meg tudtam különböztetni, kék ruhát hordott.
– Nejét gyászolja, – mondá a fejedelemné. – Folytasd férjed történetét.
Midőn Klára az ifjunak, ki haza kisérte, másodszori látogatást említé,
Rákócziné megint kérdé:
– S milyen alakú volt?
A szombatosnő a legpontosabb személyes leírását adá.
– Valóban furcsa! Hisz ez Kassai István unokaöcscse! És miért keresett
föl még aznap este tégedet?
– E levelet adta át.
Klára átnyujtja a férj búcsúsorait, s csak akkor, midőn Rákócziné
figyelmesen kezd olvasni, jutott eszébe, hogy Erdély uralkodójának nejét
sérthetik a levél némely kifejezései.
– Alattvalóink még eddig nem költöztek sem a török hódoltságokba, sem a
magyar király birtokaiba. Prága a cselszövőknek, Stambul az árulóknak
nyitá meg kapuit: Erdély az üldözötteknek adott menhelyet. Ez
történetünk; ebből következett dicsőségünk és szenvedésünk. Férjed
kibujdosást tanácsol, de országunk határain csak azok szoktak átszökni,
kik törvényeink igazságos boszujától félnek. Lehet, hogy Kassai István
uram ő kegyelme szigorú volt férjed iránt; de az is megtörténhetik, hogy
csak jogát követeli fölöttetek.
A fejedelemné a szombatosnő halálsápadt arczára tekintett, s megszánva a
szenvedőt, kegyteljes mosolylyal kérdé:
– S csakugyan képes volnál annyi módon, mint férjednek említéd, a
mindennapi kenyeret megkeresni?
– Isten és jó emberek segítségével igenis.
A fejedelemné csöngetett, s e jelre a szolgálattevő palotahölgy lépett
be.
– Ez az a leányzó, – szólt a fejedelemné, – a kit oly régen kerestettem.
Bodó Klárának hívják. Lakása udvarunk nemes hölgyei közt leend.
Szakmáját add neki át.
Klára nem tudta mire magyarázni e nyilatkozatot de érzé, hogy sorsának
jobb fordulatára vezethet. Könynyel szemében csókolta meg a fejedelemné
kezét. A könny a kis Endréért villogott feketeselyem pilláin. Vajon mi
történik a fiával, kit a fogadósnő gondjaira bízott? S mitevő leend ő,
az anya és nő, mint hajadon? Mily balhelyzetbe jutott. De ha a
fejedelemné parancsolja!
Klára visszautasítva minden okoskodást, mely ostromlá és üldözé,
csendesen kisérte a palotahölgyet.
Lépcsőkön mentek le és a nőszemélyzet szobáin haladtak tovább, mígnem
óriás boltozatú s nagy ablakoktól világított terembe értek.
Itt hosszú asztalokon végekben vagy munka alatt roppant mennyiségű kelme
feküdt.
Nehéz selyem ruhák, melyeket szét kellett bontani, palástra szánt bíbor
és tengerzöld bársony, drága csipke finom lenszövet mellett, ezüst-,
aranygyöngy és tarka színű fonalak sodrásra, szegélyekre, rojtokra,
varrásra, himzésre rendeltetve, igen kényes természetű tűzés, mely az
erős szemet is próbára teszi s közben durvább nemű nőmunkák, ezek vették
a nagyteremben legalább húsz nő szorgalmát igénybe.
Klára belépése hatást tett a társaságra.
Különböző, többnyire fiatal és kecses arcz fordult felé.
Némely kéz félretette egy kevéssé a munkát; némely fürt a lehajtott
főről mélyebben gördült a himző-ráma felé, s e fátyol alól biztosabb
kémlési szabadságot engedett a szemérmes, de kiváncsi tekintetnek;
némely kérdő fekete, némely beszédes kökény és határozatlan akaratú
kékszem pihent Klára vonásain, öltözékén, s mesés parányiságú papucsáig
is letévedt.
Volt leány, ki kláris-ajkait bigyeszté, s volt, a ki sajátságosan
mosolygott.
A szombatosnő észrevevé, hogy egypár közülök jelekkel is beszél; de ha
vajon mellette vagy ellene cserélnek eszmét, sejteni sem tudta.
A társaság egészben inkább jó, mint rossz benyomást tett rája.
A palotahölgy a teremből ékesen butorozott szobába vezeté Klárát.
Puha pamlagon éltes asszonyság ült, orrán kerek szemüveggel,
lábzsámolyán borzas ölebbel.
Csinosan öltözött apród olvasott föl egy kegyes értekezést, oly
hanghordással, mely a szószéki ékesenszólás elég hű utánzása volt, s
néha majdnem éneklésbe ment át.
[Illustration: Különböző, többnyire fiatal és kecses arcz fordult felé.]
Épen érdekes hely következett, mit világosan tanusított az, hogy a
szemüveges asszony az ajtónyiláskor mutatóujját intőleg emelte a belépők