A Noszty fiu esete Tóth Marival (1. kötet) - 17

fejét, hogy a női nyak illatától megmámorosodjék, akaratlanúl, de
sokszor selymaságból is odanyomja a szivar tüzes végét; fölszisszen a
fájdalomra s beáll a gyors beavatkozás szüksége, az oltás, – a mi nem
kis gyönyörűség a tenyérnek, mert hát biz az becsúszik ilyenkor tilos
helyekre is, ráfogván, hogy a tűz odább harapózott, – szóval alaposan
kell eloltani. El is alszik aztán a terjedő tűzszikra az ingvállon vagy
a kaczabájon, csak kormos szélű lyuk marad utána, de kigyúl a helyett az
arczokon és a szemekben.
Hát bizony nem uralkodik valami nagy gyöngédség vagy finom modor. De hát
kinek mi köze hozzá, mikor a leányok meg vannak vele elégedve és így is
boldogok? Anyáik, nagyanyáik mind így mentek férjhez, – nem lehet hát az
rossz szokás. A tánczos legény nem megy a leányok csoportjához, mint az
uraknál, hogy meghajtsa magát a kiszemelt előtt, hanem csak a
félszemével kacsint, vagy a meggörbített ujjával int öt-hat lépésről. Ha
aztán a jelre több leány rezdül meg és habozás támad, fenhéjázó móddal
jelöli meg az igazit…
– Te gyere ide, te kis kancsal…
Vagy a hol előkelőbb a levegő (a minő például itt, a Findura
szőlőjében), ott per «maga» vagy «kegyed» megy ilyenkor a megjelölés.
«Maga kis dundi» (a mi iparos nyelven kövéret jelent), vagy «maga, maga,
nagy szöszke».
Régóta állt már a «piaczon» Tóth Mari is, mert piacz az a szó szoros
értelmében, a hol csak a «portéka» van kirakva. Az eladók. Ezek fölött
tartanak szemlét a legények s sokszor fumigative int egyik-másik a
kezével, hogy egy se tetszik neki. A menyecskének semmi helye a piaczon.
A ki menyecskével akar tánczolni, azt valahol másünnen kell előkeríteni,
s ez, mint a birka az úsztatóba, csak nagy húzódozva engedi magát
elczipeltetni a táncz helyére, még ha úgy kopogna is a szeme egy-két
forduló után. Úgy kivánja azt az illedelem, hát így csinálják.
Mari szerényen vonúlt meg valahol a harmadik sorban, meg se látszott kis
finom arcza a sok mindenféle gurgulya-fej közt. Egy-egy leányt kihúztak
az integetések, vagy a kacsintások mellőle is jobbról-balról, de neki
nem akadt szerencséje. A mi nem csoda, mert igaz ugyan, hogy a szép arcz
nagy segítség az ilyenben, meg a szép termet (ámbár azt nem látni a
harmadik sorban), de vannak hathatósabb emeltyűk is, ilyen a nexus a
mesterfamiliák és az ismeretség a legények közt; a hol leány van a
háznál, ott rendesen vannak legényalkalmazottak a műhelyben, a kiknek
úgyszólván kötelességük megforgatni a gazda leányait.
Mari kisasszony különben már megbánta merész kiváncsiságát, szeretne túl
lenni a kalandon, megúnta a dangubálást,[2] talán restelte is a
szobaleánya előtt, édes örömest ott hagyta volna a «kirakatbeli» helyet,
de az nem volt könnyű, mert a háta mögötti sorok úgyszólván elzárták
útját. Épen mikor a visszavonulás módozatán töprengett a hamupipőke,
egyszerre csak a sor előtt terem a vadász s félreérthetetlenül feléje
int kezével.
Tóth Mari észre sem veszi; a balszomszédnéja, egy tömzsi vén leány löki
oldalba:
– Magát hívja az az úr, nem látja?
Egész teste megremeg, minden vér arczába szökken s elhomályosúl előtte a
természet, míg valami jóleső melegség fut erein. Hát mégis?
Az előző sorok megnyilnak előtte (mert rend van elől) s mintegy
öntudatlanúl tántorog ki az ifjúhoz, a kire még csak most vet egy
bátortalan tekintetet. Úgy rémlik neki, mintha ismerné valahonnan,
mintha már látta volna valamikor a vadászt, a ki gyöngéden fogja meg a
kezét (pedig nagy bolondság, mert még elárulja, hogy nem mesterlegény).
De Mari nem vesz ilyet észre, nem lát, nem tud már semmit, átveszi
fölötte az uralmat a zeneütem; meglendíti picziny lábát s azok
szárnyakká válnak azon nyomban; száll, száll, ismeretlen világokon át.
Pedig ez még csak a lassú, a lépegetés költészete. Kellemmel teljes,
előkelő mozgás, de már ki-ki csillan belőle a szilajság gyulladozó
szikrája. Tánczos a párját elereszti, persze csak azért, hogy aztán
elfogja, negédesen illegeti, hajlongatja magát előtte, Mari egy kicsit
járatlan a csárdás zamatos fortélyaiban (hiszen Amerikában nem
tanúlhatta ki), nem tud elosonni kaczérkodó incselkedéssel s elvegyülni
idegen párok közé s mikor már-már megfogná legyeskedő kedvében a
tánczosa, kisiklani karmai közül a pillangó illanásával, csalafinta
kanyarodással, pedig csak úgy szép a _fogdosó_, ha nehézséggel jár.
Ezúttal ugyan nem virtus; ott fogja el, úgy fogja el, a hogy akarja,
mint a pihegő madárkát. A Rupi rárántja a frisset. No, most kell
megnézni. Most jön a kopogós. Ejh, de tudja. Majd átkapja a Mari derekát
két kézzel, föl-fölemelgeti, le-leeresztgeti filigrán tánczosnéját,
mintha piskótát mártogatna édes tejben. Harmatozik immár a homloka s
lóbálózik hajában a sárga rózsa… jaj, már le is esett.
[Illustration: Majd átkapja Mari derekát két kézzel, föl-fölemelgeti,
le-leeresztgeti filigrán tánczosnéját.]
Lehajlik érte Noszty hirtelen, de csak azt a kezét fejti le a leány
derekáról, a melyikkel fölveszi.
A leány is leveszi a vadász válláról az övét s a rózsa után nyúl.
– Nekem adhatná, – mondja a vadász.
– Minek az magának? – feleli az vissza. (Most hallják először egymás
hangját.)
– Hát csak. Eltenném magamnak.
– Úgy sincs már meg a szára, – ellenkezik a leány csendesen.
– Hiszen épen azért, nem veheti már hasznát.
– No ugyan maga meg nagy hasznát veszi, – évődik Tóth Mari.
– Ideadja?
Mari vállat vont, mire Noszty Feri az inge hasadékán át a keblébe
csúsztatta a rózsát, de előbb megcsókolta.
Kigyúlt erre a leány, mint a láng, röstelkezni látszott, úgy érezte,
hogy egy kicsit tovább ment egy ismeretlen, alantas állású ifjúval, de
ez csak pillanatig tartott, hiszen nem is ő van itt voltaképen, hanem a
szobaleánya, Kovács Klári, és a mi a rózsát illeti…
– Hiszen nem az enyém, – fejezte be a gondolatát hangosan.
– Hogy nem a magáé? – csodálkozott Feri ravaszúl, hiszen erről a fejről
esett le, vagy talán ez a fej se a magáé?
Mari az ajkaiba harapott és nagy zavarba jött, hogy most majdnem
elárulta magát a fenhangon való gondolkozással, lesütötte a fejét és
mosolyogva mondá:
– A fej ugyan az enyém, de úgy érzem, mintha nem az enyém lenne, mert
egy kissé elszédült a tánczban.
Feri erre rögtön abbahagyta a tánczot és az álldogáló tánczosnék sorához
vezette.
– Pihenjen meg egy kicsit, de még talán jobb volna, ha leülne valahol,
talán ott az asztalnál, ha helyet szorítanának. Nincs ott valami
ismerőse?
– Nincs, nincs, – felelte kedvetlenűl, mert egy csöppet sem volt még
elfáradva és csak zavarában, kifogásnak rántotta elő a fejszédülést;
szeretett volna még tánczolni.
– Hogyan, senkit se ismer? Tehát nem pápai a kisasszony?
– Sem pápai nem vagyok, – mondá halkan, – sem kisasszony.
Noszty ijedten látszott fölszisszenni:
– Oh Istenem! Hát már férjnél van?
– Nem úgy értem, – felelte szégyenlősen, miközben a kendőjével legyezte
magát.
– Hanem?
– Úgy, hogy én csak szegény szobaleány vagyok, egyszerű cseléd.
Ez a fölfedezés láthatólag elkedvetleníté Nosztyt; hozzá tartozott ez a
szerepéhez, melybe apránkint kezdett bele jönni. Úgy tett, mintha
egyszerre nagyon elhidegült volna, elbocsátotta a Mari kezét.
– Nem gondoltam volna, – mormogta csendesen.
A leány kiváncsisága föl volt már ezzel piszkálva
– Hát mit gondolt?
– Tudom is én? Mit gondol a seregély, ha valahol egy szép szőlőfürtöt
lát? Csak nem hiszi talán, hogy ez akkor azt mérlegeli, a gróf tőkéjén
nőtt-e az, vagy egy közönséges zsellérén?
– Hanem megeszi, ugy-e? – felelte rá Mari hirtelen. – No, köszönöm. Maga
engem meg akart enni.
– Miért ne? Hiszen megenni való.
– Ugyan menjen! Talán mézeskalácsos, hogy olyan pazarúl bánik a mézes
szavakkal?
Noszty kitért a felelet elől, vagy nem hallotta a megjegyzést, mert
megfordúlt és körültekintett a tarka-barka mulatozók csoportjain.
– Sehol se látok valami üres ülőhelyet, – mentegette magát bosszúsan, –
s nekem sincs itten ismerősöm.
– Alkalmasint maga se idevaló.
– Én csak átutazó vagyok, de megálljon, látok valamit…
Noszty észrevette a ponyt, a Répási uram hordóját, ott állt kipányvázva
a gyepen, az ördög se törődött már vele, – hát bizonyosan üres.
Otthagyta tehát Marit és fölkereste a szabót, hogy engedje át a ponyt
egy a fáradtságtól kimerült leánynak ülőhelyül.
– Hm, – dünnyögte Répási, – a hordó is kimerült, a leány is kimerült,
hát összeillenek.
– Elvihetem?
Répási uram felhajtott egy pohár bort s nagy lendülettel felelte:
– Egy kősziklát láték idejövet, mely kettérepedt, hogy helyet engedjen
egy vadrózsának, mely nem tudott a kő alól kinőni; Répási János se
bugyborékolhat kegyetlenebbül, midőn egy rózsabimbó számára az
elhelyezés mivoltja helyeztetik tárgyalás alapjául, és mikor Répási
Jánosnak meg sem kell repednie e miatt.
Feri hát odagurította a hordót a leányok csoportjához és megkinálta
Marit a leüléssel.
– Tessék, édes lelkem, üljön le. – Ez a lelkem megszólítás is most már
stylszerű volt a vallomás óta. (De ’iszen érti magát a gyerek.)
Az ülőke elhozatala olyan nagyszerűen gavalléros tettnek tűnt itt fel,
mint mikor herczeg Montrose bíborköpönyegét teríté le a sárba, hogy egy
hölgy száraz lábbal léphessen ki a kocsiból a csónakjához. Az általános
figyelem Noszty és Mari felé fordult. A bámulat megaranyozta Nosztyt.
Ejnye, de csinos fiú! De ugyan hova tette a szemét? Az irigység nyilazni
kezdte Marit. Ki lehet? Honnan jött? Ki ismeri?
– Furcsa puska, – ereszté ki fulánkját Répásiné. – Úgy áll rajta a ruha,
mintha vasvillával hányta volna rá valamelyik béresünk.
(Ezzel azt is jelezte az ifjuság előtt, hogy béreseik vannak odahaza és
pedig többen.)
– Ugy mórikálja magát, mint valami úri kisasszony, – vélte Komádi
Józsefné asszonyom, a csinos fűszeresné, a benczésekkel átellenben.
– Pedig csak szobacziczus, – világosította fel Erzsi, a hajadon huga, –
mert éppen mellettük tánczoltam, mikor azt mondta a vadászának, hogy ő
csak cseléd.
– Ejnye, a szemtelen! – pattant fel Csömör Andrásné, kinek már
meglehetősen félre állt a kontya, mert tisztelője a boritalnak. – Hogy
mer ide tolakodni, rangbeli perszonák közé? Nem hordóra kellene ültetni
az ilyet, hanem kalodába.
– No, no, nem cseléd az, – csillapította Kevély Istvánné a
megbotránkozókat. – Nem látják kegyelmetek, hogy milyen harmatos fehér
keze van; nekem is ilyen volt, mikor még kisasszony voltam (a kántor
leánya volt S.-Vásárhelyről), aztán milyen gyémántos arany karperecz
csillámlik a kézcsuklóján.
– Persze. Tudjuk, – gúnyolódott Somlói Veronika, a vén leány, a ki
ugyancsak ki volt festve és jól tudta, hogy mit ér a látszat. –
Bizonyosan a kegyelmed ura csinálta.
(Kevély István uram ugyanis rézműves volt.)
Úgy Noszty, mint Mari, semmit sem sejtettek e fenekedésekről. Noszty
leültetvén a kisasszonyt, elvegyült a tömegek közé. Érezte, hogy a
Voglányban kifőzött terv jobban sikerült, mint remélte és most már
fejlődésképes, de nem szabad rohamosabban érlelni. Egy kis időt hagyott
Marinak, míg lelke fölszívja a beadott mérgeket.
Már szinte megijedt, hogy többet adott be belőlük, mint kellene. Csak
egy kávéskanállal egyszerre, – így diktálja az okosság. – Azért hagyta
ott egyedül.
Marinak úgy tetszett az elmult negyedóra, mint egy szép, kedves álom,
melyből még kár volt fölébredni. Okolta magát, a miért elriasztotta a
tánczosát azzal a vallomásával, hogy szobaleány. «Mindegy, – sugdosta a
hiúsága, – tetszettél neki, az bizonyos, nyilván beléd szeretne, ha
volna rá alkalom, s ha nem lennél cseléd, hanem valami mesterleány.»
Hisz az is vagyok, – felelgette önmagának, – pékmester leánya vagyok,
csakhogy a kifli-királyé, királykisasszony…
Bolondság, bolondság, fűzte odább a gondolatait, miközben
visszaigazgatta azokat az engedetlen hajszálakat, melyek kirázódtak
tánczközben a fonatokból és az égő arcza körül repkedtek, a mint magára
hajtotta a szelet csipkekendőjével. – Kétségtelenül hibáztam és ha a
mamáék megtudják, nagy patália lesz belőle… Jaj Istenem, csak meg ne
tudnák! És ha már elkövettem a hóbortot, legalább mulattam volna, de
elrontottam a mulatságomat a vallomással. Ez volt tőlem a második
ostobaság. Azt értem el vele, hogy most itt hagyott a gavallérom a
faképnél. Ejh, mindegy. Hiszen a voltaképeni czél mégis el van érve. Egy
legénynek megakadt rajtam a szeme, hát mégis szép vagyok valakinek…
S egy kedves, szelid mosoly osont el ajkain.
Aztán nem is az utolsó legény szeme akadt meg rajta, hanem a
legcsinosabbé valamennyi között. Két dióbarna szem, finom, vékony bajusz
fölött. Megint elkezdte fejét törni, hogy honnan oly ismerős neki a
fiatal ember. S e végből ismét és ismét fölkereste a tekintete. Oh,
csakis e végből. Hopp, megvan, eszébe villant. A Vörösmarty «Szép
Ilonkájá»-nak illusztráczióiban szakasztott ilyen a vadász, a kiből
aztán Mátyás király hámlik ki.
Noha kitalálta, mégis önkéntelenül is figyelemmel kísérte a vadászt.
Röstelkedve érte magát ezen a hóbortos érdeklődésen, fülig pirult, de (s
ez a gyanús), azon nyomban megtalálta a mentséget, a mivel a belső kis
biró száját bedugta. Ejh, ugyan mi van abban? Hiszen ki érdekelje az
idegen tömegből, ha épen az az egy ember nem, a kinek megtetszett? E
sokaságból kétségkívül leginkább ő áll hozzá legközelebb… azaz csak
állt. Ámbár ki tudja? Hiszen miért ne jöhetne még vissza?
Tehát már várta. Várta a nélkül, hogy tudná, hogy várja. Feri hidegen,
közömbösen őgyelgett, majd itt, majd ott tünt fel, beszélt egy kicsit
Brozikkal, majd Répásival, ezzel az utóbbival koczczintott is, miközben
odajött a Répási leány, a szikraszemű, megösmerkedett vele s egy darabig
beszélgettek, nevetgéltek. De micsoda kedvetlenítő nyugtalanság lepte
meg Tóth Marit ezalatt, szeretett volna már haza menni, de nem volt
ereje fölkelni a hordócskáról.
Próbálta elterelni gondolatait a vadászról, de nem egészen sikerült,
majdnem akaratlanul is rátévedt a tekintete s kisérte mindenüvé, látta,
a mint elválik a Répási leánytól (no, hála Istennek), megkönnyebbszik,
érezte; most egyenesen a leányok sora elé állt a vadász szemlét tartani,
hogy tánczosnőt válaszszon közülök, sokáig nézett ide, oda,
bizonytalanul, habozva, aztán mintha nem talált volna senkit,
eleresztette a jobb kezét, melylyel inteni szokás és elment a sor előtt,
kezeit hátra téve. Így ment el Mari mellett is, lassan, gondolatokba
mélyedbe, a nélkül, hogy észrevette volna, csak mikor már áthaladt,
fordult meg, s mintha csak történetesen esnék, hátra szólt:
– No, kipihente már magát?
A Mari szíve elkezdett hevesebben dobogni, de ezt magának sem merte
bevallani.
– Körülbelül, – felelte.
– Nem tánczolnánk még egy kicsit? – kérdé nevetve.
– Nem bánom, – mondá a leány fojtott hangon és felemelkedett
ülőhelyéről.
A hordóra rögtön leült Süvegjártó Ágnes. Noszty elkezdett tánczolni, de
alig perdített egyet-kettőt Tóth Marin, mikor a selyma Guba Pali
fölhajította duhaj kedvvel a Kolotnoki Jóska selyempántlikás kalapját a
diófára, s az ott maradt lógva fent a galyak között, Kolotnoki
fölmászott a kalapjáért s ha már egyszer ott volt a magasban, az a
gavalléros gondolata támadt, hogy miután a banda épen a fa árnyékában
állva muzsikált, leereszt a Rupi hegedűjébe egy ezüst forintost. A
forintos azonban a primás orrára esett, úgy, hogy abból legott megeredt
a vér. Látván a saját vérét folyni a kabátján (ámbár a czigány szereti a
pirosat), ezúttal rémülten ejté el hegedűjét, valóságos halálordítást
hallatva, mely csak fokozódott azáltal, hogy a szerencsétlen hegedű épen
egy kőre esett és megrepedt, a mely körülmény folytán stradiváriussá
lépett elő. Nagy galamuta támadt ebből; Rupi jajveszékelésbe tört ki a
drága hegedűje miatt, a banda többi tagjai, látván vezérük
katasztrófáját, keresztbe tették vonóikat, a brácsás vízért szaladt,
lemosni a Rupi arczát.
– No mi az? – riadtak fel a tánczosok. – Hát miért nem muzsikáltok,
hékás?
Rupi még mindig kiabált, átkozódott czigány nyelven, mire a többiek is
nekibátorodának:
– Nem urák ezsek, – mondá a flótás és kezdte a flótáját a
szarvasbőr-tokjába csúsztatni.
– Reselt figét ezseknek, nem muzsikát, – vélte a czimbalmos, – szúrják
le elíbb a hegedí árát!
Nosza odaugráltak a rendezők a sztrájkolókhoz, észretéríteni igyekezvén
az elkeseredett Rupit, hogy így, amúgy, hiszen Kolotnoki jót akart,
pénzt hagyított le, ki tehet arról, hogy rossz helyre esett, hiszen a
pénznek nincsen esze (pedig dehogy nincs). Rupi váltig csökönyös maradt,
míg végre tömérdek huzavona, fenyegetés, gorombáskodás, könyörgés után
sikerült őt megnyugtatni tíz forintnyi kárpótlás ünnepélyes igéretével,
a mi nem is volt túlzott összeg, ha meggondoljuk, hogy az utolsó
stradivariusok egyikének összetörését volt hivatva fedezni.
Míg az alkudozások tartottak, a sokáig húzódó szünet bő alkalmat
nyújtott a csevegésre, azokról a bizonyos csacsiságokról, melyek
semmikép se alkalmasak a följegyzésre.
– Még nem is kérdeztem, hogy hívják? – kezdé Noszty.
– Találja ki!
– Juliskának?
– Nem.
– Hát hogy?
– Klárának.
– Klára szép név, de hát a vezetékneve?
– Minek azt tudni? – vélte Tóth Mari. – Ne legyen olyan kiváncsi.
– Arra gondoltam, hogy ha talán egyszer kedvem jönne levelet írni.
– Nekem? – szólt a leány ijedten. – Oh, hiszen az lehetetlen.
– És ugyan miért volna lehetetlen? A posta elviszi akárhova.
Mari habozott egy perczig a felelettel, miközben fülig pirult.
– Az asszonyom sohase engedne meg ilyen levelezést.
– Különös asszonyság lehet, – jegyezte meg Noszty vidáman, – csak nem
valami apácza-fejedelemasszony?
– Nem, nem, de mégis…
– Egyszerűen ne mutassa neki a levelet.
Mari nem felelt, de Noszty örömét találta őt ebben a kérdésben
megkínozni, sarokba szorítani.
– No ne okoskodjék hát, Klárika, mondja meg a czímét kérem, – rimánkodó,
lágy hangon ismételgette, – mondja meg, ne keserítsen meg, hiszen olyan
szomorú még gondolatnak is, hogy sohase lássam többet… de persze maga
nem bánja…
– Hát mit tehessek? – rebegte bizonytalanul, nagy zavarral.
– Mondja meg a czímét és a többit bízza rám, – suttogta a vadász
mámorosan.
Tóth Mari megrázta a szép fejét tagadólag, s álmatag tekintetét
lesütötte.
– Nem mondhatom meg, épen azért, hogy ne írhasson… nem akarom.
– De hiszen nem mutatná meg az asszonyának.
– Meg kellene mutatnom, – felelte akadozva, mert tudja meg az igazat,
mert, de ne nevessen ki kérem, nem tudok olvasni.
– Oh, szegény kicsikém! Szegény kicsikém!
Jó szerencse, e pillanatban megszólalt a zene, mozgásba jöttek megint a
lábak és megpihenhettek a nyelvek. Mari szabadabban lélegzett, Noszty
azonban a boldogtalan szerelmest adta, daczosan szegte le fejét s
elfordította tánczosnéjától. És mintha keserű érzései annyira
kicsordultak volna, hogy a lábába is jutott, vad szilajsággal járta a
tánczot. Ahol ni, Brozik uram is beugrott s épen Répásiné asszonyommal
(mintha elefánt tánczolna a tehénnel), mindkettőjükről csorgott a
verejték, a Brozik nagy tokája ide-oda rengett, míg a Répásiné pufók
arcza szinte már a kékbe játszott a fölhevüléstől.
– Talán már elég is lesz, – lihegte. – Öregek vagyunk már, szomszéd.
– Többet ér egy negyedórai napfény télen, mint egy egész napfényes hét
nyáron. Ez az én véleményem, szomszédasszony lelkem.
Széles jókedvben, ott rezegtetve magát és méltó terhét közvetlen Noszty
mellett, miközben barátságosan ütött rá a vállára:
– Sohase halunk meg, vadász uram.
Noszty dühösen fordult meg, hogy megfenyítse, a ki vele komázni mer, de
meglátván Brozikot s eszébe jutván, hogy hol van, egy mély sóhajjal
felelte:
– Bárcsak már meghaltunk volna!
– Hát mi a baj, haj, haj, hop?
– Nem akar a rózsám szeretni, nyögte ki keserű panaszát a vadász, mire
úgy látszik, megesett a tánczosnéja szíve, önkéntelenül hozzásimult,
szinte hozzátapadt.
Delejes áram futott erein keresztül s szenvedélyesen magához szorította,
– pedig ez már nem is tartozott a szerephez.
– Nem tud olvasni? – suttogta lázasan. – Hát a szemekből sem tud?
– Nem próbáltam, – lihegte a leány ábrándosan. – Jaj, agyonszorít!
Legott elbocsátotta a derekát, aztán már csak előtte czifrázta, szép,
formás mozdulatokkal, daliásan, mind a két kezét a csipőjére téve.
Addig-addig iregtek forogtak, míg egyszer csak odaértek a czigány elé.
Feri egy bankót csúsztatott titokban a primás tenyerébe s parancsoló
mozdulattal kiálta rá:
– Ácsi more! Ez jön most.
S dalolni kezdte, tánczosnéjára szegezve izzó tekintetét (nem volt már
ebben semmi mesterkélt többé)
Nézz rózsám a szemembe,
Mit olvasol belőle?
Mari eleinte puszta szónak vette, s inkább lesütötte a szemeit, semhogy
bele mert volna velök nézni a vadászéba, fáklya a fáklyától gyúlik, jaj,
dehogy nézne oda, hanem a legény nem engedte, s addig ismételte a dal
első sorát, mindig csak azt húzta a czigány is, hogy feltünő jelenetté
kezdett fajulni, – akkor már mégis csak czélszerűbb, ha bele néz.
Rávetette buzavirágszín szemeit, csak egy villantásra találkozott a négy
szem, csak annyi ideig, a mennyiig a nyíl egy falevelet áthasít (de
talán az is sok volt), aztán lehunyta, mintha megperzselődtek volna,
rájok huzódott pihentetőül a selyemrojtos szemhéj.
Mit olvasol belőle?
Ugy-e azt mondja,
Ugy-e azt mondja…
Dalolta Noszty tovább, miközben megfogta a Mari kezét:
– No hát mondja már, hogy mit mond, mit olvasott ki?
– Azt, hogy maga bolondot űz belőlem, – felelte a leány tündöklő
mosolylyal, a mely elárulta, hogy maga se hiszi, a mit mondott.
A párkák keze azonban sohasem pihen egészen, váltig új szálak fonódnak
le a guzsalyaikról. Kolotnoki Józsi nagyon zokon vette a flótás
mondását, hogy ők nem urak s hangulatot kezdett csinálni a rendezők közt
a mellett, hogy ezt meg kell torolni, a flótás szemtelenkedett velök,
ezt nem viheti el szárazon, meg kell a flótást verni, hogy lepedőben
vigyék haza, ezt kívánja az iparos ifjúság becsülete. Ebbe bele is
nyugodtak a többi rendezők, mert a becsület egyugyanazon koszttal
táplálkozik, eltérő vélemények csak arra nézve voltak, hogy most
lasnakolják-e el a flótást, vagy csak a szüreti mulatság legvégén? Sőt
volt egy harmadik indítvány is, a fiatal Broziké, melyben szintén
benfoglaltatott az elagyabugyálás, de úgymond, előbb be kellene
bizonyítani, hogy urak vagyunk, ez pedig akként volna keresztülvihető
czélszerűn és olcsón, ha valahogy egy négyest lehetne összehozni, mert a
négyes okvetlenül imponálna a bandának s nagyra nevelné a mulatság
tekintélyét a külvilágban is, ha híre menne a városban, hogy négyest is
tánczoltak a szüreten.
Úgy ám, négyest, de ki tud négyest tánczolni? Nagy dolog az! Arra
sincsen módja a szegény mesterlegénynek, hogy a fejét megrakná
műveltséggel, nem hogy különböző ismeretek jussanak még a lábaiba is.
Hiszen gyönyörű volna egy négyes, nagy eset volna, szó sincs róla.
Findura bácsi holtig kevélyen emlegetné, hogy valamikor négyest
tánczoltak ebben a szőlőben, de azért mégse tanácsos buga fővel neki
ugrani, mert hátha valami világraszóló felsülésbe vagy nevetségbe lyukad
ki a dolog, hanem egy kis előleges tapogatódzás nem árthat, hogy ki tud,
ki nem tud, s hány pár állana ki a döntő perczben?
A fiatal Brozik bizatott meg ezzel, mire sorba vette a fiatalságot, s
így jutott el Nosztyhoz is, megszólítván őt illő módon:
– Szokott kegyed négyest tánczolni?
– Csak nem akar engem tánczosnénak? – kérdé nevetve.
– Szeretnék egy négyest rendezni, ha elég vállalkozó akad.
Noszty a tánczosnéjához fordult.
– Akarna velem egy négyest tánczolni?
– Miért ne? – felelte Mari odaadón.
Úgy látszik, több helyütt is szerencsével járt a kis beesett szemű
Brozik, mire hirtelen nagy nyüzsgés-mozgás támadt, mint a futótűz
terjedt el a hír, hogy négyes készül, a mi csodálatosan fölajzotta az
idegeket és emelte az önérzeteket. Mindenki nagyobbnak, előkelőbbnek
érezte magát egy fokkal, kivévén azok a leányok, a kik nem tudtak
négyest tánczolni s marczangoló lelkiismeretfurdalással mélyedtek el
multjukban előforduló olyan mozzanatokba, melyek lehetővé tették volna a
finom táncz elsajátítását.
A rendezők lázasan futkároztak ide-oda a nagy esemény küszöbén. Ezer és
egy kérdés merült most fel (nem olyan könnyű ez, a hogy látszik).
Megtanácskozandó, mikép történjék a megszólítás: Urak, hölgyek, vagy
pedig: Férfiak és nők? Természetesen urak, hölgyek. De az egyes figurák
egymásutánjával és elnevezésével sem volt egészen tisztában Brozik úr,
hiába tanulta a mészárosságot Bécsben. Ezeket bizony magával Rupival
kellett megbeszélni, e végből fölfüggesztették a tánczot s ujólag
kisöpörték és kiegyengették a tánczhelyet.
Noszty ezalatt elbocsátván tánczosnéját, hogy a négyeshez majd
visszatér, fölkereste idősb Brozik uramat, hogy valami ennivalót
kerítsen tőle, mert a gyomor is megköveteli a magáét, – kivált olyan
sovány ebéd és annyi testmozgás után. Hanem íszen egyéb se kellett, csak
jeleznie, hogy éhes.
Ha eddig senki se törte magát őt észrevenni, vele megismerkedni, míg
semmire se volt szüksége, most bezzeg tizen is rohantak az élelemmel
rakott kosaraikhoz, fölséges hideg pecsenyék; malaczok, ludak, foglyok,
nyulak, torták, fánkok és nyalánkságok kerültek ki a sustorgó zsiros
papirosok közül.
– Ide, ide, öcsém uram. Ebből tessék kedves öcsém! Ne vesse meg a
mienket. Tiszteljen meg minket is.
Ha nem álltak is egészen jó lábon a finom előkelő tónussal, de a magyar
vendégszeretet a maga teljességében duzzadozott. Tartaléknak eldugott
pókhálós palaczkok kerestettek elő ugyancsak a kosarakból, vagy a
krispinek és köpenyegek zsebeiből, zöldesbe játszó, aranyszin
nedveikkel, melyek a városi pinczékből öreg korukban származtak vissza a
hegyre, melytől eredtek. Egymásra liczitáltak a jó emberek. Ebből igyék,
ez a jó! Mi az a poharában? Ugyan, öntse ki azt a lőrét! Eh, ne
hallgasson azokra, kóstolja meg az úr az enyimet!
Így kinálgatták fölváltva, azt se tudta már, mit egyék, mit igyék, a sok
szívességtől, a veszprémi püspök se duskál annyi jóban, le is telepedett
az asztalhoz nagy kényelmesen, de még jól se lakott, már a czigány a
négyes akkordjait kezdte jelezni, a párok immár sorakoztak kétfelől és a
rendezők harsányan kiáltoztak.
– Urak, hölgyek! Kezdődik a négyes! Ide, ide a sorba! Ej no, gyüljenek
már, kutya mérges teremtette.
Noszty is felugrott, sietett megkeresni a tánczosnéját. Körülnézett a
leányok hullámzó során, de seholsem látta Tóth Marit, hanem a helyett
megpillantotta Bligit, a doggot, a mint ott somfordált a leánypiacz
túlsó szélén. Aha, a Bligi kiszabadult és idejött. No, a hol a Bligi
van, ott kell lenni közel az úrnőjének is.
Abba az irányba indult egyenest és most már meg is pillantotta Tóth
Marit, felismerte az aranyszínű hajkoronáról, ámbár háttal állt, egy
csenevész baraczkfa levelei által részben elfedve, egy másik leánynyal
beszélgetett, a ki széles karimájú, lilapántlikás szalmakalapot viselt,
mely csak az állát engedte láttatni messziről. Úgy látszik, élénken
folyt közöttük a beszéd. Vajjon kivel barátkozott meg?
Most egyszerre fölvetette fejét az idegen nő s Noszty lábai
megdermedtek, arczát halaványság lepte el. Az, a kivel Tóth Mari
beszélgetett, Velkovics Rozália volt, az ő egykori menyasszonya
Trencsénből.
Velkovics Rozália! Álom-e vagy valóság? Talán csak halluczináczió,
kisértet, mely a saját lelkiismeretéből kél ki? Hiszen mit keresne itt
Velkovics Rozália? És hogyan eredhetne beszélgetésbe épen Tóth Marival?
Annyi véletlen nem fér egy kosárba!… És mégis ő az, testestől-lelkestől,
minden mozdulata rávall, ő szokta hol leszegni, hol fölhajítani fejét,
mint a kényes paripa, a kezét is úgy lóbázza, nem minden kellem nélkül,
sőt a lencse is ott van a balszeme alatt. Jaj, csak valahogy meg ne
látta volna, mert akkor minden elveszett.
Egy másodpercz alatt kellett átgondolnia és mérlegelnie mindent. Szent
Isten, milyen szerencse és szerencsétlenség egyszerre!