A Noszty fiu esete Tóth Marival (1. kötet) - 10

Sápadtan rohant be ura szobájába, ki már az íróasztalnál ült s tétován
merengett a két legkönnyebb sor fölött, melyet leírt:
Méltóságos báró úr,
Szeretve tisztelt főispánunk!

Minekutána…
Csodálatos, – gondolá, – mióta nem vagyok «aranytollú jegyző», azóta
nincs meg az a stylusom. Mintha a hivatallal együtt az is megváltozott
volna.
– Jézus Mária, – rázta fel az ihletre várakozó férfiút a neje hangja, –
elvesztettem a gyémánt-tűmet.
No, ennek fele se tréfa. A gyémánttű ötszáz pengő forintba került, épen
egy királyi tanácsosné fejére való, s most elveszett.
– Lehetetlen! – dadogta Poltáry. – Keresd jobban.
– Kereshetem már, – szólt halotthalványan az asszony. – Nincs, nincs
(majd zokogásra fakadt), bizonyosan ott vesztettem el, a hol te
verekedtél. Nyilván ott esett ki, mert kétségbeesésemben mindenhez
kapkodtam. Te vagy az oka. Oh, jaj nekem. Milyen nehezen jutottam hozzá
és most vége van. Megölöm magamat Poltáry, megölöm magamat.
– És hol volt? Hol viselted?
– Hát nincs szemed, nem láttad, hogy a hajamban volt? Hiszen az egész
társaság azt bámulta.
– Meg kellett volna érezned, a mikor kiesett.
– Hogyan érezhettem volna, mikor a chignonban volt, az álhajamban.
– Nem értem azt az undok szokást, – dörmögte Poltáry, – hogyan viselheti
egy úriasszony egy másik asszonynak a haját a fején.
A Findzsa halvány arczát a vér futotta el erre s felrakta a kezeit a
csipőire.
– Hát te meg hogy viselheted egy másik borjúnak a bőrét a lábadon?
– No, no, ne tüzelj azért, – kérlelte Poltáry. – Hát mit akarsz? Hát mit
csináljak?
– Eredj, végy magadhoz lámpásos embert és keressétek meg az úton,
különösen a dulakodás helyén.
– Hátha Rágányoséknál esett ki? Ne menjek el oda is, ha az úton nem
találom?
– Nem, nem, oda elküldöm a szobalányt, ott ragadnál. Ösmerlek, milyen
madár vagy, a beszédnek pedig meg kell lenni.
– Köszönöm szépen. Épen kedvező rá a hangulat. A helyett, hogy
similéket, parabolákat keresnék, most a te ékszereidet kell keresnem.
Mondhatom, nagy mulatság.
De azért szót fogadott s órák hosszáig kereste az utczán a cselédekkel
hasztalanul, míg végre hazajött, leült az íróasztalhoz, de az asztal
fölé hajolva, tollrágás közben csakhamar elnyomta a buzgóság és csak
akkor ébredt fel, mikor reggel a hajdu jött jelenteni, hogy föl van
tálalva a reggeli és hogy azóta az ékszer is megkerült; itthon volt
leesve a kis asztalka alatt.


KILENCZEDIK FEJEZET.
(Kifürkészhetlenek a hatás csodálatos titkai és rugói.)
Ugyanekkor már népesedett a megyeház környéke. A bizottsági tagok
apránkint gyülekezni kezdtek. Kocsi kocsit ért a megyeházhoz vezető
utczákon, négylovas fogatok gamásnis, fajdkakastollas kalapú
gentry-alakokkal, ekhós szekerek ezüstgombos, mándlis, kettős tokájú,
piros arczú öreg parasztokkal, a kik gőgösen terpeszkednek el a hátulsó
kocsiülésen s nagy ívben köpködnek a fekete fogaik közé szorított
szivartól, mert ők is olygarchák a maguk kis falujában. A megyeház
előtti tért három lovasrendőr tartja tisztán, hogy a közlekedés
lebonyolítható legyen. Lovaik patkója élesen csattog a kövezeten, a mint
egy-egy iramodással hátrább szorítják a kofasátrak felé a szájtátó,
kiváncsi tömeget. Köröskörül a boltok be vannak zárva, a mi azt jelenti,
hogy az óvatos kereskedők nem tartanak lehetetlennek egy kis kravallt.
A kiváncsiaknak egyelőre kevés érdekes anyag jut. Noha az igények
felette szerények s még a főispán vadászának (a mi Bubenyik barátunknak)
megjelenése is élénk hullámzást kelt. A vadász reggelit visz egy tálczán
az átellenes «Ezüst Rák» kávéházból a megyeházba, a miből konstatálni
lehet, hogy a főispán csakugyan megérkezett az éjjel és most reggelit
vitet. (No, hogy fúljon meg tőle.) Egy-egy érdekes fogat vagy uraság
érkezik. Ime, a Topsich gróf négy feketéje, de jó volna az árukat
zsebrevágni. Majd egy egyszerű, fehérre festett kasú kocsi áll meg,
gyönyörű két lipiczaival, javakorú házaspár kászmálódik le a hátsó
ülésről; magatartásukról, öltözetükről azt lehetne itélni, hogy valami
nótárius s életpárja, de a szép, nyulánk termetű leány, ki az előülésről
ugrott le, finom, csupa csipke ruhájában, orgonavirágos, flórenczi
kalapjában, grófkisasszonynak is beillik. A körülálló bámészkodók között
méla moraj hömpölyög végig:
– Tóth Mari.
– Ejha! – hangzik egy-egy bámulatkiáltás s csettent a nyelvével sok
inyencz férfi.
– A karzatra hozták mutogatni, – nyelvelnek az asszonyi csoportok.
– De iszen nem kell azt mutogatni, kiásnák azt a kérők, még ha be volna
is falazva.
A tömeg tiszteletteljesen nyit utat Tóthnénak, ki elől megy leányával a
megyeház kapuja felé, míg Tóth Mihály úr még hátramarad a kocsisának
adni utasítást, miközben a kofasátrak közül egy virgoncz anyóka, a ki
ismeri Tóth urat (de ki ne ismerné?) vidáman kinálja, inkább csak
tréfából, a portékáját.
– Tessék záptojást venni, tekintetes uram. Leszállított ár! Darabja
három krajczár!
– Hát a jó tojás hogy, Macskásné asszonyom? – kérdi Tóth Mihály,
hátrafordulva az asszony felé.
– Az csak két krajczár.
– Ej, ej, – fenyegeti meg tréfásan Tóth uram, – hogy lehet a jó tojásnál
drágább a rossz tojás?
– Hja, az onnan van, – feleli nevetve, – mert a jó tojásból csak csirke
születik, a záptojásból ellenben kétfejű sas.
– Hát jól van, – mondá a nábob, – megveszem a záptojásait, Macskásné.
Ugorj le Palkó, szedd össze mind és rakd a saraglyába, a többi
kofaasszonyét is szedd össze az utolsó darabig.
– Aztán mit csináljak velök? – kérdezte kiváncsian a kocsis.
Tóth uram a fülébe súgta:
– Eredj velök a «Kék golyóhoz» az állás alá s aztán paskold oda
valamennyit az állásoszlopokhoz.
– Megértettem, kérem alásan.
Egy tízforintost adott át Palkónak, a tojások árát kifizetni, aztán
eltünt a megyeház kapujában, elhelyezte családját a karzaton s ő maga
lement a tanácsterembe, a hol már jócskán voltak az egybegyültek.
Némelyek a karzat szépei fölött tartottak szemlét, a mi nem rossz
mulatság, mások szeme a falakon lógó ötvennégy főispán arczképein
kalandozott, miközben türelmetlenül várták az ötvenötödiket. Sokan
csoportokba verődve élénken vitatkoztak.
– Puskaporszagot szimatolok a levegőben – jósolta Kiplényi István.
– Lesz valami? – tudakolá a benfentesektől az ugrifüles Viléczy Ödön.
Palojtay, a vezérférfiú begombolkozott s csak egy-egy «no, no» vagy
«hja, hja» jelezte, hogy ő nagyobb és beavatottabb koponya a többinél.
Tóth Mihályt többen körülfogták. Ő már látta az új főispánt. Híre ment,
hogy lemaradván a vasútról, a vadászokkal az ő házába tért be tegnap
este. S onnan rándult be éjjel a városba. Négyen is kérdezték egyszerre:
– No milyen ember?
Tóth Mihály vállat vont.
– Nekem tetszik.
– Igaz, hogy hasonlít Don Quichotte-hoz?
– Én soha sem láttam Don Quichotte-ot – felelte kitérőleg Tóth Mihály.
– Inkább hasonlít Pitthez – jegyzi meg a vármegye elméncze, Klementy
szerkesztő.
– Hogy-hogy?
– Annyiban, – magyarázza Klementy – mert se ő, se Pitt nem tudott
magyarul.
– Kopereczky egész hibátlanul beszél magyarul – bizonyította Tóth
Mihály.
E közben egyre új és új bizottsági tagok szállingóztak s velök különböző
hírek, majd az utczáról, majd az aulából – a belső termekből.
– A főispán már öltözködik. Nagy udvar van bent körülötte, tömérdek
cognacot megittak. Most vitte fel a hajdú a negyedik palaczkot a
kávéházból.
– Ott vannak a tányérnyalók, mint XIV. Lajos körül, mikor öltözködött.
Csakhogy Kopereczkynek nem a canterbury érsek nyújtja a nadrágot, hanem
Csóva Jancsi.
– Nagy különbség. Hanem ezt a Csóva Jancsit mégis el kellene csapni,
utálatos egy fráter – vélték nehányan, keresve szemeikkel az árvaszéki
elnököt, Pehely Miklóst, a ki a «végzett földesúr» Csóvát irnok gyanánt
foglalkoztatta az árvaszéknél.
– Az pedig kivihetetlen – szólt közbe a mindet coulissa-titok tudója,
Klementy szerkesztő. – Csóva Jancsinak van a legszilárdabb pozicziója az
árvaszéknél, pedig egész nap a körmeit piszkálja. De mindegy, ő
megrendíthetlen. Mindenki összeomolhat, csak ő nem. Neki olyan amulettje
van, a melylyel föltétlen ura a helyzetnek.
– Vajjon?
– Egy reczeptje van a gyomorgörcsök ellen valami bécsi doktortól s csak
ez az egy szer segít az elnöknek, a kinél gyakoriak a kólika-rohamok.
Ilyenkor aztán Csóva után szalasztja a hajdut, a ki megcsináltatja a
reczeptet, de a kezéből ki nem engedi, nehogy leirassa az elnök. Hiszen
már régen kitette volna Pehely bácsi a szűrét, mert néha ugyancsak
felbőszíti a léhaságaival, de bármennyire csikorgatja is a fogait, a
végső határozat az: «Nem tehetem, nem csaphatom el, az átkozott
reczeptje miatt.» S az imposztor Csóva a markába nevet, mert jól tudja,
hogy nélkülözhetlen a közigazgatásnál.
Apró hirecskék szivárogtak be, a melyek többé-kevésbé érdekesek: hogy
Poltáryt megtámadta tegnap este egy rekruta (bárcsak agyonütötte volna),
hogy Poltáryné elvesztette a gyémánt tűjét a Rágányos kastélyban és a
szájöblítő vizet hogy fölhajtotta a vacsora után. Efféle sületlenségek
mulattatták a tekintetes és nemzetes urakat. Míg ellenben politikai
esemény színezetével hatott, hogy Tóth Mihály megvette odakünn az összes
záptojásokat és elvitette valahová a kocsiján.
E miatt rögtön megindult a kritika.
– Hát már Tóth Mihály is stréberkedik? Az egyetlen demokratánk! No,
szépen vagyunk. Talán nemességet akar?
A házasuló fiúkkal biró apák védelmezték Tóth Mihályt. Végre is azt
teheti a pénzével, a mit akar.
Még azért nem hazaáruló. A kofákat akarta fölsegíteni. Szóval egy kis
szeszély az egész. Ha az embernek sok pénze van, miért ne lehetne sok
szeszélye is?
Ez alatt nagy a sürgés, forgás, készülődés a főispán szobáiban. Ott van
Noszty Pál és még vagy öt Noszty (a reggeli vonattal Feri is megjött a
sógora installácziójára), a két Rágányos (a hölgyek a karzaton
láthatók), a Horthok, Leviczkyek, Homlódyak. A főispán a belső szobában
öltözködik, galoppinok jönnek-mennek, hírt hoznak a közgyűlési terem
hangulatáról, míg a főispán a legnagyobb feladatnak egyelőre a csizma
felhuzását tartja (szaladj le Bubenyik, keress valahol egy kis
Federweisst). Tényleg ez az első nehézség a megyei kormányzatnál, a
többi is mind elkövetkezik, de a többi már nem oly nagy. Szemet szúr
azonban, hogy még az alispán nincs itt, pedig a nélkül nincs akasztás. Ő
az üdvözlő szónok. Mondják, hogy egész éjszaka a felesége ékszereit
kereste és most alszik. Felmerül az aggodalom, hátha nincs is beszédje.
Ejh, nem kell Poltáryt félteni! Nincs az a kávédaráló gépezet, melyet ő
felül ne mulna, ha egyszer kinyitja frázisainak zsilipjét. Ettől nincs
mit tartani, hanem ha netalán elalussza az időt. No, az bizony meglehet,
mert a ki alszik, az nem gondolkozik, csak álmodik, a ki pedig álmodik,
az megálmodhatja magának a királyi tanácsosságot mindennemű fáradtság
nélkül, sőt akár az aranygyapjat is, ha már benne van. Azért tehát jó
lesz utána szalasztani egy hajdut, hogy siessen, mert addig nem vonulhat
be kiséretével a főispán a terembe, míg ő ott nincs.
Ide is hírül hozzák, hogy Tóth Mihály megvette az összes záptojásokat,
hogy kivonja őket, mint nemtelen fegyvert, a forgalomból.
– Ez a Tóth Mihály derék ember!
– És gyönyörű leánya van, – mondja élénken Homlódy.
– Izes falat, – vigyorog Horth Miska – és micsoda keze van!
Az öreg Noszty odaintette fiát egy ablakmélyedésbe.
– Feri! – szólt halkan – Ez az, a kiről otthon szóltam már neked. Ez még
egy olyan deszka, a melyen mindnyájan kiúszhatunk a partra. A leánynak
több mint egy milliója lesz. Gyepre fiú!
– Hm, majd megnézem, – mondá az exhadnagy. – Tudod mit, hivasd meg
Rágányosékhoz egy legközelebbi estélyre.
– Az nem lehet, – szólt az öreg Noszty elgondolkozva – mert Tóth Mihály
az a bizonyos párisi úr, a kivel Rágányosnak illo tempore párbaja volt.
Hiszen tudod a históriát. A grófnőt fájdalmasan emlékeztetné, hogy az
ura pillanatnyi szükségben vette el.
– Úgy? És honnan csöppent ide a megyébe?
– Megvette harmadéve a rekettyési birtokot, ötezer hold primæ classis.
Azonfelül gyárai vannak, de bogarai is, mert az üzemet valami
szeszélyből egyszerre csak beszüntette és van végre nagy csomó
állampapirja. Egy hétig nyírják a couponokat – a helyi rege szerint.
– Ebben az egy alakban szeretem a szabómesterséget. De hát miként
szerezte ezt a nagy vagyont?
– Hja, ennek érdekes története van, de most nem érek rá elbeszélni. S
különben sem gondolnám, hogy valami nagyon finnyás volnál a pénzek
eredetére, noha ebben az esetben akkor is nyugodt lehetnél.
– Oh, édes papa, – szólt mórikáló szemforgatással. – Köszönöm a jó
véleményedet felőlem. A történetet akkor is elég ideje lesz meghallgatni
engedelmes fiacskádnak, ha majd hozzá lát az alapozási munkálatokhoz.
Kivel mutattassam be magamat?
– Kérd meg Homlódy bátyádat!
E pillanatban sürgönyt hoztak a főispánnak. Noszty beszólt hozzá a
küszöbről; még most se volt felöltözve.
– Sürgönyt kaptál.
– Bontsd fel kérlek és írd alá helyettem.
Noszty felbontotta, a belügyminisztertől jött és számjelekkel volt
érthetetlenné téve.
Megint kinyitotta a belső ajtót.
– Nem tudom elolvasni. Hol van kérlek a kulcs?
– Miféle kulcs? – kérdé Kopereczky bosszúsan.
– A mit a belügyminisztertől kaptál.
– Elveszett.
– Hát már most mit csináljak?
– Hivass lakatost! – mordult rá türelmetlenül, mert sehogysem sikerült
máslit kötni a nyakkendőjén.
Azok, a kik hallották, elmosolyodtak, Noszty pedig ajkaiba harapott. No,
ez már mégis sulyos tudatlanság. Azzal beljebb ment, betette maga után
az ajtót és összeszidta Kopereczkyt.
– Ha már olyan nagy szamár vagy Izrael, legalább ne beszélj hangosan.
Lakatossal akarod a távirat titkos jegyeit kihámozni? Szégyenlem magamat
miattad.
– Minek hoztál ide, te hóhér? – védekezett Kopereczky.
– Mit tudtam én, mit tudsz?
– Hát nem mondtam mindig, hogy az állatok tanítványa vagyok? És az úgy
is van, mert bizony isten egy oroszlán bátorsága kell hozzá, hogy neki
mentem ennek a főispánságnak.
– No, csak vedd hát fel a mentét és menjünk. A táviratot hagyjuk
délutánra.
Kopereczky felkötötte a kardot, fölvette a mentét. Kezébe fogta a
kócsagos kalpagot, megnézte magát a tükörben s elbámult, hogy az milyen
daliás vitézt mutat vissza.
Azzal benyitott hiveihez.
– Készen vagyok, uraim.
Épen akkor jött be Pimpósi hajdu is jelenteni, hogy a tekintetes alispán
úr már megérkezett vitézi öltözetben és bement egyenesen a
tanácsterembe, a honnan valóságos tengermorajlás hallatszik ki.
– Akkor hát menjünk Isten nevében, – mondá a főispán s bátor léptekkel
megindult egy sor szobán keresztül; a legutolsónak az ajtaja a
közgyűlési terembe nyilt.
Malinka hozzá sompolyodott útközben.
– Csak semmit se féljen méltóságod, gondolja el, hogy csupa
káposztafejeknek beszél, bátorítsa az a tudat, hogy én a háta mögött
leszek és súgni fogok, ha netán valahol megakadna.
Mikor a főispán belépett a terembe, az utána tóduló kiséret éljenzésben
tört ki, mire hatalmas füttyök hangzottak fel és szünni nem akaró lárma
támadt.
– Ne te ne, sárga rigók! – rivallt a fütyülőkre megvető gúnynyal Homlódy
István.
Farkasszemet néztek egymással, mint két összeütközni készülő csapat, bár
az egyik része csak maroknyi. Le vele! Meghalt! – Ne szemtelenkedjenek!
– Minek jött ide? – Kopereczky sicz ki! – s több efféle kivehető hangok
vagy bődületek emelkedtek ki az artikulátlan zsivajból, mely az
érthetetlenségbe veszett el, mint a kigyósziszegés. Senki se értette,
mit beszél a másik, pedig mind a három- vagy négyszáz száj működésben
volt.
A főispán e szörnyű lármában lépegetett fel az emelvényre, leoldá
biborba vont kardját s végigfektette a pulpituson; az ő szája is
mozgott, de hogy mit mondott, nem lehetett kivenni. Talán az esküt
hadarja el, – találgatták némelyek. Ha a tengeren orkán dúl, akkor mozog
úgy tarajos hullámaival, mint most az a tömérdek fej, mely egyetlen
fürge, vonagló és rángatózó testté látszik összefolyni.
Az «abzug» még akkor nem volt kitalálva, a helyett egymást becsmérlő
kiáltások röpködtek innen oda és onnan vissza, és e szógalacsinok
némelyike ugyancsak mérgezett nyállal volt gyúrva.
A megtestesült chaosz képét nyujtotta a terem, olyasvalamit, mintha
elképzeljük, hogy a babiloni torony építésénél összevesztek volna a
munkások. No, itt ma nem kell semmilyen beszéd, – gondolta Poltáry – itt
nem lehet gyülést tartani. És talán nem is lehetett volna, ha valamiért
föl nem fortyan a Herkules-termetű Leviczky János, volt dzsidásezredes,
ki is rácsapott tenyerével az egyik zöld posztóval borított asztalra, de
úgy, hogy az nagy recsegéssel nyomban ketté hasadt s haragos, bömbölő
hangja minden zsivajt túlharsogott.
– Csend legyen hé! Én mondom. A kinek valami baja van, annak velem van
baja. Álljon elő!
A mire olyan csönd támadt, minő a temetőkön szokott lenni, mert a vitéz
ezredes, a kit közönségesen «beretvált tigris»-nek neveztek a megyében,
arról volt nevezetes, hogy már hét embert ölt meg, mindnyáját Ő Felsége
a saját királyunk alattvalóiból – párbajban. (Hogy mennyit ölt meg az
ellenségből a sadovai csatában, arról nincs hír.) Szinte különös volt, –
mintha valami nagy kutya egy harapással elnyelte volna az egész lármát
és csak egy kis csontszilánk maradt volna belőle; a hirtelen támadt
csendből kiütődött egy hangosra változott öndörmögés, – egyébiránt a
Liszy ügyvéd hangja.
– Ohó, ohó!
Az ezredes rettentő szemöldjei megmozdultak s szúrós jupiteri szemei
sötéten, vészjóslón meredtek a vézna, szikár demagóg vezérre.
– Tetszik valami? – mennydörgé zordonan, míg nagy, kifent bajusza
félrefordult, mintha az egyik szárnyát aláhajítaná, hogy rászúrja az
ellentmondót, mint egy kis bogarat szokás a gombostűre.
– Semmi, csak köhögtem, – felelte önkénytelen szepegéssel az ellenzéki
vezér, fejét a vállapoczkái közé húzva.
[Illustration: Szeretve tisztelt főispánunk!]
– Úgy? Akkor szopogasson barátocskám egy kis medveczukrot.
Kitört a nevetés. Minden arcz nekiderült. Ez a kicsinylő megjegyzés
megölte a népapostolt, az arczokra csalt mosoly olyan hatással volt az
alkotmányos haragra, mint a napfény a márcziusi hóra nézve. Ha a magyar
ember elneveti magát, mosolyán, ezen az égi szárnyon elröppen minden
epéje.
E pillanatban csattant fel a Poltáry György, híres, ezüstcsengésü
hangja:
Méltóságos báró úr!
Szeretve tisztelt főispánunk!

A zajcsináló ellenzék azt a látványt nyujtotta, a mit a pulyka, mikor a
fejét levágják, még mindig megy, szalad a teste egy-két másodperczig.
Daczára a Liszy elnémításának, mégis zúgás fogadta a népszerűtlenné vált
szónokot, a nap bűnbakját, de ez hamar elcsendesett s az alispán
háborítatlanul folytathatta üdvözlő beszédét:
«A mai politikai viszonyok mellett, a hazánk ege fölött tornyosuló
felhőknek közepette, midőn ő cs. kir. apostoli felsége méltóságod nemes
személyét bízta meg e vármegye vezetésével, megnyugtató érzés száll
sziveinkre, mert érezzük a jóakaratot, mely lényéből kisugárzik és
ismerjük mély bölcseségét. (Egy reszelős hang: Ne hazudj Gyurka!),
melylyel mindenha meg fogja találni a Scillák és Charibdisek között
kivezető utat, mert a honszeretet, a méltányosság és az igazság az a
hármas csillag, mely méltóságodat irányitja.
– Halljuk! Halljuk! – potyogott innen-onnan a kiváncsiságnak némi kis
morzsája.
– Istenem, hogy birta ilyen szépen kigondolni, – csóválta a kemény
vágású fejét egy kurtanemes s a mellette álló ismeretlen ifjúhoz,
Malinkához intézte koronkénti észrevételeit: «Van esze, mi? Csak ne
használná rosszra, mi?»
Malinka nem felelt, nem is hallotta, forgott vele a terem, rettentő
zúgás keletkezett a mindenségben, a szónok szavai mint éles szögek
hulltak, süvítettek s élükkel a halántékába vágódtak, arczát halotti
sápadtság borítá el, míg homlokáról hideg verejtéket sajtolt ki a
rémület. Eleinte álomnak hitte, de minden pillanatban rettenetesebb
valósággá nőtt, hogy az alispán az ő, vagyis a Kopereczky beszédét
mennydörgi érczes hangon.
Azaz a maga beszédje volt az, jogos elmeszüleménye, csakhogy olyan
puskapor, a melylyel már lőtt egyszer, 1868-ban a báró Aráncsy
beiktatásánál; akkor mint főjegyző üdvözölte vele Aráncsyt. Régen volt
az, a kutya se emlékezett már arra, de ő maga el tudta szóról-szóra
fujni most is; a főispán, a kit megtisztelt vele, a vizsnyói kriptában
pihen s az akkor éljenző bizottsági tagok is nagyobbrészt ugyancsak
csendesek immár valahol a temetőkben.
Ezeket mind mérlegelte Poltáry, midőn beszéd nélkül ébredt fel reggel.
Quid tunc? Restelte az esetet, de mit tegyen? Ex tempore, mondhatna
valami zöldséget, de akkor hova lenne a szónoki nymbusa? Ejh, gondolta
magában, vágjunk neki! Elmondom régi beszédemet, vagy nem veszik észre
és az nagyon jó, vagy észre veszik és akkor azzal lehet elütni, hogy
értéktelen krispinre jó a viseltes zsinór is.
Így ugrott bele s meg nem zavartatva a hűvös hangulat által, folytatá
fenhéjázó testtartásával és diadalmas gesztusaival.
– Különleges a mi helyzetünk, méltóságos főispán úr. Nem rózsákkal
párnázott pihenőszékhez méltóztatott ide érkezni, hanem mozgalmas
csatatérre, nagy munkához. Ádáz küzdelmet folytatunk itt mi maroknyi
magyarság, körülvéve nemzetiségekkel. Az önvérünkön kivívott jogokat
önként, testvériesesen osztjuk meg a nemzetiségi lakósokkal, de vajjon
testvérek vagyunk-e azért? Oh nem. Úgy állunk szemben velük, mint a
szarvasok a vadászokkal. Önként elhullatott agancsainkra azt mondják,
hogy azok értéktelenek, nekik tropheák kellenek, agancsok, de a
homlokcsontunkkal együtt. (Nyugtalan mozgás.) Nekik csak így volna
kedves. Vagyis a jogaink, de a bőrünkkel együtt.
A jelenlevő nemzetiségek, bár a passzivitás miatt kevesen jöttek be,
zajos «nem áll, nem úgy van» kiáltásokkal zavarták meg itt a szónokot, s
Malinka fokozódó kétségbeeséssel megállapíthatta, hogy szóról-szóra az ő
beszédjük pereg le a Poltáry tömött, szürkés bajusza alól. Istenem,
Istenem, mi lesz ebből? Szeretett volna a föld alá sülyedni. Vagy még
jobb volna kirohanni és futni, futni az indóházig, aztán elmenekülni
innen örökre… Hisz azt a szégyent, azt a gyalázatot, a mi majd most
következik, elviselni lehetetlen. De hasztalan, úgy be volt szorítva a
főispán háta mögött képződött gyűrűben, hogy a kimenetelhez legalább is
a Kinizsi ökleivel kellett volna rendelkeznie. Ott maradt tehát, megadta
magát sorsának s tompa elfásultsággal várta, hogy lesz, a mi lesz, többé
már nem is figyelt a beszédre, pedig most következtek a megye
kivánalmai, a nemzetiségek erős kezü megfékezése, a pandurság
szaporítása a garázdálkodó rablók ellen, egy gimnázium Bontóvárra, a hol
megmagyarosodnak az idegen ajkú sarjak, a rakonczátlan Gyík
szabályozásának befejezése és így tovább. – Hiszen tudta már ő ezeket
könyv nélkül s megüvegesedett szemei bambán, mereven tapadtak a
féloldalt álló Kopereczkyre, ki minden felindulás nélkül, nyugalommal
hallgatta a szónokot. Malinka kínos, szorongó érzéseit a bámulat
váltotta fel. Micsoda idegei lehetnek ennek az embernek! Talán aczélból
vannak, hogy oly nyugodt tud maradni egy ilyen katasztrófánál, mert még
elképzelni is szörnyüség és hajmeresztő valakinek lelki vívódását
hasonló helyzetben. Vagy talán épen azért olyan nyugodt, mert annyira
ideges, hogy nem is hallja, nem is érti a Poltáry beszédét, egyszerű
hangzavar az előtte, mint a hogy az ütközetben a katona nem érzi a saját
vére hullását. Pedig most igazán az ő vére hull a Poltáry mondataiban,
de úgy kell lenni, hogy nem hallja, nem tud felőle. Oh jaj, Demosthenes
óta nem történt ilyen eset. Csak az Isten hajítana most le hozzá egy
mennykövet is, a melyik vagy az összes megyei bizottságot agyonüsse,
vagy csak Kopereczky bárót, mert az is megoldás lenne, vagy csak őt,
Malinkát magát, mert aztán nem törődne a többivel.
Hanem bizony nem történt semmi csoda, csak Noszty Feri keserítette el
még jobban holmi sületlen kérdésekkel, valahogy melléje tolatván a tömeg
által.
– Milyen lesz a sógor beszéde?
Ha egy darab húst tüzes harapófogóval szakítanak ki belőle, az se
lehetett volna kínosabb, mint erre felelni.
– Az isten tudja! – szólt szemeit égnek fordítva.
– Te csináltad?
– Félig-meddig, – hörögte halkan.
– Lásd, azt úgy kellett volna össze-eszkábálni, hogy előlegesen
bekéritek az alispánnak ezt a szónoklatát, úgy hogy a sógor beszéde
mintegy válaszokat tartalmazott volna az itt felhozottakra s ezzel rajta
lett volna a rögtönzés zománcza. Meg kell adni, hogy gyönyörüen beszél
ez a Poltáry, vagy hogy hívják.
– Hm, csakugyan, – hebegte Malinka és kíntól vonaglott lelke.
– Apropos, – fecsegett Feri tovább – mi van a nővéremmel?
Most lehetett még csak nagy konfuzióban a Malinka arcza, hogy
elvörösödjék-e vagy elsápadjon.
– Boldogok voltatok, mi? – vigyorgott Feri rejtélyesen.
– Nem is beszéltem vele.
– És én azt úgy-e elhigyjem? Ösmerlek kis maszk!
– Bizony isten.
– Beszélhetsz nekem, a mennyit akarsz. Hiszen Vilma is írt és összeszid,
hogy frivol lélek vagyok, hogy mit gondolok én felőle? Hát azt gondolom,
de nem írtam meg neki, hogy mindenekelőtt hálátlan. De most jut eszembe…
Hirtelen a karzatra pillantott, honnan átható rózsa- és rezedaillat
verte át magát a fülledt levegőn az érzékenyebb orrokhoz. Sok üde arcz
mosolygott le onnan a különböző virágos és strucztollas kalapok alól.
– Te már egy hete vagy itt Kornél, nem tudnád véletlenül megmondani,
melyik a hölgyek közül Tóth kisasszony?
Malinka csak a fejét rázta, hogy nem tudja, nem is nézett arra felé, sőt
ösztönszerüleg behunyta a szemeit, mert ime elérkezett a rettenet
ruhájába öltözött pillanat s jobb akkor sötétben lenni: Poltáry
befejezte beszédét, szórványos éljenzés hangzott fel (a Noszty-klikk
éljenei), egyébként hideg maradt a hallgatóság, bár a suba alatt
bevallották, hogy _hamari_ beszédnek (mert csak tegnap vállalta a
szónoki tisztet) nem volt épen utolsó.
De az e fölötti megjegyzések és véleménynyilvánítások csak legfeljebb
két másodperczig tarthattak, míg a főispán hátra taszította a
panyókáját, megköszörülte a torkát és megszólalt.
– Tekintetes köztörvényhatósági bizottság!
– Ejnye beh különös pohánkakása izű hang – mosolyosodott el Klementy
szerkesztő úr, ki a középső zöld asztalnál egy ív papirosra szorgalmasan
jegyezett.
Kopereczky hangján tényleg rajta volt a felvidéki zamat, de nem
nélkülözte a hajlékonyságot és a csengést. Első szavainál megszünt a
beszélgetés s az a bizonyos zümmögés, mely a figyelmet lassan-lassan
megőrli, mély csendesség támadt, de mint Horth mondotta később, volt
valami és mint bizonytalan e csöndben; nem a tisztelet szülte, hanem a
kiváncsiság. Nem az okos embert várták, nem is az új főispánt, hanem a
féleszünek hirdetett tót urat.
– Halljuk, halljuk!
– A mai politikai viszonyok mellett, – kezdte folyékonyan, minden
elfogultság nélkül – a hazánk ege fölött tornyosuló felhőknek közepette,
midőn ő császári királyi apostoli felsége az én személyemet bizta meg e
nemes vármegye vezetésével…
– Bizony tehetett volna okosabbat is – vágott közbe az oszlopok mögül
egy pufók alak.
Némi derültség kelt a közbeszólás nyomában. Nyugtalan fészkelődés,
hullámzás támadt, mint a vetés fölött, ha egy széláram megmozdítja,
némelyek megbotránkoztak: «Minek a királyt bántani?» Mások helyeselték:
«Ej, nem árt Ő Felségének, ha csuklik egy kicsit.» Szóval megindult a
mindent elposványító trécselés. Kopereczky egy kis szünetett tartott, de
a figyelem nem akart helyreállani, ő volt hát kénytelen fölemelni
hangját a továbbiakhoz:
– Megnyugtató érzés száll szívemre, mert érzem a jóakarot, mely az itt
egybegyültek lényéből kisugárzik és ismerem a mély bölcseséget, melylyel
a megye vezető férfiai mindenha megtalálják a Scillák és Charibdisek
közt is a kivezető utat, mert a honszeretet, a méltányosság és az
igazság, e három csillag irányítja őket.