A Noszty fiu esete Tóth Marival (1. kötet) - 18

Világos volt, hogy futnia kell innen, nehogy meglássa, ha meg nem látta
eddig. De mit szól ehhez Mari, ki tán már várja e pillanatban tánczosát?
A tánczos nem lesz elő, az már bizonyos. Nagy szégyen, hogy megszökött,
de legalább még sem romlik el minden, mert egyetmást meg lehet később
magyarázni, de ha kisül, hogy ki ő, hitvány parthie-vadászattá durvul a
mai bájos kaland.
Pedig ez a játék már nem megy babba, nemcsak a Mari hozományáról van már
szó (hiszen még elég pénzes leány akad az országban), hanem az ő
szivéről is, mely nyugtalanul dobog és hánykolódik.
Önkénytelenül megfordult s mindenekelőtt belevetette magát a hullámzó
embertömegbe, hogy észrevétlenül a puskájáig jusson s minél előbb
elhagyja ezt a veszedelmes helyet, de a mint az asztalokhoz lopta magát,
hol a puskája és tarisznyája volt felakasztva, a Répási uram háta
mögötti szilvafán, felette koczkáztatott vállalatnak látszott a tárgyak
leakasztása, mert a körülülők alkalmasint észreveszik, Brozik és Répási
tartóztatni fogják, a rendezők, a kik most hajkurászszák össze héja
szemekkel a négyes-tánczolókat, előreláthatólag közbelépnek, hogy ne
menjen; ebből jelenet keletkezik, vagy legalább szóbeszéd és ráterelheti
a Rozália figyelmét… Jó lesz vigyázni! Inkább a puska veszszen, mint a
remény.
Noszty tehát arra határozta magát, hogy ott hagyja vadászkészségét, s
mögéje kerülvén nagy ügyesen a ponyvákból készített szüreti sátornak,
észrevétlenül leereszkedett a hegy legalján elhúzódó árokba, melyet a
hegyről leszakadó vizek vájtak ki ott századok óta. Az árokban egy csöpp
víz se volt, s minthogy kétrét meghajolva mendegélt benne egy darabig,
teljesen láthatatlanná lett.
Csak messze, túl a láttávolon lépett ki onnan, hogy a völgy pázsitján
kanyargó gyalogúton a város felé tartson. Előlről a pápai templom kettős
tornya integetett feléje komoran, hátulról a négyes egyre bágyadozó
zenéje csiklandozta. Épen a chaine anglaise figuránál tartottak most.
Milyen jó volna ott lenni, a Mari puha kezét fogva, édes vallomásokat,
apró szikrákat csalni ki belőle. Ki tudja, mi minden történhetnék még?
A nádason innen, a tocsogóknál, vadludak csapatja rebbent fel, a
kukoriczásokból nyulak ugráltak ki szemtelen vakmerőséggel. Mert ilyen
az élet. Mikor puskája van az embernek, kerüli a vad, mikor meg nincs
puskája, ott ténfereg a lába alatt.
Igaz, nem valami nagyon érdekelte most a vad, jobban izgatta az a
rejtély: hogy toppant ide Velkovics Rozália? A pokol lökte-e ki magából,
vagy az ég küldte, hogy egyetlen húzással elrontsa mindazt, a mit az
ördög épített?
De hátha mégsem volt Velkovics Rozália? – Hátha csak hasonlított hozzá
és most őt csak egy képzeletbeli phantom, egy üres árnyék kergeti a
paradicsomból?