A Noszty fiu esete Tóth Marival (1. kötet) - 16

birsalmafáktól környezve. A kápolnában Orbán szobra. Könnyű
lebernyegben, meztelen mellel van ábrázolva, egyik kezével homlokát
törülgetve (nyilvánvaló czélzás, hogy meleg tavaszi napot kivánnak tőle,
őt izzadó homlokkal képzelvén). A mit ő maga is érez, mert merev és
gőgös a magatartása, mintha mondaná: «Én vagyok az a szent, a kitől a
kálvinisták is félnek.»
Ezt a helyet választotta Noszty, ez volt a legalkalmasabb pont, itt
gyanutlanul heveredhetik le a gyepre, legfeljebb fáradt vadásznak
gondolják, vagy valami hitbuzgó ifjoncznak, a kit a fagyos szent vonz
ide, senkinek se lesz föltünő. Pajkos lepkék iregnek-forognak,
kergetőznek a napfényben, mézes szőlőtől részeg darazsak döngnek s
sárgarigók fütyülnek a fákon, de senki se gyaníthat rosszat, csak a
birsalmák lombjai susogják: «Jazon van itt, az arany-gyapjut ellopni.»
Feri egész kényelmesen látta innét a vörös ház életét. Csakhamar
meggyőződött, hogy Tóthék már itt vannak. Egy-egy női alak jelent meg a
verandán, majd ismét eltünt. Később aztán ebédhez terítettek a nagy
kőrisfa alatt. Három hölgy ült az asztalnál és egy férfi, de
természetesen nem lehetett tisztán kivenni egyiket sem. Ennek tehát nem
volt semmi gyakorlati haszna. Közelről kell látnia Máriát, a nélkül,
hogy magát feltünővé tegye. Hogy mikép fog ez megtörténni, el nem birta
gondolni egyelőre, de hát iszen arra való a gondviselés. Az ügy most már
a szőnyegen van. Valami csak lesz. Valaki csak közbeavatkozik. Vagy az
Isten, vagy az ördög.
Az Isten jó a jókhoz, segíti a hiveit, a kik valamit akarnak, segíti, de
többnyire csak egy kicsinyt, a fele fáradságot nekik engedve át, segíti
állandóan: az ördög jó czimbora, ő is segíti az emberét, igaz, hogy csak
egy darabig, de a meddig segíti, nagyon segíti.
Úgy látszik, ez az ügydarab neki lett beosztva.
Mert alig hogy megéhezett Feri és falatozni kezdett a tarisznyája
tartalmából, hasmánt feküdve a gyepen, egy óriás pipacsvirágot látott
úszni a Tóth-féle szőlő baraczkfái között… a mi természetesen nem
lehetett pipacsvirág, hanem piros napernyő. Felkönyökölt s kitünt, hogy
két fiatal nő lépeget a barázdán az út felé. Szive nagyot dobbant.
Felismerte Tóth Marit. Felugrott s a kápolna mögé húzódott, félfejjel
kihajolva nézte őket.
Igen, Tóth Mari volt. De micsoda finom, törékeny termet, milyen
rithmikus mozdulatok. Igaza van Homlódynak, ennek a lépése valóságos
muzsika. S aztán az a szépen ivezett homloka! Hát még a fitos orra s
azok a mindenféle görbületek a kis pikáns arczocskáján! Feri el volt
bájolva, szinte felszisszent a szépsége láttán. Tényleg egyik érdekes
példánya volt Tóth Mari azoknak a teljesen szabálytalan szépségeknek,
kik nem mindenkinek tetszettek, de ha egyszer tetszenek, nem lehet
belőlük könnyen kijózanodni, mert a szabályos szépségek többé-kevésbé
másolatok egymásról s könnyű az egyik helyett másikat találni, egy kis
különbségen túlteszi magát a szem, de a szabálytalan szépségek unikumok,
jaj annak örökre, a kibe mélyen belevésődik egy ilyen arcz…
Tóth Mari barna falú foulard-selyem ruhát viselt, finom vonalú fehér
patkókkal mintázva, s széles szalmakalapot, margaretha virágokkal, mely
hátrataszítva, úgyszólván a hátára lapult, látni hagyva gyönyörű tömött
haját, mely koszorúba volt fonva a feje körül. Ezt jól az eszébe véste
Feri.
Ez az, a mire szüksége van. Könnyű selyemruha, fehér patkókkal,
szalmakalap margaretha virágokkal. No meg a dogg, a ki előtte ment,
kiöltött nyelvvel, nagy lihegve. A dogg is megemlítendő a hirdetésben.
Ejnye, de jó volna, ha a nevén szólítaná, – akkor a dogg neve is bent
lehetne a lapokban, minden félreértés elkerülésére.
Csak kivánnia kellett. Hiszen azért volt közel az ördög.
– Bligi! – szólt most Tóth Mari kedves, csengő hangon, s megütötte
napernyőjével a kutyát. – Eredj vissza, Bligi. A hova mi most megyünk,
ott nincsen rád szükségünk. Hallod-e, Bligi?
Tehát Bliginek hivják a kutyát. Feri kivette a czeruzáját s felírta a
nevét. De a Bligi csak nem akart tágítani az úrnője mellől, daczára,
hogy a másik nő is mindenféle mozdulatokkal biztatta a visszamenetelre.
A másik nő, talán jó lesz azt is érinteni a leirásban (ha ugyan Máli
néni szükségesnek találja), szinte fiatal leány volt, ép oly vézna,
filigrán, mint Tóth Mari, de jóval kisebb termetű, s egyébként is
ég-föld különbség a két teremtés közt. Széles pogácsaarcza volt, mint a
bagolyé, hegyes orral, öltözetét egy cseresnyeszin szoknya képezte
csipkés köténynyel, s ugyancsak csipkés ingváll, rózsaszín szalagokkal
diszítve, kalapot nem viselt, hanem egy sárgarózsa volt beszúrva
szurokfekete hajfonata közé.
[Illustration: Egyre közeledtek a kápolna felé.]
Nyilvánvaló, hogy ez a Mari kisasszony szobalánya.
Egyre közeledtek a kápolna felé. Talán épen oda tartanak? Feri
szepegett. No iszen, csak az kellene, hogy észrevegyék leselkedését.
Legott összeomlana minden. Pedig most már benne volt a
vadász-hevületben. A vadászéban, a ki eleinte csak azért indul a vad
nyomain, mert pecsenyére van szüksége, mert éhes, de a mikor meglátja a
vadat, egyszerre lázba esik s megmámorosodik a szenvedélytől.
A leányok meg-megálltak útközben, mintha tanácskoznának. A mozdulatukról
azt lehetett kivenni, hogy a szobaleány erősen ellenkezik valamiben,
mert a kisasszony a lábával látszott toppantani s egész alakja
parancsolást fejezett ki, mire a szobaleány balra fordult és egy
keresztbe futó barázdán leszaladt a szőlő aljára, a vinczellér
gunyhójába, melynek ajtaján eltünt.
A kisasszony ezalatt a középső barázdán várakozott, hátracsuszott
kalapját lecsatolta és kezében lóbázta, mialatt a napsugarak hatalmukba
vették élénk kis arczát és glóriával öntötték körül.
A szobaleány kijött a kunyhóból s titokzatosan intett a kezével, mintha
mondaná: «Jöhet.»
Tóth Mari óvatosan nézett körül előbb s azzal ő is félretért az útból és
a kunyhó felé libegett. Nemsokára eltüntek mind a ketten, magokra zárva
az ajtót.
Mindez különös és rejtélyes volt. Miért mentek oda? Mit csinálnak ott?
Hátha várnak valakit? A dolog veszélyesen hasonlít valami légyotthoz.
Hátha itt Pápán, vagy a szőlőkben lappang valami titkos udvarló, s azért
potyog az a sok kosár Rekettyésen?
Még nem is volt szerelmes s máris féltékeny. «Hát nem vagyok én bolond?»
– morogta, fölfedezvén magában e nevetséges érzelmet. De nem tehetett
ellene, noha egyelőre minden dolgát elvégezte és már mehetett volna,
mégis ott maradt a kápolna mögött, valamiféle lelki kényszer nyomása
alatt, bevárni a történendőket. Egy czigarettát sodort, miközben a pók
nézésébe merült, mely a maga hálóját a Szent Orbán lámpása mellé fonta,
hogy mikor meggyujtják, az odaverődő muszlinczákat és bogarakat
kénye-kedve szerint elfogdoshassa. A XIX. század pókja sokkal
értelmesebb állat, mint a minő például egy őskori pók lehetett. A modern
technika vívmányai nem hagyják hidegen. Ha az emberek kifundálnak
valamit a magok érdekében, azt ő is igyekszik kiaknázni s ime kombinál
és olyan helyre építi rablóvárát, a melyhez közel van az éléstár.
Valami lusta nagy bogarat úgy sikerült befonnia, hogy az most kínosan
vergődik a hálóban. Ezt nézi érdeklődve Noszty. A pók fel s alá
szaladgál a selyemnél is finomabb síneken, nagy sürgés-forgásban van,
mint a halász, a ki czápát fogott. A Goliáth-rovar egy-egy kétségbeesett
mozdulatot tesz csápjaival a kibonyolódásra, s ilyenkor szakadnak a
fonalak, de a leselkedő pók egy iramodással hirtelen ott terem s
csodálatos takácsművészetével szinte észrevétlenül, egy szempillantás
alatt igazit valamit s újra be van bagyulálva a hálózatba.
Feri ráfújja a czigarettafüstöt a kis semmiházi pókra s azzal mulatja
magát, hogy az most már a gömörgő füstöt is a saját hálójának nézi s
minduntalan bele akar szaladni a semmibe. Egy öreg kecskebak, a ki a
kápolna körüli gyepen legelész, bámész szemeket látszik vetni a pókkal
incselkedő vadászra s elégedetlenül rázza fejét, azért-e, mert egy
vadméh mászott a fülébe és ott döng, vagy mert az a gondolat motoszkál a
fejében (hiszen a kecskében van filozófiai hajlam), hogy a kis
semmiházi, a pók, meg a nagy semmiházi, a vadász, voltaképen egy
mesterségben dolgoznak most.
S mint a hogy a póknak egyik szeme mindig rajta van a zsákmányán, Feri
úrfié sem téveszti a kunyhó ajtaját. Jól látja, hogy ime kilép a
szobaleány és az úrnője járását, mozdulatait mimelve (ejnye, akasztófára
való fruska), könnyedén, mint egy zerge, átugorja a garádot és megindul
az úton lefelé, silphid, ringó lépésekkel.
Majd kilép a kunyhóból Mari kisasszony is, egy darabig azzal vesződik,
hogy a doggot betuszkolja, rázárja az ajtót, megindul a szobaleánya után
s alkalmasint látván, hogy az őt utánozza, hasonlóképen ő is annak
félszeg mozdulatait, esetlen fejtartását veszi fel oly hiven, hogy egy
vérbeli szinésznő se jobban. Feri urat kaczagásra ingerli ez a kis
tréfa. Mennyi ügyesség, mennyi pajkos humor van ebben a leányban!
Sóvárgó tekintete szinte elnyelte. Milyen nagyon illik neki a tetetett
ügyetlenség! Szeretett volna utána kiáltani: «Bravó, Mari kisasszony!»
De vajjon hova mennek? – töprengett magában, s messziről követte őket,
nagy megnyugvással, hogy a vinczellérkunyhó mégsem volt találkahely.
Így mendegéltek dévánkodva a szobaleány a kisasszony, a kisasszony pedig
a szobaleány testtartása szerint mórikálva magát, a mi felette
mulatságos látvány volt Nosztynak. A Klempa szőlőjénél egy pocsolya
képződött a tegnapi esőzéstől, ennek a vizénél megálltak és a mint a
tükörben szokás, sokáig nézegették magukat, telhetetlen kaczérsággal. A
szobaleány körül is tánczolta a pocsolyát, mint egy gonosz villi,
mindenféle illegetéssel és hátraszegzett fejjel, hogy lásson valamit a
víz fenekén.
Aztán megint felkerekedtek, megint mentek egy darabon s ő is utánok, míg
végre a Martay-féle pléhfedeles borháznál egy gyalogútra csaptak át,
mely kecskerágó bokrok között, rézsut vezetett valamerre.
Ez volt a válópont. Feri úr ideérve, búcsút vett lelkében
«jövendőbelijétől», ki már jó messze haladt társnőjével. Még egy végső
pillantást vetett utánuk, mielőtt nekiiramodnék a városnak. Alakjukat
félig eltakarták a bokrok, csak a vállaik látszottak és a fejek, a
margarethás kalap, meg a sárga rózsa a szobaleány hajában. Hanem nini…
Feri úr különös felfedezést tett. – Annyira élénk volt a megdöbbenése,
hogy hangosan kiáltott fel:
– Hopp! Álljunk meg csak!
A szobaleány most majdnem egy fejjel volt nagyobb, mint a kisasszony,
holott pedig azelőtt a kisasszony volt nagyobb, mint a szobaleány. Hopp,
álljunk meg csak, hogy lehet ez?
Egész bizonyosan emlékezett rá, hogy így volt, mikor a házból kijönni
látta őket, pedig mikor ezt a megfigyelést tette, akkor egész közel
voltak hozzá. Úgy van, úgy, egymás mellett állottak a saját szőlőjükben,
a középbarázdán, tanácskozva, s Mari nagyobb volt, holott kalapja a
hátára csúszott, most a fején pipeskedik s mégis kisebb a szobaleánynál.
Megfoghatatlan dolog!
Ejh, bolondság! Hiszen egyszerű oka lehet. Mari esetleg valami
mélyedésben megy, a szobaleány meg magaslaton.
Csakhogy Ferinek úgy tetszett, hogy míg a síma dülőúton mentek is,
magasabb volt a szobaleány. Persze most már nem lehetett megállapítani,
de majdnem esküt merne rá tenni. Boszankodott, hogy elébb nem vette
észre, de ez nem csoda, mert akkor egész alakjuk s egymást mimelő
taglejtéseik vették igénybe figyelmét, míg most a gyalogúton, a hol a
bokrok miatt jóformán csak a fejeik láthatók, fel kellett tünnie a
különbségnek.
De vajjon valóban utánozták-e egymást? – Noszty fejében váltig erősbedő
gyanú támadt. Hol volt az eszem eddig? Mért hittem inkább azt, hogy két
nagy utánzó tehetség került az utamba, mint az egyszerűbbet, a
mindennapit és közelfekvőt, hogy azért osontak be a vinczellér
kunyhójába, mert toilettet cseréltek?
Hova-tovább mind érdekesebb perspektiva nyilt meg előtte. Hát így
vagyunk? A napnál világosabb, ruhát cseréltek a kunyhóban. S mi
következik ebből? Az, hogy a kisasszony kalandra megy, még pedig a
szobaleány képiben. Szent Isten, milyenek ezek a mai leányok!
De hát mit ér az ilyen sopánkodás? Az embernek végre is meg kell
házasodnia, kivált ha az ostáblán csak ez az egy mozdulata van. Ha a mai
leányok romlottak, hát romlottak, az ember nem választhatja se a múlt,
se a jövő generáczióbelieket, még kevésbbé veheti el élettársul a kegyes
életű püspököket, csak mégis a mai leányok közül kell kihúzni egyet.
Lehetőleg olyat, a kinek a talpához minél több föld van hozzáragadva.
Csak egy másodperczig kedvetleníté el a fölfedezés. Jobban átgondolva a
helyzetet, még örült neki. Iszen hát miről van szó? Egy titoknak jött
nyomára, a minek esetleg hasznát veheti. Határozottan voltak vigasztaló
oldalai a helyzetnek. A kisasszony a szobaleány álarcza alatt folytat
szerelmeteskedést bizonyosan valami alantas emberrel, tehát nem
veszedelmes vetélytárssal. Nos, ez a kis árnyék föl sem ér majd a leendő
dámához, mint a hogy a királynak se számítanak azok a csinyjei, melyeket
holmi Mátyás diákok és kóbor lovagok neve alatt inkognito elkövet. Hanem
már most az a fő, ha már ilyen világító szálat csúsztatott kezébe a sors
vagy az ördög, hogy egész végére járjon.
Ezzel letért ő is a gyalogútra. «Lássunk világosabban», – mormogta, s
megbiztatván egy kicsit a lábait, csakhamar utolérte a leányokat, vagyis
csak a nyomukban maradt egy puskalövésnyire.
És csakugyan némi világosság nyilt, a mint a kanyargó gyalogút végre
kilátást nyitott a szőlőhegy tulsó oldalára. Lent a hegy tövénél nagy
népsokaság hullámzott egy szőlőben, a fákon nemzetiszín zászlók lengtek,
a czik-czakkos mezei utakon a város felől egyre sereglettek a
tarkábbnál-tarkább alakok. Mint valami máktábla, úgy virítottak a
különféle szinű női parazolok. Egy-egy hűs széláram, mely a fák leveleit
megmozgatta néha, valami olyasféle elmosódó hangot hozott, mely erősebb
korában czigányhegedűből születhetett.
Egy taplósipkás, mándlis polgár kicsi horháza előtt két nyársra tűzött
foglyot sütött, élénken lobogó tűznél, melyet egy inasgyerek
élesztgetett rőzsével, száraz venyigével. A mint később kitudódott,
Répási János volt, a híres virágos szavú pápai «mérnök», – vagyis szabó,
a ki azért nevezte magát mérnöknek, mert jómódú lévén, se nem szabott,
se nem varrt, az a legények dolga, ő csak mértéket vett a megrendelő
alanyokról. Máskülönben sem törődött valami nagyon sokat, hogy valamely
fogalom megjelölésére a helyes szót használja, sőt épen arról volt
nevezetes, hogy szabadon mert gázolni a magyar nyelv virágos kertjében,
mint egy beszabadult bivaly.
Feri úr köszönt neki s tiszteletteljesen szólítá meg:
– Ugyan kérem szeretettel bácsi, miféle sokadalom az ott?
A taplósipkás ember körülnézett s noha csak egy helyen mutatkozott
sokadalom a láthatáron, mégis megkérdé alaposan:
– Melyiket érti elméje rejtett kuczkóiban?
– Ott ni! A hova az a két leány tart.
Répási uram megpiszkálta előbb a tüzet.
– Hja, ott ma a vidámság szellentyűit prüszögtetik.
– Bált tartanak, – kottyant közbe az inasgyerek.
Mire hirtelen nagy csattanás következett, a mit Répási uram tenyere
idézett elő a szabóinas pufók képén.
– Hogy mersz beleszólni, te láb, mikor a fej beszél? De nem is láb, te
kisújj! (Majd ismét nyájasan fordult Noszty felé.) Irtani kell az
ifjúság fattyúhajtásainak ösztönzetét, uram, mert a fejünkre nőnének a
kedélyzetei. Ámbátor igazat mondott ő, mivelhogy valóban a táncz
tajtékzó serlegeibe merülnek az iparoskeblű ifjúság mindkét nembeli
ágazatai.
– Igen, hallottam erről valamit, hogy szőlőt béreltek volna ki a fiatal
iparosok és szüretet tartanak. Szabad vajjon oda elmenni idegennek is?
Répási uram meggondolkozott egy darabig, majd a következő rejtélyes
választ adta:
– Ha hogy kézizzadtságbeli piszok terebesedik a körme alatt.
Látván, hogy nem érti meg a vadász, kedélyesen hozzá tette:
– Én se cselekedvén egyébképen, mivelhogy vágyaim zománczai engem is
odahajtanak, feleségem és leányom ottlétének ténybeli árnyalatai miatt,
elmeneteli akaratom csupán e két fogolynak lévén foglya; ők ugyanis
nékiek elviendők. Ha a vadász úr türelmének szivárványai medrükből ki
nem csapnak, míg e megdicsőült szárnyasok elvesztik jellembeli
nyerseségüket, én magam, Répási János, vezérlem a vigasság ama völgyébe,
mert ámbátor magam is szőlőtulajdonos vagyok, itt la, jussom vagyon
vendéget vinni és én szeretem a fiatalságot… mert utóvégre a fiatalság
sokat ér, már azért is, mert a fiatalságon sokkal jobban áll a ruha.
Feri köszönettel fogadta el a meghivást s késznek ajánlkozott, hogy
megvárja a foglyok elkészülését; leült ő is a tűzhöz. A ruhamérnök
végigmérte tekintetével és így szólt, inkább önmagához:
– Hm. A fehérnépek nem aprehendálnak meg.
Mialatt a foglyok vidáman serczegtek és szemmelláthatólag zsugorodtak,
addig a ruhamérnök szája egyre járt s fejtegetései folyamán az az előbbi
homályos mondása a köröm alatti piszokról, nyert valamennyit értelmezés
tekintetében. Elmondta ugyanis, hogy a szőlőtelepnek mai szürete
tanulságos példa a boldogulásra, mely az egyesülésben keresendő. Hogy
azt mondja, minden ember körme alatt van egy kis feketeség, külön-külön
piszoknak neveztetik, de ha az egész emberiség összerakná, a mi a körme
alatt van, például a Karszt-hegységre, – hát egy pár hold fekete
termőföld lenne belőle.
Megpirulván a szalonnával kellőképen megcsöpögtetett foglyok, miután egy
régi ujságpapirba csavartattak, Répási uram felhúzta ünneplő dókáját,
mely a borház ajtajának kilincsén lógott s taplósapkáját felcserélte
fekete új kalapjával.
– A készenléti indulás párázataiba jutottunk, – mondá, – de talán ne
menjünk gyalog.
Odaszólt az inasnak:
– Vezesd ki a ponyt, ördögfattya!
Mire az inas bement a pinczébe, mely a borházból nyúlt be a föld alá és
kis vártatva egy liliputi, körülbelül fertályakós hordócskát hajtott
maga előtt. Ez volt a «pony».
– Immár hömpölygesd lépteink előtt az úr nevében, amen, – rendelé a
bolondos szabó, szótfogadott az inas s kellő ügyességgel gurigázta
előttük a kis hordót a lejtős gyalogúton, hadd legyen fullajtár,
hirdetve az egybegyült sokadalomnak, hogy kiváló személyiség érkezik,
hozván magával ivó vendéget, de italt is.


TIZENHARMADIK FEJEZET.
(Melyben leíratik, milyen finoman mulat a kisvárosi polgárság, ha úgy
esik a sora.)
Feri előtt most már tisztán mutatkozott a tényállás, Mindent kitalált.
Nagy segítségére volt a kép, melyet Máli néni festett meg Tóth Mari
jelleméről. Mégse bolondság a psychologia. Biztos kulcs némely zárhoz.
Ime, hogy világosodik meg a láthatár! Az mondatott, a leányt a
kishitűség emészti, hogy a vagyonáért kapkodnak utána, senkinek se hisz,
a tükrének se. Hiába mondja anyja: «hiszen gyönyörű vagy, kis
virágszálam». Ejh, ugyan melyik anya nem tartja szépnek a rút magzatját?
Hiába állítja ugyanezt környezete: ámitás, vígasztalás, gyöngédség,
hízelgés. A tükör is ezt mondja. A tükör nem hazug. De hazug a szem,
mely a tükörbe tekint. Hiszen talán a varangyos béka is szépnek látná
magát?
E gondolatok közt vergődik lelke, itt a szüreti magányban is, a hol
érdekes esemény készülődik. Ez a szüreti mulatság a Findura szőlőjében.
Bizonyosan hallott róla beszélni, nevezetes eset itt a hegyen. Ott
lesznek a környék összes szobaleányai és a mesteremberleányok, szóval
közönséges társaság. Az ördög súg neki egy gondolatot. Az ördög jó
czimborája a tépelődőknek. Az ördög hozzá oson és körülbelül ilyeneket
mondhat: Tudod mit, te Mari, ez volna ám a jó alkalom, hogy a
marczangoló kételyeidet eloszlasd, könnyen eldőlhetne most a dolog.
Mutatok én neked egy föllebbezési fórumot, a melyik itélni fog a te
szemed, az anyád szeme, a környezeted bókjai, a tükröd incselkedései és
a te skrupulusaid fölött. Könnyű és közelfekvő dolog, valóságos Kolumbus
tojása, a mellett úri tréfa és egy csöppet sem veszedelmes, mert téged
ott senki sem ismer. Vedd fel a szobaleányod gúnyáját és eredj arra a
mesterbálra, állj be a tánczosnők sorába, ott éppen csak annyid van, a
mennyit a természet adott, ott csak azt itélhetik meg, azért aztán
meglátod, mit érsz, petrezselymet árulsz-e, vagy lépesmézet? Méresd meg
végre, mit nyomnál a mázsán pénzed nélkül…
Biz ez így volt egészen s Tóth Mari e perczben valóban ott állt
meghúzódva a tánczosnők nagy csapatjában, remegve, lázban, hányattatva a
visszatetszés szorongó érzései és a helyzet ujdonságának ingere között,
míg a szobaleánya, Klára hátramaradva úgy tett, mintha arra sétálván,
pillanatnyira megállt volna az istenadta nép ártatlan mulatozásait
nézni. Az igazat megvallva, jobb szeretett volna most a saját ruháiban
lenni a kisasszony helyén, de hát a drágalátos angyal kedvéért meghozta
az áldozatot. Csak már vinnék is a tánczba szegénykét! De még eddig nem
akadt senki. Istenem, de nagy marhák az emberek.
Kevély testtartással riszálta magát, csipkés napernyőjét kaczéran
feszíté a nap felé. Némi kárpótlás a tánczért. Mert hiába, szép dolog,
ha az ember előkelőnek érzi magát. Hátha még a lorgnettet is elhozták
volna! Szinte úgy rémlett neki már így is, mintha más vér pezsegne
ereiben. Élvezte a mesterasszonyok reá tapadó irigy tekintetét.
Szerencse, hogy ő nem látott be a koponyájokba, mert bizony oda az a
megfigyelés nyomódott be, hogy ime egy szakácsné, a kinek az úrnője
nyilván nincsen otthon, minélfogva beleszabadult a garderobe-jába.
– Uczu ni, uczu ni! Ki jön itt, ki jön itt? Répási bácsi jön itt. Vivát,
vivát!
Vidám kurjongatások fogadják mindenfelől. A kis hordót gurítja elől Pali
inas, utána lépked egy senátor komolyságával ő maga, az oldalánál pedig
egy puskás ember.
Némelyek a hordót veszik pártfogásba, hogy csapra üssék, mások az
öreghez sietnek. Köztük Katka is, a Répási szikraszemű szép leánya, a
kinek átadja a sült foglyokat. Sokan a délczeg fiatal vadászt méregetik
kiváncsian, míg egyszer csak annak is akad ismerőse.
– Hopp, hopp! Itt vagyok! – kiált feléje Brozik, a vendéglős; hozzá
rohan és viszi egyenesen a leányaihoz. – Karolinka, Tinka, hol vagytok?
Tánczost hoztam, az ebugatta. No, az derék, hogy mégis eljött.
Répásiné asszonyom (a legnagyobb nyelvű asszony Pápán) megorrolja Brozik
uramnak ezt az eljárását s odaszól az urának:
– Miféle szerzetet csípett fel kigyelmed megint?
Mire felelte Répási János kenetteljesen:
– Asszony, azt én teneked meg nem mondhatom.
– És ugyan mért? – pattant fel a kardos asszonyság haragosan.
– Mert nem tudom.
– Hát mért nem kérdezte meg tőle, mikor idehozta?
– Mert tudd meg, oktalan teremtés, hogy Répási János nem lévén a
szószaporítás embere, nem elegyedik a haszontalan részletek szemelgető
morzsolgatásaiba.
Ezzel aztán leült Répási egy hosszú asztalhoz, mely tele volt rakva
félig üres palaczkokkal, poharakkal, kancsókkal, valamint üres tálakkal,
melyeken állati csontok fehérlettek, szóval a déli lakoma romjait
mutatta az asztal, melynél mindössze néhány öreg mester kvaterkázott,
Répásiné asszonyom ellenben nem pihent meg ezzel, sőt csak most ereszté
meg nyelvét kedvére, az öreg asszonyok felé fordulva:
– Nem bánom én, akárki legyen, ha mindjárt valamelyik álruhába öltözött
Esterházy is, de a mi szemtelenség, az mégis szemtelenség. Hogy jut
ahhoz Brozik uram, hogy viszi a maga leányaihoz, mint valami megtalált
pecsérke-gombát? Ha már az urammal jön ide, no ugy-e, azt hozta volna
magával az illedelem, hogy nekem, vagy az én Katámnak mutassák be, de
nem, ide karikázik a csámpás lábaival és viszi a gyönyörű
kisasszonyainak: «Karolinka, Tinka, egy tánczost hoztam nektek». Hogy ki
nem ég a szeme! Hiszen nem azért mondom, mintha egy és más, az én
Katámnak kellene. Minden uijára három van. Nem hogy tánczos, valóságos
kérő. De nem adom ki a házból, hadd élje még egy kicsinyt világát, ugyis
csak addig a mienk, mig velünk van. Ember legyen, a ki kiemeli a
fészekből, azt mondom. Válogathatok, ráérek. Egyetlen leány, mindene
van. Szép ember jön, engem ugyan el nem kápráztat, hiszen Kata is szép,
nemes ember jön, no hát Kata is nemes, Répási de eadem, ügyes ember jön,
ügyes a leányom is, gazdag ember jelentkezik, ejh, hiszen elég vagyona
van a Katának, nem szükség magát eladnia, okos ember kéri, Kata is okos,
hanem igen is, ha valami becsületes, erényes ficzkó akad, hát nem bánom,
vigye Isten hirével…
Ezalatt Noszty felakasztotta puskáját egy diófára, s egy pár szót
váltott a Brozik-leányokkal, kik édeskésen vigyorogtak a szemeibe.
– Tánczoltak-e sokat?
– Csurom víz az ingem, – selypíté Karolinka.
– De szeretném látni, – tréfálkozott Noszty.
– No nézze meg az ember, mindjárt illetlenségen kezdi.
– Láttam önt az este, – panaszkodott a másik leány, – de maga rám se
nézett.
– Nagyon el voltam álmosodva.
– Meg van a puska töltve? – kérdezte a vendéglős, a fegyver finom
damaszt csövét vizsgálgatva.
– Az egyik csöve.
– Jó volna kilőni, – vélte Brozik úr, – az ilyesmi élénkíti a
mulatságot, ez az én véleményem.
– Hát lőjje ki!
Brózik úr leakasztotta és sokáig nézegetvén azt, czélzott vele erre
felé, arra felé, ijesztgette a közellevőket, azután megkérdezte a
vadásztól:
– Mit kell meghúzni, hogy elsüljön?
Noszty megmutatta neki, mire elsült a fegyver s nagy sikoltozás,
ijedelem támadt, kivált az idősebb asszonyok közt, kik szintén több
asztalt ültek körül. Csakhogy itt nem bor volt a czilinderüvegekben,
hanem kávé, melyet otthonról hoztak s víz gyanánt hörpentgettek. A
kannák czitromos vízzel voltak megtöltve, azokból merítettek a
gavallérok a tánczosnőiknek s apró bögrékben szaladoztak vele. A
mulatság folyt, de már lankadtan. Majd estefelé élénkül fel újra. Most
délután lusták az emberek. Nagyobb része emészt a fák alatt, némelyek el
is aludtak a gyepen és mélyen hortyognak, a mi furcsán olvad bele a
muzsikaszóba, mintha a brúgónak lenne még egy mellékhangja. Alig
tíz-húsz pár ropja még folytonosan a csárdást. Egyik-másik legény kidől,
de viszont sorba állnak a pihentek, s hop-hop, húzzad Rupi, hajrá Rupi,
ha elszakad az a húr, megfizeti ez az úr… Délelőtt még sok mindenféle
inger volt. Egy-egy szerelmes párocska, ha megúnta a tánczot, szüretelni
ment, s a venyigék között bujkálva, míg a szőlőszemeket csipegették
egyenkint a lelógó fürtökről, sok egyéb édességhez is alkalom nyilt. De
most már le van tarolva a szőlő, nincs azon még egres se; Kóta Béni, a
hetyke székálló-legény, ki a tánczosnője, Macskás Terka kivánságára,
hogy egy kis szőlőt ehetnék, felkutatta tőkéről-tőkére az egész kibérelt
területet, utoljára se talált egyebet, csak egy sündisznót a barázdán, a
mit csintalan jó kedvvel odahajított a tánczoló párok közé. Bezzeg lett
riadalom, sikoltozás, rémület. A jámbor sündisznó véletlenül épen a
kaczkiás Szüts Mihályné finom habvállára pottyant és megszurkálta. (Úgy
kell neki, minek hagyja nyitva a testét.) Összeesett, elájúlt, úgy
kellett fellocsolni. Volt nagy gabalyodás, vidámság, nevetés, a kedélyes
tréfából kisarjadzó.
Aranyat ér az efajta fűszer ilyenkor, midőn már a fáradtság jelentkezik,
kivált a férfinépnél. Keresztbe áll a legények szeme, mert sokat ittak,
csunyák mint az ördögök, hajuk belóg a homlokukba, a bajuszuk lekonyul.
Egyébkor sem csinosak, kevés bennök a daliás elem, szépek csak az úrfiak
és a parasztlegények, kiket a legédesebb, legegészségesebb anya szoptat,
a föld; a gyalu, fürész, bicska, olló, varrótű mostoha szüle, ki
keservesen táplál, kajlákra hajlítja lábaikat, görbére a hátukat s
valami elkényszeredett, kelletlen árnyalatot lop be az arczvonásaikba.
Hanem a leányféle, az szépen megterem a műhelyek környékén is, mint a
hogy a muskátli virít a cserépben, vagy a kocsikenőcsös skatulyában is,
de az akácz nem.
A leányok itt is takarosak, tessék csak körülnézni, egyik szebb, mint a
másik, és ők nincsenek is még kifáradva, csak a frizuráik és a
toilletjeik mentek tönkre. A szoknya kiszakadt ránczaiból, a fodrok
megtépve, czafatokban lógnak le, de hisz épen ez a szép, mert ez jelzi a
kapós leányt, – a fehér ingváll piszkos a sok izzadt tenyértől, némelyik
leányon ki is van égetve, mert a gavallér, ki nem fér a bőrébe s égő
szivarral tánczolja a mártogatóst, tánczosnője vállára hajlítván a