A Noszty fiu esete Tóth Marival (1. kötet) - 14

– Minden órádnak leszakítsd virágát, – elméskedett Gyuri, – de sajnos,
nekünk minden óránk az a te órád volt s annak a virágát már
leszakítottuk, menjünk hát haza.
Vidáman, virágos kedvvel hajtattak vissza a városba, gangosan hátradőlve
a puha kocsiülésen, mint a becsípett úrfiak és «arszlánok» szoktak.
A Váczi-utczában egy helyütt, épen a híres Klemitzer ékszerész ragyogó
boltja előtt, megdöfte Gyuri botjával a kocsist.
– Hó, álljunk meg! Szállj le hű pajtásom, kamarásom. Még egy bolondságom
van hátra. Hadd rázom ki azt is s aztán lássunk a komoly élethez. Gyere
csak be utánam!
Gyuri e közben a Klemitzer-bolt felé lépkedett s megfogta a kilincset.
– Gyuri, ne okoskodj, hová mégysz oda?
– Gyere csak utánam!
– Nem vagyok bolond. Mi dolgod van neked ott?
– No csak gyere be, majd meglátod.
– Valami éretlen ostobaságot fogsz elkövetni.
– Szavamat adom rá, hogy semmi éretlenséget nem szándékozom elkövetni,
gyere no, kérlek. Nem szabad engem elhagynod.
Utána ment, a pezsgő az ő bátorságát is megnövelte, de azért a háttérben
maradt s nem minden szepegés nélkül várta, hogy mit akar Gyuri.
– Van-e valami szép, értékes aranyórája, Klemitzer úr?
Klemitzer kis vöröshajú emberke, meghajtotta magát és néhány csinos
aranyórát mutatott.
– Nincs valami különösebb darab, kövekkel kirakva?
– Van egy, – mondá Klemitzer, – melyet Nádasdy grófnak készítettem, de
közben meghalt és az örökösei nem akarták átvenni.
– Mutassa!
Gyönyörű órát vett ki egy bársonytokból, melyet rubintok és gyémántok
diszítettek.
– Megjárja, – mondá Gyuri. – Hogy az?
– Ugyan ne bolondozz, Gyurka, gyere ki, – szólt közbe hátulról a jó
barát, a kit nyúlszemeivel szeretett volna Klemitzer úr ledöfni.
– Hatszáz forint, – felelte Klemitzer.
– Megtartom, – mondá Gyurka. – Most már csak egy aranylánczot keressen
hozzá!
Tóth Miska jónak látta erre egész az ajtóig hátrálni.
– Gyurka, Gyurka! – intette onnan még egyszer.
A lánczot azalatt kikereste Klemitzer, az épen száz forint volt.
– Tehát hétszáz forint összesen, – veté oda Gyurka könnyedén s ezzel
megfogván az órát lánczostól, Miska felé nyújtotta:
– Gyere hát közelebb, kedves öregem, fogat fogért, órát óráért, fogadd
el tőlem kérlek, ajándékba.
Miska bizony a világért se ment volna közelebb, hogy az órát fogja, a
helyett inkább görcsösen fogta a kilincset, mert érezte, hogy most
mindjárt jön a «stikli» csattanója.
Jött is, de nem a hogy ő képzelte, mert Miska kihúzott az oldalzsebéből
egy vastag papir paksamétát, a melyet szétterítvén, kivillant egy nagy
csomag ezres bankó, ezekből elnyálazott egyet, megfricskázta, aztán
letette Klemitzer elé.
– Tessék belőle visszaadni!
De mire szétnézett volna a boltban, akkorra már Tóth Miska rémült
arczczal ugrott ki s futott, futott lihegve, remegő szívvel, végig az
utczákon, mint egy kergetett vad és meg sem állt, csak otthon, a
Frühjahrsfeld-utczai kis szobában, melyet magára zárt belülről s végig
dobván magát a kanavász divánon, keserves sírásra fakadt: «Jaj nekem,
százszor jaj, kígyót neveltem a tejemen.»
Még le sem csillapodott a lelki háborgása, mikor Gyurka is megérkezett;
hallani lehetett belülről, a mint megáll ott künn a robogó bérkocsi,
majd kip-kop, ismerős ütemű léptek közelednek a kis szobához, megzörren
a kilincs, de nem enged az ajtó.
– Miska, eressz be!
Semmi hang belülről.
– Ne tettesd magad, tudom, hogy bent vagy, látom, belülről van a kulcs a
zárba téve, ne csinálj rossz tréfákat.
Mire hatalmasan kezdte az ajtót rázni, hogy az recsegett, ropogott a
pántoknál.
– No hát bent vagyok, ha épen tudni akarod, – hangzott ki most tompán,
szinte rekedten a Miska szava, – de szándékosan nem bocsátlak be, mert
én becsületes ember vagyok.
– Hát mondtam én, hogy nem vagy becsületes? – kedélyeskedett Gyuri.
– Ládádat, köpenyegedet kitettem az ajtó elé, eredj Isten hírével, a
merre a két szemed lát.
– Micsoda? Csak talán nem akarsz elkergetni magadtól, mint egy
megveszett kutyát?
– De igen is, mint egy elveszett embert. Megsiratlak, de nem akarlak
látni ezentúl, nem kivánok veled egy levegőt szívni többé. Ha bűnbe
estél, én nem dobom rád az első követ, nem küldöm utánad a rendőrt, de
közösségben sem akarok lenni veled. Menj, menj innen! Az Isten szent
nevére kérlek. A mi útjaink elváltak örökre.
A künn levő fiatalember felkaczagott erre vidoran, édesdeden, az
ártatlanság, gondatlanság ezüstös tiszta hangján. Miskának úgy tetszett
ez, mintha egy csengetyű szólana, melyen nincs repedés, sőt karczolás
se.
– Ej, ugyan ne okoskodj, legyen eszed, eressz be hamar! – sürgeté
Velkovics még mindig nevetve.
– Nem, nem.
– Mindent megmagyarázok, kedves öregem, csak eressz be.
– Köszönöm, de nem vagyok hiszékeny. Annyi pénzt, a mennyit én nálad
láttam, nem lehet tisztességes úton szerezni. Ezt az egyet tudom. A
többire nem vagyok kiváncsi. Az Aladin csodalámpájának szellemei
behatolhatnak mindenüvé, de az én fejembe nem. Távozz kérlek, ha már a
gonosz útra tévelyedtél. Elégedj meg azzal, hogy már eddigi itt
tartózkodásod is beszennyezett, magam előtt ugyan nem, de a mások
szemében mindenesetre.
– Hiszen értelek, – felelt Gyuri, – tudom méltányolni eljárásodat, rossz
tréfát csináltam, hát most iszom a levét, punktum, de ha egyszer mondom,
hogy olyan ártatlan vagyok, mint a ma született bárány.
– Nem hiszem.
– De legalább hallgass meg.
– Nem hallgatlak meg.
– A gyilkost se itélik el kihallgatás nélkül.
– Én téged elitéllek, – kiáltá Miska ünnepélyesen. – Távozz közelemből,
sátán!
– Ha már nem bocsátasz be, – esengett Gyuri, – legalább azt az utolsó
kérésemet teljesítsd, hogy nyisd ki az ablakot, hogy adjak be neked egy
irást.
– Minek nekem a te irásod?
– Elolvasod, aztán ha nem tetszik, visszaadod…
– Undorodom az érintésétől.
– És ha akkor mégis elküldesz, hát elmegyek szó nélkül, örökre, ellenben
pedig…
– Mit akarsz az «ellenben»-nel?
– Ellenben leülök a küszöbödre s Isten engem úgy segéljen, nem megyek el
onnan élve, míg ki nem jösz és végig nem hallgatsz.
– Jó. Végezzünk. Eredj ki az utczai ablakhoz, én addig kinyitom, tedd be
az irásodat, mert én nem akarlak látni, elolvasom, visszateszem s onnan
aztán elveheted.
Így is lett. Gyuri kiment az utczára, s kikeresvén a zsebében lévő
iráscsomagból egy ívet, felágaskodott egy kicsit s becsúsztatta a zöldre
festett zsalu bordái közt. Tóth Miska meghallotta a papirsustorgást, de
ő feléje se ment hamarosan, csak később nyúlt utána, hogy figyelmesen
átbetűzze a németül írt okmányt.
Sápadt arcza megszinesedett, apránkint, szive hangosan dobogott az
örömtől, aztán egyszerre lecsapta az asztalra a papirost és kiszaladt
kabát, mellény nélkül, hajadonfővel, a hogy otthon volt, az utczára,
Gyurihoz, a nyakába ugrott, átnyalábolta, megropogtatta a derekát,
összecsókolta két oldalról, aztán így a karjai közt vitte be a szobába,
mint a kis gyereket szokás, hiába tiltakozott az ellene:
– Jaj, meg ne fojts! Huh, minden csontomat összetöröd. Eressz el,
kérlek. Én csak fiakkerezni akartam, de arra nem gondoltam, hogy ilyen
alkalmatosságon vonuljak be.
De Miska csak vitte, mint egy pelyhet s közbe nem győzte a bocsánatkérő
szavakat keresgetni:
– Ne haragudj, – rebegte elérzékenyülten, – hogy megsértettelek.
– Meg biz a macskát. Adok is én a te sértéseidre valamit.
– Hát már most ülj le és beszéld el a dolgokat.
– Most már egy kukkot se mondok addig, míg a pipámat meg nem töltöd.
– Én pedig meg nem töltöm, azt elhiheted, ha örökre megnémulsz se. Mert
a szegény pajtásnak megtettem eddig, de a nábobot én ki nem szolgálom.
– Jól van no, megtömöm magam, bár olyankor sohase szelel olyan jól.
Rágyujtottak s letelepedvén egymással szemben a pipamodelekkel megrakott
asztalnál, Velkovics Gyuri a következőkben beszélte el szerencséjét:
– Junius első napjaiban szöktem meg Ischlből a grófomtól s egyenest
Bécsbe mentem, hogy onnan Pestre hajókázzam. Volt pedig összesen húsz
forintom, beszálltam a «Vidám Pelikán»-hoz, azzal a tervvel, hogy az
éjszakát Bécsben töltöm és reggel megyek tovább. Estefelé az utczákon
őgyelegve, unalmamban egy czirkuszba váltottam jegyet, hol valami miss
Lenora Walton produkálta magát, ingerlő, arasznyi szoknyácskában. Hogy
szép volt-e? Gondolom. És hogy tudott lovagolni! Olyat még nem látott
kend, bácsi. Egész Bécs bomlott érte, mert egész Bécs ott volt, vagy
legalább nagyon sokan és mindenesetre többen egygyel, mint a mennyi az
én tervembe beleillett. Azt a valakit sokallom ugyanis, a ki ellopta a
zsebemből a tárczámat, úgy, hogy a czirkuszból kijövet néhány
rézkrajczárral a zsebemben találtam magamat egy ismeretlen nagy
városban. Elhült bennem a vér. Mit csináljak most? Neked akartam írni,
de mi lesz velem addig, míg tőled segélyt kaphatok? Máris éhes voltam,
de hogy vacsoráljak, a pénzem nem volt elég. Kétségbeesve töltöttem el
az éjt a «Pelikán»-ban, mindenféle terveket szőve éhen-szomjan, a
holnapi napra nézve, végre is nem volt más választásom, mint fölkeresni
nagybátyámat, dr. Protokot, a ki ugyan rideg agglegény és fösvény,
szívtelen ember, hiszen eleget hallhattad a nevét otthon, Szécsényben,
mikor a szüleim szidták, de ilyen esetben talán mégsem hagy az utczán
elpusztulni. Lázadozott bár bennem a büszkeség és a gyermekéveimben
fölszítt gyűlölet érzése fejembe kergette a vért, de mégis erre
határoztam magamat. Végre is könnyű volt választani a kigázolási módok
közül, mikor csak ez az egy kinálkozott. Ej, mi bajom eshetik, ha
megkisérlem? Legfeljebb kidobat a szolgáival és akkor se leszek már
rosszabb helyzetben, mint most. Igen ám, de hol találjam én meg dr.
Protokot, ebben a rettenetes városban? Reggelre kelve, az utczákon
kérdezgettem hordároktól és egyéb járókelőktől, persze senki sem tudta,
kicsoda dr. Protok, pedig hogy beszélte a mamám, milyen híres doktor,
hogy egész Bécs róla beszél. Végre egy öreg úr azt tanácsolta, nézzem
meg valamely kávéházban az orvosok lakjegyzékében, ott meg fogom
találni. S tényleg kikerestem. Dr. Protok Vincze, lakik Kemettergasse
Nr. 23. Félelem és remény közt hányattatva siettem a jelzett házhoz, egy
kétemeletes komor, ódon és barátságtalan épülethez. Minden kopott,
rozzant, földszint néhány bolt s egy kocsma a balszögletben, a «Százéves
hollóhoz», a kapualja sötét, a lépcsők hepe-hupások, mégis igaza volt a
szegény mamának, hogy sokan járhatnak Protokhoz, ugyancsak kitaposták
lépcsőköveit a pácziensek. A csengetyű-zsinór után indulva,
mindenekelőtt a házmesteri lakáshoz indultam tájékozódni, hogy hol lakik
az öreg. A zsinór egy kis piszkos czellához vezetett az udvar mélyén,
hol egy asztalkánál pápaszemes öreg asszony ült és nagy figyelmesen
kártyákat rakott ki. «No, mi az?» förmedt fel bosszúsan, fel se nézve, a
mint beléptem. «Hol lakik dr. Protok?» kérdém. Fölemelte balkezét, a
melyben nem volt kártya és némán a mennyezet felé mutatott száraz,
csontos ujjaival, hogy ott lakik. «Vagyis az első emeleten?» kérdém
ismét, bővebb magyarázatot várva, mire kedvetlenül rázta meg a fejét és
most már lefelé mutatott a kezeivel, hogy ott lakik dr. Protok. «Hogyan?
A pinczében? – mondom én hitetlenül. – Maga tréfál velem anyóka. Fent
is, lent is nem lakhatik a doktor úr.» Erre a megjegyzésemre
elvörösödött az anyóka, látszott összehúzódó arczizmain, hogy köhögési
roham környékezi, hirtelen kieresztett a szájából egy diót, melyet a
kártyakirakás alatt különös babonából a nyelve alatt tartott (a hogy
később megtudtam), s miután előbb kiköhögte magát, ekképpen szólott,
vasvilla szemeit rám szegezve: «Hohó uracskám. A mit mondtam, mondtam.
Heller anyó sohase beszél zöldeket. Dr. Protok lakhatik fent is, lent
is, a szerint, a hogy én mutattam, a mint vagy az égbe ment, vagy a
pokolba, mert Protok dr. meghalt.» «Oh Istenem, és mikor halt meg?»
«Bizony már egy fél esztendeje.» «Ez aztán borzasztó!» mondám
önkénytelenül, helyzetemre gondolva. «Mit, borzasztó? – fortyant fel az
anyóka. – Magoknak betegeknek mindegy. Az egyik doktor olyan, mint a
másik doktor. Egyik se tud semmit. De mit szóljak én? Engem itt hagyott
könnyelműen, a nélkül, hogy gondoskodott volna rólam, a ház idegen kézbe
kerül, s akkor Heller anyónak fel is út, le is út, a végrendeletben meg
se említett, komisz kutya volt, ez az igazság.» «Úgy? A ház tehát az övé
volt? – kérdém, – és ki örökölte utána?» «Ejh, valami vagabundus, a kit
a hatóság azóta sem bír megtalálni, – felelte Heller anyó, – valami
Velkovics György nevű lump diák.»
– Képzelem, mennyire megörültél – szólt közbe Tóth Miska, a ki elfojtott
lélekzettel hallgatta eddig a történetet.
– Gondolhatod. Ez a szó szárnyakat adott, legott rohantam egy ügyvédhez,
kivel megkerestük a hatóságnál a végrendeletet, melyet az imént
nyujtottam be neked az ablakon s ki, miután személyazonosságomról is
meggyőződött, ellátott bőven előleggel s egy hónap alatt lebonyolítá az
egész örökséget. A házat eladtam kétszázezer forintért.
– De hát, hogy volt lelked mindezeket eltitkolni előttem?
Velkovics Gyuri hamiskásan mosolygott.
– Mert próbára akartalak tenni, hogy olyan igazi önfeláldozó barát
vagy-e, a milyennek képzeltelek? Azért voltam olyan szemtelen és
követelő irányodban.
– No és hogy vált be a próba?
– Túlhaladta várakozásomat.
– Hát már most mihez kezdesz azzal a sok pénzzel?
– Mindenekelőtt gondoskodom a saját kényelmemről és ez egyelőre abból
áll, hogy szeretném, ha megint te töltögetnéd a pipámat, mint azelőtt,
minthogy pedig te azt mondod, hogy a gazdag embert nem szolgálod, hát
azért is meg amazért is, hogy a mi a tied volt, azt mindig megosztottad
velem, most én is megosztom veled, a mim van.
[Illustration: – Száz darab ezres, ez a fele, ez a tied.]
Ezzel benyúlt a zsebébe, kihúzta az egész szemkápráztató pénzcsomagot s
az egyik köteget oda helyezte Miska elé.
– Száz darab ezres, ez a fele, ez a tied.
Miska incselkedő tréfának vette a dolgot s közömbös arczczal tolta
vissza a bankjegycsomagot.
– No, csak tedd el és ne hozz kisértetbe, mert még el találom venni.
– Hiszen komolyan a tied.
Miska a barátja szemébe nézett s kiolvasván annak igaz szándékát,
felette elérzékenyült.
– Köszönöm pajtás, szép tőled, de nem fogadhatom el, nem nekem hagyta
azt a te nagybátyád. Az órát, a melyet felajánlottál a boltban,
elfogadom emlékül, de hogy a vagyonod felétől megfoszszalak, ahhoz nekem
nincs lelkem. Az ilyen ajánlatokkal csak megsértesz.
– Már megint okoskodol? – bosszankodott Velkovics. – Elrontod az
embernek minden örömét a savanyú életnézeteiddel. Hát illik az tőled?
Tedd el hamar azt a pénzt, ha mondom, mert még bajba kerülsz. Benyit a
házmester, meglátja, rendőrért szalad s bevisznek. Te azt fogod mondani,
hogy az én pénzem és csak rád akartam disputálni, én eltagadom, de
különben sem akadsz olyan együgyű biróra, a ki elhiszi neked. Azért hát
tedd el… no, szépen kérlek…
Összetette kezeit s meglágyította a hangját, mint mikor valami
makranczos gyereket kell rávenni valamire.
– Nincs rá eset, – mondá Tóth Miska eltökélten. – Az ilyen regényekbe
való nagylelkűségi rohamoknak rendszerint csak az eleje kellemetes.
– Nem értesz engem, ez az egész. Ne hidd, hogy csak bolondjába szórom ki
a pénzemet, mint egy őrült, s ezért aztán vonakodol azt fölszedni. Úgy
tekints engem, mint egy furfangosan számító üzletembert. (Hiába
vigyorogsz, mert az így van.) Az okos tőkepénzes soha se teszi mindenét
egy lapra, gyakran látni, hogy a fele vagyonát földvásárlásba fekteti, a
másik felén papirosokat vesz, én a fele tőkémet átadom neked, úgy fogván
fel a dolgot, mintha két részből állnék, ha az egyik felerészemen
rosszul megy a tőkeszaporítás, a másik részen jól mehet. Az ember nem
juthat olyan könnyen tönkre. Ne hidd, azért adom oda az örökségem felét,
mert elszédített a sok pénz és nem tudok vele mit csinálni. Oh, én egy
cseppet se sokallom, sőt azért adom oda felét, mert keveslem. A szerzés
ördöge egyszerre szegődött hozzám a szerencsémmel s most szüntelen
szurkál a sarkantyújával. Úgy bizony, kedves Miskám, nem a pénzemet
osztom én meg veled, hanem voltaképen az eszemet és a szerencsémet
egészítem ki a tieddel. Mert úgy értem a jövőt, hogy a száz-százezer
forint tőkével mindenikünk valamely komoly munkához lát önállóan,
tetszése, vezérlőcsillaga szerint és a százezer forint esetleg új
százezer forintokat fog szülni. Lehet, hogy mind a ketten boldogulunk,
akkor a százezer forintomat visszafizeted s ezzel vége –, lehet, hogy
tönkre megyek s ebben az esetben hozzád fordulok: «most már te segíts ki
engem»; megeshetik, a te puskaporod fogy el előbb s akkor egy szép napon
bekopogtatsz hozzám és te hozod el az üres tarisznyát megtöltés végett.
– Hiszen mind szép ez így elméletben, de a harmadik eshetőséggel nem
számoltál.
– S melyik az?
– Ha mind a két tarisznya üres talál majd lenni.
Velkovics vidáman vont vállat.
– Eb gondol ilyenre. És hát végre is ott leszünk, a hol voltunk.
Megmaradnak a szép emlékeink.
– Neked talán megmaradnak, de az én lelkemen még azonfelül megmarad egy
mázsás kő is, hogy én kisérleteztem el a fele vagyonodat. S ez a kő
nagyon nyomna engem. Láthatod tehát, miért nem mehetek be ajánlatodba,
mely rám ilyen hátránynyal végződhetnék, egyenlőtlen helyzetet teremtve.
– Lári-fári. Micsoda nevetséges okoskodás! Vagy veszed a pénzt
egy-kettőre, vagy itt a szemed láttára elégetem, oly igazán, a mint
Velkovics Györgynek hivnak. Add idébb csak kérlek azt a kéngyertyát!
(Kéngyertyának a gyufát hivták akkoriban, mely épen abban az évben volt
új találmány.)
Oly határozott mozdulattal nyúlt a kéngyertya után György, hogy a milyen
szenvedélyes természetű, szeles és hirtelen akaratú volt, a fenyegetés
beváltásától komolyan tartani lehetett. Az okos, higgadt Miska nem
találta ezek után czélszerűnek az ellenkezést. Sőt a mint tovább
gondolkozott, szerencsésnek kellett itélnie a Gyuri szándékát, épen
Gyuri érdekében.
Elvitázhatlanul volt Gyuriban némi uralkodási hajlam, aztán egy kicsit
keleti, ábrándozó természet. Nád, a ki a szél ingása szerint hajlik.
Azonfelül szép fiú, kaczér asszonyok kezébe kerülhet. Isten tudja,
mennyit fog rontani jellemén az örökség is. Hátha gyorsan nyakára hág?
Ebben az esetben milyen jó lesz, ha megmarad az a rész, a mit Tóth
Miskánál hagyott?
Ekképen szőtte gondolatait Miska. Hiszen ő átveheti, de nem fogja
tekinteni magáénak, úgy veszi, mintha valami letét volna, vagy ha hozzá
nyúl is, csak biztos szaporítás czéljából teszi. De ezt nem szükség most
kijelenteni. Csak higyje Gyuri, hogy véglegesen neki adta. Hiszen épen
ez a forma a szerencsés. Igy könnyebben lesz önmérséklő a költekezésben,
gondolván, hogy a nála maradt fele rész voltaképen az egész vagyona.
Sőt hova-tovább hömpölygette elméjében, mindjobban kialakult és módosult
a dolog. Milyen bolond voltam, – gondolta – nem akartam elfogadni Gyuri
ajánlatát, pedig ha Gyurinak nem jut eszébe, magamnak kellett volna
kiravaszkodni, hogy ketten gazdálkodjunk önállóan a pénzzel, a mi később
kifejlesztheti a versengést, hogy ki bir többet produkálni s ilyen
valami rugó okvetlenül szükséges a Gyuri könnyed alapjellemének
megedzéséhez. Miska tehát elvetette első gondolatát, hogy letétnek vegye
a kapott összeget, ellenkezőleg, hozzá nyúl, jövedelmező üzletbe
fekteti, tekintvén azt kölcsönnek, melyet valamikor busás kamatokkal
kell visszatéríteni.
Átvette a pénzt és most már elkezdődött a tervezgetés. A szerencséből se
jó a nagy adag. Se aludni, se enni nem tudtak a sok szines tervtől, a
sok álmodozástól, sehogy sem birták elhatározni, mihez kezdjenek.
Egyelőre abban állapodtak meg, hogy egy kis világot próbálnak, megnézik
előbb az európai nagy városokat, hogy az oda való emberek mit csinálnak.
Az első állomás Bécs volt, hol a «Stadt Frankfurt»-ba szálltak.
Velkovics már teljesen otthon volt Bécsben s nagy kedvteléssel
vezetgette tanulékony és ámuló barátját az ős császárvárosban.
A «Stadt Frankfurt»-ban egy pozsonyi öreg úrral ismerkedtek meg,
bizonyos Kohlbrunn Frigyessel, a ki egy hires orvostanárral kezeltette
lábbaját s e végből hosszasabban tartózkodott Bécsben. Az öreg úr unta
magát esténkint az étteremben egyedül s engedelmet kért, hogy átülhessen
beszélgetni a fiatal honfitársakhoz és áthozhassa söröcskéjét. Nyájas,
kedves modorú úr volt, de minden ravaszság nélkül való. Apránkint
megismerkedtek s némi bizalmas viszonyba jutottak, különösen Miskával
rokonszenvezett, a ki gyakran maradt otthon vendéglői szobájában,
olvasgatván napközben is, míg Gyuri apró kalandok után futkározott a
városban. Ilyenkor szobáikban is felkeresték egymást egy kis csevegésre,
az öreg úr elbeszélte, hogy ő kékfestő Pozsonyban és az üzlete
meglehetősen megy, csinos vagyona van, úgy hogy minden gyereke ötvenezer
forintot fog kapni; ilyenkor kidüllesztette a mellét és bizonyos
önteltséggel szippantott burnótjából. Ilyen beszélgetések alatt Miska is
kigombolkozott s bevallotta, hogy valami üzlethez szeretne kezdeni, csak
azt nem tudja, mihez, épen abban fő a feje.
– Hogyan? Üzlethez? – csodálkozott az öreg úr. – Hát nem tanuló úrfiak
az uramöcsémék?
– A barátom orvostanhallgató, de én csak mesterlegény vagyok, vagyis
voltam.
– Ah! – szólt az öreg úr meglepetve, gőgös tekintettel mérve végig a
szelid Tóth Miskát, – és milyen mesterséget tanult?
– Pipametsző voltam.
– Pfuj! – kiáltá megvetőleg. – Hiszen az nem is mesterség. Mióta a
szivornyát (a szivart hívták így némelyek) feltalálták, a pipák halála
már csak rövid idők kérdése.
Azóta szembetűnően hidegebb lett s bizonyos fenhéjázó modorban
érintkezett az ifjakkal, de Tóth Miska a maga szerénységével és egyszerű
jóságával észre sem vette s egy nap bizalmasan tanácsot kért Kohlbrunn
úrtól, mint tapasztalt üzletembertől, hogy pénzét, melylyel majdan
valamit kezdeni akar, hol és milyen formában helyezhetné el teljes
biztonságban olyan helyre, melyhez távoli városokból is könnyű és
egyszerű volna a hozzáférés, mert idegessé teszi a zsebében hordania.
Kohlbrunn úr egy régi bankházat ajánlott a Kärntner-strassen, de arra a
kérésre, hogy Kohlbrunn úr talán oly jó lenne és őt, a járatlant oda
kisérné, kereken kijelentette:
– Ej, barátom, maga túlságos sokat akar. Csak menjen el egyedül, senki
sem fogja önt meglopni. Azok ott becsületes emberek. Aztán én a fájós
lábammal csak kocsin mehetnék s ez az ön tőkécskéjének bizonyára nem
volna előnyére. Mennyi pénzt akar ön letenni? – vetette oda mellékesen.
– Mintegy kilenczvenkilenczezer forintot.
– Hogy? Mit mondott? Kilencz ezeret?
– Kilenczvenkilencz ezeret.
– Készpénzt?
– Igen.
– Nem mesél ön?
– Itt van az oldalzsebemben.
– Teringette! Hiszen ez rengeteg pénz! Megyek édes fiam, hogyne mennék!
Ennyi pénz megérdemli a gondot és a körültekintést.
Elkisérte Miskát, de kapott is a lábába olyan nyilallást utána, hogy a
hires orvostanár állítólag ráparancsolt, egy perczig se maradjon gondos
ápoló nélkül, a mit Kohlbrunn úr olyan jól megfogadott, hogy stafétát
küldött Pozsonyba s mindjárt két ápolónőt is hozatott, a két hajadon
leányát, Zsuzsannát és Krisztinát.
Mi természetesebb, mint hogy most már a leányok is megismerkedtek fiatal
embereinkkel. Egy kicsit libák voltak, de elég csinosak.
Tizenkilencz-húszéves korban minden leány szép és kivánatos.
Krisztinának nagy kék szemei voltak és pompás sárga haja. A szemeit
gyakran rajtafelejtette Miskán, mikor a vendéglői asztalnál szemben
ültek; egyszer reggel Tóth Miska elhaladván szobájuk mellett, a mint
épen a szobaleány belépett, megpillantotta a nyiló ajtón át Krisztinát
fésülködőben, a sárga agyagszínű haja a sarkáig ért s ezt nem birta
többé elfelejteni. Ugyancsak lehettek valamely vonzó tulajdonságok
Zsuzsa kisasszonyban is, mert Velkovics Gyuri egy nap kijelentette, hogy
Bécs a legunalmasabb város a világon s épen nincs benne semmi megnézni
való. Mi mindent gyüjtöttek össze például a Wittelsbachok Münchenben, de
ezek a Habsburgok, úgy látszik, hiába éltek a világon. Nincs ezeknek
semmijök, – csak a népeik szeretete. Ezen aztán mindnyájan mosolyogtak.
De mindegy, indokolásnak ez is elég volt, hogy Gyuri otthon maradhasson
délutánonkint, legyeskedni a Kohlbrunn-leányokkal. Kortársak beszélik
egyébiránt, hogy Zsuzsának fiatal korában olyan termete volt, mint egy
szarvasé s olyan piros kis szája, hogy szinte tüzet látszott lehelni.
Kellett a dologban valaminek lenni, mert hiszen a fiúk se voltak épen
vakok és akármint szidták is Bécset, mégse birták elhagyni, noha Páris
volt kitűzve a következő tartózkodási helynek. Kétszer-háromszor is
elhalasztották útjukat, különböző ürügyek alatt. Szembetünő módon folyt
a flirt, az öreg Kohlbrunn nagy szabadságot engedett a fruskáknak, néha
szabad volt nekik a Práterbe is kirándulni a két fiatal emberrel. Így
tartott ez hetekig és bár már a szálloda személyzete is mindent
kitalált, mégsem akart semmi nevezetesebb lépés történni, mintha csak
csigák volnának Ámor szekerébe befogva, maga Kohlbrunn úr már azon
gondolkozott, hogy hazaküldi a két leányzót és másik kettőt hozat fel
(még három volt odahaza), mikor végre megnyilatkozott Velkovics Gyuri
egy unalmas, esős délután, a mint épen az étterembeli asztalnál ültek,
egy elköltött ebéd után a feketekávénál, megkérte a Zsuzsika kezét.
A kékfestő nyájasan bólingatott szürke fejével, de mielőtt válaszolt
volna, egy gonosz tréfát engedett meg magának. Villámhirtelen
lekuporodván az asztal alá, mintha valamije leesett volna, észrevette,
hogy az abrosz alatt a Krisztinka keze a Miskáéban pihen, minélfogva
ekképen felelt Velkovicsnak:
– Örömmel fogadom s szerencsémnek tartom az uramöcsém tisztes szándékát,
de egy kis kifogásom van a személy ellen.
[Illustration: – Ohó! a Krisztinát nem engedem.]
Velkovics Gyuriban elhült a vér.
– Nem az uramöcsém személye, de a Zsuzsikáé ellen. – Egy fogadásom van,
– folytatá a kedélyes kékfestő, – hogy Krisztina előtt egyetlen
leányomat sem adom férjhez. Azért ha úgy tetszik, várja meg, míg
Krisztina férjhez megy, vagy pedig vegye feleségül Krisztinát.
Erre aztán csupa láng lett Tóth Miska is, Krisztina is, s az előbbi
fojtott, rekedt hangon hörögte:
– Ohó. A Krisztinát nem engedem.
– Mindjárt gondoltam, – nevetett a furfangos kékfestő, – mert már napok
óta látom, hogy kettőtöknek csak két látható keze van az asztalnál.
Igy lett egyszerre két eljegyzés és azután két menyegző, melyet illő
vidámsággal ültek meg Pozsonyban néhány nap mulva.
Kohlbrunn úr szavatartó ember volt, legott kifizette vejeinek a
hozományt s Miska szinte csodálkozva gombolta azt be, hogy ime, a Gyuri
százezer forintja milyen könnyen szült neki ötvenezeret, – mert hiszen
Krisztinát hozomány nélkül is el lehetne venni.
A párisi utat nem ejtették azért el, csakhogy most már nászút lett
belőle.
Másfél mézes hónapot töltöttek együtt Párisban, tervezgetve a két férj,
hogy mihez fogjanak, s mulatozva a két asszonyka. Velkovics olyasfélét
emlegetett, hogy hazaérve mindenek előtt hozzálát a nemesség
megszerzéséhez, a mi könnyen kivihető, csak egy pár befolyásos ágenst
kell jól megkenni Bécsben. Hogy azt mondja, sokat beszélt ezekről és a
megszerzés módjáról, az apósa és Zsuzsanna is szeretné.
– Szóval én nemességet keresek, – hajtotta egyre Gyuri. – Magyarországon
szükséges. És te mit szándékozol.
– Én meg olyan országot keresek, a hol a nemesség nem szükséges, –
felelte Miska, Amerikára gondolva, a hova gyermekkora óta vágyott,
utazási könyvek által fölpiszkált fantáziával.
Noha három hónapra volt határozva a párisi tartózkodás, a második
hónapban a kis Velkovicsnét már elfogta a honvágy s váltig nyafogott:
Menjünk már haza! Micsoda unalmas város ez, a hol még németül sem
tudnak! Nem, nem, én már nem maradok itt tovább.
Velkovics tehát érzékenyen elbucsúzott Miskától, Velkovicsné pedig
Krisztinától és hazamentek Pozsonyba, a hol Velkovics csakugyan
megszerezte a nemességet, lobodi előnévvel, a personális Szerencsy