A Noszty fiu esete Tóth Marival (1. kötet) - 07

vissza; nagy érdeklődéssel nézegette a parasztházacskák építészeti
módját, a kapuk alakját, faragását és festett tulipánjait, a kendertilók
s egyéb közönséges háziszerszámok szerkezetét (azt mondják, hogy ez a
tudomány ilyen semmiségeken hízik). A jó krapeczi tótocskák, kik ritkán
látnak idegent falujokban, azon ürügy alatt, hogy a kapczáskodó
kutyáikat csitítják, kiállnak a kapuk elé, vagy legalább a pitvarajtóba,
hasonlóan nem kis kiváncsisággal szemlélik a kutyák ingerült ugatásának
okozóját, a Bubenyik társaságában kószáló csinos fiatal urat. Ki lehet,
mit akarhat? Meg-megáll, bekémlel az udvarokba. Az bizony nem jó jel és
aligha nem az adóval van összefüggésben, mely már úgyis elég nagy, de a
hogy a fa nagyobbra nő egy-egy érkező eső után, ez is mindig
nagyobbodik, valahányszor úrféle jelenik meg az egyszerű viskók között.
Néhányan oda is sompolyognak Bubenyikhoz s ha szerét tehetik őt négyszem
közé kapni, megkérdezik súgva, ki légyen az illető s Bubenyik ez egyszer
nincs nagyon begombolkozva, hanem azért mégis bizonyos fontoskodó,
titokzatosságot fitogtató hangon közli:
– Ez bizony egy furcsa mesterségű úr Pestről. Vasfúró mesterember. Ma
hozta magával az úr.
– Vasfúró mesterember? Hát mi az?
– Hm. Ez úgy tudja meglékelni a vasat, mint például kendtek a dinnyét
vagy a tököt. Egyet-kettőt húz a legerősebb vason a kis szerszámával,
krikszkraksz, és megvan a nyílás, úgy hogy egy emberi kéz befér rajta (s
hamiskásan hunyorgatott a szemével). Különös egy mesterség, mondhatom.
– És mitől jó a’? – firtatá egyik-másik, a ki szeret a dolgok velejébe
látni.
Bubenyik vállat vont, szájára tette kezét, jelezte, hogy hallgatni
kénytelen, de azért egy kis léket mégis ütött a dolgok homályába.
– Az uraknak, tudja, sok tarka macskájuk van s nem jó mindig tudni, mit
csinálnak. Hanem hogy mire jó ez a mesterség, azt a magunkféle szegény
ember is kitalálhatja. Teszem azt, szép szerivel kivenni valamit olyan
helyről, a mit kinyitni lehetetlen…
Ezt így bizalmasan elmondta Bubenyik néhány helyütt, a hol megálltak,
majd visszakisérte Malinkát a kastélyba, a hol már épen csak őt várták,
hogy tálalhassanak. A méltóságos asszonynak még csak néhány órára volt
szabad felkelni, déltájban visszafeküdt az ágyba s odarendelte az
ebédjét. Malinka úgyszólván megörült, mikor hallotta, hogy az urnő nem
ebédel velök. Óhajtotta ezt a pillanatot, vágyott utána, álmodott róla s
mikor közel jött, megdöbbent tőle. Csak ketten ültek az asztalnál s
Bubenyik szolgált fel, miközben megbiztatta a méltóságos urat: «Minden
jól megy, minden meg van indítva a gyöngy dolgában»; de az kétkedőn
mereszté rá szemeit.
– Nem hiszek a csodákban, Bubenyik. Félek, nagy zivatart zúdítasz a
fejemre és a végén is nem lesz az egészből semmi. Rossz előérzetem van,
nagyon rossz.
Tényleg hallgatag volt és elmélyedő az ebéd folyamán, alig szólt néhány
szót, hirtelen felhörpinté feketekávéját és megkérdezte Malinkát,
szokott-e ebéd után aludni, mert ő maga mindig alszik egy csöppet, csak
épen annyit, hogy a szemét elbolondítja.
– Én sohase alszom ebéd után. Úrnak való az.
– Hát mit szokott csinálni?
– Ha semmi dolgom nincs, olvasgatok. Van a kastélyban bibliotheka?
– Nincs.
– De könyvek mégis csak vannak? Majd keresek magamnak valami olvasmányt.
– Nincs itt egy fia se, barátom; hiszen mondtam már önnek, hogy én az
állatok tanítványa vagyok.
– Akkor hát kérni fogom azt a tót népdalgyűjteményt, a mit útközben
igért méltóságod.
Kopereczky arcza földerült.
– Aha! Igen. Persze. Tudom már. A skatulyáját is önnek igértem. No csak
menjen a szobájába, mindjárt beküldöm.
Csakugyan bement a szobájába, a jó ebéd után végigdőlt nagy lustán a
zöld ripsz diványon s bodor füstöket fújt a levegőbe. Elgondolkozott,
hogy ugyan megérzi-e Koporeczkyné az ő ittlétét! Ő megérezné az ő
helyében. Vajjon milyen lesz a találkozás? Mit fog mondani? Megijed-e
vagy megörül? Feltette e közben magában, hogy történjék bármi, uralkodni
fog a szivén és az idegein. Két termetes macska már akkor ott
vadászgatott az ágy alatt s mereven szegezte mind a kettő a tekintetét a
padlóhasadékra, a honnan valószínűleg a zsákmányt várták, mely oda
menekült.
Malinka unalmában a vadászoknak gibiczkedett, a jóllakott ember
nagylelkűségével legalább elméletben támogatta a falánk macskák
törekvéseit, annyiban, hogy ő is érdeklődéssel, szinte türelmetlenül
várta az egér megjelenését. De hol is lehet, hogy nem mer előjönni a kis
gyáva! Szegény macskák, mennyit kell settenkedniök egy parányi falatért!
Mégis csak jobb főispáni titkárnak lenni.
De alighogy átadta magát a macskákkal való együttérzésnek, midőn kopogás
hallatszott az ajtón és a «szabad»-ra benyitott egy körülbelül a
negyvenes évek tájékán levő, kerek, piros arczú, tömpe orrú paraszt nő.
– Kit keres? – kérdé Malinka.
– Azt a fiatal urat, a ki Pestről jött, gondolom, maga az.
– Hát maga ki?
– Én a kis báró dajkája vagyok, – szólt nyájasan, s megnyálazván ujjait,
kaczérkodón igazította meg homlokán a haját. Az is sárga volt, mint az
odavaló agyagföld.
– A dajka? – csodálkozott Malinka. – Hát mit akar velem? Nem élek én
embertejjel.
– Nincsen nekem tejem, – tiltakozott, kaczéran illegetve magát, – nem én
vagyok a szoptatós; az is voltam már valamikor (s itt mélyen
felsóhajtott), de most én csak az éneklő dajka vagyok. Én dalolgatok a
kis bárónak éjjelenkint, mikor már a Mártha megszoptatta.
[Illustration: – Leány vagyok még, hála Istennek.]
– No és mit akar velem, jó asszony?
– Leány vagyok még, hála Istennek, – igazítá helyre, – Koleszár Mária
hajadon.
– Pedig azt gondoltam volna, tekintve, hogy a mint mondja, már szoptatós
dajka is volt…
– Ejh, hát mi van abban? (Szemeit, melyek nem voltak épen rútak, egy
kicsit lesütötte.) Hiszen maga se pap – tette hozzá – s én se vagyok
apácza.
– Jó, jó, – türelmetlenkedett Malinka mind nagyobb-nagyobb bámulatba
esve, – de mit akar velem?
– Hiszen én is azt kérdezhetném az ifjú úrtól? – S ránézett hamiskásan,
várakozón.
– Én? Semmit.
– Akkor aztán nem értem, miért küldött ide a méltóságos úr?
Aha! Kezdte már érteni Malinka a Kopereczky dévaj tréfáját. Ez lesz az a
népdalgyűjtemény.
– Igen. Gondolom már. Maga sok nótát tud, ugy-e?
– A mi igaz, igaz. Nagy dallos vagyok. Hisz az a mesterségem. Tudok én
minden nótát, a mi csak van a vidéken. Mert mikor még élt az édes anyám,
Isten nyugasztalja, fonó volt a házunkban huszonkét esztendeig, ott
minden nóta megfordult.
Malinka érezte, hogy nevetséges helyzetbe hozta a princzipálisa,
dühöngött is magában ezért (Hanem iszen visszafizethetem én még azt), de
már most legokosabb nem mutatni és a tréfa elől ügyesen, de mégis harag
nélkül kisiklani.
– Tudja mit, Koleszár Mária, én nagyon szeretem a falusi dallamokat,
épen úgy, mint a madáréneket. De a madár ne a kalitkában énekeljen, az
engem nem gyönyörködtet, messziről szeretem hallani, a lombok közül, úgy
a dal is csak a mezőről szép. Menjen hát ki kérem a kertbe és danoljon,
én majd kinyitom az ablakot és úgy hallgatom.
Koleszár Mária megütközött egy kicsit ezen a furcsa kivánságon, de hát
az urak esze mind bolondsággal van megbélelve, egyet perdült tehát
fiatalosan, mint az orsó.
– A hogy akarja, galambocskám.
Ezzel kiszaladt a szobából s nemsokára fölcsendült a kertben az ablak
alatt a különös tót nóta, halk, altató hangon, mint a mezei légy
döngése:
Nem ismerek szebb lányt Plevák Ancsuránál,
Nefelejts szeménél, lenszínű hajánál;
Nem rózsatőn termett, nem liliomsáson,
Az égből esett le valami nyiláson.
Nyilást bedrótozni egy legényt fölhívnak,
Engem, Králik Gyurit, engem, engem hínak…
Jaj, meghalok anyám!…
Mindez természetesen szépnek, gömbölyűnek esik ki tótul, míg ellenben
magyarul csak úgy vasvillával összehánytnak látszik és Koleszár Mária
ugyancsak mélabúsan tudta fújni a haldokló Klárik Gyuri kesergését,
onnan aztán átugrott a Janosik betyár nótáira, majd a katonának
besorozott legények hetyke, vagy borongós lelki hangulatát tolmácsolta.
Ezeken szokott a kis bárócska elaludni. Ha nagyon sír, ezek a
legbiztosabbak… okvetlenül lecsendesedik tőlük, jele, hogy katona lesz
belőle. A tót nép felette változatos dalaiban, nemcsak a szerelmet és a
birkalopást énekli meg, nemcsak a falusi drámákat önti balladákba vagy
románczokba, ezer meg ezer apró baját is szines rímekbe fonja.
Egy vidám vers (melyet Malinka azonnal le is írt magának) a
törvényszékekkel évelődik, hogy t. i. a három fórum háromféle itéletet
hoz a számadó bojtár pörében, felmentőt és elmarasztalót, de mind a
hármat «_a király nevében_».
Ha én király volnék,
Mindég egyet mondanék,
Királynak úgy illik, tralalala;
Össze-vissza én nem beszélnék,
Királynak nem illik, tralalala.
Míg Malinka úr ekképen mulatozék a tót népköltészeten, azalatt Bubenyik
a maga dolgát végezte. Arra számított, hogy azóta a két főkötő-őr, kiket
nem szokott semmiféle hír sokáig elkerülni, meghallotta a vasfúrómester
megérkezését és éles elmével kitalálta, hogy a kék szoba vasládájából a
gyöngyöket akarja kiszedni Kopereczky, azért hozta el a fúrómestert. Azt
is kombinálta Bubenyik, hogy a melyik asszony előbb hallja meg a riasztó
hírt, az rögtön kapja nyakába a kendőjét, napernyőjét és szalad a
másikhoz, hogy a közös veszélyben egy czikóriás kávécska mellett
megállapítsák a csatatervüket. Azért hát ürügyet keresett, hogy a
tanácskozókat meglephesse. Ellátogatott a kertészlakba a kulcsárnéhoz,
elkérni tőle a Sybilla-könyvét (az csak neki volt meg az egész vidéken).
Útközben egy álmot gondolt ki, a mit a Sybilla megfejtsen, leadván róla
a lutriba betendő számokat. De ezekre a hazugságokra nem volt szüksége,
mert a kulcsárné már nem volt otthon. Hm, gondolta Bubenyik, a két
pecsérke már együtt ül, nekem se szabad késni. Ezzel neki kerekedett és
a Muskutyiék pajtája mellett elhaladva, a Prosz-féle
téglaégető-kemenczéknél leereszkedett a Veszelyin János mélységben fekvő
gyümölcsös kertjébe, a honnan már csak egy-két lépés volt a Kopereczky
kapitányné kicsiny kúriája. Kopereczkynének valami különös füve volt
kertjében, annak a gyökereiből, melyek olyan kemények voltak, mint a
szegek, szokás volt a beteg állatok fülébe szúrni egy-egy darabkát, a
mitől aztán megdagadt a fülük (mivelhogy a rossz vér állítólag mind
odagyűlt) és vagy elpusztultak, vagy megéltek, de a fű roppant hírben
állott az egész vidéken és az asszonyság úgy őrizte, mint egy kincset.
Idegen falubeliek két garasért kaptak egy-egy gombostűnyi gyökeret, a
lutheránusok öt garasért, Krapeczen ellenben mind a két
vallásfelekezetnek ingyen járt ki a «mindenható» gyökér, a hogy
nevezték.
Bubenyik tehát azzal a szándékkal kopogtatott be a tekintetes
asszonyhoz, hogy egy kis gyökeret kér, mert az egyik urasági sertés már
két nap óta nem eszik.
A két asszonyság csakugyan együtt ült az asztalnál a vizitszobában,
kávés ibrik és párolgó csészék mellett, mind a kettő rossz hangulatban
volt, a kulcsárné arczát szembetünő sápadtság vonta be, a kapitányné
ajkai pedig idegesen rángatóztak, a mi mindég előfordult, ha valami
belső nyugtalanság kinozta. Az urasági komornyik belépése láthatólag
meglepte őket. Különösen a harczias kapitánynén látszott a zavar.
Halántéka kivörösödött, szemei vésztjóslón meredtek Bubenyikra, majd a
szobaszögletbe tévedt a tekintete, a hol a czirokseprő szokott állni.
De ezt a feltörekvő ellenséges indulatot hirtelen legyűrte a kiváncsiság
(asszonynál ez az erősebb érzés). Vajjon mit akarhat itt Bubenyik? Erőt
vett magán s még szinte nyájasan fogadta köszönését.
– Isten hozta. Hagyja el csak. (Bubenyik t. i. keze után nyúlt, hogy
megcsókolja.) Mi jót hozott nekünk?
Mialatt Bubenyik előadta a beteg sertés dolgát és a mindenható
gyökerekből kért, a kapitányné kedvet kapott tovább tapogatózni a
kulcsárné által hozott hír tárgyában. Ez volt most rájuk nézve a
legizzóbb kérdés. A kulcsárné kisírt szemei, melyek olyan vörösek
voltak, mint egy öreg nyúlé, eléggé mutatták, hogy a faluban szállingó
pletykát a vasfúró pesti emberről, az ő fantáziájuk és kombináló
tehetségük veszedelmes irányban egészítette ki. A mi a falusi parasztok
előtt csak egy érthetetlen furcsaság volt, az a két főkötő-őr szemében
nagyon is reális alakot látszott ölteni. Mindamellett nincsen kizárva,
hogy az egész csak üres pletyka. Talán egy órást hozott magával
Kopereczky, a ki a kastély óráit megjavítja, vagy egy zongorahangolót,
vagy isten tudja kit. Bubenyik azonban bizonyosan tud valamit felőle s
ezt most igazi mulatság lesz kiszedni fortélylyal és keresztkérdésekkel
s meglehet, letörpül üres ostobasággá az egész vészhír, vagy pedig
megerősödik a gyanujuk s képessé teszi őket, hogy valamihez kezdjenek.
– Hát a gyökerekből? Adok, már hogyne adnék, – mosolygott a kapitányné,
– Bubenyiknek még az utolsót is. De üljön le, míg előkeresem és
beszéljen nekünk valamit.
– Nem igen érek rá, csókolom a kezeit, mert megjött ma az úr és
rosszkedvű, mint a pulykakakas. Ha csak egy perczig nem vagyok ott, már
dühöng, ha meg ott vagyok, rajtam tölti a haragját mindenért. Ma, a
miért a kos, mely mindég ott settenkedik körüle, valahogy a lábára
hágott, épen a tyúkszemére, engem pofozott fel, de úgy, hogy még most is
szikrázik a balszemem.
– Bizony nem szépen bánnak magával kedves Bubenyikom, – sajnálkozott a
kapitányné, – másutt a helyét is megfujnák az ilyen embernek, – tette
hozzá, a vén Marczellához intézve szavait.
Bubenyiknek nem volt erre válasza, csak egy mély, fájdalmas sóhaj
röppent el a melléből, de ez is csak kivetett csalétek volt. Rászállt a
kapitányné, mint a légy a beczukrozott légypapirosra. A mint a
mindenható gyökereket kereste az almáriomban, egyszersmind megtalált ott
egy félig telt borospalaczkot és egy tányér töpörtős pogácsát, a mit az
asztalra tett, megtöltvén a borból egy pohárkát.
– No, ugyan kóstolja meg, mit szól hozzá?
Bubenyik a szájába vett belőle néhány csöppet, folytatta, csámcsogtatta
a nyelvén.
– Döfi, – szólt, a fejét is ingatván hozzá, miközben behunyta apró
szemeit és felhajtotta a poharat egészen. – Héha! – kiáltott fel,
jeléül, hogy nagyszerű bor.
– A váczi kanonok rokonom küldte, – dicsekedett a kapitányné és megint
töltött. – No, még egygyel!
– Nem magamféle szegény embernek való, – ellenkezett Bubenyik a fejét
rázva, és különös logikával egy lélekzetre kiürítette megint a poharát.
– Úgy hát megjött az úr? – ereszkedett be a sötét mélységekbe nagy
óvatosan a kapitányné. Egyedül jött?
– Nem biz az. Valami kupczihért hozott magával.
– Miféle fajtájút. Talán kártyapajtást?
Bubenyik a fejét rázta.
– Nem úr az illető, inkább valami mesterember, úgy tudom, úgy vettem ki,
a mint titokban értekeznek, mert előttem is titkolóznak, de nekem is van
eszem, és végre is… szó ide, szó oda, nem azért mondom, hogy egy vagy
más, de (zavartan nézett szét az ajtó felé, aztán a két feszülten
figyelő hölgyön jártatta végig bambának átalakult tekintetét), de izé…
mit is akartam csak mondani… no hát nem kóser ember.
A kapitányné megint töltött a poharába.
– Igyék még, Bubenyik, no még egy kicsikét.
Bubenyik megtörülgette a homlokát és kigombolt a mellényén két gombot.
– Nem, nem, már elég lesz.
– Ejh, ezt a gyüszünyit, a mi még a palaczkban van, nem érdemes már
eltenni.
Bubenyiket meggyőzte ez az érvelés.
– Hallom, – kezdé a nyugalmazott kulcsárné az ő éneklő, kenetes hangján,
– hogy most sok pénze van az új _fispánnak_. (Fispán halcsontot jelent
tótul; a két hölgy így csúfolta új állása óta egymás közt Kopereczkyt.)
– Ki mondja azt? – röhögött Bubenyik. Volt, nincs. A kocsis beszélte,
hogy a kártyában derekasan megkefélték Trencsénben a mult éjjel; azt
mondja, egy fityingje se maradt.
A két hölgy sötéten nézett össze, mintha mondanák: «Jól kombináltunk.»
– Pedig most sok apró pénzre lesz szüksége az installácziónál, – vélte a
kapitányné. – Kiváncsi vagyok, hol veszi?
Bubenyik vállat vont.
– Nem kell félteni az ördögöt, hogy hol talál rossz lelket.
– Hát azt gondolja, valami görbe úton szerez pénzt?
Bubenyik szabadkozott, ő nem gondol semmit, oh, a világért sem, ő csak
azt tudja, hogy teremt pénzt… mert hát no – és hamiskásan hunyorított a
szemeivel, majd igyekezett a beszédet átfordítani más egyébre; hogy
volt-e a méltóságos asszonykának sok almája a kertben? «A mienk férges
volt az idén, – hadarta, – körte pedig épenséggel nem termett!»
– Az ördög vigye a maguk körtéjét, – szólta el magát lázas
türelmetlenséggel a kapitányné, – arról beszéljen nekünk inkább:
kicsoda, micsoda az az ember, a kit magával hozott és mit akar itt?
– Semmit se hallottam, – felelte Bubenyik tartózkodva, – csak azt, hogy
reggel visszautazik. Én is elkisérem Trencsénig. De én majd csak a
Szedres pusztán csatlakozom hozzá. Még ma este valami levéllel küld uram
az ispánhoz és meg van hagyva, hogy ott maradjak éjjelre. Nem értem,
miért kivánja az úr mindenáron, hogy ott háljak, mikor nélkülem
úgyszólván se levetkőzni, se felöltözködni nem tud.
– Hát én értem, – mondá páthosszal a kapitányné és arcza szederjes szint
váltott. – Magát el akarják távolítani! Mert bűntény készül a
kastélyban, érti-e? És nem akarnak tanut hozzá.
– Bűntény! – dadogta Bubenyik, és a szemei megüvegesedve meredtek a
kapitánynéra.
– Bubenyik! – kiáltott fel vibráló hangon a kapitányné. – Rettenetes
dolog készül. Az éjjel a kastélyban fel fogják törni a vasládát és
kiveszik belőle a fekete gyöngyöket. Az a pesti ember töri fel, azért
hozta, és magát azért küldik el a pusztára.
Bubenyik a fejére ütött, mintha csak most eszmélne.
– Hogy a gyöngyöket… hogy kiveszik, feltörik a vasládát? – dadogta, mint
a felrázott holdkóros.
– Mi lesz velem? – tördelte a kezeit Mutnyánszky Marczella.
A kapitányné mintegy kimerülve a szörnyű esemény előtárása által, egy
nagy karosszékbe rogyott s arczát kezeibe temetve sopánkodott:
– Meglop minket. Kiveszi a szájunkból azt az utolsó kenyérkét. Hát van
Isten, Marczella? Oh, szegény Orsolya néni, szegény Orsolya néni, volt
miért gyűjtened e csodaszép gyöngyöket! Tudom, hogy megfordulsz a
sírodban!
– De honnan tudja ezeket a méltóságos asszonyka! – hüledezett még egyre
Bubenyik.
– Honnan? Honnan? Tudom, mert tudom. Mondjuk, hogy magától Orsolya
nénitől tudom.
– Ki az az Orsolya néni?
– Az ősanyánk, Bubenyik, a ki Róbert Károly idejében élt, a ki a
gyöngyöket gyűjtötte.
– Hát hány éves a méltóságos asszonyka? – csodálkozott Bubenyik.
– Ejnye, maga szemtelen! – esett ki a sodrából a kapitányné. – Asztalt
tánczoltattunk és az asztalban megjelent az ő szelleme, az árulta el
nekünk, hogy mi fog történni. Igaz-e, Marczelka?
A vén szűz rábólintott a hirtelen előrántott hazugságra, Bubenyik pedig
ájtatosan vetett magára kereszteket.
– Most értek hát én mindent, – eszmélkedett a komornyik. – Most lesznek
előttem világosak némely elejtett szavak, melyeknek az értelmét
félremagyaráztam… (Röstelkedve csóválta a fejét.) No már nagy birka
vagyok. Ej, ej!
– E szerint mégis hallott valamit?
– Tetszik tudni, afféle félmondatokat, mikor megleptem őket beszélgetés
közben a pesti emberrel s mikor hirtelen elhallgattak.
– Például? – kiáltá mind a két nő egyszerre.
– Hát például egy perczre azt hittem, hogy fogorvos az idegen, mert az
uram így szólt: «Csak egy kell, csak egy is elég volna», mire az idegen
közbevágott: «Eh, bolondság, ha már itt vagyok, vegyük ki mind a
négyet.» Az uram erre azt kérdezte: «Nem jó volna betenni helyükbe
hamisakat?» Mire ő megint azt felelte: «Minek? Olcsóbb a semmi.» Mondja
már most a méltóságos asszonyka, nem azt kellett-e hinnem, hogy a báró
úrnak négy rossz foga van, de csak egyet akar kihuzatni, a fogmester
pedig arra kapaczitálja, hogy ki kell húzni mind a négyet és ne tetessen
helyükbe hamisakat, mert olcsóbb a semmi?
Az asszonyok majdnem sírva fakadtak e leleplezésre. Oh, hiszen ez
teljesen világos! Nekiestek szellemi ollóikkal, mint egy eleikbe
teritett szövetdarabnak, fölszabták, ízekre szedték, megkrétázták,
kigömböstűzték, azután megint összeférczelték, minélfogva a következőleg
nézett ki: Kopereczkynek csak egy gyöngyre van szüksége ez idő szerint,
de a vasfúró ember ki akarja venni mind a négyet. Kopereczky bele is
megy ebbe, de fölveti a kérdést, nem kellene-e hamis gyöngyökkel pótolni
a törvénytelenűl kicsenteket? Mert Kopereczky gyáva és fél, hogy a
főkötő-őrök megszimatolják a dolgot, meg fogják akarni nézni a
gyöngyöket és nem találván ott, bajt csinálnak, a vasfúró mester ennek
ellenében figyelmezteti, hogy legjobb, ha már semmi sem lesz a ládában,
mert a hamis gyöngyök után még azon túl is fizetnie kellene a
főkötő-őröket, holott a semmi teljesen megszünteti a kulcsárné és a
kapitányné évi díjazását, a semmi tehát olcsóbb. Igaza van az
imposztornak, hogy a mennydörgős istennyila üssön bele, még naplemente
előtt!
Bubenyik azonban már nem várta be ezt a fejtegetést, neki sürgős dolga
van, már ezért is kikap otthon; ajánlotta magát s hazament, – a nélkül,
hogy a mindenható gyökerekből vitt volna. A két asszony annyira elmerűlt
a szőnyegen levő kérdésbe, hogy voltaképen észre se vette a Bubenyik
távozását, még kevésbbé azt, hogy a gyökereket elfelejtette.
A kapitányné lihegett a haragtól s rikácsoló hangon tört ki:
– No Marczella, hát már most mit csináljunk ezekkel a tolvajokkal? Ne
pityeregj nekem itt, hanem beszélj!
– Mit gondol a báróné?
– Azt gondolom, hogy odamegyek és összetöröm a gazembert, így ni.
S ezzel megfogta az ibriket az asztalról s a padlóhoz vágta, hogy ezer
darabra tört össze.
A kulcsárné ellenkező nézeten volt.
– Jézus Mária! Ne jöjjön olyan nagy indulatba, lelkem báróné, mert árt a
drága egészségének és csak kárát valljuk, ha az első haragunkat
követjük, tessék elhinni. Itt van mindjárt az ibrik és következik a
többi kár… Mert ha odamegy a báróné a kastélyba és akármilyen patáliát
csinál is, meglehet, megfélemlíti a fispánt, a míg ki nem teszszük a
lábunkat, de mihelyt kiteszszük, csak megint beáll az a kérdés, hogy
honnan vesz pénzt az installáczióhoz s bizony kiszedi a gyöngyöket, ha
egyszer hozzá készült.
– Mit? Hogy kiszedi? Azt szeretném én látni. Nem félek én a magam
igazában senki fiától, ha olyan szakálla van is, hogy a térdéig ér.
Leülök a vasládára és ha én egyszer megkötöm magamat, el nem mozdulok
onnan, ott ülök, ott alszom rajta éjjel-nappal, míg csak el nem
takarodik innen a czinkosa, a pesti betörő. Hát mit csinálhatnak velem?
– Hm. Nem ér az semmit. Egyszer csak mégis megúnja a báróné, mert az
embernek gyomra is van és a láda nem ad enni, mégis csak nem ülhet rajta
örökké és mihelyt otthagyja, mindjárt szabad lesz a vásár. Én a magam
részéről legokosabbnak tartanám, ha hagynók a bárót, tegyen, a mit akar.
Viseljük magunkat úgy, mintha semmit se tudnánk, mert akkor ő is úgy fog
viselkedni, mintha semmi se történt volna és fizeti az évjáradékainkat.
– No persze! Hallgassunk úgy-e, mint a siket disznók a rozsban? Nem.
Soha!
– De nézze a báróné, a hamis gyöngyök nekünk tulajdonképen csak annyit
érnek, mint az igaziak.
– Nekem nem, – fortyant fel kevélyen a kapitányné, – mert engem nem csak
a pénz köt a gyöngyökhöz, hanem a családi kegyelet. Én magam is
Kopereczky vagyok, még pedig kétszer Kopereczky, a férjem után is. Nekem
a szivem is fáj. Aztán meg hiszen hallotta, hogy talán nem is fogják
helyettesíteni a gyöngyöket semmivel.
– Mindegy, csak soha ne nézzünk bele a ládába. Sőt ez lesz a nyugodalom,
mert soha többé nem fog minket zaklatni. Még kevésbbé fogja beszüntetni
az évjáradékot, mert akkor be kellene vallania, hogy feltörette a ládát,
– a mi egyenesen kriminális ügy.
– Úgy ám, de az emberek halandók, hátha elviszi az ördög, – ellenveté a
kapitányné, – és bár csak vinné már, akkor a hagyatéki leltárnál kisül a
láda üres volta s magától szünik meg a mi járadékunk. Nem ért maga
ezekhez a dolgokhoz. Képzelje csak el a mi helyzetünket galambocskám
Marczelka, hogy fogja az magát kivenni az Isten előtt, ha mi, a kik
eddig mindenképen átkoztuk Kopereczky Izraelt, most egyszerre imádkozni
kezdünk az életeért. Nem, nem, én nem kompromittálom magamat.
A kulcsárné kedvetlenűl csapta le kötését kosarába, épen felelni akart,
midőn kopogtatás hallatszott az ajtón és újra belépett Bubenyik, nagy
vigyorgással, hogy itt felejtette a gyökeret.
– Az a bor megbolondított egy kicsit. De talán rosszkor is jöttem…
– Nem épen, de… dehogy, – hebegte a kapitányné, oly zavartan, hogy csak
megerősítette azt, a mit tagadott.
– Hiszen tudom én… és már megyek is… Természetes az, kérem alásan, hogy
ilyenkor, veszedelem idején, a kiket illet, megbeszéljék a dolgaikat.
Bocsánatot kérek, hogy visszaszaladtam és zavarom. Mert tudom én, hogy
zavarom. Hiszen van nekem szivem (és itt egészen elérzékenyült Bubenyik)
és ha tudnék segíteni, a lelkemet is kitenném. És hát, hopp, (a
feltalálók hirtelen örömével petyegette meg ujjait) tudnék is valamit,
ha a méltóságos asszonykának négyszemközt mondhatnám meg.
A kapitányné kikisérte Bubenyikot a pitvarba, hol az óvatosan
körülnézett, mintegy megijedve egy lugzókádnak a folytonos csöpögésétől,
mintha azt hajtaná valaki: «poty, poty» (a mi annyit jelent tótul:
gyere, gyere). Meggyőződvén, hogy nem emberi hang, egész közel hajolt a
kapitányné sárga arczához, úgy hogy az finom orrával kiérezte a szájából
kiáradó pálinkaszagot, a mi roppant csodálkozásba ejtette, mert hiszen
Bubenyik bort ivott (ha csak azóta nem volt a kocsmában), de mindez csak
sokkal később jutott eszébe, mert most kizárólag az foglalkoztatta, a
mit Bubenyik megsugott.
– Én ismerem otthon a helyzetet s adok egy jó tanácsot a méltóságos
asszonynak, de soha senkinek se tessék megmondani a kútforrást.
– Hogy gondol olyat, kedves Bubenyik, az Isten szerelméért?
– Tessék oda menni az uramhoz és felajánlani önként egy gyöngynek a
kiadását, biztosítom, hogy megelégszik vele és rögtön elküldi a pesti
embert.
– Azt gondolja? – dünnyögte a kapitányné, hálás szempislogással.
– Jót állok a fejemmel. Mert a báró gyáva elkövetni a merényletet, csak
a kényszer viszi rá. Hisz azért izgatott egész nap, mert fél. A három
gyöngy e szerint megmarad, s ha a prágai örökséget átveszi, a mi kis idő
kérdése, annyi pénze lesz, mint a polyva; idők végéig nem szorúl rá a
megmaradt három gyöngyre. Különben nem szóltam semmit, nem tudok semmit.
Csókolom a kezeit, méltóságos asszonyka!
Kopereczky majdnem az egész délutánt a parkban töltötte, hol kőművesek
dolgoztak. A Kopereczky-Noszty kettős czímert, melynek kőkoczkáit és
ábráit trencséni mesterek faragták, kellett a kastély homlokzatára
fölilleszteni két ágaskodó oroszlán közé. Gyönyörű lesz az, ha elkészül!
Nagy érdeklődéssel nézegette az előkészületeket, midőn jelentették neki,
hogy a kapitányné és a kulcsárné várják a nagy teremben.
Szive nagyot dobbant. Szepegve rossz sejtelmek közt ment be, gondolván,
hogy Bubenyik már megbolygatta a két hölgyet és most itt szörnyű
jelenetek lesznek; de mennyire elbámult, midőn nyugodt arczokkal találta
magát szemben. A kulcsárné pláne kezet akart csókolni, a kapitányné
pedig ekképen kezdé:
– Kedves Izrael öcsém! Tudjuk, hogy neked most sok költséged lesz új
állásodban, melyben reméljük, fényt fogsz deríteni családodra. Azt
gondoltuk, hogy dicsőült jó anyád szellemében cselekszünk, ha magunk
jövünk ide megkérdezni, hogy nem kivánsz-e nyúlni a gyöngyökhöz?
Kopereczky azt hitte, hogy vagy ő bolondúlt meg, vagy a kapitányné, vagy
pedig valami bohókás álom űzi vele a játékait.
Kopereczky annyira elérzékenyült e szavakra, hogy odarohant a trabális
öreg hölgyhöz, megölelte, magához szorongatta.
– Ah, moja zlata nyanyika! (Oh aranyos nénikém) Milyen édes, jó szived
van. És pacsi magának is, Marczelka asszony!
– Jaj, ereszsz el Izrael; jaj, minden csontomat összetöröd. Eredj már,
ne okoskodj. Lenmag-kötés van a gyomromon, mind összerontod. Mit
nyulkálsz a testemhez! Bizony Isten, még kellemetlenebb a szereteted,