A Noszty fiu esete Tóth Marival (1. kötet) - 04

– Már el van igazítva.
– Ne tréfálj, kérlek, hanem add ide az izét, a borítékot, elhoztuk a
pénzedet, köszönettel.
– Ismétlem, már rendben van. A váltót ezelőtt egy negyedórával
bemutattam az ezredesnek. Onnan jövök most.
– Azt a gazságot csak nem tetted meg? – hebegte a hadnagy elhalványodva.
– Ugyan ne tetesd magad, – tört ki Kozsehuba haragosan, mintha nem
tudnám, hogy össze voltatok beszélve, hogy az ezredes is csak olyan…
olyan lump («mint te») – akarta mondani, de a hadnagy vérbenforgó
szemeit látva, megenyhítette, mint a többi lumpok.
A hadnagy hozzáugrott és felemelte a kezét, hogy arczul üti.
Az öreg Noszty elébe állt, nem engedte.
– Te gazember, – sziszegé a hadnagy és reszketett a dühtől.
– Így beszél egy váltóhamisító egy becsületes emberhez, –
méltatlankodott Kozsehuba.
– Vigyázzon fiatalember, türtőztesse a nyelvét, inté tárgyilagos
magaslatról az idősb Noszty. Ne ingerelje. Nem látja, hogy kard van az
oldalán? A helyett, ha már megcsinálta a bonyodalmat azzal, hogy be nem
várt bennünket, hanem úgy viselkedett, mint egy Sylock, segédkezzék a
kibontakozásban. Hát lássuk csak. Ön bemutatta a váltót az ezredesnek;
mit csinált már most az ezredes?
– Az ezredes kifizette a váltót.
– És mit mondott?
– Azt mondta rá, hogy ő írta alá.
Apa és fiú mély csodálkozással néztek össze.
– Menjünk, – szólt az öreg, – itt többé nincs semmi keresetünk.
– De engem ez az úr megsértett! – dühöngött a hadnagy. – Ez vért kiván.
– Eredj a pokolba, az igazat mondta.
Erővel kituszkolta fiát a szobából, mire az megelégedett vér helyett egy
gőgös, lesujtó tekintettel.
– Eredj már, kérlek, itt úgyis borzasztó a festék-szag.
Az ajtók tényleg újonnan voltak festve és a hadnagy hozzá is súrolódott
az egyikhez, mire dühösen rúgott egyet a pitvarajtón s tisztogatni
kezdte a festékhez ért kardbojtját.
– Nem árt már annak semmi, – sóhajtott az öreg, – be van az már
piszkolva a nélkül is.
Túl a kapun tanácstalanul álltak meg.
– Hát már most mit tegyünk, apám? Hová? Merre?
Az öreg a gondolatait igyekezett rendbeszedni.
– Az ezredes kétségen kívül gavallér ember. Az szép tőle, a mit tett.
Nem akart elejteni, megmentette az életedet. Fizetett ezért ezer
forintot. Nem akarta, hogy a világ megtudja, ki vagy, de ő maga már
tudja. Mit lehet tehát ebből konstatálni? Azt, hogy úriember és
jóakarattal viseltetik irántad. A katonák többnyire jószivű emberek. Kár
azokat bántani. De ez más blattra tartozik. A fő az, hogy a konkrét
esetből szűrjük le a kardinális alaptételeket, a melyek aztán
eligazítanak a teendőinkben. Első dolgunk kipuhatolni, hogy ez a
jóakarat mekkora és mennyire aknázható ki? Ez az egyik. Mert ha nagyon
erős a jóakarata, akkor el lehet talán végkép simítani a dolgot. Azonban
azt is konstatáltam, úgy-e, hogy úriember. Ez a második. Itt megint az
áll elő, hogy nagyon úriember-e, vagy csak afféle úri svádájú jó bácsi?
Mert, ha nagyon úriember, akkor nem engedi elsimítani azt a disznóságot,
a mit elkövettél és nem öl meg ugyan, de megszabadítja tőled a
tisztikart. No, ne szólj közbe. Hiába csikorgatod a fogadat. Mert apád
vagyok, de nem akarok szamár lenni s úgy okoskodom a dolgok fölött, a
mint hideg észszel kell. Ezekhez képest tehát tisztán áll az én
feladatom. Most te eredj a hugodhoz a vendéglőbe, vigasztald meg és
rendeljetek nekem is ebédet, én pedig sietek az ezredeshez, megköszönöm
az eljárását, kifizetem, magamhoz veszem a váltódat és a mit meg lehet
csinálni a javadra, azt megcsinálom. Csak azt mutasd meg, hogy hol
lakik.
Ezzel aztán az öreg Noszty elindult jobbra, a hadnagy balra és csak az
ebédnél találkoztak, a mikor már ott ült az asztalnál Kopereczky is.
Lábainál a kos feküdt s ő annak a gyapjas hátán melegítette a lábait,
mert úgymond, ilyenkor őszszel, mikor még nem fűtenek s könnyen fölfázik
az ember alulról, lábmelegítőnek használja a kost, téli vadászatoknál
pedig megbecsülhetetlen. Ugyan tegye csak fel rá a lábacskáit, Vilma
kisasszony! Az imposztor így akart gyönyörködni ingerlő lábformákban és
bokákban.
Az öreg úr viseletéből semmit se lehetett leolvasni, mintha érczből
volnának arczvonásai. Jóízűen evett, fesztelenül csevegett
Kopereczkyvel, a mit jó jelnek vett a hadnagy, hanem azért mégis
furkálta a bizonytalanság s nem birta sokáig megállni, hogy egy
jelentőségteljes oldalpillantással meg ne kérdezze:
– Mi van az illetővel, apám uram?
– Nagyon úriember, – felelte az apa egész közömbös hangon. (Oh, ezek a
politikusok! Hogy tudnak magukon uralkodni!)
– No, hogy dagadjon meg, – gondolta magában a hadnagy elszomorodva.
Képzelhetni, milyen unalmas volt neki most végig hallgatni a Kopereczky
széptevéseit, parlagi bókjait, vaskos tréfáit és kijelentéseit. Épen
magyarázta, hogy ő sohasem hallgatott a tanítóira, mindent az állatoktól
tanult, a mit tud.
– Talán a kos is valami professzor-féle magánál? – csipkedte Vilma
kisasszony.
– Valóban az. Ő türelemre tanít engem, mint a hogy a méh, mely a
takarékpénztári épületen van, a gyűjtésre és szorgalomra emlékeztet. Én
az állatok tanítványa vagyok és ez egyik legfőbb büszkeségem.
A hadnagy kiváncsian nézegette a kost, jó volna most eltanulni tőle a
türelmet, mert ugyancsak türelmetlenül várta az asztalbontást, míg végre
okos szót válthat az apjával.
– Mit végeztél?
Az öreg úr kivette nadrágzsebéből a kettérepesztett váltót és átadta.
– Ezt elhoztam, – mondá, – a becsületet tehát úgy a hogy, megmentettem,
hanem az angyalbőr elveszett.
– Hogy érted azt?
– Úgy, hogy a váltómanipulácziódról csak két ember tud. Az egyik az
ezredes, a ki sohase fog arról szólni, a másik pedig Kozsehuba, a ki
talán szólni fog róla, de ez csak pletykaszámba esik. Mindamellett ez
legyen az utolsó botlásod ezen a téren, mert ez nagyon csunya és
veszedelmes dolog. A mi pedig a legközelebbi teendőket illeti, eredj fel
a szobámba és írd meg a lemondásodat, az ezredes követeli, hogy le a
mondurral, lépj ki a hadsereg kötelékéből, azután pedig csomagolj,
megyünk haza. S ha nagyon tapintatos akarsz lenni, kezdj köhögni, mert
egészségi okokból jösz; a felvidéki éles levegő megtámadta a tüdődet.
Így folyt és így végződött a Nosztyék felvidéki kirándulása. A legszebb
hadnagyot elvitték Trencsénből, a mi azonban nem hagyott nagyobb űrt a
kis tót városban, mert más hadnagy jött a helyére. Velkovics Rozália
sírt, a hol nem látták, egy csomó hitelező pedig káromkodott, a hol
hallották. Még egy darabig irkáltak utána, hol neki, hol az apjának, de
miután választ nem kaptak, elmaradoztak apránként, mint a darazsak az
elvirágzott fától.
Innen-onnan végkép is elfeledkeztek volna róla, ha Kopereczky nem járna
egy idő óta annyit Budapestre s nem hozna róla némi híreket, hogy
köhécsel, hogy azért hagyta el a katonai pályát, majd meg hogy vért
hány. («A mi vérünk az, a mit hány» – sopánkodtak a hitelezők) Némelykor
Velkovics Rozáliának is hozott valami üzenetet tőle s akkor rendesen
elpirúl vagy elsápad.
Ebből aztán kombinálni lehet, a ki akar. Hanem abból is lehet
kombinálni, hogy valahányszor Kopereczky Budapestre megy, mindig
találkozik Nosztyékkal. Sőt itthon is sokat gondol rájuk, mert a mi
galóczát fognak a Vágban s a mi vadkecskét lőnek a krapeczi erdőben, az
mind Noszty Pál czímére megy a fővárosba.
S hova-tovább mind több-több gyanus jel gyűlik össze. Az ősi
bagolyfészket, a krapeczi kastélyt javítani kezdik tavaszkor, a
bozóttal, farkastejjel, labodával fölvert kertet parkirozzák, utakat
csinálnak, exotikus bokrokat ültetnek. Valami fő a Kopereczky fejében,
meglássátok.
Hát az főtt benne, hogy egy félév mulva azzal állított be Pesten az öreg
Nosztyhoz, a hol különben gyakori vendég volt egy idő óta, hogy a
terminus lejárt, eljött a kétezer forintért és elhozta a zálogot.
Noszty Pál tréfára fogta a dolgot.
– Te is mindig olyat kérsz, a mi nincs. Várj kérlek őszig, míg a
viczinálisomból pénzt tudok összeütni.
Kopereczky megrázta a nagy fejét.
– Én bizony nem várok egy napot se. Előre megmondtam. Vagy fizess
rögtön, vagy pedig viszem a zálog eredetijét.
– Miféle eredetijét?
– Vilma kisasszonyt. No, mit bámulsz úgy rám, mintha meg akarnál enni?
Vagy a pénzt, vagy a leányt, így volt az alku.
Noszty arcza olyanra gömbölyödött ki, mint a császárzsemlye.
– Hát iszen jól van, csak ne kiabálj annyira! Azért kár olyan lármát
csapni, hogy a cselédek azt hiszik, verekszünk. Hiszen a mi Vilmát
illeti, megkapod tőlem ingyen is, sőt tartom szerencsémnek. Mért nem
szóltál már előbb, hogy szereted? Hát így szokás nálatok leányt kérni?
– Ej, te azt nem érted, – s fitymálólag intett a kezével. – Tudom én,
mit csinálok. Mert úgy van az bátyácskám, vagyis rectissime, kedves
apósocskám, hogy az öcsém János, IX. János, megkért a boldogult apámuram
kivánságára feleségül egy Abaffy kisasszonyt Liptóból, nem is szerette
pedig. Az Abaffy leány kosarat adott neki. János öcsém épen olyan
szerény, szégyenlős ember volt, mint én, a kosarát annyira restelte,
hogy beugrott a Vágba és belefult. Ezt meg aztán az apám vette a szivére
és a halálos ágyán megeskettetett engem, hogy sohasem kérem meg a kezét
anyától született teremtésnek. Ezért nem házasodtam ekkoráig. Mindig
vártam, hogy valaki rám köti magát, valami olyan módon, a hogy az a
regényekben előfordul, de az ördögnek se kellettem. Hát értesz most
engem, ha én a zálogot követelem.
Noszty melegen megrázta a kezét és megölelte.
– Látom, Kéti fiam, hogy a formulák embere vagy. Ezt szeretem. Ezzel
Magyarországon még sokra lehet vinni. Jövőd van, Kéti. Olyan főispánt
csinálok belőled, mint a pinty. De igazán szereted a leányomat?
Kopereczky csak a szemeivel hunyorított s bágyadtan leeresztette kezeit,
mint a meglőtt bagoly a szárnyát.
– Hát Vilma szeret-e?
Kopereczky az égre nézett merengve.
– Azt csak az Isten tudja, – sóhajtá.
– Nos akkor eredj, beszélj vele!
Búsan rázta meg fejét.
– Ez az, a mi nem lehet. Hisz az megkérésszámba menne és még kosarat is
kaphatnék. Isten ments attól, hogy én szóljak. Inkább a nyelvemet
vágatnám ki. Én csak passive viselkedhetem. A mit megfogadtam,
megtartom. Nem vagyok én politikus. Én az állatok tanítványa vagyok.
– Pedig úgy beszélsz, mintha a jezsuitáké volnál.
– Neked kell elcsinálnod a dolgot, – követelte Kopereczky, – vagy pedig
fizesd meg a kétezer forintot és akkor itt a medaillonod, én pedig
megyek szerelmi bánatomban egyenesen a Dunának, hadd lássa az apám
szelleme az égből, hogy a kosarat ki lehet ugyan kerülni asszonyi
dolgokban, hanem a vízbefulást nem.
– No hát csak ne menj a Dunának, hanem eredj szépen a vendéglődbe és
jöjj el este; addig én megpróbálom kiegyengetni az utat.
Így mesélik ennek a leánykérésnek a részleteit a Noszty-rokonság sósabb
nyelvű tagjai.
Kopereczky állítólag megjelent este a Nosztyék lakásán. A képviselő
azonban a klubban volt, Feri pedig a szinházban. Vilmát egyedül találta
nagynénjével, özvegy Ilvánczyné született Noszty Erzsébettel, a ki a
háztartást vezette fivérénél.
Nyomasztó hangulat támadt beléptével. Vontatottan indult meg a társalgás
s minduntalan megakadt. A hölgyek hímzéseik fölé hajoltak, Kopereczky
pedig a családi képeket látszott nézegetni. A néma időközökben hangosan
ketyegett a fali óra, mint egy szorongó szív. Hol a nagynéni, hol Vilma
kérdezett valami nagyon közömbös dolgot, a mire szórakozottan felelt
Kopereczky; ügyetlen, elfogult volt, mint egy diák, mintha valami
leszorítaná a nyelvét, miközben szelíden, reményteljesen függeszté
szemeit Vilmára, mint a mesékben a kővé vált lovag, kit a csillaghomlokú
királykisasszony egy varázsszava van hivatva megeleveníteni.
A nagynéni a kos után tudakozódott.
– A kost tetszik kérdezni? Sajnos, nem akarják a vasúton felvenni kutya
gyanánt, azért nem hordhatom magammal. Ilyenkor otthon legel a krapeczi
kertemben.
– Zöld-e már maguknál a természet?
– Oh igen. A krapeczi kertemben már virágoznak a baraczkfák és az
orgona-bokrok.
A krapeczi kert jó thémának igérkezett. Elmondta, hogy újonnan rendezte
az ősi parkot és renoválta a kastélyt. Gondolta magában, utat egyenget
Vilmának, hogy minden szemérem nélkül elejthessen itt egy melegebb vagy
jelentősebb czélzást, ha ugyan tartogat ilyet számára. De Vilma egy
csöppet se látszott érdeklődni a krapeczi kastély munkálatai iránt,
pedig tudhatja már apjától, hogy azok az ő kedvéért folynak.
Kopereczky elkomorodott. Legalább annyit kérdezhetett volna, hogy miért,
kinek újíttatja a kastélyt s ebből olyan szépen, illedelmesen
következhetett volna a többi.
Nagy zavarában most már ő kezdett fölvetni thémákat, idegesen nézegetve
óráját.
– Nem mondta Pali bácsi, hogy mikor jön haza?
– Az a «mesterek»-től függ. Tudja, azoktól a mesterektől, a kik a tarokk
végén még visszatartják az urakat.
Ösmerem ezeket a mestereket.
– Biz azok épen olyan bizonytalanok, mint általában a magyar
mesteremberek.
– Akkor én talán be sem várom Pali bácsit, – nyöszörgött elkeseredve.
– Minek siet, mikor olyan jóizűen beszélgetünk? – jegyzé meg csipősen
Vilma.
Kopereczky felállt és elkezdte lassan felhúzogatni a keztyűit.
– Nem hagyott hátra az öreg úr valami nekem szóló üzenetet?
– Nem.
– Sem nem szólt önnek valamit felőlem?
Vilma ma minden gonoszságát előszedte a szerencsétlen báró
megkinzásában.
– De igen. Megálljon csak. Mi is volt? (Úgy tett, mintha elfelejtette
volna.) Ahá, tudom már. Azt mesélte nekem, hogy ön házasodik. Igaz?
– Nem hitte?
– Persze hogy nem. (Felbiggyesztette ajkait, gúnyosan mosolygott,
miközben három szemvesztő gödröcske támadt szép arczán, egyik balról,
másik jobbról, a harmadik, a legellenállhatatlanabb, az álla közepén.)
Hogyan, ön, az állatok tanítványa? Hiszen ez nagy következetlenség
lenne, az állatok nem választanak hitvestársat, hanem csak úgy élnek, a
hogy jön.
– Vilma! Ejnye Vilma, – intette a nagynénje.
– Az nem áll, kérem, mert a gerliczének párja van, a papagály pedig örök
szövetséget köt a himjével, – disputált Kopereczky. – A házasság
alapgondolata kétségtelenül megtalálható az állatoknál.
– No hála Istennek, csakhogy ráakadt!
– Egyebet nem mondott az uraatyja?
– Dehogy nem. Azt is mondta, hogy engem akar feleségül venni.
Olyan közömbös, fáradt hangon, szinte fitymálva szólt, hogy Kopereczky
hátgerinczén halálos hideg futott végig.
– És mit felelt? – motyogta tompán, szinte elhalón, s még a szemeit is
behúnyta, mint egy halálra itélt, a kit most mindjárt szíven lőnek.
Vilma nagy figyelemmel igyekezett egy finom selyemszálat átbujtatni a tű
fokán.
– Azt mondtam, – szólt lassan, vontatottan, miközben ásított egyet, –
hogy hozzámegyek.
– Vilma, édes Vilma! – kiálta Kopereczky elérzékenyülten feléje rohanva.
– Én vagyok a világ legboldogabb embere.
– No no no, azért csak ne taszítson fel! Ejnye Kopereczky! Ereszszen el!
Maga szemtelen!
– Oh Vilma, Vilma! – lihegett lázasan. – Hát így szokás igent mondani?
Vilma az ölelés elől a nagynénje háta mögé menekült s onnan felelt fel,
mint valami bástya mögül.
– Hát így szokás úri kisasszonyt megkérni?
– Bocsássa meg nekem, hiszen tudja, hogy én az állatok tanítványa
vagyok. – Hiszen Vilma tudta is, de ő meg a Sacré cœur-ök tanítványa
volt, a hol Anselma nővértől azt az aranytanácsot tanulta, hogy a ki
gyalog van, az ne válogasson a hintókban, hanem üljön fel mindjárt az
első kinálkozó járműre.


NEGYEDIK FEJEZET.
(Néha a szerencse Istenasszonya ellen is sequestrumot lehetne kérni.)
Beavatott nyelvek így adják elő ennek a házasságnak az intim részleteit
a burleszk komikum mártásában. De ha így volt is, nem lehet érte senkit
megróni. Ki-ki úgy szerez feleséget vagy férjet, a hogy tud. Legalább
már ez ne történjék egyformán. A többi aztán úgyis chablon. A
mézeshetek, a háborús esztendők, a válás, vagy az összetörődés.
A mi Kopereczky házasságát illeti, azt bizony se a Kopereczkyek nem
irigyelték, sem a Nosztyak. A Nosztyak azt állították, hogy Vilma különb
szerencsét is tehetett volna; a Kopereczkyek pedig azt hajtották egyre,
hogy a senior-jelölt bolondot csinált, olyan leányt hozva a házhoz, a
kinek nincs a rajta levő ruhán kívül egyebe.
Hát a nexus kutya?
Kopereczky maga is restelte, hogy neje nem kapott rendes kelengyét s nem
győzte mentegetni a látogatók előtt ezt a dolgot.
– Magam kértem az apósomat, hogy ne vegyen semmi lim-lomot. Nem fér ide
be már egy bútordarab se. Ezeket az ősi székeket, szekrényeket pedig ki
nem dobálom, még ha színarany bútorokat hoz is Vilma. Nem én,
becsületemre mondom.
Hát ez igaz lehet, de egy bútordarab mégis csak befért még (pedig nem
volt ezüstből), egy bölcső, a mibe a gólya egy év alatt egy kis
Kopereczkyt hozott, a kit természetesen Izrael Izsák névre kereszteltek.
Ugyanaz nap észrevette a halál, hogy a Kopereczkyek létszámán most már
semmit se ront, lenyisszantotta kaszájával a senior Kopereczkyt
Meránban; este jött meg a távirat Krapeczre s most már nemcsak apa lett
Krapecz ura, de egyszersmind gazdag főúr.
A keresztelőre feljött Krapeczre az öreg Noszty is s a díszes ünnepély
után félrevonta a vejét és így szólt hozzá bizalmasan:
– Szoktál te lapokat olvasni?
– Minek volna az nekem? – csodálkozott Kopereczky.
– Ha lapokat olvasnál, akkor tudnád, hogy a bontómegyei főispán
megbukott. Nagy visszaéléseket fedeztek fel az ottani
folyamszabályozásnál s a főispán volt a szabályozás kormánybiztosa.
Buknia kellett. Most aztán tegnapelőtt félre hítt a miniszterelnök, mint
a legöregebb és legbefolyásosabb bontómegyei képviselőt, hogy ajánljak
neki valakit, vagyis hogy gondolkozzam egy pár napig s ha megfelelő
férfiút találok, a kit az úgynevezett Noszty-klikk elfogad a megyében,
azt ő ki fogja neveztetni.
– Mit bánom én azt.
– De nem úgy van az hékás, mert én tégedet akarlak ajánlani.
– Csak nem? – lihegte Kopereczky és csupa ragyogás lett az arcza.
– És miért ne, ha szabad kérdenem?
– Köszönöm, kedves apa – szólt ellágyulva – de meg tudok-e én annak
felelni?
– Elég jól áll rajtad a mente, elég ravasz vagy és most már elég
vagyonod is lesz hozzá.
– Épen az a kérdés. Félek, hogy a prágai örökség dolgában perbe fog ez a
hóbortos Izsák Izrael s a pör évekig elhúzódhat, már pedig az ördögnek
nőjjön a fű, ha a lovak megdöglenek. Szóval nem lesz pénzem, nem
mozdulhatok.
– Ebben az esetben még jobban elkél a főispánság. Ha meglesz a prágai
vagyonod, akkor mint rang és méltóság becses, ha nem lesz meg, akkor
mint kenyér is jó, mert össze van vele kötve a vízszabályozási
kormánybiztosság, vagy kilenczezer forint össze-vissza.
Kopereczky a szájával csettentett.
– Te vagy a legédesebb após a világon!
– Ne itélj kérlek hirtelen, mert ennek az én ajánlatomnak ára van.
– És az?
– Hogy te meg a sógorodat teszed úrrá.
– Már mint Ferit? Hm, az nehéz sor.
– Meg kell lenni.
– Hivatal?
– Dehogy. Nincsenek olyan hivatalok a világon, az irországi
alkirályságot kivéve. Dinasztát akarok csinálni Feriből, nagy urat.
– Akkor hát szoknya?
– Az.
– Kinéztél valakit?
– Megvan s neked és Vilmának kell nyélbe ütni. Hogy miképen lehet, azt
megtudjátok.
– Én rajta leszek – szólt Kopereczky – ámbár lelkiismeretes dolog. Azt a
fiút rosszul nevelted. Az alma messze esett a fájától.
– Rossz közmondás – felelte Noszty kedvetlenül. – Ha az almafa dombon
áll, bizony az almája könnyen elgurulhat a lejtőn messzire, de ha
kiegyenesítik a talaját, hát nem gurul el.
– Van benne valami – hagyta rá Kopereczky – Ki az a kisasszony?
– Egy amerikai leány.
– De csak nem kell Amerikába mennünk?
– Nem, nem. Az Isten végszükségünkben úgy tetszik, egyenesen nekünk
hozta, mint a sült galambot, és letette Bontómegye közepére. Ezt vétek
lenne kisiklani engedni. Add rá a szavadat, hogy ha bontómegyei
főispánná teszlek, hatalmaddal, ravaszságoddal és mindenféle eszközzel
támogatod ezt a tervet. A főispán szörnyű potentát ilyen helyen, sokat
tehet, valamint a főispánné.
Kopereczky oda nyújtotta a nagy csontos kezét. A sors pedig mintha egyéb
dolga se lenne, mint báró Kopereczkyt kiszolgálni, úgy rendezte a
dolgokat, hogy a mint Noszty haza ért a keresztelő után s másnap a Házba
ment, az első ember a miniszterelnök volt, a kibe beleütődött a
folyosón.
– Hohó! Állj meg ember, agyon ne tiporj – tréfálózott a miniszterelnök.
– Egyébiránt közlendőm is van veled. Tegnapelőtt egy küldöttség volt
nálam megyédből, mely Topsichot kivánja főispánnak. Van ellene
kifogásod? De kinálj meg előbb egy czigarettával!
– Igen is van. Elsősorban klerikális és másodszor nagy intrikus, ravasz,
megbizhatatlan ember.
– Van talán már valakid? De adjál előbb egy kis tüzet is.
– Igen is van.
– Olyan-e, a kinek adhaerentája van ott s a kiért egyszersmind jót
állsz, hogy simán megszünteti a Gyik-szabályozásnál beállott zavarokat?
– Olyan – felelte Noszty.
– Hm, az a baj, – vallogatta be lassankint a kegyelmes úr – hogy már
Topsich gróf is volt nálam tegnap és félig-meddig megigértem neki.
– Ejh mit! Ejtsd el!
– De nagyon megharagszik…
– Ne törődj vele. Kevésbbé ártalmas ő neked ellenségnek, mint
intimusnak.
– Bizony meglehet – dünnyögte a miniszterelnök elgondolkozva, majd
fürkészve tekintett egykori iskolatársa szeme közzé, mert Noszty ezen a
réven birt roppant befolyással. A közösen elkövetett diákcsinyek jobban
forrasztanak, mint akár a közösen csinált történelmi események.
– Nos hát, ki az a te jelölted? – folytatá élénken. – Add elő Pál úr, de
hamar, mert engem mindjárt beharangoz az elnök.
– Báró Kopereczky Izrael.
– Ugyan eredj, – pattant fel a miniszterelnök, – azt mondják, nagy
szamár.
– Ne adj a mende-mondákra, – felelte sértődve. – Hisz itt még (valami
nagy embert keresett az elméjében) Bismarckra is azt mondanák, hogy
szamár, ha nálunk pályázna valami állásra.
– No, a mi igaz, az igaz. Hát ki, mi voltaképen ez a báró Kopereczky?
Van vagyona?
– Övé a krapeczi uradalom.
– De az nem Bontómegyében fekszik. Mi nexusa van Bontóban?
– Az én rokonaim, a Nosztyak, Horthok és Ragányosok, Leviczkyek és
Homlódyak.
– Úgy? Neked is rokonod?
– Vőm.
A miniszterelnök kedélyesen a vállára borúlt.
– Ej no, bocsáss meg bruder, de bizony Isten nem tudtam. Szeretnék a
nyelvemre ütni. De ugy-e nem aprehendálsz? Ki lesz nevezve, punktum.
Kinevezem neked ab invisis. No, ugy-e jó lesz. (Kedélyesen a tenyerébe
csapott.) Végeztünk, amen.
Csengetyűszó hallatszott a teremből. Sietve tünt el a folyosón, eldobva
czigarettáját, épen olyan könnyedén, mint egy főispánt.
Csakhogy a czigaretta még füstöl egy darabig eldobva is, de a főispán
mindjárt hamu.
Nosztynak első dolga volt megsürgönyözni a nagy hirt Kopereczkynek, mire
hirtelen elterjedt egész Trencsénben, hol már eddig is szörnyülködtek az
emberek a Kopereczky szerencséjén. De ez az utolsó hir okozta a
legnagyobb szenzácziót. Gyereke ’iszen a többi trencsénmegyei embernek
is születik, az se szokatlan, hogy valakije meghal, a kitől örökség
nyílik, de hogy Trencsénből vegyenek kölcsön okos embert olyan híres
megye fejének, mint Bontó, a hol statusférfiak, miniszterek teremnek,
olyan még nem történt, mióta a világ áll.
– Hát ez az az elmaradt staffirung! Ehol van ni. No, most mondjátok már,
hogy Kopereczkyné csak négy szoknyát hozott a házhoz és három
hálóreklit!
Milyen szertelen a szerencse! Gyereke születik Kopereczkynek, új
költség, de mindjárt lehagyít az Isten egy nagy jövedelmet a prágai
seniorátussal; a nagy vagyonhoz már most nagy hivatal kell, itt van,
kinevezik főispánnak, a főispánsághoz sok ész kell, majd meglássátok,
meglesz. Hogy hol veszi, az Isten tudja, de meglesz valahogy, a mint
meglett valahogy a többi járulék is.
Nem sokára megjött a kinevezés a hivatalos lapban is. Alig hogy átesett
a tömérdek gratuláczión, Budapesten termett és átalakúlt. Máskép lép,
máskép beszél, máskép tartja a fejét. Valami nagy ő most, úgy képzeli,
hogy a föld is érzi, a hol a lábát ráteszi. Olyan kórjelei vannak ennek,
mint a tifusznak, hogy kodifikálni lehet őket.
Átveszi a belügyminiszteriumban a kinevezési okmányt, tiszteleg a
belügyminiszternél, a ki ellátja instrukcziókkal, kivált az ilyen
megyében, mint Bontó, a hol zavarok vannak és pánszláv mozgalmak
készülődnek. Már mindjárt az előszobában kezdi a hatalom bűvös mákonyát
fölszíni.
A titkár csupa mosoly, csupa szívesség, az ügyes-bajos várakozó
képviselők egymásnak suttogják: «Az új bontói főispán» s bosszús szemet
vetnek rá, mert a képviselőket megelőzve mehet be a miniszterhez. Ő
excellencziája «per tu» szólítja: «Ülj le kérlek és gyújts rá, beszéljük
meg együtt a dolgokat.»
Mikor a komoly és titkos részt rendbehozták, akkor egy pár meleg kérdést
intéz hozzá a miniszter:
– Mikor szándékozol lemenni?
– Mikorra parancsolod?
– Minél előbb tartod meg az installácziót, annál jobb. Reménylem,
leviszed a feleségedet is?
– Úgy szándékozom.
– Úgy-e, Noszty-leány?
– Az.
– No az ott aranyat ér… – Hát csak erély barátom, erély és harmadszor is
erély. Mihelyt egy kicsit megmelegszel, értesíts a viszonyokról,
természetesen számjelekkel.
Ezzel aztán udvariasan kikiséri és az ajtónál hozzá teszi:
– De ne felejtsd magaddal vinni a kulcsot. Majd elküldetem a lakásodra.
Hol vagy szállva?
– Az «Angol királynő»-nél, kegyelmes uram.
Az új főispán most már elhajtat egy litografushoz és névjegyeket nyomat:
«Báró Kopereczky I. I., Bontó vármegye főispánja», aztán a távirdára
szalad és egy sürgönyt meneszt a bontómegyei alispánhoz, melyben
főispáni kinevezését tudatja és kéri, hogy minél rövidebb idő alatt a
szükségesek megbeszélése végett keresse fel Budapesten az «Angol
királynő»-ben.
A Koronaherczeg-utczában találkozik a sógorral, Noszty Ferivel. Csinos
ficzkó, vasalt nadrágban, villogó czilinderrel, szegfűvel a gomblyukban.
Persze, nagy örömbe tör ki:
– Ejnye, de jó, hogy találkozunk, épen azon gondolkoztam, kitől kérjek
kölcsön hirtelenében ötven forintot?
Kopereczky most az egyszer nem vág savanyú képet, átadja az ötvenest, de
azt a megjegyzést még se hallgatja el: «Ámbár most nekem is sok kiadásom
lesz.»
– Az ám, főispán lettél. Ebédek, pezsgő, reprezentálás. Kedves poziczió.
Minden virág neked nyílik a megyében, minden fáczánt te eszel meg s
minden asszony a hálódba botlik. Ezt jól csinálta az öregem. Csak aztán
rólam se feledkezz meg, sógor.
– Mit? Volna talán kedved magántitkárnak lenni?
– Pfuj! Nem szeretek én körmölni. Arra keress magadnak valami skribát,
valami ügyes lateinert, a ki majd lapot is szerkeszt. Mert saját
organumodnak kell lenni, a mit te sugalmazol.
– Ne beszélj!
– Az úgy van, kedves sógor. Hozzátartozik a királyosdihoz. Kivált
nemzetiségi megyében. A kormány szubvencziót ad a lapodnak, a lap azután
működik. Te a közgyűléseken teszel nagy kirohanásokat a nemzetiségiek
ellen, ő a czikkekben; ha nincsen ok rá, találtok okot, a czikkeket
aztán a szerkesztő megvörösczeruzázva küldi fel a kormánynak, hogy
lássa, mennyire dolgoztok a magyar állameszme érdekében s addig-addig
dolgoztok, míg egyszer csak azon veszitek észre magatokat, hogy a hol
azelőtt béke volt, most fenekestől felfordult minden. Hát erre én nem
vagyok való, ahhoz egy «buzgó» fiatalember kell. Hanem ha valami jót
akarsz velem, szerezz nekem egy jó parthiet…
– Jó, majd hiradással leszek, ha valami érdemes falat akad. Apád már
beszélt velem ilyesfélét, de olyan formán, mintha már meg is volna. De
addig is kisérj el a szabóhoz, díszmagyart megyek csináltatni. Nini,
elfelejtetted már Velkovics Rozálit?
– Az csak akkor volt jó. Akkor még kevesebb adósságban úsztam. Most már
nagyobb hal kell.
– Vigyázz, sógor, mert a czápáig találod fölvinni, az pedig nincs se a
Tiszában, se a Dunában.