A Noszty fiu esete Tóth Marival (1. kötet) - 12

szopókáját, most lévén az illatos purzicsán a meggyulladás első
stádiumában.
– Kineveztessem? És ugyan minek?
– Hát én megkináltam magam mellett a titkári állással, mielőtt még
Malinkát ő küldte volna hozzám.
– Ostobaság! – szisszent fel Noszty Pál és fölemelte fejét magasra,
kevély daczczal. – Ha egy szolgabiróságról volna szó, semmit se szólnék…
De titkárság! Mit gondolsz te? Egy Noszty titkár legyen nálad? Tudod-e
azt, hogy Nosz vezér Tass vezérnek a fia volt és a pusztaszeri
vércsurgatásnál úgy is csöppenhetett volna, hogy most Feri nevezett
volna ki téged főispánná s nem te őt titkárrá? Vagyis, hogy én. Azaz,
hogy – esett ki hirtelen a textusból, – ne haragíts, mennydörgős adta,
és lásd be, hogy mielőtt Ferit valami állásba tennők, előbb a
föltételeket kell hozzá megszerezni.
– Milyen föltételeket?
Noszty az előbbi fölgerjedés után ismét visszaesett anekdotázó kedvébe.
– Megmutatja erre az utat barátocskám a mi fölséges uralkodóházunk:
«Bella gerant alii et tu felix Austriabe nube!» (Hadat viseljenek mások,
te boldog Ausztria, házasodjál.) Egy szóval, Ferinek meg kell
házasodnia.
Kopereczky nagy szemeket meresztett Homlódyra, hogy az mit szól ehhez.
– Ki is van már szemelve a leány, – veté oda könnyedén Homlódy.
– Én úgy tudom, hogy a közönséges életben az a logikai sorrend, – vélte
a főispán, – először keres az ember állást, azután asszonyt, az állás
szerint.
– No persze. Eltaláltad – szakítá meg Noszty gunyosan. Az csak nálatok,
kis tót uraknál van meg, hogy előbb valami kenyérbe, többnyire állami
kenyérbe ültök és ha az megvan, asszonyt hoztok rá, gyermekeitek
lesznek, a kik ismét állami jászolhoz jutnak s ez így megy folyton,
folyvást, míg csak a czímerpajzst lefelé nem fordítják; nálunk, magyar
uraknál megfordul a dolog, nekünk az asszony hozza a pénzt és a hivatal
elviszi; nálatok a hivatal a bevétel, az asszony a kiadás.
– S még te gúnyolódol e fölött! – fakadt ki Kopereczky keserűen.
– No, no, nem rosszból mondom, bocsáss meg, édes fiam – s gyöngéden
elérzékenyülve megölelte. – Hiszen igaz bizony, szegény Vilmám még
becsületes kelengyét sem kapott, elég szomorú.
– Én sem szemrehányáskép mondom, édes apám.
– No hát akkor ne csipkelődjünk egymással, hanem értsük meg egymást.
Ferinek a felesége kell, hogy vagyont hozzon. Nincs abban semmi
szégyenletes. A kard és a karikagyűrű hozták a dominiumokat azelőtt. A
kard már a kutyáé. Az ember legfeljebb penzionált generális lehet vele
hatvan éves korában. A kardot, mint vagyonszerzőt, kicsavarták kezünkből
az idők, de a karikagyűrű még megmaradt. Feri, nem azért mondom, hogy a
fiam, olyan csinos gyerek, pingálni se lehet különbet, s most ide
vetődik, épen mintha az Isten számára dobta volna le, Tóth kisasszony.
– Ah! A hol az este voltunk?
– Igen. Mit szólsz hozzá?
– Nekem tetszik, – felelte a főispán, – kétségkívül kedves kis bolha,
de…
– De?
– De Feri olyan borotva, a kit már többször végig húztak holmi
foghagymagerezdeken.
– És aztán? Mit akarsz ezzel mondani?
– Azt, hogy az ilyen borotva csilloghat, villoghat, még éles lehet a
lányoknál, hanem a szülőket igen nehéz már vele megborotválni. A
Velkovics Rozália esetét bizonyosan hamar megtudják s alkalmasint akad
több is.
– Igen szigorú vagy szegény Ferivel szemben.
– Nem, én csak az igazságokat teregetem ki a te terveid szines pillangói
elé.
– Okvetlenül meg kell próbálni s a ti segítségtek a fődolog. Feri kért
fel az ebédnél, hogy szóljak veletek erről.
– Én már ajánlkoztam délelőtt, be akartam mutatni, – felelte Homlódy. –
Én kivihetőnek tartom, ha a lánykát meg birja nyerni. De az különcz.
– Én pedig megvallom, – jegyzé meg Kopereczky félig tréfásan, félig
komolyan, – irigylem tőle azt a lánykát és…
– És még mit?
– És azt se titkolom el, hogy rokonszenvezem az öreg Tóth Mihálylyal.
– Ő szépen is viselte magát irántunk, – jegyzé meg Homlódy.
– De hisz ez csak ok, hogy őt rokonságunkhoz csatoljuk, – érvelt Noszty.
– Hát igen, ha a dolog magától megy. De ha például tőlem kérne tanácsot
az öreg, én nem ajánlanám neki, hogy Ferinek adja leányát… Feri nagyon
léha fráter.
Noszty neheztelő arczot vágott erre, letette a csibukját, felkelt és így
szólt:
– Köszönöm neked, édes fiam, bizony megint okosabb lettem valamivel.
S ezzel a terembeli másik csoport felé indult.
Kopereczkyben megmozdult a szív. Ejnye, ez már mégis czudarság tőlem, ez
a szegény öreg ember kiszorít engem főispánnak, eget-földet megmozdít,
hogy dűlőre vigye ügyemet s mikor most hozzám fordul egy semmiséggel,
hát én a helyett, hogy biztatnám, kegyetlen kézzel tépegetem az atyai
érzéseit.
– No-no, ne menjen, apa! Ugyan apa! Legyen hát esze. Szereti a ficzkót?
Hiszen én is szeretem. Jőjjön no vissza és mondja meg, mit tehetek ebben
az ügyben és megteszem, de ne haragudjék meg minden dib-dáb szóért.
Minek tanácskozik akkor, ha azt akarja, hogy mindenre fejet bólintsak?
Ne csevegj hát velem, öreg, hanem parancsolj!
Erre aztán mosolyogva fordult vissza Noszty s most már mint egy
diadalmas diktátor bánt el a megpuhított embereivel.
– Tőled csak annyit kivánok, Izrael, hogy egy kis aprópénzzel segítsed a
sógorodat. Ilyen kényes kalandhoz nem foghat üres kézzel. Egy csinos
fogat, inas, egy és más, olyan életszükség a leányfej-bolondításhoz,
mint a madár-fogáshoz a lépes vessző. Notabene jegyezz fel mindent, Feri
vissza fogja fizetni becsületesen. Ha pedig ő nem tenné, itt vagyok én.
A pénzed olyan biztos helyen van fiam, mintha a szűz Mária kötényében
lenne.
Kopereczky némán és sötéten bólintott a fejével, mintha elismerné, hogy
az csakugyan biztos hely.
– Isten neki. Megigérem – tette hozzá vontatottan. – A mi telik.
– Adja Prága, ne félj. Tőled pedig azt várom, sógor, – szólt Homlódyhoz
fordulva, – hogy mint Mentor állsz mögötte. A familiából csak te ismered
Tóthékat, sokat segíthetsz a fiúnak, kivált a külső sceneriákban. Ha
teszem azt valamit meg akar mondatni a szülőknek vagy a leánynak, ha
megakad a kerék és emelni kell rajta s több efféle, ej, hiszen tudod a
becsületes gügyü mesterségét.
De már Homlódy tiltakozott ez ellen. Ő nem ért az ilyenhez.
– Hagyjatok nekem békét. Ökör vagyok én ahhoz. A hova én belegázolok,
ott nem nő több fű. Én csak az egyenes, kitaposott utakat ismerem.
Azokhoz értek. Bemutatom a fiút, megdicsérem, ha valaki megsérti,
kiállok érte, kérőnek is vállalkozom, ha úgy megy a dolog, hogy szembe
rózsám nézegessük meg egymást, keverjük a szép szót, a csintalan
mosolygást, járjuk el a mártogatóst, meg a kopogóst, adjuk a haragot az
epedés fátyolán keresztül s találjuk fel a színleges közönyt a kaczérság
tálczáján. Mind szép ez a sok incselkedés, a mindenféle cselvetés egymás
közt, a falakon belül, és a végén kijön belőle valami bizonyos, vagy egy
főkötő, vagy egy kosár. No hát ezt értem. De mikor ma azt mondja nekem a
Feri öcsém, hogy a világért sem mutassam még be, mert ehhez előbb tervet
kell kigondolnia, mielőtt ismerné a leányt, még a falakon kívül, ez már
nem az én eszemhez való. Hisz tudod, hogy megbuktam a tiszti vizsgán.
Azért kérlek hagyjatok engemet ki és adjuk át az egész dolgot a
feleségemnek, mert az meg az ilyen dolgokat szereti, mesterségesen
felállított csapdákkal, iszalagokkal, kacskaringós útvesztőkkel. Hagyjuk
Málira. A mihez az hozzá nyúl, abból férj és feleség lesz. Arra még az
angol bank is ad kölcsönt.
– Az bizony igaz lehet, – örvendezett Noszty, hagyjuk Málikára.
– Eredj, beszélj vele magad, nagy örömet okozol neki, becsületemre
mondom és nekem is, mert legalább abbahagyja azt a kútgémcsikorgatást.
Ugyanis a zongora hangjai hatoltak be a szomszéd szalonból s Homlódy
felismerte a maga «kedvenczét», egy részletet a «Lohengrin»-ből.
Noszty a gyors cselekvés embere volt, legott átment a szalonba és
megkérte a sógorasszonyt, hogy ha majd bevégzi, adjon egy negyedórai
audiencziát – fontos ügyben.
Mire az menten összecsapta a kottákat s otthagyta a zongorát.
– Rendelkezésére állok, sógor.
Homlódyné született Labikán Amália ugyanis nővére volt a Noszty Pál
megboldogult nejének, Feri anyjának, Labikán Milevának. Fürge, negyven
és ötven közti asszony, erősen mongol vonásokkal, ferdén vágott apró
fekete szemei szinte sütöttek girbe-gurba kis arcza közepén, mint két
tüzes parázs. (Milyenek lehettek ezek húsz éves korukban!) Egyéb iránt
inkább rút, mintsem csinos; lapos tatár orra van, lapos melle, mint a
deszka s a mellett roppant keskeny homloka, inkább csak egy vékony csík,
mely a homlokot jelzi. Az egész világ csodálkozik, hol tartja azt a sok
észt. Mert nagyeszűnek tartják a «kutyafejű herczegnőt» a megyében.
Előkelőségben pedig felülmúl mindeneket, bár csak egyszerű nemes
családból való. De úgy mondják, hogy idetelepedett öt tatár községnek
Felső-, Alsó-Tatárdinak, Mahornyának, Drenknek, Voglánynak az ő ősei
voltak a XIII. században a vezérei, a minek a Labikán (Labi-chán) néven
kívül bizonyítéka egy a család birtokában maradt gyűrű, melynek pecsétje
két egymásba gabajodott sárkányt ábrázol. Olyan ez az öt tatár eredetű
község népe előtt, mint akár Magyarországon a szent korona, vagy
Angliában a «nagy pecsét», – hogy a király személye úgyszólván jobban
benne van, mintsem a hogy benne van az ő saját bőrében. Úgy, hogy ez a
pecsét, mely idők jártával férfi kézből a Homlódyné ékszer-kazettejébe
jutott (az utolsó Labikánt, Nosztyné és Homlódyné fivérét, évek előtt
tépte szét a medve egy vadászaton), még most is souverainhez méltó
klenódium és ha a képviselőválasztáskor rányomja egy parancsra az utolsó
lányivadék a chán-családból, hogy például Noszty Pálra kell szavazni, az
öt falu tatárság ott van, mint egy ember, akár étlen-szomjan a
Noszty-zászlók alatt – mert úgy rendeli a chánok pecsétje.
Máskülönben minden rútsága mellett csupa chic volt a kutyafejű
herczegnő, csupa kellem, csupa ruganyosság, minden szavánál minden
arczizma mozgott s mosolyánál szinte megvilágosodott, mint a napfénynyel
elöntött tájak. Még az apró fülei is beszélni látszottak.
Végig hallgatván Pál urat, kicsiny fekete szemei ugráltak az élvezettől.
– A vadászt ismerem, de a vadat nem, – mondá szaporán, aztán szétnézvén
a teremben, odaintette Ferit, a ki valami albumokban lapozgatott.
– Végeztünk. Jó helyre fordult. A dolog meglesz. Most hagyjon beszélni a
fiúval. Gyere, gyere te pernahajder. Hát csakugyan igaz, a mit apád
beszélt?
– Attól függ, mit beszélt.
– Hogy szeretnél megházasodni.
– Atyám tehát közbejárt Máli néninél?
– Atyád ismeri az illetékességi helyeket?
– Megnevezte az illetőt?
– Természetesen. Csak a legnagyobb bizalom vezet czélhoz. És a
legnagyobb óvatosság. Mert jegyezd meg magadnak, hogy úgynevezett
tapasztalatlan lányok nincsenek, csak a meddig nem szerelmesek. A róka
is tud valamit, de a szerelmes leány többet tud.
– Hiszen az a baj, hogy nem szerelmes. Még nem is ismer.
– Ez csak előny, mert így még semmi sincs elrontva. Úgy hallom, te is
csak ma láttad először. Tetszik?
Feri úr vállat vont.
– Hát úgy-úgy.
– És mi lesz a jutalmam, ha révbe segítlek? kérdezte incselkedőn.
– Egy mázsa bonbon.
– Top. A mi madarunk lesz ő, ne félj, – ha csak nincs már másnak a
lépén. Mert egyelőre semmit sem tudok. Magát a kisasszonyt sem ismerem.
Mindössze csak egy-két év óta laknak itt s nem a mi fajtánkbeliek.
Hallottam egyet-mást Tóthék felől, de nem érdekelt az anyag. Hát várj
egy kicsit, egy-két napot, míg a titkos detektivjeim meghozzák a
koczkákat, a melyekből kirakom az utadat. Mert tudd meg, hogy vannak
olyan koboldjaim, a kik kulcslyukon, ablakhasadékon mindenüvé
szétszállnak, a hova én küldöm és meghoznak mindent, a mit én akarok. No
ne bámulj úgy rám, nem vagyok én varázsló boszorkány, hanem ismerem az
életet s ez az egész. Tudod mit, gyere el vasárnap hozzánk Voglányba,
megcsináljuk az alaptervet, de ügyelj magadra, hogy addig ne találkozz
valahogy a leánynyal. Ebédre gyere.
Csókolom a kezecskéit…
Voglány mintegy három-négy kilométernyire fekszik Bontóvártól, egy
szelid gesztenyeerdő aljában. Labikán birtok, melyet Labikán László
halála után felerészben Noszty Pál örökölt, felerészben Homlódyné.
Homlódy megvette a Noszty-részt, kiparczellázta a földek és rétek
kétharmadát a parasztok közt, a mivel meglehetősen talpraállította magát
s azonfelül megmaradt neki tisztán egy pár száz hold és a csinos kis
váracs, bástyákkal, tornyokkal, egész középkorias pompájában. Még
felvonóhídja is volt s a kapu fölötti bástyáról két muskétás ágyú bámult
le kevélyen a tágas fensíkra, melyet az ezüst Gyík szelt ketté. Az
innenső részen a tatár falvak lapultak meg, a kéklő dom alatt, Mezernye
nevű városkával, melynek bádogtornyai mesze csillogtak napfényes időben.
Mezernyét tatár fővárosnak nevezték maguk közt a tatár községek,
melyeknek tatár lakói IV. Béla visszatérése után meghódoltak a királynak
és itt maradtak. Tényleg, Mezernye egészen a tatárokból élt, a boltokban
a nekik való különleges kelméket árulták, a csizmadiák, szabók az ő
izlésük szerint varrták portékáikat, a szűrszabók nem tulipánokat
himeztek a szűreikre, hanem pelikán madarakat. Szóval a tatár divat és
kedvtelések szerint igazodott a tatár emporium, Mezernye, hol még a
házaknak is olyan különös formájuk volt, mint a kalmuk vagy cserkesz
kunyhóknak. Túl a Gyíkon kék fátyolszövet úszkált a levegőben. Ott már a
vasút megy s elbujik a hegyek közé. Az a veres torony balra a szétszórt
házakkal köröskörül Alsó-Rekettyés, a Tóth Mihály birtoka, mögötte az
erdőség tele van szarvassal, vaddisznóval, a megyebeli vadászok erről az
erdőről álmodoztak.
Mindezeket a kocsis mellett ülő hajdu magyarázta el, midőn a következő
vasárnap a főispán négy lova röpíté Noszty Ferit Voglány felé az
országúton, mely hála Mac Ádámnak és a hajdani viczeispánok szeretőinek,
kik mind ezen a vidéken laktak, olyan sima volt és olyan kemény, mint
egy billiárd-asztal. A főispán krapetzi kocsisa nem tudta az utat, Feri
úr se, mert gyerekkora óta a fővárosban nevekedett, azért hozták
magukkal az öreg hajdut, ki egyet-mást megmagyarázott, ha kérdezték.
Különben szűkszavú volt és különös szempontokból fogta fel az
anyatermészetet. Egyszer-másszor élénken kiáltott fel:
– De jó volna itt szalonnát sütni
Rendesen valami liget vagy lombos vadkörtefa volt ilyen helyen. Aztán
még szebb helyek következtek, előbukkant a kis Kapornok, egy kis
giliszta folyócska, mely a Gyíkba siet; hímes pázsit terül el a Kapornok
partján, füzesek, csalitok, az öreg nekilelkesedett, majdnem
fölszisszent:
– Ejnye, ezt az Isten is szalonnasütésre teremtette.
Úgy látszik, előtte az egész világ összes viszonylataiban csak úgy
jelentkezett, mint szalonnasütésre alkalmas vagy nem alkalmas hely.
Homlódyné szivélyesen fogadta unokaöcscsét, ki hódolatteljesen nyújtott
át neki egy kökörcsint, az ősz utolsó virágát, melyet az úton
szakíttatott a hajdúval, egy pompás, szalonnasütésre alkalmas fenyves
alján.
– Ne mondja, hogy üres kézzel jöttem.
– Jó tettért jót várj, – mosolygott Homlódyné. – Kész a terv. Hanem
előbb ebédeljünk meg.
Nem volt más vendég a háznál, csak négyen ültek az asztalnál és a két
Homlódy-fiú, mind a kettő tíz éves, mert ikrek, mind a kettő vásott
kölyök, a kik minduntalan összeverekedtek az asztalnál. Odakünn is
örökké azt tették a parasztgyerekekkel. Szülőik nem tartottak mellettük
nevelőt, hanem egy állandó sebészt, Skultényi urat, a ki az asztal végén
ült köztük és állandóan kezelte őket. Rendszerint húsz-huszonkét tapasz
és kötés volt egyik-egyik úrfin. Igazi tatár vér, – szokta mondani
Homlódyné, – nézze meg fejüket, olyanok, mint a mopszoké vagy a
Bismarcké, valóságos kutyafejek. Micsoda katonák lesznek ezekből, ha
ugyan meg nem ölik magukat nagykorúságuk elérkeztével, a fölötti
versengésben, hogy melyikük az öregebb, melyiket illeti a chánok
pecsétje. A szülőknek sok gondot szerzett az erre való gondolat, míg
végre rendesen abban nyugodtak meg: «Ejh, hát legrosszabb esetben
koczkát vetnek rá».
Ebéd után Homlódy visszavonúlt szundikálni, Laczi, Gyuri kimentek a
sebészszel a falubeli kutyákat inzultálni parittyáikból, Máli néni pedig
karját nyújtotta Ferinek és bevonúltak a dohányzóba, a hol Máli néni
maga is rágyújtott egy csibukra.
– No hát utána jártam a dolgodnak, Fintyi-Fantyi, hanem nyomkodd meg
csak egy kicsit a taplómat. És most már figyelj ide, megcsinálom neked a
diagnózist, azután megadom a reczeptet.
– Csupa fül vagyok, kedves Máli néni.
– Minden oldalról tájékoztattam magamat és körülbelül mindent tudok, a
mire az ostromhoz az első sakkhúzásoknál szükségünk van. Tóth Mihály
maga egy becsületes, egyenes, egészséges észjárású plebejus, rettenettes
hideg józanságával egy olyan bástya, hogy ezen a réven nincs mit
keresnünk. Erős fal, a min könnyen beletörik az ember feje. Hanem az
asszony egy pozsonyi kékfestő leánya, valami Kohlbrunn Krisztina, hiú,
rangvágyó, kapaszkodni szerető asszony. A mellett nagy liba s
majomszeretettel csügg az egyetlen leányán. Van benne a parvenu gőgjéből
is egy csipetnyi. Egészen a mi terveinkhez való asszony. A szilárd
bástya mellett egy papendekli fal. Ezt ott és akkor lehet behorpasztani,
a hol és a mikor jól esik az embernek. De nem is kell behorpasztani.
Magától nyílik, mindenféle kulcsra. No, most menjünk át «ő rá». Te Feri!
Te elpirultál!…
– Nem, nem. Csak a czigarettám füstjét nyeltem el.
– No, no. Hát a mi a leányt illeti, az egy kellemetes teremtés, szerény
és természetes. Nagy műveltséget kapott, de mégse kékharisnya. A ruháit
Párisból, Worthtól hozatják a szülei, mégse játssza az úgynevezett
parasz-komteszt. Hanem úgy látszik szentimentális egy kicsit. Sok német
regényt szítt föl magába. Mindenáron azt akarja, hogy őt magáért
rajongják körül az udvarlók. Hiszen nem mondom, hogy ez lehetetlenség
volna, mert elég csinos kis fruska. Én még ugyan nem láttam, de
szavahihető emberek mondják. Hát jól van, adjon valamit magára, de ne
kivánjon lehetetlenséget az emberektől. A nagy vagyon fogalma ez egyszer
kétségtelenül elválaszthatatlan a személyétől, azon nem lehet segíteni.
Ha az embernek például szép szeme és egyszersmind szép homloka van, nem
követelheti imádójától: «te csak a homlokomért szeress», mert az talán
maga sincs tisztában, miért szereti. A szép arcz nagy segítség az
alaknak, mint a hogy a szép alak is segítségére rohan az arcznak és
mindkettőnek nagy segítsége a Worth-ruha, vagyis a mi ezzel összefügg, a
pénzes láda. Ezek a kölcsönös egymásra való hatások
kitanulmányozhatlanok. Az, a ki el van bűvölve, maga sem tudja, honnan
szedte fel a benyomásokat, melyekből valóságos dicssugarakat fon
imádottja feje körül. Egy herczegnői korona a szeplőket is megszépíti,
de egy hajkorona is. A szegénység eltünik, mint a kámfor, két égő szem
tekintetében. Szóval csodák vannak itt. De mit magyarázom én azt neked,
a ki már úgy is mindenféle zsírral meg vagy kenve.
– Higyje meg, sokat tanulok, Máli néni.
– Nos hát Tóth Marinak van egy habókja, a miről már az uram is beszélt
neked. Minden udvarlójára gyanakszik, hogy a pénzéért dongja körül.
Innen a sok kosár osztogatása. Mondják, hogy már több kérőnek adta ki az
utat. Kétségtelen, hogy erre nem hiányzik az ok, mert a hány «végzett»
gavallér van a körülfekvő megyékben, az mind szerencsét próbál
Tóthéknál. A gazdag leánynak hire van mindenfelé. Jönnek a nyalka
uracsok, mint a darazsak a mézre. Tudod, az «utolsó mozdulat». Mikor az
emberek a mozduló földet akarják megállitani. Még Sárosmegyéből is
próbálkoznak. Mindig tele van a porta. Sajtáryné komaasszonyom beszéli,
hogy ott reggeltől estig sütnek-főznek, habot vernek, mákot törnek, az
egyik kocsi be, a másik ki. Tóthné asszonyom oda van a nagy
boldogságtól, az úr egy kicsikét sokalja és néha bosszankodik, de a
kisasszony maga teljesen megcsömörlött a bókoló lovagoktól s olyan hideg
irántok, mint a jégcsap. Sőt most már, a mi nem csoda, beteges mániája,
hogy csakis a hozományára vadásznak. Ez volna tehát az ügy állása
magánál a leánynál.
– Biz’ az nem valami biztató, – mondá Feri úr savanyú hangulatba esve.
– Azért csak ne ereszd le az orrodat, mert a dolog nehéz lesz ugyan, de
épen azért szép eset s engem főleg az izgat. Mert lásd, a galambot
például könnyű megfogni, egy-két búzaszemet vet neki az ember és leszáll
rá. Meglőni azonban nehéz, mert sajátságos a röpülése. Nos, az urak
mégse fogdossák, hanem lövik. A nehezebb az élvezetesebb.
– Hiszen van benne valami.
– Bizony jó szerencséd, hogy multkor a gyűlés alkalmával nem mutattad be
magadat. Már vége volna. A te közeledésed még gyanusabb, mint a többi
gavalléroké.
– Miért, kedves tantika?
– Mert – de ne haragudj meg, – a te becses egyéniséged valóságos messze
kiabáló transparent: «Gazdag parthie kerestetik». Lampionokkal van
kivilágítva rajtad. Mindezeknél fogva nagy körültekintéssel hajszálnyi
finomságú stratégiával kell megostromolni a kisasszonyt.
– Azt magam is belátom, de…
– Azt kell vele elhitetni, hogy önzetlenül beleszerettél, egy kis
romantika vegyítendő… mint a hogy élesztő kell a kenyérbe.
– Hiszen persze, de…
– Ne szólj, kérlek, közbe, mert kizavarsz a textusból. Hallgass és
figyelj, hogy mit kell tenned. Mindenekelőtt meg kell tudnod, milyen
lapokat járatnak Tóthék.
– Az a legkönnyebb, meg lehet kérdezni az alsórekettyési póstán.
– A világért se. Semmi nyomot nem szabad hagyni, mely később, mikor a
kombinálás ideje következik be, halomra dönthetne mindent. A legnagyobb
óvatossággal és raffinériával kell megtudni a lapokat, pedig az
ugyancsak csekélység. Mikor a lapokat tudod, akkor egy olyan semleges
helyen kell valahol meglátnod a kisasszonyt, a hol se téged nem
ismernek, se őt s valami olyan jellemzőt kell rajta megfigyelned, a mi
mintegy fogantyú legyen a további eljáráshoz.
– Nem értem.
– Majd mindjárt kidomborodik. Mondjuk, hogy a vasúton találkoznál vele s
ő egy piros kötésű magyar regényt olvasna s történetesen kék pettyes
ruhát viselne. Te mint ismeretlen, nehány epedő, félénk pillantást
vetnél rá, ez hozzátartozik a taktikához, Budapestre érve, egy hirdetést
tennél be a lapokba, a melyek hozzájuk járnak, de egy pár olyanba is, a
mely nem jár hozzájuk.
– Egy hirdetést? – csodálkozott az exhadnagy. – Csak tán nem?
S ezzel mintegy lehúzatva a levegőből, a hol csodálatos szárnyakat vélt
kapni, ösztönszerűleg nyúlt a zsebéhez, kihúzta kis kézitükrét s
megnézegette magát benne, mintha mondaná: «Eh, lárifári! Itt az én
erőm.»
– Úgy van, hirdetést, úgynevezett apróhirdetést, – folytatta Homlódyné,
– a minőkkel tele vannak most a lapok utolsó oldalai. Ámornak pocsolyái.
Ebben a hirdetésben, már t. i. ha így történnék a találkozás, körülbelül
ennek kellene lennie: «_Egy szőke fiatal hölgy_, ki ekkor és ekkor, ezen
és ezen a vonalon utazott, kék pettyes szövetruhát viselt, vöröskötésű
regényt olvasott, olyannyira kitörülhetetlen benyomást tett kedves
egyéniségével és szépségével az ott őgyelgő fiatalemberre, hogy legyen
bár férjes asszony vagy hajadon, boldoggá tenné őt, ha bővebbi
ismeretség ápolása czéljából (kizárva minden rossz gondolatot),
«Megsebzett szív» jelige alatt poste restante Budapestre levelet írna s
abban saját lakhelyét s jeligéjét közölve, a válaszolást is megengedné.»
Egyszóval valami ilyesfélét foglalna magában a hirdetés.
– Ugyan, ugyan, mit gondol kedves néni! – vágott közbe Feri úr
megrőkönyödve. – Hisz ez szerelmes diákoknak és patikárius-legényeknek
való stikli. Engedje meg, de ilyenek után már csak a marólúgivás
következhetik.
Homlódyné fölénynyel nevetett, megkapván a Feri fejét, jól megrázta,
miközben kinyomkodott a homlokán egy ott talált wimmerlit (bőratkát).
– No hallod, nem hittem volna, hogy te olyan mamlasz vagy. Van is neked
fogalmad a pszichologiáról? Úgy látom, az asszonynak csak a külső bőrét
ismered, de hogy mi lakik alatta, arról fogalmad sincs. Szégyeneld
magad, fiacskám. Hiszen épen az a nagyszerű ebben a hirdetési
methodusban, hogy olyan diákos, olyan primitiv. Ilyenhez csak nem
nyúlhat egy úgynevezett rangbeli gentry, egy a neve, czímere
csillogásával dolgozó stréber, a ki a milliomos Tóth Máriát akarja
megkaparítani. A Tóth Máriákra nem így vadásznak. Ez csak a pipereárus
vagy a varrólányoknak jó. De épen azért rendíti meg Tóth Marit, mert
Tóth Mari így fog okoskodni, olvasván a hirdetést: Ez nem a ficsúr
scalpvadászok közül való, ők másféle tomahawkokkal dolgoznak. Ez nem
ismert engem, nem tudta, ki vagyok, mim van, csak meglátott és
megtetszettem neki. Ime, végre valaki, a ki szemet vetett rám, a ki
magamért kivánt meg. Valami tapasztalatlan jogászfiú, vagy talán egy
utazó ügynök, boltoslegény, de mindegy, a tény az, hogy megtetszettem
neki. Bizseregni fog a kis lány vére, majd meglátod, s csendes,
holdvilágos estéken pislákoló csillagok fénye mellett, mikor megszabadul
a körülötte lebzselő fecsegőktől, sokszor jut majd eszébe, hogy van
valahol valaki, a ki ő rá gondol. Vajjon hol jár, kicsoda, mit csinál
most? Az ábrándozás egy kis ablakot nyit neki a nagy végtelenségben, a
honnan rálát…
– Aztán mi hasznom lesz nekem ebből, ha szabad megkérdeznem?
– Egyelőre alkalmasint semmi. Mert azt magam sem hiszem, hogy a poste
restante-levelezésbe beleugorjon. Ámbátor nincsen kizárva. Mert egészen
fehér liliomok csak a kertekben nőnek, a szoknyában járó liliomokról
sohase tudhatni bizonyosat. De legyen így vagy úgy, egy bizonyos, hogy e
különös leány szivében nyomot hagy ez az esemény, lesz ezentúl egy
ismeretlen valakije, a kit homályos sejtelmekből mindenféle kellemes
tulajdonokkal ruház fel és valahányszor este a czipőjét leveti, a
gyertyáját eloltja, egy elröppenő sóhaj indul hozzá, míg egyszer aztán,
miután az elvetett mag eléggé kicsirázott a szívben, megnőtt és már azon
a ponton van, hogy a kalászait is hányhatja, megjelenik a színen ő maga,
az illető Seladon.
Noszty Feri élénken vetette fel a lehorgasztott fejét.
– Hogy-hogy? – kérdé mohón.
Homlódyné diadalmas mosolygással ringatta magát a hintaszéken.
– Most értünk már a harmadik felvonáshoz. A báránybőrbe bújt oroszlán
leveti végre a báránybőrt. A patikárius segéd szentimentális szerepéből
visszavedlik Noszty Ferencz úr azzá, a mi volt. Azaz, hogy még mindig
következik egy szerep, még pedig most jön a legnehezebb, egy pillanatig
diplomatává kell lennie, hogy ravaszságának eredményeit leszedhesse. És
most vigyázz már!…
– Csak folytassa, folytassa, kedves tante.
– Aha! Ugy-e kezd érdekelni?
– Akár csak a Seherezade meséi a kalifát.
– Mit? Te gúnyolódol? Hajolj csak ide, kutyaházi, hadd adjak közbe egy
pofont. Igy ni. Hát igazán nem érted, hogy mi mindent csinálhatsz kellő
ügyességgel ebből a mesterségesen előállított romantikából?
– Sőt nem is sejtem.
– No hát mondjuk, hogy ezek a lappaliák, melyek a tervemben
foglaltatnak, már mind megtörténtek, egy darabig hagyjuk forrni, érni,
például a farsangig. Farsangkor aztán eljösz Voglányba hozzám egy bálba
vagy Bontóvárra a sógorodhoz, mert akkoráig Vilma is beköltözködik s
bizonyosan ad egy-két főispáni bált vagy estélyt. A bálban ott lesz
véletlenül Tóth Mari is, a kinek be fognak mutatni. Te akkor egy kicsit
zavarba jösz, hebegsz valamit, a mivel elárulod, vagy legalább
érthetetlenné teszed magadat. Kimagyarázás válik szükségessé. Vagy mit
tudom én, mit csinálsz? Mert az ilyenben a pillanatnyi szituáczió a
legjobb tanácsadó. Esetleg úgy vezeted a beszélgetés fonalait, mintha
nem annak a személynek tartanád semmit nem gyanító Maridat, a kibe a
laphirdetések szerint beleszerettél, mintha csak csodálatoskép
hasonlítana hozzá. Vallatni kezded, messziről indulva, hogy nem
utazott-e az ősszel ezen vagy azon a vidéken, nincs-e egy vörös kötésű
regénye, egy kék pettyes ruhája, stb. Mikor bevallja, hogy van, akkor
már elárultad magad, elpirulsz és elhallgatsz, mint egy tetten kapott
diák. Ő meglehet, nem pirul el, nem árulja el magát, mert a mi fajtánk
jobban tud tettetni, de azért biztos lehetsz, hogy már tisztában van
mindennel, hogy már tudja, ki vagy.
– Bravó, tantika! – kiáltott fel az exhadnagy lelkesülten, csillogó