Magyar titkok: Regény (3. kötet) - 16

igy áll, ott nem szivből fakadt tiszta érzés, hanem csak beteg érzelgés
uralkodik, mely az ember eredeti rendeltetésével merőben ellenkezik, és
azért előbb utóbb megboszulja magát. Bár mennyit szenvedett is tehát
Eszter, bizonyosan mégis gyermekének gyászos halála lett volna azon
csapás, mely a többit szorosan fölülmulandotta.
A halottról jelentést tevék az illető helyeken, s mindent ugy intéztem
el, hogy a temetés másnap zajtalanul véghez mehetett, minden alkalmatlan
kérdezősködés nélkül; a halottrendezővel egyszersmind tudattam, hogy az
asszony mellé egy kis gyermek is temettetni fog, s a költséget előre
letevém kezébe, mondván, hogy becsületességéről tökéletesen meg vagyok
győződve, s e szerint részletes számadásra nincs szükségem. Meg leheték
tehát nyugodva, hogy minden intézkedésem legpontosabban teljesítetni
fog.
Még a segédszerkesztővel szerettem volna beszélni, részint, mivel
annyira, mennyiben kalandimba avatva volt, tudósítni kivántam őt a
legujabb eseményekről; részint pedig, mivel igen óhajtám tudni, mily
állapotban van Pándy és Lenke. Különösen ezen utóbbit szerettem volna
még meginteni, hogy vigyázó legyen, mert nem tudhatám, hogy a mult éjjel
meghiusult szöktetési merényt nem kivánja e a gaz csábító még egyszer
megujítani, minek kivitelét épen nem számíthatám a lehetlenségek sorába,
miután Börgerné oly mellékutczában lakott, hogy vakmerő és ravasz
kalandor akár nappal is megkisérthetett volna nála hasonló merényt.
Előbb mindazáltal Rózsához, vagy most már Idához tekinték föl, mert őt
sem tarthatám minden veszély ellen biztosítottnak, ámbár oly nagy házban
lakott, hogy lakosai akár fél ezreddel is megküzdhettek volna. Itt
azonban, mint hivém, Ida részéről sem leheték tökéletesen ment minden
aggálytól, mert regényes szellemét igen tudám méltánylani, s jobb
társaságban élésének ideje oly rövig volt még, hogy visszaeséstől is
méltán tartanom lehete, ámbár minden ily gyanu ellen hatalmasan küzdött
bennem valami, mit megmagyarázni nem tudék, vagy talán nem akarék.
Már közel valék a nevelő-intézethez, midőn mögöttem rögtön e kérdés
hangzott:
– Barátom uram, ugyan kérem, várjon csak kissé.
Visszatekinték, s egy urat láték felém sietni, kinek vonásai nem valának
ugyan egészen ismeretlenek előttem, de nevére nem emlékeztem.
Hozzám érvén, a nagy sietség miatt csaknem fuldokolva szóla:
– Hallotta e már?
E kérdés után hosszu lélekzetet vőn, és kabátom gombját megragadá, hogy
ki ne szabadulhassak körmei közől.
– Ugyan hallotta e már? – ismétlé előbbi kérdését.
– Mit? – kérdém viszont, lehető legnagyobb nyugalommal.
– Tehát nem hallotta még?
– Nem értem önt.
– Elhiszem, de valóban csodálatos, hogy ön még nem hallotta, pedig
reggel óta csak erről beszél a két ikerváros.
– De miről?
– Már látom, hogy csakugyan szót sem hallott ön még az egész borzasztó
eseményről.
Ah, gondolám, ez bizonyosan rendkivül nagyot akar hazudni, és arról
győződik meg előbb, hogy biztosan megeresztheti e nyelvét!
Megnyugtatására tehát, s hogy annál hamarább szabadulhassak alkalmatlan
tolakodásától, még egyszer ismétlém:
– Mondom szót sem tudok.
Erre csodálkozva rázá fejét, s ünnepélyes hangnyomattal szóla:
– Borzadni fog ön.
– Kiváncsi vagyok.
– Mult éjjel a .... utczában iszonyu gyilkosság történt.
Azon utczát nevezé, melyben a kis Móricz gyilkoltatott meg.
– Mult éjjel? – kérdém tettetett bámulással, hogy tökéletes bátorságba
helyezzem őt.
– Ugy van, én is jelen voltam.
– Ön, uram?
– Igen, kis szerelmi kalandom volt azon vidéken, s haza tértemkor épen
jókor érkeztem az iszonyu látványra; mindent tulajdon két szememmel
láttam, ugy van.
– Valóban?
– Becsületemre! Bizonyos zsidó, nevét nem tudhattam meg, egy kis fiut
gyilkolt meg.
– Gyermeket?
– Igen, bizonyos külföldi herczegnek egyetlen, de törvénytelen magzatát.
– Lehetséges e?
– Ugy van. A rokonok fölkeresték a gyermeket, és eltakarítaták az utból.
– Zsidó által?
– Hja, ki tudja, hogy valódi zsidó volt e azon zsidó, vagy csak tettette
magát. Én az utóbbit hiszem, sőt meg vagyok felőle győződve.
– Ugyan miért?
– Mert a gyilkos őrültnek tetteti magát, s az ujságokból tudhatjuk, hogy
minden rendkivül főranguak személye ellen elkövetett, vagy megkisértett
gyilkolás miatt befogott bűnösöket őrülteknek szokás hirdetni.
– De mi czélból?
– Oh, ennek megfejtése igen természetes! Az ily okos bolondokat azután
nem akaszthatják föl, hanem tébolydába zárják, rövid idő mulva
természetes halálukat hirlik, és – –
– És?
– És dús jutalommal szabadon bocsátják, azon barátságos tanácsadással,
hogy más országban üsse fel sátorfáját, s azzal vége az egész
komédiának.
– Lehetetlen!
– Becsületemre mondom, ugy van. Egyébiránt ez alkalommal is ilyesmi van
a játékban, mert az ápolónő párnái alatt aranyozott szekrénykét leltek,
drágaságokkal megrakva, és okiratokkal, melyek a gyermek magas
születését világosan tanusítják.
– Valóban?
– Becsületemre mondom, hiszen tulajdon szemeimmel láttam; azonkivül egy
igen urias külsejü ur volt ott, ki mindenről nagy részvéttel
tudakozódott, s kit mind a gyilkos, mind az ápolónő jól ismerni
látszottak.
Ezen urias külsejü ur bizonyosan én voltam, kiváncsian kérdém tehát:
– Látta ön azon urat?
– Hogy láttam e? Hiszen mellette áltam. Igen külföldiesen beszélt
németül, nem ám ugy «aufi,» meg «abi» és «auszi,» mint nálunk szokás. Ez
bizonyosan a rokonok ügyvivője, mert álruhás kisérői is voltak, kiknek
egyike szerecsen volt.
Ezen bók Bertók czigányomat illeté.
– És mi történt a fontos szekrénykével?
– Nem sejti ön?
– Teljességgel nem.
– Az nyom nélkül eltünt.
– Csodálatos!
– Sőt igen természetes, mert azt a magas rokonok titkos ügyviselője
bizonyosan elsikkasztotta.
– Hm, hm!
– Ugy van, becsületemre mondom.
– Hát a gyilkos?
– Oly badar beszédeket vitt véghez ma reggel a vallató biróság előtt, és
oly iszonyuan dühösködött, hogy kórházi őrültek közé kelle őt vitetni,
honnan bizonyosan ki fogja őt annak idejében szabadítani a titkos
ügyviselő; de fogadom, hogy szemmel tartom őket, és lármát csapok.
– Helyesen!
– Nemde? Azonban, bocsánat, igen sok dolgom van, még sok barátommal kell
e szomoru eseményt tudatnom, mert annyi hazug hirkovács van Budapesten,
hogy már csak annak adhatni hitelt, ki mindent a maga saját tulajdon
szemeivel látott. Minden szómat bátran ismételheti ön, mert minden
nagyításnak ellensége vagyok. Alázatos szolgája!
Ezzel tova robogott, mintha legalább százlovas gőzerőmü hajtaná lábait.
Igen, fővárosunkban igen sok hazug hirkovács van, s az, kivel most
találkozni szerencsém vala, bizonyosan nem a legszerényebbek egyike
közöttök, és fogadni mernék, hogy, ha ezen eseményt ma még tíz ember
előtt fogja elmondani, mindannyiszor jóval megtoldandja minden
részletét, mig végre maga sem tudja majd a gyilkosok, halottak és titkos
ügyviselők számát voltaképen meghatározni, és utoljára maga is szentül
hiszi az egész koholmányt, mintha csakugyan saját tulajdon két élő
szemével látta volna.
Az ily hirkovács igen furfangos ember szokott lenni, s hireit rendesen
igy nagyítja: mióta valamennyi hirlap nagy dicsőséget helyez annak
elősorolásába, hogy X… utczában hány kő repedt meg a járdán, hány
targonczás sóhajtott, hány bérkocsisló csóválta aggályosan fejét, hány
vargainas fütyölt különös veszélyes kifejezésü elszántsággal, hány kutya
csóválta minden fontos ok nélkül farkát, hány hölgyecske botlott meg,
hány arszlán kereste eszét, a nélkül, hogy meglelhette volna, hány
vizcsepp csurgott le az ereszről az ujdonságiró tiszteletre méltó
orrára, hány légy vakarta bal lábával jobb szárnyát, hány kan veréb
csiripolt ugy, mintha nem lett volna csalogány, – azóta a hirkovács csak
rendkivüli uton juthat oly ujdonsághoz, melyet elmondhatna, mielőtt az
még kinyomatnék, kifordíttatnék, és ujra kinyomatnék. Azonban, ő mégsem
esik kétségbe, hanem külföldi hirlapot vesz kezébe, melyben többi közt
például ezt olvassa:
– Párisban a Szajnán egy ladik fölfordult, de e nagy városban oly
példásak az elővigyázati intézkedések minden nemei, hogy mind a nyolcz
ember szerencsésen kiszabadítatott, ámbár sűrű köd borítá a folyamot.
Ezen igénytelen kis hirnek ugy örvend a jóravaló hirkovács, mintha
egyszerre tíz hazugságát hitte volna el valaki.
Rögtön megrohan tehát valakit az utczán, és lélekszakadva szól hozzá:
– Hallotta ön már? Dunakeszi alatt egy ladikot a szél fölfordított, s az
emberek mind vizben lelék halálukat!
Más ismerőséhez már így szól:
– Dunakeszinél egy ladikot a Bécsből jövő gőzös felfordítván, hat ember
a hullámok áldozata lett.
A harmadikhoz:
– Ó-Budánál a Bécsből jövő «Marianna» gőzös egy ladikot fölfordított, s
nyolcz ember munkás életének szomoru véget vetett.
Mert meg kell jegyezni, hogy minél inkább távozik az igazságtól a
budapesti hirkovács, annál közelebb történteti szomoru eseményét
Budapesthez, miközben ábrázata mindinkább nagyobbuló szomoruságot fejez
ki.
Negyedik ismerőse előtt már igy nyilatkozik:
– A lánczhid oszlopánál iszonyú szerencsétlenség történt, egy kenyérrel
rakott ladik jött ugyanis Dunakesziből, s a «Marianna» gőzös hatalmas
kerekei darabokra morzsolák a töredékeny csónakot. Tíz ember lelte
iszonyú halálát a tátongó hullámsírban, s mi még borzasztóbb, mind a tíz
családapa volt, kik összesen mintegy harmincznyolcz neveletlen árvát
hagytak magok után, kikre nyomor és inség várakozik. És képzelje csak,
barátom uram, ezen rémséges szerencsétlenség a két roppant város színe
előtt történt, fényes nappal, midőn az ég tiszta volt, s a hullámtükröt
egyetlen szellősuhanás sem borítá. Oh, rendőrség!
És ez így megy tovább, és mindig tovább, s ezen hírek mind napvilágot
látnak valamelyik ujságban, mert az ujdonságiró gyakran így kiáltana föl
az ismeretes angol királylyal: – Királyságot egy lóért, akarám mondani:
egy ujdonságért! – ha királysága volna!
De mikép hallja meg e híreket történetesen épen az ujdonságiró? kérdezi
talán valaki, és fejét kételkedve csóválja, mintha tamáskodni akarna.
Oh, tisztelt olvasó, önnek fogalma sincs arról, hogy hol fordul meg
mindenütt a szegény ujdonságiró!
Figaró itt, Figaró ott! Kire lehetne ezt inkább alkalmazni, mint a
boldogtalan ujdonságiróra! Ő mindenütt jelen van, s fogadni mernék, hogy
a rendkivül szomorú Hamlet herczeg boldogúlt atyjának szegény lelke is
ujdonságirói hivatalt viselt a túlvilágon, és azért volt mindenütt
jelen, és azért kiáltá mindenütt oly rémesen:
– Esküdjetek!
A mostani ujdonságirók azonban, fájdalom! ily rémséges eskü nélkül is
elhinni kénytelenek a furfangos hírkovácsok ujdonságait, részint azért,
mivel a hírkovácsok esküjében sem igen bizhatnának, részint pedig azért,
mivel sem czéhben nem állanak, sem kizáró szabadítékkal nem bírnak, az
ujdonságok közlésére, és így rendkivül féltékeny vetélytársaik által
gyakran megelőztetnének, és végre azon rendkivül vészes következményű
ujdonságot kényszerűlnének teljes czímű olvasóik elébe terjeszteni,
hogy: nincs többé fogfájás, nincs többé kopaszfej, nincs többé aranyér,
nincs többé tüdővész, és – boruljatok el, szemérmes csillagok, és
nyöszörögj kimondhatlanul, oh, földnek vaskos tengelye! – és – és –
nincs többé ujdonság!!! –
Hogy tehát ezt elkerülje a szegény ujdonságiró, és a hazát ez által oly
leirhatlanul érzékeny csapástól szabadítsa meg, melyhez képest az
egyptomi hét csapás csak gyermekjáték, a szabólegények forradalma pedig
csupán szakadékony erejű és foszlányos természetű sodratlan czérnaszál,
kénytelenek az ily ármányos hírkovácsnak hitelt adni, már csak azért is,
mivel különben majd más vetélytárs ad neki hitelt, és ez által leragadja
halhatlan halántékairól a hervatag természetű, és mégis hervadhatlan
repkény-koszorút, melynek száritott leveleivel keserű életét legalább
kissé megsavanyíthatja, ha a búbánat sorvasztó eczetjével fölereszti!
A fönebbi négyféle hírkovácsszülte ujdonság tehát négy hirlapban jelenik
meg, s a hírkovács minden ismerősét így szólítja meg az utczán:
– Barátom uram, méltóztatott már olvasni a mai ujdonságokat,
hírharangot, budapesti szemlét és mi hír Budán? czímű rovatot?
Mondhatom, mind igen érdekes, és különösen azon borzasztó
szerencsétlenséget ajánlom ön szives figyelmébe, mely Dunánkon történt.
Egyszerre négy szerencsétlenség a Dunán! S mind a négy tökéletesen igaz,
becsületemre mondom, mert magam saját tulajdon két élő szememmel láttam.
Néhány nap mulva a dunakeszi hites jegyzőtől, az ó-budai tanácstól, a
lánczhid-hivataltól, és a gőzhajótársaságtól nyilvános czáfolat jelenik
ugyan meg, mely mind a négy ujdonságot rágalomnak nyilatkoztatja; ámde
ki tehet erről? Hiszen az emberek is mindennap elmondják: – De szabadíts
meg a gonosztól! – akkor tulajdonkép ezt akarják mondani: – De szabadíts
meg a hírkovácstól! – és fél óra mulva – ismét hazug torkába rohannak,
mert a vaskarú és sziklaszívű sors ezt így, és nem máskép rendelé!


XXXVII. Bűnhődés.
Az alkalmatlan hírkovács előadásából legalább mégis annyit sejtheték,
hogy Móricz csakugyan megőrült, és kórházba vitetett, s hogy Eszter
irása vagy elveszett, vagy Móricznál rejtve maradt, mert különben nem
változott volna egész okiratcsomóvá. Móriczot tehát a legiszonyúbb
büntetés éré, ő elméjének világító szövétnekétől fosztatott meg, s habár
ily állapotban többé sem örömet, sem fájdalmat nem érez is az ember, a
büntetést mégis legiszonyúbbnak mondhatni, mert ez által az ember
megszünik ember lenni. S ne tartsa senki valószínűtlennek, hogy ily nagy
bűnöst is ennyire megrázkódtathat gyermekének elvesztése! Említém már,
mikép a zsidó inkább ragaszkodik családjához, mint bármely más
felekezetű ember, mert ő, mostoha állásánál fogva, egyedül csak azon
körben tarthat igényt szeretetre, tiszteletre és gyámolítatásra; a mi e
körön kívül van, az ránézve mind idegen, sőt legtöbb esetben ellenséges
elem. Családjában pedig a figyermek az, kiben az apa szeretete mindenek
fölött összpontosul, mert ez az, ki özvegyének és többi gyermekeinek
gondjukat viselendi. Móricz a kétségbeesés legszélső határán állott,
midőn embertelen tettét véghezvivé; nejét, pénzét, elveszté, nyomor s
boszúvágy által rablóvá lett, és midőn, hosszú fáradozás után, végre
azon ponton álla, hogy megboszulva hiheté magát, miután legkedvesb
kincsöktől fosztá meg azokat, kik egész lételét megmérgezék, akkor azon
irtózatos bizonysághoz jutott, hogy saját vére ellen dühönge, hogy
istentelen kezei azon kincset semmiték meg, melynek birtoka nemcsak
boldoggá teendé őt, hanem még a multakat is örömmel feledtette volna
vele. Ily szörnyű felfödözés, főkép oly borzasztó órák átélése után,
melyek azt megelőzték, bármily erős idegzetű és romlott szívű embert is
megfoszthatott volna elméjétől, annyival inkább történhetett ez meg
tehát Móriczczal, kinek keleti vérében korlátot nem ismerő heves
szenvedélyesség forrongott.
Ida szobáját zárva lelém, s összeborzadék, miután hosszas kopogásra sem
nyílt meg az ajtó, mert azt hivém, hogy ujabb szerencsétlenség történt,
s a szenvedélyes lány, vagy önkényt, vagy kényszerítés következtében, e
házat elhagyá, s jelenleg ifjúsági ábrándai bűnös tárgyának hatalmában
van; kiről már csak azért is föltehetém, hogy mindenkép iparkodni fog őt
hatalmába ejthetni, mivel méltán félhetett, hogy Ida mint igen nagy
súlyú tanú fogna ellene fölléphetni, főkép, miután őt az én
társaságomban látta.
Gyanumban mindazáltal ezuttal csalatkoztam. Idát a nevelőné szobájában
lelém, s álmélkodva állapodám meg, midőn szemeim arczára esének. Egész
lénye nagy változáson látszott áthaladottnak. Színe halványabb vala,
tekintete komolyabb kifejezésű, és mégis kimondhatlanul nyájas, szemei
szelíd tűzben ragyogtak, legkisebb nyoma nélkül a vad
szenvedélyességnek, s minden mozdulata oly öszhangzó finomságot árult
el, mintha huszonnégy óra alatt ugyanannyi hónap tapasztalásin ment
volna keresztül. E nagy változásnak okát azonban nem vala nehéz
megmagyáznom. Őt első ifjúsági éveinek bálványa, mely eddig hatalmas
bűvös gyanánt uralkodék minden gondolata fölött, tegnap elhagyá; a
valónak ércz veszszeje szétpattantá a varázstükröt, mely az ábrándképet
igéző színekben mutatá, és undorgerjesztő meztelenségében tünteté elő a
gaz kalandort, rablót és gyilkost. Az első fájdalom, melyet e szörnyű
csalódás Ida keblében fölzaklatott, szilaj vala, mint szabadon kifejlett
indulatainak legféktelenebb lázrohama; mennél lesujtóbb azonban az első
fájdalom hatalma, annál hamarább következik be a megnyugvás, vagy
legalább lecsöndesülés, főkép ha félre magyarázhatlan értelmű titkos
szózat azt súgja a szenvedőnek, hogy fájdalmát méltatlan tárgy idézte
elő, s hogy e fájdalom nyilvánítását szégyelnie kell. Ily állapotban
vala Ida, s ez okozá kedvező átalakulását, mert csak rövid idő óta
jutott ugyan közelebb érintkezésbe szelídebb modorral, és műveltebb
társasági igényekkel; de jeles és élénk fölfogású lelki tehetségei mégis
határozottan tudtak már külömbséget tenni a helyes és helytelen közt; a
tegnapi szomorú fordulat pedig végkép megérlelé agyában azt, mit eddig
csak sejtésképen ismert, és maradandó életre ébreszté benne azon
öntudatot, hogy ifjusági ábrándainak bálványára iszony és pirulás nélkül
nem szabad többé visszaemlékeznie. Mihelyt pedig e határzat tisztán
állott lelki szemei előtt, igen természetes vala, hogy gondolatival
egyszersmind külső magatartásának is meg kelle változnia, mert a testnek
minden mozdulata a lelki vezér parancsa szerint szokott idomúlni.
Igy magyarázám meg magamnak a szép hölgy mostani változott állapotát, s
szemlélésében néhány másodperczig gyönyörködvén, szelíden szólítám őt
meg:
– Szobáját zárva lelém, s csaknem aggódtam, hogy –
A hölgy halvány arczait gyönge pir futotta át, s szavaimat félben
szakasztá, mintha nem kivánná többé azon tárgyat érintetni, melyre
utolsó megjegyzésem czélzott, és nyájasan szóla:
– Nem szeretem a magányt, azért költözém ide a nevelőné szobájába.
– Ezt igen jól tevé kisasszony.
– Itt legalább gyorsabban múlik az idő, melyet még kedves anyámtól távol
kell eltöltenem.
– Azon gondolat némileg vigasztalhatja nagysádat, hogy édes anyja
bizonyosan szintoly epedve várja a viszontlátás édes pillanatát.
– Oh, de meddig kell még arra várakoznom!
– Csak holnap reggelig.
– Valóban, neheztelnem kellene önre, ha oly nagy mértékben adósává nem
tett volna.
– Kérem –
– Nem, nem, ne szakasszon ön félbe, néhány szót legalább meg kell
engednie, hálám kifejezésére.
– De ha épen azt találnám legnagyobb jutalomnak tartani, hogy köztünk
háláról említés soha ne történjék? Ha ezt óhajtanám, kérném?
– Ugy engednem kellene ugyan, ha már egészen sajátommá tettem volna a
finomabb társalgási modort; de korábbi vadságomból legalább annyi
önfejűség mindenesetre megmaradt még, hogy ellenszegülése daczára is
nyiltan kimondom önnek, mikép ön örök hálámat köté le magának, mert
először becsületemet menté meg, midőn az állatszelidítő gyalázatos
körmei közől megszabadított; azután az emberi társaságnak adott ön
vissza, midőn ezen intézetben menedéket nyitott számomra; utóbb még édes
anyját is föltalálá az árva lánynak. És ha mindezt feledni tudnám is,
tett ön még valamit, mi mindezekkel fölér, ön – lelkemet adá vissza
tegnap, mely addig nem vala tulajdonom, és csak tegnap óta érzem, hogy
szemeimet most már pirulás nélkül emelhetem fel önhez és mindenkihez!
Ezen utóbbi megjegyzés alatt annyira elérzékenyült a bájos hölgy, hogy
szép szemeibe könyűk tolultak, és szavai alig érthető hangrezgéssé
változtak. Ezután kezét nyujtá, forrón szorítá meg jobbomat, s én mégis
baloldalamban érzék szúrást, mely egész valómat kimondhatlan kéjjel
árasztá el. Szólani akarék, de érzém, hogy mindaz, mit most mondhatnék,
csak becsét csökkentené ezen ünnepélyes pillanatnak, melynek szentségét
életem egész üdveért sem birtam volna megháborítani.
Némán csókolám meg tehát a remegő kezet, szemeimet elragadtatva
függesztém a deli hölgy könyező szemcsillagaira, és e perczben érzém,
hogy egyetlen ily tekintet is megérdemli a türelmes küzdést az élet
terheivel és bohóságaival.
Ekkor a nevelőné belépett, s már az ajtóban szóla, miután üdvözletemet
viszonzá:
– Lenke mégsem jő, pedig órája már rég elmúlt; nem szólott önnek,
kisasszony, tegnap, hogy ma nem fog eljőni?
– Nem, – felelte szemeit törölve Ida.
– Alkalmasint beteg, – jegyzém meg én, mit különben valószinünek is
tartottam.
– Ah, talán bizonyosan tudja ön, hogy beteg? Kérem, szóljon!
– Nem, de csak sejtem.
– Igen sajnálnám.
– Nem látogathatnám meg?
Ezt nem tartám most czélszerűnek, s azért hirtelen mondám:
– Ah, de épen most jut eszembe; hallottam, hogy városi szállásukra
költözött anyjával –
– Bizonyosan tudja ön ezt?
– Bizonyosan!
– Oh, ugy hát a szükséges rendezkedés miatt nem jöhetett.
– Mindenesetre.
– Én mégis nyugtalan vagyok.
– Hiszen oda küldhetnők a szobalányt.
– Oh, kérem!
– Tüstént.
A nevelőné távozott, s én még egyszer ajkaimhoz szorítám a szép kezet,
és megindulásomon alig birva uralkodni, bucsúzólag szólék:
– Tehát holnap reggel szerencsém lesz nagysádat édes anyjához
vezethetni.
– De kérem, jókor reggel.
– Nyolcz órakor!
Még egy tekintet, s az ajtó elválasztott a bájos tündérnőtől, kinek
könyűs szemei oly varázserővel hatottak szivemre és gondolatimra, minőt
eddig még nem ismertem, ámbár sok szép szemmel találkoztak már csodálva
tisztelő pillantásaim.
[Illustration: Bűnhődés.]
Leérkezvén az utczára, csöndes merengésben haladék előre, agyamban terv
tervet űzött, s ugy tetszett, mintha minden tervem oly kimenetet tűzne
ki végczélul, mely egész eddigi életmódomat megváltoztatná, jobbra vagy
rosszabbra – ki tudná előre meghatározni! Legmeglepőbb vala azonban rám
nézve, hogy e pillanatban az éjféli találkozástól, mely eddig legforróbb
vágyaimnak gyúlpontja volt, kissé fázni, idegenkedni kezdék. Ugy
tetszett, mintha, ég tudja, mily rendkivüli és ismeretlen érdemeim
következtében, életemet sokkal többre kezdeném becsülni, s mintha azt
hinném, hogy teljes joggal nem birok többé, azt kedvem szerint bárkiért
koczkáztatni. E gondolatra kissé megdöbbentem, mert a tökéletesen
független szabadság veszélyben forgása mindenkor aggasztó hatású, habár
még oly édesen boldogító forrásból származik is.
– Félre! Félre!
– Félre az útból!
– Elgázolják önt!
– Tartóztassák föl.
– Elébe! Elébe!
Ily kiáltások hangzottak felém minden oldalról, és kellemetlenül
megzavartatva gondolataimban, boszusan fordulék hátra.
De mit kelle látnom! Egy üres urasági hintó villámgyorsan roboga felém,
két tüzes ló szélvész gyanánt száguldott előre, s a kocsis mégis
karjának egész erejével ostorozá a felbőszült tajtékzó állatokat; az
emberek boltokba és kapuk alá menekültek, s én is csak boltajtóhoz
simulás által szabadultam meg az elgázoltatástól. De mi ez? Nem
csalnak-e szemeim?
Valóban nem! Igen, igen, jól látok, a dühösen korbácsoló kocsis nem volt
más, mint – Móricz! Az őrült Móricz, kit én kórházban szenvedni hittem.
Mennyi szerencsétlenséget fog ez most okozni!
Hah, a hintó kereke a sarokkőbe ütközik, a hintó fölfordúl, és néhány
bátor férfi a lovakat megállítja. És a kocsis? Ezt a kocsi lezuhanásának
ereje oly iszonyúan a sarokházhoz sujtá, hogy fejéből vérpatak özönlött
a kövezetre.
– Fiam! Istenem!
E két szót hörgé a bűnös, és élni megszűnt. Utóbb értésemre esett, hogy
a kórházban iszonyú dühösséggel szakítá ki magát az ápolók karjaiból,
mivel, mint szünet nélkül kiáltozá, fiához kell mennie, és az utczára
rohant. Ott azonnal az orvos hintajának kocsisülésére rohant föl, és a
lovakat dühösen tova korbácsolá. A kocsis szerencsétlenségre épen a
közel csapszék előtt beszélgetett, s így nem lehetett az őrültet
föltartóztatni.


XXXVIII. Jótékony szellem.
Így múlt ki a szerencsétlen Móricz, kiben most már csak embertársat
birtam látni, miután vétkeiért ily iszonyúan bűnhödött. És most annál
nagyobb elkeseredést érzék az ellen, kinek gazsága volt leginkább oka,
hogy ezen ember oly mélységbe sülyedett, mely nejét és gyermekét is
elnyelé.
Nem védhetém sem őt, sem nejét, de, tekintvén első helyzetét, mely őt a
lélekismeret tiszta ösvényéről eltávolítá, és ravasz uzsorássá tevé, és
méltányolván utóbbi körülményeit, mikbe a legszentebb emberi viszonyok
galád széttépése után, mintegy erőszakosan taszítatott, – pirulás nélkül
merem kimondani, hogy véres holttestétől szánakozás érzelmével távoztam.
A segédszerkesztőt nem lelém honn, az inas mondá, hogy bizonyos
nyilvános zeneelőadásra ment, mely jótékony czélra volt szentelve.
Minden tétovázás nélkül követtem őt, mert e pillanatban annyi ellenkező
érzés küzde egymással keblemben, hogy csak nagy embertömeg közt
reménylheték szórakozást. Jobban legalább nem birám időmet kitölteni, s
nyugtalanságomat ez úton némileg lecsöndesíthetni hivém, mert tudám,
hogy honn sem érezném magamat jól, a veszélyes találkozás kimenetele
előtt; addig tehát legalább csak az időt kivánám fogyasztani és ily
érzelmekkel léptem a nagy tánczterembe, hol az ily nyilvános zenék
előadatni szoktak.
Mindenesetre rágalmazók, kik állítják, hogy minden jótékony szellem
kihalt közülünk, s minden csak az önzés bálványa előtt hajlong. Sőt igen
is nagy még köztünk a jótékony szellem hatása, mert ime, hirdetve volt,
hogy a nagy tánczteremben nyilvános gyülde, gyülély, vagy a magyarok
istene tudja, miféle szószörnyeteg czímű mulatság fog véghez menni,
jótékony czélra, fél huszas beléptidíj mellett és annyi ember jelent
meg, mintha a mulatság – jótékony czél nélkül menne véghez. Némely
feketevérüek igen szomorúnak tartják azon fonákságot, hogy jótékony
czélokat akarván előmozdítani, nem a szívhez, hanem leginkább fülhez
kell folyamodnunk; pedig ez nagyon természetes, mert a tizenkilenczedik
század művelt divatszelleme sok embernél parányira zsugorítá össze a
szivet, a füleket ellenben tetemes hosszúságra nyujtá; ennélfogva tehát
igen rendén van, ha nem a kicsinyhez, hanem a nagyhoz folyamodunk, mert
a nagyok mindig hatalmasabbak voltak, mint a kicsinyek. De ki tehet
erről, miután azt tartja a közmondás, hogy a halál sem jő ingyen, mikép
lehetne tehát jótékony szellemet ingyen követelni?
Sok ember tolong a teremben, s büszke öntudattal sétál föl és le, mert
hiszen ők most mindnyájan jótékonyságot gyakorlanak; azt pedig egy sem
gondolja meg, hogy a csattogó zene nélkül bizony egyetlen réz krajczárt
sem tett volna a jótékonyság oltárára, valamint azt sem fontolják meg,
hogy jótékony czél nélkül is eljöttek volna, hogy halljanak, lássanak s
láttassanak; mert ugyan ki győzne mindenre gondolni, midőn a
tizenkilenczedik század szelleme csak tetteket követel, és ki akarhatna
valamit megfontolni, miután senkinek nem lehet kedve, magát fontolva
haladónak gúnyoltatni!
És mily dicső érzelmek dagasztják az emberi kebel lágyabb részeit, midőn
e népes gyülekezetben a kéjtől remegő lélek a testnek ablakain, vagyis a
szemeken át kitekint! Ha éhezők számára adatik a hangverseny, akkor mily
jól esik látnunk a sok domború ételtárt és meggyőződnünk arról, hogy nem
minden ember éhezik; ha tűz által károsultak fölsegélése vetetik czélba,
akkor jól esik látnunk, hogy nemcsak a szegény károsultakat tette tönkre
a tűz, hanem a jótékony hallgatók szíveiben is ugyancsak nagy
pusztításokat vitt véghez némely szemeknek pusztító tüze; ha végre víz
által szerencsétlenültek megvigasztalása szülte a hangversenyt, akkor
némi engesztelésül tapasztalhatjuk sok arczon, hogy nemcsak a víz, hanem
a bor is romboló erővel bir.
De a zene megharsan, s a gyülekezet nadrágos része a teremben sétálni
kezd, és szemlét tart az ülő hölgyek fölött. Ezen lassú mozgás igen
hasonlít a «Báléj» czímű daljáték utolsó jelenetéhez, s különösen ennek
azon részéhez, melyben a pogány istenek körjárásukat tartják, csakhogy
itt minden római és görög istenség többszörösen van személyesítve,