Magyar titkok: Regény (3. kötet) - 10

elutazott, lányának ily tartalmú levélkét hagyván: «Kedves, szeretett
gyermekem! ..... úr anyádat és árva testvéreidet éhhaláltól mentette
meg. Szived még szabad, s te mindig jó gyermek valál; add tehát neki
igéretedet, hogy hitvese leendesz, mihelyt családi viszonyai engedni
fogják, hogy téged nyilvánosan nejének vallhasson. Addig nem csak rólad,
hanem anyádról is gondoskodni fog.» Az ártatlan hajadon ebben semmi
rosszat nem sejte, és csak azt sajnálá, hogy anyjától meg kelle válnia;
azonban ezen fájdalma is mindinkább enyhült, mert az uracs szép és
hizelgő bánásmódú vala és oly ügyesen hálózá körül a tapasztalatlan
falusi lánykát, hogy csakhamar forró szerelmet gerjeszte keblében. A
kéjencz mindazáltal ezen előtte szokatlanabb érzelemben sem lelhete
sokáig gyönyört, s valamint a leszakasztott rózsa hamar veszti illatát
és elhervad, úgy e viszony is elveszté előtte ingerét és érdekét, s
egykor hidegen búcsúzék el a szerencsétlen lánytól, mondván, hogy némely
családi ügyek miatt néhány hétre el kell utaznia. Ezután tetemes pénz
összeget ada az iparlovagnak, azon meghagyással, hogy adja azt át a
lánynak, és küldje visza anyjához, mert gyávasága nem engedé, hogy ezt
maga tudassa azzal, ki minden szavának oly feltétlenűl és oly örömest
hitt. Az iparlovag azonban a pénzt megtartá, s a lányka több hétig
busongva várakozott hű vőlegényére, míg végre a vendéglői szolga egész
illedelemmel fizetést követelt a több héti tartózkodás és élelemért. A
szerencsétlen hajadon megijedt, szabadkozott, jegyesének visszatértére
hivatkozott, a pinczér pedig rendőrséggel fenyegetőzött. Ekkor az
iparlovag belépett, egy tisztes asszonyság kiséretében, ki magát az
uracs rokonának mondá, az adósságot kifizeté, és a lányt magával vivé,
állítván, hogy ez mátkájának kívánsága, ki csak egy pár hónap mulva fog
visszatérhetni. Hogy mind ez gyalázatos koholmány vala, mely az
iparlovagnak ismét néhány forintot gyümölcsözött, azt alkalmasint
fölösleges mondanom, valamint azt sem szükség körülményesen elmondanom,
hogy ármány és kétségbeesés néhány hét alatt gondtalan örjöngő vígságra,
több hónap mulva pedig kórházba juttatá a szerencsétlen hajadont, hol az
élettől csakhamar megszabadult. Azt azonban ismételve is ki kell
mondanom, mikép e szomorú történet minden legparányibb körülménye
tökéletesen igaz, s hogy ehhez hasonló titkokat vendéglőink és
kórházaink szóbeli krónikáinak nyomán igen nagy számmal lehet hallani,
mert az arany, valamint mindenütt, úgy nálunk is félelmes erővel bír, s
egy erszény arany ezer embert is mozgásba hoz, míg a leghatalmasbnak
mondatni szokott gőz csak lelketlen erőműveket képes mozgásra indítani.
– –
Pándyt ágyban lelém, sebét azonban épen nem fájlalá, hanem csak haragtól
lángolt a rajta elkövetett méltatlanság miatt, s mennyre-földre esküvék,
hogy véres boszút fog a gyilkoson állani, habár a föld gyomrába
rejteznék is előle, s hevében annyira ment, hogy szinte komoly
neheztelését fejezé ki, midőn mondám, hogy nem leend boszura szüksége,
mert egész iszonyúságában fogja az utolérni a bűnöst, mielőtt ő még
szobáját elhagyhatná, főkép, ha indulatoskodása által a seblázt még
nagyobbítja. Ezen utóbbi megjegyzésemre nyugodtabbá törekvék lenni, s
Lenke iránt tudakozódott. Erre a mai eseményekről csak annyit mondék
neki, miből következtetheté, hogy Lenke tökéletesen meggyőződék
vetélytársa jellemének aljasságáról, s hogy ennélfogva lehet még reménye
szívének visszanyeréséhez. Mind ezek láthatóan megnyugtaták őt, s
távozásomkor igéré, hogy minden indulatoskodást kerülend, és a gyilkos
nyomozására tudtom nélkül nemcsak lépéseket nem teend, hanem
egyszersmind az egész eseményt titkolni fogja. Ezt igen szükségesnek
tartám, mert minden idő előtti zaj csak vigyázóbbá tette volna Sobrit.
Az utczára érkezvén, kocsi hajtott el mellettem, melyből az orvos
magához intett, s a kocsi megállapodása után így szóla:
– Jó, hogy történetesen találkozom önnel.
– Talán föleszmélt? – kiálték legnagyobb örömmel.
– Nem, hanem folyvást egyenlő állapotban van, míg a valódi halott
külseje csaknem minden órában változik.
– Tehát lehet még reményünk a szerencsétlen asszony fölgyógyulásához?
– Azt mégsem merem mondani, mert a fönebbi szabály néha csakugyan
kivételt is szenvedhet; de már az is némi nyereség, hogy az enyészetnek
semmi világos jele nem mutatkozik rajta, és így ha nem növekszik is
reményünk, de legalább még eddig nem is csökkenhet.
– Még egyszer szívére kötöm önnek a szerencsétlen sorsát.
– Csak inkább tudományszeretetemre, mert ki a boncztan szerint ismeri és
taglalja a szivet, az legfölebb is csak annyira becsűli azt, mint fülét,
vagy könyökét; egyébiránt legyen ön meggyőződve, hogy minden meg fog
történni, mi tudományunk körét tul nem haladja.
Ezzel a kocsi tovarobogott, és én nem tudám; halált vagy fölébredést
keljen-é inkább a boldogtalan Eszternek kivánnom, kit talán még egyszer
megölne annak megtudása, hogy tulajdonkép ki az, kit lelkének egész
erejével szeretett. Azonban, ha ismét gyermekére gondolék, úgy mégis azt
kelle kívánnom, hogy új életre ébredjen, s okulván saját keserves
tapasztalásain, becsületes embert iparkodjék belőle nevelni: s ha ez
sikerülne neki, úgy megtisztultan állhatna ismét a világ előtt, mert
véleményem szerint nincs annál nagyobb érdem, mint ha a hazának vagy
hasznos polgárt, vagy legalább becsületes embert nevelünk, s ez talán
inkább érdemlene jutalmat, mint valamely egyenes lábú csikó vagy tinó
gazdája az állatmutatáson.
– Hová, hová, barátocskám? – szóla most egy mellettem elrohanó
ismerősem.
– Ebédelni.
– Ah, mily boldog ön! Ki tudja, fogok-e ma ebédelni, esti hét óráig még
kilencz gyűlésen kell szónoklanom, pedig már hét gyűlésen voltam ma
jelen.
Ki volt ez? Oly rendkívüli fontosságú ember, hogy érdemeinek kellő
méltánylása külön fejezetet igényel.


XXIII. Magyar lángész.
Sok bűn miatt vádolnak bennünket, igazságosan, vagy ártatlanul, ezt e
helyen bebizonyítani nem lehet szándékom, mert arra nemcsak ívek, hanem
könyvek kellenének; egy vád, vagyis talán helyesebben: kisebbítés ellen
azonban mégis sorompóba lépek, habár egynél több csepp tentába kerülne
is a szörnyű viadal. És e kisebbítés abból áll, hogy ellenségeink – sőt
talán irigyeinknek is szabad őket már neveznem – igen szeretik
mondogatni, mikép Magyarországban a burgonya és tengeri közt nem terem
még úgynevezett lángész, vagyis oly ember, ki meg tudja saját orrát
tulajdon szájától különböztetni, s ki előtt mindenkinek bámulással
kellene meghajlania, még a herrnémetnek és a pánszlávnak is! Ezen vád
annyiszor ismételteték, hogy a jószivű magyar, kinek egyik leggyöngébb
oldala a hiszékenység, végre maga is hinni kezdi ezen állítást és igen
szerényen mentegetőzik ellene, mondván, mikép eddigi diákos
neveltetésünk, és egyéb korlátolt viszonyink nem engedék bennünk az
isteni szikrát oly tökélyre kifejleni, mint más szerencsésb körülményű
nemzeteknél, s hogy lovagművészetre, kötéltánczolásra, kutyaidomításra,
bolhák megszelidítésére, és a magasztos művészet egyéb felső fokainak
gyakorlatára nem igen támad ugyan bennünk oly rendkívüli elmetehetség,
mint például szeretett sógorinknál; de hogy azért a dunai gőzhajót mégis
megtudjuk már az alföldi szénás szekértől, vagy búbos kemenczétől
különböztetni; sőt ha oly rossz bort iszunk, mely torkunkban oly
kellemes érzést gerjeszt, mintha fiatal macskát nyeltünk volna s azt
farkánál fogva visszarántani iparkodnánk, a macska ellenben körmeivel
makacsúl gégénkbe kapaszkodnék, – azonnal tudjuk, hogy alkalmasint nem
valódi franczia pezsgővel volt dolgunk. Ámde, fájdalom, konok ellenséget
az ily mázsányinál fontosb ok sem térít meg, mivel csak szavakból áll,
miket bárki leírhat, mihelyt arra magában kedvet érez. Én tehát,
minthogy nem vagyok politikus, nem puszta szóárral fogok kisebbítő
irigyeink ellen viaskodni, hanem tényeket hozok szőnyegre, melyek maguk
szólandnak, és alkalmasint mindenkit meg fognak arról győzni, hogy
csakugyan van magyar lángész, még pedig ötvenével, százával, és
uton-útfélen, minőkkel Európa egy nemzete sem dicsekedhetik. Igen,
bátran ismétlem, válasszatok ki Európa legkitünőbb férfiai közül száz
lángészt, s előadásom után mégis bámulva tapasztalni fogjátok, hogy a
magyar lángészszel egy sem mérkőzhetik; mert, hogy néhány fölvilágosító
példát használjak: Vieuxtemps jó hegedűs, lángész, de meg tudná-e
mondani, hogy mikor kell a kukoriczát másodszor kapálni? Thiers
politikai lángész, de tudja-e, hogy mért beszélnek a magyarok németül?
Baeuerle előfizetés-hirdetési lángész, de ugyan tudja-e, hogy mikor kell
a sulymot a Hortobágy, vagy Berettyóból szedni? O’Connel izgató lángész,
de ugyan be tudná-e bizonyítani, hogy a pesti Komlókert
Rákóczy-rostélyosa nem valóságos honi készítmény? Sue titkos lángész, de
ugyan van-e csak legkisebb fogalma is a patkányok kiirtásáról, vagy épen
némely magyar politikus titkos indokairól? Tadolini asszonyság éneklő
lángész, de ugyan tudna-e debreczeni pereczet, vagy miskolczi kocsonyát
készíteni? És így száz meg száz külföldi lángészt idézhetnék még, kik
minden kivétel nélkül, mindnyájan ugyanezen egy leglényegesb hibában
szenvednek, azaz: mindnyájan egyoldaluak! És ez az, a miben magosan és
dicsőségesen fölöttük áll a magyar lángész, mert ő mindezekre és még
másokra is, tökéletesen meg tudna felelni. Tekintsünk szét az utczán,
nyájas olvasó, s kapjuk ki az első csinos öltözetű férfit, kinek orráról
azt olvassuk, hogy nem csizmadia, és meg lehetünk győzödve, hogy magyar
lángészt fogtunk; főkép, ha még nem idős, mert az öregek közt valamivel
ritkábbacska már az ily lángész, minthogy az ősz szakállasok százados
tekintélye immár lejárt.
És most vége legyen a szónak, s csupán az elősorolandó tettek pánczélos
serege harczoljon.
A lángész jókor reggel fölkel, s mivel szolgája még nem tisztítá meg
csizmáit, asztalához ül, szivart dug orra alá, és verset «csinál», még
pedig a hazához, mert ez annyit szenvedett már, hogy bízvást még ezt is
eltűrheti. Mire a csizma megfényesűl, akkorra a vers is elkészül, s nem
a lángész hibája, ha e vers nem hoz a hazára oly fényt, mint a – subiksz
a csizmára; mert tehet-e ő arról, hogy a dicsőségöket féltő szerkesztők
nem adják ki készítményét?! Azonban, az öntudat megnyugtatja őt, mert
hiszen Byront, ki szinte lángész vala, szinte az öntudat nyugtatta meg
az irigyek táborának ellenében! E munka után politikai gyülésbe megy a
lángész, hol így hallatja magát:
– Az előttem szólott ..... úr indítványát szívemből pártolom, és hű
szavait könnyes szemekkel ismétlem; mindenek előtt magyarokká kell
lennünk, mert nekem sem ideig, sem örökké tartó boldogság nem kell, ha
abban a legtisztább magyar szellem kizárólag nem uralkodik.
Éljen! Éljen!
Innen a zenetársulat gyűlésébe rohan, és így hallatja magát:
– Tökéletesen osztozom az előttem szólott tisztelt tagtárs véleményében:
az isteni zenét nem lehet korlátozni, mert hazája a nagy mindenség.
Midőn tehát a mindenható zene ügyében tanakodunk, akkor nemcsak minden
idegen nyelvet bátran használhatunk, hanem kivételkép talán még a
magyarnak is adhatunk néha parányi helyet, ha azt némely tulbuzgó urak
kívánnák.
Éljen! Éljen!
Most valamely szinházügyi választmány ülésébe siet, melynek szinte
tagja, és lelkesen szónokol:
– Nemzeti színházunk két legfontosb kellékünknek őre, és ezek: magyar
nyelv és nemzetiség; mivel pedig e kettőt egymás nélkül, s
Magyarországot e kettő nélkül nem is képzelhetni, tehát lelkes
felszólítást kell a két ikerváros minden tehetősb intézetéhez beadni,
hogy nemzeti színházunkat egész erejökből pártolják.
Helyes! Éljen!
Innen bérkocsin a Kasinoba siet, hol szinte gyűlés van, és ilyetén
beszédet bocsát ki ajkain:
– Megvallom, tekintetes társaság, mikép én részemről szörnyű fonákságnak
tartom, hogy a nemzeti színházban páholyunkat továbbra is megtartsuk. Mi
itt néhány százan vagyunk, s e drága páholy kényelmeit csak néhányan
élvezik, kiket mindennap ott láthatni; sőt mi több, ha néha mi is oda
vetődünk, meg lehetünk győződve, hogy a páholy mindennapi látogatói még
csak át sem fogják nekünk helyeiket engedni. Én tehát nyiltan
indítványozom, hogy ezen költséges páholyról mondjunk le, s e helyett
inkább a kártyapénzt szaporítsuk.
Éljen! Éljen!
Rettenetes! Mi oly lassan haladunk, az idő ellenben oly gyorsan rohan,
hogy a lángésznek ugyancsak nyargaltatnia kell bérkocsiját, ha a gyermek
óvó intézet gyűléséből el nem akar maradni, hol szinte szavazattal bír,
és ezeket mondja:
– Uraim, sok fontos és üdvös eredménynyel kecsegtető intézet létezik
hazánkban, de teljes legjobb meggyőződésem szerint nyilvánítnom kell,
hogy egy sincs, mely e zsenge intézetünkkel hasznosság tekintetében
vetélkedhetnék; mert ez talpkövét teszi le a haza boldogságának, miután
az anya emlőiről leszabadult kisdedeket ápoló védkarjai közé szorítja, s
közös anyánk – hazánk számára, hasznos polgárokká kezdi kikészíteni. Azt
mondom tehát, hogy valamennyi intézetünk pangása sem fogna bennem oly
fájdalmat gerjeszteni, mintha – mitől a magyarok istene mentse meg
szegény hazánkat – ezen zsenge intézetünk akár erkölcsi, akár
pénztekintetben valaha csorbulást találna szenvedni.
Éljen! Éljen!
Alig mondá ki e tartalomsúlyos szókat, s már az állatkinzás elleni
társulat ülésébe kellett röpülnie, mennyire a bérkocsis lovainak szomorú
ügetését szárnyaláshoz szabad hasonlítani, és bús kifejezéssel szól,
miután orrát kifúvá, és szemeit megdörzsölé, mit rendesen rendkívűli
elérzékenyülés jeleinek szokás tekinteni.
– Tisztelt társak! Hazánknak sok teendője volt. Igen – volt! Büszkén
mondom ki e szót, mert most már mindenről gondoskodva van. A népnevelés
teljes virágzásban áll, pompás országutainkon gondolatgyorsan röpülünk
egyik helyről a másikra, nemzeti iparunk bármely nemzetével is bátran
kiállhatja a versenyt, a szegény földművelő osztály szabad és boldog, a
nemesség lelkesülve segíti vinni szélles vállain a haza közterheit, a
nyilvános oktatás záporával fogja a hazát elönteni a nagy férfiaknak,
csatornáink és vasutaink szomszédaink irígységét ébresztik föl, a
törvény egyenlőn osztja mindenkinek malasztjait és ostorát; szóval,
hazánk a szellemi és anyagi boldogság tetőpontjára jutott. S mivel
mindez már nemcsak megtörtént, hanem meg is van késő századokra
szilárdul alapítva, tehát itt van valahára ideje, hogy a szegény oktalan
állatokra is kiterjesszük atyáskodó gondjainkat. Uraim, a vér jéggé fagy
ereimben, ha például csak azt gondolom is meg, hogy sok szamárnak mily
iszonyú teher alatt kell reggeltől estig görnyedeznie, míg mi oly
kényelmesen ülünk itt a zöld asztal mellett! Hátha még arra gondolok,
hogy a boldogtalan rákokat elevenen főzik meg! Bocsánat szavaim remegő
hangjáért, uraim, de e tény kebellázító! Igen, ennek nem szabad továbbra
is így maradnia, e bajon segítnünk kell, s hogy mindenek előtt pénzhez
juthassunk, emberbaráti czélunk előmozdítására, vagyis az állatkínzás
megszüntetésére, tehát, véleményem szerint, a kisdedóvó intézeteket meg
kellene szüntetni, és azok tőkéjét állatóvásra forditani; mert ugyan nem
kötelesek-e a szülék gyermekeiket óvni és nevelni, miután a mérges
fenevadak is dühösen ótalmazzák kölykeiket?!
Éljen! Éljen!
Mivel az állatok egyik tartományát alkotják a természettudomány roppant
országának, tehát igen természetes, hogy innen egyenesen a
természettudományi társulat gyűlésébe siet a lángész, melynek ő szinte
szavazatos tagja, és ekképen hallatja eszének kiskorú magzatjait, a
csillogó szókat:
– Tekintetes társaság! Vannak botor emberek, kikre gondolni sem tudok
szánakozó mosoly nélkül, kik minden szellemi és anyagi erejöket arra
fordítják, hogy távol külföldön búvárkodó vérmes reményű tudósak
fürkészéseit előmozdítsák. És ugyan mit hajhásznak azon szerencsétlen
tudósak? Agyrémeket! Azt akarják ugyanis megtudni, hogy a régi haddöntő
magyarok hajdan hol laktak! Lehet-e ennél nagyobb botorságot képzelni,
most, midőn szép hazánkról, melyben jelenleg lakunk, még csak épen
annyit tudunk, hogy a nadragulyát és macskanadrágot nem lehet herbaté
gyanánt használni! Hagyjuk a külföldet, uraim, és iparkodjunk inkább
szép hazánk természeti kincseivel megismerkedni.
Éljen! Éljen!
Most a Reguly-Társaság gyűlése következik, hol a lángész hasonló
lelkesüléssel nyilatkozik:
– Tisztelt urak! Kevesen vagyunk ugyan itt e pillanatban, de
méltóztassanak meggondolni, mikép a sveizi óriás bérczek csúcsairól is
csak parányi hógömb szakad le, és oly roppant tömeggé növekszik, mire a
völgybe gördül, hogy egész helységeket fagyos sírhalommá változtat. Így
növekedhetik a mi erőnk is, azon különbséggel, hogy növekedésünk nem
vészt, hanem áldást fog az egész hazára árasztani. E növekedésünket
pedig bizton reménylhetjük, mert valamint a fecske honába vágyik, és a
vadludak is fölkeresik ősi lakásukat minden évben, úgy az ember is tudni
óhajtja őseinek bölcsőjét. Mit ér nekünk hazánk minden természeti
kincseinek pontos ismerése, ha még csak azt sem tudjuk, hogy az égből,
vagy a lappok, finnek, cseremiszek vagy épen szellemdús csuvaszok közül
pottyantunk-e ide, mostani fiókhazánkba? Igen, uraim, e nagy kérdést
kell mindenek előtt tisztába hoznunk, s csak ennek tökéletes megfejtése
után foghatunk más hazaboldogító czélok eléréséhez.
Éljen! Éljen!
Ezután a védegyleti gyűlésen így halljuk a lángészt szónoklani:
– Az isten saját arczára teremté az embert, akarván, hogy az hozzá
hasonló legyen; az apa csak akkor örvend igazán gyermekének, ha abban
saját képmására ismerhet, s miről ismeri meg hű gyermekét a haza? Arról,
ha mindazt, mit annak testén és testében megpillant, tulajdonának
vallhatja. Ki tehát hű fia kiván lenni hazájának, az egyedül honi
eledelekkel táplálja és egyedül honi készítményekkel ruházza testét,
hogy ráismerhessen hazája, mert jaj azon gyermeknek, kit anyja nem akar
megismerni.
Éljen! Éljen!
A kereskedelmi társaság gyűlésén ilyeténképen hangzik előadása:
– Tisztelt társaság! A védegylet tönkre silányítással fenyegeti egész
kereskedésünket, mert ha mi nem hozhatunk be semmit, úgy mások viszont
kivitelt nem fognak tőlünk elfogadni. Mi szeretjük a hazát, de magunk
ellenségei sem lehetünk, s józanul bizonyosan senki nem fog bennünket
vádolni, ha a külföldi czikkeket honiak gyanánt áruljuk, mert élnünk
mindenesetre kell.
Éljen! Éljen!
Most a Kasinoban hirtelen angol levest, elevenen főtt rákot, velenczei
kagylót, nápolyi makarónit, stájer kappant és sveizi sajtot eszik,
franczia pezsgőt és török kávét iszik, amerikai szivart dug az orra alá
és a gyáralapító társulat gyűlésébe nyargal, hol ekkép okoskodik:
– Uraim! gyári ipar nélkül nem boldogulhatunk, csak ez az, mi a hazát
súlyegyenbe hozhatja más európai nemzetek ellenében, s ha a kis
selyembogár képes selymet gyártani, ugyan mért ne gyárthatna a magyar
nemzet is valamit? Nyissuk meg hazánk kapuit s százezer német rohanand
hozzánk, kik legfényesb tetőpontra emelendik a magyar ipart és
nemzetiséget. Gyárakat állítsunk tehát mindenáron, vagy semmit.
Éljen! Éljen!
E gyülést a gazdasági egyesületé követi, melyben igy vélekedik a
lángész:
– Tekintetes társaság! Ne mondja nekem senki, hogy csak gyáralapítás
emelheti a magyart az európai nemzetek sorába. Mi földmüvelő nép
vagyunk, s hazánk is erre legalkalmasabb. A gyáripar szükségkép annyi
idegen elemet hozna hazánkba, hogy nemzetiségünknek mulhatlanul sirba
kellene szállania, ily áron pedig nincs boldogság, melyet megvásárolni
akarhatnánk. Egyedül a mezei gazdaság boldogíthatja hazánkat!
Éljen! Éljen!
E pillanatban már a nemzeti kör gyülése is meg van nyitva, s a
lángésznek még csak torokköszörülésre sem marad ideje, hanem azonnal
beszédre kell ajkait megnyitnia:
– Uraim! Azért egyesültünk, hogy egyesítsünk! Iparkodjunk tehát
fővárosink összes szellemi erejét magunk körül öszpontosítani, még pedig
tisztán szellemi élvezetre. Tekeasztal és kártya mindenkinek, vallási és
rangkülönbség nélkül, díjmentesen szolgáljon szellemi élvezetül, s hogy
ezt könnyebben kivihessük, tehát könyvekre és hirlapokra csak
lehetőségig keveset költsünk, mert mi nem akarjuk e helyet tudós szaggal
megfertőztetni, valamint üres okoskodások csatapiaczává sem óhajtjuk azt
tenni. Czélunk: a magyar nyerseséget sikolt padlónkon kissé lesimítani,
hogy minden fényes teremben zavarodás nélkül jelenhessünk meg, mert erre
van mostani békés századunkban leginkább szükségünk, nem pedig isten
tudja miféle elmebeli vagy nyers testgyakorlatokra.
Éljen! Éljen!
Innen csak legnagyobb sietség mellett érkezhetik még jókor az
agarász-társaság gyülésére, hol ezek szerint nyilatkozik:
– Uraim! A magyar annyira elpuhult már, hogy görcsöket kap, ha fél óráig
nyeregben kell ülnie, s ez szégyen, gyalázat! Nem kell nekünk sikolt
padló, sem csuszkálás fényes termekben, sem lélekölő kártya és egyéb ily
elpuhitó nyomoruság! Lóra termett a magyar, s ha nincs is már pusztító
török a szép magyar hazában, de bezzeg van elég gyáva nyul és ravasz
róka, kiket üzőbe kell vennünk. Mindenek előtt testi erőnket kell tehát
kifejlesztenünk, mert beteges korcs testben a lélek is gyönge és
tehetetlen!
Éljen! Éljen!
Most a Kisfaludy-Társaság gyülésébe rohan, és igy szól:
– Valóban, nem birom eléggé érzékenyen kifejezni örömemet, hogy ezen
tisztelt társaságnak is tagja vagyok, mert egyedül a szépirodalom az,
mely nemzeti nyelvünket terjeszti, s ez által leghatalmasb tényezője a
haza boldogításának, miután mi a szépnemhez szólunk, ez pedig a férfiak
fölött uralkodik, s igy ezek által közvetve mi parancsolunk az egész
országnak.
Éljen! Éljen!
Ezután más székre ül a lángész, frakját balról a jobb oldalra gombolja,
arczára komoly és busongó kifejezést ültet, s összegörnyed, mintha
hirtelen meghült és csikarást kapott volna. Természetesen, mert hiszen
most a tudóstársaság gyülésében ül, és ezek szerint nyilatkozik, egészen
megfagyasztva a tudományosság szele által:
– Tekintetes társaság! Szomoruan kell tapasztalnunk, hogy társaink nagy
része a szilárd tudományosságot nem igen kedveli, pedig a mely nemzetnél
a tudományok nem müveltetnek, ott valódi nagyságot nem is képzelhetni.
Én tehát, a társaság ezen balirányának megváltoztatására, azt
indítványozom, hogy ezentul egy oly uj tagot se válasszunk, ki magát a
szépirodalom mezején kitüntette, és nem tud értekezést irni a görbék
meghatározásáról, vagy az infusoriák anatomiájáról, mert az ily tag sem
társaságunknak díszére, sem a hazának hasznára nem válhatik.
Éljen! Éljen!
Ime, hol Európában oly lángész, ki a magyar lángész iszonyatos
sokoldaluságával mérkőzhetnék? Pedig felét sem soroltam ám el azon
társulatoknak, mikben ő hasonló nagybefolyásu szerepet visel. És ne
mondja őt senki szavaiért kétszinűnek, mert épen az a valódi lángész
legkitünőbb érdeme, hogy ő magát mindenütt és mindenkor ügyesen
föltalálja, és zavarba soha nem jő. Légy tehát büszke, oh, haza, és
némuljatok el, rágalmazó irigyek, mert százával van köztünk az ily
hasonlíthatlan lángész!


XXIV. Lyányvásár.
Ebéd után pillanatra szállásomra térvén, Bertókom ily tartalmu czédulát
ada kezembe:
– Ma délután a városligetben fontos hir várakozik önre.
Az irást nem ismerém.
– Ki hozta ezt? – kérdém inasomat.
– Azon hárfáslyány volt itt, kit már egyszer láttam, és itt irta a
czédulát, mivel személyesen nem szólhatott a tekintetes urral.
– Jól van. Bertók, siess Marczihoz, én a városligetbe megyek, s ti engem
követni fogtok, és mindenütt nyomomban lesztek; de okosan, hogy
jelenlétetek szemet ne szúrjon.
– Értem.
E rövid utasítás után a városligetbe indulék, melyre inkább illik e név,
mint a büszke erdő czím, miután csak épen annyi fa van benne, hogy néha
egy-két életunt golyhó fölakaszthatja magát, kik már puszta
kétségbeesésből is véghez vihetik ezen kedélyes műtételt, ha a
helyszinén meggondolják, hogy a nagy Pestnek ez egyetlen mulatótanyája.
Azonban, lehet, hogy ennek is van jó oldala, ha meggondoljuk, hogy csak
szorgalmas munka után igényelhetünk mulatságot, ebben pedig Budapesten
nem igen erőtettük meg magunkat. És ugyan ez annak oka alkalmasint, hogy
ezen ugynevezett mulatóhelyre is csak verejtékezve juthatunk ki, nemcsak
távolsága, hanem még inkább az ut kényelmetlensége miatt. Ha minden
ember, ki a városligetbe megy, csak egyetlen krajczárt fizetne is, ugy
egy pár év alatt valódi bájkertté lehetne azt varázsolni; de hiában,
nálunk sem a törvényes, sem az önkéntes adó nem kaphat lábra, mert az
elsőt ellenzik, a másikat meg kinevetik. Ennél fogva tehát a városliget
is megmarad a réginél. Az oda vezető királyutczáról nem is akarok többé
szólani, mert annak érdemeit annyira méltánylottam már, mintha
fizetéstelen történetirója volnék, és igy csak a hosszu fasort említem
meg, mely a királyutcza végéről az igéret földére vezet. E fasor közt
először honi por, azután honi szivar, és honi viz az, mi a vándort
megenyhíti, vagy honi sár, ha az égnek csatornái megerednek, és
bebizonyítják, mikép a sár nem kellemesb a pornál, s hogy e szerint a
rendes öntöztetésre egyáltalában nem kell pénzt fecsérleni. A két
oldalon kertek magas falaiba ütközik a szem, mi igen jótékony hatásu,
mert legalább messze látásban gátolja az embert, s emlékezteti, hogy ne
lásson orránál tovább, ha mulatni, vagyis kellemesen élni kiván. E
kertek ajtai zárvák, s falaik mögött mély csönd uralkodik, mert mi csak
tanácskozni szeretünk zajosan, de családi köreinkben oly csöndesen és
elzárkozottan mulatunk, mintha attól félnénk, hogy hangos örömünk talán
még mást is fölvidítana. Itt ott poros csemegét kinálgatnak németül,
hogy pillanatig se feledje az ember, mikép a magyar főváros egyetlen
mulatóhelyére siet; a nyomorékok és egyéb koldusok ellenben magyarul
kéregetnek, tudván, hogy a magyar jószivü, és mindenét örömest
elosztogatja, mihelyt gyönge oldalán támadtatik meg. A fasor végén
korlátokba ütközik az ember, melyek a mulatóhely előtt fölállítvák, és
mindenkit arra emlékeztetnek, hogy rendkivüli jó kedvnek át ne engedje
magát, mert minden csak ugy jó, ha korlátok közé van szorítva, mi alól
még a gondolatot sem vehetni ki; mert ugyan mi lenne a világból, ha
minden ember azt gondolhatná, hogy neki igaza van? Egyébiránt e
korlátfákat talán példás szerénység jeleinek is tekinthetni, mintha
tudniillik arra akarnák az embert előre figyelmeztetni, hogy itt bizony
csak rendkívül korlátolt örömeket fog élvezhetni, főkép ha bal
csillagzata azon gyalulatlan szálfák és deszkák közé vezeti, hol
pallérozatlanok számára holmi faragatlanságot mutatnak és adnak elő,
szinköri előadás czim alatt, melynek csupán azért nincs födele, hogy a
zápor néha elmoshassa a sok mosdatlan beszédet, a szél pedig ártalom
nélkül tova sodorhassa a száraz előadásokból emelkedő kártékony port.
Most már egyenesen, s jobbra és balra mehet az ember, mert meg lehet
győződve, hogy a három ut egy czélhoz vezet, tudniillik a gyönyörüségek
közepéhez, vagyis azon néhány öreg fához, melyek egyike oly dús
lombozatu, hogy árnyékában legalább hét vagy nyolcz ember elfér, midőn a
nap nem süt épen oda. Ezen fa alatt mindig több szalmaszék áll, miken
igen kényelmesen lehet ülni, ha a rajtok ülők a súlyegyent fön tudják
tartani, s hevesb mozgalmaknak nem nagy barátai. Azonban, nemcsak ezen
kényelmes székek miatt nevezetes e fa, hanem még azért is, mivel alatta
rendesen lyányvásár szokott tartatni. Igen, igen, lyányvásár! És kérem a
nyájas olvasót, ne méltóztassék e kifejezésben megütközni, mert
reménylem, hogy sikerülend azt tökéletesen igazolnom. Már eladó lyánya
van, – ez oly szokott kifejezés nálunk, hogy hallása senkit nem
botránkoztat meg; a hol pedig eladni való tárgy van, ott természetesen
igen örülnek, ha a vásár nem marad el; de különben is, nálunk legujabb
időkben minden megvásárolható lévén, a szabad nemes ember
meggyőződésétől, vagyis szavazatától kezdve, egészen a kállói gubáig és
honi makrapipáig, bátor vagyok reményleni, hogy a lyányvásárban sem fog
senki megütközni. Tehát e fa alatt rendesen lyányvásárt szoktak tartani,
mert minden ember, ki e mulatóhelyre jött, vagy innen távozott,
kénytelen vala e fa előtt kétszer elhaladni, ha épen más rendkivüli és
még rosszabb utat nem választott jövetelre vagy visszatérésre. A vásár