Magyar titkok: Regény (3. kötet) - 01

MAGYAR REGÉNYIRÓK
KÉPES KIADÁSA
Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja
MIKSZÁTH KÁLMÁN
7. KÖTET
MAGYAR TITKOK
Irta
NAGY IGNÁCZ
III.
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1908
MAGYAR TITKOK
REGÉNY
IRTA
NAGY IGNÁCZ
HARMADIK KÖTET
AZ EREDETI KIADÁS KÉPEIVEL
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1908
_Minden jog fentartva._
Franklin-Társulat nyomdája.


I. Élő halott.
Szemeimet figyelve függesztém az előttem ülő ájult hölgy arczának
szabályos szép vonásaira, s kevés percz alatt tökéletesen meggyőződém,
hogy sejtésem csakugyan való. A halál halovány színe s mereven
mozdulatlanság kétségkívül ugyanaz vala, melyet a koporsóban fekvő
Beattini grófnőn észrevevék; ez már nem lehete többé csalódás, és erősen
hihetém, hogy a fiatal férfi és hölgy, kiket Dalmer társaságában láték,
Eszter vala, kivel, ég tudja mi czélból, kettős szerepet játszatott,
színlelt halála után, a gaz kalandor.
Kevés pillanat mulva ismét magához tért a szép asszony, de a jelentkezni
kezdő élet azonnal ismét letünt szemeiből, mihelyt kémlő tekintetemmel
találkoztak, s csak gyorsan emelkedő keble tanúsítá, hogy lelke még nem
hagyá el szép hajlékát. Szivemből sajnálni kezdém a szerencsétlent, mert
erősen hivém, hogy ennyire nem rendülhet meg kebel, melyben egyedül csak
elvetemültség uralkodik. Gyönge asszony ez bizonyosan, gondolám, kit
heves véralkat és forró szív tévútra vezérlett, s ki nem bir annyi
erővel, hogy jobb útra térhetne, vagy az igazság feddő tekintetét
rendületlenül kiállhatná. Ilyenekkel gyakran találkozunk az életben, s
mindnyájan, kik nem irtózunk saját keblünkbe is nyúlni, bizonyosan csak
szánakozást fogunk irántok érezni; mert az ily szerencsétlenségek
áldozatai az életöröm legpezsgőbb perczeiben sem valódilag boldogok,
miután keblök fenekén mindig megmarad a lelki vád mardosó hatása, mely
lételöket megmérgezi.
A szép szemek ismét megnyíltak, s oly kérő kifejezéssel fordultak felém,
hogy veszélyesen gyöngülni érzém szilárd szándékomat, s csak súlyos
küzdés után határzám magamat maradásra, s föltett szándékom kiméletlen
előmozdítására.
Mindenek előtt az özvegyhez fordulék, ki kiváncsian s egyszermind
megdöbbenve tekinte e sajátszerű jelenetre, és távozást inték neki; ő
azonban késkedett, s aggálylyal tekinte a halavány nőre, de ez igent
bólinta fejével, és mély sóhaj emelkedék a szép hölgy kebléből, arczát
gyönge pir futá el, de csak azért, hogy rögtön ismét annál föltünőbb
halálszínnek adjon helyet, és alig hallhatóan szóla:
– Uram, ön engem ismer?
– Igen, – felelém határozottan, s megindulásomat leküzdeni iparkodva.
A hölgy remegett, szemeit földre szegezé, és fájdalmasan folytatá:
– Ön romlásomra esküdött!
– Ki mondá ezt önnek?
– Férjem.
– Schufterle Móricz?
E szavaim varázserővel hatottak a hölgyre, minden vonása legnagyobb
rémülés jelét fejezé ki, tagjai remegtek, föl akart állani, de ismét
székre hanyatlott, s elhaló hangon mondá:
– Mért nem hallhatok meg e pillanatban! Uram, legyen irgalmas és öljön
meg!
Ezen indulatosság nyugtalanítni kezde, s féltem, hogy előttem adja ki
lelkét a boldogtalan hölgy, őszinte vígasztalás legbensőbb hangján
szólék tehát hozzá:
– Asszonyom, az istenre kérem, bátorodjék, ne engedje magát martalékul
ily korlátlan kétségbeesésnek.
Eszter szemeibe könyek kezdének tolulni, lélekzete hosszabbult, s én
bátorítólag folytatám:
– Úgy látszik, hogy nagy tévedés, vagy félreértés van közöttünk.
– Tévedés, félreértés? – rebegé a hölgy. – Mikép érti ön ezt?
– Kinek tart ön engem?
– Oly férfinak, kit én nem ismerek, kit soha gondolatban sem sérték meg,
s ki mégis boldogságom és életem ellen törekszik.
– Ki mondá ezt önnek?
– Férjem.
– Ismét e válasz! Kicsoda ön férje?
– Beattini.
– És első férje?
– Ne emlékeztessen ön azon szörnyre, kit hitével együtt elhagytam! De
mire valók is e kérdések, hiszen ön megbizottja azon borzasztó embernek,
kinek nevét ajkaim nem birják kimondani. Mit az ő gyilkos karja nem
teljesíthetett, annak véghezvitelére önt bízta meg. Végezzen tehát,
uram, öljön meg; csak gyermekemet kímélje, és én kiáltás, sóhaj nélkül
fogok meghalni.
– Ezt mind Beattini mondá önnek?
– Igen.
– Szemtelen hazugság!
– És ön tagadni merészli?
– Tüstént föl fogom önt világosítani. Ön szavaiból azt kell
következtetnem, hogy Móricz meg akará önt gyilkolni.
– Ezt ön épen olyan jól tudja, valamint én, mert hiszen másnap hozzám
küldé önt a gyilkos, hogy munkája sikeréről meggyőződjék.
– Ezt is a nemes gróf mondá?
– Igen.
– Önök tehát megismerék Móriczot, a sötétség daczára?
– Mintha ön mind ezt nem tudná! Az első lövés magára voná figyelmünket,
s a másodiknak föllobbanása világosan láttatá velünk azon arczot,
melynek ördögi kifejezése gyilkolóbb volt, mint golyója.
– Mind ezt sejtém, sőt némileg hivém is; tökéletesen azonban csak most
vagyok meggyőződve. Ön tehát azért tetteté magát halottnak, hogy Móricz
üldözését kikerülje?
– Kell-e erre még igent mondanom?
– És Beattini ugyanez okból más nevet vett föl?
– Uram –
– Ő most Dalmer báró, valamint az előtt Zlatár Péter volt: de ki tudná,
hányadik neve ez már!
A hölgy zavarodása perczről-perczre növekedék, a veszély nagyobbulásával
azonban bátorsága is lassanként visszatért, s utolsó megjegyzésem után,
midőn azt hivém, hogy megsemmisülve fog lábaimhoz borulni, rögtön
fölegyenesedék, szép szemeit sajátszerű elszántság kifejezésével
függeszté rám, s határozott hangon szóla:
– Uram, mi adhat önnek jogot e különös jelenet eljátszására? Férjem
mondá, s szavainak igazságát e jelenet is tanúsítja, hogy ön
gyilkosomnak czimborája, e szerint hármunk közt alkalmasint ön a
legnagyobb bűnös, mert önt csak gyalázatos haszonlesés, vagy ég tudja
mily zavaros forrásból eredő boszúvágy vezérli, míg mi csak szívünk
szenvedélyétől elragadtatva vétkeztünk. Úgy van, uram, én félelem nélkül
nézhetek ön szemeibe, mert megvetem önt. Szóljon, mit fizet önnek
gyilkosom, én megkettőztetem az összeget, és azután távozzék –
– Asszonyom! – kiálték, csodálkozva e váratlan változás fölött, mely
annyira meglepett, hogy nem tudám azt magamnak rögtön az asszonyi jellem
rejtélyes redőiből megmagyarázni, ámbár e tekintetben, legalább
hiedelmem szerint, nem csekély tárgyismerettel birtam, s tudnom kellett
volna, hogy az ily váratlan átmenetek a gyöngébb nemnél sokkal
gyakrabban szoktak megtörténni, mert az elkerülhetlennek hitt nagy
veszély föltétlen megvetése inkább gyöngeségből szokott származni, mint
valódi bátorságból, mely utóbbi rendesen hidegen számol, s a menekülés
lehetősége iránt soha nem esik kétségbe; a gyöngeség ellenben hősködés
alá törekszik rejtezni, és behunyt szemmel rohan a vészes örvénynek,
menekülésre nem is gondolva.
Eszter az ajtó felé fordult, s nagy megerőltetésembe került, hogy
karomat elébe nyujthatám, és tekintetemnek parancsoló kifejezést
kölcsönzék.
E mozdulatom azonnal eloltá a bátorság fölvillant szikráját a gyönge
nőben. Kezével a székhez kapaszkodott, s könyűi visszatarthatlanul
özönlöttek le arczán, és remegő hangon szóla:
– Ön kérlelhetlen! Ám legyen tehát, teljesítse ön bakói kötelességét, s
vessen véget életemnek, melynek terhe alatt már úgyis majd
összeroskadtam, mióta ön koporsóm előtt megjelent.
Ezután mindkét kezét szemeire szorítá, s nehéz lélegzéssel a halálos
döfésre látszott várakozni. Szelidebben szólék tehát:
– Asszonyom, ön nagy tévedésben van, én nem vagyok a gaz Móricznak
eszköze, vagy czimborája, sőt inkább engesztelhetlen üldözője, s
reménylem, hogy rövid idő mulva sikerülend őt a boszuló igazság büntető
kezeibe szolgáltatnom.
– Hogyan? – szóla legőszintébb csodálkozás hangján Eszter, s arczán
remény vidító sugára villant át. – Jól hallok-e?
– Igen. Ő az én életemet is kétszer veszélyezteté már, és minden
pillanatban ujabb merénytől kell rettegnem, meddig szabadon jár.
– Hihetem-e ön szavait?
– Mi okom lehetne színlésre?
– De miért üldöz ön tehát engem, és – bizonyosan férjemnek is ellensége
ön, mert különben ő nem mondta volna, hogy öntől még inkább kell
mindkettőnknek őrizkednünk, – mint gyilkosomtól?
– És nem vádolja önt lélekismerete semmi más bűn miatt, azon megvallott
egyen kívül, melyre, saját szavai szerint, szívének szenvedélye vezérlé?
– Uram –
– Ön jogszerű sajátja volt talán azon roppant pénzösszeg, melyet első
férjétől eltulajdonított, midőn tőle csábítója karjai közé szökött?
Szerencsétlen asszony, hány becsületes ember véres verejtéke ég ön
lelkén? Hány koldusbotra jutott árva fogja önt egykor átkozni, ha majd
szegénység és elhagyatottság miatt rossz útra tévedend, és talán végre
bitóra fog jutni! Nyuljon keblébe, szép asszony, emelje ingerteljes
szemeit a tiszta égre, és szóljon: csak szívének nem korlátozott
szenvedélye az, mely önt bűnössé teszi?
Eszter erőtlenül rogyott ismét székre, kendőjével elrejté könyező
szemeit, és zokogva szóla:
– Oh, uram, bárki legyen ön, s bármi czél vezeté önt sarkaimba,
könyörüljön szerencsétlen szívemen, ne kínozza azt vérig tövises
szavaival, hanem vessen inkább egyetlen halálos szurással mindennek
véget, mert így százszorosan gyilkol ön meg! A mit ön most mondott, az,
fájdalom! nagyon is igaz; de szándékom nem volt oly rossz, mint ön
képzeli. Kedvesem csak azért tanácslá azon összeorzott kincs elvitelét,
hogy azt a megcsalatott hitelezőknek ismét visszaadhassuk.
– És megtörtént ez? – kérdém növekedő részvéttel, s közelebb léptem.
A nő lesüté szemeit és akadozva viszonzá:
– Még nem. Eleinte bujdoklanunk kelle az országban, míg kedvesem hitére
tértem és nejévé lettem; azután pedig tetemesen meg volt az összeg
csonkítva, midőn Pestre visszatértünk. Férjem, hogy mielőbb
teljesíthesse fogadását, azonnal játékasztalhoz folyamodott; ámde igen
szerencsétlenül, mert sokat vesztett, mit folyvást ismét új játék által
helyre pótolni iparkodott. Egyedül ez tartóztatott bennünket Pesten, még
gyilkos szándékú megtámadtatásunk után is. Uram, ha ön is a hitelezők
egyike, szóljon, és még ma ki fog elégítetni, ámbár még korántsem
vagyunk oly állapotban, hogy valamennyit kifizethessük; de legyen
irgalmas, és ne lépjen föl ellenünk nyilvánosan!
– Én – viszonzám megindulva – nem vagyok hitelező, sőt inkább én
tartozom sokkal Móricznak, és azon férfinak, kit ön második férjének
méltóztatik nevezni.
– Nem értem önt.
– Meg fog ön érteni. Mindenek előtt méltóztassék meggyőződve lenni, hogy
azok után, miket itt most hallottam, s mikhez én még igen sok lényegest
tudnék toldani, nemcsak ellenséges indulattal nem viseltetem ön iránt,
hanem inkább legőszintébb barátja vagyok, ki oly buzgón óhajtom ön
valódi javát, mint ön maga.
– Uram –
– Kérem, engedje bevégeznem. Ma láttam Móriczot –
– Szent isten!
– Ő mindhármunk boszúszomjas ellensége, s azért tanácskoznunk kell, hogy
mikép tehetnők őt árthatlanná.
– Oh, szóljon, szóljon!
– Meddig fognak önök még Pesten mulatni, asszonyom?
– Nem tudom.
– Őszintén szóla ön?
– Gyermekem életére, igen.
– És ma reggel nem akartak elutazni?
– Nem.
– Valóban?
– Csodálkozásomból láthatja ön, hogy valót szóltam.
– Annál jobb. Nekem még ma mulhatlanul szólnom kell ön férjével.
– Ha ő megegyezik –
– Arra nincs szükség.
– De –
– Ön s gyermekének élete forog koczkán, – szólék komolyan s nagy
nyomatékkal, – most két élet és halál közt szabadon választhat ön.
– Istenem, – kiáltá szörnyű küzdéssel a nő, – mit kíván ön? Mikép
merhetem férjem parancsát megszegni, miután mondá, hogy életünk forog
veszélyben, ha ön, vagy más idegen szállásunkat megtudja.
– Oh, gyermekség, ő ezt bizonyosan csak azért mondá, mivel ugyanazon
balhiedelemben volt, mint ön; azt hitte tudniillik, hogy Móriczczal
czimboráskodom.
– Tehát fölvilágosítom őt.
– Azt magamnak kell tennem. Bizzék bennem, asszonyom; vagy nem
kényszeríthetném most önt, hogy engem tüstént a városházba kövessen?
Bízzék bennem, s istenemre esküszöm, hogy egykor e találkozásunkat
áldani fogja.
– Ám legyen, – szóla hosszas tusakodás után Eszter, – hiszek önnek. Mi a
– –i vendéglőben lakunk, első emeletben, – és – számok alatt.
– Mikor szólhatok ön férjével?
– Most nincs honn, de este hét órakor bizonyosan visszajő.
– Tehát hét óra előtt ott leszek. Gondolja meg még egyszer, asszonyom,
hogy nemcsak ön, hanem gyermekének élete is kezeimben van. Ha
megérkezésem előtt találna férje visszatérni, találkozásunkról szót sem
szabad tudnia, különben –
– Igérem.
– Most üljön bérkocsijába, és távozzék; én pedig gondoskodni fogok, hogy
gyermekén boszulhassam meg magamat, ha ön szavát nem teljesíti.
– Szentül igérem!
Eszter távozott, kocsiba ült, s eltünt, a nélkül, hogy az özvegygyel
szót válthatott volna, kinek szorosan meghagyám, hogy másnap reggelig
kívülem senkit ne bocsásson a gyermekhez, s az ajtót még Eszter előtt is
zárva tartsa.


II. Kaland a kalandban.
A kapu küszöbén megállapodám, és számot adék magamnak eljárásom iránt.
Eleinte úgy látszott, mintha szemrehányásokat kellene magamnak e miatt
tennem, mivel e kedvező alkalmat ki hagyám siklani, a nélkül, hogy abból
annyi hasznot merítettem volna, mennyire szükségem vala, s mennyit talán
elérhetek, ha Dalmer arczáról a fátyolt levonom, s egész galádságában
állítom őt Eszter elébe. Alaposb megfontolás után azonban ellenkezőről
győződém meg, s tettemet javalnom kelle, mert ki a női szívvilágban
kissé jártas, az tudni fogja, mikép a szerető asszonyt féltékenység
fölgerjesztése által boszura lehet ugyan ingerleni, de csak akkor, ha
nincs oka az ingerlő ellen bizalmatlankodásra; én pedig ezen utóbbi
esetben valék, mert ő engem Móricz czinkosának tartott, s e gyanúját
csak azzal csöndesíthetém le, hogy Dalmer ellen határozottan nem keltem
ki. Be kelle tehát azon egy nyereséggel érnem, hogy lakásukat kitudám, s
egyszersmind meggyőződém, mikép az asszony nem oly nagy mértékben
vétkes, minőnek őt eleinte tartám, s hogy ennélfogva kiméletre nem épen
méltatlan. Elhatározám, hogy a kitűzött óránál hamarább látogatom őt
meg, s mindenekelőtt tökéletesen lefátyolozom a gaz Dalmert, mi által
talán sikerülend frigyesemül megnyernem a nőt, mi tervem végrehajtását
mindenesetre könnyítené; ha pedig e reményem nem teljesülne is, azért
nem sokat vesztenék, legalább nem annyit, mintha már most
visszariasztottam volna őt vádjaim által, mert Dalmerrel legalább
mindenesetre találkozni fogok, s gaztetteinek véget vetek, mit jobb ma
teljesítenem, mint a holnapi párbaj idejére halasztanom. Ezen okoskodás
által bánásmódom iránt magamat tökéletesen megnyugtatva érzém, mert azon
gondolatnak legkisebb helyet sem adék, hogy a nő talán megcsalt, s nem
mondá meg valódi szállását; a tettetés sokra képes ugyan, de
emberismeretem itt tökéletesen megnyugtatott, mert azon indulatroham,
melyen beszélgetésünk alatt Eszter átment, nem lehete színlés,
következéskép annak eredményét sem lehete ocsmány tettetésnek tartanom.
Midőn a házból kiléptem, leeresztett bérkocsi hajtott arra, melyből
nevemet hallám hangoztatni. A kocsi azonnal megállapodott, s üléséről
segédszerkesztő barátom inte felém, és nagy szaporasággal szóla:
– Van önnek fél órányi ideje?
– Van.
– Igen örvendek, hogy véletlenül találkoztunk, már szállásán is kerestem
önt.
– Baj történt?
– Még pedig nagy.
– Dalmer –
– Oh, nem azon oldalról! Furcsa kalandom volt, méltóztassék mellém ülni,
mindent elmondok.
– Kiváncsi vagyok.
Helyet foglaltam mellette, és a kocsi tovább hajtott, s barátom
nevetséges ünnepélyességgel szóla:
– Kevés pillanat mulva talán megszüntem élni.
– Hogyan? – kérdém kissé meghökkenve, nem tudván, hogy komolyan szól-e.
– Úgy van, párbajra megyek, és ön tanúm lesz. Reménylem, hogy nem fogja
tőlem ezen baráti szolgálatot megtagadni.
– Semmi esetre, de –
– Kalandom igen édes, de nagyon is keserű kimenetelű lehet. Ön tudja,
hogy a színházban majd mindennapos vagyok.
– Igen, s mondhatom, gyakran csodáltam béketűrését.
– Hja, barátom, segédszerkesztő vagyok, s így igen természetes, hogy vas
gyomrom mindent megemészt, s az ismétléseket megszokta, miután minden
krajczáros indítványt is ötven s néhányszor kell ismételve átolvasnom és
javítanom. Tegnap is színházban voltam, épen a «Vadon fia» adatott, s
annál fogva nem igen néztem a színpadra, és nem is figyeltem az
előadásra, mert orangutangot állatseregletben szoktam csak keresni; de
azért szemeim épen nem unatkoztak ám! Egy szép hölgy gyakran, mondhatom,
rendkívül gyakran fordítá felém szemeit, mi csakhamar gyorsabb
keringésbe hozta véremet.
– Szerencsés barátom.
– Nemde?
– És ki volt azon szép hölgy?
– Nem ismerem.
– Ah, már ez regényes.
– De hallja csak tovább.
– Figyelek.
– A szép hölgy szemjátéka mindig élénkebb lőn, s utóbb legyezőjét is oly
sajátszerűleg forgatá, hogy nem lehete azt csupa véletlenségnek
tartanom; sőt még szemcsőjét is igen különösen kezelte, mintha az által
is figyelmemet kívánta volna magára vonni.
– Első látásra ez valóban sok.
– Oh, kérem, nem első látás volt ez.
– Hiszen előbb mondá ön –
– Hogy nem ismerem őt, de azért már többször láttam őt.
– És máskor is ily kitünő figyelemre méltatta önt?
– Nem. Legalább én nem vettem észre.
– Különös.
– Nemde?
– És mi történt tovább?
– Én lehető legnagyobb szeretetreméltóságot törekvém kifejezni.
Kalapomat levevém, s újaimmal ügyesen fésülgetém hajfürteimet,
bajuszomat bizonyos meglepő könnyűséggel pödörgetém, ajkaimra a
legszívnyerőbb mosolyt varázsolám, szemeimnek kihívó és félig ábrándos
kifejezést adék, szakállamat majd le, majd ismét fölfelé símogatám;
szóval, ugyancsak derekasan működtem.
– Ön kitanult csábító.
– Hahaha!
– Mintha a legveszélyesb arszlániskolát is átúszta volna.
– Nemde.
– És a szép hölgy?
– Játékát fáradhatlan kitartással folytatá, s kezét kimondhatlan
kifejezéssel szorítá kebléhez, midőn Parthenia mondá: két szív és egy
dobbanás!
– Már ez sok.
– Még nem elég!
– Egyedül volt a hölgy?
– Öreg asszony s fiatal férfi közt ült.
– Ah, már ez veszélyes.
– Épen nem, az öreg asszony hihetőleg anyja, vagy nagynénje volt, a
fiatal férfi pedig kávéházi meghittebb ismerősim egyike, kinek
egyébiránt nevét sem tudám, s ez oly közönyösen ült a szép angyal
mellett, hogy tőle épen nem félthetém, legalább én úgy vélekedtem, s
helyemben bizonyosan más is ugyanezen hiedelemben lett volna; az unalmas
színjáték oly gyorsan mult el, hogy még legalább is tíz felvonással
szerettem volna megtoldani.
– Megfoghatlan!
– Micsoda?
– Ön fölhevülése.
– És ugyan miért?
– Én önt eddig igen higgadt kedélyű embernek ismerém, s azért igen
csodálatosnak találom, hogy oly rögtön elhagyá magát ragadtatni, mint
valamely tizennyolcz éves ifjoncz, ki még a kutgémre is szerelmesen
hunyorgat, ha kötény van elébe kötve.
– Oh, barátom, épen az úgynevezett higgadt kedélyű emberek azok, kik
leghamarább olthatlan lángra gyúlnak.
– Valóban?
– Úgy van. A heves és víg jellemű emberek, kik mindig a világban élnek,
s zajos társaságokban fordulnak meg, mindig erősebben tudnak a szív
kivánataival daczolni; mert, például, a czukrászlegény is azért nem
szereti az édeset, mivel mindig csemegék közepett él. Ellenben az író,
különösen pedig a segédszerkesztő, ki mindennap a legunalmasb munka
mellett ül, s még akkor is csak javítékon, szedőkön, levelezők
olvashatlan s hibáktól pezsgő írásán, s a szerkesztőség által le nem
küzdhető akadályokon jártatja gondolatait, midőn mulatóhelyeken jelenik
meg, – az ily szerencsétlen férfi mindjárt mindenestől oda van, ha csak
egyetlen nyájas tekintetet vet is rá valamely nem csunya hölgy; és pedig
annyival is inkább, mivel hódítások után járásra nincs ideje, s azért
két kézzel kell minden alkalmat megragadnia, mely e tekintetben
véletlenül kinálkozik.
– Igaza lehet önnek, s megvallom, hogy az életbölcseség ezen tana még
eddig ismeretlen volt előttem.
– Hja, sok van a csillagok alatt és fölött, miről a bölcsek nem is
álmodnak!
– Úgy van.
– De hallja csak tovább.
– Tehát még több is van?
– Még csak most jön a java. A függöny utolszor gördült le, a szinészek
kitapsoltattak, s a közönség oszlani kezde. Ekkor a hölgy is távozott.
Én és egy ismeretlen férfi, ki még mindig dühösen tapsolt Partheniának,
a pad végén állottunk, s midőn a szép hölgy mellettünk elhaladt, még
egyszer hátratekinte, igézően mosolyga, és távozott. Örömittas szemeimet
szerencsére hattyunyakától kezdve karcsu derekáig végig legeltetém, – és
– és gondolja ön csak, mit láttam?
– Kétségkívül félelmesen kidomborult keményített szoknyák iszonyú
bástyáját.
– Ah, mily költőiség elleni kifejezés!
– Tehát mit látott ön?
– Parányi kezecskét fehér keztyűben –
– Melyet ön megszorított?
– Még nem. A fehér keztyűs kézben finom himzett zsebkendőt.
– Melyet a szép elejtett?
– Oh, nem, ez mindennapi fogás lett volna, mely szót sem érdemelne.
– Tehát mi történt?
– A kendő redői közül – rózsaszínű papiros kandikált ki –
– Ah!
– Én gyöngéden érintém két ujjammal a rózsaszínű papirost –
– És?
– A csinos levélke kezemben maradt.
– Teringettét!
– Szivem hangosan dobogott.
– Elhiszem.
– Ily szerencse álomnak is sok.
– És a szép hölgy nem fordult vissza?
– Nem, egy vastag úr botrányos teste nyomult a legközelebbi padból
szépem mögé és orrom elébe, s így többé nem láthatám a kedvest; ámde
könnyen vígasztalhatám magamat, mert kezemben volt a megbecsülhetlen
rózsaszínű kincs. Kedves hölgy, gondolám, ki tudja, mily rég szeret már,
s csak most vettem észre hajlandóságát, s szemeimből bizonyosan tisztán
kiolvasá szerelmének viszonzását, mert különben nem adta volna át a kész
levélkét, melyet talán már több nap előtt is megnyerhettem volna.
– Természetesen.
– A szinházi csarnok egyik zúgában fölnyitám az összehajtott,
pecsételetlen és czím nélküli levélkét, s benne e sorokat, vagyis inkább
szókat olvasám: «Férjem holnap délután nem lesz honn. Amália.» Nemde,
különös?
– Épen olyan, mint az ismeretes: oh, Oszkár, elvárlak!
– Szakasztott olyan. Örömem oly határtalan vala, minőt csak valamennyi
Pecsovics megtérése szülhetne bennem, s már arról gondolkozám, hogy
mikép szabadulhassak ki holnap délután a szerkesztő-hivatalból, midőn
rögtön eszembe villant, hogy a szép ismeretlen nő lakását és vezeték
nevét nem tudom; Amália pedig annyi van Budapesten, hogy valamennyi
magyar tudósra legalább is három jutna.
– Isten mentse meg őket!
– Az Amáliákat?
– Igen, és – a tudósakat is.
– Az éjt álmatlanul töltém, s ma az egész várost bebarangolám, minden
ablakra föltekinték, de hasztalan, délben a szinházba menék, hol önnel
találkoztam, s vigyázva tudakozódtam, de semmi fölvilágosítást nem
nyerhettem. Azonban, miután öntől elváltam, azon kávéházi ismerősömmel
találkozám, ki a szinházban kedvesem mellett ült. Hah, megvan, gondolám,
s azonnal halk hangon kérdém, hogy ismeri-e tegnapi szép szomszédnőjét?
Ő végig nézett rajtam, s vontatva igent monda. Erre nagy tűzzel lakását
tudakozám, s isten bocsássa meg bűnömet, haszontalan hányavetiségből,
vagy indulatom hevessége miatt annyit fecsegtem össze-vissza, hogy
gúnyosan kérde: vajon szerelmes vagyok-e bele? Megsértett hiúság, s
folytonos hideg gúnyai annyira vittek, hogy a levélkét megmutatám neki.
Erre ő azonnal elsápadt, majd ismét legfinomabb paprikaszínű lőn, és
dühösen szóla: «Uram, ön alávaló gazember, ha ma délután lakásomon meg
nem jelenik, karddal vagy pisztolylyal, én – Amália férje vagyok.» Mit
szól ön ehhez?
– Ördög és pokol, már ez erős dolog!
– Nemde? Most oda megyek, és ön segédem lesz. Ah, ott a – – szám, ez az
ő háza.


III. Kakasviadal.
Ime, nyájas olvasó, ily titkocskák nagy számmal történnek szinházakban,
s ki valamennyit tudná, az valóban igen érdekes olvasmányt írhatna
össze.
Mihelyt a házat megpillantám, melyre barátom távolról mutatott, azonnal
furcsa világosság lángolt föl elmémben, s alig tudám a hangos kaczajt
elfojtani. Barátom észrevevé rögtön támadt derültségemet arczomon, és
csodálkozva szóla:
– Oly nevetségesnek találja ön ezen komoly kalandot?
– Magát e kalandot ugyan nem, hanem a másik kalandot, mely a kalandban
rejlik.
– Kaland a kalandban? Ezt nem értem.
– Mindjárt megmagyarázom. Én e ház tulajdonosát jól ismerem, hitvesével
együtt, sőt ez utóbbi titkainak egy részét is.
– Hogyan?
– Úgy van. Ön mellett a szinházban, mint mondá, bizonyos ismeretlen
férfi is állott, nemde?
– Igen.
– Barna?
– Igen.
– Szürke kabátban?
– Igen.
– Kezében nagy fekete kettős szemcső volt, nemde?
– Tehát ön is ott volt?
– Épen nem, hanem, mint már mondám, e ház titkai némileg ismeretesek
előttem, s azon férfi meghitt barátom.
– És mi következik mind ebből?
– Az, hogy kaland van a kalandban, és ön rútul megjárta.
– Hogyan?
– Oh, Oszkár, elvárlak! Hahaha!
– Barátom, e hang –
– Bocsánat, a hang oly víg, mint maga a kaland.
– De még mindig nem értem önt.
– Értsen meg tehát.
– Ideje is, mert mindjárt a ház előtt leszünk.
– Hallja tehát a szörnyű titkot. A szép hölgy nem önre tekintgetett.
– Micsoda?
– Hanem azon szürke kabátos barna férfira, és a levélke is ugyanahhoz
volt intézve. Világos!
– De –
– A boldog barna férfi azonban, isten tudja, mi okból, épen oly
szórakozott vala, mint ön elragadtatva, s innen származik az egész
siralmas tévedés.
– Lehetetlen!
– Mindenesetre úgy van, hiúsága veszélyes hinárba vezette önt; de
hiában, olyanok vagyunk mi gyarló férfiak, hogy alig tekint felénk
valamely szép hölgy, s azonnal mindenre képesnek hisszük őt; sőt mi
több, ha húsz férfi áll együtt, s egy hölgy tekint a nagy csoportra,
bizonyosan mind a húsz szentül hiszi, hogy épen csak az ő
szeretetreméltósága bájolta el a szép hölgyet.
– Hah, önnek csakugyan igaza lehet!
– Mindenesetre.
– És most még is vívnom kell.
– Úgy van.
– És a boldog szerető kikaczag.
– Nincs különben.
– De talán –
– Kérem, a valódi viszonyt nem födözhetjük föl a férj előtt, ezt a
lovagiasság szabályai tiltják.
– Fájdalom, igaza van önnek.
A kocsi megállapodott, s kiszállottunk. Barátom oly fanyar ábrázattal
lépett velem a házba, mintha halottja volna, s magam is komoly
hangulatba esém, mert félni kezdék, hogy szomorú vége lehet e kettős
kalandnak, s csak az vígasztalt, hogy nálunk a párbajok rendesen
olyanok, mint a szinházi csaták: sok a zaj és nevetséges az eredmény,
mert jelenkorunk emberei nem való, hanem csupán fölületes szín után
kapkodnak s ennélfogva párbajainkat helyesebben csak kakasviadaloknak
nevezhetni. Én legalább a párbajt mindenesetre lehető legnagyobb
ostobaságnak tartom, mire művelt ember vetemülhet, s azért minden
párvivót haláláig tébolydába szeretnék záratni, hogy a haza békés
polgárainak többé ártalmára ne lehessenek, s egyedül azt tudnám némileg
menteni, ha minden párbajban világosan itélne a gondviselés, és a sértő
fél mindig halva maradna a küzdtéren. De könnyű karczolásokat
osztogatni, vagy a megsértettet halomra lőni, s azután mégis
bántatlanul, sőt köztiszteletben maradni, ez olyasmi, hogy nem találok
kifejezést e vad szokás illő megbélyegzésére.
A szobába lépvén, minden komolyságom azonnal eltünt, mert a férj – a
barna férfit mutatá be, mint segédét. Barátom arczáról első pillanatban