Magyar titkok: Regény (3. kötet) - 14

mert azt lehete gondolnom, hogy a hölgy, talán gyanu kikerülése végett,
valamely távol és igen egyszerű gunyhóban tartatik rejtve, s onnan
szándék őt elrabolni; de most, midőn már a vámház ablakának rezgő
világát sem láthatám, lehetlen vala komolyan nem aggódnom. Hová vezettek
ezen emberek? Mi czéljok lehete velünk, vagy különösen velem? Talán
gyaníták kilétemet, és ki akartak rabolni? Ezt nem tarthatám
valószínűnek, mert erre nem tettek volna oly nagy készületeket, miután
tudhaták, hogy a fővárosi lakosok nem igen szoktak zsebeikben ezreket
magokkal hurczolni. De hátha életem ellen törnek, s halálomat minden
pillanatban várhatom, és az egész hölgyrablási terv csak tőrbe
kerítésemre volt kiszámítva? Ez még többi gyanuimnál is képtelenebbnek
látszott, vagy látszhatott volna legalább higgadtabb kedély előtt; de a
bitó alatti megrázkódtató kaland, s az azóta látott kebellázító
jelenetek, párosúlva az éjfél és égiháború izgató hatásával, annyira
túlfeszíték egész idegzetemet, hogy e pillanatban még lázasb
képzelgéseknek is hitelt adtam volna. De mi bírhatta volna őket ellenem
gyilkos szándékra? kérdém magamat tovább, s föltüzelt képzelődésem erre
még gyorsabban válaszolt, s valószínűvé tette előttem, hogy talán
Móricz, vagy Sobri küldheték ki ellenem a gyilkosokat, s hogy ők is oly
éber őrszemmel kisérék minden léptemet, mint én az övéiket. Arra is
tüstént tudék magamnak válaszolni, hogy mért vezetnek oly távolra? Ezt
bizonyosan azért tevék, mert nem egyedül, hanem harmad magammal jelentem
meg, s most nem mernek velem szembe szállani, hanem valamely tanyájokra
vezetnek, hol túlnyomó erővel fognak ránk rontani. Ezt meg kell előznöm,
suttogám csaknem hallhatólag, és pisztolyaim után nyúltam, midőn a
koldus, ki mormogásomat hihetőleg hallá, hirtelen megfordúlt és hangosan
szóla:
– Talán fázol?
– Nem, – felelém lehetőségig nyugodtan.
– Vagy fogaid vaczognak?
– Nem.
– Pedig nekem úgy tetszett, mintha effélét hallottam volna.
– Csalatkoztál.
– Vagy félsz?
– Hagyj föl a faggatással, csak káromkodni akartam, azt hallottad,
semmit.
– És ugyan mért?
– Szeretnék már dologhoz látni.
– Olyan tüzes vagy?
– Csak nem szeretek hiában sétálgatni.
– Kivált ily gyönyörű időben, – tevé hozzá megrázkódva Bertók.
– Hiszen haza mehettek, ha czukorból vagytok főzve, senki nem
tartóztatott eddig sem.
A beszédnek e fordulata valamennyire ismét megnyugtatott, minél fogva
derültebb hangon mondám vezérünkhez:
– Csak azon boszankodom, hogy hiában járunk.
– Hiában?
– Igen ám.
– Mikép érted ezt?
– Mert a zápor mind kizavarja likaikból az ürgéket.
– Ürgéket?
– Igen, és nekünk majd egy sem marad.
– Fiú, félre beszélsz, vagy részeg vagy?
– Alkalmasint te öntöttél többet a garatra, mint kellett volna.
– Micsoda?
– Úgy van, mert különben lányt, vagy kisasszonyt nem keresnél a városon
kívül, oly helyen, hol csak ürgék és vakandokok tanyáznak.
– Vagy úgy! Átkozott ficzkó, szinte megijesztettél, mert már azt kellett
gondolnom, hogy lepattant az eszed abroncsa, és mindent elrontasz.
– Sok is a sok, czimbora, hiszen úgy tartom, hogy annyira vagyunk már
csak a világ végétől, mint homlokodtól az orrod vége.
– Mindjárt ott leszünk.
– De hol?
– A világ végén, ha ha ha!
– Dehogy, csak ott, hol dolgunk lesz.
– És még sem szabad tudnunk.
– Hiszen tudjátok, hogy még most is visszamehettek, ha kedvetek tartja
és ezzel beérhetitek; mert egyetlen hajtófát sem ér az oly vezér, ki
mindent kifecseg a közlegények előtt; én pedig most vezéretek vagyok és
azért úgy kell tánczolnotok, a mint én fütyülök.
– Furcsa ficzkó vagy!
– Hallgass és parancsolj lábaidnak.
Ismét tovább haladtunk, puha gyepen ugyan, de azért mégis csaknem
kellemetlenebbül, mint eddig, mert a folyvást omló eső az egyenetlen
pázsiton pocsolyákat képezett, mikbe gyakran bokán fölül, sőt néha
térdig is zuhantunk, mi mindenkor részint káromkodást, részint hahotát
okozott, ámbár a víz sokszor fejünkig fröcsögött fel.
Most széles villám hasítá a léget s Marczi alig hallhatólag suttogá:
– A savóintézet vidékén vagyunk.
– Mi az? – kiálta a koldus, kinek valódi tolvaj fülei voltak, mert úgy
tetszett, hogy minden lélekzetünket tisztán hallja.
– Megijedtem, hogy lecsap a mennykő, – felele nyugodtan Marczi.
– Ne félj attól, elkerüli a mennykő azt, kinek számára minden határban
kender terem.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Azt, hogy fölakasztanak, ha nem vagy nemes ember, jó czimbora.
– Hát téged?
– Mi gondod rá! Csak előre, még egy jó kődobásnyira vagyunk és azután
majd elválik, hogy tudtok-e oly jól dolgozni, mint beszélni.
– Majd meglátod, fogadom, hogy bámulni fogsz és meghajolsz előttünk!
– Jobb lesz, ha kurtábbra szabod nyelvedet.
– Nem rád bizták.
– Ne kívánd, hogy visszaforduljak.
– Csak tessék.
– Csitt, czimborák, – mondám, félvén, hogy Marczi kitörő hevessége
mindent elront, – ugyan minő iskolában tanultátok mesterségteket, hogy
munka közben verekedni akartok; az ilyen becsületbeli ügyeket munka
után, kancsó mellett szokás ökölre bízni.
– Hiszen csak…
– Hallgass és azt tedd, mit tőlem látsz.
– Értem.
– Igazad van, czimbora, tapasztalatlan suhancz lehet szűrös társad, hogy
így kirug a hámból.
– De bátor.
– Elég.
Erre ismét csönd lett s okoskodni kezdék Marczi fönebbi titkos
megjegyzése fölött. A savóintézet vidékén vagyunk, mondá ő; tehát ott,
vagy annak vidékén kelle a merénynek véghez menni. De ki ellen lehete az
elhatározva? A nevezett intézetben, az év ezen késő szakában, már senki
nem szokott tartózkodni s azt csak nem hihetém, hogy a különben igen
érdemes, de már meglehetősen koros majorosnő ellen ily merényt kívánna
valaki intézni. Közel ezen épülethez a tébolyda állott s azt sem
hihetém, hogy onnan kívánna valaki valamely szerencsétlen szép hölgyet
erőszakkal kiszabadítani, mert napjainkban szerelemnek miatta nem igen
őrülnek meg a szépek, sőt ellenkezőleg, nagyon is okosak, mert a
legnagyobb szerelmi mámorban is többnyire rendkívül jól tudnak számolni.
De hah, még egy intézet vala azon tájon, melyre mindenek előtt kellett
volna emlékeznem s melynek tőszomszédságában állott azon épület,
melyben…
– Megálljunk! – szóla most elfojtott hangon a koldus.
Mindnyájan megállapodtunk.
– Jelt kell adnom.
A koldus füttyentett, oly sajátszerüen, hogy csak tapasztalt fül
különböztetheté azt meg a szél átható süvöltésétől.
Ezután előre hajlott fejjel figyelt. Az ég tompán dörge s a szél hosszú
hörgésekben fútt; más neszt nem lehete hallani.
– Nem hallottatok semmit?
– Nem.
– Ördögbe! Korán jöttünk, vagy elkéstünk, vagy mi történt?
Most még egyszer, tartósabban és élesebben füttyentett.
A hang távolról visszhangot hozott, mely tökéletesen hasonlított a
koldus jeladásához.
– Ah, jól van, felelnek.
– Csak visszhang volt ez, – jegyzém meg némileg ismét aggódva.
– Nem viszhang, hanem oly valóságos fia füttyentésemnek, valamint én
apámé vagyok.
– Tehát még többen is leszünk?
– Nem.
– De a füttyentés?
– Tudósított arról, hogy a hintó a kerítés szögleténél áll. Vagy azt
hitted, hogy oly kisasszonyt, ki megérdemli, hogy ellopják, ily ördöngős
időben gyalog fogunk tüskön bokron keresztül hurczolni, mintha paraszt
legényt fikának fognánk ki az uraság óljából?
– Azon úr is a kocsiban van, ki titeket fölbérelt?
– Dehogy van, hiszen nem bolond, hogy pénzt szórjon ki és még veszélybe
is rohanjon; csak meghitt czimbora van ott és ő majd akkor megy a leány
után, ha hirét kapja, hogy már ott van, hová küldi.
– Ugyan hová küldi őt?
– Azt nem kötötte orromra.
– Mégis gyáva embernek kell lennie, hogy nem mert személyesen
megjelenni.
– Oly bátor az, czimbora, hogy a csillagokat is le merné lopni; de épen
azért nem akar minden potomsággal személyesen bibelődni, aztán meg azt
akarja, hogy nekünk is legyen keresetünk. Lám, a nagyurak is meg tudnák
csizmáikat tisztítani, de ugyan mi lenne a sok szegény legényből, ha
minden dolgukat magok végeznék a gazdagok?
– Szeretném azon urat ismerni.
– Ajánlani foglak neki, ha becsületesen kitünteted magadat.
– Nem hallhatnám meg nevét?
– Arra előbb tőle magától kell engedelmet kapnom.
– Ez különös.
Ez alatt a ház kerítésfalához érkezém s mihelyt szemeimet fölemelém,
azonnal meggyőződém, hogy korábbi sejtésem nem csalt és…
– Czélnál vagyunk, fiúk, – szóla, gondolatimat megszakasztva a koldus, –
én ismerem itt a járást, mert már háromszor voltam itt koldulni; szegény
kisasszony nem is gyanította, hogy kinek ad alamizsnát; de meg is
hálálom most, mert derék szép úrhoz viszem. Én tehát bemegyek és
megnyitom az ajtót, azután ti is bejöttök.
E szók után derekáról hosszú, erős kötelet oldott le, mely csomókkal s
végén vaskampóval volt ellátva. Ezt átdobá a falon s jól meghuzá, hogy
meggyőződjék: valljon megfogta-e erősen a fal párkányát a kampó? Ezután
nagy könnyűséggel fölkapaszkodott a csomókon, a kötelet megfordítá és a
tulsó oldalon szintúgy leereszkedett s kevés pillanat mulva az ajtót
megnyitá, mondván:
– Az emberek zárban hagyják a kulcsot, hogy kívülről ki ne nyithassuk,
mi tehát szépen bemászunk és belülről nyitjuk meg, így legalább nem kell
méreg drágán lakatost tartanunk.
– Csodálom, hogy kutyák nincsenek itt.
– Van bizony kettő, még pedig olyan, hogy a legnagyobb medvével is
megbirkozhatnának.
– Úgy hát vigyáznunk kell.
– Későn vigyáznánk, ha még élnének.
– Hogyan?
– Ma dél felé erre kullogtam és oly darabka szalonát adtam nekik, hogy
eddig már örökre jóllaktak. De most dologra. Ti hárman itt maradtok a
kapunál, mert nem ismeritek a belső járást és mindenre vigyáztok s csak
akkor siettek segítségünkre, ha füttyentést, vagy lövést találnátok
hallani; én pedig régi czimboráimmal a szép galamb fészkét keresem föl.
Menjünk, fiúk és mondom, hogy még ruhája végét is tisztelettel
érintsétek, mert különben ma este utolsó borotokat ittátok meg ezen
árnyékvilágban!
A rablók a ház felé sompolyogtak, azon ház felé, melyben Börger Lenke és
anyja lakott és így ezen merényt is egyedül csak a leálorczázott
Sobrinak lehete tulajdonítanom, ki rendületlen vala, mint érczszobor,
miután még a mai jelenet után is példátlan vakmerőséggel folytatá
gyalázatos gazságait, mintha egyáltalában megbukhatlannak tartaná magát.
Annál inkább örvendék tehát, hogy szándékom mellett állhatatosan
megmaradtam és ezen merényét meggátolhatám.
Most már nem lehete tovább késnem, mert nem akarám, hogy a rablók
egészen Lenke szobájába nyomuljanak, mivel ezen ijedelem, főkép mai
rendkívüli megrázkódtatása után, ránézve könnyen veszélyes következményű
lehetett volna. Bezárám tehát a kaput, a kulcsot zsebembe tevém s
pisztolyainkat elkészítvén, mind a hárman csöndesen követtük lépéseiket,
miután meghagyám társaimnak, hogy mindegyik egy-egy rablót rántson
hátulról földre; magam a koldust vállalám magamra s megkötözésök után a
kocsist szándékoztunk hatalmunkba ejteni.
Alig haladánk azonban néhány lépésnyire s lövést hallánk eldördülni
előttünk és fegyverre! kiáltást hangzani, mit rögtön jajgatás követe,
melyben az egyik rabló hangjára ismertünk. Ugyanazon pillanatban
megnyilt a ház ajtaja, lámpavilág omlott ki rajta s több fegyveres
katona, kik a két zsiványt rövid küzdés után elnyomták s a harmadikat is
megkötözték, ki lábába golyót kapott és alig mozdulhatott. A katonák már
minket is megpillantottak s így, hogy kellemetlen bajba ne keveredjünk,
gyors elszántsággal előugrám és németül szólítám meg a vasas katonákat,
mondván:
– Köszönet, derék katonák, hogy megkíméltek bennünket a munkától, már
rég nyomukban vagyunk ezen gazembereknek s csak azért nem támadtunk
rájok a szabadban, hogy tetten kaphassuk őket; önök nagy szolgálatot
tettek a közbátorságnak ezen gonosztevők elfogása által.
A furfangos koldus saját haszna és gondolkozásmódja szerint magyarázá
szavaimat és még inkább elakarván a katonákat ámítani, iszonyuan
káromlott engem, azután pedig alig elfojtható örömmel suttogá:
– Derék ficzkó vagy, ezek szót sem tudnak magyarul, jó, hogy kivágtad
magadat; add tudtára urunknak, hogy hüvösre jutottam, de három hétig nem
vallok; iparkodjék tehát addig mind a hármunkat kiszabadítani. Ha holnap
éjfélkor az óbudai kerék tanyára mégysz, hol, mint mondád, járatos vagy,
mondd akármelyik czimborának, hogy kilencz meg kilencz csak kilencz és ő
vagy más czimbora tüstént urunkhoz fog vezetni. A kocsi miatt ne busulj,
az a lövés után mindenesetre tüstént elvágtatott.
Mind ezt fenyegetőzve és káromkodás közt mondá a rabló, mi a német
katonákat tökéletesen meggyőzheté arról, hogy nem vagyok az elfogottak
czinkosa. Ők azonban mégis kételkedni látszottak, mert nem épen túlságos
jeleivel a tiszteletnek, parancsnokukhoz vezettek.


XXXIII. Két halott.
Már a folyosón találkoztunk a hadnagygyal, ki félig felöltözve rohant
felénk kivont karddal, míg másik oldalról a major tulajdonosa pőrén
futott előnkbe gyertyával s nem csekély rémülésben a váratlan zaj miatt.
A katonák őrszobájába lépénk s ha már maga e jelenet rendkívül
meglepett, még inkább kelle csodálkoznom, midőn a tisztes Börgerné
szobájából látám a hadnagyot kilépni. Mióta lett a ház laktanyává, vagy
mikép juthatott a tiszt Börgerné szobájába? E kérdésekre nem tudék
magamnak felelni, de nem is lehete időm fejtegetésök megkísértésére,
mert a tiszt, mihelyt a káplártól a zaj okát megtudá, azonnal komolyan
kezde vallatásomhoz. Szerencsémre a major tulajdonosa meglehetősen
ismert engem s így nem nagy munkámba került a tisztet arról meggyőzni,
hogy embereimmel együtt a rablókat üldözém, főkép, miután ezek magok is
kemény kifakadások közt erősíték ezen állításomat.
– Úgy van, hadnagy úr, mondom, – így szólék, előadásomat végezve, – a
vihar elől csapszékbe menekültem inasommal s már épen bérkocsiért akarám
őt küldeni, mivel a vihar nem akart szünni, midőn ezen három zsivány
suttogva tartott tanácskozásából, hála rendkívül éles hallásomnak,
olyasmit véltem kivehetni, hogy e tájon valakit ki akarnak rabolni. Én
mindig szerettem a veszélyes kalandokat s annálfogva mellém vevém még
ezen becsületes favágót és hárman mindenütt nyomban követtük a rablókat.
Ön derék vitézei megmentettek bennünket a veszélyes tusától. De, – itt a
major tulajdonosához fordulék, – kedves Weiner úr, Börgerné asszonyság
bizonyosan elrémült e zaj miatt, meg kellene őt nyugtatni.
– Oh, az már nincs itt, nagyságos uram, – mondá Weiner.
– Nincs itt? Hiszen ma délben még ide jött a kisasszony a városból, hol
vele beszéltem és semmit nem szólt.
– A mint haza jött, félóra mulva saját lovaimon kellett őket délután két
óra felé mindenestől városi lakásukba szállíttatnom; nem tudom, mi
birhatta őket ezen hirtelen elköltözésre, miután még két hétig akartak
itt tartózkodni.
– Szerencse, hogy nincsenek itt, mindenesetre szörnyen megrémültek
volna.
Ezután még megtudám, hogy a hadnagy száz lovat szállít ezredéhez és az
iszonyú vihar elől ezen majorban keresett menedéket az éjjelre, minthogy
különben is Pesten akará azt eltölteni. Távozásomat épen nem akadályozá
s megigéré, hogy másnap az illető hatóság kezeibe fogja a rablókat
szolgáltatni. Weiner marasztott ugyan, de ajánlását nem fogadhatám el,
mert még Eszter gyermekének életeért reszketék; a jó ember tehát
befogatá lovait és a majort, társaimmal együtt, könnyülve hagyám el a
kényelmes kocsiban.
Mihelyt a kapun kívül valánk, mely mögöttünk ismét becsukaték, azonnal
komoly szemlét tarték elmémben a legközelebb mult események fölött.
Mindenek előtt csodálnom kelle a koldus lélekéberségét, mely szerint
veszélyes helyzete daczára is azonnal engem, vélt czinkosát megmenteni
törekvék, hogy szabadságában maradván, hasznára lehessek. Becsületes
emberek közt ritkán találhatni ily tettekre, mert tapasztalás tanítja,
hogy az emberek többnyire némi vigaszt lelnek abban, ha valamely
szerencsétlenségben nem egyedül, hanem többedmagokkal részesülnek.
Egyébiránt nem annyira ezen váratlan fordulatnak örvendék, mint inkább
annak, hogy ez által kezembe adá a koldus zsivány azon titkot, mely
szerint Sobrinak biztosan nyomába juthatnék, az óbudai elhagyatott
csárdában, ha a legközelebbi éjjel hálómat ismét kikerülné; mert, hogy ő
vala azon úr, kit a koldus említett, arról tökéletesen meg leheték
győződve, miután Lenke volt azon hölgy, kinek elrablására a gaz
czimborasággal kiindultam. Mért tünt el Lenke oly hirtelen anyjával
együtt? Ezt könnyen megfejthetőnek véltem, ha meggondolám, hogy ma
délben nemcsak hűtlenségéről győződék meg a gaz csábítónak, hanem
egyszersmind oly néven hallá őt szólíttatni, mely néhány év előtt az
ország nagy részét rettegésben tartá. Előtte ezen ember, mikép a kerti
lugasban tartott párbeszédükből is tudjuk, csábítást és szökést említe s
általában úgy nyilatkozott, hogy föl lehete róla tenni, mikép semmiféle
eszközöktől nem borzad vissza, mihelyt azok által czélhoz vél juthatni.
Igen természetes tehát, mikép Lenke annak puszta meggondolásától is
borzadott, hogy ezen emberrel még egyszer találkozhatnék; azért tehát,
mihelyt hazaérkezett, bizonyosan tüstént rávevé anyját, hogy rögtön
városi szállásukra költözzenek. Kimondá-e valódi okait, melyek őt e
határozatra birák, vagy máskép eszközlé ki anyja megegyezését a
távozásban, azt nem lehete ezúttal magamban teljes bizonyossággal
meghatároznom, de erre tulajdonkép nem is volt szükség, mert előbb-utóbb
az anyát különben is mindenesetre értesíteni kellett volna az egész
fordulatról. Még magamról kell néhány szót elmondanom, mert lesznek
talán, kik gáncsolni fogják, hogy a hadnagy előtt nem adám hiven elő
kalandomat. Magamra nézve én ezt minden koczkáztatás nélkül tehettem
volna, de részint Lenkét nem akarám az igazság kimondása által hirbe
hozni, részint pedig kellemetlen tanuságtételtől kívántam magamat
megmenteni, egyszersmind általában minden zajt kerülni óhajtván, mely
Sobrit nagyobb vigyázatra figyelmeztetné és a jövő éjféli találkozást
ismét meggátolhatá. A kocsit, mely az elrablandó hölgyre várakozott,
azért nem említém a hadnagy előtt, mivel ekkor a szándéklott rablás
valódi nemét is ki kellett volna mondanom s mivel különben is méltán
következtethetém a koldus megjegyzéséből, hogy az üldözés siker nélkül
fogna maradni, miután a lövésre a kocsis bizonyosan azonnal tova
vágtatott. Egyébiránt azt is kelle óhajtanom, hogy Sobri e meghiusult
merényben befolyásomat ne is gyaníthassa, következéskép egészen nyugodt
maradjon, mert csak így remélhetém nagyobb valószinűséggel, hogy a
legközelebbi éjfél csakugyan határt tüzend vétkeinek. Móriczra nézve még
nyugodtabb valék, mert okom vala hinni, hogy Marczi által Ferkót
megnyerem és az úton biztosan nyomába jutok; egyedül az aggasztott, hogy
nem vihette-e már véghez véres szándékát Eszter gyermeke ellen? Mert,
habár meg kelle is engednem, hogy derekasan megriasztottuk őt társaival
együtt s így e pillanatban alkalmasint nem lesz kedvük új merény
megkisértéséhez fogni, egyszersmind azt sem tagadhatám, mikép épen azon
gondolat, hogy szándékát talán kedvünk lehetne megakadályoztatni, rögtön
azon elszánt határozatra birhatá őt, hogy tüstént elégítesse ki
boszuszomját s így azon rettegésem talán nem volt épen alaptalan, hogy
későn jövök a gyermek megszabadítására. Ha valaki talán kétkednék, hogy
ember képes legyen ily iszonyú tettre vetemülni s e véleményét az által
is igazoltatni vélné, hogy a megrögzött gonoszságú gyilkos sem akará e
véres munkát magára vállalni, annak megnyugtatására csak azt kell
mondanunk, hogy azt, minek kivitelétől minden szenvedély és minden
gonosztevő irtózik, a boszuszomj minden tétovázás nélkül végrehajtja:
mert ezen egy szenvedély az, melynek ellenében a legszentebb emberi
érzelem is elnémul. És hogy Móricznak csakugyan volt oka boszuszomjra,
abban alkalmasint senki nem fog kételkedni, ki meggondolja, hogy a
zsidót mostani boldogtalan helyzetében csak két érdek csatolja a nyomorú
élethez, tudniillik: pénz és családja; az első azért, hogy
embertársainak megvetésével daczolhasson, a másik pedig, mert csak övéi
értik meg őt s mivel csak ezek simulnak hozzá szeretettel. Ha tehát e
két oldalról támadják meg a zsidót, ez annyi, mintha szivvérébe, mintha
életébe markolnának. Móricz pedig mind a kettőt elveszté, pénzét, mely
élete legjobb részének gyümölcse vala, bármily úton juta is annak
birtokába és nejét, ki boldogabbnak hitt jövője legfényesebb reménye
vala. És e két kincset ugyanazon egy ember rabolta el tőle, oly ember,
ki sokkal rosszabb s mégis sokkal hatalmasabb volt, mint ő; oly ember,
ki ellen óriási erővel küzdött s kiről boszunyilai mégis eltompulva
pattantak vissza. És ezen ember távozásra készült és magával fogja vinni
a kettős kincset és kétségbeesése fölött kaczagni fog a biztos
távolságban! Ennek meggondolása tüzes kigyók fulánkja gyanánt mardosá
Móricz lelkét s fájdalmát csak az által reménylé enyhíthetni, ha
legalább azon ember keblében is szilaj fájdalmat gerjeszthetne, ki egész
üdvét semmivé tevé s kit boszuló kezei nem érhetének el. Minden
törekvésének, minden gondolatának ez volt egyetlen tárgya s lehet-e
csodálni, hogy ily hatalmas ösztöntől sarkantyuztatva, kémszemeinek a
gyermek nyomait föltalálni sikerült? S ezen siker nem szülhette-e, ily
kedélyben, rögtön egyszersmind azon gondolatot, hogy ez azon egyetlen
hely, hol a legsajgóbb sebet ejtheti az apa és anya szivén, hogy
kincseik daczára is oly szegények legyenek, mint ő, – gyermektelenek,
mint ő?? Hogy pedig ezen czélra idegen kart kívánt fölfegyverezni, abban
senki nem fog ellenmondást találhatni, mert az elnyomottság rendesen nem
szokott anyja lenni a bátorságnak s nem a vakmerőség legnagyobb foka
kell-e arra, hogy valaki ártatlan, mosolygó gyermeket gyilkolhasson meg?
Ehhez képest a tusa életre halálra, hatalmas ellenséggel, csak
gyermekjáték. Ámde mind e mellett alapos aggályt táplálhaték, hogy a
bitófa melletti jelenet még inkább fölgerjesztheté boszuvágyát, miután
attól lehete tartania, hogy boszujának ezen utolsó tárgya is ki fog
kezei közül ragadtatni s hogy ennél fogva a legvégsőre szánhatta el
magát s tulajdon kezeivel sietend azt végrehajtani, mire idegen karokat
nem csekély pénzmennyiséggel sem birt fölfegyverzeni.
Perczről perczre nyugtalanabb levék tehát s többször sietésre nógatám a
kocsist, de a sötétség miatt eleinte csak lassan haladhattunk, míg végre
a vihar szünni kezde és a vastag felhőrétegek kissé gyérültek és néhány
csillag föltünésének helyet engedtek.
Midőn a város azon részéhez közelíténk, hol Eszter fia ápoltaték, már
egészen megszünt a zápor; megállítám tehát a kocsit, kiszállottunk és a
kocsist visszautasítám.
– Jobb lett volna kocsin haza mennünk, – sóhajtá Bertók.
– Kivált a nagyságos urra nézve, – jegyzé meg Marczi.
– Én ugyan jó sort aludtam a kocsiban.
– Úgy tetszik, mintha magam is szundikáltam volna.
– Annál jobb, – mondám nyájasan, – mert hajnal előtt alkalmasint nem
fogtok lepihenni.
– Keresünk még valakit?
– Bizony megbetegszik a nagyságos úr.
– Elég ez mára.
– Sok is.
– Tehát haza mehettek és én magam fogok mindent elvégezni.
– De azt ugyan nem tesszük.
– Inkább mindent még egyszer elől kezdünk.
– Jól van, halljátok tehát…
– Mennydörgettét, mi ez? Majd kitörtem nyakamat!
Bertók elesett s midőn Marczi segélyével fölemelkedék, nagy tömeget
pillantánk meg, melyben megbotlott s mely mozogni látszott. Lehajolván,
közönséges napszámos öltönyű férfit láték a kövezeten heverni s mellette
nagy zsákot, mely mint sejtém, súlya által lenyomta őt. A napszámos
mozdulatlan vala. Talán ittas, gondolám s nem bir fölállani; de ugyan
mit kereshet az utczán ily teherrel éjfél után egy órakor? Vagy talán
tolvaj? Nem, ezt nem hihetém, mert a tolvaj munka közben, mikép ők
nevezik, nem issza le magát annyira, hogy ily gyámoltalan állapotba
juthatna, nyilt utczán, ha még úgy bizik is az éjjeli őrség háziassághoz
ragaszkodó békés szellemében. Tehát ki lehetett és mi járatban volt?
– Hej, atyafi, keljen föl! – mondám s vállát megrázám.
Az ember mozdulatlan maradt. Kezeit, arczát, homlokát érintém; mind ezek
hidegek és meredtek valának. Semmi kétségem nem maradt, ezen ember
bizonyosan halva volt. Szélütés vetett-e véget életének, vagy erőszak,
nem határozhatám el; az első azonban valószinübb vala, mert a nehéz zsák
bizonyosan nem feküdnék mellette, ha halálát erőszak okozta volna.
Tusakodásomat Marczi szakasztá meg, mondá:
– Néhány lépésnyire borbélyműhelyt tudok, vigyük oda a szerencsétlent,
talán még életre hozhatják.
– Helyes, csak hamar! – szólék biztatólag s embereim fölemelék a
halottat és a borbély ajtaja előtt letevék s míg én kopogtam, a zsákot
is elhozák.
Hosszú várakozás után végre megnyilt az ajtó, a borbélyok megvizsgálák a
halottat, eret vágtak karján s egyéb műtéteket is megkisértettek, de
minden siker nélkül maradt. Ekkor úgy tetszett, mintha halotti bűz
terjedne a szűk szobában, melynek okát teljességgel nem birtuk
megmagyarázni, mert halottunk minden tagja oly hajlékony volt még,
mintha csak néhány óranegyed előtt adta volna ki lelkét, sőt melle és
gyomra még meleg vala. Az egyik borbély szemei véletlenül a zsákra
esvén, szó nélkűl fölbontá azt és borzadva szemléltük, hogy csinos
öltözetű férfi holttestét foglalá magában, melyen kétségbe vonhatlan
jelei valának a föloszlásnak. E látvány mindnyájunkat annyira
megdöbbentett, hogy több pillanatig némán meredeztünk egymásra, semmikép
se birván e rendkívüli eseményt megmagyarázni. A szerencsétlent egyikünk
sem ismerte. Utóbb az egyik borbély rendőrökért siete, hogy semmi ne
mulasztassék el, mi ezen borzasztó eseményre némi fölvilágosítást
vethetne; én pedig, névjegyemet ott hagyván, embereimmel eltávoztam és
Eszter fiához siettem.
E közben szabad legyen e két halott történetét röviden elmondanom, mikép
az több hét mulva tudomásomra jutott. Egy ismerősöm volt, ki ezen idő
előtt hat nappal falura utazott s csak négy hét mulva tért vissza.
Ekkor, velem találkozván, megindulással mondá, mikép elutazása után két
nap mulva reggel X… barátja szállásáról kisétált s azóta nyom nélkül
eltünt. Én elmondám neki a két halott föltalálását s ő leírásomra
összeborzadott, mert az egyik halottban – eltünt barátjára vélt ismerni
s erről csakhamar meg is győződék, miután a halottnak eltett ruháit az
illető helyen megtekinté. Ezen szomorú felfödözés után azonnal X…
asszonysághoz siete, kit elhunyt barátja rég remény nélkül szeretett,
kiről azonban, elutazása előtt mondá, hogy két nap mulva szerelme
viszonzását véli remélhetni, mert akkor a férj néhány napra el fog
utazni, ki száz őrszemmel kisérte nejének minden lépteit. X… asszonyság
megdöbbent ismerősöm beléptekor, ki így szóla hozzá:
– * * * barátom halva találtatott, valamint az is, ki holttestét zsákban
tova hurczolá.
– Szent ég, ön mindent tud! – sikolta az asszony, és lábaihoz omlott.
Ismerősöm megrettent, ő csak részvétet keresett, és iszonyú vallomást
kapott, mely röviden ebből állott: * ur a kitüzött órában csakugyan
eltávozék szállásáról, azon állítással, hogy Komáromba utazik. Kevés óra
mulva megjelent * * * ur, de alig szólhatott szerelméről, midőn a férj
hintaja ismét a ház elébe robogott; az asszony kétségbeesve mutatott egy
a sarokban álló nagy ládára, és * * * azonnal bele ugrott, s födelét
magára ereszté, az asszonynyal együtt azt vélvén, hogy a férj talán csak
valamit feledett, s rögtön ismét távozni fog. Reményökben mindazáltal
csalatkoztak, mert a féltékeny férj megbáná könnyelmüségét, s nejét
magával jövetelre kényszeríté. A boldogtalan nő nem mert vonakodni, s a
férjjel távozott, reménylvén, hogy az ifju alkalmat lelend távozásra. De
csalatkozott! Két nap mulva visszatértek, s a nő, mihelyt egyedül vala,
remegve nyitá föl a ládát – * * * halva feküdt benne! A láda teteje
rácsukódott, s kiáltásit senki nem hallá, mert a férj, midőn távoztak,
az ajtókat bezárá, s csak a negyedik szoba kulcsát hagyá a cselédek