Magyar titkok: Regény (3. kötet) - 12

A tekintetes úr kénytelen megegyezni s az úgynevezett ügyvéd leszalad az
első emeletre a tőzsérhez és elhozza a pénzt, mert a kölcsönzőnek nem
szabad őt látnia, nehogy máskor személyesen mehessen hozzá. Sőt az
ügyvéd utoljára még bérkocsira két jó forintot huz le, mintha messziről
hozta volna a pénzt. A hajhász és ügyvéd a tőzsér meghitt emberei, kik
csekély rendes évdíjat kapnak s gazdájok kamatait ily hatályosan
szaporítják.
A második emeleten legalább is egy művésznő lakik s több kisebb rangú
kereskedő és gyakran megtörténik, hogy az egyik keresztel, míg a másik
halottat sirat, az egyik házasodik, míg a másik azon töri fejét, hogy
ugyan mikép lehetne feleségétől elválnia. Az egyik zálogra kölcsönöz, a
másik mindenét elzálogosítja; az egyik csődöt hirdet és nem bukik meg, a
másik ellenben nem hirdet annak idejében csődöt és megbukik. Az egyiknek
szívén kívül mindene honi, a másiknak pedig szíve ugyancsak honi, de sem
honi, sem külföldi tulajdona nincs. A harmadik emeleten kézművesek
tanyáznak, kik ugyancsak lenézhetik a büszke kereskedőket: ezek közt
legtöbb a művészi kiképzettség jele, mert minden szabóleány zongorát
kinoz, habár tulajdon zsebkendőjét sem tudja is beszegni. Ezen emeletre,
főleg a rendes bolti órák alatt, igen sok látogató jár s az itteni
estélyek is nevezetesek, mert a szinházi karénekesek s egyéb ily
művészek örömest megfordulnak oly helyeken, hol fesztelenül mulathatni s
az asztalok nem üresek. A negyedik emeleten leginkább irókat és
művészeket találhatni, mivel a nagy szellemek rendesen magosra
törekszenek; vagy mosónőket, mivel a padlás közelsége igen könnyíti
mesterségök gyakorlását. Ezek mind sokat dolgoznak, keveset mulatnak s
meg lehetnek győződve, hogy minden erőlködésök daczára sem juthatnak
magosabbra. Ha még néhány padlásszoba van a házban, úgy bizonyosan
szegény özvegyek lakják azokat, kiknek férjeik egész életökben
böcsületesen szolgáltak másokat s azért magok és özvegyeik számára
semmit sem gyűjthettek. Egyébiránt igen messze vezetne kitűzött
czélomtól, ha mind azt el akarnám mondani, mit e házban kérdezősködésim
folytában tapasztaltam; elég legyen tehát csak általánosan annyit
mondanom, hogy pazarlás, nyomor, böcsületesség, gazság, öröm, bánat,
szerencse, boldogtalanság minden emeleten oly közel tanyáznak egymáshoz,
hogy ezen egyetlen házban bárki jobban megtanulhatná az élet útait, mint
száz meg száz kötetnyi könyvtárból!
A kalauzról senkitől nem nyerheték fölvilágosítást, nevét senki nem
akará ismerni s ezt csodálnom sem lehete, mert ily nagy házakban épen
nem ritkaság, hogy a szomszédok sem ismerik egymást. Kedvetlenül menék
tehát le a véget érni nem akaró hosszú lépcsőn s a kapu alatt néhány
pillanatra megállapodám, várva, hogy a véletlenség talán kedvezőbb lesz
irántam és előmbe hozza emberemet. Több csinos leánykát láték részint
kocsin, részint gyalog érkezni, kik mind sietve haladtak föl a lépcsőn.
Már legalább huszat számíték meg s hiában iparkodám jövésök czélját
magamnak megfejteni. Ekkor egy kávéházi barátom lépett be a kapun s
szinte a lépcső felé fordult.
– Hová, barátom? – kérdém kiváncsian.
– Haza, – felele ő s megállapodott.
– Tehát itt lakol?
– Igen.
– Talán táncziskola van itt?
– Nincs.
– Vagy temetés?
– Tudtomra az sincs.
– Tehát menyegző?
– Nem tudom, de miért kérdezősködöl?
– Mivel oly sok szép leányt láték itt fölsietni, hogy bizonyosan nem
lakhatnak mindnyájan itt.
– Ah, ez ingerlé föl kiváncsiságodat?
– Igen.
– Halld tehát, e szép hölgyek gyűlésre jöttek.
– Tréfálsz?
– Épen nem. Jer szobámba és tökéletesen meg fogsz győződni, hogy igazat
mondék.


XXVII. Leánytársulat.
Barátom e különös szavai oly érdeket gerjesztének bennem, hogy
pillanatra a kalauzt Móriczczal együtt tökéletesen feledém s nagy
kandisággal sieték föl a lépcsőn. Barátom szobájába vezete a második
emeleten, melynek ajtaja folyosóra nyilt, de más ajtó által több
szobával is kapcsolatba látszék lenni.
– Ime, – így szóla barátom, miután az ajtót bezárá, – itt vagyunk. Most
segíts e szekrényt az ajtó elől csöndesen elemelnem, így; a hátulsó
oldalon is szekrény áll ugyan, de ezen székről egy repedésen, mely ott
fönn látszik, könnyen áttekinthetünk.
– Ki lakik ott? – kérdém csodálkozva.
– Kereskedő s ez dolgozószobája, ilyenkor azonban távol szokott az öreg
úr lenni s ezen időt két leánya s ezek barátnői tánczra s egyéb
mulatságra használják, mert ez legtágosabb szobájok. Én zsellérök vagyok
s egyszersmind félig-meddig ügyvéde az öreg kalmárnak.
– De te gyűlést említél?
– Igen, ma lesz az első.
– Mi iránt?
– Azt magam sem tudom, de tegnap látogatáson valék a házi
kisasszonyoknál s nagy titkukat félig-meddig elárulák előttem.
– Különös!
– Leánytársulatot akarnak alkotni.
– Nem lehetnénk mi is tagjai?
– Világért sem.
– Tehát csupán leányok?
– Igen.
– Ez nevezetes.
– Miért? Hiszen ha férfiak gyűlésein rendesen megjelenhetnek a hölgyek,
nem látom át, mért nem gyűlésezhetnének saját rovásukra még inkább, így
legalább nem fognak annyi botrányost látni és hallani, mint a férfiak
gyűléseiben.
– Ez igaz.
– De csitt, az ajtó nyilik.
– Hamar a széket.
– Itt van, te magos vagy, én törpe, a hosszú repedésen tehát mindketten
átláthatunk.
– Jól van, dicső látvány!
S valóban annak nevezhetém azt, mert mintegy huszonöt oly deli leányka
sürgött a szobába, hogy ugyancsak munkát adott volna a legszebbnek
kiválasztása; barátom is egészen el volt ragadtatva s iszonyú esküvel
erősíté, hogy két év előtt tánczvigalomban volt Párisban s háromezer
hölgy közől nem válogathatott volna ennyi szépet.
– Együtt vagyunk, – szóla most oly kellemes hang, hogy minden bötűjét
kész lettem volna czukorkivonat gyanánt elnyelni, – kezdjünk a
tanácskozáshoz.
– Oh, nem, tánczoljunk előbb egy keringőt, hiszen a férfiak is mindig
konferencziát szoktak a tulajdonképeni gyűlés előtt tartani.
Derék leányka, akaratlanul mily jellemző megjegyzést tevél!
– Hová gondolsz!
– Tánczoljunk.
– Éljen! Tánczoljunk!
Mily pompás egyetértés! Valóban tanulhattatok volna itt, oh, gyűlésező
férfiak, hogy mikép kell gyorsan megegyezni és nem vesztegetni a drága
időt! A tisztes és szép társulat jól tánczolt és azután ismét megszólalt
a csodabájú hang, melyet először hallék:
– Elég, a konferencziának vége, most dologra.
– Helyes! Éljen! Hahaha!
– Illő viselet-e ez gyűlésben?
– Talán soha nem voltál férfiak gyűlésében, hogy még ezt is
illetlenségnek nevezed?
– Legyünk mi jobbak.
– Éljen!
– Rendet kell tartanunk.
– Úgy soha nem lesz belőlünk valódi társulat.
– Hahaha!
– Válasszunk legalább elnököt, hogy böcsületesen egymásután szólhassunk.
– Helyes!
– A legöregebb legyen elnökünk.
– Én nem! Én sem!
– Hiszen mind fiatalok vagyunk.
– Talán férfit kellene elnökül választanunk, hogy legalább ne kelljen
minmagunk közől valakit boszantanunk.
– Úgy van, mert az elnököt minden gyűlésben boszantani szokták.
– Nem lehet, férfit nem bocsáthatunk ide.
– Igaz! Helyes!
– Ha senki nem akarja az elnökséget elvállalni, tehát én kész vagyok
ezen áldozatra.
– Éljen!
– És most tanácskozzunk komolyan.
– Mimi, hogy volt rőfe ezen szövetnek?
– Három forint.
– Gizi, ki varrta burkonyodat?
– Mindszenty.
– Voltál tegnap színházban?
– Nem, Görgei úr sem jár.
– Bársony kalapot csináltatsz télre?
– A mama nem engedi.
– Ah, ez uj karperecz?
– Dehogy, még tavaly kaptam névnapomra.
– Mily szép gyűrű.
– Emlék ám!
– Az istenért, mily csevegés! Csöndet kérek.
– Csak tessék szólani, hiszen a férfiak gyűléseiben is így hallgatják a
szónokot, ha némán nem bámulnak ránk föl a karzatra; miért ne
cseveghetnénk tehát mi, miután nincs hová bámulnunk? Csak tessék
szólani.
Csókolni való piros ajkak, mily mázsányi igazságot mondottatok!
– Halljuk! Halljuk!
– Mi nagy czélra akarunk egyesülni…
– Kérem, már egyesültünk.
– De…
– Mondom, már egyesültünk, mert a férfiak is mindjárt alakultaknak
nyilatkoztatják magokat, mihelyt oly számmal sikerül összegyűlniök, hogy
a tisztviselőket maguk közül megválaszthatják.
– Éljen! Halljuk!
– Ám legyen, tehát mi nagy czélra egyesültünk.
– Ah, mily daliás huszártiszt!
– Hol? Hol?
– Ott az utczasarkon.
– Mint ágaskodik lova.
– De ő nem tántorog.
– Lovát még sarkantyúzza.
– Bizonyosan le fog esni.
– Dehogy.
– Mintha csak a nyeregből nőtt volna ki.
– Hah, most ágaskodik a ló.
– Két lábra áll.
– Nagyot szökik.
– Elvágtat.
– Mintha föltekintett volna a lovag.
– Gondolod?
– Bizonyosan.
– Talán látott is bennünket!
– Mindenesetre, én igen közel állottam az ablaknál.
– Én az üvegre támasztám fejemet, engem bizonyosan látott.
– Nemcsak téged.
– Már eltünt.
– Valóban, eltünt! Folytassuk tehát a gyülést. Ismétlem, mi nagy czélra
egyesültünk.
– Halljuk! Halljuk!
– A mai férfiak nem azok már, kik hajdan voltak. A házasságtól irtóznak.
– Németül vagy francziául beszélnek.
– Még pedig mindig csak politikáról, vagy lovakról.
– Tánczolni nem szeretnek.
– Kivált magyarul épen nem.
– Jogainkat nem tisztelik.
– Úgy van, minket korholnak a fűzésért és ők ugyancsak fűzik magukat.
– Az ily férfiakban bizonyosan rendkivül parányi a lélek, s azért fűzik
magukat, hogy összeszorított testökben ne tévedhessen el oly könnyen.
– Hahaha!
– A pénzt igen szeretik.
– A háziasságot nem akarják eléggé méltánylani és…
– És mind ezen hibákat a mi nyakunkra szeretnék róni.
– Ti mind elmondtátok azt, mit mondani akarék, s azért most már csak
arról kell tanácskoznunk, hogy mikép lehetne őket megtérítenünk?
– Menjünk mindnyájan kolostorba és hagyjuk őket busulni.
– Oh! Oh! Majd bizony!
– Csak kikaczagnának.
– Példánkat nem sokan követnék.
– Én mást fogok indítványozni.
– Halljuk! Halljuk!
– Nem akarom mondani, hogy szépek vagyunk.
– Hát talán épen rútak.
– De a szerénység…
– Gyakran valódi kevélység, ha rossz helyen alkalmaztatik.
– Az igazságot mindig ki kell mondani.
– Ki a napfényre! Ez jelszónk.
– Tehát mi nem vagyunk rutak, s szabad hinnünk, hogy találkozni fog
férfi, ki… ki… ki…
– Halljuk!
– Ki kezünk birását kívánatosnak tartandja.
– Természetesen.
– Éljen!
– Én, vagy azon férfi?
– Mind a kettő!
– Fogadjuk tehát ünnepélyesen, hogy mi szivünket és kezünket csak oly
férfinak adandjuk, kinek minden gondolata magyar, s ki a férfi nevezetre
minden tekintetben tökéletesen érdemes, és egyetlen hibával sem bir,
melyek előbb itt elsoroltattak.
– Helyes!
– Kérem, kezünket talán kihagyhatnók a fogadásból, mert arról gyakran
szüléink vagy gyámjaink is rendelkezhetnek.
– Semmi kihagyás; inkább kolostorba, mint korcs férfival oltárhoz.
– Éljen! Éljen!
– Én is megnyugszom!
– Indítványom tehát egyhangúlag elfogadtatott.
– Igen!
– Kötelezzük továbbá magunkat arra, hogy mindnyájan fejenként legalább
egy lánytagot szerezünk társulatunkba, ki ismét szinte egyet tartozzék
szerezni, és így tovább.
– De csak szépeket.
– Természetesen.
– De nem maradunk-e pártában, ha majd nagyon sokan találunk lenni?
– Ez fontos kérdés!
– Ettől épen nincs mit tartanunk, mert ha valamennyi szép lány tagja
leend társulatunknak, ugy a legelkorcsosultabb férfi is kénytelen leend
megtérni, és magyarrá fog változni, s minket magasztalni fognak a
történeti évkönyvek ezen nagyszerű átalakítási munkáért.
– Helyes! Éljen!
Az apa megérkezése a gyűlésnek véget szabott és mondhatom, hogy ily
rövid idő alatt még egy férfitársulat sem hozott ily főbenjáró
fontosságú határozatot. A szerény hölgyek alkalmasint nem akarák, hogy e
határozatuk köztudomásra jusson, s ők bizonyosan híven megőrizték volna
e titkot, mert hiszen csak mintegy huszonöten voltak jelen, azt pedig ki
ne tudná, hogy száz hölgy is meg tud egy titkot híven őrizni; de mint
férfi, szoros kötelességemnek tartottam, e titkot felfedezni, hogy
hazám, s mindenek előtt Budapest ifjai tudják meg: hányadán vannak, és
ugyancsak iparkodjanak valódi magyarokká lenni, ha agglegények nem
akarnak maradni, mert én Budapesten még egyetlen rút valódi magyar lányt
sem láttam…


XXVIII. Bitófa és gyümölcsei.
A fönebb leírt kellemes látvány után, gondolataim ismét idejövetelem
tulajdonképeni czélja felé fordultak s kérdém barátomtól, nem látott-e
egy szűrös zömök termetű embert e házban gyakran megfordulni. Rövid
gondolkozás után válaszolá, mikép úgy tetszik neki, hogy az ott lakó
kocsisokkal gyakran látott egy középkorú parasztot beszélgetni, ki
leírásomnak egészen megfelelt.
– Alkalmasint segéde a kocsis segédének, – tevé hozzá mosolyogva.
– Segéde a segédnek? – kérdém csodálkozva.
– Úgy van, erre Budapesten a legmagasb köröktől egészen a legalsóig
számtalan példa van, s a segédek sorsa mindenütt egyenlő abban, hogy ők
dolgoznak legtöbbet, s mégis legkevesebb haszonban részesülnek. Így,
hogy csak egyetlen példát említsek, a szabómester kilencz forintot kap
egy kabát varrásáért, s ő a legénynek csak négy forintot fizet érette, s
harmadfél forintot zsebébe dug, a nélkül, hogy egyetlen öltést tenne a
kabáton. Így a kocsis mellett rendesen segédet tartanak, ki a lovakat
vakarni, kefélni és az istállót tisztán tartani köteles; lehet tehát,
hogy ezen segéd valahol más tisztességesb hivatalt visel, mivel nálunk a
hivatalok halmozása nagy divatban van, miután oly kevés az alkalmas
ember, hogy a legparányibb ingyenhivatalkára is száz alkalmas egyén
jelenti magát, s annál fogva ezen szegény paraszt által teljesítteti
kötelességét, mit azzal jutalmaz meg, hogy helyet ad neki az istállóban,
hol fáradt testét megpihentetheti, ha a lovak patkóitól nem fél, sőt
néha azon abrak árából, melyet a lovak nem «akarnak» megenni, egy
meszelyke bornak harmadrészét is átengedi neki.
Azonnal lemenék tehát, s az istáló előtt nagy örömemre megpillantám a
kocsist, nagy álmosan forgatva a legujabb álmoskönyv zsiros lapjait.
– Itt a segéd? – kérdém bizalmasan.
– Melyik? – kérdé ő nagyot ásítva.
– A paraszt.
– Ferkó?
– Igen, ki mindig szűrben jár.
– Ah, a lovászom segéde! Nincs itthon.
– Mikor jő haza?
– Ma nem kell már befognunk, így hát alkalmasint majd csak a hajnal veti
haza, mert nagy korhely; ha jobb embert találok, mindjárt kiadok rajta.
– És hol van most?
– Bizonyosan a tehénutczai csapszékben.
– Mi a czímere?
– Nem tudom, én nem szoktam oly szurtos csárdákba járni.
Ezen büszkén kimondott megjegyzés után ismét az álmoskönyvre függeszté
szemeit a lóigazgató, mi azt látszott értésemre adni, hogy nincs többé
kedve a drága időt rám vesztegetni, s ezt annyival inkább hihetém,
mivel, a gyorsan növekedő sötétség miatt, az álmoskönyv művészi tökélyű
honi képeit már teljességgel nem különböztethette meg a krajczárnyi
fekete zsírrétegektől. Kedvetlenűl távozám tehát, s csaknem attól kezdék
már félni, hogy a rév előtt kell ismét hajótörést szenvednem.
Szállásomon Bertók és Marczi legalább azzal némileg megvigasztaltak,
hogy a tehénutczában csak egyetlen csapszék van, s hogy ennél fogva nem
téveszthetjük el emberünket, ha valóban ott van. Marczi azonnal
kínálkozott, hogy oda siet, és szóba ered vele, de az óra már nyolczra
járt, s így nem akarám ez ügyet koczkáztatni, mert Ferkó könnyen gyanút
érezhetett volna e tolakodás következtében. Tervemet tehát
megváltoztatám, s elhatározám, hogy mind a hárman együtt fogunk menni,
mert így legalább nem lobbanthaték szememre hanyagságot, ha törekvésem
siker nélkül találna is maradni. Erősen fölfegyverkezve, nyolcz óra
tájban útnak indultunk, s szivem nyugtalanul dobogott, mert érzém, hogy
sokára veszthetem el ismét Móricz nyomát, ha ezuttal is kisiklik kezeim
közül.
Az eget koromfekete felhők boríták, s a szél rémesen sírt végig a
néptelen utczákon, és hideg záporcseppeket ostorozott arczunkra, ámbár
távolban egyes villámsugárok nyargaltak le a láthatáron, s tompa
dörgések, a késő ősz daczára, nyárias elemcsatát jóslottak. A nagy házak
elbűvölt óriások gyanánt állottak körülöttünk, s a gyéren világított
ablakok mint megannyi bolygó lidérczek csillámlottak utunkon. A fehér
köpenybe burkolt tűzőrök csörtetve lépdeltek el mellettünk magas
lovaikon, s nem sok regényesség kelle annak képzelésére, hogy a középkor
valamely titkos itélőszéke rejtélyes hirnökeihez hasonlítnak, kik életre
halálra mennek idézni valamely nagy bünöst.
A kitüzött utczában legmélyebb csönd uralkodék, csak a csapszékből
hangzott ki néha egy-egy rekedt rikkantás, vagy a földhöz sujtott
pohárnak élénk csörrenése.
– Bemenjek? – kérdé Marczi, midőn a csapszékhez érkezénk.
– Nem, – felelém rövid gondolkodás után – belépésed gyanút okozhatna.
– De hátha nincs itt?
– Mindegy, mert úgy különben is hiába jöttünk volna. Tiz óráig
mindenesetre várakozni fogunk, egyebet nem tehetünk.
Ezután az átelleni kapú mellé vonultunk, honnan a csapszék ajtaját
mindig szemmel tarthattuk, a nélkül, hogy felfödöztetéstől tarthattunk
volna. A pillanatok órák lassúságával másztak, s a vihar perczről
perczre zordonabbá lett. A szél egyes erős rohanásokban fútt, mintha
féken tartatnék, melytől szabadúlni kivánna, a dörgés azonban mindinkább
növekedett s a nagy cseppű zápor átható finom esővé változott, darával
vegyesen, mely tűszúrások gyanánt kínozá arczunkat. Zsebórámat üttetém,
s már három negyedet vert kilenczre, és reményem pillanatról-pillanatra
inkább csüggedett. Már tusakodám, hogy nem lenne-e mégis jobb, Marcit a
csapszékbe küldeni, mint tovább is sikernélkül daczolni a viharral,
midőn a csárda ajtaja megnyilt s egy férfi lépett ki. A szobából
pillanatra kiömlő világsugárnál tisztán láthattuk, hogy fejét széles
karamú kalap födi, s testét bő szűr takarja.
– Átkozott idő, – dörmögé a szűrös férfi, – kutyát sem kellene
kihajtani; ha nem tudnám, hogy jól megfizet a zsidó, bizony nem húztam
volna ki lábamat az asztal alól.
E szók bizonyossá tevék sejtésünket, hogy Ferkó áll a csapszék előtt.
– Megragadjam? – suttogá Marczi.
– Csitt, kövessük távolról!
A kalauz a soroksári utczába hajlott, s káromkodva baktatott előre a
sötétségben. A szél és eső csapdosása igen kedvezett vállalatunknak,
mert lépéseink neszét elnyomá, míg a mély sötétség alakjainkat
tökéletesen elrejté; mi ellenben a fehér szűrt mindig szemmel
tarthattuk. Óranegyedig haladtunk, midőn rögtön lóhorkanást hallottunk
előttünk, s azután elfojtott hangon ejtett ez egyetlen szót:
– Ferkó?
– Igen, az ördögbe, hamar!
– Föl a kocsiba.
Mielőtt nyomát érhettük volna, már megindult a kocsi.
– Bakra ugrom, – mondá Marczi.
– Jól van, szükség esetén lőjj, mi futva követünk.
– Csak vércse sivítása után igazodjék, nagyságos uram, én jól tudom azt
utánozni.
E gyorsan mondott szók után Marczi eltűnt, s mi lehetőségig siettünk a
kocsizörej után, mely azonban mindinkább növekedő távolból hangzék
felénk. Időről-időre azonban mindazáltal éles vércsesivítást hallánk,
szinte mindig távolabbról, mi azt reménylteté velünk, hogy Marczi
szerencsésen följutott a bakra, s legalább szemmel tarthatja a
gazemberek minden tettét, minek következtében merényöket mindenesetre
kitudhatjuk, ha nem sikerülne is nyomukba jutnunk.
Az eső hidegségét nem éreztük többé, mert homlokunkról nehéz
verejtékcsöppek szakadtak; de azért pillanatnyi pihenést sem engedtünk
magunknak, s óranegyednyi futás után, mintegy száz lépésnyire a sorompón
kívül, úgy tetszett, mintha a vércsehanghoz kissé közelítenénk. Alig
tevők ez észrevételt, s hosszú villám surrant végig a fekete felhők
közt, melynek fényénél födeles kocsit pillantottunk meg, mintegy ötven
lépésnyire az országúttól, s a lovak előtt köpenybe burkolt férfit, ki a
megrémült állatokat csöndesítni látszék; még egy villám, s a távol
dombon a bitófát pillantottuk meg.
– Uram, szörnyű helyen vagyunk! – rebegé Bertók, s közelebb simult
hozzám.
– Feledd, hogy czigány vagy, s ne félj tőle, – suttogám tréfásan,
bátorítni akarván őt, ámbár nem tagadhatom, hogy magam is némi borzadást
érezék.
Azután kikerültük a kocsit, és ismét gyorsan előre haladtunk; kalauzunk
folyvást a vércse sivítása volt, mely mindinkább közelebbről hangzott.
Most én is lehetőségig híven utánzám azt, tudatni akarván Marczival,
mikép már közel vagyunk, s hogy nincs többé mitől félnie, mert szükség
esetén hatályos segélyünkre számolhat. Még néhány száz lépésnyire
haladtunk, midőn úgy tetszett, mintha lépések közelítenének; már
pisztolyaink után nyulánk, de ekkor a vércsehang egészen mellettem
hallatszott.
– Marczi, – suttogám alig hallhatólag.
– Az istenért, csöndesen, – lihegé Marczi szintúgy – öten vannak; a
zsidó, Ferkón kívül, még két czimborát hozott magával a kocsiban; az
pedig, kit kerestek, a bitófa kerítéséből mászott ki hozzájuk, Ferkó
jeladására. A zsidó bizonyosan nem hitt neki, azért hozott ki magával
gárdát; most a bitófa mellett tanakodnak, ott egy vastag fa mögött
elrejtőzhetünk, és mindent hallhatunk. Azért jöttem ide, hogy a sötétben
valamikép egyenesen nekik ne menjen a nagyságos úr.
– Fiúk, van-e bátorságtok?
– A poklot is átgázoljuk, ha a nagyságos úr vezet bennünket!
– Előre tehát, isten nevében!
E szók váltására sokkal kevésb idő kelle, mint elmondásukra s kevés
percz mulva már a vastag fa mögött állottunk. Alig rejtőztünk el, s
széles villám hasítá a felhőket, mikből ujuló erővel kezde a zápor
omlani. Szerencsénk vala, hogy ekkor a fa által már födözve voltunk,
mert különben a villám világa bizonyosan elárult volna bennünket. Marczi
a bokrok alá lapult, minthogy a fa törzsöke mindhármunkat nem lett volna
képes elfödni. Én és Bertók azonban tisztán láthattuk a villám
másodpercznyi fényénél, a bitófa túlérett öt gyümölcsét. Móricz középen
állott, baloldalán a szűrös Ferkó, vas csákánynyal, és a bitófa alatt,
mint véleménye szerint legbiztosabb helyen, tanyázott a gyilkos, kinek
óriási csontos termete rendkívüli erőre mutatott, valamint mogorva
közönyös arcza és zsebeibe mélyesztett kezei is tanusítni látszottak,
hogy semmi veszélytől nem retteg. Jobb oldalán két idomtalan betyár
állott, figyelemmel hallgatva szavaira.
[Illustration: Bitófa és gyümölcsei.]
– Tehát megegyeztünk, nemde? – szóla hizelgő hangon Móricz, – száz pengő
forint?
– Előre lefizetve, – dörmögé hidegen az óriás.
– Hát nem bizol becsületemben, derék szelindek? – kérdé hízelgve Móricz,
nagy bizalmasan szokott gúnynevén szólítva a bitófa irtózatos lakosát.
– Én csak késemben bízom. Fizess előre, vagy ülj pénzedre, és költs ki
belőle ördögfiakat, kik pokolra hurczolják pogány lelkedet.
– Na, na, már mire való ez a nagy harag, jó szelindek? Felét előre,
felét munka után.
– Ne mondd ki még egyszer ezen bizodalmas nevet, melyen csak érdemes
czimborák által hagyom magamat szóllíttatni, kik velem egyenlő
születésűek, különben gégéden rágom ki piszkos nyelvedet. Egészen előre!
– Legyen tehát, pedig bizony sok pénz oly könnyű munkáért.
– Hát kiben fordítsam meg késemet? Aztán mondom, hogy rabolni is fogok a
tett után, mert csupán alávaló bérgyilkosa nem leszek ily haszontalan
semmi embernek. Én e két mesterségem közül egyiket sem gyakorlom a másik
nélkül. Mind a kettő együtt, kés és zártörő, így illik ez én hozzám.
Mondd hát, kit mentsek meg az orvosok segedelmétől?
– Oh, szót sem érdemel az egész munka; parányi gyermek, alig másfél
éves, vagy talán annyi sincs még egészen! De holnap ilyenkorig meg kell
történnie, mert pénzem uzsorájára nem szeretek sokáig várakozni.
– Gyermek, kis gyermek! Vén Júdás, azt mondom, hogy használd lábaidat,
különben lemetszem inaidat. Ilyen gyalázatos ajánlatot az ördögtől sem
fogadnék el.
– De kérlek…
– Lódulj, istentelen! Gyermeket ölni, ki még csak nem is védelmezheti
magát! Megfojtnálak, ha azután annyira nem kellene kezeimet utálnom,
hogy többé kenyérhez sem nyulhatnék keztyű nélkül.
E szók után a szelindek megfordult, mintha rémes tanyájához visszatérni
akarna…


XXIX. Borzasztó segély.
Most, vagy soha! gondolám, s társaimat néhány szóval fölbátoritván, a fa
mögül kirohanék.
– Rakjátok le fegyvereiteket, vagy halál fiai vagytok, kiálték hatályos
hangnyomattal.
Válaszul rögtön egymás után négy lövés dördült el, s csak a sötétségnek
köszönhettük, hogy a golyók siker nélkül fütyöltek el mellettünk.
– Ide, emberek, feleljetek! – kiálték ismét, s három lövéssel
válaszoltunk.
– El, el, – ordíta most a szelindek, – mert ezen lárma fölriasztja a
kutyákat, utánam.
E kiáltás után a zsiványok futásnak eredtek, s mi még kétszer utánok
lőttünk, de alkalmasint eredmény nélkül, mert a czimborák léptei
mindinkább távolabbról hangzának felénk; nyomukat azonban alkalmasint
még sem vesztettük volna el egészen, ha rögtön oly borzasztó segély nem
érkezik számukra, mely ellen egyáltalában nem valánk elkészülve. Rögtön
tudniillik hátulról földre rántatva érzém magamat, s e véletlen
megtámadtatás okát azonnal sejthetém, mert első lövéseink óta mindinkább
közeledő kutyaugatást hallék, s e sejtésemet bizonyosságá emelé a lihegő
morgás, melyet új ellenségem hallatott, kabátom gallérát szorosan fogai
közt tartva. Mozdulni nem merék, mert attól kelle félnem, hogy ruhám
helyett testembe mélyeszti fogait a felbőszült állat.
– Marczi, Bertók, segítség! – kiálték kitörő dühösséggel.
– Nem lehet, – felele csekély távolból Bertók, – valaki lerántott
hátulról, kutya, farkas, vagy ördög, nem merek mozdulni.
– Segítség! – nyöszörge távolabbról Marczi hangja, – valamely akasztott
ember bolygó lelke kutya képében támadott meg. Jaj, megfojt!
Most messzebb a város felől lövés dördült el, mit nyomban fájdalmas
kutyavonítás követett, mely azonban csakhamar megszűnt.
Bizonyosan a zsiványok után is futott egy kutya, gondolám, miután
köztünk már nem talált munkára; de azok homlokkal fogadák a veszélyt, s
megszabadíták magokat a dühös állat üldözésétől és most már bizonyosan
kocsijokban ülnek, és tova vágtatnak, mi pedig szerencsének tarthatjuk,
ha élve szabadulhatunk ki a kutyák fogai közül. Kezemet megmozdítám, s
botomból a tőrt ki akarám vonni, hogy négylábú poroszlómtól
megszabadíthassam magamat, és társaimon is segíthessek; de első
mozdulatomra tüstént dühösebben morgott a kutya s keményebben galléromba
kapaszkodott. Mozdulatlanul kelle maradnom, ha életemet nem akarám
koczkáztatni, s fogaimat csikorgatám, midőn meggondolám, hogy a gazság
ismét diadalmaskodott, még pedig nem emberi segély által, mit nem
csodáltam volna, hanem oktalan állatok közbenjöttével, miket különben
nem szokás részrehajlás miatt vádolni. Keserű panaszokra tört ki lelkem
a sors ellen, mely ismét meggátlá becsületes szándékom végrehajtását, s
egyszersmind önmagamat vádolám, hogy az első villám fényénél tüstént le
nem lőttem Móriczot, míg most boszújától kelle rettegnem, miután
bizonyosnak tartám, hogy szavamról rám ismert.
– Segítség! Segítség! – kiálték ismét, e gondolattól ujabb indulatos
kifakadásra ostoroztatva.
– Meg ne mozdulj, különben széttép a kutya, inte most távolról
ismeretlen hang, s gyors lépéseket hallék közelíteni. Bizonyosan több
ember jő, gondolám, mert úgy tetszett, mintha parancsokat hallottam
volna egyik által osztatni, mire a többi megjegyzéseket tett. Kik
lehetnek ezek az emberek? Talán városi őrök? De hiszen ezek, csekély
számuk miatt, a városban is alig győzik teljesíteni a szolgálatot, mikép
tévedhetnének tehát a mezőre? Vagy talán a mezei rendőrség néhány tagja?
Ez valószinű vala, mert ezek csakugyan leginkább a város közel határában