Magyar titkok: Regény (3. kötet) - 05

játékukat. Majd gyermekkoromba képzelém magamat vissza, s minden apró
pajzánságra visszaemlékezém, melyek eddig soha eszembe nem jutottak;
majd holtnak látám magamat, s irtózva seprém testemről a tüzes férgeket,
melyek szívem felé törtek magoknak utat bordáim között; majd ismét
röpülni képzelém magamat, de a lég nem birá meg könnyű testemet, bár
miként csapdozám vért izzadó karjaimmal, s mindig közelebb juték a
földhez, melyből villogó hegyes tőrök nyuladoztak ki testem után. Nem,
nem, erőm elhagy, nincs bátorságom, nincsenek szavaim annak ismétlésére,
mit e szörnyű éjen át szenvedtem és képzeltem. És a halálra itéltetett
bűnös három nap és három éj folytában van e név nélküli kínnak
kitétetve! Irgalmas isten, ez millió halálnál is sokkal borzasztóbb! És
mennyivel kínosb lehet még annak helyzete, kit a bűnnek tudata is
ostoroz. Elmém háborog, s a vér jéggé fagy ereimben, s földet és eget
óhajtanék gyönge szózatommal ostromlani és az emberiség szent nevében
istenhez és emberekhez irgalomért esengeni, ha erre gondolok! – – –
Az óra minduntalan ütött, úgy tetszett, mintha gonosz szellemek űzték
volna velem galád játékukat, mert hiszen minden másodperczben ütött az
óra, holott máskor csak minden negyedet szokott jelenteni. És ki
magyarázza meg ezen ellentétet: az idő lábaihoz mégis ólomhegyek valának
lánczolva; nem órák, hanem évek, századok csigamászása vonult el fejem
fölött, vagy talán elveté megunt jármát az idő és megállapodott? – –
Ismét ütött az óra, hóhérunk fölemelkedék az ágyról, az ajtót megnyitá,
s két czimborája nesztelenül lépett be. Fejükre álarczot illesztének,
remegő tagjainkat bő köpenybe burkolák, s a szobát elhagytuk. Légben
lebegtünk-é, vagy saját lábainkon haladtunk, azt csak ők tudnák
megmondani. A folyosón senkit nem láttunk, az alsó teremből harsogó zene
hangzott. Szent isten, mennyi ember mulata ott vígan és egy sem gondolá,
hogy néhány lépésnyire tőlök két ember halálra hurczoltatik! A kocsi
szorosan a lépcső mellett állott, mi ketten hátul, előttünk pedig
hóhérunk és egyik bűntársa foglalt helyet. A kocsi elrobogott és – senki
nem tartóztatta föl. Igen, mert hiszen vendégfogadóból éjjel-nappal
távoznak és kinek lehetne arra mindig gondja, hogy miért és hová?!
Darab idő mulva a kocsi megállapodék, s egy ember a kocsis mellé ült, a
másik pedig bakra ugrott, s ezzel ismét elindulánk.
Évekig, vagy perczekig haladtunk-é, azt nem tudom megmondani;
szenvedéseim század kínaival értek föl, s az idő mégis oly hamar mult
el, mint a boldogok legédesb pillanata.
A kocsi ismét megállapodott, s kiszállván belőle, néhány pillanat mulva
lépcsőkön haladtunk le. Pinczében állottunk, mely két lámpa által
világítaték meg; többet nem láthaték, mert kalapomat fejemről levevék, s
ekkor álarczom egészen szememre csúszott. Most így szóla ördögünk:
– Kőműves, a kialkudott díjt kétszerezve kapod meg, ha jól végzed
munkádat. Szaporán, mert e szerelmes pár igen álmos és ágyba kívánkozik.
Szót sem, különben tüstént halál fia vagy. Ha valaha felfödöznéd ezen
temetés titkait, csak magadnak ártanál, mert ellenünk semmit nem
bizonyíthatnál. Hallgass, mondom és láss munkához, különben tüstént
szörnyet halsz.
Ekkor fölemeltek bennünket és falhoz szorítottak, azután téglát téglára
hallék helyeztetni, kevés pillanat mulva mindinkább tompábban hangzottak
a kalapács ütései, végre egészen megszüntek és körülöttünk halotti csönd
uralkodott.


XI. Föltámadás.
Szeretem hinni, hogy szives olvasóim, legalább a szép Eszter iránt,
sajnálkozási érzelmet tápláltak részvevő keblökben, midőn
befalaztattunk, s azért megnyugtatásukra mindenek előtt e szót irom ide:
megszabadultunk! Most azonban legyen szabad mégis röviden érintenem,
mert leírni emberi erő azt nem képes, hogy mit szenvedtem, mielőtt ismét
szabad levegő törhetett magának utat keblembe.
Eleinte mély álomnak hivém az egész borzasztó jelenetet, mert az emberi
elfajultságot mindig igen sokra hivém ugyan képesnek, de ily
elvetemültséget még most is a lehetetlenségek közé szeretnék szorozni.
Ismétlem, azt hivém, hogy ez csak álom, mely gúnyolódva nehezűl
szemeimre, s nyelvemet leköti, hogy még csak gyáva kiáltozással se
lehessen magamat ólomsúlya ellen ótalmaznom. A síri csönd azonban
csakhamar más irányt adott gondolataimnak. Kezeimet a vékony kötél
fájdalmasan metszé, lángoló arczomról jéghideg verejtékcsöppek gördültek
lázasan dobogó keblemre, s roskadozó térdeim falba ütköztek, és iszonyú
eszméletre ébredtem. Igen, nem csalatkozhatom, elevenen be valék
falazva! És mi nehezült mozdulatlanul vállamra? Hah, ez Eszter volt,
vagy talán holtteste, mert feje ismét vállamra esett, midőn térdeimet
meghajlítám, hogy terhétől megszabadúlhassak. Szám be vala kötve, s nem
kiálthaték segélyért; kezeim össze valának szorítva, s nem emelhetém
tova vállaimról a nőnek mozdulatlan fejét; minden gondolatom szabadulás
után lázonga, s meg sem mozdulhaték szűk börtönömben, mely egyszersmind
koporsómul vala rendelve!
Düh és teljes kétségbeesés gyorsan válták föl egymást tüzelő agyamban,
gondolatim imát kezdének rebegni, de alig nyilatkoztak néhány szóban, s
már borzadva tapasztalám, hogy gonosz szellemem káromlásra torzítá el
azokat. Több pillanatig hideg merevenség uralkodék minden tagomban,
mintha már erőt vett volna rajtam a jótékony halál, s lelkem a képzelet
bűvös szárnyain világokon röpült keresztül, a hitnek azon országába
törekvő, honnan származott; ámde ezen boldogító öntudatlanság csakhamar
ismét elenyészett, s legmarczonább fájdalomnak adott helyet.
Kimondhatatlan kínos érzés ragadott meg, tüzes férgeket láték körülöttem
villogni, melyek mind testemhez tapadtak s éles nyelveikkel ezer meg
ezer sebet nyitottak minden ízemen, és az életnek forrását még sem birák
elenyésztetni, mert hiszen az ember, míg életben van, annyira gondját
viseli testének, hogy az enyészet millió rágó férgei sem pusztíthatják
el gyorsan a nagy hústömeget! Iszonyú érzéssel tapasztalám, hogy a
levegő mindinkább gyérül körülöttem, s alig merék lélekzeni, csak hogy
még legalább néhány perczet nyerhessek. Nem volt még fukar széles e
világon, ki uzsoráinak ezreivel úgy gazdálkodott volna, mint én a
levegővel; a levegővel, mely mindenkinek egyenlő sajátja az isten szabad
ege alatt. Nem áldhatom eléggé a mindenható bölcs gondviselését, hogy
kezeim szorosan meg valának kötözve, mert meg vagyok győződve, mikép
boldogtalan szenvedő társamat bizonyosan megfojtottam volna, ha még nem
halt meg, csak azért, hogy a levegőt ne segítse fogyasztani. Úgy van,
egyetlen lélekzetért képes lettem volna gyilkosságot elkövetni, habár
csak egyetlen pillanatra reménylhetém is ez által nyomorú életemet
meghosszabbítani; vagy talán öngyilkossá lettem volna, hogy hamarább
vethessek véget szörnyű kínaimnak!
A fájdalmas betegágyon fetrengők sorsát irigylém, mert azok megtört
erővel tekintenek a halál elébe és szabadító védszellemet üdvözlenek
benne; a halálra itélteket kimondhatatlanúl boldogoknak tartám, mert
azok mindvégig kegyelmet és szabadulást reménylnek, s e boldogító
reményök csak azon perczben szűnik meg, midőn már egyszersmind életök
fonala megszakadt.
Örök isten, mily boldogtalan valék én ezekhez képest! A remény
visszatarthatatlanul elfordult tőlem, s mégsem halhaték meg; nem a
halál, nem az életnek megszünése volt az, melynek előrelátása lángpallos
gyanánt hasogatá agyvelőmet, hanem annak tudása, hogy még órákig kell
élnem, órákig, miknek minden pillanata ezer fájdalmas halálnál is
kinosabb. Szemeimből forró könnyűk özönlöttek, s tüzelő ajkaim remegve
szívák föl azokat, mint tikkasztó nyári hőség után ellankadt
virágkelyhek a jótékony éjjeli harmatot.
Minél inkább hivém a halált legiszonyúbb alakjában közelíteni, annál
tisztábban kezde eszméletem működni, mintha nehezére esnék közelítő
megszünése, s azért utolsó erejét kivánná megfeszíteni, hogy dicsőn
búcsúzhassék el, mint a leáldozó nap, mely akkor ragyog legtündöklőbben,
midőn a láthatáron eltünni készül. Életem egész tarka képekben vonult át
szellemi szemeim előtt, s tiszta és szigorú itéletet láték lelkemben
fölmerülni minden tetteim és elmulasztásaim fölött, s hangos vádakat
hallék, mikből világossá lőn előttem, hogy távolról sem felelék meg
annak, mi emberi és polgári kötelességem vala. S mégis meg kelle halnom,
a nélkül, hogy az elmulasztottakat helyrehozhatnám; ámbár mind ezt meg
tehettem volna még, mert hiszen a természet rendes törvényei szerint
hosszú élet állt előttem, ha emberi kegyetlenség erőszakosan nem tépi
azt szét.
És ki merné állítani, hogy ily iszonyú sorsban csak rendkívül kevesen,
és mintegy kivételkép részesülnek? Kinek van bátorsága tagadni, hogy ily
borzasztó esetet nem csak gyilkosak idéznek elő? Bizonyosan senki, ki
nyilvános intézményeinket csak félig-meddig is ismeri. Mit cselekszik
nálunk a halottvizsgáló? Szobába lép, s szemeit kezünkre függeszti, hogy
kellő pillanatban nyujthassa saját kezét azon huszonnégy krajczár
elfogadására, mely összeg őt, az orvosi tudomány ezen egyik legfontosabb
gyakorlati ága kezeléseért törvényesen illeti. Azután tollat, tintát,
papirt kér, leül, s a halott nevét, korát, betegségét, és az orvos nevét
fölírja, kinek segélye mellett az árnyékvilágból kimult; s végre
kérdezi: mikor akarják a halottat eltemetni? Ha a halott éjféltájban
szűnt meg élni, úgy a temetés többnyire még ugyanazon napra, délutáni
négy vagy öt órára határoztatik, ha reménylhetni, hogy a szabótól
akkorra haza kerül a megrendelt gyászruha. Valóban meghalt-e a beteg,
vagy csak mély ájulásban fekszik, azt annyira nem szokás megvizsgálni,
hogy gyakran történt már, mikép a halottvizsgáló fiút irt a halotti
bizonyítványba, ámbár kis lyány feküvék előtte. És lehet-e őt ezért
szigorúan gáncsolni, vagy épen vádolni? Épen nem, mert díja oly
rendkívüli csekély, hogy a nap minden pillanatával fukarkodni kénytelen,
ha családját becsületesen eltartani kivánja. Vagy a családokat vádoljuk,
mivel oly keveset gondolnak halottaikkal, és a temetést késleltetni nem
iparkodnak? Ezt csak az tehetné, ki a budapesti életet nem ismeri. Nem
akarok a szegény munkás osztályról szólani, melynek családai tízével
laknak együtt, oly nyomorú barlangokban, miket a legtúlcsapongóbb költői
elragadtatás sem merészlene szobáknak nevezni, vagyis inkább gúnyolni;
mert ezekben oly inség uralkodik, hogy a legegyszerűbb leírást is
mindenki rossz szándékú tulzásnak, vagy hatásra számított haszontalan
nagyításnak fogná gúnyolni. Csak azt jegyzem tehát meg: lehet-e kívánni,
hogy a halottat napokig őrizzék oly szorult légű, szűk zugolyban,
melyben két-három család lakik, gyermekekkel s apró marhákkal egy
tömegben? Ezt nem csak kivánni nem lehet, de tűrni sem szabad, ha a
nyomor és rossz, vagy helyesebben, semmi nevelésből származó romlottság
miatt elvánnyadt szerencsétlen élőket is erőszakosan deszkára nem
akarjuk teríteni a különben is egészségtelen lég végképi megmérgezése
által. De tekintsünk végig az egész roppant középosztályon, és szomorúan
fogjuk tapasztalni, hogy ettől sem szabad kíméletes és elővigyázó
bánásmódot követelnünk halottaik iránt. A fényűzés ezen osztály tagjai
közt oly félelmes fokra emelkedék, hogy egészség és kényelem kellékeire
fillér sem maradhat. Csak utczán és nyilvános mulatóhelyeken jelenhessék
meg illő pompában ezen korlátolt jövedelmű osztály tagja, s tekintélye
és becsülete, mint hiszi, meg van mentve a biráló világ szigorú szemei
előtt; a nőkön selyem, bársony, arany csillog, míg szűk szállásaik kopár
falai közt éhes gyermekek siránkoznak, s magok is csak legdurvább és
alig elegendő eledellel tengetik testöket, gondolván, hogy ez nem
átlátszó, valamint ajtaikon sem pillanthat be a világ itélő szeme. Ha
már ily család valamely tagját a halál elragadja, úgy mielőbb
eltakaríttatni törekszenek testét, mert annyi csakugyan bizonyos, hogy
halála után még azzal sem szeretünk sokáig egy szobában, vagy tőle csak
egy ajtó által elválasztva lenni, kit életében mindenek fölött
szerettünk. Hogy ez így, s nem máskép történik, bizonyítja azon
elvitázhatlan adat, mely szerint gazdag családokban soha nem történnek
ily gyors temetések, mert ezek nemcsak távol tarthatják magoktól a
holttesteket, hanem még oly fénynyel is környezhetik, hogy a hosszas
közszemlélgetés által egyszersmind dicsőségöket hiszik nagyobbíthatni;
pedig ily családokban soha nem oly rendkívűl nagy a veszteség, mert
pénzköltőnek mindenkor könnyen akad utódja, de a pénzszerző gondos
családapa helyét nem oly könnyen lehet kipótolni! –
Tehát a nyilvános elhanyagoltatás ezen legiszonyúbb neme is jobbadán
csak a szegényebb osztályok tagjait taszítja a kétségbeesés örvényébe,
mert századunk önző jelszava: mindenki magáról, isten mindnyájunkról!
Oh, bár szerény tollamat vérbe márthatnám, szavaimnak a menydörgéstől
kölcsönözhetnék hangokat, s a vihar villámszárnyain röpíthetném azokat
tova, hogy befogadásukra a siketnek is megnyílnának fülei, s rémesen
csendűlnének hónapokig, évekig, mindaddig, míg lehetetlenné nem tétetik
az, mi most mindennap legalább háromszor történhetik meg! Kell-e
mondanom, hogy az elevenen eltemettetés irtózatos veszélyét értem, mely
ellen csak a gazdagok vannak ótalmazva, de a szegények nincsenek, kik
mellett különben is életökben sem igen akarnak segédkarok emelkedni,
annál kevésbé tehát haláluk után, midőn még csak eszközül sem lehet őket
már többé használni! És most van szükség ily hangon szólásra, most,
midőn a szelídnek gúnyolt korszellem a rablók s gyilkosak életét
biztosíttatni kivánja az igazságos törvény szigorúsága ellenében. A
rabló és gyilkos több figyelmet érdemel tehát, mint a kenyerét
verejtékével kereső becsületes családapa, mint a gyermekeit hasznos
polgárokká nevelő anya, mint a haza virágzását egykoron előmozdítandó
gyermek?! A rablót s gyilkost ne lehessen többé gyors halállal
kivégeztetni, hogy többé semmiesetre ne háborgathassa a becsületes
polgárok életét, vagy vagyonát; arra nézve ellenben legparányibb
gondoskodás se fordíttassék, hogy a hasznos honpolgárt ne lehessen többé
elevenen sírba temetni, melyben millió hóhérolásnál is kínosabb a
fölébredés?! Egyetlen nagyszerű tánczvigalom oly roppant pénzösszeget
nyel el, hogy felével tökéletesen biztosítni lehetne Budapest lakosit e
megnevezhetetlen kínu ismételt halál ellen, s nem csodával határos-e,
hogy mindeddig semmi elhatározó lépés nem történt ez ügyben, ámbár
minden ember tudhatja, és mindenesetre tudja is, hogy saját személye
sincs ez ellen biztosítva?! Habár csak egyetlen másodperczig érezte
volna néhány száz ember azt, a minek meggondolása még most is jéggé
dermeszti ereimben a vért, s mit teljes iszonyúságában leírnom épen oly
lehetetlen, mintha leggyöngébb hangszeren az ég haragját, vagy tenger
csattogó viharát utánozni akarnám, úgy bizonyosan nem enyhíthetnék
éhségöket, nem szomjukat, mindaddig, míg épületet nem emelnének e vész
elhárítására, habár véres verejtékkel kellene is a köveket egymáshoz
ragasztaniok! –
Az idő visszatarthatlanúl haladt, s lélekzésem mindinkább nehezült,
testemet lankasztó hidegség kezdé borítani, s szemhéjaimat ólomsuly
nyomá, de én kétségbeesetten küzdék e terhes súly ellen, s meredezésig
feszítém ki szemeimet, hogy az örök álom le ne zárhassa azokat.
Pillanatról-pillanatra mindinkább iszonyodtam a haláltól, ámbár kínos
érzelmeimhez képest legnagyobb jótéteménynek kellett volna azt
tekintenem. Minden izmam görcsösen vonaglott, füleim zúgtak, mintha
föllázadt hullámok csatáztak volna fejem fölött, lélekzetemet erős
csuklás akadályozá, véremet rohanva érzém szívemhez tolulni, és…
Itt eszméim összezavarodtak, s nem mondhatom meg, hogy meddig valék ezen
tompa elfásultságban, melyből utóbb közel zörej által ébresztettem föl.
Úgy tetszett, mintha síromon kopogtak volna. Mozdulni akarék, de nem
lehetett; nyelvemet szólásra forgatám, de szám be volt kötve.
Talán visszatért gyilkosom, gondolám, és meg akar ölni? És én borzadtam
e gondolattól, mert az életnek minden perczéhez ragaszkodtam, mint a
milliókkal biró fukar, kit egyetlen fillér elvesztése is kétségbeesés
örvényéhez ostoroz.
A kopogás fejem közelében történt, s homlokomat hűvös levegő érinté.
Hah, egy szeget kivontak tehát koporsómból, egy téglát kivettek a
falból, s a megújult levegő minden tagomra éltetőleg hatott.
– Nagyságos uram! – hangzott most sírom széléről, s e hang ismeretes
vala előttem, de elmém nem találhatá meg hirtelen a beszélőnek nevét.
Ismét néhány tégla emeltetett ki, lélekzetem hosszabulni kezde, és a
görcsös csuklás egészen megszünt.
– Szent isten, talán meghalt! – mondá az előbbi hang.
– Dehogy, – jegyzé meg más valaki, – hiszen feje táján lehetőségig
kiméltem a vakolatot, hogy egy kis szabad levegő juthasson be hozzá.
– Miért nem szól tehát?
– Hiszen szája be van kötve. Csak segítsen, most már könnyen megy a
munka.
Hah, ezek nem gyilkosim, világosan meg valék győződve, hogy mind a két
hangot ismerem.
– Hála istennek, még mozog!
– Mondtam, ugy-e?
– De az asszony mozdulatlan.
– Talán elájult.
– Nem ismeri őt?
– Nem.
– Nagyságos uram!
E hang! Úgy van, nem csalatkozám, ez Bertókom hangja volt s a másik
beszélő – házmesterem vala.
Maig sem foghatám meg, mikép történhetett az, hogy sem a legszilajabb
kín, sem a legkicsapongóbb öröm nem foszta meg elmémtől; annyit azonban
mégis elevenen képzelhetek már, hogy az öröm is öldöklő hatásu lehet.
Kevés pillanat mulva Esztert elemeltetni érzém oldalam mellől.
– Erre nézve elkéstünk!
– Talán nem.
– Egészen hideg.
– Az asszonyok gyöngék, de az orvosok talán mégis életre hozhatják.
– Adja isten!
Most két erős kar által érzém magamat megragadtatni, és siromból
kiemeltettem. Az álarcztól megszabadítottak, számat és kezeimet
föloldák, és mély lélekzet tört magának utat összetapadt ajkaim közül.
Tündérfényű palotában hivém magamat lenni, ámbár a homályosan égő
üveglámpa halvány fénye alig engedé a tárgyakat három lépésnyi körben
egymástól megkülönböztetni.
– Kedves jó uram!
– Nagyságos uram!
– Csakhogy nem késtünk el.
Fejem szédült, s Bertókom vállára támaszkodám. A házmester Esztert tartá
karjaiban, és halántékait borral mosá, de a szerencsétlen hölgy
mozdulatlan maradt. Bertók ajakimhoz szorítá az üveget, s erősítő
tartalma csakhamar oly jótékonyan hatott, hogy érthetőleg kérdezhetém
szabadítóimat:
– Jó emberek, mikép jöhettetek ide?
– Kedves jó uram, már megszólalt!
– Lassabban, mert nem tudhatjuk, hogy a gyilkosok közül nincs-e valaki
közelünkben.
– Bánom is én, – mondá dühösen, de hangját mégis mérsékelve Bertók –
husznak is szemébe néznék most kedves jó uramért.
– De szóljatok, mikép?
– Arra most nincs idő, – szóla sürgetőleg a házmester, – csak
iparkodjunk minél előbb tovább állani, mert e zsiványfészek falainak is
fülei lehetnek.
Megzavart eszméletem daczára is átlátám e megjegyzés fontosságát, s
azért minden további kérdezősködés nélkül a pincze ablakához vezettetém
magamat, melynek vasrúdjai ki valának feszítve, és kevés pillanat alatt,
Bertók erős karjai által gyámolíttatva, utczán látám magamat. Azután
Esztert emelé ki Bertók, kit a házmester nyomban követett. A szabad
levegő oly csodás erővel hatott tagjaimra, hogy többé semmi gyámolításra
nem vala semmi szükségem; de Eszter, fájdalom! még mindig mozdulatlan és
jéghideg volt, mint a halál. –


XII. Párbaj és árulás.
Néhány perczig mozdulatlanul állottunk a pinczeablak előtt, körülbelül
legkisebb nesz sem volt hallható, mintha az egész természet mély álomba
szenderült volna. E csönd új borzadást szűlt lelkemben, mert korábbi
elhagyatottságomat rémesen idézte ismét előmbe minden iszonyaival.
– Siessünk, – mondám sürgetve, s e pillanatban Eszter sem juta eszembe,
ki még mindig mozdulatlan vala.
– Házmester, – suttoga inasom, vigye az asszonyságot, én majd a
nagyságos úr mellett maradok.
– Jól van, könnyen elbirom a hintóig, hiszen olyan könnyű, mint a lepke.
– Kocsival jöttetek?
– Igen.
– Nagyságos uram szokott bérkocsisát felköltöttük, minthogy különben is
mellette kellett elhaladnunk.
– Itt az utcza szögletén hagytuk, hogy ne tudjon meg mindent.
– Mert a házmester félt, hogy könnyen bajba keveredhetnék.
– Úgy van.
– De hátha megtámadtattunk volna a pinczében?
– Oh, arra is volt gondunk.
– Derekasan fölfegyverkeztünk.
– És négy városhajdút hagytunk a hintó mellett, kik legkisebb neszre
azonnal a kocsissal együtt segítségünkre rohantak volna.
– Mindent jól kiszámítottunk.
– Pedig ugyancsak meg voltam ijedve.
– Jó ember.
– Ha holnapra ki nem lel a hideg, úgy bizonyos, hogy katonának
születtem.
Ez alatt a bérkocsihoz érkezénk, s Bertók azonnal pénzt nyujta a
hajduknak s elutasítá őket, mondván:
– Itt egy kis borravaló, csak áprilist jártunk; a nagyságos asszony
szegényeket ment gyámolítani s a nagy nyomorúság láttára elájult. Azért
késett nagyságos uram, és mi már azt hittük, hogy isten tudja miféle
zsiványfészekbe jutott.
– Annál jobb, ha nincs baj; jó éjszakát! – mondák a hajdúk, s álmosan a
legközelebbi mellékutczába távoztak és szemeink elől csakhamar eltűntek.
– Haza hajtassunk? – kérdé Bertók, miután Esztert kocsiba emelék és a
hátulsó ülés oldalához támaszták.
– Nem, a – – vendégfogadóba megyünk, de minél gyorsabban.
Én Bertókkal a kocsiban, a házmester pedig a kocsis mellett foglalt
helyet és a lovak gyorsan tova robogtak.
Szándékom vala az iszonyú gyilkost ágyában meglepni és elfogatni, mire
két fegyveres társamat a vendéglői szolgákkal együtt, elegendő erőnek
hittem; erről azonban le kelle mondanom, ha magam is, legalább közvetve,
gyilkosságot nem akarék elkövetni, mert Eszterben a kocsi rázása sem
ébreszté föl az életerőt. Arcza és kezei jéghidegek valának, ujjai
minden hajlékonyságukat elveszték, s az ütér nem lüktetett. Halál volt-e
ez, vagy mély görcsös ájulás, azt nem merém meghatározni; annyiról
azonban mindenesetre meggyőződém, hogy lehető leggyorsabb segélyre van
itt szükség, ha emberi tudomány által még csakugyan segíthetni e
félelmes merevültségen.
Ismerős orvoshoz hajtaték tehát, hosszú harangozás után megnyítá végre a
házmester a kaput s lámpájával arczomra világítván, mogorván szóla:
– Kit tetszik keresni?
– Az orvos úrhoz kell mennem, – mondám sürgetve, és be akarék a kapun
nyomulni, de a házmester utamba állott, s durván viszonzá:
– Az orvos úr megparancsolá, hogy esti tiz óra után senkit ne bocsássak
hozzá.
– Eresszen be, mulhatatlanul tüstént szólanom kell vele.
– Nem lehet.
– Ember, ezen asszony meghal, ha rögtön segítséghez nem juthat.
– Több is meghal a két városban, azért mégis elég marad.
– Gazember.
– Uram, most mindjárt –
– Nesze pénz, csak bocsáss be.
– Mondom, nem lehet.
– Be kell mennem, Bertók, csinálj útat.
– Tüzet kiáltok!
– Ember, menj föl az orvoshoz, mond neki, hogy – – van a kapu előtt, s
hogy emberélet forog veszélyben.
– Tudom, hogy megszid, ha felköltöm.
– Ő jó barátom.
– Igen? Hát a pénz?
– Itt van.
– Isten neki, hát csak megpróbálom.
A házmester becsuká a kaput, s azonnal hallottuk nehéz lépéseit föl felé
csoszogni, oly tunyán és lassan, mintha legközönösb hirnek vivője lett
volna.
Távozása után óráknak hivék minden perczet, mert két életért kelle
reszketnem; Eszteréért, hogy menthetlenül elvesz, és Dalmeréért, hogy
visszaszerezhetlenül megszabadul, s nagy önmegtagadásomba került, hogy
az elsőt az utóbbiért föl nem áldozám. Órám azonban, melyet feledett
elrablani boszuszomjas gyilkosom, némileg megnyugtatott, mert még csak
háromra mutatott, s igy alapos okom vala reménylenem, hogy még fészkében
lelem a gyilkost, ki ezen éji merény után szükségesnek tarthatá a
nyugalmat.
Hosszu várakozás után ismét lépéseket hallánk, s a kapu megnyilt, és a
házmester boszusan szóla:
– Ugyancsak káromkodott az orvos ur!
– De reménylem –
– Igen, igen, csak tessék fölmenni, de azután jól erszényébe nyuljon az
ur, ha meg akarja az orvos urat engesztelni; mért nem tetszett inkább
fiatalhoz menni, vagy legalább zsidóhoz, azok örömest szolgálnak minden
órában, de az olyanok bizony meggondolják magokat, kik már annyi házikót
építettek a temetőben, hogy végre magoknak is nagy házat építhetnek,
hahaha!
A házmester sikerült elmésségét csak fél füllel hallgatám, s Esztert
azonnal fölvitetém. Az orvos meglehetős nyájassággal fogadott, nekem
legalább ugy tetszett, mert nem igen lehete gondom arczkifejezésének
mélyebb vizsgálására, s Esztert pamlagra fektettük.
Az orvos gondosan megvizsgálá őt, karján eret vágott, orra alá erős
szeszt tartott, halántékait dörzsölé, s ajkaira pelyhet tőn; de mindez
legparányibb jelét sem idézé elő az életnek, s még néhány sikertelen
kisérlet után igy nyilatkozott az orvos:
– Okom van ugyan hinni, hogy ezen asszonyság halva van –
– Szent isten!
– Ugy van, én holtnak hiszem őt; azonban vannak példák, hogy az
idegrendszer rendkivüli fölizgatottsága minden jeleit idézi elő a
halálnak, a nélkül, hogy az még tulajdonképen valósággal bekövetkezett
volna. Az ily görcsös állapot gyakran több napig is eltart, s a
szerencsétlen beteg nem mozdulhat.
– De fölgyógyulhat?
– Arra is vannak példák, gyakran mindazáltal, egy pár nap mulva,
valóságos halállá változik az ily betegség. Méltóztassék a beteget itt
hagyni, én mindent el fogok követni, mi csekély erőmtől kitelik.
– Hálám –
– Oh, kérem, csak kötelességemet teljesítem, s egyszermind ismereteimet
mozdítom elő, mert ez a legritkább esetek közé tartozik, ha csakugyan
nem valóságos halál, mit nem merek egész bizonyossággal meghatározni.
– Ne kiméljen ön semmi költséget.
– Holnap reggel tüstént tanácskozásra hivatom legértelmesb társaimat.
– Fogadja ön előre is legforróbb köszönetemet, és –
– Tökéletesen meg lehet ön nyugodva, semmi nem fog elmulasztatni, mi az
emberi ész korlátait tul nem haladja. –
Ezen biztatások által valamennyire megnyugtatva, az orvost elhagyám, s
lehető legnagyobb gyorsasággal a – – vendégfogadóba hajtattam. Bertók
csöngetett, és a kapus elég gyorsan nyitá meg az ajtót, és udvariasan
szóla:
– Szobát méltóztatik parancsolni?
– A – – számu szobába kivánok menni, s ön oda fog kisérni, egy pár
pinczérrel.
– Engedelmet kérek, azon szoba még nincs kitakarítva.
– Hogyan?
– Azon uraság, ki ott lakott, éjfél után jött ma haza, és tüstént
mindenestől elment.
– Elment?
– Igen, azt mondá, hogy levele érkezett gyors postán, s annál fogva még
ezen éjjel el kell utaznia Pestről, nagyon sietett.
– Hová?
– Azt nem szoktuk vendégeinktől kérdezni, mert arra nincs jogunk.
– Látnom kell azon szobát.
– De –
– Mondom, látni akarom, nem kivánom ingyen fáradságát.
– Ha épen parancsolni méltóztatik, tehát tessék követni.
Fölmentünk a lépcsőkön, a kapus megnyitá a szobát, de az a két
mellékszobával együtt, egészen üres volt. Még a szekrények és asztalok
fiókjait is megnyitám; de semmit, még csak egyetlen papirfalatkát sem
lelheték, mi nyomába vezethetett volna a gaz kalandornak.
– Mikép ment el ezen ur? – kérdém a kapust, ki csodálkozva szemlélé
motozásomat.
– Kocsin.
– Bérkocsin?
– Nem, üveges hintóban, melynek nem volt száma.
– Merre hajtott?
– Nem tudom, mert távozása után mindjárt bezárám a kaput.
– Megismerné ön azon urat, ha valahol történetesen ismét látná?
– Mindenesetre, öt pengő forintot ajándékozott, midőn a hintóba lépett.
– Ha engem azon urnak nyomába vezethetne, száz pengő forintot fog ön
kapni.
– Rajta leszek.
– Én az országuton lakom, – – szám alatt, nevem – –
– Értem.
– De ha szólni találna ön vele, ugy ezen megbizatásról hallgatni fog.
– Természetesen.
– Ne feledje a száz pengőt.
– Világért sem.
Többet ezen éjjel nem teheték. Szállásomra hajtattam tehát, s lankadtan
pamlagomra vetém magamat; azután a házmestert fölhivatám, és megindulva
szólék hozzá: