Magyar titkok: Regény (3. kötet) - 09

– Mi fog már most történni, nagyságos asszonyom?
– Tudom is én! – szóla leányát csóközönnel halmozva, a grófnő. – Leányom
keblemen van s csak annyit tudok most, hogy ön adá őt nekem vissza s
hogy ez ajándékot életemmel sem fizethetem önnek meg.
– Nem vagyok haszonleső.
– De szóljon, mikép találta ön meg Idámat, egyetlen gyermekemet?
– Azt majd ő maga fogja elmondani.
– Igen, igen, édes anyám, mindent el fogok mondani, de csak azért, hogy
azután mindketten örökre feledjük mind azon viszontagságokat, miket
eddig szenvedtem.
– Szegény jó gyermekem, te sokat szenvedtél! Hátha tudnád –
– Nagyságos asszonyom, Ida tudja, hogy édes anyja karjai közt van és ez
elég.
– Ah, igaz!
– Vétkezném, ha e pillanatban ennél még többet kívánhatnék.
– Soha nem bocsátlak többé karjaimból.
– Soha!
– De mégis, hanem csak egy két napra.
– Nem, nem.
– Mulhatlanul szükséges.
– Gyűlöletté akarja ön hálámat változtatni?
– Nem, azt ön nem teendi.
– És mégis meg kell lenni, vagy feledi nagysád Dalmert?
– Ah, Dalmer!
A grófnő elhalványult és karszékhez támaszkodott, Ida ijedten ragadá meg
anyja jobbját és tüzesen ajakihoz szorítá; de ez remegve voná vissza
kezét s töredező tekintetét meredten és aggályosan rám függeszté.
– Egy szóm van nagysádhoz, – mondám szeliden és a legtávolabb ablakhoz
vezetém őt. Ott röviden elmondám mai találkozásomat a hadastyánnal, a
tőrt megmutatám neki s határozottan és egyszersmind ünnepélyesen szólék.
– Üdv és kárhozat van kezeim közt, nagyságos asszonyom, ön még boldog
lehet és tiszta maradhat a világ előtt, ha kívánatomat teljesíti.
– Uram – parancsoljon!
– Ida kisasszonyt most visszaviszem a – – – nevelőintézetbe, hol
bátorságban és legjobb kezek közt van.
– Oh!
– Meg kell lenni, – emlékezzék nagyságod – Dalmerre.
– Legyen!
– Holnap éjfélkor azon kártyavetőnél fog nagysád megjelenni Dalmerrel,
kinél már egyszer lenni méltóztatott.
– Hah, ön mindentudó!
– Legalább némely titkok ismeretesek előttem. Tehát el fog nagysád
menni?
– Már unszolám egyszer Dalmert, de kikaczagott.
– Kívánja ön, mint szerelme mulhatlanul szükséges bizonyítványát, hogy
jövendője iránt a jósnő által megnyugtattassék.
– És mi fog ott történni?
– Nagysád és gyermekének boldogsága fog örökre megalapíttatni.
– Eljövünk!
– Minderről azonban szót sem szabad Dalmernak tudnia.
– Igérem.
– Esküdjék nagysád – férjének véres árnyékára és Ida üdvére.
– Esküszöm!
A grófnő remegett s karom segélye nélkül nem birt volna karszékére
visszatérni.
Ezután nyájasan szólék Idához.
– Kisasszony, most vissza kell önnek a nevelőintézetbe térnie.
– Oh, nem! Én itt maradok, nemde, édes jó anyám?
– Csak két napra, de ez mindenesetre mulhatlanul szükséges.
– Igen, gyermekem, ez szükséges.
Ida szomoruan csókolá meg anyja kezét és az ajtó felé fordult.
– Még egyet, nagyságos asszonyom; feledni méltóztatott Ida kisasszonyt
értesíteni, hogy nagysád – menyasszony.
– Valóban, édes anyám?
– – – Igen – gyermekem.
– Oh, mennyire örülök! És kit fogok – atyámnak nevezni?
– Dalmer bárót.
– Menjünk!
*
Lenke karját hirtelen megragadám, mert szinváltozása elrémített; azonban
egyetlen hang sem árulá el keble viharát s erőltetett mosolylyal
hallgatá Ida vidám csevegését a kocsiban, ki örömében egészen feledé
kérdezni, hogy hol és mikor halt meg édes atyja és csak a fényes
menyegzőről ábrándozott.
Fölkisértük őt szobájába s épen távozni akarék, midőn az ajtó megnyilt
és Idának e hangos sikoltását hallám:
– Szent isten – Sobri!
– Jaj nekem! – kiálta Lenke és ájultan karjaimba rogyott.
Szemeimet legnagyobb meglepetéssel az ajtóra függesztém. Az, ki belépett
s kit Ida Sobrinak nevezett – Dalmer báró vala!


XXI. Nyeremény és veszteség.
Dongai Ida fölkiáltása mindnyájunkra bűvös hatású vala. Az ő arczain
örömnek bíbora virult föl, mert első ifjúsága regényes életének
valamennyi tarka ábrándképe villanyos erővel rezge át keblének húrjain,
s az édes viszhang néhány pillanatra mindent feledtetett vele, mit
fölvilágosulni kezdő elméje vádul emelhetett volna örömének
lehangolására. Nem az elhíresült vakmerő rablót láták benne elbűvölt
szemei, hanem csak a teljes férfiasság vonzó erejében díszlő hajdani
deli ifjút, ki egykori szomorú helyzetét tűrhetővé tette hatályos
parancsa által, s ki azóta szünet nélkül igéző hőse volt regényes
ábrándainak és sejtésdús álmainak. És ezen érzelme annál természetesb
vala, mivel oly állapotban látá hősét megjelenni, mely akaratlanul is
rögtön azon sejtésre kényszeríté őt, hogy kedvese elhagyá azon pályát,
melynek gyalázatosságát, műveltetése rövid idejének daczára is, már
tökéletesen átlátta, s hogy oly helyet tart az emberi társaságban
elfoglalva, melyben pirulás nélkül emelheti rá szemeit, s anyja előtt is
bátran bemutathatja őt. Hogy elkövetett bűnöket nem lehet a világ által
ily könnyen feledtetni, hogy az igazság pallosának élét több évi
megtérés sem tompíthatja el, hogy a külső fénymáz alatt rútabb erkölcsi
szeny lappanghat, mint a hajdani zsiványfőnök durva szűre alatt, ezek s
ezekhez hasonló megjegyzések távol maradának Idától, mert midőn a szív
forró vágyai lángolnak, akkor az észnek hideg szózata hallatlanul
párolog el.
Lenke eszméletlenül karjaimban nyugvék, s arczáról az élet minden színe
eltünt. A legközelebb lefolyt néhány óranegyed szilárd férfikeblet is
megrendíthetett volna, épen nem csodálhatni tehát, hogy a gyönge hölgy
idegzete a ránehezült hármas csapással nem vala képes megküzdeni.
Először azon férfi megsebesültét kelle hallania, ki őt szive teljes
erejével szerette, s ki iránt eleinte ő is édes rokonszenvet táplált
keblében; azután Dalmer jellemtelenségéről értesült, ki orozva akará
Pándyt meggyilkolni, s ki miatt ő a becsületes ifjú szivét oly halálosan
sérté meg! És ez még nem volt elég, mert azt is meg kelle tudnia, hogy
Dalmer más nővel akar összekelni, s nála csak mint galád csábító
oltározott, míg Pándy szívében legtisztább szerelem lángja dobogott. S
most, midőn már ennyi kín dúlta keblét, a legiszonyúbb csapás nehezült
reá, mit képzelhetni, mert rablónak hallá neveztetni azt, kit eddig
legforróbb szerelmére méltónak tartott; hogy pedig ezt elhitte, azt igen
természetesen magyarázhatni meg, mert Ida sokat beszélt neki első
ifjúsága kalandiról, s midőn a szerető hölgy kedvesének hűtlenségéről
tökéletesen meg van győződve, akkor minden más vádnak is könnyen hitelt
ad, mert a szerelem halála egyszersmind maga után vonja a bizalom
kimulását. Ennyi erőszakos rohama az indulatok változásának tehát
erősebb testalkatot is megrendíthetett volna, s rettegésem leírhatlan
vala, mert attól féltem, hogy karjaim közt fogja lelkét kiadni.
Mi engem illet, Ida fölkiáltása által csak igen kevés pillanatra
lepethettem meg, mert az, mit a kártyajósnő, hárfás lyány s az öreg
czimbalmos előadásaiból összeállíthaték, világossá tevé előttem, mikép a
Zlatár, Beattini és Dalmer nevek alatt azon merész zsivány rejtezik, ki
Sobri név alatt Magyarország nem kis részét huzamosb ideig rettegésben
tudta tartani. A hirlapok halálát jelenték ugyan, azon megjegyzéssel,
hogy katonaság ellen küzdve halt meg; de e hírek annyira ellenkeztek
egymással, s oly bizonytalan habozással adattak elő, hogy igen sokan
találkoztak, kik nem igen adtak nekik hitelt, s azért időről időre
mindig újabb meg újabb kalandos hírek kezdének róla terjedni. Mi azonban
az öreg czimbalmos előadásából tudjuk, hogy szerencsétlen atyja őrizet
alatt tartá őt huzamosb ideig, mely alól azonban kiszabadulnia sikerült.
Mind ezt eddig is hittem ugyan, de nem minden árnyéka nélkül a
kételkedésnek, mert napjainkban az életből a könyvekbe költözött a
regényesség; most azonban, Ida fölkiáltása után, legszilárdabb
meggyőződésig hittem, hogy a Bakony félelmes hősével állok szemközt. E
bizonyosság, s a karjaimban nyugvó élettelen Lenke szomorú állapota
annyira megrendítének, hogy lábaim mozdulatlanul a padlóhoz gyökereztek,
nyelvem letapadt, s fogaim fájásig összeszorultak. E pillanatban a rabló
mindhármunk életének véget vethete, a nélkül, hogy egyetlen hangra vagy
mozdulatra képesek lettünk volna. Ámde ő maga is rendkivüli állapotban
lehete, habár Idát alkalmasint nem ismeré is meg, ki gyermekévei óta
egészen megváltozhatott; de hallá a Sobri nevet, mely hihetőleg régóta
nem érinté már füleit, s látá Lenkét, és látott engem, kit holtnak hitt,
s ezenkívül mit kelle Eszterről gondolnia, kit velem egy sírba temetett
el. Kalandos élete azonban a legkeményebb csapásokat is megszoktatá
vele, s mi mást eszméletétől foszta meg, az őt legfölebb csak pillanatra
rendítheté meg, és azonnal ismét még nagyobb elszántságra aczélozá.
Arcza elhalványult ugyan, s ajkai remegve mondák e néhány szót: Tehát a
halottak is föltámadnak?! – de ugyan e pillanatban már egyetlen ugrással
kifordult az ajtón, s mire Lenkét a szoba másik oldalán álló pamlagra
fektetém, és a rabló után rohanék, már legkisebb nyomát sem láthatám az
utczán. A háznak több lépcsője, s két kapuja volt, ő tehát könnyen
megszabadulhatott, s nem is üldözhetém őt, mert nem tudhatám, hogy merre
távozott, kérdezősködés pedig semmit nem használt volna, mert oly nagy
házak egyszersmind utcza gyanánt szolgálnak, s annyi ember jő és megy
rajtok folyvást keresztül, hogy a lakosok egyre sem figyelnek. Csaknem
kétségbeesve menék ismét föl a lépcsőkön, annyira fölháboríta e
veszteség; úgyszólván kezeimmel érhetém el a rablót, s mégis megmenté őt
gonosz szelleme, mi annál sajnosb vala, mert, mint fölkiáltásaiból
érthetém, megszabadulásomat még nem tudá meg czinkosaitól, s így első
meglepetésében ellenállástól sem igen tarthaték részéről, ha tüstént
megrohanhattam volna őt. Egyedül azon remény vígasztalt némileg, hogy
huszonnégy óra mulva éjfélkor a kártyajósnőnél mindenesetre találkozni
fogok vele, mert az iránt semmi kétségem nem volt, hogy Dongainé
bizonyosan meg fog vele ott jelenni. Ezenkívül e váratlan találkozásból
legalább azon megbecsülhetlen nyeremény háramlott rám, hogy nemcsak
Lenke szivének tökéletes meggyógyulását reményelhetém ennek
következtében, hanem egyszersmind Ida regényes kedélyének tetemes
lehangolását, mi mulhatlanul szükséges vala, hogy ifjúsági ábrándit, és
heves agyának túlcsapongó képzelődéseit jobb irányra vezethessem.
Ezeknek gyors átgondolása után annyira megnyugtatva érezém magamat, hogy
meglehetősen derült arczczal lépheték a két hajadon szobájába.
Egymás karjai közt lelém őket, csöndesen sírva. Talán egyetlen szót sem
mondának ajkaik, és mégis megérték egymást, és érezék, hogy ugyanazon
nyíl sebzé meg mindkettőjök szívét; mert van a rokon lelkeknek néma
szózata, mely a világ legpergőbb nyelvénél is érthetőbben beszél, s
valamint a fönségest a nevetségestől csak egyetlen lépés választja el,
úgy a szerelem és gyűlölség közt is csak hasonló parányi elválasztó tér
áll, csak hogy az elsőnél könnyen és gyorsan történik az átlépés, míg
ennél legnagyobb fájdalommal esik meg, mert itt a szívre kell tiprania,
mielőtt másik oldalra juthatna az ember, és ezt nem vihetni véghez
könnyen és gyorsan. Bizonyosan mindketten meg valának e pillanatban
bensőleg győződve, mikép ezentúl csak legmélyebb megvetést szabad
érezniök azon férfi iránt, ki eddig regényes álmaiknak fényes
középpontját alkotá; de e meggyőződés oly szilaj fájdalmukba került,
hogy nem lelhettek még szókat annak nyilvánítására. Mily könnyű a lyány
ártatlan szivén sebet ejteni, s mily nehéz annak megorvoslása! Mily
könnyen ad hitelt az ártatlan lyány a ravasz szívtelen csábszavaknak, s
mily nehezen bír szép bizalmától megválni! Szerettem volna egy sereg
kéjenczet idézni e látvány szemlélésére, hogy borzadjanak vissza vétkes
útaikról, miken szívből szívbe hazudják magokat csengő szavaikkal,
csupán azért, hogy mondhassák, mikép ott is voltak, mint a henye utazó,
ki minden szikla s épület falába haszontalan nevét vési, hogy legalább
ily úton az utóvilágra juthasson, csakhogy ezek legfölebb szánakozó
mosolyt okoznak, míg amazok gyakran oly fájdalmat hagynak magok után,
mely csak az élettel enyészik el, s a létel minden pillanatát
megmérgezi.
Véget kelle e néma s fájdalmas jelenetnek vetnem, határozottan közelíték
a két hölgyhöz, és részvevőleg szólék:
– Méltánylom önök fájdalmát, de át kell látniok, hogy indulatukon
uralkodniok szükséges.
Lenke letörlé könyűit, de Ida még indulatosabban zokogott, mert a
természet mesterkéletlenebb modorú gyermeke nem oly könnyen enged
magának az illedék által parancsoltatni, s még erősebben tör ki, ha
korlátokra talál.
– Ida kisasszony, – folytatám megnyugtatólag, – ön még nem tud mindent,
holnap tökéletesen fölnyitandom szemeit, s reménylem, hogy azontúl
nyugodtabb leend.
– Üdv-e a látás, – zokogá Ida, s szemeit kendőjébe rejté, – ha csak
szomorú tárgyakat hoz lelkünk elébe?! Bár inkább vakságomban maradtam
volna!
– Ida, te igazságtalan vagy, mert nem is sejted ezen ember egész
iszonyúságát, – jegyzé meg fájdalomtól remegő hangon Lenke; – gondold
meg, hogy nemcsak mi ketten, hanem édes anyád is siratni fogja ezen
áruló sima szavait és hazug szemeit, melyek lelkünk nyugalmát földulták!
– Anyám! Istenem! – sóhajta Ida, és a pamlag párnáiba sülyeszté fejét.
Vannak a fájdalomnak pillanatai, mikben minden avatkozás nagyobbítja
azt, és egyszersmind idegenkedést szül az ellen, ki e szenvedést
háborgatja, s valamint a legerősb szerek rendesen önmagokat emésztik
föl, úgy a bánat első kitörését is leginkább csak a magára hagyatás
szelidítheti. Ez okból szó nélkül fordulék el Idától, s Lenkéhez halk
hangon e kérdést intézém:
– Többször volt itt már ezen ember?
– Igen, a leczkéről gyakran haza kisért.
– Idát azonban csak most látta először?
– Igen.
– Most haza fog ön menni?
– Igen.
– Édes anyjának ne méltóztassék e jelenetet elmondani.
– De ha ismét hozzánk jőne ezen –
– Azt nem fogja merészleni, s különben is reménylem, hogy holnap egész
súlyával rá fog nehezülni az igazság büntető keze.
– Az istenért, mit forral ön?
– Legyen nyugodt, kisasszony, ön mindenesetre meg van mentve, de ennyi
bűn nem maradhat boszulatlanul, különben a legtisztább erény is
elvesztené becsét.
– De anyám –
– Föl fog világosíttatni, csak holnap éjfélig méltóztassék hallgatni.
– Uram, ön el akarja ezen embert fogatni?
– Nem szólhatok világosabban.
– Gondolja meg ön, hogy életembe kerülne, ha mint tanunak kellene ellene
föllépnem, minden ember ujjal mutatna rám!
– Nyugodjék meg, ön becsülete szent előttem, s reménylem, hogy az egész
ügyet botrány nélkül fogom bevégezhetni.
– Az istenért, talán életét akarja ön koczkáztatni, mint –
– Mint Pándy?
– Oh, a szerencsétlen!
– Nem, nem, párbajra nem fogom a gyalázatos rablót szólítani, és
reménylem, hogy életemet sem fogom többé miatta koczkáztatni; legalább
tökéletes siker nélkül bizonyosan nem.
– Istenem, mi fog történni!
– Csak az, minek mulhatlanul meg kell lenni. Egyébiránt kérem önt,
méltóztassék mindenki előtt gondosan elhallgatni ez eseményt, s
egyszersmind vigyázni, hogy ezen emberrel többé ne találkozzék.
– Soha!
E rövid szóváltás után levezetém őt az utczára, s a künn várakozó
bérkocsin anyjához küldém; azután pedig fölmenék a nevelőnéhez, és
szívére kötém, hogy Idát többé egyetlen pillanatig se hagyja magára
szobájában, és kívülem senkit ne bocsásson hozzá. Ezen intézkedés után
elhagyám a házat, s szállásom felé sieték, mert tudni vágytam már, hogy
mi sikere lett Bertókom kémlelődésinek, mult éjféli sírom körül. Alig
haladék azonban néhány lépésnyire, s már találkozám vele.
– Hová oly gyorsan, Bertók? – kérdém.
– Onnan jövök, hol mult éjjel sírásó voltam a házmesterrel, – felele ő.
– Mire mentél?
– Nem sokra.
– Nos?
– A pincze ablaka úgy helyre volt állítva, midőn oda érkeztem, mintha
semmi nem történt volna rajta.
– Hát a szomszédok?
– Kukkot sem tudtak az egész dologról. Az átelleni szatócsboltban egy
korty pálinkát ittam, és kérdeztem, mi ujság? De semmi különöset nem
hallhattam. Darab ideig azután föl s alá sétáltam az utczában, de a mi
kis házunkban legmélyebb csöndesség uralkodott, s a táblák mind be
voltak zárva. Már távozni akartam, s csaknem azt hittem, hogy talán
eltévesztettem az utczát, ámbár akár meg mertem volna esküdni, hogy jó
helyen járok, midőn egy finom úr egyenesen a ház ajtajához közelített.
– Nem ismerted?
– Nem, de minden mozdulatára vigyáztam. Épen a kilincsre tette kezét,
midőn hirtelen visszahökkent, s a szomszéd kis sikátorba sietett.
– Nem mentél utána?
– Nem, mert azt gondoltam, hogy eltévedt. Azonban alig ment el, és már
egy rongyos ember közelített, de ez meg sem fogta a kilincset, hanem
tüstént elsietett, mihelyt az ajtóra pillantott.
– És ezt sem vetted üldözőbe?
– Nem, hanem rögtön az ajtóhoz siettem, s láttam, hogy korommal két
kereszt van rámázolva. Ez mindjárt szeget ütött a fejembe, és azt
gondoltam, hogy ez jeladás talán, és azt mondja, hogy nem kell bemenni.
Most erősen kopogtam az ajtón, mert be volt zárva, de semmi nesz nem
hallatszott belülről. Erre, mint már szokás itt Pesten, mindjárt sok
ember csődült össze körülöttem.
– Talán csak nem fecsegtél?
– Világért sem, de annyival többet beszélt a csőcselék nép. Itt baj
történt, talán megölték a lakosokat, meg kell nézni, így beszéltek össze
vissza, s a sok szónak az lett vége, hogy az ajtót betörték.
– Betörték?
– Be bizony, és a többivel azután én is a házba nyomultam.
– Találtatok valamit?
– Csak szemetet. Úgy látszik, hogy csupa nőtelen emberek laktak benne,
mert a sok vastag pókhálóból akár csizmát lehetett volna talpaltatni.
– Talán mégis eltévesztéd a házat?
– Oh, nem! A pinczébe is lementünk, és ott még mindent úgy találtunk, a
mint ma hajnalban elhagytuk. Egy helyen azonban föl volt a föld ásva, s
úgy látszott, mintha ládát vettek volna ki a gödörből.
– Egyebet semmit nem láttatok?
– Semmit, kivévén, hogy az egyik szobának két padlódeszkája föl volt
feszítve, mintha onnan is valamit félre takarítottak volna. A szomszédok
azt mondták, hogy egy öreg úr lakott a házban, kit sok ember szokott
meglátogatni, miből némelyek azt következtették, hogy talán zálogra
kölcsönöz, és hogy talán megölték és kirabolták a mult éjjel. Én
természetesen csak hallgattam, és azt gondoltam, hogy szurokszagot
érzett a vén orgazda, és azért mindenestől tovább állott. Hanem
ugyancsak jól jártunk ám, hogy nem késtünk sokáig a pinczében ma éjjel,
mert alkalmasint alig mentünk el, és a zsiványok már körül néztek alant,
különben nem tisztulhattak volna el oly gyorsan. A nép azután darab
ideig még pletykázott, és végre eloszlott. Ennél többet nem tudhattam
ki.
Ezzel tehát be kelle érnem, s szinte örvendék, hogy ennél fogva
nyilvános tárgyaltatás alá már csakugyan nem fog e kaland kerülni.
Világossá lőn egyszersmind előttem, mikép a gaz czimborák, szökésök
sietőssége miatt, Sobrit még nem értesítheték éjféli merényök váratlan
kimeneteléről, és igen természetes vala rendkívüli meglepetése, midőn
engem élve pillantott meg. Szolgámat némely újabb utasításokkal
elbocsátván, vendéglőbe indulék, azon határozattal, hogy útközben
Pándyhoz is be fogok tekinteni.


XXII. Lélekvásárlás.
Alig haladék néhány lépést, és igen meglepetve állapodtam meg. Egy kis
csapszék előtt hosszú saraglyán hosszú fekete ládát pillanték meg,
melynek kopottsága gyaníttatá, hogy igen gyakran s régóta használtatik,
míg záratlansága oda mutatott, hogy nem igen becses holmit szoktak benne
tartani. Ugyan mi lehet e ládában, gondolám, s kandiságomat még az is
nagyobbítá, hogy az arra jövő emberek mind kitértek a rejtélyes láda
elől, mintha félnének vele közelebb érintkezésbe jőni, vagy bizonyos
irtózatot éreznének iránta. Több pillanat óta állék már a láda
közelében, s tulajdonosa, vagy vivői mégsem mutatkoztak, kik bizonyosan
a csapszékben idogáltak, nem is gondolva arra, hogy az alatt a ládát egy
pár naplopó könnyen tovább emelhetné. Már föl akarám kissé emelni a láda
tetejét, midőn a csapszék ajtaja megnyilt, s két ember kilépett, markába
köpött, és a ládát fölfogá.
– Kendtek fölvigyázata mellett hatszor is ellophatták volna ezen ládát,
– mondám s tovább akarék haladni.
– De, uram, – szóla a megszólítottak egyike, – nincs a két városban
ember, ki ezt ellopná, ha három napig az utczán hagynók is; pedig hej,
sok pénzbe került ám az, a mi benne van.
– És ugyan mi az?
– Hiszen látja a tekintetes úr.
– Én csak egyszerű ládát látok.
– Ládának látszik ugyan, az igaz, de valóságos neve – koporsó!
– Koporsó?
– Az bizony, és oly szép lyány fekszik benne, hogy hozzá foghatót még
nem láttam kórházunkban, pedig már húsz esztendő óta szolgálok ott.
– És hová viszik most?
– Az orvosi kar épületébe, hol azok rendesen fölbonczoltatnak, kik a
városi kórházban rokonok és ismerősök nélkül halnak meg.
– Ki volt ezen lyány?
– Hosszú és érdekes annak története, de nem mondhatjuk el, mert már is
görbén néznek ránk az emberek, hogy fényes nappal oly sokáig időzünk
halottal az utczán.
Ezzel fölemelék szomorú terhöket és tovább ballagtak vele, s én már
szinte azt akarám gondolni, hogy mégis rendkívül botrányos, nappal,
népes utczákon keresztül holttesteket a bonczterembe hurczolni; azonban
csakhamar eszembe jutott, mikép ez alkalmasint azért történik így, hogy
a könnyelmű és kicsapongásra nagyon is hajlandó emberek az ily jelenetek
látására kissé magokba szálljanak. Egyébiránt, azon néhány szó, melyet e
szerencsétlen halottról hallék, még inkább fölgerjeszté kiváncsiságomat,
minél fogva rövid idő mulva kitudám egész szomorú történetét, mely nem
igen érdekes ugyan, de az elmondást talán mégis megérdemli, mert
tanusítja, hogy mennyire képes a gazdag és szegény elfajulni, ez, mivel
szükségben szenved, amaz pedig, mivel bőségben úszik, s mind a kettő
azért, mivel gyávasága nem bír az élettel megküzdeni.
Mindenütt, következéskép hazánkban is, vannak emberek, kik fiatalok,
gazdagok és függetlenek. Ezek közt nem ritkán olyanok is találkoznak,
kik az emberiség legszentebb kincsét, a függetlenséget, csak arra
használják, hogy minden jó tanácsot és oktatást mellőzve, vagyonukon és
ifjúságukon mielőbb túladhassanak, és nem gondolják meg azt, hogy többé
egyiket sem fogják visszaszerezhetni. Az ily életpazarlók és
pénzfecsérlők, jószágukon unatkozván, pénzzel rakodtan a fővárosba
érkeznek, s itt azonnal oly emberekkel ismerkednek meg, kiknek egyetlen
föladásuk: az ily gazdag bangók erszényét megkönnyíteni, s erre minden
eszközt használnak, mik közül természetesen a szívkalandok sem
hiányozhatnak. Az ily nadályok nemcsak a városban, hanem műveltebb
társaságokban iszonyú pusztításokat visznek véghez, és e mellett még oly
emberektől is kézszorítást kapnak, kik a becsületes parasztot még
keztyűs kézzel sem fognák illetni, s hogy ezen iparlovagok börtön
helyett puha pamlagokon ülnek, azt épen nem kell csodálni, mert ők
honiak, jelenleg pedig a honi ipar minden ágát pártolni kell,
következéskép az iparlovagokat sem szabad bántani.
Egy ily iparlovag szokás szerint ismeretségbe jutott bizonyos birtokos
uracskával, ki azon nemes szándékkal jöve fővárosunkba, hogy egy-két év
alatt nemcsak megszegényedik, hanem még a természetet is megtréfálja, s
ugyanazon rövid idő alatt tökéletesen meg is öregszik. Az iparlovagnak
azonban ugyancsak meggyűlt vele baja, mert az uracs nemcsak pénzben,
hanem erő és egészségben is oly gazdag volt, hogy tönkre juttatása
hallatlan pusztítást tett szükségessé, főkép miután az uracs nem
kártyázott, a boritalt pedig úgy győzte, mintha kortesvezérnek született
volna. Annál gyöngébb volt azonban a szépnem ellenében, sőt valóságos
gyermeknek mondhatni őt e tekintetben, mert a mi szemeinek megtetszett,
az után mindjárt kiváncsian nyujtá ki kezeit, és a legnagyobb
áldozatoktól sem riadt vissza, mihelyt azok által czélhoz jutást vélt
reménylhetni, valamint a gyermek, ki egyetlen kis játékszerért milliókat
is kidobna, ha történetesen ily kincs fölött rendelkezhetnék. Az
iparlovag tehát majd kizárólag csak e körben működheték, s kifogyhatlan
volt újabb meg újabb tárgyak kikutatásában. Történt azonban egykor, hogy
az uracs igen gyönyörű fiatal hölgyet pillanta meg az utczán, minek
természetesen az lett következménye, hogy megismerkedni óhajtott vele,
miért is az iparlovagnak azonnal kiadá a szükséges utasítást. Ez
csakhamar kitudá, hogy a lány falun lakik, s anyjával bizonyos pör miatt
van itt, mely egész jövendőjüket el fogja határozni, mert atyja, ki
mezei haszon bérlő volt, nemrég meghalt, s egész vagyona nagy veszélyben
forgott, bizonyos kereskedőnek rögtön bekövetkezett megbukása által. Az
özvegynek még hat gyermeke volt otthon s nála levő tizenhat éves lánya
ezek közt a legidősebb. Ezenkívűl az illető ügyvédektől még azt is
kitudá az iparlovag, hogy az özvegy pöre mindenesetre szerencsétlen
kimenetű leend, és az asszony örvendhet, ha annyi pénze marad, hogy
koldusbotot vásárolhasson rajta. E hirek természetesen megörvendezteték
őt, mert ily szomorú körülmények közt könnyen czélhoz vélt juthatni,
főkép, miután az sem kerülé el hiúz szemeinek figyelmét, hogy az özvegy
koránsem tartja a tükröt fölöslegesnek, és a tiszta fehér keztyűt nem
örömest nélkülözi. Várakozásában mindazáltal csalatkozott, mert a hiúság
közel rokonságban áll ugyan a romlottsággal, de azért mégsem mindig
ikertestvére; az ártatlan lányka pedig nem érté az iparlovag relytélyes
szavait. E nehézségek elkedvetleníték az uracsot, és az iparlovag
kénytelen lőn mindent elkövetni, ha tovább is zsebelhetni kivánta gazdag
pártfogóját, mely szép jogról nem örömest mondott volna le. Iparkodása
azonban alkalmasint mégis hajótörést szenvedett volna, ha ez említett
pör, ránézve épen legjobb időben, itélet alá nem jő. A szegény özvegy
csakugyan koldusbotra jutott, és ezen állapota annál szomorúbb vala,
mivel a nélkülözést eddig épen nem, a munkát pedig csak kellemes
időtöltésül ismerte, ámbár szegény szüléktől származott; ámde korunk
betegségei legveszélyesbjeinek egyike az, mely szerint a legszegényebb
ember is magosan állása fölött szokta lányait neveltetni, főkép, ha
szépség jeleit látja külsejökön kifejleni, s ez által rendesen sírt ás
gyermekei boldogságának, mert a vagyon nélküli szép lány csak ritkán jut
gazdag férjhez, a szegény pedig fél az ily elkényeztetett hajadonhoz
közelíteni, ki azután többnyire csábitásnak áldozatul esik, vagy legjobb
esetben mint agg szűz siratja szüléinek fonák nevelési rendszerét. A
szóban levő özvegy szerencsésb sorsban részesűlt, mert szépsége gazdag
haszonbérlőt hoza neki férjül, ki mellett kényelmes életet folytatott, s
a munkától még inkább elszokott. Mi vala tehát természetesb, mint hogy
most, rögtön legnagyobb nyomorba jútván, kétségbeeséssel küzdött, miután
arra még csak gondolni sem tudott, hogy gyermekeit talán munka által is
megmenthetné az éhhaláltól! Ily viszonyok és gondolkozásmód mellett
eleinte harag nélkül, utóbb figyelemmel, s végre azon óhajtással
hallgatott az iparlovag csábszavaira, hogy bár elfogadhatná fényes
ajánlatait. Mihelyt ennyire megbarátkozék ezen eszmével, azonnal
könnyebbült az iparlovag játéka, ki világosan kimondá, mikép nemes
pártfogója oly hévvel imádja a szép kisasszonyt, hogy bizonyosan rögtön
kezével kinálná meg, ha azt e pillanatban bizonyos családi viszonyok
miatt tehetné; hogy azonban ezek legfölebb egy-két év mulva bizonyosan
meg fognak változni, és akkor az ünnepélyes nyilvános menyekzőt többé
semmi sem fogja gátlani. E vigasztaló szókat néhány ezeres bankjegy
kiséré, nem megvesztegetésül, mert hiszen ki merészlene ilynemű
megvesztegetéssel anya elébe lépni, hanem csak némi kis segítségül,
melylyel a jövendő vő, hitvesének anyját, mostani zavarában valamennyire
vigasztalni iparkodott. Az iparlovag legalább így szólott, s a gyarló
ember örömest hiszi azt, mit óhajt. Az özvegy is hitt e becsületes hangú
szóknak, vagy legalább elhitette lelkével, hogy hitelt ad nekik, és