Magyar titkok: Regény (3. kötet) - 03

Hivataloskodásának ezen első szakában ugyanis mindenütt csak
méltányosságot és szelidséget lát uralkodni. Ha a tanácsterem ajtaja
előtt őrködik, egyetlen indulatos szót sem hall belőlről, s feje fölett
kivülről az igazság jelképét látja trónolni. A kihallgatási terem
előcsarnokában szinte legnagyobb méltányosság és szelidség tanuja lehet;
a felek, minden kedvezmény nélkül, azon rend szerint bocsátatnak be,
mikép jöttek, s a legszegényebb is mindenkor illő bánásmódban részesül.
Rárivalgás, vagy sértő lehurrogatás itt soha nem történik. Midőn ott
őrködik, hol a rabokat vallatják, még kéjesb élvezetnek örvendhet lelke;
soha nem feledik ott el, hogy az ember legiszonyubb eltévedésében is
ember maradt, hogy a fogoly még nem mindig egyszersmind bűnös, és hogy a
valódi bűnös is nem durva lealjasítást, hanem csak igazságos itéletet,
és javító emberi büntetést érdemel. Ha pedig általános figyelő
tekintetet vet az összes eljárásra, mindenütt csak azt tapasztalja, hogy
az alattvalók szerető tiszteletet tanusítnak főnökeik iránt, ezek pedig
nem üres bókolást követelnek, hanem szigoru megfelelést minden kitűzött
kötelességnek, s egyszersmint ugy bánnak az alájok rendeltekkel, hogy
soha nem feledik, mikép a vén kakas is tojásból bútt ki, a pápa is
diákból lett, s hogy egykor társaik lesznek majd a fiatalabbak, és
idővel talán épen az ő gyermekeiket fogják hasonló emberbaráti
bánásmódban részesíthetni. Ugyan ki merne kételkedni, hogy az
elsoroltaknak naponkénti szemlélése és tapasztalása, a már különben is
jó alapu városhajdut, rövid idő alatt tökéletesen meg nem szelidítik?
Bizonyosan senki.
Ezen gyakorlatidő után külső szolgálatra is bátran alkalmaztatik a
városhajdu, s bármely ágát tekintsük is annak, bizonyosan mindenütt csak
szelidségét és emberbaráti érzelmeit fogjuk csodálhatni. Működéseinek
egész tengerét nem uszhatjuk keresztül, mert arra hetek s hónapok
kellenének, és oly munka mellett bizonyosan kifogyna lélekzetünk; azért
azonban ne kövessük bölcs politikusaink példáját, kiknek semmi nem kell,
ha minden nem adatik meg nekik, hanem soroljunk elő legalább annyit,
mennyit lehet. Lássunk tehát néhány élő példát.
A városhajdu reggel sütőhez kisér egy rabot kenyérért, a rab neje garast
ad férjének, melyet nehéz munka után szerzett béréből kuporgatott meg. A
rab pálinkát vesz a garason, s megkinálja a hajdut; durva, goromba ember
bizonyosan visszautasítaná ezt, de ő nem akarja a szegény rabot
kevélysége által megsérteni, s hörpint egyet, mert azt tanulta pályája
első szakában, hogy az ily megvetés igen fájdalmas, és azért minden
durva visszautasítást kerülni kell. A piaczon éretlen gyümölcsöt
koboztat el általa a biztos, azon meghagyással, hogy öntse a Dunába. Ő
azonnal elindul, a parton azonban öreg asszony szólítja őt meg, mondván,
hogy kár e gyümölcsöt Dunába szórni, neki egy malaczkája van, melynek
bizonyosan nem ártana meg, és néhány garaskát épen nem sajnálna érette.
Ugyan mért nem adná oda tehát a hajdu, miután csak az volt a czél, hogy
ember ne egyék a rossz gyümölcsből? A szelid hajdu megszánja az anyókát,
s átengedi neki a gyümölcsöt, és csak hosszu kinálgatás után fogadja el
a pénzt. Hogy az anyóka kofa volt és embereknek adja el a gyümölcsöt,
arról ő nem tehet, mert szolgálata eddigi tapasztalataiból tudja, hogy
az igazságot vajmi nehéz kipuhatolni! – Valamely hintó gyorsan robog el
az utczán s embert gázol össze; féktelen indulatu ember bizonyosan a
kocsit törekednék megállítani, de a városhajdu ezt nem teszi, mert
szelid szive az elgázolt fölsegélésére kényszeríti őt; a kocsist ugyis
eléggé megbünteti majd mardosó lélekismerete. – Máskor a Duna partján
őrködik, hol a révészek szörnyen gorombáskodnak az átszállítatni
kivánókkal. Durva hajdu azonnal botját használná: ámde ő nem oly goromba
ütlek-virtuoz, ő át van hatva a tizenkilenczedik század szelid
szellemétől, s tudja, hogy a tekintélyek ideje lejárt; annál fogva sem
botját, sem tekintélyét nem használja, hanem szeliden tekint a
czivakodókra, és lelke mélyéből sóhajt: – Uram jobbítsd meg őket! – Este
szinházban van, természetesen a németben, és a karzaton. Előadás alatt
néhány ur a hely miatt összezördül, s egymást derekasan öklözi. Goromba
hajdu azonnal fülön csipné őket; de ő tudja, hogy nálunk sok a nemes
ember, ki verekedni szeret, s e helyen szokott is; azért tehát félre
fordul, és szemeit behunyja, mintha semmit nem látna, mert első
szolgálatgyakorlata alkalmával gyakran tapasztalá, mikép sokszor igen
hasznos, ha a józan és szelid ember mind a két szemét behunyja. – Vagy
délután valamely utczaszöglethez támaszkodva áll, és kurta száru
pipájából kedélyesen eregeti a füstöt, s látja, hogy egy targonczás az
egész járdát elfoglalja, és egy pár sétálót ugyancsak leültet.
Neveletlen pimasz ekkor bizonyosan szitkokkal, vagy épen bottal támadná
meg az izzadó targonczást; de ő mélyen sóhajt, s ily gondolatokra fakad:
– Jó isten, mily keservesen keresi kenyerét ezen szegény ember, mig sok
sétáló azt sem tudja, mire költse pénzét. A targonczás könnyebben tolja
terhét a járdán, mint az utcza közepén; térjenek tehát ki előtte a
sétálók, ők ezt könnyebben tehetik. – Este fiatal embert fog el, ki
pipát lopott, s börtönbe akarja kisérni. Ut közben azonban oly
keservesen könyörög a tolvaj, hogy szelid szive megesik rajta. Ő tehát
nem durva szitkokra fakad, hanem szívre ható szelid oktatást ad neki,
mert a «Tudtán kivül kém» czimü vigjátékban hallá, hogy Napoleon élete
is igy szabadítatott meg egykor három összeesküttnek szelíd megtérítése
által. Ő tehát, atyai intések után, szabadon bocsátja a jobbulást igérő
tolvajt, kit a börtönben talán még inkább megrontana a rossz társaság, s
a pipát elveszi tőle, hogy jogszerü tulajdonosának visszaadhassa,
mihelyt magát nála jelenteni fogja.
Száz meg száz ily vonást sorolhatnék még elő a városhajduk mindennapi
életéből, de meg vagyok győződve, mikép ez is elég annak bizonyítására,
hogy ők valóban szelidek és emberszeretők.


VII. Daguerreotyp.
A fönnebbi gondolatok csakhamar annyira földeríték lelkemet, hogy
legjobb kedvvel üdvözlém ismerősömet, kivel a fényképkészítőhöz kelle
mennem s ki már szállása kapuja előtt várakozott rám. Azonnal útnak
indulánk a művészhez s az alatt nem keveset elmélkedtünk ezen új
találmány fölött, mely által Daguerre valóban halhatlan érdemet szerze
magának, már csak azért is, mivel ezzel a hazugságnak számos faját
megszüntette és az ocsmány hizelgés egy nemét alapjában rendítette meg.
Ha most például valaki távol menyasszonyának arczképét óhajtja látni,
csak fényrajzban követelje azt s meg lehet győződve, hogy nem fog
zsákban macskát vásárlani, mert a nap, valamint nem szégyenli saját
foltjait mindenki által látatni, úgy mások foltjait sem engedi
elpalástoltatni, ha sugárai ecset gyanánt használtatnak. Minden
úgynevezett nagy férfit is ily rajzban kellene örökíteni, hogy halála
után nagylelküséget, szilárdságot, nemesszivüséget és egyéb dicső
jellemvonást ne hazudhasson homlokára a művész, mikről, míg élt, szót
sem tapasztaltak kortársai. Bizony csodálatos, hogy épen jelen
korunkban, melyben minden csak szinlésen alapszik, találtaték föl az
igazság ezen tükre, még pedig franczia által, kik mindig a hizelgés
nagymesterének tartattak! Még csodálatosb mindazonáltal az, hogy e
találmány oly rendkívül gyorsan elterjedt, daczára annak, hogy épen az
igazság az, mitől a mostani gyarló emberek leginkább irtóznak s e
tüneményt csak két szempontból magyarázhatni meg, az egyiknek neve
hiúság, a másiké divat. Nincs ugyanis ember a türelmes föld hátán, ki a
hiúságot nem ismeri, csak hogy azután a fokozatok különbözők, melyek
szerint az külsőleg mutatkozik; különösen pedig abban valamennyi ember
egyenlő, hogy saját becses arczával tökéletesen megelégszik, mi talán
onnan származik, hogy minden embernek csak egy arcza van s azt nem igen
cserélheti ki. Ennélfogva tehát egy sem irtózik a valótól, mert azt
gondolja, hogy a nem szép arcz is jobb az arczátlanságnál. De ezenkívül
a divat is ezen új modor mellett nyilatkozott és így szükségkép
terjednie kelle, mert ezen zsarnok hatalma alól nem szereti magát az
ember kivonni, főkép ha még azonkívül – mint itt – az olcsóság is
mellette harczol.
Mikép fog majd az utókor csodálkozni, ha a tömérdek arczképet látja!
Bizonyosan azt fogják gondolni, hogy Magyarországnak a tizenkilenczedik
században rendkívül sok nevezetes embere volt, kikről a történeti
évkönyvek irigységből, vagy isten tudja mi okból hallgatnak! Szerencsés
találmány, melynek segélyével két jó forintért minden ember az
utóvilágra és annak nyelvére juthat! És hány ember lehet az által
művészszé! Valamint minden harangozó egyszersmind zenész, úgy a képírók
ezen új faja is a művészek hosszú sorát szaporítja.
De már helyszinén vagyunk, menjünk a harmadik emeletre, mert az isteni
művészet magosra, egészen az istenekhez, szokta az embereket emelni,
vagyis itt a legfelső emeletre. Ott, mindjárt a lépcső elején ily
tartalmu irat függ: «Kéretnek a t. cz. uraságok, hogy itt méltóztassanak
belépni és ne menjenek a – – szám alatti kontárhoz, ki inasom volt,
művészetemet eltanulta s most saját rovására dolgozik és igen rosz
képeket csinál.» – Ime, mire vetemül a kenyéririgység! Hol a czéhek
zsibbasztó hatása nem öleli sírba az iparkodást, ott piszkos haszonlesés
vet neki gáncsot és ugyanazon eredményt szüli. Azért is az ócsárlotthoz
menjünk tehát, mert a kezdők mindig jobban iparkodnak, mint azok, kik
már bővében vannak a jól fizető keresetnek.
A szoba művészi rendetlenséget tanusít, mindenütt csak készületeket és
eszközöket láthatni s ezek közt embereket, kik már négy óra óta
várakoznak, hogy arczképök tíz másodpercz alatt elkészüljön. Ezen
várakozási idő alatt a kész és készülő arczképek fölött műértő
birálatokat hallatnak, melyek gyakran igen furcsák ugyan, de azért mégis
csakugyan birálatok. Halljunk néhány ily megjegyzést.
– Ez igen jól sikerült kép.
– X… kereskedőé.
– Valóban rendkívül sikerült és nem is oly komor kifejezésű, mint a
többi képek rendesen lenni szoktak.
– Elhiszem, mert nem mutathat az komor ábrázatot, ki már harmadszor
jutott ügyesen csőd alá.
– Vagy úgy! –
– Ez igen csinos kép.
– Úgy tetszik, mintha ismerném azon hölgyet, kit ábrázol.
– Oh, én is ismerem, ez a vadászkürtbeli szobaleány képe.
– Ah, férjecském, te tehát ismered azon szobaleányt?
– Oh, hihetőleg csak az utczán láttam.
– Hihetőleg?
– Azaz, bizonyosan.
– De hát ez kicsoda?
– X… gróf kapusa.
– Lehetséges-e?
– Jól ismerem.
– Kapus!
– Hja, olcsóbb ajándékot alig adhatna mosóné kedvesének.
– Igaz.
– S az ily ajándék azonkívül még urias is.
– Úgy van.
– De hát ezen kihívó tekintetű pompás hölgyecske?
– Ah, ez titok.
– Titok?
– Igen.
– És három példányban van itt.
– Az is titok.
– De miért?
– Már csak megsugom.
– Halljuk.
– E három példány három utcza számára készült.
– Hogyan?
– Úgy van és a három utczában három bolt számára.
– Talán csak nem czimerül?
– Oh, nem. E kép mind a három bolt előtt az üveg rakszekrénybe
függesztetik, mintegy ily aláirással: «Tiz másodpercz alatt készült. A
művész lakása itt megtudható. Ára két pengő forint.» A szép kép föltünik
és így sokan tudakozzák a művészt és illetőleg lakását.
– Természetesen.
– Mellesleg azután vagy a boltban, vagy a művésznél a szép eredeti után
is tudakozódnak némely kiváncsiak s megtudván lakását, meg is
látogatják, meg akarván győződni, hogy az eredeti is csakugyan oly
bájos-e, mint a kép.
– Hát ezen pohos úr ugyan kicsoda?
– Nem ismerem.
– Ön sem ismeri?
– Nem.
– Én sem.
– Mi sem.
– Csodálatos.
– Épen nem, ez csak onnan van, mivel azok, kiknek idejök van rendkívüli
meghizásra, rendesen semmit nem tesznek, mi érdemes lehetne arra, hogy
saját becses személyökön kívül még más valaki is ismerje ő
terjedelmességöket.
– Hahaha!
– És e szép hölgy?
– Ismerem őt.
– Ugyan kicsoda?
– Énekesnő.
– Olasz?
– Nem, pesti.
– Lehetetlen, hiszen még soha nem láttam szinpadon.
– Nem is igen lép ő fel.
– Tehát nem rendes énekesnő?
– Sőt igen, valóságos szerződött énekesnő.
– És miért nem énekel?
– Mert ha énekelne, úgy azonnal megszünnék énekesnő lenni.
– Hogyan?
– Úgy van, az igazgatóság csak azért fizeti őt, hogy ne énekeljen s a
közönség ez által mélyen lekötelezve érezheti magát.
– Hahaha!
Ily megjegyzések közt lassan ugyan, de mégis eltelik az idő s a
várakozók szépen egymásután helyet foglalnak a halhatlanító széken. Ime,
most egy fiatal katona ül le, fekete frakkban és fehér nadrágban s így
szól a művészhez:
– Uram, én polgári öltözetben ülök ugyan, de mégis szeretném, ha a képen
látszanék, hogy katona vagyok.
– Oh, azon könnyen segíthetni, – mond udvariasan a művész, – háta mögé
kardot függesztünk a falra.
– Gondolja ön, hogy ez érthető jel lesz?
– Mindenesetre, sőt még érthetőbb, mint ha oldalán függne, mert a mai
világon mindenütt szegen rozsdásodik a hadseregek kardja és vér helyett
csak tenta folydogál a politikai harcztéreken.
A katona ezen fölvilágosítással beéri és leül s arczát nevezetes férfias
kifejezésre erőteti. A művész neki irányozza műszerét, a fedőt hirtelen
lekapja, hat lépést hátrál, hat lépést közelít, a fedőt hirtelen ismét
fölteszi s a katona föláll és nagyot nyujtózik. A nagy munka megtörtént.
A művész a képet kiveszi, a várakozók oda rohannak s látják, hogy a
lapocskán van – semmi.
– Ah, tökéletesen hasonlít! – hangzik minden ajakról, alkalmasint csak
azért, hogy mielőbb ők is székre juthassanak s a harczfinak ne juthasson
eszébe, új képet kivánni.
A művész más szekrénybe rejti a képet, melyen még csak semmi van és
kéneső útmutatása szerint főzi, aranyolvasztékban és ime, itt is
bebizonyul, hogy az arany semmiből is tud valamit csinálni. A kép
kivétetik s már van rajta valami, ekkor minden ajak ismét kiált:
– Ah, tökéletes!
A harczfi pedig elégülten jártatja körül szemeit. Most még egyszer tűzre
és vízre teszik a képet és e két ellenséges elem ugyancsak működik; a
víz forr, a tűz sustorog s a katona kész, mit itt arra is lehetne
magyarázni, hogy csak tűz teremhet valódi katonát.
Ekkor harmadszor hangzik a:
– Tökéletes!
A katona fizet és távozik s helyét csinos asszonyka foglalja el a
nevezetes széken. Mivel azonban arczánál sokkal szebb kecsekkel is bír s
a szobában rendkívüli hőséget érez, tehát nyakkendőjét leveszi s
keztyüit lehuzza. Itt is minden úgy megy, mint a katonánál, azon egy
kivétellel, hogy az első kép nagyon feketének, a másik szerfölött
halványnak, a harmadik rendkívül komornak s a negyedik csak
meglehetősnek találtatott, miben a hölgyecskének csakugyan igaza is
volt, mert mind a hármat sem adnám az eredetinek egyetlen nyájas
pillantásaért.
Most egészen új jelenet következett, szerető férj és szerető nő
ábrázolták le egymást, kölcsönösen akarván egymást arczképökkel
meglepni, hogy mindketten két példányban bírják egymást, mi már csak
azért is nevezetes, mivel vannak házasok, kik az egyetlen eredeti
példányban is ugyancsak sokalják egymást. Egyébiránt azok
fölvilágosítására, kik talán furcsának látják, hogy a meglepetést egymás
jelenlétében eszközlik, meg kell jegyeznem, mikép a férj, mint hallám,
rendkívül féltékeny s világért sem bocsátná szeretett hitvesét egyedül
ily művészhez, mivel attól tart, hogy hamarjában majd más számára is
hasonló kellemes meglepetést készíttet; és meg kell vallanunk, hogy ez
valóban igen veszélyes találmánya a furfangos francziáknak, mert a
törvénytelen szellemi meglepetéseket rendkívül könnyíti.
A férj képe igen sikerült s a nőé is; midőn azonban mind a kettő már
rámába is volt foglalva, a nő rögtön észrevette, hogy szemei kissé
homályos kifejezésűek s addig beszélt, míg végre férje is átlátta e
megjegyzés alaposságát. A nő tehát újra ült, de az új kép sütését s
főzését már nem akará bevárni, mondván, hogy e pillanatban egyik
barátnéjához kell férjével sietnie. Azon meghagyással távoztak tehát,
hogy másnap cseléd által fogják a két képet elvitetni s hogy a nem
sikerültet semmisítse meg a művész. Mondják, mikép a művész ezen utóbbi
parancsot különösen jól megérté s a nem sikerült képet épen nem
semmisíté meg, mert tapasztalásból tudta, hogy a nő találni fog majd
alkalmat annak elvitetésére, hihetőleg valamely – barátnéja számára.
Ezután sajátszerű csoportozat következett, egész család – mindenestől.
Vastag anya, vékony apa, négy gyermek, egy csecsemő, egy kanári madár és
egy bozontos pisze orrú pincser.
– Uram, – így szól az érzékenység megható hangján a családapa, – mi
mindnyájan egy képen akarunk lenni.
– A madár is? – kérdé a művész.
– Igen, az czukrot fog enni a kis Ricsi szájából, ez igen regényessé
teszi a képet.
– De a kanári mozogni fog.
– Természetesen.
– Úgy a kép nem sikerülhet.
– De hiszen megfizetjük.
– Még sem lehet.
– De miért nem?
– Lehetetlen, az okokat azonban hosszas lenne előadnom és itt még sokan
várakoznak.
– Holt kanárit kellene tehát szerezni.
– Oh, én azt kezembe nem veszem, – kiálta postasíp hangján a kis Ricsi.
– Hm, hm, ez nagy baj.
– Eh, mit, – szóla most türelmetlenül a családanya, – meg kell lenni;
Ricsi erősen tartja majd a kanári lábát és az okos madár bizonyosan nem
fog mozdulni. Próbáljuk csak meg, hiszen megfizetjük.
– Úgy van, mindenesetre megfizetjük, egy pár nyomorult forint nem a
világ.
– Ám legyen, nem bánom, de előre is tudom, hogy nem fog sikerülni.
Hiába, a szeretetreméltó család nem tágított s a kisérletnek meg kelle
történni. Két szék állítatott egymás mellé, az egyiken az apa foglalt
helyet, mindegyik térdére egy-egy gyermeket ültetve s a csecsemőt
magosan dobogó atyai szivéhez szorítva. A másik széken az anya ült,
ölében a pincsert tartva, melyben a két nagyobb gyermek állott, kiknek
egyike, Ricsi, meggörbített mutató ujján az álmos kanárit tartá, ajkai
közt pedig czukrot mutatott neki. A művész még egyszer szabadkozott
ugyan, de végre csakugyan megnyitá a szekrényke csúcsát, miután az egész
családnak mozdulatlanságot parancsolt. A szobában halotti csend
uralkodott, oly nagy feszültséggel várta mindenki a történendőket. A kép
szokott időre a másik szekrénykébe vándorolt s kevés pillanat mulva
onnan is ki, és a bámulók szemei elébe került.
– Hiszen ez nem madár, hanem inkább bőregérhez, vagy békához hasonlít.
– A pincsernek nincs feje.
– A nagyságos asszonynak két orra van.
– Ricsi kisasszonynak két feje.
– Szent isten, a téns úrnak három szája lett!
– Hahaha!
És valóban úgy volt, a kép oly csodás szörnygyűjteményt ábrázolt, hogy
azonnal megvásárlám s ritkaság gyanánt mutogatom még most is minden
művészetbarátnak. A szerencsétlen család szörnyen zúgolódott, a művész
lehetőségig mentegetőzött és igen sajnálá, hogy nem szabad a várakozók
kaczajába vegyülnie; mi pedig nyájas olvasó, ha úgy tetszik, a szép
Eszterhez siethetünk most, mert a találkozás ideje már közelít s a nem
sikerült családi fényrajzot úgysem tehetjük sikerültté.


VIII. Arszlánbarlang.
Az idő annyira eltelt a daguerrei műteremben, hogy már nem is meheték
szállásomra, hanem egyenesen csak Dalmer lakására kelle sietnem, ha még
hazajövetele előtt akarék Eszterrel szólani, mit semmi esetre nem
kívántam elmulasztani, mert reménylém, hogy részemre hódíthatom őt, ha
Dalmer gazságait előtte felfödözöm.
Lépéseimet gyorsítám tehát s fél órával a kitüzött idő előtt már ajtaja
előtt állottam. Néhány pillanatig még haboztam, mert nem tagadhatám,
hogy e lépésem nincs minden veszély nélkül; de csakhamar mosolyogtam
aggályomon, mert város közepén, nagy vendégfogadóban, esti hét óra
előtt, ugyan mily komolyabb veszélytől lehetett volna tartanom!
Halk kopogtatás után, melyre azonban semmi neszt nem hallék, az ajtót
megnyitám s beléptem. Az ablak mellett nőt láték ülni, homlokát
tenyerére támasztva, bezárt szemekkel s mély gondolatokba merülve. E nő
– Eszter vala.
Néhány lépést közelíték, a nő megrettent, fejét fölemelé s mintegy
csodálkozva tekinte rám, mely érzelme azonban csakhamar leplezetlen
rémülésnek ada helyet, mely minden vonását megremegteté. Hirtelen
fölugrék székéről s elutasítólag inte kezével, majd ismét erőtlenül
ereszkedék ülőhelyére s kezeit összekulcsolva ölébe horgasztá és
sóhajtva szóla, mialatt szemeit kérőleg emelé arczomra:
– Ön itt?
Kissé meglepetve ezen váratlan kérdés által, csodálkozva viszonzám:
– Dalmer visszatérte előtt kívántam megjelenni.
Eszter halk hangon szóla s oly kifejezéssel, mintha csak most jutna
eszébe, hogy ma már szólánk egymással s hogy e látogatásra el kellett
volna készülve lennie:
– Ön korábban jött, mint igéré és mégis elkésett.
– Hogyan? Elkéstem?
– Férjem honn van! – E szók után a baloldali ajtóra mutata, mely félig
nyitva volt.
– Honn van? – kérdém kissé csodálkozva, gondolván, hogy a nő talán
szándékosan rendezé ezt úgy el; de legnagyobb nyugalommal tevém hozzá:
jól van, végezni fogok vele.
Ezzel a baloldali ajtó felé fordulék, de Eszter megrettenve esenge:
– Az istenért, maradjon, férjem nincs egyedül.
Ekkor már kitárám az ajtót, de üresen lelém a nagy szobát s kedvetlenül
szólék:
– Játékot méltóztatik velem űzni? Erre nem szeretem magamat
használtatni.
– Oh, nem; férjem a harmadik szobában van, néhány barátjával. Már fél
óra óta vannak együtt s ilyenkor nem szabad őt háborgatnom.
– Hihetőleg igen fontos ügyekről tanácskoznak, nemde?
– Uram –
– Bocsánat, nem akarok szerénytelen lenni. Mert fontos kérdésre kérek
engedelmet.
– Méltóztassék.
– Ön Dalmert böcsületes embernek tartja?
– Uram, e hang –
– Kérem, nem használhatok kellemesb modorút.
– Én szeretem őt s szivében bizom; azonkívül pedig férjemet tisztelem
benne és reménylem, ön elég gyöngédséggel birand –
– Engedje szép szavait félbeszakasztanom, azok föltett szándékomat nem
ingathatják meg. Itt a pillanat, melyben önnek mindent tudnia kell,
kimélésről tehát szó sem lehet.
– Uram, ön elrettent!
– Én nem, csak a viszonyokszülte kénytelenség; mely azonban meg fogja
önt gyógyítani, habár kissé fájdalmas leend is a műtétel.
– Mit fogok hallani!
– Mily viszonyban áll Dalmer bizonyos Dongai grófnővel?
– E kérdés –
– Ön üdvét határozza el.
– Jószágait kívánja megvenni.
– Valóban?
– Igen.
– És azért vezeté be önt nála kettős alakban, asszonyom?
– Oh, ennek igen egyszerű oka van. Férjem tanácsára férfiruhát ölték,
miután üres koporsóm eltemetteték, hogy gyílkosom figyelmét könnyebben
kijátszhassuk s úgy jelentem meg ott is.
– De ön utóbb nőruhában járt oda.
– Igen, mert férjem zavarba akará önt hozni kettős alakom által s
azonkívül –
– Azonkivül?
– Uram, megvallom, én e vallomást igen sajátszerünek tartom s talán nem
is kellene válaszolnom. Egyedül azon kívánság, hogy férjemet tisztán
mutathassam be önnek, kényszerít szólásra. Azonkívül tehát attól tarta
férjem, hogy valamely nő – talán – oly érzelemre gyulhatna az álférfi
iránt, mely bennünket zavarba hozhatna; azért tehát unokaöcscsét rögtön
elutazottnak mondá s velem, mint unokahugával lépett föl.
– És miért nem nevezé önt nejének?
– Tehette-e ezt oly rögtön a – temetés után?
– De hiszen Beattini neje halt meg, ő pedig rögtön Dalmernek nevezé
magát.
– Erre őt korábbi szomorú családi viszonyok kényszeríték, mint mondá s
valahányszor ezt említém, mindig úgy elkomorodott, hogy utóbb örömest
hallgattam róla.
– És mért nevezé magát az előtt Zlatárnak?
– Oh, hogy mint boltsegéd házunkba juthasson. Erre szive, szerelme
ösztönözte őt.
– Mint szánom önt! Zlatár mint pénzhamisító szökött meg Horvátországból.
– Uram –
– Dalmer pedig Dongai grófnőt nőül akarja venni –
– Ez rágalom!
– Még ma szökött volna el, ha jókor meg nem akadályozom gaz szándékát.
– Mondom, rágalom!
– Esküszöm!
– Ő is esküdött, a szerelem legédesb hangján esküdött.
– Hazudott.
– Ő férjem!
– Én már azt sem hihetem.
– Uram, ez –
– Ön ártatlan lehet, de ő önt is megcsalta. Hallgasson meg engem s
borzadva fog meggyőződni, hogy szívét, szerelmét, böcsületét a leggazabb
kalandornak áldozta föl.
– Szent isten, mit fogok hallani!
– Igazságot!
Eszter arcza halálszint ölte, szemei elhomályosultak, ajkai
összeszorultak s egész testén lázas remegés vonult át, midőn fejét a
szék magas karjára hajlítá s kezével inte, hogy előadásomat kész
meghallgatni.
Elmondám tehát kalandaim azon részét, mely őt közelebbről érdekelheté s
csak Rózsa történetét és a mi azzal szorosb kapcsolatban állott,
hallgatám el, mivel annak elbeszélését itt nem tartám elkerülhetlenül
szükségesnek s különben sem akarék hosszas lenni, hogy mindenről
szólhassak, mielőtt Dalmer által meglepetnénk, kinek beléptét minden
pillanatban várhatám. Elmondám tehát Dalmer korábbi s mostani viszonyát
Dongai grófnővel, oly megható hangján az igazságnak s annyi részletekkel
fölvilágosítva, hogy Eszter kénytelen volt szavaimnak hitelt adni, bár
mennyire irtózott is ettől szerető szíve. Keblének nehéz emelkedése,
arczának röpülő szinjátéka, melyet keblének viharzása okozott, világosan
tanusíták, hogy szavaim nem hangzanak el hatás nélkül. Elmondám azon
jelenetet, mely Dalmer és Lenke közt a kerti lugasban véghez ment;
érzékeny szókkal föstém az ártatlan leányka tiszta szivét, melyet e
szörny oly pusztítóan megmérgezett, két szív első szent szerelmét bűnös
kezeivel szétrombolván. Elmondám a hárfás leány által velem
megismertetett kártyavetőné szomorú történetét s legsötétebb szinekkel
föstém az iszonyú lelki gyötrelmeket, miknek e szerencsétlen nő
menthetlenül áldozatul esett. Szavaim súlya növekedő hatással nehezült a
megcsalatott nő keblére, szemeiből forró könyűk zápora özönlött,
fájdalmas sóhajtásai fojtott zokogássá változtak s kékült ajkai csak e
szót rebegheték:
– Meghalok!
S valóban azt hivém, hogy e szóval lelke is elhagyá a boldogtalan
Esztert. Szemei lezáródtak, ajkai félig nyitva maradtak, kezei a szék
két oldala mellé hanyatlottak s csak keblének lassú emelkedése
gyanítatá, hogy az élet utolsó szikrája még nem halt ki belőle. Az
ablakot megnyitám, halántékait szagos vízzel törölgetém s szemeinek árja
ismét megeredt, a nélkül azonban, hogy azokat megnyitotta volna.
Keblemet dühösség szállá meg, midőn a szerencsétlen áldozatra pillanték
s e perczben kezeimmel lettem volna képes megfojtani Dalmert, ha
balszerencséje közelembe hozza.
Érzém, hogy hideg vérre van szükségem, mert ily helyzetben
szenvedélyesség csak ronthat, és egyedül hideg megfontolás az, mi
biztosan czélhoz vezethet. Valahányszor azonban a kimondhatlanul
szenvedő hölgyre pillanték, mindannyiszor összeszorulni érzém szívemet,
s nem tudék határozathoz jutni.
Csöndesen a mellékszobába léptem tehát, s eszméimet nagyobb nyugalommal
kezdém rendezni. Nem kétlém, hogy a nő, mihelyt első legszilajabb
fájdalmát valamennyire leküzdi, tervemet előmozdítandja, s hogy még ma
egyetlen csapással véget fogok a gaz kalandor merényleteinek és bűneinek
vethetni.
E közben egészen a harmadik szoba ajtaja mellé juték, s az abban
uralkodó mély csönd inkább magára voná figyelmemet, mintha víg zajgást,
vagy legalább hangos beszédet hallottam volna. Szemeimet ellenállhatlan
erővel a kulcslikhoz érzém vonzatni, mert azon gondolat, hogy Dalmer
talán el is távozott már, e pillanatban minden mást feledtetett velem.
[Illustration: Arszlánbarlang.]
A kulcs szerencsére úgy volt fordítva, hogy az egész szobát
áttekinthetém. Kicsiny volt az, s igen egyszerű, és a társaság benne
igen sajátszerű, mely azonban jelenleg mélyen hallgatott, s rendkívüli
meglepetésbe vagy aggályba látszott merülve lenni. Valóságos
arszlánbarlanghoz hasonlíta a szoba, csakhogy az arszlánok mind