Magyar titkok: Regény (3. kötet) - 11

most is állott, midőn arra menék. Középen kövér asszony támaszkodék a
fához, mely örömest meghajlott volna e nagy teher alatt; arcza és szemei
mosolyogtak, s minden arra menő nadrágos férfi ezen óhajtást olvashatá
vonásaiból: jer, halandó, jer, válassz lyányaim közől, és boldogságod
halhatlanná teend. Ez ohajtást azonban nem igen akarják az emberek
érteni, s ezt nem is lehet csodálnunk, ha meggondoljuk, mikép a sok
gyülési fanyar beszéd annyira elkeseríté már az embereket, hogy a szót
sem birják megértetni velök a szónokok, főkép, ha adóról folynak a
viták. Lehet é pedig nagyobb adózás annál, mit a vastag asszonyság
ohajtása, még testénél is vastagabb sohajtások közt, kifejezni és
megértetni törekszik?! Előtte két üres szék áll, körülötte hat üres szív
csücsül, azaz: hat eladó lyány, kiket oly emberbaráti szelid érzelmekre
nevelt, oktatott, és szoktatott, hogy minden embert, még az ökölnyi
férfit is, oly örömest boldogították volna, habár ez tulajdon
életüdvöket dulandá is föl. Mily készek voltak az áldozatra a szegény
báránykák, de a sors megkimélte őket. Könyörtelen, kegyetlen sors!!
Pedig mily szépek valának mindnyájan! Az anya jobbja mellett a szende
Etelka ült, kezei ruháján és szemei kezein nyugodtak, s vékony dereka
oly mozdulatlan vala, mint a beszorult járomszeg; ha valaki rátekinte, ő
azt nem vette észre, de mégis elpirult, mert az édes mama parancsoló
hangon suttogá:
[Illustration: Lyányvásár.]
– Etelka, pirulj el!
Ime, a tisztelt nőtlen olvasó, ha szende emlénykét kivánsz kebledre
tűzni, tekintsd meg jól e hajadon képét, jegyezd meg magadnak vonásait,
és keresd föl. Az anya baloldalán a szendeség ellentéte, az arszlánias
kihivó tekintetü Aranka ül, hosszu fürtökkel, merészebb vágásu
öltözetben, s villogó szemeit bátran jártatva végig minden férfi arczán,
még a házasokén is, mert hiszen a házasférfiak özvegyekké is válhatnak.
E két lyány közelléte rendkivül emeli egymás különböző jellemét, s
ajkaik is oly jellemzetesek, hogy Etelka, csupa szendeségből, a borsót
bizonyosan bojszónak mondaná, mig Aranka akár egy pár lánczhordtát is ki
tudna szalasztani, ha ezen elszánt kifejezés a csizmás férfit
papucsviselővé változtathatná. Aranka mellett a falusias egyszerüségű
Piroska ül, kissé hegyes orral, és tompa búkifejezéssel; ez ismét
ellentéte a másik kettőnek, és leginkább oly férfit boldogíthatna, ki
falusi jószágán szeretné napjait csöndes boldogságban leélni. Kételkedve
csóválja ön szép fejét, nyájas falusi olvasónő, s azt hiszi, hogy a
városi, főkép budapesti hajadonok nem szeretnek falun lakni? Oh,
méltóztassanak szavaimnak hítelt adni, mert becsületemre mondom, hogy
Budapesten ezer meg ezer szép lyányka van, kik annyira gyűlölik a
fővárosi szegénységet, hogy legnagyobb örömmel falura költöznének –
férjök jószágába. A többi három lyányka háttal ül felénk, de azért
bizvást meg lehetünk győződve, hogy ezek sem kevésbé érdekesek. De mit
használ példátlan szeretetre méltóságuk az érzéketlen férfiak ellenében!
Ime, azon vastag ur, ki Etelka mellett áll, egyetlen tekintetre sem
méltatja őt, ámbár már tiz percz óta folyvást pirul a hasonlíthatlan
deliségü hölgy. Fogadni mernék, hogy ezen hustömeg nem is sejti a szépek
jelenlétét, hanem talán épen azon töri fejét, hogy mikép állíthatna föl
valamely honi gyárt, melyben silány külföldi készítményeket drága pénzen
árulhatna. Piroskával szemközt pedig a mostani arszlánias ifjuság
legtündöklőbb példányképe áll, kinyujtott gémnyakkal, és annyira
meggörbesztett derékkal, hogy hátán három majom kényelmesen lovagolhatna
egymás mellett, vagyis inkább egymás mögött; s ezen szeretetre méltó
ifju sem tekint rá, hanem meglehetősen koros asszonyságnak udvarol,
kinek hatalmas befolyása által, legfölebb tiz év mulva, alkalmazást
reményl mint számfölötti tiszteletbeli valami. Szegény kis lyányok, ne
szomorkodjatok e miatt, mert hiában, a mai romlott világban az ifjak
inkább szeretnek így udvarolgatni, mint nőt venni, miután mindinkább
terjed azon szomoru tapasztalás, hogy a fizetés nélküli hivatalocska
mellett is jobban megél az ember, ha egyedül marad, mint szűk hivatalban
másodmagával. Szegény lyánykák, ti ennek nem vagytok okai, mert hiszen
ti nem vagytok követelők, s becsületes szegény ifjuval is örömest kezet
fognátok, és legfölebb csak azt igényelnétek a boldogítandó férjtől,
hogy azt szerezze meg számotokra, mire mulhatlanul szükségtek van, s e
kivánságtokat néhány nyomoru ezer forintocskával évenként vajmi könnyen
kielégíthetni! De a férfiak, a férfiak! Ők azt hiszik, hogy nem lehet
akkor néhány ezret költeni, midőn néhány száznak sincsenek birtokában,
és e botrányos tévhit miatt nektek ismét és ismét csak ülnötök kell a
lyányvásáron, s nem csoda aztán, ha végre ugy megszokjátok a sok ülést,
hogy világért sem birnátok saját tüzhelyetek mellett mindennap néhány
pillanatig állani. És mennyit kell ezen sok ülés alatt szenvednetek! A
mama mindig zsémbel, s csak bennetek szereti a hibát keresni, pedig
lehet-é ennél igazságtalanabb bántalom? Ti mindent elkövettek, mi
erőtökből kitelik; de ki birná a férfiak szeszélyit kitanulni? Az
egyikhez könyvekről szóltok, és ő iszonyodva fordul el, mert tudós
nőtől, saját tudatlansága teljes érzetében, borzad; a másikhoz konyháról
szóltok, és ő orrát fintorgatva távozik, mert nőt és nem szakácsnét
keres; a harmadik előtt vig kedvet mutattok, és ő hátat fordít, mert nem
akar könnyelmü bohóval párosulni; a negyedik jelenlétében komolyak
vagytok, és ő ijedve fut, mert oly nőt keres, ki életét földerítse; ha
csinosan öltözködtök, fényüzés ellen kiáltoznak; ha igen egyszerüek
vagytok, akkor lomha izetlenséget emlegetnek; ha szépek vagytok,
házibarátoktól rettegnek, a rutakra pedig nézni sem akarnak; szóval,
valóságos tizenkilenczedik századbeli csoda, ha férjhez juthattok, s
legtöbb esetben csak arra számolhattok, hogy idővel hites
betegápolónőkké lesztek, s mégis boldogoknak kell magatokat tartanotok,
ha legalább kétségbe nem kell esnetek.
Ily gondolatok jártak agyamban, midőn ezen érzékeny lyányvásárt látám,
és sohajtva fordulék más oldalra, hogy vigabb látványon legeltethessem
szemeimet; tekintetem azonban a hárfás lyány halavány arczára esett, ki
szorosan mellettem állott és halkan szóla:
– Holnap éjfélkor.
– A kártyajósnőnél? – kérdém, oly kifejezéssel, mely tudathatá vele,
hogy nem mond előttem különös ujdonságot.
– Igen, s ön már tudta ezt?
– Legalább sejtém, mert az egyik félnek igéretét birom.
– Hogyan?
– Ugy van, nem vagyok ugyan jós, de mégis mindenesetre hatalmas. Ön
szomoru történetét már ismerem, s azért reménylem, hogy ön is
mindenesetre jelen fog lenni.
– Minden bizonynyal. Még azt kell önnel tudatnom, hogy semmi
elővigyázatot ne mulasszon el, mert különben –
– Oh, jól tudom, most, vagy soha!
A szerencsétlen lyány a tömeg közé vegyült, s én örvendék, hogy Dongainé
megtartá szavát, és csakugyan hálóba kerítjük a rablót.


XXV. A nép mulat.
E nap igen nagy nap vala, nem azért ugyan, mintha nagyobb lett volna a
többinél, hanem mivel nagy hirdetmények tudaták minden emberrel, hogy a
városerdőben nagyszerü mulatság fog tartatni, parányi belépti díj
mellett, bizonyos meg nem nevezett nagyszerü jótékony czélok
előmozdítására, mikép azt némely ügyes vállalkozók, nevezni szokták, kik
néha magokat is jótékony czéloknak tartják; még pedig teljes joggal,
mert ugyan mikép szerethetne az mást, ki magát sem szereti? Vannak, kik
nem szeretik, ha jótékony czélok előmozdítása végett az emberek
mulatnak, s ez mindenesetre nagy tévedés, mert csak amugy szárazon
pénzzel adakozni nem minden ember szeret; de ha ezzel mulatság van
egyszersmind kapcsolatban, akkor örömestebb mozdul meg, s már maga ezen
megmozdulás is nagy nyereség nálunk, hol oly nehéz mozgalmakat
eszközleni. S ha elcsöppen is valamicske a bevételből, az épen nem baj,
mert a vállalkozó nem tartozik ingyen fáradozni, s az egész összeg
nagyobb része mégis csakugyan jótékony czélokra fordíttatik. Ily
nagyszerü ünnepély volt tehát a mai, mely sok ezer embert csábíta ki a
városerdőcskébe, s a budapesti zsebelőket rendkivüli zavarba hozta,
miután csak nehezen birák magokat elhatározni, hogy künn a sűrű
néptömegek közt használják e hosszu újjaik ügyességét, vagy pedig a
városban, az üresen hagyott szállásokon. Én nem merem ugyan
meghatározni, hogy mire határozták magokat, de mégis hajlandó vagyok
hinni, hogy sokkal jobban értettek az elosztáshoz, mint a tagosztály
némely kezelői, mert mind a városban, mind künn annyi lopás történt,
hogy mind a két osztály tökéletesen megelégülhetett napi munkájának
sikerével, és sok mulatozó azon nem igen kellemes tapasztalást tevé,
hogy a szabadban erszényét, vagy zsebeit, négy fala közt pedig
szekrényét, vagy ládáját üriték ki.
Midőn egyes embereket vagy zárt köröket látunk mulatni, az oly
mindennapias, hogy említést sem érdemel; de midőn mondhatjuk: a nép
mulat, ez már egészen más! A nép, mely izzad, dolgozik hat napig, hogy a
hetediken egy pár óráig mult nyomorát feledje, és azt is, hogy másnap
ismét meg fog az ujulni. És mily kevés kell arra, hogy e boldogtalan nép
mulathasson és magát boldognak képzelhesse! Sokan ezreket dobnak ki
pillanatnyi kéjekért, s bizonyára nem élveznek annyit, mint ezek néhány
fillérökért. A legszegényebb napszámos is kimegy e mulatságra, mert
hiszen csak tiz krajczárt kell fizetnie, és e csekélységért legalább tiz
óráig mulatságok örömében uszhatik. Ő legalább igy nyugtatja meg magát,
s ha gazda nélkül csinálja a számadást, mint a németek mondani szokták,
azért épen nem kell őt gáncsolni, mert ezt legnagyobb politikusainknál
is annyira megszokhattuk már, hogy ilyesmi miatt az együgyü dolgozó
osztályt épen nem szabad kinevetnünk; sőt inkább örvendenünk kell, hogy
ők is értik már a napi politikát.
De tekintsünk körül a sok ezernyi sokaság közt, és lássuk, mikép mulat a
nép, tiz krajczárért. Először is meg kell jegyeznem, hogy sem a tiszta
levegőért nem kell külön fizetnie, sem a por elnyelésében nem tartozik
magát korlátozni, hanem mind a kettőt teljes mértékben, szabadon és
ingyen élvezheti. Mégis csak szép a szabadság, sőt még a virágok illatát
is egész erővel magába szíhatná, ha körülötte virágok volnának. Pipára
is gyujthatna, mert hiszen nemcsak dohány van zsebében, hanem pipa is,
ha ezen utóbbit véletlenül el nem lopták volna; de hiszen ugyis rossz
volt már, ezzel vigasztalja magát, s szivart vásárol, és ugyan ki merné
őt ebben gátlani? Most egészen egyenlőnek képzelheti magát bármely finom
uracskával, mert az ő fogai közt is szivar füstölög, s ez csak
nagyobbíthatja jó kedvét, mert az egyenlőségi eszmék előtte sem
ismeretlenek. És mennyi mulatságos látvány terül most el bámuló szemei
előtt! A hárfáslyány ügyesen pöngeti műszerét, s ügyesen jár körül
tányérával; az üveges szemü uracs megvetéssel fordul el, mert a lyány
beesett szemeiből nem pattognak kihivó nyilak, de a nép embere zsebébe
nyul, mert a halavány arczot szeretné fölvidítani, miután maga oly
vidámul érzi magát, hogy egy-két fillért akár ellenségével is
megosztana. A szivar csipi nyelvét, s ő egy pohár vizet iszik, és
nevetve dob krajczárt a szurtos suhancznak, mert igen mulatságosnak
találja, hogy még a vizet is pénzért adják. Amott kerek épület áll,
egészen malomhoz hasonló, s egyik zugából vig zene harsog; ez azonban
nem malom, hanem oly neve a játéknak, melyet a magyarok Ringelspielnek
neveznek; melyet mindazáltal inkább politikai pályafutásnak kellene
nevezni, mert a legkisebb gyermekek is magos paripára ülnek és ugyancsak
forognak, a nélkül, hogy valaha czélt érhetnének. És mi hozza őket
mozgásba? Alól kereket forgatnak, s ha ez eláll, ugy ők is megállapodnak
és ismét leszállani kényszerülnek magas paripáikról, épen mint a mai
politikai keringésben, hol szinte csak egy ember hajtja a kereket, s a
sok gyermek örvend, ha annak mozgása következtében elhiteti magával,
hogy bizony ő is halad. A szegény napszámos itt sem sajnál egy pár
garast, s lóra ül. Hagyjuk lovagolni, hiszen minden embernek megvan a
maga nádlova. Amott hinta kinálkozik kellemeivel, mely oly gyorsan
magosra juttatja az embert, hogy szinte elbizhatná magát, ha rögtön
ismét mélységbe nem sülyedne. Ki ebbe ülni elég bátor, az tüstént
tekintélylyé emelkedik, azon egy különbséggel, hogy a magasból lehullott
tekintélyek nem juthatnak az életben ismét oly gyorsan föl, mint a
hintában. – Itt sokan elszédülnek, de azért mégsem riasztnak vissza
senkit, mert hiszen az életben is tapasztalhatjuk, hogy ha életét veszti
is valaki magas polczon, azonnal száz meg száz ember kész veszélyes
helyét elfoglalni. A tó is nagyszerü mulatságul kinálkozik, az emberek
töredékeny csónakokban tolongnak, lábaikat föláztatják, bőrüket a nap
jótékony sugarai által megpörköltetik, a hölgyek visítnak, a férfiak
nevetnek, néhány garast fizetnek, és rendkivül jól mulatnak mindnyájan,
mert hiszen egy sem veszti életét e kis tengeren. Ott rongyos pokrócz
van pázsitra terítve, s néhány még rongyosabb gyermek mindenféle
bakugrásokat visz rajta véghez, és irgalomból mindenki vet nekik egy-két
fillérkét, ámbár kár ezt tenniök, mert a kis szemfényvesztők derekának
nagy hajlékonysága kétségbevonhatlanul mutatja, hogy idővel nagy vagyon
s még nagyobb befolyásnak birtokába juthatnak. Kissé távolabb medvét
tánczoltatnak, mely morog ugyan, de mégis sip és dob hangja szerint
tánczol, mintha valamely alkotmányos ellenzék eljárását akarná
kigúnyolni. E látvány tőszomszédságában éhségtől elkényszeredett majom
mutatja ügyességét, s rendkivül haragos ábrázatot ölt, midőn gazdája
fejében semmit nem talál; ez igen furcsa, mert akaratlanul is azt
juttatja mindenkinek eszébe, hogy az ugynevezett divatmajmok, vagyis
arszlánok fejében is hiában keresne az ember valamit; mit azonban
annyira megszokott már minden ember, hogy e miatt bizonyára senki nem
fog neheztelni. Csak az igazságtalan, hogy ezen izzadó majom szinte
csikorog éhség miatt, mig a beszélni tudó majmok rendesen nagy bőségben
válogatnak; sőt mi több, ezen oktalan majom egy embert tart ki
munkássága által élelemmel, mig a beszélő divatmajmot gyakran ezer ember
munkásságának gyümölcse sem birja kielégíteni, s mégis: ez veret, amaz
pedig – verettetik. Aztán ki ne keljen ki a sors igazságtalansága
ellen?! Kissé távolabb kötél van kifeszítve, melyen egy sovány öreg
ember arról törekszik a nagyérdemü közönséget meggyőzni, hogy hajdan
ügyes kötéltánczos vala; de a nézők nem politikusok, s annálfogva ily
puszta szemfényvesztésnek nem hisznek, hanem tényeket akarnak látni, s
haragosan pisszegnek, mivel ezek nem következnek be. A férfi tehát
leszáll, s tányérral sétál a közönség közt; de a tányér oly szép tiszta,
hogy senki nem meri néhány garaskával bepiszkolni. Vastag asszony lép
tehát a kötélre, s nagyot ugrik, és lezuhan a kötélről.
– Jaj, feleségem! – kiált az öreg férfi.
– Szegény asszony! – sóhajt a nép.
– Jaj, árva gyermekem!
– Boldogtalan!
– Szörnyűség!
– Elájulok!
– Miből temetem el?!
Ez hangzék minden oldalról s a tányér megtelik, a szerencsétlen asszony
pedig fölnyitja arczának zsirjába mélyedett szemeit és repedezett
klarinét legérzékenyebb hangján sipog:
– Csak egy csepp – sört!
És miután a sörből oly cseppet hörpint, mely czinkotai itczének is
beillenék, fölkel, tagjait kinyujtóztatja, talpát meggrétázza és ismét a
kötélre kapaszkodik, a közönség leírhatlan tetszésvihara közt s az
emberek ismét vetnek néhány krajczárt a tányérra, mert különben
irgalmatlanoknak fognának tartatni, ha az öröm nem tenné őket oly
adakozókká, mint a szomoruság. E közben ily bámuló fölkiáltások
hangzanak:
– Mily szerencse!
– Ilyenek a gondviselés megfoghatlan útai!
– Szegény asszony!
– Bizonyosan ördöge van.
Ott sorsjáték űzi mesterségét, egy krajczáron forintos poharakat nyernek
az embernek fiai és leányai, azok tudniillik, kik nyernek s a
legszegényebb ember is ugyan miért ne veszthetne el néhány garast,
miután a szegény vállalkozónak is csakugyan nyerni kell, hogy élhessen;
ha pedig sokacskát veszt a szegény ember, akkor igen természetes, hogy
veszteségének egy részét ismét vissza kívánja nyerni s tehet-e róla, ha
azután utolsó fillérét is elveszti? Távolabb innen kintorna síró hangjai
nyöszörgenek s vén asszony öblös torka gyilkos történeteket rikácsol és
a műértő közönség, mely körülötte összecsoportosul, iszonyuan borzad a
rettentő történet- vagy irtózatos hang miatt-e, azt csak a mindentudó
határozhatná meg. Egy krajczár itt is elbúcsuzik a szegény embertől, ki
már egy-két huszaskát költött, ámbár azt hitte, hogy ugyan miért ne
költhetne tiz krajczárt, tiz órai mulatságért? Ismét távolabb négy
hangászkar az utolsó itéletet harsogtatja, külön beléptidíj mellett s a
fák között néhány árva ágyú s ugyanannyi mozsár vagy taraczk mennydörög,
miket különben a Duna jegének elindulásakor szokás ropogtatni. Az
iszonyú zaj nem birja ugyan a temető néma lakosit arra, hogy csontjaikat
összeszedjék, de a csirkecsontokat sok gyöngébb idegzetű hölgy rémülve
tányérjára ejti, mert azt alkalmasint említnem sem kell, hogy az ily
ünnepélyes mulatságnál az eszem-iszom sem hiányozhatik, csakhogy ezen
igék kellemes hajtogatásában nem minden ember fia részesülhet, mert
sokan borzadva veszik észre, hogy a sok mellékes mulatság egészen
kiüríté erszényöket s hogy a sok gyönyörnek élvezete miatt éhes hassal
kell szállásukra visszatérniök. De ezt föl sem veszik, mert hiszen ők
csakugyan mégis mulattak s ha minden kívánságuk szerint menne, úgy végre
azt is felednék, hogy szegény emberek s hogy a szegénynek még mulatsága
is szegény; mire nézve azonban legalább azzal vigasztalhatják magokat,
hogy a gazdagoknak viszont unalmuk is gazdag és kifogyhatlan. E
mulatságokat este lövöldözés és nagyszerű tűzjáték fejezi be, miből
világos, hogy nem csupán a politikusok pazarolnak el sok lőport.
Most Bertókot és a hajdani csárdást látám felém közelíteni és az előbbi
ezt suttogá:
– Marczinak fontos mondani valója van.
– Mi ügyben? – kérdém hirtelen.
– Szólj, Marczi.
– Úgy hiszem, hogy nyomába jutottam.
– Kinek?
– Hát a zsidónak.
– Móricznak?
– Igen ám.
– Hogyan? – kérdém kitörő örömmel, nem is várva e fontos tudósítást.
– Egy ismerősöm akadt néhány hét előtt s attól hallám ma reggel, hogy
ismeri Móriczot.
– Nem csalatkozol?
– Dehogy csalatkozom, hiszen oly világosan leírta, mintha egyenesen
szemem elébe állította volna, sőt még nevét is tudta ismerősöm.
– És tudja lakását?
– Nem.
– Úgy tehát semmi hasznunk nem lehet ezen felfödözésből.
– De mégis.
– Szólj gyorsan.
– Hát ismerősöm félittas volt s azzal dicsekedett, hogy sok pénzhez
juthatna, ha egy kis vértől nem borzadna. Én gyanítottam ugyan már előbb
is, hogy ez az ember nem jó úton jár s alkalmasint gyakran magáénak
tekinti a másét s azért kerültem is, de ő úgy ragaszkodott hozzám, mint
a kullancs; azt azonban még sem gondoltam, hogy a vérontás is közel áll
hozzá.
– Csak dologra, dologra!
– Tüstént. Bort töltöttem neki tehát, mert csapszékben beszélgettünk és
bizodalmasan mondám, hogy nem olyan-e e kaland, melyben én is részt
vehetnék? Nem, czimbora, így szólt ő, én nem gyilkolok, habár különben
azt tartom is, hogy a szűkölködő ember néha pénz nélkül is vásárolhat,
ha nincs pénze és éhezik; én tehát az ajánlatot nem fogadtam el, hanem
máshoz utasítottam a megrendelőt, ki apját is megöli egy fületlen
pitykéért. Ezután, folytonos borozás közt, kitudtam tőle, hogy a
megrendelő a mi Móriczunk volt, ki hires tolvajtanyán találkozott
ismerősömmel.
– És ki ellen akarta őt Móricz kibérelni?
– Azt nem tudom, mert ő sem mondotta meg neki, miután tapasztalta, hogy
nem akar kívánságára hajlani.
– E szerint mégsem lesz hasznunk ezen történetből.
– Talán mégis, mert azt is kitudtam a gaz czimborától, hogy ma este, tíz
és tizenegy óra közt, el fogja Móriczot azon emberhez kísérni, ki a
munkát bizonyosan magára fogja vállalni.
– És tudod azon helyet?
– Nem. Váltig iparkodtam ugyan tőle kitudni, de ezen titkot
részegségében is meg birta őrizni.
– De mikép juthatunk tehát nyomába?
– Oh, igen könnyen, mert tudom a gazember lakását; kilencz órától fogva
tehát a ház körül fogunk sátorozni és azután mindenütt nyomban követjük
és Móriczczal együtt nyakon csípjük.
– Hozzá fog Móricz jőni?
– Azt nem tudom.
– És hol lakik embered?
– A … házban.
– Jól van, siessetek tüstént szállásomra, én is követni foglak és majd
meglátjuk, mikép juthatunk a gaz czimborák nyomába.


XXVI. Egy ház titkai.
Embereim távoztak s én gondolatokba mélyedten követtem lépteiket.
Mindinkább közelít tehát az óra, melyben véget vetendek e két ember
bűngyakorlatának; ez volt azon pont, mely körül gondolataim működtek s
épen azért, mivel ezen óra közelge, érzém annak fontosságát, hogy most
minden lehető elővigyázattal éljek, ha azt nem akarám, hogy valaminek
elmulasztása által ismét ki ne szalasszam kezeim közül a kedvező
alkalmat, mi könnyen végkép semmivé tehetné eddigi törekvésimet. Sobrira
nézve inkább meg leheték ugyan nyugodva, mert holnapi találkozásomat
bizonyosnak tarthatám e sokalakú kalandorral és épen azért annál
kivánatosb vala előttem, hogy addig Móriczczal is végezhessek; de épen
ez volt az, mit igen nehéznek kelle tartanom, mert Marczi hirei koránsem
voltak olyanok, hogy bizonyos sikerre lehetett volna számolnom. E sikert
kelle tehát mindenek előtt lehetőségig biztosítanom. Eleinte azt hivém
legczélszerübbnek, hogy a kitüzött órát nyugodtan bevárom s embereimmel
a gaz kalauzt mindenütt követem és rögtön mind a kettőt elfogjuk, midőn
egymással találkoznak. Mélyebb vizsgálat után mindazáltal meggyőződém,
mikép e terv nem biztosítja eléggé az óhajtott sikert, mert például, a
kalauz lakásán kívül tölthetné az időt a találkozás órájáig, vagy a
sötétben nyomát veszthetnők, vagy észrevehetné, hogy nyomait követjük és
elfuthatna előlünk, a nélkül, hogy Móriczczal találkozhatnánk. Ezen s
ezekhez hasonló kétségekkel tépelődtem s átlátám, hogy más módot kell
megkisértenem. Talán a hatósághoz kellene folyamodnom és a kalauzt
elfogatnom? Ezt nem helyeselhetém, mert kérdés: fogna-e valamit vallani?
Vagy tudja-e Móricz szállását, ha akarna is vallani? Ezt sem fogadhatám
el tehát, mert legjobb esetben is attól lehete még félnem, hogy a
törvényes késkedés által Móricz legalább időt nyer s gyilkos szándékát
végrehajtatja mielőtt kézre lehetne őt keríteni. S ki tudja, nem épen az
én életemre tört-e? Hátha részemre iparkodnám nyerni a kalauzt és saját
hálójában foghatnám meg Móriczot? Ez legkivihetőbbnek tetszék előttem,
mert az arany mindenható hatalmát többször volt már alkalmam tapasztalni
s így alaposan reménylhetém, hogy tetemes pénzösszeggel meg fogom a
kalauzt nyerni, főkép, miután legalább még annyi emberi érzés lakott
benne, hogy a vérontástól visszaborzadott. De mikép eszközöljem ezt?
Lakását tudom, gondolám, azonnal fölkeresem őt tehát s igéret és szükség
esetén fenyegetés, bizonyosan czélhoz fognak vezérleni. Szállásomon
megtudám még nevét Marczitól s azonnal hozzá sieték, mert az égen fekete
felhök kezdének tornyosulni s gyaníthaták, hogy az alkony hamarébb fog
bekövetkezni, mint különben az ősz utolsó szakában történni szokott.
A kalauz négyemeletes házban lakott, kinél s melyik emeleten, azt Marczi
nem mondhatá meg és így előre el valék készülve, hogy fáradalmas
vándorlást kell tennem, míg nyomába jöhetek. Az ily nagy házakban annyi
ember lakik, hogy két oláh falut meg lehetne belőlük népesíteni,
jövedelme pedig meglehetős uradalom tiszta hasznával is vetélkedhetik s
történetei némely kis német birodalom évkönyveivel is fölérnek. Hátha
még minden titkát tudhatná az ember az ily házóriásnak, mily érdekes
regényre nyujthatnának ezek tárgyat!
Beléptemkor a házmester lakát tudakolám, de zárva találám, mert, mint
egy ácsorgó cseléd mondá, saját házába ment. Az ily nagy házmesterek,
vagy nagy házak házmesterei gyakran három eladósult falu urával sem
cserélnének, mert csak az éjjeli kapunyitásból is mindennap közel tiz
forintnyi jövedelmet huznak, új év napján pedig legalább kétszáz
forintot vesznek be s így nem csoda, ha oly állapotba jőnek, hogy néhány
év mulva tulajdon házukban magok is házmestert tarthatnak. Földszint
csupán boltok vannak, mikben siker nélkül tudakozódtam emberem után s
csak azon tapasztalást tevém, hogy még a kávés zsákra is «Honi» czímet
ragasztottak. Ebben már szinte meg akarék botránkozni, de csakhamar
eszembe juta, mikép ezen kávé alkalmasint azon részében termett a török
birodalomnak, mely hajdan hazánkhoz tartozott s hogy e szerint azt
mindenesetre teljes joggal honinak mondhatják a kereskedők, mert hiszen
ők nem okai, hogy azon részeket a sors éles ollója hazánkról lemetszé.
Ezen igen alapos okoskodást sok más külföldi czikkelyre is
alkalmazhatni, melyek most épen oly jogszerüleg honiak gyanánt
árultatnak. Ime, csak igazi nyitját kell a dolognak tudni és azután
mindjárt megnyughatunk, főkép ha meggondoljuk, hogy a mai politikában
nem kevés embert sokkal alaptalanabb okokkal is meg lehet nyugtatni. Az
első emeleten négy nagy szállás van s a legszebben talán maga a háziúr
lakik? Oh, nem: az oly háziúr, ki nagy hasznot kényelemmel akar házából
huzni, mindig távol szokott attól lakni, mert így nem ostromolhatják őt
oly könnyen az alkalmatlan lakosok, szállásaik javitása ügyében s ez
által igen sok pénzt takarithat meg. Az első emeleten tehát gazdag
zsidók és főranguak laknak; az utóbbiak rangjok parancsolta fényűzésből,
az előbbiek pedig takarékosságból, mi ellenmondásnak látszik ugyan, de
mégis való, mert az ebből származó időkimélet által többet nyer az ügyes
tőzsér, mint mennyit a magasb emelet közti árkülönbség által veszteni
látszik. Egyébiránt azzal még más politika is kapcsolatban áll. Az ily
tőzsér ugyanis még a harmadik és negyedik emeleten is tart egy parányi
szobát konyhával, még pedig igen fontos okból, mikép tüstént látni
fogjuk. Valamely kávéházban, például, két úr ül egymás mellett,
bizalmasan beszélgetve, körülbelül ilyképen:
– Egy kis zavarban vagyok, szeretnék ezer forintot kölcsön felvenni.
– Folyamodjál hajhászhoz, barátom.
– Egyet sem ismerek.
Most egy rendkívül igénytelen külsejű úr, ki eddig a szomszéd asztalnál
egészen az «Ofner Zeitung» olvasásába látszott elmerülve, szerényen
szól:
– Szolgálhatok a tekintetes úrnak?
– Ön hajhász?
– Igen.
– Ha jutalmasan ezer forinthoz segíthetne ön, úgy –
– Olcsóbb szolgálatra bizonyosan nem fog a tekintetes úr találni.
– Jól van, hát mikor értekezhetnénk?
– Egy óra mulva szállásomon leszek.
– Hol lakik ön?
– A … házban, negyedik emeleten,… szám alatt.
– Eljövök.
Egy óra mulva a tekintetes úr megjelenik a kitűzött helyen és nyájasan
szól, mert a tekintetes urak is mindig nyájasak, midőn pénzre van
szükségük:
– Lesz pénz?
– Mindenesetre, – felelt kezeit morzsolva a hajhász.
– Tehát kérem, végezzünk szaporán.
– Meg kell vallanom, nekem nincs pénzem, de szerezhetek, ha minden
száztól hatot méltóztatik vagyis ezertől hatvanat.
– Megadom.
– De még azt is meg kell vallanom, hogy én egy tőkepénzest sem ismerek.
– És mégis pénzt tudna nekem szerezni?
– Igen, mert egy ügyvédet ismerek, ki több tőzsérrel összeköttetésben
áll, oda fogom a tekintetes urat vezetni s a pénz mindjárt meglesz.
– És annak is fizetnem kell?
– Alkalmasint, de mindenesetre csak csekélységet.
– Tehát menjünk az ügyvédhez.
– Méltóztassék.
Most a harmadik emeletre vezeti a tekintetes urat a hajhász s az ügyvéd
szállására mutat. Mindketten belépnek.
– Ezen urnak ezer forintra van szüksége, – szól a hajhász.
– Szivesen, – viszonozza az ügyvéd – de minden száztól hatot bátorkodom
kérni.
– Ön is? – kérdi kissé szomoruan a megszorult tekintetes úr.
– Természetesen, hiszen ez kenyerem.
– Ám legyen.
– Fél óra alatt itt lesz a pénz, méltóztassék leülni.
– Köszönöm.
– A tekintetes úr egy évre ezer forint helyett ezerötszázat fog írni.
– Hiszen ez hatvankét forint minden száztól, ha önök díját is ide
számítom!
– Ily olcsón sehol sem fog pénzt kapni.