Magyar titkok: Regény (3. kötet) - 06

– Ön életemet menté meg, még pedig oly borzasztó haláltól, melyet hiában
iparkodnám szavakkal leirni. Hálám méltó lesz ön tettéhez.
– Oh, nagyságos uram, – viszonzá érzékeny jószivüséggel a házmester, –
hiszen csak kötelességemet teljesítettem, még pedig kettős
kötelességemet, mert én – falaztam be a nagyságos urat.
– Micsoda?
– Ugy van.
– Szólj, mikép jutál e borzasztó munkához, szerencsétlen ember?
– Jól mondja, nagyságos uram, hogy szerencsétlen ember vagyok, mert ha
meg nem szabadíthattam volna, ugy most már bizonyosan nem élnék;
bizonyosan fölakasztottam volna magamat, büntetésül, hogy el hagytam
magamat csábítatni, ámbár akkor még magam sem tudám, hogy tulajdonképen
mire!
– Szóljon, az istenért, szóljon, hamar!
– Csak el tudnám voltaképen röviden és mégis ugy mondani, mikép történt.
Hát tegnap este szokás szerint fütyörészve tértem haza a munkáról, midőn
a háromdobutcza szögletén egy finom öltözetü ur egyszerre csak
megállított, és igy szóla hozzám: – Kőmüves, akar é kend jó pénzért
könnyü munkát vállalni? – Én erre csak azt válaszolhattam, hogy
kőmüvespallér mellett hét számra dolgozom, és annak okáért más munkát
most nem vállalhatok. – De ha éjjel? – kérdé ismét az ismeretlen ur.
Akkor alszom, hogy másnap ismét derekasan munkához láthassak, feleltem
én; de miután mondá, hogy alig kell fél óra az egész munkára, s e
csekély fáradtságért annyi pénzt igért, mennyit két hónap alatt is alig
kereshetek, én bizony megegyeztem. Azután foglalóul husz váltó forintot
nyomott markomba, lakásomat fölirta, és megparancsolá, hogy
szerszámaimmal éjfélkor várakozzam rá a nagy piaczon. Ez nekem furcsának
tetszett ugyan, de együgyü fejemmel azt gondoltam, hogy talán valami
gazdag zsugori, és pénzét akarja általam befalaztatni, és ebben
megnyugodtam, mert effélét már több kőmüvestől hallottam. Éjfélkor tehát
minden aggódás nélkül megjelentem a kitüzött helyen, s alig állottam
meg, midőn üveges hintó koczogott oda, mely szinte megállott. Ekkor azon
ur, ki megfogadott, szememet beköté, és fölültetett. Ezen különös
bánásmódra valamennyire borsózott ugyan hátam, de megint meggondoltam,
hogy bizonyosan félti tőlem pénzét, és azért nem akarja, hogy tudjam:
hová megyünk. Különben, szegény ember létemre, ugyan mitől is félhettem
volna? A kocsi sokáig hurczolt bennünket, alkalmasint, hogy jobban
megzavarhassa eszemet, mert én Pestnek minden zugát ismerem, s a
kocsizás ideje alatt bizonyosan akár Uj Pestre is kiérhettünk volna.
Végre a kocsi megállott, leszállottunk, mentünk, lépcsőkön botorkáltunk
le, és midőn szemeimről a kendőt levették, láttam, hogy pinczében
vagyunk.
– A többit, fájdalom! nagyon jól tudom magam is; de szóljon, mikép
ismert meg engem, álarczom daczára?
– Oh, hiszen termete, öltözete, szakálla, óraláncza oly ismeretesek
előttem, hogy józan fejjel lehetlen volt a nagyságos urat azonnal meg
nem ismernem. És higyje el, nagyságos uram, épen azért nem vonakodtam az
irtózatos munkától, mivel megismertem, különben inkább a legkinosabb
halált is kiállottam volna.
– Hogyan?
– Ugy van, mert attól féltem, hogy vagy megölik a nagyságos urat, vagy
más kőmüvest hoznak, ha én nem engedelmeskedem. Igy tehát csak rászántam
magamat; egyébiránt pedig különben saját életem is veszélyben
foroghatott volna.
– De mikép találta meg ismét azon házat?
– Az volt az igazi szerencse! Látja, nagyságos uram, valamint a szabó
megismeri a keze varrta nadrágot, ugy a jóravaló kőmüves is megismeri a
saját keze szennyét, vagyis munkáját. Az volt tehát a szerencse, hogy
azon pincze árvizkor leszakadt, és én állítottam ismét helyre, s
kalapácsommal még az esztendő számát is a falra karczoltam, kezem vagy
kalapácsom vonását pedig ezer közől is kiismerem. Azonkivül oly különös
régi alkotásu volt azon pincze, hogy vaknak kellett volna lennem, vagy
részegnek, ha első körültekintésre mindjárt nem tudtam volna, hogy hol
vagyok. Az effélékre nézve nekünk kőmüveseknek rendkivül jó emlékezetünk
van ám.
– És mért nem jelentette be kiszabadulása után mindjárt az egész
eseményt a városháznál?
– Mert azzal mindenesetre sok kellemetlenségbe keverhettem volna
magamat, és aztán ki tudja, az ottani segély megérkezéseig nem fult-é
volna meg nagyságos uram. Szükség esetére elég volt a négy hajdu, és mi
ketten, s lármánkra bizonyosan majd a szomszédok is mozogtak volna.
– Igaza van. És nem ismerte azon gazembereket?
– Kettő álarczot viselt, de azt, ki megfogadott, bizonyosan megismerném,
ha parókát és idegen szakállat, meg bajuszt nem viselt, mert az ilyen
akasztófavirágok nagyon furfangosak szoktak lenni.
– De mikép szabadult ki körmeik közül?
– Igen egyszerüen. A teljesített munka után gazdagon megajándékoztak, s
bekötött szemmel ismét a kocsiba ültettek, vagyis tulajdonképen a kocsis
mellé. Azután megint bebarangolták velem a város nagy részét, és végre
földre tettek ott, hol először felültettek. Ekkor a kocsi gyorsan
elhajtott, s azon ur, ki megfogadott, pisztolyt emelt ellenem, és
arczczal a földre feküdnöm parancsolt, igy szólván: – Olvass százat,
aztán mehetsz isten hirével; ha előbb mozdulsz, vagy ezen éjfél titkát
valakinek elárulod, ugy halál fia vagy, mert mostantól minden lépésedet,
minden szódat száz szem fogja őrizni. – Én természetesen teljesítém
parancsát, mert hatalmában voltam, s a százat kétszer is elszámláltam,
azután pedig haza iramodtam, Bertókot felköltöttem, és hála istennek,
még csakugyan jókor érkeztünk nagyságod megszabadítására!
Ezzel vége lett a házmester előadásának, melyből hálásan kelle
megismernem a gondviselés csodateljes működését, mely ily rendkivüli
körülmények közt sem hagyá a gazságot egészen diadalmaskodni.
Egyedül maradván, a gyilkosok további nyomozásáról kezdék gondolkozni,
de érzém, hogy mindenek előtt nyugalomra van szükségem, mert ezen éj
rémes borzadalmai erős idegzetemet is annyira megrendíték, hogy elmémet
minden komolyabb s fárasztó müködésre alkalmatlannak tapasztalám.
Lefekvém tehát, de izgatottságom sokáig távol tartá szemeimről a
jótékony álmat, mig végre oly közép állapotba juték az álom és ébredés
közt, melyet legjobban félájulásnak nevezhetni. Mind azon iszonyuságok,
miket a legközelebb lefolyt pár óra alatt átéltem, egész
borzasztóságukban ujultak meg előttem, s ennek hatása valódi mély
ájulásba sülyeszte, melyből csak akkor ébredék föl, midőn már magosan
járt a nap.
Ijedten ugrám ki ágyamból, s első tekintetem órámra fordult. Már elüté a
kilenczet, s e szerint Dalmer és Pándy párbajáról elmaradtam! Pedig mily
sokat várék a találkozástól, főkép most; megjelenésem bizonyosan
hatalmunkba adta volna a megrémült gonosztevőt!
Azonnal sietve felöltözém, s már épen indulni akarék, midőn ajtóm
hirtelen megnyilt s a segédszerkesztő porosan belépett.
Ijedten kiálték, midőn őt megpillantám:
– Elkéstem?
– Már megtörtént! – viszonzá ő, s pamlagra veté magát.
– Az istenért, szóljon.
– Engedjen lélekzethez jutnom.
– Meghalt?
– Nem.
– Hála istennek!
– Én is azt mondom, mert már azt hittem, hogy nagy baj érte önt.
– Oh, csak a párbajról előbb, rólam majd azután: szóljon, gyorsan.
– Tüstént. Én megjelentem a kitüzött helyen, mivel nem lehete elkésés
nélkül ide jőnöm, ámbár azt akarám tenni; közbejött akadályok gátoltak.
Aggályom perczről perczre növekedett, midőn a csata helyén hiában
várakoztam önre Pándyval. Végre Dalmer is megjelent segédével lóháton, s
hiában törekvém a küzdést mindenféle ürügy alatt halasztani. A felek,
Dalmer kivánatára, pisztolyban egyeztek meg, s előbb mind a kettő
rajzónnal néhány sort irt, mikben azt vallák, hogy öngyilkosság által
vetettek életöknek véget; ezt is Dalmer sürgeté. Most a helyet kimértük,
s ekkor Dalmer rögtön kisüté pisztolyát Pándyra, mielőtt még jel adatott
volna, s lóra veté magát, és társával együtt kaczagva eltűnt, miután a
szerencsétlen Pándyt összeroskadni látá.
– Szent isten!
– Üldözésről természetesen szó sem lehetett.
– És Pándy?
– Jobb oldalán mély sebet kapott, mely azonban szerencsére nem
veszélyes.
– Hallatlan gazság!
– Mihelyt barátomat orvosi kezekre bizám, azonnal őröket vevék magamhoz
és Dalmer szállására siettem.
– Hiában! Hiában!
– Ugy van, a főpinczértől megtudám, hogy éjfél után elhagyá azon
vendégfogadót.
– Ezer ördöggel kell szövetkezve lennie!
– Csakhogy legalább nagyobb baj nem történt. De hát önnel mi történt?
Legnagyobb aggályban voltam ön miatt.
Röviden elmondám történetemet, s barátom bámulva kiálta föl:
– Hallatlan! Tehát csakugyan való az, mit csak henye mesének hittem?!
– Hogyan, ön hallotta már?
– Borbélyom beszélé ma jókor reggel, mikép az egész város tele van azon
hirrel, hogy mult éjjel valaki befalaztatott; csak abban különböztek a
vélemények, hogy asszony vagy férfi volt-é a szerencsétlen, vagy épen
két áldozatot falaztak-é be?
– Megfoghatlan! Mikép juthatott ez köztudomásra ily hamar?
– Alkalmasint a házmester fecsegett felesége előtt.
A házmester már nem volt honn, de felesége megvallá, hogy egy
sógornéjával csakugyan közlé a nagy titkot, midőn a piaczra ment. Pár
hétig a két városban majd kizárólag csak ezen rejtélyes befalazásról
beszéltek, s még a hirlapi ujdonságirók is hosszasan tárgyalák azt,
ámbár a borzasztó történet valódi mibenléte folyvást mély titok maradt,
minek az lett következménye, hogy végre az egész eseményt csak alaptalan
koholmánynak bélyegezte a közvélemény, mely ennél fogva, valamint sok
másban, ugy itt is hatalmasul csalatkozott. –


XIII. Zsibárus és hadastyán.
– De mit tegyünk most? – szóla barátom, miután a hallottak fölött darab
ideig mélyen gondolkozott, s kérdőleg emelé rám borús tekintetét.
– Ha valamikor, ugy most bizonyosan nehéz erre a válasz, – felelém
elcsüggedve, mert ennyi sikertelen merény tetemestül lehangolá
bátorságomat és reményeimet.
– Talán mégis rendőrséghez kellene folyamodnunk? – kérdé ismét barátom.
– Megvallom, én attól most még kevesebbet reménylek, mint mennyire ez
előtt jogosítva érezhettem volna magamat.
– Miért?
– Semmi oly bizonyítványnak nem vagyok birtokában, mire hivatalosan
építni lehetne valamit, s azonkívül a mult éjjeli szerencsétlen esemény
is aggaszt, hogy még magam is kellemetlen vizsgálatokba bonyolulok, ha
csak a borzasztó tényt adom elő, a nélkül, hogy bizonyító adatokkal
léphetnék föl.
– Ez való.
– Sőt a vizsgálat lármája majd csak vigyázóbbá tenné a gaz
czimboraságot, mig igy, ha tudniillik hallgatok, teljes bátorságban
hiendik magokat, és annál hamarább horogra kerülhetnek.
– Hátha rögtön azon házat motoztatnók meg, melyben ön mult éjjel csaknem
sirját lelé?
– Ez már nekem is eszemben volt, de ettől sem reménylek sikert.
– Talán mégis.
– Nem, mert abban, mint a czimborák beszédéből tegnap kivehetém, csak
valamely társuk lakik, vagy orgazdájuk: s ez, ha nem ment is le ma
hajnalban a pinczébe, körültekinteni, az utczán bizonyosan észrevette
már, hogy a pinczeablak vasrostélya ki van feszítve, és azóta
mindenesetre elháríta vagy eltakaríta minden gyanus nyomot, mi ellene
bizonyíthatna, sőt a házat is elhagyhatta.
– Igaza lehet önnek.
– Azonban Bertókomnak mindenesetre megparancsolom, hogy forduljon meg
azon ház körül, s iparkodjék magának mindenről tudomást szerezni, mit
talán hasznomra lehetne fordítanom.
– Ez helyes.
– Magam pedig mindenek előtt a boldogtalan Eszter után látok.
– Ha az föléled, ugy mégis lehetne talán törvényes lépéseket is tenni.
– Mindenesetre.
– Pándyban is elég súlyos tanuja lehet önnek.
– Most fekszik?
– Igen, de néhány nap mulva már elhagyhatja a szobát.
– Addig sok változhatik.
– Engem egész nap honn találand ön, ha talán segélyemre lenne szüksége.
– Köszönöm.
Ezen meglehetős meddő tanácskozás után elváltunk, s kiadván inasomnak a
szükséges utasítást, Eszterhez sieték.
Az országuton levő zsidó zsibárus boltok előtt kellvén elhaladnom,
mintegy önkénytelenűl mérséklém lépteimet, mintha azt sugta volna
valamely homályos sejtés, hogy talán megpillanthatom itt véletlenül
Móriczot, midőn épen valamely orzott tárgyat áruba bocsát. Minden boltba
kémkedve pillanték, s nem egy zsibárus tekinte aggódva felém, mintha
attól tartana, hogy sajátomat fogom megpillantani boltjában. Oh, ezek
mindenesetre becsületes emberek, gondolám, mert ki lopott jószággal
tudva kereskedik, az nem szokta azt közszemlére kifüggeszteni, hanem
mindenek előtt megváltoztatja alakját, és azután is többnyire csak
titkon ad túl rajta.
Ezen boltok egyikében igen díszes butorokat láték, melyek bármely uri
teremben is méltó helyet foglalhattak volna el, s e mellett használatnak
még nyoma sem látszott rajtok. Kiváncsi valék megtudni, hogy ugyan mikép
jutottak ezen hozzájok annyira méltatlan helyre, s kérem a nyájas
olvasót, ne méltóztassék ezen talán helytelennek látszó kandiságomon
megütközni, mostani állapotomnál fogva. Midőn ugyanis az ember nagy
veszélytől szabadult meg, szinte jól esik lelkének, ha gondolatait más
derültebb tárgyakra viheti; midőn pedig oly dolog áll előttünk, melynek
bal kimenetelétől rettegünk, jobbra fordultát ellenben alig merjük
reményleni, akkor akaratlanul is halasztjuk a végső meggyőződést, s ha
sietünk is elébe, oly kellemetlen érzést tapasztalunk, mintha a földhez
tapadnának lábaink, s vonakodnának gyorsan teljesíteni szolgálatukat,
csak hogy valamivel továbbra haladjon azon pillanat, mely kitüzött
reményünket végkép meg fogja semmisíteni. Meddig ellenben a
bizonytalanságot tűrhetlenebbnek tartjuk a valónál, addig bizonyosan még
mindenkor tulnyomólag uralkodik keblünkben a remény.
Beléptem tehát, s kérdém:
– Hol vette ön ezen butorokat?
A zsibárus, népének szokott bőbeszédüségével viszonzá:
– Oh, ezen szép butorok már harmadszor vannak birtokomban, még pedig
mindig ugyanazon személytől.
– És kicsoda az?
– Müvésznő. Ezen butorok eredeti bolti ára összesen ezer jó forint volt,
de a művésznők pénzviszonyai oly változékonyak, mint az áprilisi idő. A
müvésznő hatszáz forintért adá nekem e butorokat, s ebből kétszázat
ócska butorokkal fizettem le; ezeket rövid idő mulva százért adta
vissza, és a finomakat nyolczszázért vásárolta meg. Utóbb ötszázért adta
ismét nekem, s a korábbi ócskákat kétszázért számolám neki vissza. Ha e
csere még egyszer megtörténik, ugy ingyen fogom ezen szép butorzatot
birni, s reménylem, hogy ez néhány hónap mulva csakugyan meg is fog
történni.
– E szerint már gazdag ember ön?
– Oh, kérem alázatosan, a művésznők nem minden ágon teremnek ám; de
bezzeg van ellenben sok uraság, kiktől nem tud a szegény ember pénzt
csikarni, s még ki is dobják, ha gyakran alkalmatlankodik.
– Hát ezen pompás lószerszám honnan került ide?
– Ezt az utolsó rákosi táborozás után hagyta itt gazdája.
– És lovait?
– Örült, hogy legalább pőrén hazavihette a szegény párákat.
– Hát ezen csinos görbe kard?
– Ezt egy jurátus ur már négyszer vette meg tőlem öt pengő forinton, s
ugyanannyiszor ismét eladta két forinton, midőn haza akart utazni.
– A mint látom, ön könyvekkel is kereskedik?
– Mindennel. Azonban csak német könyveket szeretek leginkább venni, mert
azokat font vagy zsák számra kapom.
– És a magyarok?
– Oh, azok sokkal kapósabbak, s csak ritkán jutnak hozzám.
– Hát azon nagy kötegben mi van?
– Német ujságok.
– Ujságok?
– Igen, azokat mázsa számra veszem, mert igen sok marad meg az első
kiadásból, miután az ujságiró urak már a harmadik kiadás megjelenését
hirdetik.
– Ej, hiszen azok ön hitsorsosi, és mégis ellenök beszél?
– Oh, nagyságos uram, én azt hiszem, hogy nem gyaláz az ember akkor
senkit, midőn az igazságot kimondja!
– Ön igen jól fejezi ki magát, szinte azt kell hinnem, hogy nem volt
mindig az, a mi most.
– Eltalálta nagyságod.
– Nemde?
– Orvosnak neveltettem, mint félig tehetős hitsorsosim fiainak nagy
része; utóbb azonban egyik csapás másik után éré családomat, a nagy
oklevéli díjt nem fizethetém meg, s néhány törött üveggel, miket egy
nélkülözhető nadrágom árán vásárlottam, zsibárússágra adám magamat és
most legalább a mindennapi kenyérnek nem látom szűkét.
– És nem utálja ön e keresetmódot?
– Arra egyáltalában nincs okom, mert mindennap legszebb tapasztalásokhoz
juthatok az emberismeretben, a mi épen nem megvetendő.
– Valóban?
– Oh, igen! Például anya jő hozzám, ki ugyancsak föl van piperézve és
néhány párnát, vagy gyermekruhát árúba bocsát; ez arra emlékeztet, hogy
mily boldog házasságok vannak a világon. A nő sírva adja el férje
öltönyeit, hogy magának gyászruhát vásárolhasson és én örülök, hogy nem
lettem orvossá és nem az én segélyem által költözött más világra a
szegény férj. De mi több, minden eladónak arczából világosan
kiolvashatom, hogy nyomor, vagy korhelység vezeti-é hozzám, s az utóbbi
esetben igen rosszul fizetek, hogy az előbbiektől, saját károm nélkül,
valamicskével drágábban vásárolhassak. Továbbá, midőn nagyon keveset
igérek valamiért, akkor, hogy elhigyjék, mikép többet csakugyan nem
adhatok, a kártyás előtt böcsületemre hivatkozom, mert minden ember azt
tiszteli leginkább, mije magának nincs; szerelmi kalandor előtt esküszöm
és ő mégis hisz, ámbár maga számtalanszor hamisan esküdött örök hűséget;
részegeshez pedig így szólok: soha egyetlen csepp bort se lássak, ha
többet adhatok és ő iszonyodva hiszi minden szavamat. Így aztán csak
megél a szegény ember.
A fecsegő zsibárús őszintesége szinte föl kezde már kissé vidítani,
midőn egy hadastyán, kit különben magyarul invalidusnak, vagy a sernek
derekas ivása miatt sérvitéznek szoktak nevezni, lépett a boltba, s a
zsibárús önéletirását megszakasztá.
Ezen hadastyán igen hasonlított többi társaihoz, dereka és bajusza
feszes, lábai kissé behajlottak és mozdulatai igen fesztelenek valának,
valamint beszédmódja is tanusítá, hogy nem sokat értett a finom
társalgási teketóriához; öltözete pedig azt mutatá, hogy a laktanyából
kilépett és büszke függetlenségben költi el mindennap egy jó garasból
álló nyugdíját, műkedvelésből néhány nőtelen urat mellesleg szolgálva,
hogy garasát csonkítás nélkül tehesse mindennap, nem kamatra ugyan, mert
a pörlekedésnek épen oly nagy ellensége, mint Napoleonnak, hanem a
dohányárús kofa mosdatlan markába. Vászonkabátja alatt posztórájthuzlit
visel, mikép a pitykés nadrágot nevezni szereti, mi ellen különben
senkinek nem lehet törvényes kifogása; kardja nincs, minthogy a finom
illatú kapadohányt két garasos kusztorájával is fölmetélheti, ha nem
sajnálja élét előbb néhányszor végig vonni vöröses csizmájának szürke
talpán; fejét pedig magyar süveg ékesíti, mely bizonyosan sok
gyűlésteremben megfordult már, ámbár most már szörnyen hibázik mellőle a
kócsagforgó; melynek hiányát azonban néhány égésfolt lehetőségig
pótolja, mikhez alkalmasint fűtés közben jutott, midőn fiatal urának
ócska könyvei vagy papirosai hirtelen lobbat vetettek a kis
vaskályhában. Iszonyú sérelmet követnék el ellene, ha mondanám, hogy
kurta szárú makrapipája derekasan füstölt, mert azt úgyis mindenki
tudja, hogy a talpraesett derék hadastyán mindig füstöl, mint a
vendégszerető magyar gazda gólyafészkes kéménye. Az érdeme szerint
méltánylott hadastyán pillanatra kivevé fogai közől pipáját, s fejével
kissé biczczentett; azért-é, hogy kényelmesebben pökhessen, vagy, hogy
üdvözletét fejezze ki ez által a zsibárúsnak, azt nem merem
meghatározni; annyi azonban bizonyos, hogy a zsidó ezen jellemző
műtétnek az utóbbi magyarázatot adá, mert azonnal igen nyájasan szóla:
– Jó reggelt, Péter gazda, miben lehetek szolgálatára?
Vitéz Péter gazda vastagon eregeté a füstöt, s szintoly vastag hangon
viszonzá:
– Van-é kendnek pénze, atyafi?
– Talán szerelmesek az urfiak, hogy oly sokat költenek?
– Feleljen kend egyenesen, ha azt nem akarja, hogy francziának nézzem.
– Hohó, vitéz Péter gazda, ha francziának nézne engem, úgy alkalmasint
nem állna meg előttem, hanem derék bajtársainak példáját követné.
Péter gazda nem érté, vagy legalább nem akará megérteni ezen megjegyzés
fulánkját, s csak bajuszán pödörített és komolyan szóla:
– Ha kendnek nincs pénze, majd lesz másnak!
– Oh, hiszen nem úgy értettem, kedves Péter gazda; böcsületes ember
számára mindig van pénzem, ha böcsületes eladni valót hoz.
– Most nem a téns urfiak dolgában jövök, mert azok már nem adhatnak el
semmit, ha csak bőrüket nem küldik ide.
– Köszönöm, én csak marhabőrt vásárlok.
– Nem is azért mondottam, mert hiszen tudom, hogy kendtek csak nyúzni
szeretik uzsorájokkal az embert, de bőrét aztán mégsem veszik meg. Most
az egyszer én akarok kendnek valamit eladni.
– Tán csak meg akar házasodni, katona uram? Hiszen eddig mindig nagyon
jó gazda volt, mikép szorulhatott meg tehát pénz dolgában?
– Nem is nekem kell, atyafi, hanem az egyik uram, szobatársával együtt,
nagy bajban van; mindenöket eladták és két hónapi béremmel is adósak.
Azoknak szeretnék pénzt kölcsönözni, mert különben nagyon fölsülnek.
– Hová gondol, Péter gazda, meg akarja magát csalatni?
– Lassabban, atyafi, ne rágalmazza az én jó uraimat; az uzsorás zsidót
megcsalják ugyan, de böcsületes szolgájoknak bizonyosan uzsorával
fizetik majd vissza a kölcsönt, mihelyt hazulról megérkezik számokra a
megváltó.
– Ám lássa, Péter gazda, mit csinál, én nem leszek oka, ha megcsalják.
Lássuk hát, mit akar eladni?
– Egy szép tőrt. Nem örömest búcsúzom el tőle ugyan, mert már több
esztendő óta híven őrizem; de már csak meg kell tőle válnom, mert nekem
is sokszor jól esett, ha a korcsmáros, vagy a dohányárús megemberelt,
mikor megszorultam. Itt van, nézze meg kend, nyele vert ezüstből van,
élével pedig akár a disznó hátát is meg lehetne borotválni.
– Meglehetős biz az, de ki keres nálam ilyesmit? Esztendőkig is
elheverhet benne pénzem.
– Na, ne fukarkodjék kend, egy hónap mulva akár magam is visszaváltom,
ha addig el nem adja kend; de most csak fizesse meg böcsületesen,
különben tőlem ugyan soha egy rozsdás patkószeget sem kap.
– Itt név is van bele vésve.
– Igazán? Láttam ugyan, hogy valami vakarás van rajta, de én bizony nem
tudtam elolvasni.
– Lássuk csak, igen – Dongai.
– Dongai? – kérdém csodálkozva, s közelebb léptem. – Hol vette ezen
tőrt, atyafi?
– Furcsán jutottam biz én ehhez.
– Mondja el és én megveszem a tőrt; tíz pengő forintot nem sajnálnék
érette, ha ezzel megelégszik.
– Tizenkét váltó is elég, nagyságom uram.
– Ki kérdezte kendet? Áll az alku.
– Tehát szóljon.
– Taliánországban feküdtünk, nagyságos uram, valami Terácsina nevű
faluban, melynek vidéke oly híres zsiványtanya, hogy a Bakony és
Hortobágy még csak fia sem lehet; már csak azért sem, mert a talián
szegény legények nemcsak szükségből ölnek, hanem akárkit is
agyonbicskáznak, ha valaki megfizeti munkájokat; az obestlájdinántunkat
is így vesztettük el, pedig minden közembernek valóságos édes apja volt
és szükség idején bizonyosan a falatja felét is megosztotta volna
velünk. Ezen szegény legények ellen egykor másodmagammal forposzton
állottam, az idő már szürkület felé járt és unalmamban olyanokat
ásítottam, mint egy sallangos juhászbunda, midőn egyszerre lövést és
jajgatást hallottunk a berek közepéről, melynek végén állottunk. Az
igaz, hogy nem lett volna szabad helyünkből kimozdulnunk, hanem csak
jelt kellett volna adnunk a távolabb álló vártának és mi ezt is
megtettük ugyan, de azért szaladtunk is ám a jajgatás után, mert az, kit
a taliánok megtámadtak, magyarul jajgatott és ezt egy böcsületes Frimont
huszár sem hallhatta hideg vérrel, habár megfarmatringozták volna is,
mivel posztját elhagyta. Azonban mégis későn érkeztünk, mert a magyar
utazó már haldoklott és két talián tova száguldott a jó magyar lovon. De
a harmadikat bezzeg megborsoltam, mert az csak gyalog rugtatott utánok.
Ez a gazember csak azt vallotta, hogy a magyar utazónak, ki csak sétálás
kedvéért fordult egyet a szép vidéken, saját felesége bérelte őket ezen
gyilkosságra. Én, uram, ezt nem hittem soha és ha csakugyan úgy történt,
úgy felesége bizonyosan nem volt magyar. A szegény úr holttestét a
faluba vitte három legény, kik a vártahelyről érkeztek és én kukkot sem
hallottam többé az egész történetről. Ezen tőr a magyar úr zsebéből
hullott a fűbe és én bizony megtartottam, gondolván, hogy valamikor
talán fölvilágosíthatja majd a dolgot, de biz én mind e mai napig hiában
várakoztam arra és így már csak túladok rajta.
A tőrt zsebembe rejtém, árát kifizetém, a hadastyán nevét s lakását
följegyzém és a zsibárúsboltot elhagytam.


XIV. Művelt állatkegyelés.
Iszonyúan teljesült tehát sejtésem, mely mindjárt azon pillanatban
lelkemben támadott, midőn Hánitól hallám, hogy Dongai Terracinában
meggyilkoltatott, s özvegye nem oly leveretve tért vissza, mint ily
esetben illett volna. Nem tagadhatám ugyan, mikép az öreg katona
előadása általánosan, s különösen az orgyilkos vallomása, törvény előtt
nem birhatnának meggyőző súlylyal; de azért meggyőződésem szilárdul
állott, hogy Dongainét csakugyan gyilkosság terheli. Igen, ő
meggyilkoltatá férjét, ki őt a szegénység nyomasztó terhe alól
fénypolczra emelé! Ámde iszonyú vétke magában hordá egyszersmind a
büntetést, mert az, ki miatt gyilkossá lőn, nemcsak gaz kalandor, hanem
szinte gyilkos vala és azonkivül csak játékot űzött vele, hogy vétkes
úton szerzett kincseit elrabolhassa; mert teljességgel nem hihetém az
eddigiek után, hogy Dalmer csakugyan komolyan házasságra gondol.
Rövid tusakodás után elhatározám, hogy még e nap folytában találkozni
fogok Dongai grófnővel, s egész iszonyúságában fogom vele éreztetni a
bűntudat súlyát, melyet eddig vak szerelme nem engede keblében
fölébredni, s meg valék győződve, hogy szavaimnak súlya mindenesetre meg
fogja őt rendíteni, mert a legnagyobb elfajultságnak is kiszabja végre
határit az isteni gondviselés.
[Illustration: Művelt állatkegyelés.]
Ily gondolatok vizsgálata közt az orvos házához érkezém, hol mult éjjel
Esztert hagyám. Szívem gyorsabban dobogott, midőn a kapun beléptem, a
lépcsőkön azonban akaratlanul, mintegy ösztönszerűleg, késleltetém
lépteimet, hogy tovább élvezhessem a remény utolsó vigasztalását, mely
még keblemben szólott. Azonban végre csakugyan meg kelle a valóról
győződnöm és én az előterembe léptem, hol csak az orvos szolgáját lelém,
ki kérdésemre azon fölvilágosítást adá, hogy ura most a baloldali
teremben gyűlést tart, Eszter pedig a jobboldali szobában fekszik,
melynek kulcsát az orvos magával vitte. Az üvegajtón mindent láthaték,
mi a gyűlésteremben történt, s a beszédeket is világosan érthetém, mert
hiszen a magyar gyűlések zajosak szoktak lenni.
Hosszú asztal körül nyolcz férfi ült, az elnökszéken pedig az orvos
begyeskedett, s mellette valóságos eleven négylábú szamár hegyezé
füleit. Nem tagadhatom, hogy e tekintetre eleinte igen meghökkentem,
ámbár efféléket már elégszer láttam gyűlésekben; de orvos elnöksége
alatt, s négylábú szamár jelenlétében – ez igen meglepő és eredeti
látvány vala. Miféle gyűlés lehetett ez? Talán hasonlatosságok után
kutattak a természet külön országai közt? Ezt azonnal meglehetősen
valószínűnek hittem, mert arra már volt példa, hogy valaki a majom és
ember közti különbségről értekezett, itt tehát talán a szamár és ember
közti különbséget vitatták, mi igen érdekes lehetett, mert valamint
ellene, úgy mellette is igen sok okkal állhatni elő, ha az ember
valamennyire jártas a mai világban. Azonban talán csalatkozám, s egészen
mással van a gyűlésnek baja, mert ugyan ki tudná meghatározni, hogy
hányféle gyűlés tartatik most nálunk? De hiában, a magyar rendkívül
sokat vitt már véghez a tények hasznos mezején, s testi, lelki és
országos boldogságát annyira megalapította immár, hogy nincs többé semmi
dolga, s annálfogva bizvást meddő gyűlésezésre fordíthatja minden
idejét, ha csak örökké aludni nem akar. Különben pedig az ily gyűlésdi
játékoknak még azon rendkívül hasznos eredménye is van, hogy a dohány
ezentúl mindenesetre olcsóbb leend, mivel gyűlésekben nem szabad