Hazai rejtelmek: Regény (1. kötet) - 20

szolgálni. Ez okon jött el szolgálatából a hűtlen Márk is, ki, mint
történeted felvilágosít, két oldalról csalta a pártfogó családot. A
kölcsönzések gyérebben s magasb kamattal kezdtek sikerülni. A
cselédpaszományok véknyabbakká lettek, sőt itt-ott meg is koptak s a
milliomos évek látható gyümölcse nem lőn több azon temetői kastélynál,
mit az apai hamvaknak építe, de melynek homlokán éhen ásított a grófi
koronának fennhagyott ürhely. S míg anyagi állása fokonként roskadt,
lehet képzelni, minő családélet jutott osztályrészül a feleség mellett,
ki mint beszélyed meggyőz, idegen porontytyal kész férjét megcsalni.
Míg György urat szükség s hagymáz fárasztá: az ifjabb testvér nyughazává
tette tar uradalmait, melynek békeangyala Czeczilia volt. Egyszerű,
igénytelen, vonzó édes hölgy, maga a csendes jóság, kinek derült
nyugalma vidám egységben tartá a családot. Gondolata saját körében
működék, vágya, öröme küszöbéig elfért, ép erkölcs, szépség, nőerény, a
hölgyszív egész kincse, fáradság s fájdalom nélkül hagyá magát férjének
élvezni, hűség, anyai érzelem, vendégjog, s barátság örök laktársai,
fala közt nyugodt boldogság, házitörvény a férjakarat, fentartó a női
osztozó gond, egyetértés a kölcsönös érdem, férjének menny vala a
földön. De van-e tartós emberi boldogság? Atyád, a gyenge alkatu férfiú,
korán, tervei és üdve kezdetén meghalt, reád hagyva ideges beteg
természetét, melyben holdkóri hajlamod eredetét vette. Atyját követé
hugod, a kis Czeczilia, s nővérem ki lőn rabolva kincseinek
kétharmadából, miket azért látszék sorsa ajándékozni, hogy muló örömért
hosszú fájdalommal kínozza.
A főispán, mint minden henye vesztegető, falánk szemmel tekinte még Elek
életében a mellékörökre: s most, midőn csak gyenge életed, e vékony
korlát választá el az ősuradalmak szomjazott birtokától, szükség és
fénykór körmei között, tervbe vevé birtokképességed meggyilkolását,
mihez, mint eseményeid részlete meggyőz, Márkot szerzé szörnyű eszközül.
Gyógyulásod változó szerencséje alatt, Czecziliát bánat és aggály
rongálta s önélete végett kényszerült tengeri fürdőbe utazni. Én javaid
vezérletével voltam elfoglalva; s kettőnkön kívül csak isten vala
gondviselőd. E távollétet használta eldöntő alkalmul a merész bűn; s te,
álhalálod hírében, mindnyájunknak eltemettetél. Magához sem jöve
Czeczilia a bánat és veszteség előrohamából, a fátyol nem szakadt el,
mit koporsódról viselt; még lelkében rezgett a harangszó, mit jobbágyi
nyugbucsúdra húztak: már a főispán sürgetős alkúval üldözé, hogy
határozott özvegyi tartásért bocsássa ki az uradalmakat. Sovány
igéretéhez fenyegetést kötött, miszerint ha szép móddal nem tetszik,
törvény által eszközlendi azt, miután a javak jövedelme ötször haladja
özvegyi igényét. Ellenesetre a leggyöngédtelenebb biztatással bántá,
hogy a szerződött tartást férjhezmenet esetében is huzandja. Jól tudtam:
ha az ügy perre kerülend, biztos sikerre számíthat ily hatalmas ellen;
ismerem a befolyásokat, miknek törvény s igazság, magasak irányában néha
alárendelve van; láttam azt is, mennyi gúny-, rágalom- és huzavonának
leend kitéve nővérem neve, fájdalma, szerénysége s ez indokból, azt
javaslám, adja ki az irigylett birtokot s az ajánlt szerződéssel
meneküljön meg a büszke s szorult család szemtelenségitől. Czeczilia,
kit érdek soha sem vezetett, ki gyermekéveitől nemes lemondással tudott
nélkülözni: örömest megvált a panaszos jogtól s szerény özvegytartása
mellett csak azon park birtokát köté ki, melyben férje s kis leánya
feküdt. Jobbágyai sírtak, midőn lakát elhagyá; küszöbét s jövendőjét
áldák: apró, de szívded ajándékot hordtak bucsú-emlékül s a falusi papok
gyászbeszédet tartának tiszteletére. A főispán néhány hizelgő
kifejezések közt felkért engemet, folytatnám tovább a jószág
kormányzatát, miután ez érdekből, különben is elválasztám életemet más
jövendőjétől s bőkezű tiszteletdíjt ajánlt. Jól tudám, miként ezalatt
úri önzés lappang. Félt egyszerre megválni azon kapcsoktól, melyek a
jobbágyok hűségét uradalmaihoz kötötték; félt az imádott és fájlalt úrnő
után népszerűtlen kezét közvetlenül tenni a népre; egyszersmind
nagylelkűt akart játszani önköre előtt s a testvéri kegyelő emlék adaját
a sógor pártfogásával fitogtatá leróni. Átláttam lelkét, de a nép sorsa,
melyet kormányzék, legyőzé megvetésemet s az állomást megtartám;
folyvást küzdve főnököm népzsarló úrkénye ellen. Azonban azalatt
politikai kormányunk szelleme, időfolytában megváltozék. Lelépett a
királyi korlátnok, kinek nyiltabb elvei s lelkes lengyelnője, kevésbbé
szigorú szakot engede az ellenzéknek élvezni. A conservativ elem ismét
szorosban megragadá gyeplőit, a közelebbi korszak kegyenczei bukni,
mellőztetni kezdtek, befolyásaikat vesztették; az új hatalom régi
emberei pedig s köztök a főispán, hatásra, tekintélyre kaptak, hogy mint
bőréből vetkezett kigyók, újerővel csúszszanak a megnyilt sima téren.
Természetes, miként ily korban, ellenzéki jószágkormányzó,
főhivatalnoknál, felesleges butorrá válik. És valóban, főnököm, hogy
további emelkedésiben levonó súlyként ne nehezkedjem, megszabadítá tőlem
azon hivatalt; ezer szóvirággal kérve át azon fia nevelésire, ki téged,
a bitorlott uradalmak törvényes örökösét, anyád vonásairól reszketve
látszék megismerni; s ki beszélyed szerint, nem a főispánné szülötte,
hanem váltott gyermek. Darabig kétkedém, ha folytassam-e az
egybeköttetést, melyet tágabb viszonyokban is meguntam; de nővérem sorsa
állott előttem: attól tarték, hogy a különben is rosszfizető főispán
elmaradozik a szerződött évdíjjal; így legalább sürgetendhettem őt.
Hittem azt is, fiára hatással lehetek s tán jobb érzelmű polgárt fogok
belőle faragni, mint egy illir diák; végre örültem alkalmainak egy főúr
előtt a szabadabb elvek s honszeretet korszaki eszméit olykor
elmondhatni, vagy való rajzát adni a pártok érdekének; jól tudva, miként
oly magas állásba ritkán juthat őszinte szavakhoz valaki. Nála maradék:
de bánom. Jobbágyaitól elvont, hogy világosító vezérletemtől megfoszsza
s közügyi részvétemtől a megyében, elvonjon. Házánál pedig aljas,
körkívüli foglalkozásokkal terhel, hogy kényszerüljek tőle elszakadni. E
válás nekem öröm, de nővérem érdeke mindeddig halasztá. Felderült
helyzete újraszülé a főispán fényszomját, mely egy ideig aludt. Most az
apai végrendelet megtestesítésében forog s gróffá akar lenni.
Adósságainál fogva Lőbl Simon körmeiben van s kamatban törekszik őt
megnemesíteni. Fia, szinte pazarol s atyja tudtán kívül, ellenőrködésem
daczára váltókra dolgozik az uzsorás Lőbllel. Czeczilia évpénze
kimaradozott s mióta veled először találkozám, annak biztosításában
forogtam; jövő gyülésen szándékom: bírói zárt kérni. Most látod a jövőt,
mit bűn és birvágy tőled elrabolt, de melyet, bár töredékiben, vissza
kell szereznünk. Az ellen hatalmas; eszközünk kevés, próbánk csaknem
semmi; mert saját vallomásod mesének fog tanutlan vétetni; s a vétek oly
kevés, oly tanult és rejleni tudó kezek közt ment véghez, hogy a világi
igazság gyakorlata mellett kétségbe kellene esnünk a sikerről; de akarat
és törvény a mi erősségünk, miben reményt vetünk. Isten ujjá szüli
sorsodat; a kivitel mienk. Holnap elhagyod a pusztát; halászkunyhód
előtt lovak fognak érted megjelenni; s titokban, az eddigi név és alak
biztos álmezében jösz védelmem alá.
Ödön tolongó örömmel kisérte bátyja beszédét, mint gyermek a dajkamesét,
melynek ragyogó képeit látni, valósulni, birni kivánná s melynek egész
kincsét a mese bevégeztével eltűnni féli. Az élet első emlékei, gond,
szeretet, szabadság s a feddhetlen anya, felköltek rajongó lelkében s
tömött boldogság rajzát, vágyait idézék elő. Tekintete a megnyugtató
öröm vonásaiba öltözék; szeme átlelkesült; arcza elveszteni látszék a
halandóság jegyét, mintha feltámadás által nyerne új életet: s reszkető
karokkal, könynyel, de szó nélkül ölelte rokonát. Hosszú szünetbe
került, míg hitét, eszméit a valósághoz tudá idomítni; eszében kereste
az álom megtestesülési kezdetét, mint a művész, ki gondolatát a vásznan
kezdi láthatóvá tenni. Csak midőn az átköltözés tervét részletezék,
jutott eszébe végbucsúja a szerelem és nemesi kény kisded hazájától;
csak akkor juta eszébe az üdv és kötelesség, mit Évi ad s Évinek adnia
kell.
– Köszönöm a reményt, az életet, mit pártfogásod igér, nemes lelkű
bátyám! – mondá Vámosnak. – Tehát a mezők hű, erényes leánya élvezni
fogja a jobb földi sorsot, melyhez annyi érdemmel bír.
Vámos megütközni látszék Ödön szavain, mikből kitűnék, miszerint
sorsában, az egyszerű jobbágy-leánynyal osztozni szándékszik. Jól ismeré
társas életünket; tudta, mit várhat ily egybeköttetés, az ugynevezett
magasabb köröktől s próbát tőn megóvni Szalárdyt keserítő eredményektől.
«Jövőd új tért, új irányt veend; mondá neki, kezét megszorítva szeliden.
Kötelességek nyilnak meg előtted, hivatásod leszen, melyet betölteni
szent feladat, ha hétköznapiság állattengésében nem akarod elveszteni
eszköz s alkalommal biró éltedet. Nem lesz-e tév és akadály az együgyű
társnő pályád folyamában?»
Ödön megérté az éle-vett eszmét. Hosszan s némi gúnynyal tekinte
Vámosra, mintegy szemrehányólag a társas törvényekért, melyeknek üres
szigora embertelen feltételeket kíván vagyon mellett saját osztályától.
«Akaratom nem oly idétlen s lelkem nem oly szűk, hogy a cselekvés
ösztöne s szerelem együtt és egyszerre el ne férjen benne, válaszolá
hideg nyugalommal. Nincs kedvem pusztai vadfává változni, mely télnek és
vésznek martalék, jött-ment bitangoknak engedi tépni lombjait, szállást
varjaknak, árnyat zsiványnak ád s kivész a nélkül, hogy virágot hozna,
vagy a gyümölcs édes terhét egyszer érzené.»
– Nem leendsz azzá, viszonzá Vámos. Hagyd nyugalmában, helyezd körébe,
add vissza atyjának az együgyű pórnőt, ki nem neked születék. Saját
körödben találandsz szívtársat, ki művelt szerelmet felfog és visszaad;
ki igényeidnek megfelelő áldozatot hozand.
– Lehet-e nagyobb, tökélyesb feláldozás, mint Évié vala? viszonzá Ödön.
Ő félretéve veszélyfélelmét, lélekfordulatot, megvetve a mélységet, mit
jövőjének nyit, a nélkül hogy kalandszenv, érdek, vagy hiúság vezetné, a
nélkül, hogy örvényes csel, csábítás, vagy ragyogó igéret hozná
hagymázba, erény s tisztaság érzetében, hideg észszel, távomban,
visszlát s hűség bizonytalan reménye mellett, átkelt a halálos szigetbe,
szabadságomra, szerelmemre várandó, örökét, apját s boldogságát
határzottan, számitás nélkül hagyva el. Lehet-e nagyobb nőáldozat?
Persze, ez a társaság szemében nevetséges krónika, szinészi túlság,
charivári botrány, utczai regény, mit egy napig gúnyolni s aztán feledni
kell. És miért?… mert a kaland hősnője pórleány.
Ha egy mágnásnő így feláldozná magát, ah, az dicső kivétel; az emberi
hagyomány korlátain túlcsapó lángész! szabadakarat heroinája!! Ha
előkelt nő, a szenvedély és csáb körmei közt elittasulva, örömest feledi
köteleségeit, miket megunt, vagy illedékből utálattal vőn fel: az tőle
nem kevesb, mint a szabadság erélye. Ha a kor és kör irigylett lovagját,
saját szalonjaik divatba jött Don Juanját, azaz a dús, népszerű vagy
elmés hódítót, ki társait épen skártban tartja, kaczér s merész hálóval
fogolylyá keríté, ha nála időközi gyönyört, vagy ragyogást keres: az
tőle római bátorság, melylyel hírnevét daczosan föláldozá. De ha a nép
ismeretlen szűze feláldozá magát, az természetes önzés, melyben a
főbbosztályú kalandtárs nem érdemlett leereszkedéseért, legfeljebb egy
nyomorú suhancz jegygyűrűjét veszélyezi. Mit annak erényül tudnak, ennél
szemtelenség; mi annak csodálókat szerez, ezt megvető gúnyba temeti. A
fővilág szabályokat alkot, de maga nem tartja. Az erény katekizmusát,
mint más szakácskönyvet tanulja, de minden czikket izlése szerint ereszt
fel; bűnében pongyola, itélete szigorú, kegyében fitogtató,
leereszkedésében gőgös, nekem nevetséges. Biztatsz, hogy körömben,
melynek a vak eset lovagjává ütend, találok hölgyet, ki felfog és
visszaad, polgárnő s anya lesz igényeim szerint. Ugyan, jó bátya, velem
beszélgetvén közügyeinkről, nem te mondád-e, hogy asszonyaitok
romlottak, hogy a nőnevelés nálunk még vadvirág, melynek kevés
példányaiból alig telnék ki egy becsületes koszorú? nem te mondád-e,
hogy azért nemesül oly gyér részletekben a jobb nemzedék, mert anyáink
nincsenek? mert hölgyeinket érdek, hideg illem, s jövevény kalandornők
nevelik – néhány kivétellel – gépművé, mely senkit sem szeret, senkit
nem gyűlöl, mely férj és pipere, gyermeke és lovak, haza és szakácsművek
iránt egyformán érez, vagy inkább nem érez; s legkegyelmesb hasonlattal
is konyhatűz, mely mindent füstös meleggel érint s könnyen megkozmásit.
És kivált, mint mondád, azon osztályban, melyhez vagyonom mértéke
sorozni fog, mely mágnástónnal lépést tartani nem képes, alsóbbakhoz
tartozni szégyenlő: amazok hibáit felölti, a nélkül, hogy emezek
erényeit birná; hazánk pávái, mely haszon nélkül sikoltoz és ragyog, míg
tollát nem veszti: vagy szélmalom inkább garat nélkűl, forog, de nem
őröl, maga körül szelet hajt s éhen hagy. S most érettek mégis
elhagynom, megcsalnom ajánlod az erkölcs és hűség jó leányát, ki remény
s önzés nélkül szeretni tudott a nyomorban?
– Szerelmed könnyen ingerül s gyakorlott eszed minden gondolathoz súlyos
szót talál, szerette öcsém, viszonzá Vámos. De hidd el, érdekedben
szólok s tapasztalt élettanom szerint. Te finom tapintatú, kényes izletű
s lelki erőd érzetében sok igényű férfiú leendesz. A nemes elem, mely
veled születék s gyermekéveidben fejlésnek indult, számüzetésedben sem
veszett ki, sőt nyomorban edzve, eszmézet által tisztulva, növekedésben
áll. Ha majd az új élet s szerencse czéljaidnak magasb irányt ad, ha
vágyad, tehetséged fensőbb boldogságra érik, ha bölcselet és hon
nyiltabb, világosb térre hivandja munkásságod, ha elvekért kell élned s
a társaság csak szokása s kellékei szerint veszi át a hatást: nem fog-e
szorítni a kisded kör, melybe nőd szerény fogalma visszavonz? nem lesz-e
puszta kert Évi szívvilága, mit most nagylelküség, csapongó képzet s
veszély és kaland ingere édenit? S ha a társaság téve és szigora bánt és
tép, ha nőd miatt mellőzve, eltaszítva leszesz: boldogság leend-e nőd
jövője, midőn borus arcz, dúlt szív, vigasztalan szomor fog férjén
mutatkozni. És ha erőd lesz is, magad sérvein álarczot viselni: ki fogja
Évi keservét oszlatni? s nem furdaland-e lelked, ha nődet családod
gyűlöli, osztálysorsosi megvetik, cselédi nevetik, a társaság kizárja s
ő szenvedni fog, nem magáért, hanem miattad, a háríthatlan rosszért, mit
reád, férjére, jótevőjére rótt?
– Ne tovább, ne tovább! közbevágott Ödön, mert véggyűlölet fog
eltaszítani világotoktól, melybe léptetni kivánsz. S ugyan mondd, mit ad
a társaság ennyi követeléseért? mivel jutalmaz ennyi megtagadást s
lemondó önszigort? mivel kárpótol ily embertelen feláldozást, mondva
csinált életet, formába öntött majomkodást?
– Bámulni hagyja narancsszín hölgyeit, a cselédek paszományos tokját s
futtatott edényit. Ragyogni enged illetéked szerint, ülést ad unalmas
pamlagán, alkalmat nyujt dicsérni kárpitosa izletét s beléd önt egy
csésze savanyodott theát, mit fesztelen otthonodban kedves hölgyed tölt.
Meghallgatja ostobaságidat, élvezni hagyja sületlen ötleteit, melyek
harmad-negyed kiadásban élvesztve kerengnek fel s alá. És ha variatio
kell, mindig van arlequin s pierrot; egy-két vakonsült parvenu, vagy
feltolt nyalócz, fajavesztett majom, ki élvez és hizelg, megcsal és
dicsőit, mulattat és kerít, ellent költ és karmol, zsebedbe kapaszkodik,
másokat lenéz, a társaság anathemáját kárhozatnak vallja, jók s józanok
fölött mindig vittze van, de ebben csak szájillata hat, mely szavával
rendesen megjelen. Keményebben is tudnék festeni. Te a jellemről itélsz,
mely kifoly; én a műhelyt ismerem, melyben az készül. De van a
társaságnak egy jó oldala s ezt használni kell, – a majomkodás. Ő minden
fogultságiban korlátlan s így minden erős hatásnak sikere van nála. Ha
életüzletét megtetézted: észrevesz s ez felette sok oly körben, hol
mindenki hasonlit egymáshoz. Az álarczokon, miket rendesen közöny vagy
gúny jegyez, figyelem mutatkozik; s ez lépcső a czélhoz. Ha
bolondságiban kitüntél, tekintélylyé válsz s erényidben is utánoz és
majmol. Igy jő divatba nyelv, erkölcs, nemzet és haza? mert a
társaságoknak nem enged, kényszerítést nem tűr s példát csak kebeléből
fogad el. Nálok a szív és elme kapatva van a szokásokkal együtt hajolni,
különben is úgy nevelék, hogy mindenütt s mindenben halálig vezetőre van
szükségök és kik nem ilyenek, társaid leendnek a nemes működésben. Azért
ha használni akarsz, engedj az uralkodó téveknek. Tarthatsz a világra s
mégis lehetsz bölcs; mint szinte lehet, ki mitsem hajt rá, mégis
esztelen. Tőled saját körödben sokat várok. Maga a regényesség, melylyel
világba lépsz, érdekessé tesz. Aztán annyi természetes ész, szív és
eszmeképzettség, melyet birsz s független uradalmaid. Te bizonyosan
hatni fogsz; egyetemes szenv veend ótalmába s nyit tért, adand
eszközöket; s korunk ily apostoloknak ép oly szükében van, mint Krisztus
megfeszítése után a zsidók országa.
– S mit akadályozná reményedet, munkámat Évi szövetsége, ki a becsület
és hűség tiszta összege; s ki a származat s külmodor melléktulajdonán
kívül, a női erény minden kincsével bir? Én elveszem őt; s meg fogom
győzni a társaságot, hogy parasztnő is illik hölgyei közé; megmutatom,
hogy az ész s józan elv balitélet ellen is hatni tud. Különben is
megfoghatlan előttem, minő erély és akarat lehet azon ellenzéki tagé, ki
hont s társas formát átalakítani tör s körének, szalonjainak tévét,
gyávaságát nem képes leölteni. Én kivét leendek, az ész s tiszta fogalom
törvényei szerint.
– Nevetséges hit, sikertelen törekvés. Másvilági rény, mit a társaság
nem ismer. Czélfutás nádparipán, mely fáraszt és eltörik. Gólyaharcz
vizikigyók ellen: ők mélyre úsznak s téged a tó széle elnyelt.
Rőflovagnak fogsz nézetni, ki bérelt lovon ül s fűnek-fának neki megy.
Egy paraszt millionär, kit sorsa megszánt, de kire a pórélet piszka és
hölgye rászáradt. Nem is nyersz alkalmat magad ismertetni; mint ujdonság
közhelyen egy szemüveges oldalpillanatot kapsz, nem annyit, mint az
állatgyűjtemény papagályai, s ezzel szerepednek vége.
– Tehát elszigetelem jövőmet. Elvonulok tőlök, kik kicsinynek tartanak
magukhoz. Magányban s magamban keresem az életet és élvet, mint eddig.
Jó és becsületes leszek magamért, nem a világnak; erényes, nem hogy
használjak, hanem hogy megelégedjem. Szeretendek mindent, a nélkül, hogy
szerettetni vágynám. Talán néhánynak figyelme kisérni fog titkos
műveimben s eltanulja jobb oldalaimat.
– Költői ábránd – viszonzá Vámos. A társaság sokkal jobban el van
foglalva, mintsem titkos tanforrást kutatni ráérjen. Aztán a társaság
hason esetekben így okoskodik: ki ez a félreismert lángész? ez a
mellőzött csehgyémánt? ez a kóbor szent? e festett látnok? e számüzött
erény? ki különcz fitogtatásival szégyenítni, fölülmulni akar? Lehet-e ő
jobb, mint mi, kik a jót, nemest alkotjuk, irányt s izlést adunk?
lehet-e eszesb, mint mi, kiket angol és frank nevelt? kiknek szakadatlan
bőség eszközöket adott? Kik az öt világ fűszerét eszszük, műveit
használjuk, kincsét fogyasztjuk, s irígylettek vagyunk?… Terved
legfölebb költőnek való tér, ki lemondó erő mellett, nélkülözni tud; ki
a világtól nem követel semmit s a felvétel feltételeinek nem rendeli alá
egyéniségét, szabadakaratát; eszméit följegyzi s kötelességét lerótta.
De ki a nap érdekének él; kinek ereje s hivatása a pillanat eszközeihez
tartozik; ki a formák és eszmék jelen phasisában akar javítólag működni
és hatni: annak a társasághoz kell tartoznia; szinét viselni, eszméit,
vágyait divatízben és szagban elkészíteni s a beteg természete szerint,
porban vagy labdacsban beadni, különben gyógydicse veszve van. Azért,
öcsém, bizonyossá teszlek, hogy a czélba vett nőszés, meg életterv
utján, nem fogod polgári s társadalmi pályád azon sikerét élvezni,
melyre oly szív és elme termett, melyet mai hazánk annyira szükségel s
melyet szaporulni oly örömest látnék.
– Ugy hát megvetem őket; s gyűlölve a kerítés kigyófészkeit, kertemben
maradok virágaim közt.
– Ah ez nem szép, Ödön. Oly nyilt lélek s embergyűlölet! Ha nemünket,
jobbjai megvetik: mélyebbre sülyed. Aztán bűn és hiba a világ folyása;
ki felettébb szigorú: magát csalja meg. Ki életet keres: temetőkre
bukkan: ki egészségre vágy: kórágyakat talál; ki szabadságot akar:
békókba botlik; ki álarcz közt becsületet, árulók közt hiúságot hajhász:
lehetlent kivánt s elveszti a lehetőt, saját hitét. A földi erény nem
több, mint árnyék, melynek csak formáját veté közénk az égi alak.
Társaink közt kell élnünk, kik közé születénk; s ki őket megveti, magát
rabolja meg. Éltünk kisérete három védőr, mit szívünkben hozunk: hit,
remény, szeretet. Reményünket az ismeret eltépi s szakadt sátorával
színvesztett délibábként úszik előttünk; a hit kék rengetegként elmarad,
melynek távolában, bár fenevadait nem látjuk, ismerjük őket, tudjuk, ben
rejlenek s nem vállalkozunk közéjök térni; a szeretet mint örök zöld
vetés barátságos láthatárba fog s ha teréről kitértünk, kiséret nélkül,
pusztaság és undor vesz körűl, melytől csak őrültség, vagy halál
szabadít. Óvakodjál, barátom, a gyáva és tétlen embergyűlölettől…
– Szűnj meg küzdeni, jó bátya; közbevágott Ödön. Multam egész ajándéka a
tiszta szerelem, s ezt nem adom jövőm minden kincseért. A társaság
mondhatja, ha tetszik: hogy veréb tuzokért. Hadd mulassa magát; javítni
nem török, de bolondságiban nem akarok osztozni.
– Legyen! sorsod magadé; s határozott lelkedet becsülöm, – válaszolá
Vámos.
A két férfiu párbeszéde alatt az éj eltelék. A hold lement s a hajnalt
megelőző homály ragyogóbbá tevé a halvány csillagsugárt. Vámos bucsút
vőn; s az állásnál megpihent paripán bevágtatott Debreczen felé.


XXI. (Pusztai vacsora.)
Míg a két rokon a művelt érdek és kör titkaival ismerteté egymást: a
természet egyszerű fiai, Pisze Pista, s az öreg Cziriák, a csapszékhez
érkeztek a kosár hallal. Vígan ropogott a szakácsné tüze, világba
borítva a kormos konyha öblét. Körül a falból léczszegek álltak ki
tiltúl lefittyenve a bádogedény s bárdok súlya alatt. Köztök perzselt
lemezével terjedt el a gyékény kanalas, tele öltögetve súrolt
fakanállal; míg a füstfogón eleven mázú lábasok ragyogtak; a pitvar
téglás telekjét pedig vágótőke, tálaló asztal, s az öblögető kád
foglalta el. Néhány rézkondérban bugyogva forrt a koppasztó víz, a láng
felett pedig sötét bográcsban rotyogott Dudás juhász báránya,
szalonnazsír-, zöldséggyökerek s vöröshagymára hányva; s a borzas
szakácsné, mint hizlalt démon feketéllett a bő láng világában,
esettbirka húst osztva rostélyos vaskanálal a csavargó
ingyen-kosztosoknak egy átfült üstből, melynek hatnapos tartalma
hetenkint friss döggel szaporíttatik.
Cziriák egymásra hasgatá vakart halait, s a kövér rétegek közét vastagon
behinté paprikás hagymával, hogy ízt és fűszert kapjon a halászlé. Az
ivószobában fejtős abroszt vontak a földbeásott keskeny tölgyasztalra, s
cseréptányérhoz nyalka bikkfakanalakat raktak fel. Középen szironynyal
kantárzott szőrös kulacs foglalt helyt, melynek kotyogós ajkait csavaros
ónkupak rejté el, s természetes fogói, a sima csikófülek, gyakor
használatában kezdtek koppadozni. Másutt négyszeg palaczkokban aranylott
a hűvös ó bor, melynek kristályoszlopain keresztüllátszik a legvéknyabb
hajszál. A poltrás virágos tálakban rendezé a nyalánkságokat; debreczeni
krajczáros bélest, sült tököt, száraz görbekenyért, azaz görbe ropogós
pereczet, s az Ózugi bárónőtől fenmaradt fonatosokat, melyeknek kofája,
bő vásárja után buzgón hortyogott a vámkerék tövén. Aztán domború
kenyeret vőn elő a poltrás, melynek szabályos dúczcza másfél araszt
hasad, s fekete héja ragyog, mint atlasz. Hosszú kése alig éri át, a
mint megszeli; egészséges szaga beteli a szobát, s ha zsemleszín farából
egy-két karét vág, belepi a tányért; puhantos béle pedig szivós czérnára
foszlik a szaggató kezében.
Dudás juhász szamaránál ült, s muczi bőréből csucsos oláhsipkát tákozott
magának, minőt a pur’sások viselnek. A füredi ködmönös odaállott műlátni
hátratett kezekkel, s mint már ismerjük őt, hibát keresve, folytatá
észrevételeit, hogy teljék az idő a kövér vacsoráig, melynek, Lajos
jóvoltából, fogyasztója leend. Pisze Pista előbb Cziriáknak segíte,
aztán pihenőre, eleven legyet ereszgetett a kofa orrlyukába, pajzánul
röhögvén, ha az «agg csoroszlya» fel-felprüszenté ólmos álmait. Csonka
kondás a kopár gyepszélen hasalt és pislogott, búsan neki-neki dallva:
«Kalapom szememre vágom»; mit rendesen czifra káromláson végzett be.
Szeme vérben forgott, jeléül, hogy negyedszer ürül kifelé az ivó tök;
gondolatai haragban jártak, s olykor dühhel csapta baltáját a kuvasz
után, mit a kenyérhaj körébe csábitott. A szállító parasztok a
kitekergetett dögbőrök körül hevertek, s Tógyer gazda egy kiürült
meszelyes kupánál túrót evett keshedezett ruha-zacskóból. Az alkony
folyvást sötétült, növelve a pusztai csendet. A konyha világa átnyúlt az
udvaron s szakadozva reszketett az állás tömör falán, olvashatókká téve
közökként a betyáros firkákat. A gyér nesz mindinkább fogyott. A
szakácsné rántása serczegett olykor; a szénázó lovak rágása hallatszott,
s itt-ott a mezőben nehány prücsök czirpelt. Tova a habarcsban lovak
czupogása kezdett közeledni, s Debreczen felől egy roncsolt szekér
mászott az udvarba. Gyékény gádorából félénken bútt elő a jármű
tartalma, ama megtánczoltatott vándor commik, kiknek szekerét, Harangi
Pál szerint, Kopogó visszafordítá; mint ez kitünék egy boltczímből
devalvált iszákról, melynek oldalán sovány magló betükkel vala olvasható
«rőfös kereske»… a «dés» hihetőleg áldozatúl esvén a szabdaló ollónak.
Most menten beugrottak egy záros szobába, s vacsorátlan menekültek
ágyba, hogy Kopogó még egyszer rabszíjra ne fűzze.
Lajos azalatt a csárda megett sétált. Felkötött karját próbálgatá,
melynek zsibbadása fokonkint üdült. De lelkében annál inkább fészkelt
iker-aggálya: a hortobágyi menyecske távola, s az árva halász. Mily
csodás rokonjegy néném vonásihoz, mit azon rejtelmes arcz visel! gondolá
magában. A száj, szem, tekintet s arczok mélasága. Ha a mellékág kihalta
csak ördögmese lenne, melylyel Márk apámat megcsalta? ha Czili fia élne,
jogát, javait visszaperelné? elejtene uradalmaimtól, kényem, gyönyöröm,
népszerem alapeszközétől? – Ha kifosztva, megbukva, névben bélyegezve
száműznöm kellene magamat sorsosim köréből; elvesztni jövőmet, mit
vagyon, képmutatás s a világ butasága igér és biztosít, s nélkülöznöm a
kéjt, élvet, váltó szerelmeket? Nem, nem! azt viselni nem birnám. Ha az
őrültség kerülne, pisztolylyal végezném…! De minő agyrémek, mily
karácsonyi krámpusz ingerült agyamban. Ha ha ha! illeném szinésznek, ki
a súgó előtt magánbeszédet tart. Egy arczvonás, minő ezer van, s már
reszketek. Eltörlöm a multat, kicserélem a történetet, s holtakat
támasztok, hogy magamat üldözzem. Egy vad elvetett körmét találok, s
Mazeppa farkascsoportját vélem sarkamon. Hiszen nem százszor beszélik-e
s láttam magam, hogy Ödön vézna, nápész, éretlen inda volt, kinek
lehetlen lőn megélnie? Nincs-e beírva az 1829-iki halottak könyvébe? nem
folyvást siratja-e Czili? s fedi a sírkő?… Vagy tán ármányos szövetség
alvilága rejté, hogy felidézze egykor kisértni fényemet, ha grófi
koronám lett?… És ha úgy volna is: miért van ész és erőszak? nem elég-e
apám pénze, hatalma, befolyásai e feljáró lelket visszaidézni, ki kóbor
ijesztgetéseivel elkésett? Majd meglássuk. Harmadnapom megtanít:
nevetnem kelljen-e esztelen árnyamat, vagy felvennünk a fenyítő
bűvvesszőt.
Lajos eszmézetéből látszik, hogy diplomata fia, s nem válik szégyenére
apjának. Így tőn minden komoly körülménynyel, mit az élet elébe gördíte.
Elokoskodá magától, visszasietve könnyű élveire, melynek tarka tömegében
elveszett. Jelenleg is a csalódott kalandra vitte eszméit sérült
hiusága, s feledve a családveszélyt, a kergetett hölgy menekvő bájain
ábrángott. Látta az eleven ifjú nőt, kinek ép testéhez nem kellenek
szépítő gyárvizek, csipke, toll, gyémánt, virágok, s a salonok sárga
lámpafénye, hogy érdekessé legyen; ki a mosolyt, szót, főhajtást s a
szemérem lépes kellemeit nem vett leczkén tanulja; kit a természet ékít,
tiszta szív vezérel, őszinte, könnyű, enyelgő modor ajánl és szerettet.
Látá a teljes kebelkét, gömbölyű kart, sima vállakat, miket nem tőn
félholttá ama saloni bágyadt fehérség; a derengő arczot, melyre pirt