Hazai rejtelmek: Regény (1. kötet) - 06

Kátay kegyosztó arczot vőn, tele szítta léggel egészséges képét, s
kifúván magából a pipaszagos szuszt, csipőre tett kézzel alkuba
ereszkedék.
– Tehát ötven pengő forintért beszállítom az urat, mondá oly hangon,
melyből vastagon kitetszék, miként szerencsének tartsa a báró, ha az
embertelen angol áron, Kátay nagyra született lovaihoz juthat.
– Hogy lehetne az? – menté tárczáját Ózugi, hisz ide Debreczen nem több
mint négy mértföld s ennyi távolságra londoni bérkocsi sem kiván
felényit.
– Tessék hát Londonból fogatot hozatni, kifizeté lacon modorban a nyakas
csapláros, beindulva az embernyuzókat remegő családtól.
– Nemes eredetére kérem, legyen keresztény ön, – esdék a trieszti
csuklyás családfő, – ne kényszerítsen itt vesztegleni a portyázó
zsiványbandák puszta hazájában. Oly rémítő kincset nincs módom fizetni,
pedig e rabló Saharában nem találni másutt szállító lovakat.
– Úgy sem adott az úr ezernyolczszáz héttől közügy s magyar czélra egy
kan poltrácskát sem, legalább ezúttal megfejem törökül, mint a német
szokta a magyar fajtájut.
– Igaztalan vádol becses csapláros úr. A győri felkeléshez fél lovat
állíték nemzeti segélyben.
– Fogja be hát most másik felét az úr a felkelési lónak s baktasson el
vele Ábrahám keblébe.
A cseh instructor reszketni kezdett a sikertelen alku folytában s késztő
sürgönyül, mély alázattal nyujta urának egy irtózatos rajzot, melyen
hortobágyi gyilkos történetek állának franczia modorban lefestve. Borzos
belényfejű betyáróriások, mázsás fokosokkal, pisztolynyárs s lándzsás
szekerczékkel foglalkoznak nő- és gyermekmészárlásban. A rajz alapterét
sötét vörösmező képezi, jelentvén a kiontatott vértengert s alatta e
szavak «Bilder aus der ungarischen Puszta.»
Noha pedig Hortobágy történeteiben évtizedek alatt sem foly egy csepp
emberi vér, ha csak valaki eret nem vágat a sok evés miatt, mégis e
szerény kép, tényjelezve a destructor riadt arczaival, eldöntő befolyást
gyakorolt a szerencsétlen báró nemzetségre, mely megszokott mindent a
cseh tudós fekete-sárga szemeivel nézni.
Ózugi kezdé magában felvetni, ha az úti pénztárban van-e még ötven pengő
forintnyi tőke? (mert a házi fő- és fiókpénztár honhagyaték nehány
csorba denárral,) de e rejlett számolás nem csekély zavarra, azon bús
fináncz-adathoz vezeté, miszerint Kátay török követeléséből nevezetes
rész hiányzik, melynek kipótlása (a bárónővel cserélt titkos kérdés és
felelet nyomán,) az összes személyzet értékéből sem remélhető.
Kátay belátólag értelmezé ez alkudozási szünet jelentését s mint
különben emberséges akaratú polgár, feltevé más árt szabni a család
részéről oly halaszthatlan fuvarnak.
– A magyar becsületre kérem tisztes korcsmáros úr, – mondá a közben
Ózugi, – ne engedje nevét ily uzsora szenvvel a rossz vélemény vermébe
dönteni. Egy lelkes magyarnak több az elismerő emlék néhány mulandó
fillérnél s én méltányolva vitéz eredetét, ősi pisztolyommal tisztelem
meg kegyét emlékül, mely a német paraszt-háborúban dicsően védte a nemes
jogokat, s vetélkedve függend a nemzetes úr fringiája mellett.
– Mi a magyar becsületet illeti, – felelt összeszedve Kátay, – dugja
vissza báró úr csábitó szavait. Nem jár az már nálunk, mint a fekete
bankó, csak gyermek játszik vele. Ily csalóka értékkel verebet foghatni,
nem polgárt. Kitelt a becsülés, bizalom ideje. Nem hindu a magyar, hogy
felfüzött csontért eszét s akaratát a németnek cserélje. Nagylelkünek is
mond bennünket szükségből. Ez csak más formába gyúrt mézesbot, melyben
altató van. Okatlan tapodók ellenében lehet-e elég nagylelkű az emberi
kebel? Ha lelkünk olyan nagy volna, mint Ábrahám kebele s köpönyegül
adnák a német világra, abból is kiharapná magát s gúnyt ütne a lyukas
ruházaton.
A baki udvarmester szeme szája elállt, nem annyira a magyar merészségen,
mely ötszáz éves germániai törzs gyümölcse ellen így felágaskodik, mint
főleg azon, hogy telnek ily eszmék alföldi kurtadolmányos szittyától,
kiken ő csupán buta s rosszakaratú betyárság typusát kereste?
– Én egyszerű magyar ember vagyok báró úr, de nem oly tömpe eszű, mint
oda fenn hiszik. Meg tudom itélni, miként nem épen helyén van egy utast
útfelen gorombán tanítni, de az úr öreg gyermek hazánk s hazájában, kire
minden jó szó felfér annyival is inkább, mivel ilyenhez fizetett szolgái
vagy házi barátok közt nem juthat. Azért csapja el magától ezt a rossz
tökfilkót, – itt a ránczos kalapú nevelőre nézett, – s vegyen okos
magyar embert, a ki fiából józan földesurat faragjon. Egy agg grófot
ismerek, ki hasát a vármegyén rendesen két székre ereszti, de azért
haltempóban pislog, mint a gatyás kortes érdekét nyirbálja, mert nem
érti, miről tanácskoznak. Hát a törvényhozás hogy ne szabna szűk
nadrágot hájas tetemére, ha hozzá nem szólhat, a kié a posztó? Azért
szólok csupán érdekekről, mert azt nem kivánom, hogy ily hitvány
lélekkel magasbra gondoljon.
Az instructor óvást tőn e betyár kifejezés ellen, kit a tökfilkó czím s
elcsapási törvényjavaslat tragice érdeklett.
– Úgy, úgy báró úr, – folytatá Kátay. – Fia már magyar földdel birand s
e fiatlan hazához több lánczok kötendik. Mi van a bárónak mit németül
szeressen? Néhány férges csont ősi sírboltjában, miken alkalmasint elég
bűnös vala a hús? vagy a füstös családi ebbőr, melynél egy
csizmadia-czímer s ekeszarv mai században jelentőbb kezd lenni?
Elbujdosnám házamból, ha benne ellenség közt laknám, pedig
kivánhatnám-e, hogy szeressenek, ha én, a minoritás, ellenségök lennék?
Azért taníttassa fiát: a nemzetet szeretni, s ha néki édes anyja a hon,
legyen ő atyja jobbágyinak, ne zsarnokbérlője, ki a halál executiójáig
ideiglenes haszonra szerződést kötött. Ki saját érdekét becsülni nem
tudja, hogyan szeretne másokat? s ki senkit nem szeret, rosszabb az
állatnál. Nem oly rossz a magyar, mint az urak világ csúfjára hitetni
akarják. Ismerem a taliánt, kucsébert és csehet. Egy népnek sem lehet
annyi hasznát venni mint nekünk, csak vezetni kell tudni. De míg idegen
érdekért áldoznak bennünket s magyar épületet másoknak rakunk fel, úgy
járunk, mint a tarpai kőműves, ki a gombtételkor vette észre, hogy nincs
lépcső a toronyba menni.
E dictióban oly lelkesen fültövig izzadt Kátay, kivált a németszó
öklözése miatt, hogy fejét kénytelen lőn megkalaptalanítni. Egyébiránt
ily hajánál fogva berángatott térítgetések nála napirenden voltak s azon
ne is csudálkozzék senki fia, vagy ha igen, adjon alkalmat az alföldön
Kátay számos képmásainak ily kitörésekre, tapasztalni fogja, miként ex
abruptó, úgy nyakon hevenyésztetik együgyű, de józan s lélekből fakadt
lemocskolásokkal, hogy a népi ébredtség jeleit még bureaucratiában nőtt
német kritikus korában sem fogja tagadhatni.
Talán tovább szónoklott volna a talpig magyar, de nem fringia-imádó
Kátay, ha a felborozott diószegi ó nedv több ital után nem vágynék. E
szent illat azonban, azaz felbuggyant szesz, atyafiságos szeretettel
óhajtozék egy pohár bor után, mely hütőben várja a meleg honfi kebelt, s
e közbejött körülmény miatt jónak látta ősi szokás szerint kurtán fogni
a hosszú vezérszót.
Míg Kátay készen lőn böfögésivel, mik egy gőzszélcső ökröndésit jóval
felűlmulták, Ózugi azalatt nyugtalanul várt a határozatra, be fog-e a
paraszt pisztolyért fuvaroztatni vagy nem? Mivel azonban az előszó
szelleméből indulva, nem sok reménye lehetett e szerencséhez,
aggodalmasan látta kisülendni a finnyás fináncz-titkot, ama nem
találtató ötven pengő forint életkérdésében. Még ahhoz egy bunkós
leczkét kelle átizzadnia, melynek idegen eleme, szokatlan eszméi, rögös
nyelvezete, puha lelkét felette szurták. Azonban minden igazságban
megvan amaz örök erő, miszerint bár sért, hat, indít, működik. Ózugi
átlátta, hogy a nyers szó nemes czélból ered, hogy ezen osztályú szív és
fő józanul s mélyebben gondolkozik kötelességiről mint ő, ki az
előkeltség jogához számítja, jobb s okosbnak lenni a közép- s alnépnél.
Huszonhárom évtől tengett a békés, bő és adótlan honban, hol jog, érdek,
élet és bátorság ingyen s önőrködés, vagy mű nélkül védetik, mint a
gyermeké szülei által. Fáradalomköltség s érdemtelen lőn osztályosává
ily alkotmányos gazdag szerencsének, törvényadó joggal bir a hazán,
melyet nem szerzett, nem véd, nem szolgál s mégis huszonhárom évből nem
jutott órája a népviszonyt, fajt, erkölcsöt, jellemet észlelni. Sőt
rossz szándékú áltan, fogult, félszeg, tudatlan informatiókra, lenézte,
megveté, gyűlölte, csürhének, vadállatok s rablóknak tartá a népet, mely
e hazát harczban és békében egyedül tartja fenn, mely kimerűlt izmain
erőszakadtáig tartja a közállomány már-már ingadozó terhét, s melynek
annyi világpéldák között nem juta békés eszébe, tágítni a népjog
lánczain! Most Kátay habár durva és torz, de elég világos tükröt tartott
arra, hogy benne saját foltjaira pillantson. «Ki saját érdekét becsülni
nem tudja, hogyan szeretne másokat? s ki senkit nem szeret, rosszabb az
állatnál.» Mennyi igaz, mennyi alázó elem fekszik ez együgyű tételben s
milyen semmi ő, kinek gondja s részvéte családküszöbén túl soha nem
terjedt. Látá körüle a pusztai népet s olvasta arczukon saját
gyalázatát. Ő távol, oktalan előitélettel, kevélyen gyülölte e fajt a
nélkül, hogy ismerte volna: most e faj előző szivélylyel, kalapemelintve
közelíté meg, segítni, résztvenni átutazásában, a nélkül, hogy őt
ismerte volna. Ő kénytelen méltánylani annak szelid, résztvevő, alázatos
jellemét, az kénytelen megvetni az ő honfiatlan, felfútt üres lelkét. A
közelség oly fordult ellentétben ismerteté meg a különböző kebelt. E
megvetett faj emberebb lehet nélkülök mint velök és a megvető osztály
semmibe dőlne ama faj nélkül! s mégis amaz szerény, alázatos, míg ő
kevély s gőgös, pedig ötven pengő forintot nem képes családnyugalmáért
kiadni. Mindez vele, rajta történik, nem könyv vagy gyülésteremben,
ingerült ellenpártja által mondatik el, a czélzást s szófulánkot nem
háríthatja másra, idegen személyt nem kereshet a feltett rajzban, hanem
az élő eset, saját tapasztaló érzeményben döfi szivébe a szégyen tőrét:…
s ugyan azért az kinoz és vérez.
Ez volt Ózugi lélekhelyzete a rövid szószünetben, melyet új mocsokkal
várt félbeszakadni.
– Azonban, Jankó! szólíts ki nyolcz lovat, s futtasd a városba ezt az
ügyefogyott bábelgyarmatot; megszólalt Kátay hetyke kocsisához, s
parancsa nyomon teljességbe ment.
– Nem kell, uram, nekem az ötven forintja, oszsza szegényeknek új
uradalmában, hogy imádkozzanak bűnös lelkeért; beszólt aztán a
szutyongatotthoz, magyar szívességből fogadja el hevert lovaimat.
A bárónő látva e boldog fordulatot, bátrabban fogott evéshez, s kezdé
eltemetni a negyedik fonatost.
A csüggedt Nyul Iczik, kárvallottkép – s térdig eredt orral bátorkodék
Ózugit instálni, engedné meg árván maradt alkalmatosságát a méltóságos
batard hátuljához kötni; s öt váltó forintot ajánlott, ha ily módon
Debreczenbe juthat.
Ózugiban felébredt a nemes iparszenv. Tetszék gyöngéd lelkének az eszme,
miszerint ingyen-fuvar mellett, még a ragyabunkó hópénzét is
megkaparíthatja, épen mint jobbágyi majdan füstpénzt fizetnek az úri
dézmára. Azért jóváhagyó kegygyel biztatta Icziket, hogy csak kösse oda.
– De nem oda Buda, vörös Jebuzeus; rákiált Kátay az engedelmes
izraelitára, s Nyul Iczik kényszerűlt szerényen visszavonulni e
végeszközétől a kani birtokának; titkosan csikorgatván fogait a dühös
csaplár ellen.
A közben kocsi elé álltak a felhámozott lovak, s fülhegyző kedélylyel
vigaszt nyerítettek a remegő családnak, mely inkább lóragadástól
félhete, mint az instructor festette betyárbandától.
– Hátra fogd a lánczost, hadd rángassa meg a csuklyás németet, mondá
egyik gulyás a lófogó kocsishoz.
– Majd tudom én, hogy kell németet hurczolni, felelt a boszankodó
kocsis, félre rántva ajkát, szurkos prémjével egyetemben.
– A kadarcsi árok közt van vagy két zökkenő, ki ne kerülje kend; tudom,
ha azokban a rudasra rácsap: meglódul az agya a henczegő svábnak;
javaslá egy itatófuvaros.
– Vagy két csavart jó lesz megeresztni, s a tengelyvégházat tágacskán
kell hagyni, hadd fitorogjon isten igazában az a bikateleltető, odaszólt
távolról a füredi ködmönös.
– A ház megett van egy rakás szőlőtőke; kössön fel kend egyet a hátulsó
keréktalpra, s minden fordulaton olyat zökkent rajta, hogy a lépe
pofozza a máját; tanácslá a juhász, ki bonczgyakorlatával készen lőn, s
konyhába emelé meztelen bárányát.
Míg a kocsis fogott, a javaslott csínyek végre lőnek hajtva. Kátay rég
bement egy pohár hűtött borra, s nem volt e garázda tréfához ellenőr. A
szakács, s ragyabunkó rég bakra iszákolák magukat egy foltos előbőrrel;
a nevelő szintugy nyakig mélyedt a hátsó nyugszékbe; s e hihetlen
vegyületű csoport nem is gondolt semmit urával, s jövővel, csak a
pillanati félelmen tehesse túl magát.
Végre hámfákhoz lőn ragasztva a nyolcz nyerítő tátos. Göndör, pirosnyakú
gubát ölte fel a kocsis, s fel akart ülni. A szakács, kinek terjedelme,
– mint magyaráztaték, – vetélkedett a bőrbe varrt erdélyi turóval, oly
violenter elfoglalá a bakot, hogy a forradt komornok is, keszegoldalt
tartózkodhaték meg; s annál kevésbbé lehete szó a kocsis
harmadikságáról.
– Le a bakról, kukta, négy akós böndőddel a ki vagy! parancsolá nyersen
a bőrös juhtúrónak, alföldi kocsisunk; s szavaihoz oly ellenállhatlan
torzképet vágott, hogy a szakács, noha egy betűt sem érte, esze nélkül
kezdé magát leoldozni a foltos bivalytokból.
– Hová ülteti kend ezt a dudaképű savókáplárt? – kérdé egyik paraszt; –
hisz úgy tele van a bikateleltető keresztben s hosszában, mint a csaplár
chinai koczája kutyamalaczokkal.
– Kössétek fel alól a nyujtóra, vagy jőjjön orra után, s taszítsa be
magát gyalog a városba, adta szedtevette, – felelé a kocsis; – én csak
nem lógatom lábom miatta a szélben.
Azalatt a kocsiban rögtöni kormánytanács tartaték, nehogy a beszállítási
népkegy, a potrohos udvari kegyencz, s illetőleg főtálnokmester miatt
megtagadtassék. Igy aztán fensőbb rendeletre, a komorna belőlre
költözék, s elfoglalván helyét a szülék közzé begyűrt ugorkaindának,
kiszellőzteté fogatlan szájöblét egy hangos ásításban, s hátralökött
fővel szunnyadáshoz fogott. Szakácsunk, vagyis az Ózugié azalatt a
borzvadászból előléptetett cseh nevelőhöz települt, s a szállás szűk
volta miatt szörnyen mocskolta szomszédját, úgy hogy a suta bölcs,
kényszerült rézpénzi termetét oldalt lapítani; ölbe fogván a ráhagyott
pindzsert, ki is zsirprémes zsebjéből a cselédkenyeret azonnal kihúzta.
A kocsis bordán kapkodá káromlott lovait, s a bikateleltető, először
éltében, neki rugaszkodék. Az instructor feje szokás szerint harangozni
kezdett, s míg a csökönösi család úti tokja belátszott, kedélyesen
lógatá magát, szakállastól együtt, napraforgó színben.
Nyul Iczik búsan lódítá szemeit a rohanva haladók után; két repedt
könyűt ejte el, mely lopott tüszőjén loccsant szét; s végkép lemondva a
kani nyájas személyéről, meg akart átkozni minden lókötőket; de eszébe
jutott, miként a kani is azok által jutott körmeire, s megigazítá
keservét azon reménynyel: «majd lopatok én magamnak jobbat a fegyverneki
pusztán.»
A parasztok soká elménczkedtek még, sértegetve éles ötletekben a
csökönösi Ózugi-családot, miknek meglehetős goromba bunkói nem irósvajas
simogatás ugyan: de csak az doboghat érte, ki egy ezred óta iskolátlan
néptől, grisetti negélyt és szenvelgést követel, német tudósok
birálatait pedig soha sem olvasott.


IX. (Várt s váratlan vendég.)
E közben nagy tért elhaladt a már két ízben látott karcsú lovag.
Körrajza már tisztán kivehető, s az esti napfényben érdekesen láttatá
magát a festői alak.
Pisze Pista mohón várta a rejtélyes lovagot, s mint pimasz védencz
szokott pártfogója közel érzetében, szilajodva kezdé túlűzni
rakonczátlan gorombaságait.
A fonatos kofát, e közelebbi események alatt, végkép elnyomta a
buzgóság. Addig szunyókált, hogy csakugyan hortyogásig vitte. A pajkos
Pista őt tűzé ki szeszélye czéljául. Lábujjhegyen mellé settenkedék a
rakott kosárnak, rögtön ellopinta egy czégérfonatost, melyen dalos
kanlegyek sütkéreztek sorban, és akkor zajt üte harsogó lármával:
«Csuda bogár,
Álmos szamár,
Veres pofa;
Büdös kofa;
Lopják a pogácsát.»
A boldogtalan csiriz-sütögető felriadt, s éktelen szemekkel nézett a
Pisze kezébe jutott zsákmányra.
– Add ide komisz sexta göde, mert úgy fejedhez teremtem a széket, hogy
palacsintává lapúl; odaszólt dühöngve, miközben saját maga alatt
zsámolya után kaparászott.
Pisze Pista egy kukkot sem felelt, hanem szétvetett lábakkal ugrált mint
a szarka, s tátott szájába dugdosta a bundaszínű tésztát, folyvást
ijesztgetve beleharapással.
A rettegő kofa fülig felmérgesült; vörös ábrázatát felfútta, hogy
rögzött ránczai kiegyenesedtek, s feje, mint egy gipszmacskáé, alá- s
felkísérte a hurczolt fonatost, mintha ki akarná nyelni rablója
markából. Aztán átkozódni akart, de orrán, száján kitörvén a harag, oly
forma hangot adott, mint a mérges pulyka, midőn öblöget. Pisze még
beljebb dugdosá a fonatost; s a hiuzképű asszonyság utána rohanna, ha
balul nem jár. A juhászparipa ugyanis, mely mellette bölcsészi non
salanszszal ácsorgott, kisértő árpabűzt érzett főkötőjén, melyből
aprómarháit szokta vendégelni, s épen akkor tekeríté nyelvére, midőn
hiúzi ugrását meg akará tenni. Főkötője a fülesnél maradt, nyakába
öntvén gubanczos ősz haját; maga pedig kosarára zuhant, sárba döntve
annak szagos rejtelmeit. A gonosz fiókcsikós Harangi bátyjához menekült,
míg a hajadon banya fonatosait mentesíté a sárpecsétektől; ki is, mert
inai gyengélkedtek ily nyúl fogásához elégnek vélte őt nyelvével
üldözni; a minthogy kissé megjuhádzva, felcsapta rozzant
konytborogatóját, s székre fészkelődvén, nyugodtan, de folyvást
szátyárla piszkot, mocskot, átkot s hurító szidalmat a «sarju betyárra.»
Mivelhogy pedig Pál lovag jól eszébe vette, miként ide érkeztében, nem
irtózott Pisze Pista, világlátott ostorán trágár rágalmakkal
méltatlankodni: tehát jónak látta, alkalmat használván, a becsületsértőt
ugyanazon megbántott ostorral kődökön suhintni. Pisze megugrott, de nem
vitézségből. Csak védpontra helyezé magát, s kirántván egy dézsa füléből
a vízhordó dorongot: «ide vele, ha van nyele» kiáltá kihivólag az
ostorosellenre; miközben ütleghez emelte hevenyészett rúdját.
Most gyors lódobogás kapta meg a fület, mi e dugábadőlt párbajt nézők
nélkül hagyá. Karcsú sárga félvér vágta szét erőteljes trappban a sarat:
fülhegyezve, tüzelő szemekkel, mint egy vidám szarvas hányva előre sugár
lábait. Szellős hátán könnyű lovagot hozott. A lovag szép és ifjú, a
huszonkettedik év dús jelentésével. Sötét haja ragyog, tömött és finom,
mint a szálahúzott selyem. Szemei nagyok és áthatók; barkója gyönge és
ifjúdad, mint zöld kalászon a haj. Ajka férfias, de vídám metszetű, s
pajkos mosolyban ül a pelyhes bajusz alatt. Vállán kihajlik a finom
nyári ing, s hószín gallérában szabadon hajlong a gömbölyű fejér nyak.
Homloka magas, méltóságos; szemöldje vékony, tiszta, s kellemes hajlású;
szemében fáradt, méla tűz, mit minden lelkesültség felgyújt és
ragyogtat: narczisz orrán sima fejér bőr; s ez kiegészíti kedves,
hódító, ellenállhatatlan tekintetét. De arczai halványak, s balról némi
törődött daganat, minő ütődéstől marad; szemeit könnyű kékes kör övedzi,
melyeket álmatlan éj s csintalan kalandok szoktak rajzolni ifjú
arczokon.
Érkeztében lobogó szemekkel nézett szét nyergéből s némi kedvetlenség
lepé meg arczait, mintha nem találná, kit tekintete keres. S mily csodás
ellentét! A vágytalan, közönyös pusztanép, mely a Poltrás esete, s
minden kölönösség iránt érzéketlen marad: a lovag jöttével mintegy
villanyosan lőn érdekelve. Öröm s üdvözlet ült mindenik szemében. A
füredi ködmönös, Csonka kondás, Dudás juhász, Harangi, a kócsaghozó
gulyás, Pisze Pista s minden ismerőse, – e sajátságos nép – körébe
futott; őszinte, önzetlen «isten jó nap» mondva; Bél főzőpapnéja, az
izzadt szakácsné, kijött konyhájából, s a folyosón kolbász-felhő alatt
hódolva üdvözlé; Kátay cselédi süvegvéve sugtak egymásnak örömet, s maga
a nyakas, de közönséges gazda, engedve e mágnesi hatálynak, megbillenté
fején félselyem kalapját.
S a szép kalandor, ki e hódolathoz szokatlan néposztályon így uralgni
tud, a várt Lajos úrfi.
Most leszáll a habhányó paripáról, látni hagyva szálas keleti termetét,
melyen kellem és erő gazdagon forrt össze. Csontjai épek; izmai teltek;
vállban erős; derékban karcsú; tartása nemes; lába kisded; léptei
könnyűk; mozdulata kecses: egy új Alcibiad. A lenéző nyugoti csodálva
kérdené: hol jár ennyi kellem, oly távolban a századmíveltségtől? vérünk
felel: a keleti fajban.
Lajos vékony dolmánykát viselt nyári szőrszövetből. Czombjain hűvös
fehér nadrág; s fején flórenczi rizskalap széles fekete bársonynyal. Bal
karja nyakába kötve, crocren kendőben függ, mi okból jobb kézzel tartá
jöttében a kantárt. Módja, s túlcsinos ruhái elárulák, mikép szépségére
hiú; tetszni vágy; s nagyon tud öltözni. Jóizlésű szemeknek keresettség
látszik külsejében; ez csak ifjú túlzás, hihetőn elmarad, kivált ha a
főváros hizelgő szabói komolyabb ízléshez akarnák szoktatni.
Pisze Pista átvevé a lenyergelt paripát, mert Lajos lovász nélkül jött.
Piszkos kurta karja alig érte fel a magas ló állát, de ő betanult
modorral ragadt a zablába; üstökén jót rántott, szemeit kitörlé, s
kényesen jártatá a szikkadtabb helyen, míg a nemes állat kifáradtan
engedve át nyakát a vezető kantárnak, vontatott léptekkel mendegélt
nyomába.
– Adj isten a mi nincs, köszönté népszerűen Lajos együtt és egyszerre az
egész társaságot, s oly őszinte arczot nyita rájok körül, hogy
mindenikben nőtt a fesztelen bizalom.
– Talán nem is halásztatunk, hogy későn érkezém? – kérdé közeledve a
mogorva Kátayt; s kihúzván zsebéből egy vékony spiegelkopfot remekelt
szárban, – nézze bátyám,[39] mi szép rabszárra tettem szert, mióta nem
láttam; folytatá be sem várva lassú feleletét, s átnyujtá becses
tulajdonát megtekintés végett.
A mű két bakaraszos puszpánszár, czikkelyekre osztva, metszett
czirádákkal; közein magános alakok, vagy népes csoportok gyönyörű
hibátlan rajzokban, történet vagy honi költők műveiből. Itt Mátyás
választása, s Szilágyi Erzsébet; ott Dobozy futása, lóról függő nővel;
amott a vénhedt szűz Dorottya kisasszony; alább László s Róza története
Kisfaludy szerint; s több érzékeny darabok, leginkább Csokonai után;
mert a nép örömest látja költője alakjait rajzban. Ő az egyetlen alföldi
népköltő, ki nálok születve, köztök velek élve, igaz magyar szív- s
vegyetlen honi képzettséggel nőtt fel; ki a népet nem könyvből vagy
látcsövön ismerte; kinél annak érzelmei nem külső tanulmány, hanem
benszülött tulajdon; ki a népérdeket, bút, kedvet, negélyt, gúnyt,
ömlengést, szeszélyt, fájdalmat szivében gyakorlá; ki a nép gazdag,
kecses, könnyű, termékeny nyelvét életben beszélte; ki mindezen eredeti
kincset, alkotó ész, felfogó lélek, mély érzemény, s meleg kebel,
röviden a költői hivatás teremtő ihletével, népszerűn, tiszta erőben,
csintalanul bár, de saját beljegyében, minden ragály nélkül, tudta
visszaadni; kiben a nép önmagára ismert, s önnyelvét csudálta. És a
költő népe lelkében él. E nép ugyan nem tud olvasni, mert nemzete nem
taníttatá, de érezni igen; és az édes dal firól-fira száll, mint
szálltak Ossián éneki. Sok nem tudja nevét, kitől a dal eredt: de
ráismer a versben önmaga szivére, s ha bár névszerint feledve lenne
Csokonai: lelke, míg magyar lesz, él a nép lelkében.
A pipaszár rajzai oly tökélylyel voltak az ujjnyi vastag hengerbe
kimetszve, s az alá vésett versek, oly szabályos betűkkel, hogy a pórkéz
műve London mesterét meglepné.
– Nemde igen jeles mű ez a Dorottya, a mint székestől lezuhan, a vivő
leányok Oporhoz rohanván? kérdé Lajos a szemlélő Kátayt, ki fejét
hátrarántva, s a szárt messzebb tartva, összevont pillákkal vizsgálta a
művet.
– Valóban szakasztott olyan mint Vitéz megteremté; – válaszolt Kátay, –
de legény is volt Mihály a nadrágban; nincs a magyaroknak több oly
poetája.
– Művein feltűnik a független szellem, mely életeseményeit többnyire
okozta.
– A sógorom épen akkor járt a poetába,[40] hogy ő præceptor volt.
Koporsózártáig mindig emlegeté, mily boldogság vala alatta tanulni. Az
iskola helyett aló az erdőre; rágyújtottak amúgy törökösen; s elkezdett
mesélni az öreg istenek dévajkodásairól. A kamasz korhelyek úgy törtek
utána, mint borjú a tőgyire; persze Júnó bűze felüté orrukat, kivált
hogy ily leczkén néha kortyoltak is. Senki tanítványa úgy nem tudott
soha, mégis a szamarak kibillenték szegényt.
– Az úgy volt s marad is. Lángész szeszélyeit közelme nem bírja
felfogni. A járomvonó barom csak kerékvágás közt ténfereg, s irigyli a
szabad ló szökéseit. A hasonlat otromba, de igaz.
– De’sz uram, fittyet hányt ő a vaskalaposoknak; tette a mit, mikor, s
mint kedve tartotta; sőt egész világot csak félválról vette; ha urakhoz
ment is, nem nyalta ki magát. Idegen emberrel meg nem társalkodék. Ha
összejött vele amúgy nolle velle, fél órában sem szólt vele egy fél
bakmát.
– De választotti közt elmés, vidám, ötletes, gyakran kicsapongó.
Fellelkesíté bú- vagy tompultságban; s habár viselete nyilt, szabad, s
néha féktelen lőn kedv között: de rendkívül szerény s kímélő volt mások
irányában.
– Kivéve, ha község előtt állt szószékre; mert akkor ugyan kilátszott
szeméből, hogy rátartja magát.
– Az, önbecsérzet volt; eredendő erők született sajátja. Szolgalelkű
szokott hunyászkodni.
– Szép szár biz ez uram, azt meg kell vallani, folytatá a zölddolmányos
csaplár, miközben Lajosnak kezébe adá azt; Horog derekasan rajta hagyta
keze szennyét.[41]
– Valóban remekelt. De mennyivel pompásb mű vala, mit Ferencz
királyunknak ajándékul küldött.
– Hja uram, annál szebbet egész rabságában nem metszett; pedig most
másodszor ül bankócsinálásért.
– S minő egyszerűség egész művészete. Tollkéssel teszi fel gyéren a
körrajzot, ugyanazzal karczolgatja a hajszálfinom művet, s pipamocsokkal
befeni a kész metszvényt.
– Pedig jobb kezén nincs használható ujja; a balon is csak három.[42]
– Kedves szerzeményem, mondhatom, e rabszár, megjegyzé Lajos, mint
minden alföldi készítmény, mi sajátsággal bir, s önnemében jeles.
– Nem is jut eszembe, hogy pipát láttam volna még eddig szájában.
– Szivarozni szoktam; de e szár kedveért hébe-hóba szívok egy pipa
kóspallagit. Úgy úgy, töltse meg kend Harangi Pál gazda, mert a kezem
miatt nem bánhatok vele; mondá nyujtva gyöngyzacskóját Pál lovaghoz, ki
a második kupától már szépen neki lelkesült, kihevervén Pisze Pista
bántalmait. Lajos szava, tárgya, modora, keresett eszköznek látszék
bizonyos feszültség enyhítése végett, mely a házi gazda arczán vészjósló
jelemmel árulá el magát. Erőltetett párbeszéde közben, tűrhetlenül
tekinte többször szét az izgatott ifjú. Ő kétségkívül valakit keres, ki
nincs jelen, kit ő látni vágy. Tehát népszerűség, pusztai élvek,
kegyosztás, s parasztok szerelme; tán mind költött regény, álszín és
szemfényvesztés, mik alatt önérdek ravasz üzlete rejlik? nyiltszív és
bőkezűség tán hamis váltók nála, miknek uzsoráin tiltott örömöket vált
be? s a nép szava, mely őt üdvözli, téved és vétkezik?
– Mi lelte bal karját? talán a Luna hányta le, hogy foga is dagadt?
kérdezé Kátay közelről vizsgálva arcza daganatát.
Lajos megzavarodék s elpirult; de hirtelen rendbe szedve magát, – egy
kútágasnak vitt, túl a Látóképen, felelt, a kérdést elütni akarólag,
maga sem elégedvén meg rögtönzött ötletével, mit azonban Kátay annál
hihetőbbnek talált, mivel véleménye szerint, Lajos, karkötése végett
vetkezteté ki nyakát kendőjéből.
Harangi azalatt saját pipáját is megtömé az idegen vagyonból, még pedig
oly otromba telhetlenséggel, hogy a sanczos makra oldala kilyukadt;
minek következtében, hat súlyos évi szolgálata után, rézsapkája, mely
neveztetik kupaknak, vörös fejéről lehuzatván, im e rangjele nélkül
nyugalmaztatott, ha ugyan egy korcsma szemetjén lakhatik nyugalom.
– Dehogy nem; ki is van már vetve a háló, mondá a közben Harangi a
rábámult Lajosnak, felelőleg a félóra előtt tett kérdésre, melyet az már
rég el is felejtett.
– Vagy úgy, alig értem, halászatról beszél, viszonzá Lajos, miután