Hazai rejtelmek: Regény (1. kötet) - 01

MAGYAR REGÉNYIRÓK
KÉPES KIADÁSA
Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja
MIKSZÁTH KÁLMÁN
8. KÖTET
HAZAI REJTELMEK
Irta
KUTHY LAJOS
I.
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1906
[Illustration]
HAZAI REJTELMEK
REGÉNY
IRTA
KUTHY LAJOS
ELSŐ KÖTET
PATAKY LÁSZLÓ RAJZAIVAL
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1906
_Minden jog fentartva._
Franklin-Társulat nyomdája.


KUTHY LAJOS.
1813–1864.
A debreczeni öreg kollegiumban, 1832-ben, az öreg diákok közt feltünt
filigrán, finom termetével, előkelő magatartásával és urias modorával
Kuthy Lajos, az érmihályfalvi kálvinista papnak, nagytiszteletű Kuthy
Sándor uramnak a fia, a ki úgy festett külső hüvely tekintetében, mint
valamely négylovas bihari familia sarja.
Belsejére nézve még szinte jobban: élénk szellemű, poetikus lelkű,
distingvált műveltségű ifjú vala, ki a bölcselkedés mesterségét
tanulván, a múzsák társaságát is kedvelé, több novellát és versezetet
irván az Önképző Körben a derék Péczely professor vezetése alatt.
Bizonyára kiváló pap, sőt superintendens lett volna belőle idővel,
szelid, békés nyáj fölött, ha egy látszólag apró esemény ki nem zavarja
a keréknyomból s bele nem taszítja egy másik keréknyomba, mely
tragikumba vezeti.
Egy Farkas János nevű jó pajtása megverte a felügyelőjét, a tanári kar
kicsapta az iskolából. Az itéletet Farkas jó barátai igazságtalannak
találták s ennek kifejezéséűl vele együtt eltávoztak az intézetből,
köztük Kuthy is.
Búcsut mondván ezzel a papi pályának is, mint nevelő Nagyváradra került
az Olasz-családhoz, itt egyszersmind a jogot hallgatta és minthogy
különösen vonzó és lebilincselő volt a modora, csakhamar meg tudta magát
kedveltetni a megyei urakkal, a kik behozták megyei aljegyzőnek.
Most már megint szép pálya nyilt volna előtte, de megint közbejött –
Farkas János. Az egykori kicsapott diák levelezett vele Pozsonyból s
rajzolta eléje az országgyűlési élet csábító képeit, (maga Farkas akkor
Kossuthnál irnok s lapexpeditor volt). Kuthy ellenállhatatlan vágyat
érzett ilyen mozgalmas élet iránt s mintha csak diktálna a sorsnak, az
egyik biharmegyei követ fölvitte őt magával patvaristájának.
Itt következett aztán a gyöngyélet, Kuthynak való, ki ellent nem állhat
a vágynak: mindig a kirakatban lenni. Az országgyűlési ifjúság ez idő
szerint szinte többet nyomott, mint a dieta, Kossuth Lajos pedig majdnem
annyit maga, mint a kettő együtt. Kuthy itt is felszínen maradt, Lovassy
László, az ifjúság vezérének oldalán szerepet játszott, a Kossuth
hirlapjába is irogatott, úgy hogy mikor az országgyűlést 1837-ben
feloszlatták s Lovassyt elfogták, Kuthyt se hagyta nyugton a hatalom;
otthon az apja házánál lánczra verték s úgy vitték Budára a
József-kaszárnyába, hol öt hónapig ült nyirkos tömlöczben.
Soha jellegzetesebben pálya nem indult. Ime egy ember, a ki a
barrikádokon fog meghalni!
A biróság sok zaklatás után fölmentette, csak arra irányult a törekvése,
hogy kenyérhez ne jusson, (ilyen kormányzást is csak az osztrák találhat
ki) s eltiltá az ügyvédi vizsga letételétől. Véges eszű birái azt
hitték, hogy hivatásától vonják el, pedig épen a felé hömpölygették. Az
öt hónapi magány és elmélkedés megtermékenyíté. Nem kellett már neki
csak egy lökés, hogy hivatásához jusson. Ez is megjött s ez is
szerencsétlenség alakjában. Megszabadulása után Nagyváradra ment vissza,
hol tárt karokkal fogadták ismerősei s mint «sokat szenvedett embert»
(ez volt akkoriban a legnagyobb czím) ujra megválasztották megyei
aljegyzőnek. Ugyanekkor kezdett szövődni harmatos szerelmi viszonya az
alispán leányával, a szép Thurzó Jettával, ki váratlanul meghalt. Ez a
fájdalom kellett még neki. Isten ilyeneken neveli poétáit.
Kuthy írogatni kezdett s örült, mikor őt az erdélyi ellenzék Kolozsvárra
lapszerkesztőnek hítta meg. Ebből az állásból távozva, az erdélyi
országgyűlés feloszlatása miatt, 1838-ban, Pestre ment s itt még egyszer
megpróbálta ügyvéddé lenni, de most se engedték. Hat évvel később végre
megkapta az engedélyt, de már akkor rá se gondolt többé, ünnepelt író
volt már akkor, sajkáját kedvező szelek röpítették a dicsőség, hírnév
felé.
Főkép a novellairás terén ért el jelentős sikert. Az Athenæumban, a
korszak legkitünőbb folyóiratában lépett fel s rohammal vette be magát a
közönség kegyeibe. Jókai még akkor kezdő író lévén, Kuthy nimbusza
hova-tovább az Eötvös Józsefével vetekedett. Az ő kézirataikat ívenként
száz forintjával fizették a kiadók.
De mily csillogó szerep jutott még ezenfelül a dicsvágyó ifjúnak az
ekkor még kicsiny Pesten! Ő volt szép alakjával, finom modorával,
izléses öltözékeivel az első gavallér, vagy mint akkor mondták, az első
«arszlán». Az arisztokrata szalonok kedvencze, asszonyok bálványa,
férfiak irígységének tárgya. Jókai «az irodalom grófjának» nevezte.
Sem előtte, sem utána nem élt meg író mesterségéből hasonló fényben. Öt,
pompával berendezett szobából álló lakást tartott a Szarka-utczai
Forray-házban, titkárja volt, a ki levelezéseit vitte, czifra huszár,
harisnyás komornyik ácsorgott az előszobájában. 1839-ben megnősült, egy
szép komáromi leányt, Kalicza Jankát, vett nőül, de ez a házasság
szerencsétlen volt, s hamar vége lett, mint a permeteg esőnek. Elváltak
s Kuthy megint visszatért a társaságokba, virágról virágra szállt,
titkárja volt Batthyány Lajos grófnak, onnan fizetést is húzott,
grófnékat tanított magyarul, nem fizetésért, flirtből,
párbajsegédkezett, mozgalmakat szervezett, pezsgős estélyeket adott
barátainak a lakásán s nemcsak novella- és regénymeséket gondolt ki
magányos óráiban, hanem új kabáthajtókákat, nyakkendő megkötéseket, mert
a divat utána igazodott. Tagja az Akadémiának, a Kisfaludy-Társaságnak s
otthon van minden körben, még a nádorispán szűkkörű vasárnapi estélyeire
is hivatalos.
Hanem ehhez az életmódhoz nem a Hippokrene forrása kellett volna, inkább
egy petroleumforrás s egy aranybánya. Már 1845-ben egymást érik a
foglalások a Kuthy lakásán. Semmit se használ, hogy a főrangú hölgyek
összebeszélnek, megveszik a butorait árverésen és visszaajándékozzák
neki. Ez csak egyszer volt. Az a hatezer forint is csak pillanatnyi
könnyebbülés, a mit a _Hazai rejtelmek_ hoz. Pedig hatezer forint
fejedelmi összeg egy regényért!
A _Hazai rejtelmek_ körülbelül a legjobb munkája Kuthynak. Nem
közönséges tehetség lép ki elénk e könyvből. Mély megfigyelője a
természetnek és páratlan leíró. A nyelve dagályos ugyan s emlékeztet
valamely gazdag ősterületre, hol buján nő fű, dudva, virág s melyet
szinte járhatatlanná fonnak az indák. A dialogok nem természetesek, az
emberek se hús se vér; «csinálmány» ez mind, de mekkora erővel és
tehetséggel!
Novelláiban hajhászsza a borzalmast, a hajmeresztőt és a csattanós
jeleneteket. Sue a mintaképe. De alakjait szívesen veszi a magyar
történelemből, mely teljesen kiaknázatlanul hever még. Leginkább nőket
szeret rajzolni. Csupa Illavára való példányokat.
Anyagi bajai közt valóságos enyhületül üt be az 1848-iki mozgalom, a
mikor nem volt többé se alperes, se felperes, mert egy nagyobb pert
kellett eligazítani. Az első miniszteriumban a miniszterelnöki iroda
igazgatója lett. Később pedig Szemere mellett mint belügyminiszteri
osztálytanácsos működött s elkisérte a kormányt Debreczenbe is.
A katasztrófa után szomorú élet következett. Nem maradt egyebe, csak a
tolla, de az bizony vékony szerszám lett most, és a hitelezői, a kiken
semmit sem szelidített a nemzeti gyász. Egy darabig bujkált itt-amott,
míg csak meg nem unta a koplalást, a nomád életet s eljött Pestre, hogy
magát följelentse.
De a polgári törvényszék fölmentette. S ez a szerencséje volt az ő
szomorú végzete. Inkább küldték volna Kuffsteinba vagy Olmützbe a
kazamatákba.
Sajnos, a sors rosszabbat szánt neki.
Egy kis szobácskában tengődött Budán, éjjel-nappal írt, de novelláit már
nem fizették jól, mert a közönség részint megfogyott, részint más
kedvenczei támadtak. A bécsi kormány egy Hugó Károly nevű ujságírót
bízott meg 1853-ban azzal a küldetéssel, hogy az írókat
hivatal-vállalásra birja. Senki se ragadt lépen, csak Kuthy Lajos. A
szürke kis alakok, az éhenkórászok, a bohémek mind visszautasították, de
ő, «az irodalom grófja» beugrott, mert nem tudott szegény lenni.
S ezzel azután alaposan el volt temetve, sokkal jobban, mint lett volna
az olmützi kazamatákban. Barátjai, ismerősei kerülték s ő is menekült
előlük, mert büszke lélek volt alapjában; új barátjai nem támadtak. A
lapok hasábjai bezáródtak előtte ép úgy, mint a közönség szive. Az író
nem élt többé.
Le volt taszítva az Olympusról, mert nem tanult meg egyet, a mire magyar
írónak mindenekelőtt el kell készülnie: nem tudott szegény lenni.
Mint hivatalnok azonban fokról-fokra előlépett, de ez már csak olyan
volt, mint mikor a halottnak a koporsóban haja vagy körme nő.
Fizikailag 1864-ben mint nyugdíjazott megyefőnök halt meg Nagyváradon 51
éves korában (1813-ban született Érmihályfalván, Biharban); meg nem
siratva, részvét nélkül, alig néhány ember által kisérve vitte ki egy
szegényes halottas kocsi ugyanabba a temetőbe, a hol a szép Thurzó Jetta
porladozik, álmodozik vőlegényének, a merész forradalmárnak
viszontagságos küzdelmeiről a császári hatalom és önkény ellen.
_Mikszáth Kálmán._



HAZAI REJTELMEK
_Első kiadása megjelent 1846–1847-ben._


I. (Hortobágy.)
Túl a rónát lepő öntéseken angol ló látszik nyargalni. Hátán karcsú
lovagot repít, kinek körrajzát összeolvasztja a távolság.
Hortobágyot özön borítá. A Tisza-Füred és Nánás felől kiöntött, a
Hortobágy folyam feldagadt, a pusztai tavak megnőttek, káka és nád
közepén felül, s a hortobágyi csárda mint egy félemlett Ninive állt a
szennyes tenger között. Az ó-testamentomi szűzvizen isten lelke járt,
itt döglött marhák, kósza tutajok, czibált szénakazlak, s megmosdatott
utczák minden szemetje uszkált a habtalan síkon, melyre bőségben teríte
nádpelyhet a büzhödt szellő.
Néhol zöld oázok szorultak szigetül az öntések közé, miken ló, birka,
szarvasbarom, ember s juhászkutyák éltek szoros közelben, remegve az
inség főfokát, mely a koppadt gyepen, a nem szabadítás bizonyos hitében
rájok várt. Két dereglye ugyan szépen kimenthetné, de a deszkák
önmagokat nem szülik hajóvá, s miért fáradna a magyar óvszerért
veszélyek előtt, holott veszély alatt sincs kedve azt tenni?!
A tulkok szomorúan állongtak gyökig legelt szigetek szélein, s mit
máskor nem, érzékeny szemet emeltek az égre, tán egy titkos ösztön
elősejtésével, míg a rezgő víz eltorzítá nyurgult árnyaikon a nem őket
illető arczkifejezést.
Egy ily kisded világra szilaj farkas szorult. Tiz naptól törekvék
megszökni a menhely börtönéből, mely szabadságát vevé el, hogy életét
megtartsa. Most fáradtan fekszik, de hunyorgó szemhéja alól kivillog a
düh és éhség zöld ragyogványa. Körében hantokra hasgatva a felkörmölt
gyep, s itt-ott friss porhanyó föld, mint hangyaboly, vagy finom
vakandturás, miket mérgében kapart a szokatlan fogoly. E hányások közein
agg kan csontváza van szórva tördelt darabokban, melyet szerelmi
kalandban lepett az áradás, s vész óráin a ragadozó martaléka lőn. E
csontokra nem lehet ismerni, bordák és gerincz szerte marczongva,
koponyája s magok a legkeményebb sódarcsontok keresztkasul őrve a
mardosás mély karczaival. Csak az állkapczában egy csonka vén agyar
mutatja, hogy a zsákmány, csatához szokott kan vala. Most felkél a szép
vad hűtelen nyugtából, mely éhségét nem csillapítá. Hosszat nyujtózik
kiöltött nyelvvel, s hirtelen felszökik egy öl magasba. Visszaestében
kiharap a földből egy darab hantot; majd kiköpve azt, fájdalmasan nyalja
mély sebét, melyet a küzdő kan czombján hasított. Eleven húsig nyalja a
sebet, mígnem vér serked rajta, és kínosan ordít a közben, mely
mértföldekig hallik a néma víz felett. Azonban éhsége vadabb mint a
fájdalom. Megrohanja a vázmaradványokat. Foga csattog mint az edzett
aczél, ínye vérzik, s egy két töredéket elnyel az éles csontokból. Majd
az állkapczát ragadja fogai közé, s fület hegyezve ügetni kezd,
megcsalva önmagát az emészthetlen zsákmánynyal. De a sziget szűk, nem
adhat tért a haragban futónak. Keskeny körben üget a vízszegélyeken,
mint egy iskolába kényszerített ló. Dühe nő, s tért keres. Megáll,
gerinczén borzad az ordas szőr, éles szemekkel benézi a látkört, de
annak roppant területe csak víz és ég. Látja, nincs menedék, még egyszer
belemar a száraz állkapczába, de az agyar ágya nem enged. Bőszülten
rázza oldalt és fel s alá, aztán messze veti magától, keresztül ordítja
a vizi pusztát, s szilaj szökések közt szaglálja a földet. Rugni s
kaparni kezd rövid szünetre egy friss hányást. Szemei zöldveres tüzet
lövelnek az alatt, s csattogva kapkod a legyek után, mik a bűzös
csontokat megdongják. Végre győzött a természeti ösztön, megszelídült az
éhség hatalmára, s foghegyen, finnyás nyámmogással enni kezdi a nyers
földet, mely nála rendesen az éhhalál végmenedéke.
Az alatt a látkör alján felhők ütik fel rohanó fejöket tömött kerek
gomlyokban, miket hamar hasábokra oszt s ujra szétterít a nyugoti szél.
Erős, kövér cseppeket szakaszt le, s hulló terheikkel megragyásítja a
sima vizeket. Távol lárma kél a határon, roppant sereg vadlúd repül igen
alant, nádast keresve a vész előtt. Kisértő hangjokat hallja az éhes
ragadozó. Oly közel, s hallatlan bőségben vonulnak felette, oly
étvágyköltőleg látja elnyúlni a jóizű nyakat, melyet csak puha tollazat
véd, s szép ifju czombokat, mig a ludak röptében feléje függenek. Tátott
torokkal ugrándozik a kecses lények után, nyelvéről lecseppen az étvágy
nedve, csak fél öllel tudna följebb ugrani, övé a boldogság. Hiába, az
ostoba libák nem tartják szerencsének torkába búvni, s csupa
tiszteletből a körmös kalandorhoz, felcsapnak magasra biztosb vidékekbe.
Most a fergeteg nő, a szél dühe szétömlik a vízterén, s féloldalra dönti
a megeredt záport, mely, mint vízsodronyból rakott zuhatag, szakadt le.
A mén nyerít, a tehenek bőgnek, s a juhnyáj mint egy nyomott nép, sír az
apró szigeteken. A vész Körmösig hozza a szájízköltő hangot. Mennyi
kövér falat, mily úri különféleség, kivált az alázatos juhok, melyek sem
rugni, sem öklelni nem tudnak! hozzá mily horpasztó éhség, s mégis neki
goromba földet kell nyelnie minden zsír nélkül! Hajh! ezt tűrni, ennyi
csábításra stoicusnak lenni nem lehet. Ő szabadnak születék, hogy
ragadozhasson. Beszökik a vízbe, hogy rohanjon az áruló hang felé. De a
víz mély, s messze, messze tart. Egy ösztön szól benne, mit az állat is
ért, az úgynevezett életi. «Szigetemen világos hogy élek, gondolá, vagy
gondolhatá magában, mert érzem, hogy éhezem. E víz itt a sírverem,
mihelyst elnyelem, vagy magam elnyeletem. Sírontúl ugyan nyájas örömre
hí birka- s tulokbőgés, de ki tudja, nem fognám-e örökre sírban hagyni
becses fogaimat, hogy ne legyen mivel harapni a túlélet pecsenyéjébe.
Azért jobb lesz visszaragaszkodnom, annyival inkább, mert ez a disznó
jég szörnyen püföl.» Körmösdeák alkalmasint ilyesmiken jártatá agyát,
mert a gyepre csakugyan visszaszállásolt. Még egy pár próbát tőn a bőgő
áldozatok felé, de étvágyán kifogott az életé, s mérges nyifogás közt
sérült oldalára fekvék, hogy sebét ne verhesse a kavicsnyi jég. Orrát
verhenyes szügyébe vágta, félig húnyt szemhéján felborzolá a szőrt, s
akkor jajdult fel egy-egy oldalkapással, ha szemen vagy fültövön üté egy
jégtojás.
A pusztai vész folyvást nőtt. A fehérhasú felhők mint könnyű habok
merültek egymásba, s itt-ott földig ereszték kesely farkaikat. A szél
ákászgalyakat hurczolt a záporban, miket mérföldekből rabolt, a jég
sűrün omlott, mintha termett fa gyümölcsét erőszak rázná le, s a sík
vizet felverte, hasonlóul a forró olajhoz, mely habzik és bugyog a
szörnyű tűz felett.
Egy vészbetört szent ének hangzott s oszlék fel erőtlenül a vad
morajban, s utána egykedvűn zúgott ég és víz. A szél visszakanyarult, s
ujra megjelent a kétség szózatja. Gyönge női hang éneklé buzgón a
zsoltár sorait:
Haragodnak nagy voltában,
Ne feddj meg uram engem.
Csattogó dördület válaszolt, mely megrendíté a földet Kardszagtól
Ohatig. A táj rémsötét lőn, az elemharcz tetőpontig jutott. A széltorlat
bömbölt, örvénynyé kavarva a záport, s csattogtatva az összevert jeget.
A lázadó állatok torz haragban bőgtek a viharzenéhez, míg vészharangokat
vert félre a kapkodó szélroham, távol falvaktól ragadozva el a harapdált
hangot. A szent zsoltár, tört énekben töredezett elő e vad lázadás közt:
Busúlt gerjedezésedben
Ne büntess meg istenem!
Irtóztatos villám harsant el. Egy pillanatra bevilágitá a láthatárt, s
messze fenékszínen megmutatá az istenben bizót. Térdelő paraszthölgy
látszék a víz között két ölnyi szárazon. Keblét és karjait kisdedére
hajtá, hogy elfedje az úr haragjától. Rajta semmi öltöny, mind
csecsemőjét védi az, kinek az áthütő nedv szörnyű halált hozhat. Gazdag
barna haját lebontá, sátorúl terítni hideg vállaira. Szemében rémület és
éhség, arcza elkékedt a csapkodó vésztől, s rajta vérgyöngyök mosódnak
el, hajadon fejéről a jég sebeiből serkedők. Maga tépett sírkereszt,
haja gyászlobogó. Ajkán szent ének töredezik fel, erőtlenül éhsége miatt
s elverve a haragos széltől. Buzgó hit, vértanúi remény éled lelkében
isten mentő irgalmáért, de a test roskad, s nem bir hitelt biztosítni a
vallás szavának. Felette, magasban ég a kergető villám, vörös világgal
gyujtva a vihart. E fényvonal körében ragyog a fehér jég mint bő ezüst,
a villámtér betelve mennyei derüvel, alant porrátört zápor s nedügőz
képez ködfelhőt, s benne a fény alatt mint mater dolorosa térdel az
ájtatos nő. Felséges rafaeli kép.
Két óra mulva kiderült. A lég megelevenűle, a nap szétönté meleg
szerelmét, lanyhán szárogatva a fürdött természetet, s egy tenyérnyi
felhő sem foltozá a mennyet.
Hófehéren ragyogott ki tőből az ujvárosi templom, s itt-ott fényesen
csillant meg a rézkakas egy-két messze tornyon, vagy falu nyelén, mint a
csikós mondja. Millió szárnyassal népesült meg a lég, a vizi zsákmányok
ismét nyugton usztak a mocskos oczeánon, s a falvak harangja isten
igazában hirdette az alkonyt.
A parasztnő lesimítá a vérében festett hideg vízgyöngyöket, s törlő
kezeiből kimerüle képén a nyomorrajz, melynek színeit eddig könyű,
vérveríték, s a csapkodó zápor kivenni nem hagyák.
Kedves ifjú kép, mig éhség és rémület be nem roskaszták, most kisértő
dúlt ábra, mely senyvesztő sír fogai közül látszik kikelni, hogy magát s
az élőket üldözze.
Ajka fakó, arczbőre kékedő és száraz, szemalja szederjes, s medrében
üveg lencsékké látszanak merevülni a beesett szemek, mikre a sovány
szemöldcsont komor árnyat vet.
Gyermekét tapintja, ha él-e? s meleg sóhaját a reszkető kisded keblébe
leheli, hogy megtartsa a szabadítás örömeig, mit isten próbája után
kegyesen remél.
Egy máztalan edényt sóvárgva forgat, nincs-e még oldalán némi maradvány,
de a tápot már napok előtt végkép levakará arról.
Hajából kifacsará az esőt, s olvadó jegeket, gyermekét megenyhíté
anyacsókjaival, s a róna látkörén védkar után vigyáz.


II. (A csikós.)
A meggyesi csárda irányában hosszúkás vonal tűnt fel a vizen, mely gyors
haladtával folyvást hízni látszék. Egy csikós csáklyázott keskeny
lélekvesztőn. Fején báránysipka zsírprémmel, s bokrétául rézkupakos
makrapipát visel, melynek oldalát még taval átverte a bűzös
dohánymocsok. Benne kétkrajczáros debreczeni szár, jóformán kurtább a
pipánál, s rajta választóvízzel liliomszál s tízorrú emberek czifrázva
megismerhetlenül. A haj nem ragyog úgy Andaluziában mint tarkóján,
kivált most csepeg a hájlétől, s rezes nyakát szépen kifényesíti, melyen
még soha sem volt nyakravaló. Ingkorcza csak nyaktövig ér, mint a római
tunica, hasát félig fedve sárga vásznával, de inas karjain pazérolva
lobog a borjúszáju ingujj. Távolról azt hinné az ember, piros csizmát
visel, úgy elsüté szárait szél és nap. Szemöldje kiáll, mint a házeresz,
s bozontos szőre aláfügg a hamis szemekre, mik gyorsabban járnak a
zsebóra ketyegőjénél. Homlokát függőleges redők osztják szét, de nem
szenvedés vagy bölcselet redői. Gyakran kell néznie az eleven nap ellen,
ha tévedt csikaját keresi, vagy enni való után vigyáz, s ilyenkor sohsem
teszi kezét ernyőül szemére, mint asszonyaik szokták. A tisztes ránczok
efféle szemlék bélyege homlokán. Szíjkorbácsa vállszalagúl van mellén
keresztül hurkolva, melynek fonása apróbb a kigyópikkelynél, s nehéz és
sujtós mint a sodrony. Különben arczfénye megközelíti a kordoványt, örök
izzadástól keze sötétpiros, s tíz kerek körmei rendkívül hasonlítnak
ugyanannyi pecsétostyához.
Ha ladikján egyet egyet taszít, kidugja zömök nyakát lapoczkái közül,
összehúzza prémes szempilláit, miközben orrát szépen ránczba szedi, s
egyet néz a vízlepte határon, hol kedvező időkben annyi toklyót s
malaczot elorzott. Kezében oly ügyesen forog a csáklya, mintha műtánczos
tréfálna egyenrudjával, s a lélekvesztőt oly ügyesen kormányozza odább,
mint a gyepen kantártalan lovát, pedig egy törökcsónak kormánya nem
bajosabb mint az övé.
Távol, a repülő szárnyasok hézagán, valami látszik vizszínt mozogni.
Más, legfeljebb bólintó bogácsvirágnak gyanítná, ő már látja a
pirostarka kendőt, melyet felé ráznak. Néhány lökésre megismeri, hogy
nő, néhányra ismét, hogy saját menye, ki szabadítást vár. Most vége a
tekintgetésnek, csáklyája gyorsan és nagyokat lök, a sajka repül, mint a
parti fecske, ő siet, siet épen úgy, mintha idegen ürüt vinne vacsorára,
mert ő sem erkölcstan parancsát nem érti, sem a tuléletért áldozatot nem
visz, őt csak a természet s ösztön igazgatja, s jót, rosszat egyenlő
tűzzel visz véghez.
– Hol jársz menyem Sári? kérdé az ügyefogyottat, midőn annyira jött,
hogy szóval érheté, oly kuszáltan kuczorgasz mint az árva daru őszszel.
– A jó isten küldte kendet apám uram, felelt a boldog szabaduló, s
gyermekét az anyai öröm ujra éledtével csókolá, miközben szemérmesen
fedé be ifjú vállacskáit.
– Nem küldött biz engem senki, édes leányom, mert én magam jöttem…
– De csak mégis az úr intéséből, igazítá szabadszájú ipát a vallásos
asszony, tudtam én, isten nem hagyja el övéit.
– Dejszen, ne volna csak ménesem harmada a nánási gyepen, s ne akarnám
látni most zivatar után, isten nevében itt veszhettél volna az övéi
között.
– Júj haj! ne vétkezzék annyit apám uram, jó hogy gyermekem nem érti,
soha meg nem halnék nyugodtan, hogy édes nagyapjától ilyeneket tanul,
mondá a hölgy együgyű jósággal, s piros fejkendőjét füleire köté, hogy
ne hallja a pogány tréfákat, miközben felszedé vizes ruhácskáit s egy
pár üres szilket kenderkasornyában.
– Jól van fiam Sára, no hát haza viszlek, csak hágj be ebbe a vizi
tekenőbe, s igyál egyet az egészségemért, ott a kulacs a vályu farába,
csak ne sokat egyszerre, mert nem lőre… Ej ej, csak már mondtad volna,
hogy igyen találkozunk, folytatá tréfásan a vén csikós, szűröm vagy
subámat előhozám vala… Fázol ugy-e kis patyolatszuka? ne félj, befűt
husz korty diószegi. De úgy látom, Miska reszket az öledben? hja!
bábátok sohsem füröszt olyan hidegben mint a jégeső. Kutya baj, majd ha
lovat őriz, az orra is befagy, mégis szuszogni kell. Dugd be fiad abba a
száraz tarisznyába, vágj egy karé kenyeret, ha éhezel, s van ott egy kis
borjúpecsenye is.
– Isten őrízz, felele ijedten Sárika, tudom, más gulyáján nőtt fel az a
hús.
– No no, mit félsz tőle, nem bődül bíz az meg kényes begyecskédben, úgy
is az öntésbe fult volna, ha el nem fogom. Gazdájának mindegy, akár mi
eszszük meg, akár a víz viszi el, válaszolt a természet fia, ellökve
sajkáját a száraztól.
– Ugyan apám uram, mit kisérti a gondviselést, tudja mit mond a VI.
parancs…?
– Nem tom biz én fiam. Gyermek koromban nem értem rá, most meg vén
vagyok iskolába járni.
– VI. parancs: ne lopj, mondá kegyesen Sárika, épen azon szajkói
stereotiphangon, melylyel iskolásleány korában észnélkül el szokta
hadarni.
– Sohse taníts engem galambom, megérem én magam törvényével. Életemben
két prédikácziót hallottam: egyiket Jankó kedves fiam tisztességtételén,
másikat, hogy harmadéve a csikós-tanyán egy legatust megpapoltattunk,
harmadikát majd elmondják felettem, ha a csizmát üresen hagyom, s az
elég lesz nekem. Aztán nem is vagyok én olyan rossz mint a pap mondja.
– Az igaz, taval is öt forintot adott kend az égett szomszédnak, pedig
kölcsön kérte.
– Mihály bátyámmal sem osztoztam az anyai részben, pedig semmim sem
volt. Neki jobban kellett, káplárviselt ember csak mégsem járhat pőrén.
– A ladányi bukott zsidónak meg elengedé a lóbőr árát, a ki Diószegre
ment deáknak.
– Hát mikor gazdámat veszett eb kergette csikóheréléskor, s elibe
ugrottam, hogy engem kapjon meg?
– Igaz, mind igaz, kend maga jó, csakhogy a hite rossz.
– Már mások is mondták, kutyahitű vagyok, de én nem hiszem. A rossz
ember nem tud aludni, pedig én lófarkára kötve is horkolnék, ha akarom.
Aztán mi az, a mit én lopok? Egy-két süldőt, ürüt, vagy legfeljebb
borjút ha ragasztok, tinóra már kezem sohse teszem. Lásd kincsem Sárika,
nekem nem kell arany, ezüst, sem sallangos bunda. Ha városban laknám,
okvetlenül többet kéne lopnom. De itt minden nyáron száz réz pitykét
kapok kommenczióban, s az nekem szűrre, szeredásra, erszényre, s
késszíjra elég ékesség. De hogy a magyar Kanahánban, mint Hortobágyot a
legatus híja, koplaljak, hogy midőn előttem szaladgál a jóizű falat,
bőjtöljek mint egy kámzsás barát, azt ugyan ne kivánja tőlem a pap se, a
ki lelke van, mert ha igen, ő lássa, kurtát húz. Aztán sehogy sem jó
sokat koplalni. Ha éhes az ember, rosszba töri fejét, s elébb-utóbb
bakot lő, de ha jóllakott, elfekszik, vagy dolga után lát. Minthogy
isten támaszt étvágyat, teszen is arról. Kövér juhot nem azért teremt,
ki jóllakott, hanem a ki éhen van. Hogy is venne számban minden sőrét és
malaczot mint egy talján sáfár, hogy ha egy elvész, mindjárt megtudja…?
– Uram bocsásd meg nékie, mert nem tudja, mit cselekszik, kiáltá Sárika
összetett kézzel, lehetetlen, hogy a ladikkal fel ne borúljunk, ha így
garázdálkodik hitével apám uram, s a hiszek egy istent kezdé magában
motyogni, miközben a kulacsból már harmadszor erősítőt vőn.
– Hü hü hü! Minap is nevettem, mert hogy Kollát uram juhászát befogták,
kinn volt Peti szolgabiró. Tudakozódott az orgazdaságokról, s midőn az
új akolbirót jól tartá tanácscsal, azt mondá paposan: isten megőrzi,
oltalmazza a hű pásztor nyáját. Püff! jövő éjjel elhajték tőle tizenhat
hágó kost. Egy istenem, lelkem, oly igazott a mint hogy Peregi Marczinak
keresztelt a csürködi káplán, én mitsem tudok róla. Nem szoktam
egyszerre egynél többet hozni, oszt meg a kos büdös, nem is enni való.
De mégis jól esett, mert az új juhász bojtárja istenre bizá a
nyájőrzést, s maga a csárdába ballagott, pedig egy jó rekrutája
sincs.[1] Már én magam járok a ló faránál vagy viczecsikósom.
Megtanultam, hogy kell istenre bizni a ménest, ha vasba akarom magamat
veretni.
Sárika ezalatt megvidámult a kulacs tartalmától. Látá, miként ipa
javíthatatlan. Szánta őt, a gonosz áldozatját, holott féllába már
sírban. Csendes hálát adott titkos fohászban, hogy ő jó keresztény, s
talpon állva mehet a paradicsomba. Piros kendőjét leoldá, mert a
diószegi lelke áthatá. Gazdag haja pongyolán hátra tekerve, s így
fonatlan kontyban feküdt a gömbölyű nyakon. Arczain megtértek jószívű
vonásai, miket kétség s rémület ijesztőkké tőn, s átpirulva a bor édes
erejétől, mint két piros alma ültek a szép haj árnyában. Élénk, szelid
szemek, piros gyenge ajk, s a menekvés öröme szépíték a kis paraszt
menyecskét, s bizonyos szabadság ült őztekintetében, mely csak a bortól
szokott megjelenni.
A vén Marczi elmondta védelmét, s megnémult. Nyakát ismét kezdé
kidugdosni lapoczkái közűl, s minden lökés után nagyot nézett.
Sárika hiában szellőzé ki fejét, s fútta el meleg lehelletét, a bor több
több gerjedelmet költött vérében. Pillái fáradtan jártak, s ő vígan és
édesen nézett alóluk, mint a boldog gondfeledés. Álmot űzni kihuzta