Hazai rejtelmek: Regény (1. kötet) - 04

– Nem is szeretem, ha futtában kotyog bennem a bor. Hát hogy adod?
– Ötszázhetven az utolsó ára.
– Az ötszáz elmarad; hetvenet megadok.
– Hehe; így szoktak tréfálni a lókupecz urak.
– Fele se tréfa biz annak, Ábrahám. Hát magad hogy vetted?
– Nyolczszázhuszonötödiki marhahús árában tavaly exequálta a szolgabiró
úr egy nemes uraságtól.
– Úgy még olcsóbban adhatod. Tudom úgy is, bűzös húst adtál s hamis
fonton mérted.
– Kérem, ha egy kissé büdös, róla nem tehetek. Hat-hét mázsás sőrét ha
levágok, nyolcz napig sem kél el; a földes uraságnak mért nincs
jégverme? azért eszi a legyes marhahúst. Fontom pedig a nemes megyéé, s
én magam nem mérek. Ha hibáz egy-két lat, az a székálló legény profitja.
– De nem adsz neki kosztot, sem fizetést, hogy annál többet
kényszerüljön lopni.
– Abba ne tessék avatkozni, vitéz kupecz uram; az az Iczik dolga.
– Hát mégis, hogy adnád tréfán kül a sárgát? – kérdé dologra térve a
betyár, s puffadt piros tárczát vőn ki belzsebéből, látni engedve azt
rövid pillanatra. Aztán elfordulva, mintha tartalmát rejtené veszélyes
szemektől, zöld galand lómértéket vőn elő belőle, méregetvén a zsidó
kaniját, hány marok.
– Mondtam, vitéz kupecz uram, ötszázhetven az utolsó ára; – felelt Nyul
Iczik, megjegyezve, miként nincs mit kimélni a fukar lócsiszárt, kinek
zsebe olyan puffadt tárczát hord.
– Tizenöt markos sincs; csak dézsát hordani való ily oláh ló. Mégis
mivel mondod, hogy jó futós, minden marokért kapsz öt forintot
üstben.[25]
– Én tudom, ha ráül, tizet is megigér, kupecz uram; de annyiért sem
adom. Csak üljön rá! tessék megpróbálni.
– Nem ülök biz én; látni, haszontalan töröm az árát, nem eresztesz
alább; pedig nagy szókülönbség van az alkúban.
– Csak tessék ráülni, ha egyet fordul vele, többet is ad vitéz kupecz
uram, mint kértem. Hisz a próba úgysem kerül pénzbe; – sürgeté mindig
azon hitben, hogy vevője ama negélyes kupeczosztályból van, kinek, ha
egy csikó megtetszik, török áron sem marad el tőle.
– Na hiszen, ha kivánod, zsidó, én megpróbálhatom; de tudom, akkor
annyit se kapsz érte.
– Szót sem addig, vitéz kupecz uram, hogy azután meg ne hazudtolja
magát; csak én vagyok tudója, mi lakik a kaniban; – folytatá Iczik,
miközben sárgáját a betyár alá segíté.
Kopogó rápattant a kanira, s délczegen léptetett a Kadarcs irányában.
– Hát nem mondtam? – hivatkozék Iczik a körülállókra, – hogy lép azon
barom, mint egy kisasszony! akármelyik kortesuraság megülhetné. Ereszsze
a száját, kupecz uram, hadd mutassa meg, ki ő, – kiálta recsegő torokkal
a betyár után, bizonyosnak tartva, hogy legalább háromszázon eladja a
nyolczvant érő lovat.
– Majd oda lejebb a lóherés ároknál, – viszonzá a legény csalfán vágó
szemmel, – itt a szekerek közt nem lehet futtatni.
– Bizony gyönyörű egy állat, valóban kár, hogy tőle megválok, – folytatá
a zsidó. – Ritkítom párját nagy földön; úgy-e nagyon is olcsón tartám
oly nyerekedő kupecznek? – kérdé rábeszélő képpel a nézőket.
Kani azalatt a lóheréshez ért. Hátán mint egy könnyű szélkakas
megfordult a betyár, visszakiáltva a hüledő Iczikhez:
– Majd csak a városig próbálom a sárgát, hogy gyalog ne menjek. Nem
szoktam én lovat soha pénzen venni, de ily borzfogó zabduda ingyen se
kell; holnap, ha keresed, a vásáron leled. – S azzal neki rugaszkodék a
sigyepnek,[26] mint egy fenicziai nyilas, nevetségre hagyva a rémült
Icziket, kinek kárvallásán a bőrteregetők leginkább örvendtek.
– Prosit a lóvásár, zsidó! – kiált Iczik megett egy gyepensült fiú, ki
eddig észrevétlenül hasalt a vágott faboglyán s lószőrgyűrüt tekert
vékony tollhasábra.
Iczik könybelábadt, de dülledő szemmel nézett a ló után. Kezeit törte,
őrjöngő arczot vőn s szaladgált fel s alá, hogy rongyos kaftánja
repkedett nyomában, de szólni nem tudott. Az eset és döbbenés oly rögtön
lepte meg, hogy torkán ragadt a hang.
– Tudod-e, hogy a kit lókupecznek véltél: Kopogó? – folytatá a fiú
kötődőleg, – mult héten szökött ki a kállai hűvösből,[27] mert foga nem
fogta a megye kenyerét.
Iczik, ki a hirefutamodott nevet régóta rettegé, még jobban megborzadt.
Kezdé menny-földre kérni a furmányosokat, rohanjanak a kani után.
Szerencsétlenségből többnyire ismerék, hogy Iczik hamis kopé, vagyis
szebben szólva, országos gazember, s ezért senki sem törekvék bújában
résztvenni.
– Fusson utána kend, Tógyer, – esdeklék képéből kikelve, – ha a
keresztény üdvösség a lelkének drága.
– De lovad olcsó, – közbevág a fiú, – s Tógyer nem bolond.
Most a faboglyához fordult Nyul Iczik s dühöngve kérdezé:
– Te sarjú-lózsivány, mért nem mondtad előbb, hogy Kopogó a kupecz?
– Mert nem kérdted; – mondá boszantva a fiú, – gondoltam, tán ismerősök
vagytok.
– Én? lókötő betyárral?…
– No bizony, hisz úgyis orgazda vagy. De ne búsulj Mózes; Kopogó jobban
megtartja szavát, mint egy zsidó pap. Ha holnap keresed: a vásáron
leled.
– Hogy leljen szárasztófán a pápista[28] varju; – felelé Iczik
kétségbeeséssel, árcsökkentést kezdve három-négy paraszttal a rögtöni
bevontatás iránt.
– Hát te eb a lelked, megint itt vagy, Pista? – kérdezé a közben Kátay a
gyepensült suhanczot.
– Igenis itt vagyok, nemzetes jó uram! – felelt nyers pofátlanul a
tulbizott Pista, – Lajos úrfi rendelt, hogy ma itt bevárjam.
Most felállott a vágott-faboglyán s egész minőségben látni hagyta magát.
Napon sült fiú pofók kulacsképpel. Szemei szürkék s szemöldig
felnyiltak, mint a madaraké. Haja csomolygós, telve sárga-barna
kóczczal, s homloka balfelén feltenyerelve áll, tán bábakézben nyomult
féloldalra. Szája szokatlanul kisded, mintha mindig fütyülni akarna s
orra módtalan pisze, hátratürt czimpával, úgy, hogy tíz ölnyiről
lyukaiba láthatsz, miokból tájneve: Pisze Pista lőn. Öltönye pőre ing s
rézgatya. Kalap fején s csizma lábain életében nem volt, ugyanazért
sarka szurkos, repedt cserepű, s színe, mint a vörös rézolvadék; körme
tövén telel a mult nyári agyag; szárai kutyaharapástól forradással
rakvák, s többnyire véreznek a bogács-karczoktól. Tekintete vásott és
szemtelen, éles bélyegével a rettenthetlenségnek. Tekintélyt nem ismer,
örömest czivódik, csúfolódni szeret, s ha ütlekre kerül, meglett
férfiakkal is szembeszáll. Feljebb hallók már, hogy apja, a vén csikós,
farkast fogni küldné, ha Lajos úrfi ide nem rendelé.
Nyakába körmönfont csikós-kötőfék van tekerve, mit félig ő készített.
Még folyvást neveté a Nyul Iczik baját, midőn elnézve a pusztán retkes
keze alatt, felkiált, gyomrából jóízűt röhögve:
– Gyihi puhi rozsdás! Harangi talyigás ott jön la. Látom, megint dühös a
gazon akadt rongyvár, mert a szürke szemét ugyancsak ássa ki.
Az Iczik baján teljességgel meg nem illetődött közönség a Kadarcs felé
nézett. A látkör hátterén esti napvilágban, dühös tortura alatt látszék
egy bús szürke. Gazdája fültövén veré két öklével; majd megfordított
ostornyéllel szurkálta és vájta fél szemét. Később oldalhosszán fogta s
oly hajdús tempóval nyelezte horpaszon, hogy pöfögése a csárdáig
hallott.
– Holnap ismét lovat vesz Harangi, mert most kivájta a rozsdás utolsó
szemét; – mondá a Kátay egyik gulyása.
– Azt minden kedden teszi, mert egy hét neki sok két lószemet vájni;
azért nincsen soha szeme a rozsdásnak, – felelé a másik.
– De soha sem ad többet öt váltó forintnál egy huszadfű csikóért.
Legfeljebb a megboldogult husát adja rá toldásban, mert bőrét vinkóért
rendesen beiszsza.
– A lóbőrre hat nap folyvást kap hitelbe; mert az epreskerti csárdás
kicsapott timár; – jegyzé Pisze Pista, – s minthogy ott a sóház mellett
a bitangvásár, közel éri a totyakos Harangi.
– Ő hát ugyan népesíti a vakok intézetét.
– De mért szedi ki a lova két szemét? – kérdé egy paraszt, tódítva a
nyers röhögést.
– Abból neki senki sem parancsol, szokta mondogatni. Mikor maga részeg,
vagy lova elakad, vagy csak hajtani kell, sőt néha ok nélkül, ha a
makrancz rá jő, neki áll a szegény obsitos csikónak s egyik vagy másik
szemét kiveszi.
– Lovát mindig ostorral kereszteli «rozsdás»-nak.
– Tán nincs keresete, s bújában makranczos?
– Ugyan találta kend szarva közt a tölgyit. De sőt inkább mindenüvé
hijják, s talyigás collegái úgy félnek tőle, mint a kurucztól.
– Még bakkancsos korából hozta a makranczot, mert nyolcz évig koptatta a
Tótház[29] küszöbét.
– Az eb is reszket tőle, s mindnyája ismeri egész városban. A melyik
szűk utczán találkozik vele, inkább vissza rugaszkodik, mint mellette
elügessen.
– Kúton mindig övé az elsőség;[30] bár félben a hordó, kitérnek előle.
– Ha pedig sertéseket vontat perzselni, szabadon választja a legszebb
hólyagot.
– A pálinkás boltban külön üvege van.
Ezen jegyzetekből látható, miként Harangi Pál kitünő példány volt a
saját osztályában; s nemcsak Debreczenben, de három mértföldön is
nevezetes legény.
Azalatt elővonszolta magát talyigástól a megostorozott világtalan
szürke. Fülei lógtak, mint a lopótök. Felfujt hasát jobbra-balra
pofozták a szúette rudak, miket hátáról függő kasornyában, alias
hevederben, kelle lógatnia. Nyergén tövig koppadt juhbőr mondta fel
híres szolgálatát, s a «rozsdás» fejét szöszgyeplővel rángatta Harangi,
melyet már egyszer penzióba tett. E rángatás pedig óvszer volt a szürke
elbukása ellen, mi is e nélkül minden lépten-nyomon meg szokott
történni. A talyiga váltig iparkodott a kiállott locomotiv után,
biczegvén tengelyén, mint a hízott gácsir, mely untalan ülepére
törekszik esni. A talyiga színig rakva van, de titkait fejtős abrosz
fedi, s a nőtlen szekér[31] farkán egy czíva[32] szunyókál, ölén tartva
nagy fülü kosarat tele fonatossal.
Díszfogatunk a fogadóhoz ért. Harangi lekapaszkodék a megvedlett
nyeregből, s isten segedelmével talpra állt. Hosszú lófejű, tüskés hajú,
ürgeszin bajuszú goromba férfiú, ötvenen felül. Ádámcsutkája vastag,
nyaka vékony és paprikaszinű, feje úgy függ rajta, mint hosszú piros
szárán a gyümölcs. Arcza durva és viseltes, rakva bibircsókkal, miknek
fele érik, fele száradó félben van. Gatyája foltos, inge rongyos, maga
toprongyos. Nyakravalója nincs; korczához biróhátán vágott[33]
kapadohány van tekerve töretlen hólyagba; inge pedig szennyes
szattyánszíjjal köttetik két görcsre. Mellénye vásári munka volt kék
pukovaiból, de az még sógorán szépen megvetkezett, most vörös bélése
tevén szolgálatot. Szoboszlai hat garasos szalmakalapja, kajlán,
csurgóra áll, egy lóatakban keresztül üté az ostornyél; de azért ékesen
leng koszlott karimáján a rongyollott árvalányhaj-forgó.
– Isten jó nap, – mondá könnyebbült sohajjal, hogy a rémes úttól
megszabadult, s fakó ostorával körülvágott a rábőszült kutyákon, melyek
visongva rugaszkodtak szét az ismerős szíjtól.
– Ott van la! megint nem férhet az árva kuvaszoktól; – pirongatá Pisze
Pista a boglyáról. – No még a Harangi ostorára is ráfér a találós mese:
Vastag széles,
Kurta mérges;
Somfanyél csóválja;
Bolond a gazdája.
Az arszlántalyigás nagylelkűn megveté a pajkos szunyogot, megrázván
kopott üstökét a jámbor paripának.
– Ugyan pápistaszínben van a szürke; – mondá Pisze Pista.
– Biz, öcsém, sajnálja a lábát,[34] de’szen kialhatja magát, ha bőréből
kibúvik. – Kalapját levéve tüskés szállásáról, kézfejével egyet törült
homlokán, hol is a veríték bűzösen megeredt; s odaszól vontatva
ürgeszinű szájszőre közül Kátay uramhoz:
– Egy mázsa húst hoztam, osztán meg zöldséget; hol van a nagyasszony?
Ezen néhány szóból kettő a tanulság. Először: hogy Harangi Pál
konyhaszállitó hivatalt visel a hortobágyi udvarnál; másodszor: hogy ő
minden tizennyolcz éves friss menyecskét nagyasszonynak czímez.
– Nincs itthon; beküldtem, felelt a korcsmáros, mert tudtam, hogy kijő
az a sápadt izgága tékozló; folytatá, tovább morogva magának, mert
szokott dolga, kedvetlen ügyekről magával beszélni.
– Hát ki veszi által ezt az eleséget? kérdé gorombán Harangi. Hottszi ki
egy kupát, de töltesd meg előbb Poltrás, szólt a közben az álkörmösös
leánynak, ki a talyigához oldalgott, száját tátani.
A talyigán jött czíva, kinek ránczos négyszegletű arcza valódi szabályos
hiuzkép, szakálla bajusza pedig tökéletes, csakhogy ritka és nyírva van,
addig egy kis gazt kapart a vámkerék tövébe; ráilleszté gyalog
szalmaszékét, s a kosár tartalmát árulni kezdte két váltó krajczárjával,
miután egy össze fogdosott fonatost mutatványul végig nyújtóztatott a
takaróabroszon. Ezen népsütemény, mely kézfogókban s leginkább
iskolásoktól igen kerestetik, nem egyéb, mint gúzsformára tekert,
festett bundaszínű, élesztős tészta, mely sokszor legyes, többnyire
sületlen, de mindig büdös az avas fürdő miatt, melyben zsír név alatt
kisüttetik. Nagysága bakarasz; ára két krajczár váltóban. Ha friss, mint
épen most, megjelenik fehér vessző-kosárban, sárgán mosott sáhos abrosz
alatt. De minthogy rendesen első nap el nem kél, foltos ponyvák s
gyékények alá jut, s lakik négylábú deszkákon, aszalt gyümölcs, méhser,
főtt som, pattogatott tengeri[35] s több drága hasművek közt.
Alig foglalt helyet az említett gazon.
Parázs ídes,
Lapos szíles,
Kóstolja kend, beh jó ídes,
kiáltá csúfoló ingerrel Pisze Pista a letelepült nőhöz, ki mérges
szemeket vetett ugyan a boglyatetőre; de tapasztalván, miként a martalék
távol esik gyakorlott körmétől, jobbnak látta folytatni a szunnyadást,
míg vásáros akad. E pajkos megtámadás pedig azért esett zokon a czivának
minthogy ő, mint fonatos kofa, őszön sült-tök-árulásra szokta magát
adni, s a fentisztelt verssel ajánlgatja ős szokás szerint étekül
szolgáló kelméjét.
Pisze Pista még tovább áldozik vala gyilkos szeszélyének,
szerencsétlenné teendvén álmos rendes tagját a kofaczéhnek; de túlfelől
Kenesei senator gulyása ballagott elő a pusztáról, Pista ismerőse. Vele
jön a bodri, egy borjunyi kuvasz. Hosszú szálas gyapja, mint a legszebb
magyar kosé, hátán kétfelé vált, s a szőrválasztékon epeszín eblegyek
bujkálnak keresztül. Lompos farka tövig rakva csomolygós gubanczczal.
Fürösztve sohsem volt, mióta füléből kifordult. Halbőr talpa után körmös
nyom maradoz a megázott földön, mint az anyányi farkasé. Száját a
hőségben félig tátva tartja, s fürészes állajka mosolyogni látszik, mig
márvány agyarán lóg ki hosszú vérszín nyelve. Közönyösen halad gazdája
sarkában s előkelő arcza csak akkor változik, ha sok boszantás után
egy-két légy után kap.
A gulyás inge, gatyája ki van főzve friss szalonnazsírban, s puhán és
fehéren tartja patyolat szép testét. Csillogó font haja csepegésig
kenve, gallért eresztett térdig érő szűrén. Creolszín arcza fénylik, ha
nap süt rá; bajusza göndör s vastagon befenve, látni hagyja két
szabályos ajkát, az elefántcsont fogak vérszín burkolyát. Kékes álla
símán borotválva; gyenge, teljes nyakán nincs semmi kötőlék, körülte
frissítve suhog a lágy szellő. Szeme bátor, tekintete szabad, beszéde
nyílt és eleven. Kezében súlyos tölgyfa-fütykös szegletesre húzva; szűre
baloldalán kostök, s furulyája fityeg, markában egy rakás ragyogó
kócsag- s fekete gémtollakat hoz.
– Nincs itt Lajos urfi, Pista? kérdi érkeztében a kofaboszantó Piszétől.
– Kijön a nem soká, felelt Pisze Pista, hátat fordítva a fonatos
piacznak. Már a halászok is kiveték a hálót, kiket mára rendelt. Ugyan
izzad az öreg Czirják üstöke a bóné[36] vonásban. Az árva halász is
köztük van. Annak tudom, örülend az urfi, mert még nem ismeri. Reá várok
én is.
– Bokrétának valót bizott rám, hogy hozzak: folytatá a gulyás,
harmadnapja lesek kócsagokat s gémet, míg vagy kettőt leüthettem; de
hoztam is ám olyat, hogy tündérkirályné fején sem ragyog szebb.
– Én meg ezt a féket fontam Gúzs Jankóval, Lajos urfi mondta.
– Tudom, majd kapsz érte vagy öt fehér huszast.
– Minap ugyan jól járt a csonka kondás; baltáját megvette egy új
banknótáért.
– Ma jó kedve készül, látom, az urfinak. Dudás Juhász is jő egy kövér
toklyóval; azt mondá, estére megfőzi tokánynak, Lajos urfi régen
apetussal van rá.
– Nem tom pedig, ha lesz-e apetussa, mert a szép menyecskét Ujvárosra
forspontoztatta Kátay; de isten megveré, mert a jégeső úgy bukfenczre
püfölte konyhamajorságát, hogy vagy ötven darab ament mondva elnyúlt,
mondá Pisze Pista.
– Alkalmasint félti az ifjú vendégtől.
– Lajos urfi úgy néz, mint az égő tűz; akármelyik leányt megveri
szemével.
– Hagyd el a más dolgát, csak fejed ne fájjon, inté a szép gulyás,
hosszú megfontolt léptekkel indulván be a borivóba.
Azalatt két izmos szolgáló leüríté a talyiga terhét, játszván Kátay
számbavevő gazdasszony-szerepet; Harangi pedig keserves kortyokat huzott
a tiz krajczárosból, mit a Poltrás számára kihozott. Mikor iszik,
kiváltképen szeret dohányozni; minekokáért fentírt puszlijának
vászonzsebjéből előkotorászsza csorba makráját. A dohányhólyagot öklén
megpofozza, hogy elválasztható állapotba jőjjön a dohány, mely két hét
előtt szedetvén száráról, tokjában, a bő nyirok miatt, meggaluskásodott.
Ekkor rátölt a viseltes pipára, a nélkül, hogy hamvat vagy bagót
kiverne. És kicsihol. Egy kajla czigány-aczél a tűzhozó eszköz, mit
ócska gereblyéből csinált serpenyőfoldozó. Ugyanazért nem annyira kemény
levén, mint túl a rendén lágy, közepéig kopott a viadal miatt, melyet
vele űzni szokott Harangi. Tűzköve oly kicsiny, hogy lapos tömpe körmei
alig csíphetik meg. E mellett minden felől pisze és fogatlan, s
ütöttkopottsága annyira ment, hogy tíz vágásban csak egyszer vét
szikrát, akkor is vakot. Erre illeszti Pál lovag a jó darab
zsidóbőrt,[37] miután pipakupakjában bepiszkolá, hogy kevesebb bajjal
tüzet fogjon. Most beáll aztán a műtétel órája, s miután körmét leverte,
s kézzel-lábbal, vérben forgó szemmel nagyvalahára kicsiholt, elborítja
tüzes taplóval a dohány felületét, mely csak azután adja meg magát, ha
két-három taplószállítással éghető állapotig megszáradott.
Pál lovag, miután makrája füstölt, s ádám-csutkáját ugyancsak rángatta a
kemény szipákolás, ujólag szájához vivé a kőporral szép fehérre surolt
fakupát, s felöntvén a gégemaró nedv utóját, fenekére tekint varjui
tempóval.
– Ejnye az eb a lelke tele van üressel; szorítasd ki még egyszer a
levegőt belőle, Poltrás, mond a rejtelmes tekintetü leánynak; maga pedig
fülét eleresztve, szomoruan nézett körül a talyigán, melynek agya
maszkban volt a sártömeg alatt, maga pedig lőcshegyig csatakos.
E keserü szemle alkalmával hozzá sullogott Nyul Iczik, ki a vontatási
alkudozásokban semmi irgalomra nem talált, s törődött szívvel kérdé Pál
lovagtól:
– Nem látta, talyigás uram, jöttében sárga lovamon Zöld Marczit?
– Hol az eszed, Judás? hiszen te még gyufakupecz voltál, mikor azt
Fegyverneken szellőzni feltették.
– Zöld Marczi vagy Kopogó, az nekem mindegy, – folytatá a szerencsétlen
zsidó sirodalmas arczczal, miután szemöldét felkapta, állát pedig alá
ereszté feleletet várva. Tehát nem látott egy panyókás betyárt
ötszázhetven forintos kanimon?
– Láttam biz én; mint a szél vágtatott egy gömbölyü sárga mokányon.
– Hát mért nem fogta kend meg az isthentelen thulvajt? Kiadta magát
khupecznek, s földönfutóvá tett.
– Mit tudtam én, tolvaj-e vagy harangozó? osztán nem vagyok én vármegye
pandurja, hogy a lókötőket szagáról nyomozzam.
– Szeméből is láthatta volna kend, hogy gyilkos, gazember.
– Hát te mért nem láttad szeméből, mikor elcsalta lovadat? – felelt
természetes igazítással Pál lovag.
– Már látom, kend is orgazda, mint ez a sok papramorgó paraszt; kezdé
Iczik szidalmát mindent fölülmuló gyötrelmében, s hosszu philippica
kezdetén látszék lenni, de Harangi nem hagyta befejezni a sallangos
dictiót.
– Szedte vette, mi bajom nekem kopott lovaddal? elhord a tógádat, mig
szépen vagy, mert ha lőcsöm kikapom, még ma Pilátushoz küldlek
vacsorára.
Iczik nem érté a nagy szavakat, mert gyorsan ellábolt, pedig a nagy szó
itt is szokott cursusában vala, mert Pál lovag talyiga-bontás nélkül nem
juthat lőcséhez, levén szeggel és pántokkal tengelyvéghez foldva.


VI. (Dudás Juhász. A Poltrás. Csonka Kondás.)
Pisze Pista nagyott röhentett Iczik után; Dudás juhász pedig, kit a
kenesei gulyása előre hirnökölt, az állás háta megül beszamarolt.
Hátul iszák, elől a késre itélt toklyó van nyergébe kötve. Fordított
subáján csinos facsobán függ, s balra vetve pötyögős dudája, melyre egy
kecskefő mulatságosan van bőrből csinálva. A deli juhász üstöke tömött,
szeme tüzelő, maga vidor, egészséges arcza kipiroslik a kalap árnyából,
mint egy hízott basarózsa; s jöttében dalol:
Ha megunom magam a pusztába,
Kapom magam, megyek a csárdába;
Parancsolom a korcsmárosnénak,
Hogy hozzon bort barna bojtárjának.
Házhoz érve, leugrott a füles paripáról, s mitsem hajtva a fonatos kofa
öklelő szemére, ugyanazon vámpóznához köté, mely alatt amaz sátort
ütött. Maga pedig leemelé a nyügbe vetett toklyót, melynél jobb izű
áldozat nem sok találtaték az Izsákot megváltó kosnak idejétől; s
vetkezni kezdett a szaktani öléshez, rakván málháit és leöltött bundáját
nem másuvá, hanem mint illik, saját nyergébe.
Subája alatt fekete nyers juhbőrt viselt nyakában, mely lábainál fogva
volt keresztül kötve. Ha mondom nyers, az nem teszi, hogy vér csepeg
róla, hanem készítetlen állapotában, mint nyúzáskor megszáradt; mint
minden időn által pásztori divat volt, mint Gvadányi 1788-ban leirta, s
mint az, eredeti juhászbojtároknál, korunkban látható. Kétségkívül
keleti maradvány az őspásztorélet üzőitől, egyike azon kedves
ereklyéknek, mik e férfias faj eredetét feledni nem hagyják, s mik annyi
viszály és korcsulás után, külhagyományul maradtak a romlatlan köznép
jelleméhez. Aztán negyedfél rőfös nyakkötőjét kezdé letekerni, mit
gyolcsos tótoktól vásárol a pusztán: s neki gyürkőzik könyökig, látni
hagyva izmos, halvány, fehér karját, mit hűvös, nedves inge szebben
elkészít minden kölni víznél. Ennyi készületet a tokány miatt tőn;
részint hogy könnyebben bánjék a toklyóval, részint a főzés melegét
akará előzni.
Aztán a bárány lábait oldta meg. Jóízűt nyujtózott a szabadult állat,
egyet-kettőt szökve játszadó kedélylyel; de függetlenségét nem vette
igénybe. Lábainál maradt szeretett urának, mit a néhai kedvezés között
úgy megszokék; fürkészőleg szaglá szelen barnult markát, melyből
annyiszor csemegélt ízletes sós zabot; s bárány szelidséggel nézett fel
szemébe, mig a fütyürésző bojtár, a gazdai szeretet végbucsujeléül
körülveregeté. Ki hinné, hogy egy ostoba juhkép elégedést képes
kifejezni? és mégis e bárány tekintetén elvitatlanul látszék a
boldogság. Tokája módosan ereszkedék állacskája alá, fiatal szarvacskák
ültek füle megé, szeme pillantatlan elmerülve nézett, orrlyukait gyöngén
feszíti a hő léhl, s gyorsan, de egyformán pihegett, miként a nyugodt
kéj. Még egyszer szaglá a bőségosztó kezet, s látva, hogy most egyszer
nincsen friss ajándék, mulatságosan kezde kérőzni féloldalra csapván
sima állkapcsáját.
Dudás Juhász késlekedni látszék. Talán sajnálta a szegény társalkodót,
ki annyit osztozék pásztori kedvében. Neki némaságban telnek napjai;
vele csak estharang vagy fergeteg beszél; nála nem oly gazdag
jelentéssel bir a pásztor-óra, mint Pesten; olvasókönyve az egyhangú
nyáj, melyben minden betűt ismer már; s ha néha órákig elnézi méla
paripáját, mely stoice legel bundás társai közt: mégis meg-megjelen
lelkében az emberi szellem, mely rokonabb barátokat keres. Ilyenkor hű
ebeit hozza kedvre, kiknek társasága egy kissé élénkebb; és ha
gyöngédebb élv szomja kél szivében, mert isten a zsíros ing alá is
sziveket formála, akkor kegybárányához tér, s vele osztja meg az
egyszerü sziv kifakadásait. S van-e szelidebb barátné, mint egy bárány?
választhat-e ártatlanabb jóságot a salonok fia? vele tölti a magános
pásztor költőibb óráit; meddő életében vele beszél a szeretet nyelvén,
melynek szótára két rövid szóból áll: Bari vagy Muczi. Sokszor ha
alkonyon betereli nyáját, hosszan neki fekszik a karám enyhében, s ha
dudáján elfútta szomoru nótáját, barijához fordul örömváltozatért, mely
átengedő bizalommal adja vissza bibelődéseit. S ha éjben az örves őrök
körülfekszik nyáját, a meleg bárányka fejénél aluszik, hogy rezgő
bégetéssel költse fel barátját.
Szűk kép, nevetséges öröm úgy-e, elnyűtt sziv? Neked vadult kéj, forraló
túlzás kell, hogy meleget kapjon a hideg önzők közt elfagyott kebel: de
a természet fia fölkeres minden kisded boldogságot; s te vagy-e
boldogabb, a kirablott kedély puszta vágyai közt, vagy ő, ki tud
mindennek örülni?
E viszony hozá sajnálatra a puszták virasztóját, ki éltében másként csak
két alkalomnál sír: ha kuvasza megdöglik, vagy maga részeg. Végre
azonban befejezé a válás keserű szünetét s kirántván szárából egy rövid
széles, hegyes, éles, csillagos nyelű kést, körmén megpengeté, mint egy
borotvát.
A Poltrás, ki a bárányt s neki-gyürkőzést eleitől elragadva nézé: most
lángoló szem s odaigézett merev pillanattal kisérte a villogó kést, s
midőn a juhász körmén pengeté, visszatarthatlanul vad ösztönnel hozzája
ugrék.
Add nekem a kést, add nekem! kiáltá czikázó szemekkel. Vagy ne add, csak
prédádat engedd körmeimnek, hogy széttépjem. Oh én jobban tudok ahhoz,
mint késed. Elrepesztem szájától farkáig, czombját rángatom ki fél
kézzel; vagy orját hasítok fogammal, s bőrét lekörmölöm, mint egy ó
rongyot.
A lány képe elváltozott, felforralt vér festette arczait, miken most
kékes folttá halványult az álkörmös. Szemei kidióztak, orrlyuka
szétfeszűlt, s a kiélt ritka testet vérerek önték el.
A gulyás Bodrija kezdett rá vonítani. Nyugtalanul ugrált s nyafogva
ugatta. Most rá akart szökni bűbájos kényszerrel, majd visszarettent
tőle, félelemtől kapva; s az oktalan állat csodásan kikelt képéből.
– Hiszik kendtek, hogy a leányzó boszorkány, vagy fára fog kerülni? –
kérdé egy paraszt suttogva, szomszéd társaitól.
– Az igaz, Bodri úgy vonít, mint mikor halott lesz a háznál.
De úgy látszik, a bojtár ismerte a Poltrást.
– Megint rád jött a bolondja, mondá egyszerűn, s könnyedén félrelöké
egyik könyökével, mint egy zsup szalmát; kését pedig félfontos aczéllal
villámgyorsan fente.
A Poltrás ujra közeledett, s kidagadt nyak- s lihegő ajakkal,
hülés-hevülés közt, reszketve nézte a működést.
A juhász térde közé kapta a toklyót s tarjánál általszorítá, hogy szőre
sem mocczant. Ekkor a kifent kést szára mellé veté, s egy másodpercz
alatt hanyat rántá az áldozat fejét.
A Poltrás még egyszer megrohanta őt, mint a tüzes villám.
– Legalább szemét szúrni, vagy nyelvét kihúzni hadd nekem. Be boldog
vagy, hogy körmöd közt egy állat; kiálta növekedő őrjöngések közt,
miközben ajkai kékedni kezdtek. Ne légy oly kegyetlen, engedd
megfojtanom, vagy legalább farkát elevenen szakasztanom ki.
– Majd bizony, hogy úgy járj, mint disznóölésnél; hajtsátok el onnan, –
közbeszólt Kátay vontatott szavakkal, ki a foghatlan jelenést megszokott
közönynyel szemlélte, a nélkül, hogy eszébe ötlenék abban különöst
találni.
A juhász szó nélkül ismétlé az előbbi lökést, s előkapva kifent kését, a
gége közép gyürüjénél hirtelen s biztosan tövig beszúrta azt, azon
másodperczben visszarántva ismét rendkivül ügyesen, hogy a kilövődő
vérből egy csepp sem érte őt. A bárány legkisebb hörgés nélkül halt meg;
s alig láthatólag reszkettek lábai.
A Poltrás éhes mohó szemmel vérszomjas lázban kisérte kezét; s midőn
felsipított a vér, villanyos ösztönnel szökött fel. Szemhéja felakadt,
arcza eltorzult s beesék, teste merevülni kezdett, száját sürű fehér hab
lepé. Patkány, patkány; sikoltá görcsösen s összerogyott.
A Bodri azalatt bőszülten csaholt és nyihogott. Össze-vissza szökdelt
kigyódzó derékkal, s védő és támadó, rettegő és dühös mozdulatok között
zöldült, villogott, vagy tüzelt szeme sárkányilag. Gazdája uralkodó
szava, sőt bot, korbács nem birtanak vele. És midőn a Poltrás lerogyott,
mintha ostoroznák, visítva rugaszkodék el. Az állás szegletén farkára
ült, fejét hátracsapá, s bűvidéző, holdas, kisértő, mysticus leírhatlan
panaszszal elkezdett vonítni. A puszta távolában ezernyi ebektől
visszahangzék a rémes felelet.
– Mondtam, úgy jár, mint disznóöléskor, megjegyzé egykedvüen a nemzetes
korcsmáros, vigyétek a mángorló kamarába, míg felocsudik.