Hazai rejtelmek: Regény (1. kötet) - 09

néze szét az estveledő pusztán, melynek a fájdalom eleven perczében,
legelhagyottabb teremtményeül képzelé magát. Hány mogorva férj zárja be
s hűti meg éretlen féltéssel neje hű kebelét, hány vonzalmat torzit
gyűlöletté, melyet a korkülönbségi feláldozás mellett örök derűvel kéne
feledtetni; hány virágzó anyát aszal kedélysenyvben életunottá, ki ép
éveit roskadt örömökért önszeretlenűl kirablá, s kinek veszteségeiért
egy kedvkereső élet minden áldozata hitvány bér? Valóban az egyetemes
viszony, mit nemünk a nőnem irányában kifejt és gyakorol, nyomorultan
bélyegez, s ha az érlelő századok folytában a hölgyerény hanyatlik és
kivész: zsarló durvaságunk jogos bünhődése.
Kátay hivé: neje azért örül s hizeleg, mivel udvarló kegyenczét nálok
lenni tudja; miről a téveteg, méla széttekintés még jobban meggyőzé.
Huzamosan, vadul, komor mélaságban nézte őt mintha a vesék titkai közt
akarná találni gyanúja alapját. Aztán nyers, erőszakos hangon rivala rá:
«Asszony! csakugyan szereted ezt a csavargót?» Az ember nem hinné, a
féltékeny mint kikél képéből, mint eltorzul a vonagló rohamban s minő
külömbség van arczvonásai között, ha társas alkalomnál e bünét tagadja,
vagy féltettje körül a lázas kín gyötri. Kátayné megrémült férje
szemeitől, bár gyakran láthatá így. Arcza bizonytalan tekintetet vőn;
testében remegett, karjait kérőleg terjeszté. Ezt mind bűnjelül vevé a
felháborodott férj s gyanú és harag ingerülten terjedt el, bortól égő
ereiben. – Hittörő! megöllek; rivalt ismét a szenvedő nőre; alkalmasint
nem tudva, mit beszél. – Férjem; az istenért, mi bajod?… jer, jer be a
házba; itt a cseléd – s idegenek előtt ne tégy engem s magad csúffá –
rebegé az ártatlan feleség s félő szorgalommal vonczolá Kátayt az
épületbe.
Soká maradtak falak közt; miután Kátay, vallatásai után, alkalmasint a
jövő tervéről adá ki parancsát. Végre a nő kijött s a folyosó alszárnyán
némán kikönyökle, hol nem látta ember kisirt szemeit. Lajosra tévedt
gondolata, ki miatt annyit és annyiszor szenvedett; ki az enyelgő
szerelem, reménytelen óhaj, áldozó átadás epedő jegyével körzé őt; kinek
kedélye derűlt, szava ünnepies, modora gyöngéd, előző, illemes; kiben
nincs önzés, féltékenység, harag; kinek nincs szigora, szeszélye,
fulánkos szavai, s a mellett oly szép, hajlékony és ifjú. A virágzó kor
lemondott öröme juta itt eszébe. A társasjátékok, derítő tréfák,
leánytársak, független szabadság, ifjú kedvcsapongás, vágy, remény,
érzelem mind oda! Mily virágtalan, elzárt, nyomasztó kört cseréle
azokért; mi díj- és kárpótolatlan e nehéz megválás a mogorva, hálátlan s
öreg férj kitörési miatt. Mennyivel szebb, boldogítóbb jövőt adott volna
Lajos, vagy más gyöngéd ifjú; mennyivel könnyebb nélkülözni a vagyont,
hírt, hideg szerencsét, mint az őszinte rokonszenv szívemelő kéjét; mily
rideg börtönélet ez; mily szabad élet virul egy nyíltkeblű ifjú
méltányos ölében! Ily s ezernyi eszmék tolongtak a hű nő sérült lelkére;
egész ostromhábor a magányosan őrködő hölgyerény ellen. Ő nem szereté
Lajost. Egy perczig sem jogosítá fel érzelmét, vagy csak gondolatát
férje iránt hűtlenségbe esni. Ő csak nyájas társnője volt, illem s erény
szerint; ma estvére sem igért többet az ifjúnak, mint: «ha kijön
pusztánkra, majd vigan mulassunk.» Lajos fajult reménye ez ártatlan
szókat értelmezé feslettül. A nő büntelen vala; de jól esnék a gyanútlan
ifjú társasága, kinek vétkeit nem tudta, csak az enyelgő kedv szinében
ismert; jól esnék ártatlan örömét élvezni a lemondott világból; mert a
kor- és szenvrokonság mellett győzhetlen erővel szól a természet szava.
Most, miként fájdalomnál szokták, felkeresé lelke az ifjú világot,
melyből magát száműzé. E világot, mint élőkép, jelenében körüle csak
Lajos képviselte. Azért képzete benne személyesíte minden gyönyört,
élvet és szerencsét, miket nélkülözni kényszerül; e mellett a tilalom
szánalmát költé fel iránta s egyszersmind daczot a méltatlan féltés
miatt; minek következtében, lélektani törvények szerint, önkénytelen
hasonlítgatás támadt szivében, mely férjére nem vala kedvező. Azonban
fölébredt a nőerény intő szózata. Örült, hogy a tervbe vett kitiltás
által megmentendi férjét az aggály-, magát bú- és fájdalomtól. De ha
Lajos eltávolodik is: nem fog-e férje új tárgyat keresni kinzó
féltésének, mint már gyakran tevé? s elveszíti bűntelen vigaszát a
nélkül, hogy nyugalmat szerezne. Végtelenűl szánta saját sorsát;
szemében lefesté magát a borulat, s mélyedt eszmélete a szabadság vágyát
költögeté; úgy, hogy midőn a bűnbánó férj, engesztelőleg hozzá
közeledék, annak méltó bűntetésére s mások rettentő példájára –
elborzadt.


XIII. (Pusztai halászat.)
Míg ezek történtek, Lajos és a Pisze, a bozóton keresztül, a füzes alá
értek. Vak varjak s néhány kanálosgém reppent fel a csonka ágakról,
miket neszök vert fel; míg ők, a locsogós gyepen, kerülgetve értek a
hortobágy partjaihoz.
Tulsó vízszélen, keskeny vájt ladikon – mely a Peregi Marcziéban kétszer
elfért volna – ült a tisztes Cziriák. Haja tökéletes fehér, síma, de
éles üstöke kibuvik a túri süveg alul, mely egy néhai karamvesztett
kalap magas tetejéből naturaliter van felgyűrve, vagyis inkább tűrve.
Arczbőre kérges, mint a répahéj: miért is hófehér bajusza s szemöldökei,
nem másként veszik ki magokat képén, mint krétapingálás a fekete táblán.
Öltözete nemzeti ing s gatya; mert nemzete nem gondoskodék a népről,
hogy hosszú évezred után gazdagabban öltözzék, mint a foglaláskor,
tudniillik nyers bőrbe, vagy kérges vászonba. Hátán kendertarisznya,
melyben friss gombát, s fonott gyékény pórász, melyen válogatott halat
szokott vinni agg nejének kirándulásaiból; mert ők kölcsönös szeretet
kedvezési között őszültek együvé, s bár e gyöngéd figyelmek csekély
költségbe kerülvék: tisztább szívből jöttek, mint a vett s eladott
szerelem gyöngy-ajándékai. Arcza vidám, hónaljig tűrt karja izommal
rakott, szeme élénk s még egy csomó egészséges évhez látszik igényt
tartani.
– Fogadj Isten! – előzé Lajos üdvözletét s az öröméletvonásai
átlátszottak a vizen – nem is vártam már ma Lajos úrfit.
– Hát mikor nem tartám meg adott szavamat?
– Az igaz, – mond a vén; de már alkonyodott. A sár is javában van, meg
hogy felhőszakadás is volt.
– Te vagy az árva halász? – kérdé Lajos partra léptében, egy fekete
bajuszú sápadt legénytől, ki meggörnyedt vállal s földön vitt szemekkel,
némán, szomorúan vonta a hálókötelet.
– Igen, – felelt állapodás nélkül; egy oldalpillanatot vetve a kérdőre.
Lajos megdöbbent az árva tekintetén. Szemei mereven látszának reá
tapadni és szíve gyorsan dobogott, mintha a halász vonásaiban, ép oly
véletlen, mint meglepő, érdekes vagy épen lázasztó hasonlattal
találkozott volna.
– Hát mit csinál Éva a malomszigetben?
A legényt némi pir futá el, erőtlenül küzde a bú rögzött sárga színével.
Még egyszer veté Lajosra földhöz szokott szemét, s e tekintet nem remeg
az elárult titokért, mit ő élettel véd, ez hála inkább, hogy van, kit
sorsa érdekel.
Lajos, akaratlan, faggató ösztönt érze vele szólni, beszédbe eredni, de
bizonyos tolongó érzelem elfogulttá tevé. Szemeit elkapá a különös
arczról, mintha nem merne vonásaival ismét találkozni. Aztán elhagyva
őt, gyorsan a könnyű naszádba ugrott, mely számára parthoz vala kötve.
Pisze Pista kapta a lapátot s evezni akart. Lajos nem engedé.
– Én a természetben mulatni akarok: nem dajkáltatni magam, mint egy
beteg majom, s Pistát a sajka orrába ültetvén, evezni akart, de sérült
karját nem birta forgatni.
– Tán ismét elesett a ló az úrfival? – kérdé a vén Cziriák.
– Igen, – felele Lajos piruló zavarral, hogy szabaduljon hosszabb
vallatástól; feledve, miként a fogadónál más magyarázatot tőn.
Pisze Pista egyet rántott fején s gyanúsan mosolygott a kétféle okhoz;
miközben gyorsan úszék kormánya alatt a kisded fenyűcsónak.
Most Cziriák mellé értek, hogy vele versenyt evezzenek.
– Hogy foly a világ, öreg? – kérdé Lajos barátságos hangon a tisztes
aggot.
– Mindig a régi rossz. Az ember fut, fárad, hiában; ha mai szerencséjét
holnap elveszti: újra remél és csalódik. A jelen mindig rossz, tehát
jövőtől vár; de az is csak olyan, mikor jelenné lesz, s a koporsó szélén
veszi észre aztán, hogy megcsalta magát.
– Hát mi a baj, Cziriák? hisz oly egészséges, mint a friss kecsege?
– Mert nem rontom el soha.
– Hát mit ronta kend el?
– Semmit. De a sors nem épít; az Isten nem rendelt.
– Mit?
– A mi kellene.
– S tehát olyan szegény?
– Mint a templomegér.
– De hajléka csak van?
– Egy rossz halászkunyhóm, mit a nagyapám is kákával foltozott.
– Hát télen hol lakik?
– A csordás kamrájában.
– Nyugalmas szállás?
– A mennyiben bölcsős gyermeke nincs. De a tanya ablak- s padlástalan.
Szalmatűzzel fűtünk a kamraközépen, s annyokom szemét kiette a keserű
füst.
– De csak nem koplalnak?
– Mikor van mit enni. Nyáron hébe-hóba bőven van a halunk; de télen csak
akkor kaparítunk csíkot, ha nagy fagyok nem járnak. Vastag jeget nehéz
mezitláb vagdalni.
– S vagyonkájok nincsen?
– Egy bónét s két pirittyet[53] az apám hagyott rám, de már
elrongyollott; most kezd egyet kötni a fiam mátkája.
– Egyebe nincs?
– Hét csíkfogó kosár, ez a két csónak la, s az annyokom menyasszonyi
ágya.
– Hát a mit keresnek?
– Porczióba megyen, meg az uraságnak, mert mióta így elgyalázott az idő,
nem birunk dolgozni magunk a roboton.
– S nem voltak jobb idők, mikor szerezni lehetett?
– Csak egyszer lett volna a nagy drágaságban; de biz engem sehogy se
vitt rá a lélek. Az urak méregdrágán adták a gabonát, s mi a kit
lehetett, megmenténk olcsón árult hallal az éhenhalástól.
– Erről a Hortobágy, mely millió darab barmot eltart, arról a nagy
Kúnság tízmagtermő földdel; itt nyolcz, tíz mérföldön alig ötszáz ember
s mégis oly döghalál lőn az éhség miatt?
– Nyolczszáztizenhétben rakásra hullottak. Nyers tormát s főtt csalánt
szerencsés volt, ki eleget evett. Sok koplaló szegény erővel neki ment a
kihúzott hálónak s nyersen faldosta a kotús czigányhalat. Sőt, uram
bocsásd, még a gólyát s varjút is félfőttében nyelték.
– S a megye nem rendelt számukra élelmet?
– Honnan? hisz magának se volt. Aztán meg az urak nem gondolnak velünk,
ha egy lábig elveszünk is; csak addig ne, míg a dézsmát be nem vette, s
robotját leróttuk.
– S kend az éhségben sem adta drágábban a halat?
– Mint máskor; fontját két garason.
Lajos azalatt megfogta a hálókötelet, mely Cziriák kezéből a vízszinre
úszott, s közel voná magát annak csónakához.
– S többé nem lett alkalom vagyonkát szerezni?
– Soha. A mit kuporgattunk, fiamért fizettük, mikor nagy beteg volt. A
patika, doktor, s debreczeni forspont egy szálig elvitte.
– S a földesuraságnak nincs saját orvosa?
– Nincs.
– Hát a megyei járásnak?
– Van egy rossz tilókus; de szegényhez nem jő, mert nem fizetheti.
Lajos hátrább tartá csónakját s észrevétlenül egy türetke bankjegyet
csempésze Cziriák tarisznyájába, melynek korcsos száján ökölnyi hézag
nyilt.
– Majd másként lesz, Cziriák; a jövő jobbat hoz.
– Sose bíz az, urfi. A sírban tán igen; de addig nem hiszem.
– Mégis oly vidám kend.
– Miért nem, ha lelkiismeretem csendes, Isten rendelte így. Hiában
igyekszem; nem kerülhetem ki, a mit rólam végzett.[54]
– Mégis szép, hogy értem maga vetett hálót.
– Mert Lajos úrfi a szegényt szereti. Illő megtisztelni az ily ritka
példát; – s egyet emelinte süvegén a becsületes öreg.
– Ezt a hálót hagyta apja örökségben?
– Ezt la, a kit vonok. Hej, mióta véle járok, egyszer másszor szép halat
húzott a szárazra. Kilencz esztendeje, ott a fűz tövénél egy tokot is
fogtunk, az áradás hozta fel a nagy Tiszából. A drágaság előtt meg
mázsás harcsát kaptunk, itt a vizkönyöknél; de már öt-hat idén kiveszett
a nagy hal. Azóta nyaranként nem fogy a vizihús;[55] még héjjas
férget[56] sem. kap annyit az ember.
– Úgy hát alkalmasint hiában fárasztom.
– De’szen, ha bő a víz, halban nincsen szükség. Úgy hiszem, nagy barom
akadt a hálóba, mert karom rángatja. Aztán meg a Cziriák-öböl soh
sincsen hús nélkül, mert ott nem kaparász minden bolond ember s a
vízfolyás ide veri a halakat; – s végszavait oly önérzettel mondá,
mintha monárcha beszélne népes országiról.
– Ugy-e, Cziriák öble nem Csáki szalmája?
– Biz uram az nekem avitum jószágom. Belőle senki más, csak én szedek
dézsmát.
E pillanatban oldalt a rekettyés szélében egészséges dal hangzott fel:
Az alföldön halászlegény vagyok én,
Tisza partján kis kunyhóban lakom én;
Szőke kis lány jer be hozzám pihenni,
Öreg anyám majd gondodat viseli.
Lajos oda tekinte. Közel a vízpartján egy kis halásztanya tünék szemébe.
Nádkunyhó kúpformára korczvesszővel kötve, mely a csúcsán kötött tömött
nádpehelyből lengő kokárdát látszék viselni. Faltöve csinosan fel volt
hanttal hányva; ajtó gyanánt tojásdad lyuk szolgált s belől beterítve új
árpaszalmával.
Előtte a dalos legény ült a pázsiton, valamit dörgölve négyszögű vörös
téglán; mig mellette nyugvék a teszi veszi[57] rúdja, mit időnként
kihúz, s közel hozzá tömött hajú szőke lányka köt egy most kezdett
hálót. Szemeit a dalra szerényen lesüté; gyönge arczán igaz szerelem
piroslott, s kék babos kendőjét a szellő ellebbenté, ragyogni engedve
friss, ifjú tejnyakát.
Lajos elemében lőn. A női inger az, mi lelkén feltétlenül uralg.
Negélyes szoktatás, győzelem s hiúság tette rajta úrrá. És ő kiváltan
kedvelé a nép egyszerű, de ép szépségeit. Kevés álom, friss lég,
elfoglalt és mértékletes élet, ruganyosb, élőbb testet nevelnek, melyben
a lélek vidám, élénk, fogulatlan. Lajos többször vőn alkalmat a
műveltebb osztály s nép hölgyei között különbséget tenni, s jól ismerve
ennek előnyeit, mintegy villanyozva ugrott ki a partra.
[Illustration: Előtte a dalos legény ült.]
A leány közelében iszapos kárakatona[58] vergődőtt, mely mint gyakran
történik, a hálóba akadt, s mit aztán kivesznek, mert különben elver
minden halat. Lajos ruháit befecskendé sárral.
– Úgy kell la! – mondá féltő kárörömmel az elkomorult legény; – miért
megy oly mohón a más mátkájára.
– Se baj, fiú, ne bánd! Mátkádat meg ne féltsd, tán csak nem jégből van,
hogy ha szem előtt áll, mindjárt elolvadjon.
– Nem is olvad az el; de az urak szoktak hamar olvadozni.
Lajos égő pillanattal függött a gömbölyű leánykán, s könnyű láng
repkedett halvány arczaiban. Félrevágta szemén könnyű rízskalapját,
egyet pederítve pelyhedző bajuszán s összeütvén gyöngén
lovagsarkantyúját: finom-betyárosan lépett közelébe.
– Szép vagy szőke babám, eszem a lelkedet, nyakad oly eleven s ragyogó
hófehér, mint a friss fehérhal.
A leányka felrántá babos, kék kendőjét s félénken fölugrott a
hálókötéstől. Vőlegénye félreveté szép ürömtaplóját, mit vörös
czémenttel sárgított, támadó állásba lépve haragos szemekkel.
– Eredj haza, Zsuzsi, az öreganyámhoz, majd viszek én magam halat
vacsorára.
Zsuzsika oly karcsú, tiszta növésű volt s oly könnyű, szellős mozdulatú,
hogy az ember akarta vagy nem, vidám őzikéhez látta hasonlónak.
Kebelhalomkái, mint két selyem alma, kereken rejlettek szűk karton
válljában. Rózsaszin könyökén kövérded mederke s duzzadt karocskáin
hullámzott az izom.
Lajos, gyöngéden vállára helyezé félkarját, s szeliden benézve pillás
szép szemébe, betyáros érzéssel kedélyesen dallá:
Nem anyától lettél,
Rózsafán termettél,
Piros pünkösd napján
Hajnalban születtél.
A legény türelme elfogyott s el akará jegyesét rántani. Lajos derékon
ölelé a leánykát, hogy el ne vehesse. Karoltában lábujjhegyre emelkedék
az ifjú szűz fölé, benézve az édes kebel titkaira. Zsuzsi kebelkéjét
kebléhez szorítá, s vékony nyármellényén átérzé szíve meleg dobbanásit.
Zsuzsika védőleg taszítá magától. Kötetlen kendőjét ellebbenté gyönge
küzdelmében; Lajos felülről láthatá félig a karton váll pihegő
rejtelmét. A leányka felmelegült s tiszta szűzi teste friss tejszagot
lehelt. A telivér ifjúban édes gerjelem kelt; csókoló ajakkal keresé
Zsuzsika cseresznye szácskáját, de ő védőleg temeté arczát Lajos
kebelébe, s az égő nedves csók, aranyló hajfonatja megett, piruló nyakán
csattant el.
A szerény leányka sírt. Férfikar még őt soha nem ölelte, sem idegen ajak
hevét nem érzé; a mátka előtt is tiltva volt ez öröm. Egyszerű kisded
fogalmú, de tiszta erkölcsben nevelé szigorú anyja. Fonóka, temetői
játék, s a falúnép minden mulatsága, hol férfi hölgyekkel társaskörbe
jő, tiltva volt előtte. Gondja, eszméje, foglalkodási, az őskunyhói
szegény gazdaságban s öröme nyájas cziczájával oszlék meg, melynek piros
nyakkötője volt Zsuzsika legértékesebb drágasága. Minden istenadta nap
templomba járt s irtózatosabb reá nézve nem volt elképzelhető, mintha
valaki eklézsiát követ.[59] Első távolléte anyja nélkül ez vala, miről a
becsületes Cziriák őrködése lőn kezes, s mi csak azért engedteték meg,
hogy beteges napának halat vigyen haza, míg a férfiak, mint Lajos hivott
vendégei, Hortobágyon lesznek. Most az ártatlanka elrabolva hivé védett
szűzességét. Ő, a tiszta, érintetlen hölgy, ki álmában sem nézett férfit
mosolyogva: egy forró ifjúhoz ölelve fedetlen váll s keblétől fült
arczczal, egy égő kedves idegen csók alatt kirabolva áll. Remegő irtózat
futá el képzelt vétke miatt, melyet többé nincs mód nem letté tenni.
Sírt és a fáradt lélek vonaglásba hozta.
Mindez pillanat műve. Effélék gyorsabban történnek, mint elmondani
lehet. A legény szilaj lépést tőn, jegyesét megszabadítani. Zsuzsikát a
kétség tigrissé idézé. Megfeszíté egész erejét s kirángatá magát Lajos
öléből, ki, sérült karja miatt, csak egyikkel védheté hevítő zsákmányát.
– Úrfi, ez betyárság, – kiáltá a fiú kitörő haraggal. – Köszönje
apámnak, hogy össze nem töröm.
– Hó ha, ne szilajkodjál, bakafántos kölyök; – csitítá fiát az öreg
Cziriák, ki megfordult derékkal az eset után nézett. – Biz azért nem
ejti porba a pártáját; az úrfi csak tréfált.
– Vigye az ily tréfát az anyja házához; ottan megjárhatja; minálunk nem
szokás, – folytatá a felingerült halász, a nélkül, hogy vérben forgó
szemét Lajosról levenné. – Hallom, mi sorsa van a szobalányoknak; tessék
velök kötni; úgy is ők előre felteszik a kontyot. Az én Zsuzsimat nem
úri ház nevelte: s a ki úgy traktálja, betöröm a hátát, milliom lelke! –
befejezé ütleg-mozdulattal, miközben a hozzá menekült leányka zilált
haját vigasztalólag simítá.
Pisze Pista némán ült, de szeméből látszék, hogy a mocskos szóknak
igazat ad. Cziriák és az árva leüték fejöket, s a méltó kitörésre
szemrehányó csend következék.
Lajos elpirult. De hiú kebelben ritkán kél szégyen harag nélkül. Ez éber
indulattárs, mint kárpótló egyensúly lép elő, torlást, eszközöket
sugallva a sértett hiúságnak. Gazdagok rendesen megszokják pénzben
keresni a menekvési eszközt, minden alkalommal, ha balul ütött terv,
rosszakarat, vagy véletlen sors keserűn érinték. És ez annál
természetesebb, mert alig van eset, melynek nyomasztási közül, e
misztikus erő, ez erszénybe zárt dæmon ki ne ragadna. Lajos gyakran
igénybe vevé ez üdvös divatot. Kényes önimádat, hiúság, mely gőggel
határos, szükséglék azt. Ma különösen vágyott kivágni magát a hinárból,
mert azon osztály előtt illeté szégyen, melytől magasztalásra vágyott,
mely által kitűnni, hírnévre kapni iparkodék, s melyet valóban szeretni
vélt. Azért jelenleg is e segédmephistóra gondolt, mely torló elégtét
mellett élvhez is juttathat.
– Szegény szőke galamb, e goromba medvéhez akarsz férjhez menni – szóla
édesen a remegő leányhoz. Jer védelmem alá, szebb jövendőt adok. Egy
csók nem a világ; ne haragudj érte. Ha tőlem félsz: akár soha se láss.
Lesz pénzed, szép ruhád, hat fejős tehened, egy jószívű úrnő gondod
viselteti, míg illőn férjhez mégysz. Otromba mátkád előtt úgy is
kedvesebb lesz nálad egy nehány száz forint, s én adok neki azt.
– Nem szokás magyarnál, mint az oláh teszi, huszonöt forintért
földesúrnak adni a vőlegényi éjt, – felelt a legény mogorván, de
juhádzott haraggal, mely az ápolt leányka biztos közelében szelidülni
kezdett.
– Tartsa meg az úrfi aranyát, ezüstjét: elég világ nekünk napam szűk
kunyhója. Szívem nem eladó fényes jövendőért; urak értenek ahhoz, én
tudok dolgozni. Menjen, ne kisértsen; engem megszabadít minden
gonosztól, ki vélem van, az Isten; – szóla Zsuzsika mátkája ölében,
mialatt megvetőleg nézett az önhitt csábítóra.
Lajos parton maradt égő szégyenével. A mátkapár pedig kézreszedve
filléres málháit, a rekettyés közti szűk ösvényen elment.
Cziriák fejletlen szívében, mint sok magyar parasztnál, értő tapintat
volt, mely magáénál műveltebb lelkek helyzetét is képes felfogni,
megitélni. Hogy a kedvetlen zavarnak fordulatot adjon, kezdé felszedni a
pirityet, mely különben is a tanyáig vonaték.
Távolból a leányka kedélyes éneke szállt vissza:
Sem aranyom, sem ezüstöm nincs nekem,
Érted égő hű szerelmem mindenem.
A legény hangja ráfelelt:.
Megelégszem kis kunyhómmal sziveddel,
Kis kunyhómban hamis barna szemeddel.
– Ne adjon rá semmit; bolond mind a kettő. Közel van lakzijok, s tudja
azt az úrfi: hat héttel előtte, hat héttel utána nincsenek otthon; szólt
nyájasan Cziriák, homlokára mutatva, miként itt az «otthon» az eszet
jelenti.
Túl, az árva halász derékig jött vízbe s némán, halk tempóban szedé fel
a hálót.
– Kövér harcsát eszünk, régen érzem a pirityben; – megjegyzé Cziriák.
– Miről ismerszik meg? – kérdezé Lajos.
– Nagyokat lök magán, de nem viczkándozik.
– Harcsa nem jár belém, csömört kapok tőle, – közbeszólalt Pisze, mintha
az öreg bajuszos mondva ment volna, csupán az ő kedveért az
életveszélybe. – Hát másféle halat nem érez Cziriák bátyám?
– A piritye nehéz, ha csak tuskót nem húz.
A szellő ismét dalt hozott a rekettyés felől:
– – – – – – – – –
– – – – – – – – –
Ezt a kis lányt nem adnám a világért,
A papjának a mennybeli jussáért.
A halászok folytaták dolgukat. Cziriák féltojásdad körbe hányta ladikján
a pirity kivont részét s miközben a hinárt s galyat tisztogatá, meredt
szemmel várta a közeledő zsákmányt.
Pisze Pista hozzájok evezett Lajossal. Csónakát oda akasztá s benne
elhasalva, két könyökre támasztá tátott arczát, mely fülig felgyürődve
tenyerei alatt, hasonlóvá tevé leskődő hiuzhoz.
Az árva, mélyedt arcz s félig zárt szemekkel nézett a hömpölygő vizre,
gépiesen szedve a pirity kötélkorczát.
Lajos alkalmat nyert őt szemlére venni. Arcza fehérsápadt s mélyen
beesve; de bőrét a parasztos élet viszályai sem győzték eldurvítani.
Szeme nagy s bűbájos; tele ragyogva igéző, rejtelmes, megfoghatlan
tűzzel. Ajkai vékonyak s vérszínűek, csodás ellentétül a
márványábrázaton: bajusza ritka sugáros szálakkal, s szinegyent visel
fecskeszín hajával. Ki az arczok jellemében a lelket szokta nyomozni:
mélyen járó elmét s nyomorban hűlt keblet kénytelen gyanítni.
Lajos sejtelmét, mely a rövid pillanatnál támadt, e szemle félelmesbbé
tevé. Minél tovább vizsgált e jellemzetes arczon, annál kényszerűltebb
lőn hinni egy titok csodás fejlődését, mit vélni alig mert: minek
valósulta őt semmivé teendené. Úgy látszék, mélyen illetve van, s
feledve mindent saját maga körül, mert változó tekintet s felvetett
szemekkel próbálá gondolatban összeegyeztetni egy fontos érdekű történet
töredékeit. Az árva halász magában is feltünő jelenet; a komolyság s
magány, – mely nagy elmék sajátja – e nyomott s tárgytalan életű
jobbágynál annyira kifejlődve; pedig ez nem kór; az átható okos szem
mélyen tagadja azt. Ahhoz, e rendkivűli hasonlat, a sajátságos
családvonások, melyek egy vagy más nemzetség ivadékaiban oly csodásan
szoktak leszármazni, hogy földrészeken túl egy idegen arczon is rájok
bámulunk. E rejtelmes legény vérható érdekű lőn Lajos előtt. Alig várta,
hogy magányosan beszélhessen vele.
Azonban a piritye mindinkább vízszinre merűlt. Pisze középre állott a
sajkával, s lubiczkos habot vert, hogy beriaszsza a szökevényeket. A
háló szűkebb-szűkebb körbe vonult, s fogyasztá a víztért, mely a
foglyokat fedé. Itt-ott felbuggyantak már a tőrbe esett vizi nép vénei,
kiket a kellemetlen szállás zavarba hozott. Itt egy bakarasznyi piros
átlátszó fark csapta meg a vízszint, mint szétterült legyező; ott
pikkelyes gerincz rántá vissza magát az áthevűlt légből; amott egy
tertyedt száj tátotta el magát porczogós bajuszszal. A hálókör közepén
nyálkás szürke állat ütötte fel testét, szélesen, mint egy koppasztott
borjú.
– Á há! ott a parasztfaló, – mondá Cziriák villogó szemekkel.
– Miért nevezik úgy? – kérdezé Lajos.
– Megkövetem szépen, nem az úrfit értem, de sok földesúr úgy elnyeli
éppen a paraszt vagyonát, mint harcsa uram apró atyafiait.
A kör gyorsan apadt, s a hálófenék folyvást emelkedék. A vizszín
megelevenedni látszott. Mintha kövek hullanának belé: bugyogni kezde a
vergődő halaktól. Mindenike fővel akart a mélybe furódni, s kétágú,
lapos, kerek, széles, vagy fecske-alakú farkával átlátszó véreres
uszóbőrbe nőve, mint csodás élőfaj, temérdek bőségben eviczkélt a vizen.
Az esti nap megtöré köztök ragyogó sugárit. A látványon büvcsillám
futkosott, mintha nyálkás gyöngyök, s tarka drágakövek merültek volna
fel egy varázstengerből.
– Majd nem ugrándoztok így a halászlében, – mondá élvező kedélyben az
agg halüldöző.
– Lám, mondom, pirityénk nem hiába volt nehéz; eleven tuskókat húzott
Cziriák bátyám; – mondá Pisze Pista.
– Ott egy vizi párducz; lökd be eb a lelkét; – kiáltá szorongva Cziriák.
Lajos egy gyönyörű sőreget látott. Bőre végig rakottan rózsaszín
csillaggal, s teljes kerek testtel, mint egy fiatal gyertyánfa derék,
félölnyire felugrott a vízből. Ruganyos dereka kétrétre hajlott ugrás
közben; hasa vörhenyes, tömött és átlátszó, mint Ráfáel sárkánya; hűvös
teste majd megreped a gazdag élettől, s porczogó szegélyű szája gyorsan
tátog. A jóízű rab szökni akart, de az árva halász lecsapta karjával.
Az ifjú halász visszaérkezék a mátkakiséretből, s teszi-veszijét
felvette a vízből. Két kis ifjú mennyhal volt benne párosan.
– No kend fogott párját; – mondá Pisze Pista, – mintha Zsuzsi ülne
kenddel a hálóban.
– Anyádnak azt fiam; – közbeszólt Cziriák; – megkövetem, úrfi, engedje
meg neki; mennyhal ritkán akad, pedig annyokom szereti.
Lajos becsülve méltánylá e gyöngéd kegyeletet.
A víz végképen lefogyott, meztelenűl hagyva elfogott lakóit, kik
hemzsegő halomban viczkándoztak egymáson. Köztök hízott király, százhusz
fontos harcsa, mit a szakértő Cziriák oly régen megérzett. Lapos szája
bután van összeszorulva; bajuszai lógnak spárgavastag szállal; széles,
hideg farkát, ha olykor elcsapja: a rajta felduzzadt halcsomót hányja
szét. Alkalmasint meg van illetődve. Mert víz alatt nem igen hagyná
ragadozó szenve ily bántatlanul a körüle nyüzsgő kövér falatokat. Ott
szép kövér pontyok szórvák sovány csukák közé, melyek, telhetetlen
uzsorás módjára, fogas szájpadlással tátognak egymásra. Amott parázshúsu
kecsegék dugják fel hegyes orraikat. Nemes fajok kemény gerincz-pánczél
alá rejtve, s tengerszín hátokban sárgás kövér rejlik. Itt ezüstpikkelyű
laposdad kárászok teregetik piros szárnyaikat. Ott erőtelt sőregek
hánykódnak tarka termetökkel; míg egy sereg mozgalmas aprófaj egészíté
képpé a hűvös vizi népet, mely az átlátszó nyálkanedvben, egészséges
testtel reszketett a napon. Piros kopoltyuik lég után kapkodnak; hersegő
nyüzsgéssel viczkándnak egymáson s körülök elterjed az eleven szag.
Lajos gyönyörrel nézte a gazdag természeti látványt.
Pisze kedvkeresőleg figyelmezteté őt.
– Úrfi! lám mondom, a friss fehér hal amott, oly eleven s ragyogó
hószínű, mint a Zsuzsi nyaka.
Lajos elpirult, s hátat vetett az ifjú halásznak, ki csábító szavát
emlékében tartá; haraggal pillantva a leskődő Piszére.
– Tán csak nem átalja, hiszen maga mondá; – menté szavát Pista, anélkül,
hogy soutis-mondatokról fogalommal birna.
Lajos ismételt szégyennel bűnhödék ez akaratlan ugyan, de alázó
szemrehányás miatt.
Zsuzsi mátkája, a halászbárkát lódítá apjához a vízszinen, mely nem