Hazai rejtelmek: Regény (1. kötet) - 11

veszem, ha alkalmat nyujt dolgain segítni.»
– Hah! a diplomatikus szörny – közbeszólt nemes gyűlölettel az
ismeretlen – mily közvetett csábbal ösztönzé vétekre az orgazembert, kit
árulástóli félelmében, nyiltan, határozott zsolddal felhívni nem mert.
– Márk úr – folytatá Ödön – ép oly halkan felelé: Kegyelmes uram,
pereimen kivül egy húszezer pengő forint értékű adóslevelem nyom.
– Nos, nos; mit felelt az idegen?
– Ön ügyes orvos Márk úr, tud a családok betegein segítni; én biztosan
hiszem, hogy e húszezer pengőt rövid időn ki fogja érdemelni.
– Mi kigyói, óvakodó kétértelműség; mily sátáni alkú!
– Én az érdektelen dolgot feledém, míg későbbi szörnyű események vissza
nem idézék. Anyám tizennégy nap mulva egészsége végett tengeri fürdőkre
utazott.
– Az ön tetemes javulása mellett nyugodtan távozhaték. Az orvosi tanács
ön egészségéről biztos reményt nyujta, s édes anyja okadatos bizalommal
viselteték Márkhoz. Saját védelme, apja, virrasztási alatt nem tartá önt
oly kedvező helyzetben, mint az érdeküző farizeusnál.
– Szegény anyám mennyire csalódék! Harmadnapra elmenete után, testem és
lelkem, sorsommal átváltozék.
– Akkor Pesten valék. Édes anyjának ügyeit intézém, s kivántam
megismerni önt. Márknál valék, de nem engedé találkoznom önnel. Minden
ingerültséget kerülnünk kell – úgymond – s én köszöntem a semmirevalónak
atyai gondjait.
– Harmadnap este behívtak Márkhoz, ki vacsoránál ült. Foglalja el helyét
Ödön, felszólíta, egy székre mutatva, mely szomszédjában, evőeszközhez
volt illesztve. A czimzeten nagyon megütközém, mert azelőtt te-nek
szólított. Hiszen csak egy pohár vizet szabad vacsorálnom – hivatkozám
napi rendemre. – Ön már egészséges; egy angol tanárral tanácskozám, ma
más rendszert kezdünk s holnap szobát cserél; mondá mosolygva, de arczán
amaz ismert izomvonaglást láttam elsuhanni, mely tekintetét mindig
ördögivé tette, s gyanúmat végkép kialudni soha nem hagyá, s jelenleg
annyival kevésbbé, minthogy szokott bizalmas modor helyett feszes «ön»
czímet használa. Azonban örültem új igéretének. Azt hivém, szabadabb
leszek, s ura némely óráimnak. Nyereségül tartám vacsorához ülni, mert
esténkint is rég étvágyat érezék. Ludmájat hoztak fel bő zsírban, miből
sokat ettem. Aztán vajat retekkel. «A nyers zöldség nem jó – mondá Márk
– de vajat ehetik…» Nem akarék többet, már ezt is érezém. «De egyék –
únszola – a testet táplálni kell,» s egy szelet lágy kenyeret, mely a
kemencze hevétől még forrón gőzölgött, vajjal vastagon bekent számomra.
Gyomrom nehéz lőn, jeges borítékot nem kaptam, s következő éjjel a
túlterheltség, s Márk feszes modoráni aggalmam miatt rossz álmaim lőnek.
Felébredésemkor kilenczet üte. Minő mulasztás! feddém magamat s
ösztönszerüleg ugrám zuhanyolni, de fejem nehéznek, s gyomrom táján
nyomást éreztem. Kádam nem volt az előszobában, sem víz a
zuhanyvederben, sőt inasom végkép kiköltözék. Talán új szobámnál lakik
már, vigasztalám magam s rendezéssel vannak elfoglalva, hogy felém sem
jő senki. Öltözni akartam, de nyári ruháim helyett tömött meleg kelmék
cseréltettek be, oly szűkön szabvák, hogy májam s lépem táját örökösen
nyomák. Csengettem: senki nem jöve; külajtónkat, mely előszobámból a
szabad folyosóra nyilt, zárva találtam. Dolgozni akarék, de az
esztergakerék forgató húrja el vala metszve.
– Mi lesz e gyanús előkészületből?
– Tizenkét órakor Márk bejött. Uj laka készen van, ha akar átsétálni,
mondá udvariasan, s elől bocsátott. Miért e feszes mód? kérdezém
átmenetünkben. Ön már oly korban van, mely rangjához illő bánást
követel; felelt ünnepélyesen, s ez órától hideg, komoly, eltaszító
alázattal társalkodék velem. A számomra rendelt szobába jövénk, mely
gazdagon vala diszítve, de oly hatályosan, sötéten s templomi modorban,
hogy félelem fogott el. A kandalló cserépből égetett törpe medvét
képezett, mely kétlábra állva, arczczal a szobának fordult. Formátlan
feje hátratöpörödött, s vicsorított rohadtszín ínyekkel nyihogni
látszék, mint a holdra vonító eb. Undok lábait testhez sugorítá s
felfordult talpain hosszú körmök ültek. Hasát foglalta el a szűk
haltorok forma tűzhely, mely ajtótlanul feketén tátogott, s zúgó
morgalommal ereszté át a légvonalt, ha odakünn szél fujt. Meredt
tekintete, festett orra, szeme s a durva gyapjas test, oly nyomasztó
alakot adának, melynek hideglelős hatását nem tudom leirni.
Beiktatásomkor egy barátsüveg[60] füstölt egyik tenyerén, melynek kék
kigyói templomillattal tekeregtek a sötét szobában. E fűszer rendes
reggeli illetményem lőn, felgyújtva egy kancsi szolgálótól, hogy fejem a
rekedt s szagos légben egész napra elnehezűljön. Szemben ágyammal – mely
puffadt pehelytöltelék vala – két sötét kép függött, mikre most sem
tudok láz nélkül emlékezni. Egyik tűzképű lovag, holló paripán, sötét
érczpánczélban. Felvont sisakjából tűzarcza omlott ki, fehér vakító
világgal, mint a déli nap. Igéző fényén, egy csontfő körrajza, mint
erőtlen árny, töredezék által. Vágtató lováról rabolt sírhölgy függe
szélbenúszó halottöltözettel, s a kép fenék szinén rémek vonultak át,
lomha éjfelhőkön, erdős bérczek között. Az égő halálfőn oly bűbájos erő
terjedt el, folyótűz üstöke oly kisértőn lengett, s üres szemeiből oly
lekötő erővel lövődtek a meleg sugarak, hogy gyakran nem tudtam tőle
szabadulni, remegve, némán, hideg verítékben igézve lángtekintetéhez. A
másik kép egyszerű, de reám rettentőbb vala. Tiszta csillagos kék égbe
festve a tele hold, s egy házfedél széllyukán, félig kidugva, alvó
leányfő nézett rá. A mély ég végtelenig látszék gömbölyödni, s ürében
sápadva rezgett a felidéző vándor. A holdkóros arczot szorosan övezé a
fedéllyuk párkánya, mi a kép hatását rendkivül növeszté. Haja
szétbomolva lengett a fedélre; félig nyilt szemein kékes árnyék
lebegteté magát; halvány tekintete magasztosan látszék emelkedni;
vonásin kinyomva ama rejtelmes vágy, a maradhatlanság titkos ösztöne,
mit még négy hó előtt magamban érezék. Később, kórba visszaestemkor, e
kidugott kisérteti fő, ellenállhatlan kapcsolatba jött agyamban azon
leskődő arcz gyanús emlékével, kit Márk ajtóablakán megleptem; s az
eszmetársulat ideges hatása növeszté rettegéseimet. E két különös
festmény, felét elnyelve a falnak, sötét bronzrámákban függött,
melyeknek szögletén egy-egy csomó torzszörnyecskék ültek ékességül,
eszményi állatfark, vagy misztikus czirádákban végződők. A tanulóasztalt
hintve találtam felmetszett kötetekkel, miknek lapjai közül itt-ott
papirszeletkék nyúltak ki, mint egy figyelmet idézve a jelesb helyekre.
Megismerém köztük a képes könyveket, mik oly gyászos emléket költének
multamból. Asztalom mellett rakpad volt könyvvel terhelve; s felette a
falon komor óra függött szirtes zuhataggal. Felűl egy villi állt
léleklepelben, szemei forogtak óra-inquiesül, s száraz csontkezében
harangkötélt tarta, mely óraütéskor rémesen megkondult. Rostélyos
ablakim sötét függönyzettel valának ruházva, s az üvegtáblákról
rézcsigán felvonva láttam éjitekercseket (rollat). Öltözőszereim
ezüstből készülvék, de a rámák szörnyeihez rokon alakzattal, hogy soha
nem illethetém őket borzadály nélkül. Ez vala új lakásom, hová Márk
beiktatott, egy tömött, nehéz étkekkel terhelt, s mozgalom és társtalan
elzárt életre.
– Rettenetes terv! – felkiált az idegen. – Lélek és test desorganizáló
minden eszközökkel támadni meg tizenegy éves gyermeket, kiben a
legszerencsétlenebb kórhajlam születék, s ki annak fejlett fokaiban már
kétszer szenvedett.
Ödön folytatá: – «Nem kapok esztergát?» – kérdezém az orvost, – látva,
hogy szobámban semmi üres hely nincs. – «Ön többé nem fog dolgozni,» –
felelé fagyos alázattal; – «eszterga helyett ott lesznek könyvei!» –
«Hát inasom hol van?» – folytatám a kérdést. – «Eztán szolgálóm fog
parancsára lenni, – mondá ő; ezt kivánja a határozott gyógyrend!» – s
rám húzá egyetlen ajtómat, mely szobáira nyilt. Képzelheti ön, minő
érzésben maradtam. E hirtelen s csodás fordulata sorsomnak, a titokszín,
mely azt jellemzeni kezdé, a mesterkélt ijesztő s illatfüstös szoba,
anyám távolléte s éji rossz alvásban elnehezült testem, leirhatlan
hatással lőnek első magányomban.
E szóknál megszűnt az árva halász, mintha lelkének csendre volna
szüksége a fárasztó emlékek közepett. Az ismeretlen szinte elmerült s a
mogorva tipusz ismét elfoglalá arczát, mely a Poltrás mellett s ama
titkos örökségről tett észrevételnél képén látható volt. Talán ismét az
emberi sülyedség bántá nemes szivét.


XV. (Folytatás.)
– Nos, nos? sürgeté éberült eszméletével az ismeretlen Ödönt.
– Estve ismét sokat vacsoráltam; – folytatá a halász; – s a mint
csökkent emésztési erőm, azon fokozattal növekedék nálam egy elégültlen
álétvágy, mintha visszatérő kórom ez úton törekednék erőre kapni.
Orvosom komolyan szólt velem, dolgokról, miket nem ismerék, mik
homályos, lázköltő térekre ragadák képzetem, zaklatólag hatva beteg
kedélyemre. Ő sybillák s oráculumok jóslatait beszélte; a Golgota és
Gecsemáné kert szörnyű eseményeit s keresztény vértanúk kinjait, s
mindezt oly rejtélyes baljóslatú arczczal, oly inger- és borzalomköltő
észrevételek közt s oly magasztos ünnepi nyelven, hogy betegségem alvó
költészete kezdett felébredni, s midőn két üres szobán át, a kancsi
szolgáló magaméba kisért, remegtem árnyamtól, mely gyertyavilágban a
falon repkedett. Kisérőm bent vetkezni segíte. Nem tudom, a titkos
irtózat szülte-e, mely mától fogva egyetemes körülményim iránt lelkemben
feltámadt? de kezei közt oly érzésben valék, mint kit vesztőhelyen
bontnak ruháiból. Kancsal szemein nem ismerém meg, mikor tekint reám. Ha
arcza felém fordult, úgy tetszék, mintha a holdas leányt nézné, mely
világító arczczal látszék a fedéllyukon végkép fennakadni. Vetkeztetés
közben kérges tenyerével arczom veregeté. «Mint egy kövér berbécs»,
mondá röhentő szájvonással, mi nála az örömöt jelenti. Gombás ajka
ilyenkor kinyuladt ránczaiból, mint a széthuzott piócza; reves foga
közül forró léhl párázott, s fülig tertyedt arczán Márkéval rokon
vonaglást véltem átfutamni… Irtóztam; tagjaim borsóztak… Midőn ágyba
mentem, lábaimhoz ült kisded zsámolykára. Könyökeit térdeire állítá s
tenyerébe tette nehéz lompos fejét. Arczhusa feltolult műtételében s
félig eltemeté forgó szemgolyóit, mik a szűk pillanyilatból ördögies
tűzben villogtak ki a gyertyasugárba. Aztán ajánlá gyönyörű meséit,
miket mástól meg nem tanulhatok, s a nélkül, hogy kérném, elkezdé
azokat. Csodákat számlált el egyszerű, de velőig ható modorban, mik
itt-ott a nép közt történtek. Boszorkánynyomások, fonóka és temetői
esetek, rontás, kisérlet, gyógyíthatlan sebek s mindazon tárgyak, melyek
– mint köztük létem óta meggyőződém – a nép misticismusához tartoznak,
előfordultak rémes meséiben, miket esetről-esetre akaratom, kérelmem,
rettegésim ellenére folytatólag vitt. Képzetem vágyva, csapongva, mohó
érdekkel falta fel rémes mondáit; megtestesíté a képeket; növeszté a
titkos érthetlen rejtélyt, s midőn a kancsi gyertyáimat lámpával
elcserélve, sohajos ásítás közt a szomszéd szobába távozék aludni:
ijedezve, törötten s lángoló erekkel maradtam átfült pehelyágyamban.
Hozzájárult a túlterhelt gyomor, melynek nyomását történetem után oly
öröködőleg éreztem. A vér és félelem lázongó kitöréseivel hánykódtam;
lehetetlen lőn álomhoz jutnom. Végre könyvvel akartam üldöző képeimet
elűzni. Asztalomhoz menék. Közeledésemkor a képes könyvre esének
szemeim; gerinczemen borzadály szaladt fel s hátat fordíték az asztal
felének, melyen az feküdt. Félighúnyt szemmel, mert reszkettem, hogy
pillanatom a képekre esik, mentem a könyvekhez. Egynek czímét néztem,
mely kezembe akadt: «Mesmer, de influxu planetarum in corpus humanum».
Irtózva tevém le rögtön; de késő vala. Izgatott képzetem,
eszmetársulaton ismét visszaszökött a szörnyképű orvos szavára. A hold
is plánéta, én őt szeretém, betegje vagyok; hiszen ő mondá: «ne félj kis
holdkóros, meggyógyulandsz.» E zsarnok mondat rögtön elfoglalá régi
hatalmát. Ismét a hold szinét látám arczomon, fogyását éreztem magamban
s naponta rettegve mértem czérnával, mikor érendek az enyészetig. Másik
könyvet ragadék: «Somnambulismus» olvasám czímén. Megfoghatlan! képzetem
oly éber eleven fokon tartá magát, hogy e czím rögtön eszembe juttatá,
miként álmomban egyszer asztalomhoz mentem. Ez ismét szörnyű hatással
lőn. Tapogatám magamat s kérdezém, ha nem ismét álmot járok-e? Növő
kétségemben, alig tudva mit teszek, sorra nyitogatám a könyveket.
«Ritter: Beweis, dass das Leben stets von Galvanismus begleitet wird.»
«Exposé des cures de Strassbourg Tom, II. III.» «Arzt: Unser’s
Wochenschrift, Hamburg und Leipzig.» «Nordhof’s Archiv»; mind telvék
álomjáró s mágnesi tüneményekkel. Továbbá troubadourok, trouvérek,
minnesängerek kalandjai; mondák, mesék, kisértő esetek, apáczák,
halottak, feljáró lelkek történeti s a középkori irodalom kitünőbb
félelmei, képes kiadásokban. Végre találtam egyet, melynek czíme nem
volt. Mily különös ismét; a felcsigázott képzet itt nem suga gyanút. Mi
könnyen jöhettem volna a gondolatra: ez még félelmesb; Márk tépte ki
czímét, hogy megcsaljon! Nem, gyanúm nem ébredt, a könyv nem idézett elő
indokot, mely eszmelánczolaton gyanúig fejlődjék. E könyvet vittem
ágyamba, mert emlékezém tanárom korából, mint feledék mindent, ha
olvastam. A könyvet felnyitám, hol jelpapir nyúlt ki. Egy czikk kezdetén
e felirást láttam: «IX. A tűzképű lovag.» Képzelheti ön, mit éreztem s
mégis egy erőszakos, beteg, ellenállhatlan ösztön, olvastatá velem; tán
azon bűvhatás, melyet a falomon függő kép egész nap támasztott. A
történet, mit olvasni kezdék, magában lázasztó s helyzetemben
erőtlenebbül írva is rettentő. Egy halott lovag, harczain viselt
pánczélban megy hűtlen jegyeseért az éjfél órájában. Midőn ezt olvasám,
órámon megkondult a villi harangja; szememet egy titkos hatalom a képre
ragadta, mely szemben velem függött. A lovag egészen könyvemből volt
festve, s képzetem rakva az olvasottakkal. Most, világoló arczán
repkedett olvasó lámpám világa s úgy látszék, az ábrázat lobog. Hajam
felmeredt, arczom hideg gyöngyök lepék, sikoltva vetém el a könyvet s
felugrottam. Sikoltásomra neszt hallék egyik ablakomban s őrült
kapkodással odarohantam. Tekercse, mit reggel észrevettem, le volt
bocsátva. Fehér perkál sajtolt ábrákkal. Apróbb képeit nem engedé látnom
a függönyzet árnyéka; de közepén egy vénasszony ült, szálas, fekete
vonásokban nyomva, mint a durva fametszvények, de irtózatos ábra.
Guggolva, meredt, nyöszörgő arczkifejezéssel nézett rám. A kancsi
meséiben hallék egy óra előtt ilyenekről: még lelkemen ültek a nehéz
képek s most előttem egy, kisértőbb mindazoknál. E látás és hatály
másodpercz alatti lázrohamban történt s nem gátolá azt, csak kétségem
szökkenté főbb fokra. Leragadtam vad dühben a tekercset. Mint egy darab
papir repedt szét körmeimben az új perkál, s az ablak és redőny közt egy
élő szőrös testre esének szemeim, mely az ablakürely árnyában zöld
karikával pillogott. Kopasz kékeres szemhéjjai ránczosan hunyorodtak
össze, vagy terjengtek, ha pillantott, mint a kancsi lidérczei. Nem
hinné ön, mily hézag van a lélekben az őrülési fokig. E pillanatban
sarkamtól velőmig rohant fel a vér, gyorsan, mint mikor forráspontig
szökik a hévmérő higanya. Ugy tetszék, minden pórusomon ki akar vérem
buggyanni, s midőn hajamig ért, felmereszté azt, mint egy vadállat
tüskéit. Rohanni akarék szobám kisérteti közül s ajtóm kis ablakán, mert
itt is vala, Márk leskelődő arczát pillantám meg, melyen képzeletem
látni vélte az ismert vonaglást. Tovább nem győzte idegzetem. Még
egyszer ismételé magát a mondott vérroham. Görcsöket kaptam, ajkamra
tajték forrt, lerogytam.
– S mi volt az ablakközti rém?
– Egy csonkatollas bagoly, rongyos pelyhü testtel, melyet akkor vert ki
az anyányi toll.
– Mi lőn a borzasztó éj eredménye?
– Teljes recidiva. Midőn felébredék, ágyamban találtam magamat. Fejem
fáradt-, testem zsibbadtnak érezém, mintha vérem megakadt volna.
Izgatott, ingerült, nyugtalan valék. De a szorongás, félelem s
bizonytalanság nem kiválólag szobai körömet tárgyazá. Egyetemes lőn az,
mint vala előbbi kórállapotomban. Ismét élt bennem egy titkos, éles,
megfoghatatlan ösztön: szökni, futni, bujdosni, a nélkül, hogy érteném
hová, vagy miért? Vágytam, készültem, mintha lelkem nem lenne otthon.
Ábrándos, szótlan, szomorú, feledékeny s szórakozott lettem. Lélegzetem
szorongó, vérkeringésem rendetlen, verőerem akadozó lőn. Étvágyam
elveszett, emésztő erőm megromlott, szerencsétlen voltam. Reggelenkint a
kancsi bejött s meggyújtá füstölőjét a medve tenyerében. Reggelim
tejszin volt; oly kövér és vastag, hogy undorodtam tőle. Aztán
magányosan valék ebédig, olvasva szörnyű könyveimet. Ebédnél vagy mély
hallgatásban ültünk, vagy folyt a sybillák és a századok misztikus
ismertetése. Márktól reszkettem, mit ő rossz néven vett, s midőn
vallatásaira megmondám, hogy azt esti leskelődésétől érezem, megfeddett.
Miként kétkedem benne? kérdezé, kit egész világ tisztel s anyám
feltétlen bizalmával dicsér. Délután egy bájcső (caleidoscop) csodás
virágit forgatám; vagy vastag foliantban nézlelék egyiptomi
hyeroglipheket s csillagjósok titkos ábráit. Járni, játszani, lovagolni
nem bocsáttatám. Négy-öt napban egyszer kézen vitt sétálni; akkor is
mindig templomba menénk, melynek hideg légje, képei s egész költészete
még jobban izgatott. Este a kancsi levetkeztetett, kérges tenyerével
arczon veregete, mondván: «mint egy soványodó berbécs». A soványság
eszméje mindig felkölté holdas fogyásom félelmét s azzal léptem ágyba.
Aztán lábamhoz ült s folytatá a fonókák és boszorkánynyomások mondáit,
mint az ezeregyéjt átmesélő leány. Ez volt napirendem.
– S mit vél ön czéljául e vétkes merénynek?
– Tán őrültté akarának tenni, mert ehhez gyakran közel hivém magamat.
– Igen, igen, őrültté, pazarlás, birvágy, alacsony önzés érdekéből. Ön
atyja szív- és becsületből nőszült a gőgös család daczára s képzelt
szerelmével. Ő korán sírba vitte beteges életét s ön, az egyetlen kór
fimagzat, ki atyjának senyvedő testalkatát öröklé, akadályozta a rangos
diplomata melléköröklését, ki fényszomj, éretlen pazarlás miatt roskadó
értékkel bukáshoz sietett, s ki növő vágyainak az önre szállandott
uradalmakban remélt, áhított eszközt, új alapot nyerni. Törvényeink
között van egy, mely így szól: si filii amentes, furiosi, lunatici vel
mentecapti fuerint, etiam post tempora legitimae eorum ætatis, tutelæ
fratrum sive agnatorum suorum subjiciuntur, et illorum provisione, simul
cum bonis et juribus eorum possessionariis gubernantur. Trip. I. 124.
Tit 4. §. S azért kívánta önt őrültté tetetni, hogy birtokjogi
képtelenségében, uradalmait kezére kerítse.
– Ön szörnyű bonyolódás vezérfonalát adja kezembe. Szóljon kérem!
ismertesse meg születésem titkát; esenge az árva halász s holt arczán
vágy és érdek kifejezése jelent meg, melyet szívéből végkép kiveszni
hitt.
– Arra még lesz idő; mindent megtudand ön; – nyugtatá a jövevény, – most
folytassa a vétkes terv eseményeit.
– Gyakran homályos sejtésem támadt, – folytatá Ödön, – hogy az bűn s
anyám tudta ellen van, mi velem történik. Egyszer ingerültségemben
kérdezni mertem orvosomtól: mit akar velem? Haragosan felelt s büszke
önérzettel: én rangosabb betegeket gyógyítok, mint az urfi s még sem
szól senki kezem alá. Nem hivok-e össze hetenkint orvosi tanácsot, elébe
terjesztve gyógymódomat? A mit szenved ön, azon által kell mennie; az
szorosan kórszakai közé tartozik. Várjon, míg gyógyszerem kifejtendi
eredményeit: a természet egy nemes úrficskáért nem tesz ugrásokat.
– Az alatt hetenként tudósítás közölteték a hirlapokban önről –
közbeszólt az idegen. «A szerencsétlen holdkóros – írák a lapok – kiről
néhány hó előtt kedvezőt említénk, visszaesett s gyászos betegsége
fejlettebb fokon áll, mint valaha. Orvos dr. Márk ur, a párisi és több
németországi természetvizsgáló társulatok tagja, szülészmester és ritka
gyógysikerről hirhedt férfiú, minden tudományát és szorgalmát a
boldogtalanra fordítja, de remény alig lehet, mert a növendék gyönge
alkotású s a kór azon években látszik legveszélyesebben kihatni, midőn
az elme- és itélőerőnek kellene a fejlődő testben erősödnie.» Az orvosi
tanács javaló bizonyítványai mellé nyomattak tekintélyes aláiratokkal, s
a hirdetmény szánalmat gerjeszte ön s becsülést dr. Márk iránt.
– Pedig az orvosi tanács megcsalatott. Körében megjelentem ugyan, de
szólanom Márk előre megtiltá. Üterem tapinták, arczom, szemeimet
vizsgálák, s aztán kimehettem. Gyógyszereket láték az asztalon,
hasonszínüeket azokhoz, melyeket bevettem, de úgy hiszem, orvosom nem
azon szereket mutatá be a tanács előtt, miket velem rendesen vétetett.
Márk jegyzetei szintén ott feküdtek az asztalon, pedig ha a valót
naplózta volna, nem tehet vala a tanács oly tanubizonyságot, miről a
hirlapok szóltak.
– Soha nem tőnek kérdéseket betegsége iránt? tudakolá az ismeretlen.
– Egyetlenszer kérdé a hörcsög arczú: mit érzek magamban? de a
rögtönzött irtózat ezen embertől, ábrándos szórakozottságom, a
halálszékül tekintett ünnepies tanács s Márk szoros tilalma, ki felettem
bűvösen uralkodék, oly zavarban tartottak, hogy felelni nem tudtam.
Orvosomon függtek igézett szemeim, ő titkon haragosan intett: s távozám.
Különben új gyógy-, vagy inkább kínfolyamom alatt egy lelket sem láték.
Márk és a kancsi volt a két élő lény, kik körömben forogtak s egy
utálatos macska, az orvos kegyencze, mely gyakran az asztalnál vérem
fagyasztva hunyorgott rám s melyet a kancsi hasonlónak talált, a
meséjében macskává átkozott herczegasszonyhoz.
– Miért nem tudósítá édes anyját levélben? kérdezé szorongva az idegen.
– Írtam több izben, de azt hiszem, nem küldeték el, mert választ nem
kaptam.
– Elsikkaszták a hideg gyilkosok, anyja egy sort sem vett öntől.
– Titkos természetű nyugtalanságom folyvást nőtt. Rettegtem, riadoztam a
magányban, borzadtam, ha két társam valamelyikével valék. Szökni,
szabadulni törekvém, de nem volt alkalom. Egy este kérdé Márk:
olvastam-e a könyveket, mik számomra betevék? Igen, felelék remegve. Úgy
hát meggyőződék ön, mondá ő, hogy kórjához leghathatósabb gyógyszer az
állatmagnetismus… Hallgattam, borzadék. Itt hosszú rábeszélő értekezést
kezde és folytatott e gyógymód rendkivüli hatályáról. Bizonyossá tőn,
mikép ez uton okvetetlenül egészséghez jövök, de ez csak úgy lehet, ha
őszintén, teljes örömből és bizalommal akarom. Könyveiből ismertem e
gyógyrend egész természetét.
Talán hát mégis jó czélja van, gondolám. Azért hoza oly rendkivüli módon
érzfogékonyságba (Empfindlichkeit), hogy a gyógymágnest annál bővebb
mértékben testemhez ereszszem s annál nagyobb sikert fejtsen ki
kóridegzetemben. De oh nem, oh nem! visszaejtett álomjárásomba, hogy
magnetizálhasson s magnetizál, hogy őrültségre képesebbé tegyen.
– Története folyvást rémítőbb, kérem, folytassa ön.
– Javaslatát, kérelmét, felszólitásait oly szeliden, oly bő bensőséggel
tevé, hogy reám hatni kezdett. Beszéd alatt térdei közt álltam. Kezeim
kezébe, szemem szemébe s térdeitől átfolyt erembe a meleg. Arcza oly
nyugodt, szives, jóakaró, szemei nyájasak, áthatók minden vadság nélkül:
nem tagadhatám, hogy vonzódom hozzá. Egy homályos sugallat mondá:
delejes rokonságban áll testem testével. Emlékezém könyveimben olvasott
esetekre, hol az ellenszenv, s lelkiirtózat daczára deleji egybeköttetés
fejlett ki két emberi test között. Javaslatához nem igérkezém, de
kezdett bennem rokonszenv fejleni azon gyógymódhoz, annyival inkább,
mert szörnyű helyzetemtől minden áron menekülni vágytam. Nem tudom, a
közelléti meleg átfolyása okozá, vagy a gyógyulási remény: de azon este
nem rettegtem s csendesen alvám, először újabb kínszakomban. Tanácsló
felszólításait naponta ismétlé s a közbeni testi érintkezés, vagy tán
kétségem, megérlelé teljes akaratomat, sőt oly csodás viszony fejlett ki
köztem és közötte, hogy ha haragosan nézett s arczát vonaglani láttam,
ölébe futék, hasonlítva az ebhez, mely üldözőjének lábaihoz simul.
Eljött az est, melyre a műtétel kitüzeték. Feszült képzeménynyel vártam
azt. Ingerült beteg ábrándom ezer szép és félelmes rajzokban állítá azt
elő. De midőn az óra jött, rettegni kezdék. Talán delejes ellenszenv
okozá, mint az eredmény után gyanítom. Ágyamban feküdtem, melynél lámpa
égett halvány világgal. Szemem fénye reszketett a szoba tárgyain,
mindent mozogni láttam. Aztán merően az ajtóra néztem, várva, mikor jő
orvosom. Kevés idő után megnyilt s a hörcsögarczú orvos jött halkan
meresztett szemekkel. Inge könyökig feltűrve s szőrös karjain felmeredt
a haj. Husos tenyerét, melynek hidegnyirokját még most is érzem simított
arczomon, kiterjesztve hozá. Kurta ujjai hátrahorgadtak s ízein
halottkéken vonultak el a felosztó erek. Szederjes tenyerén távol
megszámláltam a fővonalakat, miknek titkos jelentését egyik könyvemből
olvasám. Függő hús-arcza épen úgy vigyorgott, mint midőn mondá: «ne félj
kis holdkóros, meggyógyulandsz». Üveges szemei kiültek s pillantás
nélkül szegeződtek rám, vonásai felvevék a hörcsögi tekintetet s lomhán,
kisértetiesen huzódott felém.
– Szemmel akarta a deleji hatást előidézni, megjegyzé az ismeretlen.
– Összerettentem, – folytatá Ödön, – véremen fagyos sajdulat nyargalt át
s görcsök jelentkeztek.
– A delejes ellenszenv eredeti jele.
– Sikolték, menjen, hagyjon el, de ő közeledék.
– Tehát bűntársa volt Márknak, vélekedék a jövevény.
– Nem hiszem, – felelé Ödön. – Márk úr képzettebb gyilkos, mintsem
merényeibe áruló társat avasson. Talán felszólítá a műtételre, melyet
orvosi tanácsban határoztak el. Meglehet, ügyesebbnek hivé magánál, vagy
előre nézett, hogyha irtózatos terve végsikerig fejlik, ne egyedül
álljon a tévesztett gyakorlat megrovása alatt.
– Megfontolt gazember!
– Még egyszer sikolték, s Márk belépett. Tisztelt tanár úr, tessék
félbenhagyni; a test nedveiben nincs önhöz vonzó elem; mondá
illedelemmel, s karjait gyöngén megfogá, hogy kivezesse. A hörcsögarczú
kiment, megszabadultam.
– Tehát a gyógypróba végkép kimaradt?
– Csak elhalasztatott. Márk kimenté magát előttem, miszerint nem tőn
személyesen próbát, mert bizatlanságom hivé maga iránt, de miután
igéretem birja, kért, ne vetném meg az egyetlen utat, melyhez bizonyos
remény van. Ismét szokott módon folytak az esti rábeszélések; de a
szörnyarczú próbája nem is irtá ki bennem a Márk iránt ébredt ál- vagy
delejes türelmet. Szavai naponta mélyebben hatottak. Átlátám, hogy így
maradnom lehetetlen. Roncsolt fogyó testem, emésztő szökvágyam,
ingerültségem magam magammal meguntatott. Visszagondolék Márk úr szelid
gondjaira, új kínszakom előtt. Elismerém, miként gyógyrendje alatt
egyszer már javultam; s hogy anyámnak, kit Czili halálától egyedül
szerettem, feltétlen bizodalmát birja. Ez okok teljes szenvet s akaratot
készítének bennem, elfogadni Márk műtételét. Egy teltholdas estén
ablakom megnyiták. Ágyam úgy fordíttaték, hogy fejem északnak essék.
Lefeküdtem. Pehelyvánkosom helyett szarvasbőrt kaptam, hogy a
selyemszalagok ne hátrálják az állati delej befolyását. Selyempaplanom
szinte gyapjutakaróval cserélteték ki. Egy pohár delejes vizet kaptam
inni, s hanyatt helyzém magam. Az ajtó betéve; mi ketten egyedül. A hold
egész titkos erejével világolt, mintha egy anya teljes lelkéből kivánná
átadni életét beteg gyermekének. A regényes fényt szinte hullámzva érzém
rám ömleni. A kék ür vonzó csillagi letekintgetének; mindenikből Czili
szemeit véltem reám nézni; jósló kegyelettel nyugodt rajtam égi barátom
legédesebb arcza, s lábaimnál földi orvosom, ki ájtatos csendben
buzgalmas részvéttel függeszté rám átadott szemeit. Soha nem hittem,
hogy azon szobában oly boldog lehessek. Könyveim félelmes tartalma úgy
tetszék, mint egy boldog multból megigért ifjuálmak; a házfedél holdas
kisértete angyalfő lőn nekem, ki hozzám testvérileg int; s a tüzképű
lovag egy szerelmes költő a könnyű országból, melyhez tartozám. A villi
harangja megszólalt órámon; nem rémidézet többé, hanem hívó dal, mely a
vesztett paradicsom küszöbén vár reám. A csend és magány oly enyhe
szendert hinte idegeimre, hogy nyugalomba jöttek. A titkos szökés
ösztönét nem érezém többé. Rettegés, irtózat, riadás, undor megszünék;
egy boldogabb élet érzetét élveztem. E kellemes helyzet néhány perczig
tarta. Aztán elkezdé orvosom gyógyító ujjait, fejemtől idegemen elhúzni.