Hazai rejtelmek: Regény (1. kötet) - 03

nekünk, hogy az ég leöntötte; nehezebb a terih.
– Biz én se bánom, ha olyanná ázik is, mint a főtt tarhonya; mért nem
adott hozzá elég takaró gyíkinyt Tógyer gazda – mondá ingerülve a másik,
miközben levágta kezéből a terítendő juhbőrt.
– Hiszen mit csináljak Löbl zsidóval, mikor csak felényit akarok
vétetni, mint kellene, mégis mindig lehúz belőle – válaszolá a szegény
felügyelő.
– Aztán látja Tógyer gazda, Löbl Simon sohsem fizet annyit, mint
keresztény ember – közbeszólt a harmadik fuvaros – minden mázsát
olcsóbban kiván tizennyolcz krajczárral s könnyebb a lelkének, ha lyukas
huszast vagy régi kétgarasost adhat fizetéskor.
– Pedig mennyi kincse, háza, családja. Tavaly, hogy nyíréskor terhet
vittünk neki, a pesti dunaoldalon tele volt gyapjúval három
bagazinja.[9]
– Egy szó mint száz, a bőröket ki nem teregetjük két pint boron alúl,
punctum – mondá határozottan a negyedik.
– Ugyan, honnan adjak? – felelé panaszlólag Tógyer; magam sem ihatom két
hétben egy meszelyt.
– Számítsa be kend a gazdájának.
– Puff, ugyan ismerik kendtek Löbl Simont? – Majd annak lehet ilyest
beszámítani. Még a kárt is kifogja béremből, mit bőrében az eső okozott.
– Hát mennyi a bére Tógyer gazda?
– Kilencz váltó forint minden hónapra, de négy vasárnapért lehúz
harmincz garast.
– S mi kendnek a dolga?
– Lótok, futok, tudakozódom, hol s mit lehet féláron megvenni? falukban
fürkészem, kutatom: melyik szegény van szorult állapotban, ki nem képes
adót vagy füstpénzt fizetni? kinek nincs sóravalója, vagy nem birja
halottját temetni? s ha tud mit eladni: hirt adok valamelyik
fiókhajhásznak, ki az ő kezére van fogadva. A nemes urakhoz más sáfári
járnak. Azonkívül vásárokra küldöz. Repcze-, dohány-, gyapju- s
dögbőrszállítással bajlódom, de csak magam vesztére, mert ha legkisebb
romlik, vagy valamiben egy pár lat hiány van: bérem bánja meg. Sokszor
hamisan kellene esküdnöm, hogy ez vagy amaz paraszt megcsalta, de azt
nem teszem. Különben nyugtom soha sincs s az év nagyobb részében
országúton lakom.
– S mindezt kilencz forintért harmincz garas hijján! No nem csodálom,
hogy oly rongyos tiszt kend.
– Még így sem öltözhetném magam emberségén. Ezt egy kurta nemestől
exequálták Löbl Simonnak, kire csalárdul ráfogta, hogy az anyadohány
közepét penészes sarjúval rakta meg. Akkor nekem ajándékozta; még
csodálkozám rajta; s fertályév végével beszámítá tizennyolcz forintba.
– Tályog ölje meg a szakállas kecskéjét – mond fölindultában egyik
furmányos; – hát mért nem lökte kend vissza rongyait?
– Akartam, de nem fogadta el. Azt mondá: hogy már elviseltem s mit az
ember egyszer megveszen, nem adhatja vissza.
– Mért nem hagyja kend ott szolgálatját?
– Puff! megint nem ismerik kendtek Löbl Simont. Lehetetlen tőle
szabadulnom. Hamislelkűséggel mindig adóssá tesz, s ha elhagyni akarom,
azt mondja, szolgáljam le elébb, a mivel tartozom, különben visszahozat
a szolgabiróval, megkötöztett, botoztat, felakasztat, mint szökött
cselédet, mert neki zsebében van a szolgabiró.
[Illustration: Mellettük egy füredi nyereggel tölt szekér állott meg.]
– Hogy néz ki az a kend Krisztustagadó hóhérja?
– Kurta, veres haja, szemöldöke, kerek szeme, szeplős pofái, nagy szája,
mely mikor nevet, nem istenigazában nyúlik el, hanem két vakszeme felé
húzódik. Bajuszt, szakálat nem hordoz, minden kétnap megborotválkozik s
máskülönben is szépen jár. Politurás fekete mankót hord, mert ballábára
bicczent; pedig az ördögnek is sántája legrosszabb.
– Mi csak a neve?
– Löbl Simon.
– Soh’se felejtem el.
– Fel kék irni minden falu farkán s akasztófára, hogy ne kapjon
furmányost magának – jegyzé meg egyik paraszt, miközben
kusztorájából[10] a lucskos bagót tenyerébe verte.
– Jövőre megkérdem, ha terhet vállalok, s Löbl Simon névre aranyért sem
szállítom mázsáját.
– Én is, én is – mondák a többiek.
– Most pedig két pint bor nélkül is segítek Tógyernek.
– Én is, én is – követék a jószívű parasztok, s a teregetést teljes
akarattal folytaták.
Mellettük egy füredi nyereggel tölt szekér állott meg, négy, széltében
fogott öszvér fajta lóval. Szegény állatoknak hasán felül ért a sár, víz
s agyagcsatak. Mindnyája reszketett, mint a hideglelős; patkótlan
körmeik ide s tova csusztak a bizonytalan sárban, s mig gazdájuk kezdé
vetkeztetni a törtszíjhámokból,[11] kétkedő hiszemmel tekintgettek
hátra: vajjon kapnak-e egy marok üszögös ocsút[12] abrakúl, mi csak két
esetben illetheté őket, ha menyasszony alá jártak, vagy nagy út, azaz
három-négy mértföld állt előttük.
– Gombolja ki kend azt a csára lógóst földi! mert elesik – mond egyik
bőrterítő paraszthoz az irhaködmönös, vidám rövid ember, ki egy
személyben kocsis, gazda, szíj- és kerékgyártó, s baromorvos szokott
lenni lova s szekerénél; különben pedig nyeregcsináló Tisza-Füreden.
– Ugyan hurkadtak a csikók, tán sokat hajtják kendet katonaforspontra? –
felelt a megszólított földi, miközben a lihegő mártyr istrángját
lehányta.
– Hurkadt biz’ a bátya; pedig nem Jó’sa telelteti. Nagyon megrángatja ez
a locsogó a jószágot, hanem úgy kell neki, mért nem lett pappá? mindjárt
vetek egy kis magvas pelyvát. – És valóban elkészülvén a kifogással,
saraglyához fordítá a fáradt vándorokat s hitvány ocsút tölte egy
vászonzablóba; maga pedig, mint ki dolgát végzé, ácsorogni ment a
bőrteregetéshez s farán hátravetett kézzel szóba állott.
– Facsarjátok ki kendtek legalább a nagyjából; hisz így meg nem szikkad
itéletnapjáig – mondá igazítólag azoknak, csak hogy hibát találjon mások
dolgában, mit szenvedélylyel szokott keresni. «Kefurt»[13] kiálta
azonban egy lompos kuvasznak, mely a szekér alá sompolygott s egész
kényelemmel kezde rágni két-három lenyúlt bőrt.
– Tán nem ettünk gombát, mondá az egyik paraszt, ha facsarnánk, mind
paczal lenne ez, s karácson napjára sem lennénk vele készek.
– Hanem szép egyenlő, s világos vérveres bőrök, mintha mind egymásért
döglött volna meg ez a nyáj, folytatá a füredi ködmönös.
– Ép azért nincs rajta az isten áldása, mondá Tógyer félig hallhatóan, s
ráverte fejével, mi ő nála meggyőződés jele.
– Hogy hogy Tógyer gazda, mit ért kend e gyanús gondolattal?
– Hát azt értem biz én, mondanám is nem is… folytatá az ügynök,
kétkedőleg vakarva tarkóját, melyből látszék, miként fontos vagy
félelmes történeten jártatja emlékét.
– Csak ki vele bátran, biztatá az egyik hevesi furmányos, bizony tartok
tőle, hogy Löbl Simontól nem meri mondani.
– Magam is rá mernék fogadni, hogy Tógyer gazdát ilyesmi bántja, erősíté
a másik bőrterítő paraszt.
– Hja, de ha az ember egy vagy más bünt bizonyosan nem tud, még sem
illik ám felebarátját agyon rágalmazni.
– No Tógyer, azt ugyan meglőtte. Hát felebarát az a vörös Judás
Eskiriótes?[14] mondá ingerlőleg az egyik.
– Osztán a ki haszonhajtó cseléddel úgy bánik, arra nincs rágalom. Én
arról mindent elhiszek.
– Mi is! mi is!
– Ha már annyiban tölt, hát elmondom.
– Halljuk, halljuk!
– Biz ezek a juhok nem természetes halállal multak ki.
– Mit mond kend? – hát hogyan?
– Hm!… patkányméreggel, vagy ha nem azzal is, de mindenesetre méreggel.
– Elment a kend esze? Kié volt ez a nyáj?
– Gyapjasy uré, ki a Nyiren lakik.
– No mert igaz, hogy sok fejlágyára esett urakat hallék már, de olyat
még nem, ki saját birkáit patkányméreggel ölje meg.
– Ne értsen kend félre földi, hiszen ki mondja azt?
– Beszéljen hát Tógyer gazda világosan.
– Van Pesten egy Márk nevü orvos, beszélé Tógyer, zömök, alacsony
termetü, bajusztalan. Szeme sem jól áll, isten óvjon tőle. Pesten ugyan
hirlik, hogy tudós egy ember, de biz én úgy hiszem, rosszabb az
ördögnél.
– Márk? király-utczában a kávéház felett, második emelet, zárva tartott
csengetyűs ajtó- és kancsi szolgálóval? kérdé meglepetve a füredi
ködmönös.
– Igen, igen; a garádicsajtó mocskos, s neve kopott bádog táblán
vörössel felirva.
– Nem rég valék nála, hogy Pesten fenjártam. Lajos urfi küldött húsz
sámsoni dinnyét, s két bál bogáti jó dohányt az ebugattának, mikor
odavittem, csak egy üveg papramorgót sem adott.
– De mi köze Márknak a Gyapjasi nyájával? kérdé egyik hevesi furmányos.
– Doktor Márk adós volt Löbl Simonnak. Tartozása régi lehetett, s maga
rossz fizető, mert sokszor vittem neki levelet, s Löbl mindig azt
mondta, hogy pénzt fogok hozni, de a doktor mindig azt felelte, majd
beszél az úrral.
– Hogyan hordhat Pesten levelet falunjáró hajhász? jegyzé meg a másik.
– Télen, ha a gubacsszállítást végeztük, Pesten lakom nála egy
kályhalyukban. Azalatt, vagy nyári fenlétemkor, késő estve, ha már
raktárakban dolgozni nem látok, tőlem szokott küldözni sürgős leveleket,
mikre aztán reggel izenem be hozzá a választ. Nyárban hagyján, de nagy
hidegekben sokat szenvedek. Hóban, vízben, sötétben rossz csizmámmal
járni nagyon bajos, mert legtöbbször Ó-Budára küldöz, vagy külvárosokba,
hol nincs kivilágítás. Sokszor, ha nincs otthon, a kit keresek, azon
módon kell haza fáradnom, mert krajczárom sincs, hogy ser- vagy
bormérőben egy félmeszely mellett megmelegedhetném. De ha megkapom is,
kihez irást viszek, gyakran sokáig, s többnyire kapu alatt, vagy
hólepett tornáczon kell válasz után ácsorognom, egy háznál pedig mindig
éjfél után várok, mert onnan egy ember velem jön Löblhez, s ilyenkor egy
nehéz fekete ládát kell előtte vinnem.
– S mi lehet a nehéz ládában?
– Néha talán ezüst vagy afféle, mit nagy uraktól hordanak zálogba, de
azt hiszem lopott drágaságok, mert gyanús személyeket látok a házhoz
bejárni, aztán Simon zsidó is mondá már vagy kétszer: Tógyer, nem
szükség ám idegennek tudni, mit fürfarag a becsületes ember.
– Miért nem jelenti fel a pesti kapitánynál? kérdezé a füredi ködmönös,
kit a dolog nagyon kezde érdekelni.
– Puff! Mert nincs bizonyságom, s Löbl nem ereszt be, hogy szemtanu
legyek, ha a ládát nyitják. Aztán mindig mondja: neki zsebében van
törvény és igazság… De majd el is térünk doktor Márkról.
– Igaz, hát adós volt, s Löbl sürgette?
– Igen. Egyszer gabonát szeleltünk forgó malomrostán, egyik magazinban.
Simon zsidó az ajtóban állott, s Márk doktor vaktából arra talált jőni.
Tetteté, mintha igen sietne, de Löbl nem oly ember, ki előtt a dolgot el
lehetne ütni. Szépen elsétált, karját karjába ölté, s kezdte mocskolni
hazugságaiért, hogy se nem jő, se nem fizet, se kamatot nem ir. A doktor
fenyegette őt, hogy épen kamat miatt rugott tartozása ötszázról
tizenháromszázra. Simon zsidó szidta, az el akart menni, ez megfogta,
amaz felpattant, Simon csalárd csavargónak nevezte a doktort, a doktor
uzsorás hunczfutnak kiáltotta Simont, s ránczigálták egymást, miközben
Löbl elejté mankóját. A dunaparti fattyuk sarkokba röhögtek, a lármára
itt-ott ablakot nyitottak, s a két zsidó a Béla-utczába tért. Tán az
ó-testamentomi frigyládát tartják ott, mert oly csendes békén jöttek
vissza, mint egy jó házaspár. Márk jó éjtszakát kivánt a «csavargó
csalárd» titulus fejében, Simon pedig mondá: «holnap tiz órakor!» s
megsüvegelé a lehunczfutozásért. Másnap parancsolá gazdám, hogy vele
menjek. Ilyenkor távolba kelle kisérnem, mert különben észrevették
volna, hogy a rongyos inas hozzá tartozik. Márk doktorhoz mentünk. A
garádicsajtón kicsuktak, hogy várjak künn, míg hínak. Ők bementek az
első kék ajtón, mely a fedett folyosóról nyilik.
– Tudom, tudom, közbevág a füredi ködmönös, kinek szinte düledt szeme a
figyelem miatt, én is oda nyiték be, midőn dinnyét vittem. Márk török
csuhában ült egy apró fióku nyitott tálas[15] előtt, melyen bankóforma
czifra papirosok voltak szélyel rakva. Talán, a mint mondják, olyan
vadbanknóták.[16] Az igaz, kiszidott, hogy reá nyitottam, de a kancsi
leányt is, hogy a garádicsot nyitva felejtette.
– No hát én ott vártam, folytatá Tógyer. Mintegy félórára jött a kancsi
szolgáló, kezében egy kosár hus-, zsemlye- s zöldséggel megrakva, mit az
ebédhez vásárolt. Kikereste kulcsát, a zárt kinyitotta, s mérgesen
rámnézve becsapta az ajtót, mert mindig durczásabb a bőjti
boszorkánynál. De egy fő saláta a küszöbhöz esett, melytől nem
szaladhatott rá belől a lövőzár. A kancsi hátrament főzni a konyhába,
magam pedig a kék ajtóhoz sullogék hallgatni, vajjon melyik zsidó veri a
másikát?… Koránsem! Szépen számolgattak. Márk doktor mondá: Ezer ötszáz
bőrért fizet Simon per nyolcz garas, 600 forintot. Kap érte per két frt
3000-et. Fuvarbér száz forint, így az összes nyereség 2300 forint; ebből
levonva adósságomat, még 1000 forinton osztozni fogunk. Mit törődöm
mások bőrszámításával? gondolám, visszasettenkedve a lépcsőhöz, s
behuzván az ajtót, kizártam magamat. Alig egy miatyánkkal aztán kijött
Simon zsidó, s hogy előtte vigyem, kezembe adott egy félrőfnyi gömbölyű
pakétát, mint a fa oly keményt, melynél nem vastagabb egy dragonyos
karja. Utban tapogatám, vajjon mi lehet? Érzettem közepén kétfelé van
szelve, de nem tudtam sehogy kitalálni. Kapunk alatt gazdám átvevé, s
többé nem láttam. A mely házban laknak, van egy új baromorvos is.
Szegény, de jó ember, sokszor kapok tőle ezüst tiz krajczárost, ha aprós
dolgait elvégzem. Másnap jókor, ez falura ment, egy uraság jármos
ökreihez. Ha Gyapjasi ur tiszttartója keres Heves vármegyéből, mond
nekem konyhámban, a mit visz, nyissa ki előtte, s ideadta az ajtólakat
kulcsát, mint másszor sok ízben, ha ott valék Pesten, mert cselédje
nincsen. Reggel öt órakor vizet vittem gazdám pitvarába. A hátulsó
garádics, mert elűl sohasem szabad járnom, a baromorvos ablakánál jő
fel, s láttam az asztalon két patikás csuprot bekötve, s egy kis darab
irást. Hat órakor hozzánk jött Márk a főgarádicson, ép az udvaron
sepertem. Kilencz vagy tiz perczig sem igen volt Löblnél, s aztán láttam
a folyosón, mely félig elnyelte, a kis garádics felé. A szegletig ugyan,
hol a baromorvos szállásol, be nem értem szemmel, de úgy tetszik, mintha
későre ért volna hozzám az udvarra, s gyanítám, hogy a baromorvos
konyhájában kalamolt, köpenyegjét egész nyakáig befogta, mert esős idő
volt, nem láthatám, viszen-e valamit? Kilencz óra tájban eljött a
Gyapjasy tiszttartója. Felvezetém oda, s nyitva találom a lakatot.
Márkra gyanúm támadt, mert a kapun senki más be nem jött. Azonban nem
volt semmi baj. A tiszttartó ráismert a juh-prezivitára.[17] mert már
többször is vitt. Gondoltam, vajjon nem cserélte-e ki a gyógyszert Márk?
de miért tenné? igazítám magam. Különben a konyha mindig üresen állt; a
szoba becsukva, semmi vizes nyom az esős időben, itt nem kotonászott
senki, nyugtatám magamat, az ifjú úr maga feledé zártalan lakatját.
Öt-hat nappal reá én lejöttem Pestről az uram dolgában, lent is
maradtam, hogy itt ért a debreczeni vásár. A mint Löbl dögbőreit
hordatom össze fiókhajhászoktól, egyszer levelet ir, most szerdán egy
hete, hogy a Gyapjasy pusztáján 1500 bőr van. Nyúl Iczik fizesse ki
nyolcz bankó garasával, s a többivel együtt vigyük Debreczenbe…
– Ki az a Nyúl Iczik?
– Csaplár és orgazda a hangyási csárdán. Gyöngyösön laktában nyúlbőrbe
huztak egy macskát a legyes diáksüldők, s kertjébe ereszték. Míg
kergette, leányát elszökteték. Azóta Nyúl Icziknek hijják. Ahun látják
kendtek a vermek irányában, lovát abrakolja, nem hiszem, hogy az is igaz
kézen került hozzá.
– Be sunda egy zsidó, szeplős mint a pulykatojás, s szeme öklel, mint a
vasvilla.
– Nos, nos…, hát a tiszttartó?
– Panaszkodott a hallatlan dögről. Igaz, a környékben nagyon veszett ez
a birkaféle, de máskor, mondá, használt a pesti por. Talán az a hibám,
hogy keveset hoztam, mert míg tartott benne, a só közé hintettem, állítá
a juhász, olyan vidám volt minden fia, mint az új menyecske; de hogy a
por elfogyott, neki szomorodtak, egyik esett a másik után, s a mi a
legcsodásabb, a gyengéje utoljára maradt, pedig egy sem döglött
vértályogba… Itt a Márk látatlan keze dolgozott, gondolám, de mondani
nem mertem, mert tanu nincs, sem nem láttam tisztán, hogy ráesküdhetném.
Löbl azt mondaná, hogy adósságomtól akarok megszökni ily rút rágalommal,
s hogy lenne hitelem, mikor mindig mondja: zsebemben van az igazság és
törvény. Pedig fejemet teszem, hogy a hozzá vitt pakéta két
meghamisított patikás csupor volt, melyekkel Márk doktor reggel hat
órakor kicserélte az igaziakat.
– Ily bünt Zöld Marczi nem teve, mondá egyik paraszt. Becsületes embert
húszezerig rontani, hogy magának ezerháromszáz hasznot csináljon.
– S a jámbor marha tilokus hirét becsületét csúfságra kitegye, jegyzé
meg a másik.
– Szerencsétlenségbe döntse, tömlöczbe keverje, vagy épen varjak torára
juttassa! egészíté ki a harmadik.
– De hát általában nem volt módja másképen fizetni.
– Dehogy nem, van annak, de pénz az istene. A mit egyszer bezár, szem
hozzá sohasem fér, úgy ül rajta mint az elátkozott sárkány.
– Csak nem fér fejembe, töprönködék a füredi ködmönös, hogy küldhet
Lajos úrfi egy oly sátányremondának sámsonyi dinnyét és jó bogáti
dohányt!
– S az a juhgyilkos czimbora, hogy kivánja a bőrt nyolcz bankó garasért,
mikor egy forinton, huszonkét garason egyre-másra veszik?
– Gyapjasy úr Pesten megszorult tavaly. Egy idegen ifjú adósságit akarta
fizetni, kit a Dunából fogtak ki, miután beugrott. Löbltől vett föl
pénzt három vagy négy hétre s akkor köté Simon a contrectust, miszerint
Gyapjasytól hevesi jószágán tiz évig minden dögbőrt harmadrész áron kap.
– Féreg egye meg elevenen a vörös koppasztóját! mondá teljes szivből egy
fuvaros.
– Hallgassa meg isten a kend igazságos átkát, folytatá a másik.
– Hallgassa meg!!! kivánák mindnyájan kalapemelintve a gondviselés
iránti megnyugtató hittel.
És itt ünnepélyes csend lőn a jobbágyok között, kik öt-hatodíziglen
öröklék az árvaságot s nyomort, kik szenvedő apáktól vették át a türelem
vérező országát, s kiknek átok vagy megnyugvás jutott hitvány
ellensúlyúl a hatalmas bűnök ellenében. Mint minden ily esetnél,
megrendűltek a mesterséges vétken, mely közöttök nem létez, melynek
szövényes hálóit kivetni nem értik, s melyhez szivök nincs elfajulva,
mert elég neveletlenek ugyan rosszra hajlani, de nem elég neveltek, hogy
a bűnben művészek legyenek. Jól tapasztalják ők, miként a csavargó
törvény gyakran kikerüli a nagy vétkezőt, s azért kit a vallás mutat,
egy biztosb fenségtől kérnek büntetést. Ki tudja, ha természet útján nem
érik-e borzasztón-valóvá az együgyü népies átok?
A füredi ködmönös szétnézett szekerén, minő pusztulást tőn a
fellegszakadás. Harmincz nyerget hozott vásárra, mikről mezővároskájok
országos hírben áll. Egyszerű kápás nyereg, tört szíjjal átfűzve még az
ó lőcsei formára, de hajlása igen tökéletes, egészen termethez van
vágva, s ha jól használtatik, a lovat nem rontja. Most elővett abrakos
zsákjából egy karcsú piros-szattyán nyerget, mely gondosan hurkákra volt
varrva, mint a miskolczi paplanok. Szattyán szélén csákány és vadászeb,
s tulról a füredi torony kiverve gombostűnyi réz szegből, de ezekre
magyarázat kell, hogy az ember rájok ismerjen. Kápája kisded és
kaczkiás, azaz tele metszve csillagokkal, a nyeregfőn pedig ötágu
korona, nagy névbetűivel a tulajdonosnak. A mű csinos, könnyű s erős
egyszersmind; valóban dísze mesterének, de nem volt még iparkiállítás,
hogy bemutathatná a hideg nemzetnek. Ezt huzá ki mondom az abrakos
zsákból s örvendve, hogy zápor martaléka nem lett, hetykén mondá a
furmányosakhoz:
– Már ez aztán kitesz magáért. Egy hibás öltés sincs piros
szattyánjában. A király ráülhet koronázásában. De Lajos urfit meg is
illeti ám.
– Ki a kend úrfia, hogy csak azzal áll elő?
– Ej ha ebugattát, hát nem ismerik kendtek Lajos úrfit?
– Hiszen, ha azt nézzük, annyi Lajost lát kend, mint a nádi veréb.
– De ezt, épen ezt, és nem mást értek én.
– No hát azt, épen azt, kiről kend cseterál,[18] nem tudjuk, ki fia.
– Hisz azt én sem tudom, de magát…
– Mondjuk: nem ismerjük.
– No bizony salavári ficzkók. Kérdjék meg csak bent a nemzetes
uramat,[19] bezzeg tudja ám ő, hogy dobaz pugyillárist hordoz Lajos
úrfi. Minap is egy szálig kifizette, mit a kócsi indzsellérek
harmadnapig szekerestől lovastól ettek ittak, mulattak és törtek. Mikor
ide kint van, okos bolond neki megy a bornak, mint a csordakút, mindig ő
a gazda. Egyszer, ezt nem láttam, szóbeszédből tudom, maga alól odaadta
paripáját egy szállító embernek, kitől Kadarcson két lovát ellopták.
Máskor meg egy koldus állott az útfélen jankli nélkül zivargó időben, s
köpenyegét veté neki a kocsiból. Mondja is gyakorta, ha úgy szóra
hozzák, hogy a népet igen szereti, hogy annak állapotja sanyarú, annak
változni kell s ő hazájának él. Szentgyörgyszabadságkor[20] a nyergem el
nem kelt s biz ő kifizette igaz árán mind két forintjával, mert a házam
eldobolták volna. Aztán meg kiosztá a talyigások közt, azért ajándékba
viszem ezt a nyerget, tudom, kedves leszen, mert mit a környékben
nevezetest kapni, mindenből szeret. Taval…
– Mégis, ki hát az a Lajos úrfi?
– Nem tudom én atyafi, felele a ködmönös, Debreczenben lakik a táblás
uraknál,[21] vagy ha nem lakik is, kardosan jár mint ők, s az utczán is
köztök sertepertél.
– Tán lelte azt a sok ezer forintárú pénzt, hogy úgy szanaszét hányja
mint a Csáky szalmáját?
– Van annak mindig, erősíté a nyeregcsináló. De nem is kiméli kivált
vászon cselédeknél, mert azt nem tagadom, hogy hamis kurafi.
– Szeret járni az asszonyfélék után?
– Mindenütt kergeti. Neki mindegy, alacsony, magas, szőke, barna,
köpczös vagy nyurga, csak takaros legyen.
– Fikkom a lelke, bizony jó posztóból szabták a nadrágját.
– A látóképi leányasszonyt is mindig hajhászta, a kit Szoboszlóra vittek
németszóra.[22]
– Dejsz ott nem is esnék porba pecsenyéje.
– A rossz nyelvek aztán sok mindent beszélnek, folytatá a nyerges fejét
megcsóválva, de én nem hiszem.
– Példának okáért?
– Emberszólás nem igaz mondás, jobb hallgatni vele.
– No csak mégis. Hiszen kend nem félhet tőle, mint Tógyer gazda a vörös
kopasztótól.
– De a magyar szópéldában mondja: jótett helyébe jót várj. Lajos úrfi
nekem jóltevőm, az isten áldja meg, s rossz kutya volnék, ha megugatnám.
– Igaza van földi, mondák a többiek. Simon zsidó, óh az egészen más. Ki
másokat szeret, s a szegényen segít, ha hibázik is, nem lehet rossz
szivű.
A nap az alatt hanyatlott, s messze nyujtá az épületek árnyát a sík
pusztán.
Egy hosszú ernyős szekér jött ki az állásból, mely alá egyenkint szöktek
a fent megijedt komik, hogy kefélt fogukat ott ne kelljen hagyni, az
embernyuzó betyár szivességéből. A puncsos morph tulipiros képe szépen
kivirított az ernyő tunneljéből, mint egy kettémetszett veresbélü
dinnye. A szekér elindult, a műkedvelő Pierrot pedig hátul kivágta a
gyékényt, s a nyilásán kidugá ijedt képét mint egy rosszúl festett
mumia, hogy jókor megláthassa, ha a betyár utánok rugtatna.


V. (Kátay, Kopogó, Nyúl Iczik, Pisze Pista, Harangi talyigás.)
Az alatt több teherszállítók kezdtek kászolódni, kik az éj folytában még
Debreczenbe törekedének.
Alább a válúnál néhány csámpás lovat itattak; a híd túlsó farkán pedig
negyven szilaj marhát hajtott be két gulyás, melyek öklelő szarvakkal,
farokat felhányva szöktek odább-odább a hajigált bot előtt.
Most az ambitusra[23] lépett nemzetes Kátay uram a korcsmáros. Fejérvári
félselyem-kalapja reggeltől estig, tehát épen most is szürkülő fején ül.
Télnyáron zöld magyar nadrágot s ugyanolyan dolmányt visel, három sor
ezüst vagy selyem somgombra, hogy mint előkelő polgár, sorsához
illetőleg, különbözzék a «kékbeli embertől.»[24] Kordoványcsizmája, bár
kissé koszlott, nyalkán fényesítve kindruszszal, s mivelhogy sem ünnep,
sem keresztelő nincs, a városba pedig csak holnap menend, nem az ezüst
sarkantyúst húzta fel. Se baj, az aczél még jobban megteszi, mert ha a
láb alá akadt komondorba vágja, úgy behat, hogy tova riadtában
csizmástól lerántja. Nyakkendője hollószín marczellin, ránczbaszedett
csokrú, nagy és bő, melyben kényelemmel lakik a vastag nyak. Alá, kisebb
fehér perkálkendő van kötve, melynek felrésze keskeny szegélyként
fehérli torkát köröskörül. Mellénye virágos fekete levantin, (Sáska uram
műve) sajtolt szarúgombbal, miknek ketteje felül nyitva áll, hogy
kifityegni hagyja a szennyecske fodrot. Szemei aprók, de mérgesek; arcza
elég czirmos a puszta szelétől s mig fakó bajusza ázsiai ajkát eresz
alatt tartja, terjedelmes álla szépen benne ül a levantin tekercsben,
levén negyednapos szakálnak miatta borostához hasonló. Szájában széles,
szilkeforma tajt füstöl, mely maga ugyan piszkos, de kupakja annál
mocskosabb, szára pedig másfél éve szortyog.
Ablakából látta gulyásait s kijött az asztaltól, melynél ármálisában
gyönyörgve, ebéd óta borozik, hogy gazdai tisztét folytassa, azaz: van
vagy nincs, hibát találjon mindenben.
– Mondtam, a ki csinált! ne üsd a jószágot, – kiált a gulyáshoz, alig
tekintve szét barmai közt – már látom, megint szarvok közé hánytál. Az
üstöke tövig lebotozva; annak a hódas negyedfű tinónak meg letörted a
fülét.
– Törte biz’ a gálya… – morgott a gulyás, megtoldva szavait érthetlen
szitokkal, s botját oly haraggal vágta a marha után, hogy a sárból mint
rugony felpattogott, mert szégyenle vásáros idegenek előtt pironkodni.
– Térítsd meg azt az ökröt, hé!… Ne menj rá, hadd igyék! – kurjantá
folytatólag Kátay szükségtelenül, mert a gulya sem inni, sem futni nem
akart. Bizony mind a nagyját válogattad, ördög ter…, pedig mindig
mondom: satnyákat vásárra – türelmetlenkedék továbbá. – Már csak
verjétek be ide az akolba, s holnap estig be legyen állítva a
barompiaczra, hogy megheverhessen, míg vevője kerül, – fejezé be gazdai
tisztét s neki hasalva a kőfalkönyöklőnek, ujjtövig vájt bele a kormos
szilkébe.
Lent a vermek irányában Nyúl Iczik lova abrakolt, pongyolán kigombolva
egyfogatú bikkfa szekeréből. Tisztán kefélt, kisded, de gömbölyű, jól
tartott sárga ló; Iczik kegyencze, öröme, dicsősége. A zsidó, ki mióta
Lembergből apja kiszakadt, soha ruhát nem vőn, rongyos tafota kaftánban,
csüngő csepüs hunczfutka és asztrakán kalpaggal s hátratett kezekkel
köröskörül járta, míg evett; s hátulról, arczélben vagy szemközt
gyönyörködött benne. Most farát veregette, majd üstökét húzá; körmével
vakart ki szőréből itt-ott apró sárpecsétet, s tógája zsebéből jól
szelelt árpát markolgatott neki, hizelgő szavakat motyogván kanihoz.
[Illustration: – Ilyen állat ritka, kupecz uram.]
A tánczos betyár megunván a hosszas dáridót, útjára indula, mit gyalog
megtenni nem igen volt kedve. Az álkörmösös leány mézes dalokkal
marasztá, nyakára öltvén szőrös karjait, de a legény lerázta válláról s
dúdolva csapkodta mentében a sarat. A vermeknél megáll s fél szemmel
rápillant az étkes sárgára. És e tekintet veszélyes, mert amire így néz,
körme ott nem hagyja.
– Hogy adod a lovad, zsidó? – kérdé vállon ütve az elmerült Izraelt.
Iczik tetőtől talpig mérte a betyárt s megvetőleg felelt:
– Nem eladó.
– De volt már nekem lovam ötszáz forintos is – válaszolt a legény
kecsegtető hangon.
Icziknek váratlanul ütött fülébe az ötszáz forint. Azt hivé, kedvén-tölt
lókupeczczel van ügye, kivel ittas állapotjában jó alkúra léphet. És
mivel a nyereség szagát módnélkül kedvelte, – ennek ötszázhetven az
utolsó ára – mondá, szemébe tekintve a lefőzendőnek.
– Nem járja ki, zsidó; az lónak az ára, de te macskát árulsz – felelé a
betyár, miközben a kani fogát nézegette.
– Nem nagyság a jóság, – menté kegyenczét Nyúl Iczik; – ilyen állat
ritka, kupecz uram, mint a tiszta bor. Termete csinos, szügye széles,
maga egészséges s lába mint a szarvasé. Hámban vagy hátán a kaninak
mindegy, – s ujra egy marok árpát tartott orra alá.
– Ne taníts engem lovat akózni, a ki vagy; – ellenveté hetykén a vélt
kupecz, nehogy alázattal ármányt gyaníttasson.
– Nem is, nem is, dehogy, kupecz uram; ismerem a debreczeni lókupecz
urakat; egy kunyorításra derekabbnak látja kanimat, mint én
elmondhatnám.
– Ha jó futós, oszt alkudni akarsz, talán megragasztom; – mondá, a ló
lábát sorban emelgető betyár, látva, hogy a zsidó horgon van.
– Ha futós-e? uram, mint az agár, s úgy hordja az embert, hogy hátán meg
se döcczen.