Hazai rejtelmek: Regény (1. kötet) - 16

védelmével meg kelle elégednie. Három havi várakozás után, az elkobzott
koffer tartalmát, a városi ügyészhivatal árverelteté, s a rongyos ingek
és nehány darab, alkalmasint másutt orzott carniol árából, az eljárási
költségek lerovása után, öt pengő forintot, nyugtatvány mellett, kézhez
is kapott a kirabolt iró; egyébiránt isten irgalmához utasíttatván
kárpótlás eszközlése végett, ha egy év mulva, a galicziai rendőrség,
drága harminczadi úton, kezéhez nem küld egy zsebórát s néhány gyürűket.
Az idézett eseteknél tehát buzgalmat, s hű lélekismeretet tanusíta a
zömök biztos, mert a grófnak papirrongyokat, az irónak pedig
negyvenötért öt forintot visszatéríte, de ily kedvezmények
szerencséjéhez távol sem tarthata igényt oly károsult, kinek érdekében
fenyítő vagy lármás okok nem őrködtek. Többek közt a város legszebb s
nyiltabb főutczáján, nagy kereskedő irodájából, csendes tiszta éjen
elraboltaték tízezer pengő forint. A merényhez erős pinczerostélyt kelle
a gazoknak kifeszegetniök, s a pinczéből ismét erőszakosan feltörniök az
iroda padlatát. Mennyi lárma, vagy legalább nesz s késelem kelle csak a
zárak felveréseinél; s mégis a merény, annak rendje és módja szerint
illő sikerrel végrehajtaték, a nélkül, hogy a bűntársak tetten
kapatnának, a nyomozó rendszer szigora felfedezné őket, hogy valahai
kézre kerüléstől félniök kellene. Máskor, a szinte előkelő utczában,
jókor estve, a házkapuk bezárása előtt, bizonyos ügyvéd lakát szépen
kitisztíták. Nemcsak apróbb ingóságait tevék el láb alól, hanem
lehordtak mindent, könyvtárt, ágyat, irományszekrényt, zongorát, s
butordarabokat, miknek emeléséhez három-négy napszámoserő kell; s mind
ezt másod emeletből. A szerencsétlen ifju, ki négy évi becsületes
szorgalom egész díját e lak elrendezésébe ruházta, s kinek jegyese a
nászhozomány egy részét éppen akkor nap szállíttatá hozzá:
kétségbeesetten futott a városi rendőrség közbenvetéseért. Először
módosan kinevették, hogy lehet oly bamba, magát így kiraboltatni
engedni? Aztán vigasztalák, miként mint váltóügyvédnek, többszörös és
gyors alkalma leend, kárát, hamislelkű zsidó ügyekből megtéríttetni;
mitsem kétkedve, hogy a váltótörvény által ragályzó erkölcstelenülésben,
az ügyvédi karból, semmi erélyes kivétel nem találkozik. Az ifju
felingerült, szemrehányásokat tőn a rendőri hanyagság s vesztegetési
gyakorlat ellen; példákra hivatkozék; dühöngött s a törvény és erőszak
megtorlásaival fenyegetőzék; sőt előidézett haraggal, a veszteség s gúny
háborító kettős érzetében, botot emelt a zömök biztos ellen, ki őt a
kapitányi hivatal előszobájában, bűnvád alatt álló aljas csoport előtt,
otromba, nyers, gyalázó megtámadás folytán, kilöketéssel fenyegeté. Az
ügyvéd ellen panasz, s annak nyomán vádkereset intézteték el, mint ki a
közhatósági hivatalteremet goromba erőszakkal rohanta meg, s az igazság
hű szolgáit, méltatlan düh és vérengzés martalékává akarta tenni. Az
elmarasztaló itélet meghozaték, s a kirablott ifju, kárainak kikerítése
helyett, fenyítő per bélyegét viselt, a tolvaj biztost illemes
bűnbánattal megköveté, s birságot fizetett, mit későbben, az állítólagos
nyomozás díjával kelle pótolnia; eltolvajlott tulajdoni pedig, miket, a
biblia szerint, nem lehete véka alá rejteni, miknek ismertető jegyeit a
rendőrségnél pontosan bemondta, s miknek tömege szobákat foglalt el,
szépen a pesti rejtelmek éjébe enyésztek; mert hisz a fővárosi rendőrség
nem isten, hogy a tolvajok titkait ismerje. Ily és számtalan hason
tények tudása mellett, nem csodáltam, hogy a zömök biztos, oly bátor s
pontos rendszerrel vezeté orvüzletét az irgalom-intézet udvarán; biztos
nyugalommal terjesztvén ki időről időre annak határait. A néma morvához
rendesen éjjel s egyedűl jött, álruhában, felkötött áll- s széles karamú
kalappal, mi őt idegen alakuvá, ismeretlenné tevé. Kilencz koppantással
bejutva, az örves ebek lekenyerezése után hozományit a morva segélyével
beszállítá azon egy lovu hordfogatról, melyet mindig maga hajtott,
melyek aztán az ortár rakpadjain műértőleg osztályoztattak. Ha az orzott
málhák a nyomozási zaj elszüntével, vagy két-három havi érlelő időköz
által bátorságos birtokká lőnek, e végre rendezett fuvarokon a tárgyak
természete, s titokbiztosítás körülményi szerint Lemberg vagy Prága felé
útnak indíttattak, míg némely kevésbbé félelmes podgyászok, a haza
határin belől, Máramarosba vagy Aradra küldettek vásárra. E közlekedés
szakadatlan folyamatban állt, és a száztóli kamatok leszállítása
mellett, az áröszleti pénz soha egy pénzváltó irodájába sem folyt be
rendesebben, mint a néma kezeibe. Azonban arany, ezüst, órák, ékszerek,
drágaságok, pipák, fegyverek s minden nemesb zsákmány, bizonyos Löbl
Simon sánta zsidóhoz hordaték. Egy Tógyer nevű toprongyos paraszt jött
határozott éjeken, fekete ládával, többnyire télen, s kemény zivatarban,
midőn az utczák üresek. Ilyenkor az utczaajtó nem záraték be, sem az
ebek nem vétettek le lánczaikról, hogy az együgyű paraszt gyanúra ne
jőjjön; hanem a morva jól neki öltözve, künn őrködék, s várt Löbl
követére. Ha Tógyer megérkezék, az udvarban várta, míg a néma, zárt
ajtók megett, a berakott tábláju ortárban a ládát megtölté, s aztán
saját kiséretében elviteté vele. Efféle áruktól a zömök biztos csekély
osztalékot, a morva pedig csak gondviseleti díjakat kapott, melyet Löbl
Simon készpénzben teljesítvén, a többi értéket statuspapirok- vagy
vasúti s hidrészvényekkel fizette; alkalmasint azért, hogy Márk úr a
megoszthatlan keresményt, annál igénytelenebbül egyedárúzhassa, miben a
biztos a morvával, a morva Márkkal, azon szerződési indokból egyeztek
bele leginkább, mivel ily becses, nehézben sikkasztható tolvajmányok
bátorságos tuladására, hatalmasb kezek avatkozása nélkül elégtelenek
leendettek… Ezen orvüzlet egész szövedékétől Márk úr különválva, biztos
elszigeteltségben állt. Ő egyedül és kizárólag a morvával volt
egybeköttetésben, kit börtönből hóhérpallos elől szöktetett meg, kit az
alá minden pillanatban vissza juttathatott, s ki magánálló, egyes
tanuskodását sem leende képes ellene sikerrel felállítni, nemcsak azért,
mivel törvényeink szerint bűnvád alatt álló szökevény érvényes tanu nem
lehet, hanem azért is, mivel néma volt, irni pedig nem tuda, s így
részletes vallomásokra eszközökkel sem birt. A morva ismét csak a
biztossal állott szövetségben; a tolvajok és zsebelők köztársasága őt
távol sem ismeré; sőt a zömök biztos is alsegédei által közlekedék
azokkal, kik egymást nem ismerék, s következőleg ellene okok esetében
sem egyesülhettek; annyival inkább, mivel a biztos fennebbi szabályterve
szerint, a gazemberek egymás elleni titkos bérlése által, úgy kezében
tarta minden szakkörébe vágó mozgalmakat, mintha az ó Velencze kémeivel
birna. Úgy, hogy ha az orzó sepredékosztályban, valamely lopásnál gyanú
és vizsgálat keletkezék is, annak tovább fokonként bizonylanuló nyoma, a
morva és biztos közti viszonyban, végkép el fogott veszni; annyival
inkább, mivel a néma kosárfonó, mint becsületes, és pontos adófizető
ismerteték a helyhatóság részéről.
Egy éjjel ijedten, képéből kikelve, gyalog, hordszekér nélkül futott oda
a biztos, korábban mint rendesen szokott. «Az istenért, mondá,
veszélyben forgunk. Bizonyos nagy házak részéről, honnan benső szobák
rejtekeiből több ízben vesztek el becses darabok, szigorú nyomozás alatt
vagyunk. Minden áron ismerni akarják a házi tolvajokat; s a
szolgaszemélyzet irigységből, vagy becsülete megmentése végett, maga
vetett hálót enyves markú társainak. Némely dolgokat felfedeztek málháik
között, mielőtt biztosító tárunkba juthattak volna. A gyávák széltére
vallanak. Már középosztályú egyénekig terjedt a nyomozás, s reszketnem
kell, hogy nagyobb terjedelme árultatik el a szövetségnek, mint minőt
elfedni vagy ellenőrzeni képesek leendünk. Szerencsére rám bizaték a
terv vezetése. Azért lássunk hozzá, felhivá a morvát, tárunkat rendezni
kell, hogy ha a törvény keze idáig jutna, biztosítva legyünk.» S a
morvát magával voná az ortárba, hova a szolgáló is segédűl hivaték. A
félelmes málhák egy üres jégverembe takaríttattak, melynek szája
kosárfonáshoz való rekettye vesszőkkel tölteték meg. A tár rakpadjain
csak a zálogos podgyászok hagyattak. Főbb házak orzott tulajdonait,
atlaszt, bársonyt, csipkéket, batiszt, s finom fehérneműt elégettek. A
kéményen órahosszáig tolongott ki a nehéz büdös füst. A kéznél levő
drágaságok, ruhákról levagdalt kapcsok-, gombok- s paszományokkal, egy
hordládába zárattak, s a biztos maga vivé el az ó-budai titkos
olvasztókba. A zömök távoztával ismét csend lőn. Akkor tájban Márk úr
egészen kimaradt, s az orvüzlet is teljesen megszakadt; mígnem pár hét
után a biztos örömmel értesíté a némát, hogy a veszély megszűnt, hogy
neki sikerült a czimboraság főnökévé egy megszökött csavargót hazudni,
ki ügyesen tud odább-odább tűnni, s kinek kergetésére van utasítva a
közfigyelem, minden további városi nyomozások megszűnvén, mint a pestiek
erre alkalmasint emlékezni fognak. Egyébiránt az irgalomintézet ezen
iparága ujolag folyamatba téteték, azon különbséggel, hogy a biztos
ritkábban jöve, de több málhát szállított.
– Hogy jött ön nyomába ezen rendszeres üzletnek? – kérdé csodálva az
ismeretlen.
– A morva szereté a vörös dajka szolgálóját. Ez éktelen néma nem talált
rokonszenvet az emberek milliói közt, s így minden érzelme, öröme,
ragaszkodása ez egyetlen elzárt lényhez forrott, ki a vörös dajka
örökben tartott árvája levén, soha semmi szin alatt az udvarból ki nem
bocsáttaték; s ki száműzve, elszigetelve minden társas érintkezéstől,
üldve, zsarnokolva féktelen gyámanyjától, kényszerűlve lőn elfogadni,
szokássá érlelni a kedvkereső néma barátságát, szerelmét, ki iránta, a
konok, mogorva, zárkozó jellem daczára is, nyilt, bizalmas, engedékeny
volt. Ha a rokkant orgazda napi bűneiben elfáradt, ha terhes utak,
veszélyes szállítmányokról törötten tért vissza, s a szűk udvar vasas
ajtajával elzárt magától élvet, becsületet, mindent; ha a multak emléke
mint százélű tőr megmozdult fekete szívében, s a pihenő magányban
kinyujtá körmeit a mardosó önvád: a szolgáló volt az egyetlen lény, ki
kétségbeesett tekintetét megérté, ki néma fájdalmának szavakat adott, ki
nem fejezhető kínját néven nevezé, s eltalálta titkos gondolatát, mit
kimondania néma nyelve megtagadt. És ha a betegség leejté lábáról, ha
bűntársai, Márk, s a vörös dajka, feledve hasznait, hideg közönynyel
mellőzék nyögései között, vagy egy-két durva kérdéssel rótták le
részvétök robotját; ha kemény ágyán bezárta szemeit, hogy kerűlje a
falán függő nevet: az egyetlen szolgáló hozá eszméletre a könyör és
vigasz emberi hangjain; ő nyujtá roskadt feje alá segítő kezeit, a
gyógyszert, olcsó levesét, s bűnvádi lázában megcsókolás végett az ó
szövetség kötetét. Azért igen természetes, hogy a mételyes kérgült szív,
sorsának egyetlen barátnéja iránt, érzelmeket vőn fel, s ő, ki az
emberiségtől elfordult, ragaszkodni tudott azon egyhez, ki az
emberiségből hozzá fordult. És mivel a megvető s vetett emberi nemért,
kárpótlásban a szolgálót nyeré: természetes, miszerint ennek azt
ajándékozá, mit attól megtagadt, bizalmát. Ő különben sem volt szelid
kedvezmények, vonzó arcz, édes szavak, ifjú év birtokában; ő nem
töltheté be a rokonszenv gyöngéd igényeit; pénzt, anyagi adományt pedig
nem szükséglett, nem használhata fel a zárt életű árva, s így adá azt,
mije volt, mit senki másnak nem adott, s mit ugyanazért nagy értékre
becsült, őszinteségét. Nem is volt semmi titka a szolgáló előtt.
Jelenlétében szedett, vett, rendezett mindent, értekezék a biztossal,
pakolá útnak gondviselt málháit stb. És ha, mit nem érte a leány, vagy
régibb eseményekben vette kezdetét: igyekvék jelek által vele tudatni;
mert a közleményben könnyülve, szabadulva érzé rideg titkos lelkét, mint
a bűnbánó, kinek vétkeit a gyóntató atya eltörlé. A leány mind e viszony
mellett sem szereté, nem szeretheté őt. Mi a némához köté, inkább
magányi szükség, s külszokás vala, mint érzelem. Kedvezések, szívély,
előző gondok daczára, félt a morvától; ifjabb s romlatlanabb is volt,
mintsem oly bűnszövetséget irtózat nélkül nézhetne. Azért tárgyat
kerese, melyet szeressen; mert azt hiszem, nőszív feltétlen szüksége a
szeretet; legyen képzett, durva, vagy elhagyott, okvetlenül kell
tárgygyal birnia, melyhez tiszta őszinte rokonszenv csatolja. A leány
szigetelt körében nem volt más, azért engem szeretett. Különben is
szánta sorsomat. Sajnált a meddő, mogorva életért, mely a bűnzárdában
jövőmre várt; s így velem osztá meg a rokonérzet s nyiltság gyakorlatát,
mintegy rám ruházva a kegy és szeretet gondjait, miket a néma morvától
átvőn. És a leányt én is szerettem. Szűk világom személyei közt,
kétségkül ő vala legjobb; jobb mindazoknál, kik anyám távoztától
megközelítének. Az ember nem hinné, mily különböző elemek tudnak
rokonulni, ha a kényszerítő körülmény válhatlan térre szorítja. A
legtisztább s kitünő lélek gyakran szennyes lények birtokában sínylik,
hasonlítva a szakadék alá temetett gyémánthoz, mely rekedt nyirok s
undok csuszók alatt penészlik, míg társa a legszentebb nőkebel nemes
ékeül díszeleg. Így voltam az árva leánynyal. E kútfőből tudom, mit a
fővárosi rendőrség ügyében elmondék. Tőle tudom, hogy a zömök biztos,
több ily intézet létéről emlékezék; s jelesen az ó-budai orfészkek
nagyobb és virágzóbb üzletét irígylé; hogy Ó-Budán vannak zsidóházak,
hol nincs az éjnek órája, melyben ki vagy be valami ne lopatnék. Márk úr
irgalom-intézete csak szállított a vidék és külföld számára; az ó-budai
tárak be is vesznek kültartományokból. Csalhatlanul tudom, hogy
Bukarest, Lemberg, Frankfurt, Prága s több, zsidókkal lepett városokból,
titkos szállítmányok érkeznek oda, és vétetnek számba, vagy cseréltetnek
ki. Tudom, hogy nagy mennyiségű arany, ezüst beolvasztatik évenkint;
tudom, hogy rococo gyár van, mely lopott gyöngyök- s drága kövekből
dolgozik, távol tartományok rablásait összecserélgeti, s az
érczolvadékból antik alakú darabokat gyárt; de a helyköri rendőrség
mindennek épen úgy nem képes nyomába jönni, mint annak, hogy Ó-Budán egy
váltó és öt pengő forintos hamis bankók készülnek; s mint nem volt képes
nyomába jönni azon húszezer pengőnyi értékkel eltűnt drágakő-árusnak,
kinek csontvázát, több év után, egy ház lerontott kéményébe befalazva
találták. A biztos szemtelen vakmerőséggel hivatkozék a közvakságra,
melynek országában ily rejtelmek bizton tenyésznek; hivatkozék azon
korszaki viszonyra, miszerint félni, remegni, s a helyhatóságoktól
tartaniok nem kell; hiszen, mondá, több eset van reá, hogy legfensőbb
helyen bizalmatlanság nyilvánul iránta; hogy törvényben rendelt eljárása
alul elvéteték az ügy, és a megyéhez téteték által; s tudtam, hogy ez
tény, nem kötekedő rágalom. Sokszor gondolám: mily borzasztó az, hogy
százhúszezer ember helybeli érdeke, személy- és vagyonbiztonsága ily
kezek közt s ily lábon áll; mily borzasztó az, hogy Budapest a
nagyvárosoknak csak formájával bír, csak szerencsétlenségeiben szenved,
míg előnyeit nem élvezheti: hogy kebelében van fény és adósság,
feslettség és nyomor, bitorlás és népes temetők, de a közügyi
rendszigor, felügyelet pang és sántikál; hogy hatósági szakértő
szorgalom, éberség s határozott akarat épen úgy nem jelentkezik, mint
kényelem, műélv és nagyság. Sőt odáig megy a gyávaság, lágymeleg közöny,
vagy árverelt tiszterény, hogy halálbűnök nyoma vész el rendőri kezek
közt. Egyszer a Váczi-utczán, egy fukarság, dölyf és cselédkínzó
jellemről hirhedt háztulajdonos padlásán verést, sikoltó futosást s
zuhanatot hallának a ház lakói, persze azon vásári érdekkel, melylyel e
nép, halottját is csak addig szánja, míg szobájában van. Néhány nappal
az esemény után rohadt szaggal telt meg az épület, s a födél egyik
zugában bomladó test találtaték, kiben a háziúr eltűnt szolgálójára
ismertek. A gazdag bűne nyomozó kezekbe adaték, de a helyhatóság oly
ügyesen tudá intézni eljárásait, hogy az ügyetlen tettes folyvást
kisikamlék; s a vádkereset megindítását sürgető parancsok sem lőnek
képesek eszközleni, mígnem az ügy a megyéhez téteték által.
Ily kedvező csillagzatok alatt vezérlé Márk úr üzletét a néma morva, ki
az irgalom-intézeti kereset harmadágát kézi zálogok útján idézte elő,
melynek rövid rendszere ebben állt. Minden forinttól havonkint két
garast zsarolt, s három hó teltével eladatta, mi ki nem váltaték.
Ekképen Márk úr, kinek erkölcsi rajzában sok pesti arczkép találva van,
külvárosi üzleteiből évenkint nyolcz-tízezer pengő forint tiszta
jövedelmet élvezett, a nélkül, hogy nevét legkisebb gyanú, vagy szenny
árnyalná, s a nélkül, hogy ebbeli gyakorlata, a státusveszélyre, mely
abban lappang és fejlik, figyelmet költene. És én védtelenül álltam ez
ördög körmeiben, kinek jellemétől ön most szörnyedez.
– Egy éjen felrázott álmomból a szolgáló. A gyermektelepen sivalkodás
hallatszék, s azt hittem, kötelességemet aludtam el; de oka fontosabbnak
bizonyult. Veszélyben vagy, – suttogá remegve, – de megszabadítlak.
Szemeiben nem láthatám a félelmet, mert a mécset kioltá, de kezét
reszketni, szivét erőszakosan dobogni érezém, s vérem fagyni kezde, mert
tegnap estve Márk úr a dajkával értekezést tarta, honnan engemet
kitiltott. El akarnak vinni titkosan, tán hogy megöljenek; mert Márk úr
bíztatá a pupost, hogy többé vissza nem jőendesz. Hová? kérdém rettenve,
a nélkül, hogy kérdésemet érteném. Brünnbe, vagy más szóval a sírba; –
felelt a szolgáló. Mikor? folytatám az öntudatlan szókat. Holnap éjen
jőend a szekér; én ma szöktetlek el.
– Ismerem Márk kezeit, közbeszólt az ismeretlen. Tökélyesen látom a bűn
fonadékát. A főispánnal elhiteté ugyan, hogy ön meghalt, s eltemetteték,
de a dajkánál egy boszúló feltámadásra rejtegeté önt, hogy ha az
igénylett húszezer pengőt a főúr megtagadná, mint élőt előállíthassa.
Azonban az érdek ösztöne nem lőn hálátlan. A főúr felkölcsönzé Löbl
Simontól zsidókamatra a várt tőkét, s Márk úr ki lőn elégítve. Most hát
a vétek erényesen be akará tölteni kötelességét, azaz önt eltenni láb
alul, hogy mint tényjel botrányt ne okozzon. Ön kétségkül halálra volt
szánva, talán a brünni czimborák titkos kezei közt, melyek a vak morva
lánczait megoldák.
– Térdeit öleltem védangyalomnak, – folytatá az árva halász, buzgón
imádva őt, az irgalmas szűzet. Felkapám gyér öltönyömet, s lábujjhegyen
vonszolt maga után. Az udvaron csendben, rettegve vonultunk faltövön, a
keresztépület felé. Elől mentem, a leány taszított; különben nem volt
volna erőm. Sötét, ködös éj volt, mint sokszor októberben. Nem láték, de
nem is vigyáztam. Egyszerre az örves ebre léptem, mely éji szabadságát
kiszilajkodva, a faltövén aludt. Dühödten felugrék; lábam megkapá; én
véresen, éles sikoltással elestem, az eb pedig mérgesen kezdett ugatni.
«Szerencsétlen, elvesztél», mondá a szolgáló, s ölébe kapott, hogy ha
még lehet menekvés, megszabadítson. Kamarámba hurczolt, s kifáradva
terhem és a rettegés alatt, ágyamra vetett. Alig hagyá el a szobát; a
dajka kijött. «Micsoda lárma ez? a bujdos csak idegen szagra ugat ily
dühösen», mondá gyanakodva, s útban volt az udvart szemlére venni, hogy
a vak morvát felverje. «Semmi, semmi, már én szétnéztem», – mondá az
árva leány, mintha őrszemül kelt volna fel a zajra. «Hát a sikoltás?»
kérdé kétkedve a pupos. «Tán a gyermekőr sikoltott, mert azt gyakran
teszi álmában», felelt védangyalom erős hangnyomattal, hogy a szabadító
eszmét meghalljam; arra mordult el odakünn a bujdos, mert ablaka alatt
szok néha fekünni. A vörös dajka benyitá ajtómat: «Ordítsz ingyen
kosztos? kérdé durva gúnynyal. Nem elég a napi vesződés, éjjel is
botrány vagy. Tán sokat faltál az irgalomkenyérből s gyomrod háborgat?»
A mécset meggyújtá a leány; sárga világában ördögien lobogott a dajka
bibircsós arcza; fogaim verődtek össze a marás fájdalma és rettegés
miatt. «Rosszat álmodám, mécsem kialudt, sötétre ébredtem s azért
sikolték», mentém magamat, használva a leány védeszméjét, s óvatosan
rendezém takarómat, hogy a vérfoltok el ne áruljanak. «Soha bizony, még
virasztó kell neki, hogy fel ne ijedjen, – viszonzá csúfolva a pupos; –
no majd hozassunk egyet a fogháztól, ki jól tud fenekelni; Panni oltsd
el a mécset, hadd rettegjen jobban a gyáva. Ne sikolts, azt mondom, mert
pinczébe zárlak», s kárröhögve rám voná az ajtót a szemtelen. Rossz
szíve szabadított meg. Ha irgalmasan hozzám jő körülnézni, kérdezni
riasztó álmomat, kétségkül észreveendé rajtam a rettegést, ágyam
vérfoltjait; s akkor veszve vagyok. Távoztával fekvemhez vevém a mécset,
mert sebem igen élesen fájt. A pupos bennlétében ujjaim közé szorítám,
hogy vérét visszatartsam, most megvizsgáltam azt; mély volt, s ürege
tömve aludt vérrel, de nem irtóztam tőle. Nem kötözém be, vérezni
hagytam, remélve, hogy ez úton meghalok, mielőtt Márk úr elhurczolna.
Nem hinné ön, mennyi lemondásra képes egy gyermek, ha körét gyűlöli s
nincs mit remélnie. Jóval éjfél után ismét megjelent az árvaleány,
ingadozva, de lelkesült arczczal. Képzetlen nőszív is magasztos tud
lenni, ha nemes áldozatban forog. Sebem beköté, s hogy kettős lépés ne
csináljon neszt, ölébe vőn. «Ne félj kedves, az Isten lát téged, – súgá
biztatólag; – a púpos hóhér hortyog, s a vakot erős borlevessel gözűvé
altatám.» A keresztépület hátfalán volt egy szűk vasajtó, melyen az
udvar szemetjét hányta ki a vak a házmegetti veteményföldre, honnan a
kertészek elhordták. E lyukon taszított ki a szabadító kulcs segélyével,
mit a morva álmától ellopott. A leány keble akadozék tiszta örömétől;
könnyűi kitörtek, térdre hullt, s hálát imádkozék a jótett érzetében,
melyért jutalmat nem remélt. Szerettem volna mutatni a hidegebb körök
ragyogó hölgyének: íme egy nőerény, butaság s nyomor közt! Czél és irány
nélkül futottam a ködben, hurczolva sebemet az ázott kertföldeken. Eszem
ágában sem volt szörnyű titkomat felfedni, Márkot elárulni s boszút és
üldözést keresni. Eddigi példányaimból másként ismerém az embert,
mintsem ilyesmihez bizalmam legyen, de meg is kelle győződnöm, miszerint
ily cselszövényes bűn-ész ellen nem volnék képes az igazat kideríteni, s
legfeljebb szabadult életem játszanám vissza körmeibe. Sötét, közvetlen,
mocsáros utczákba jutottam, hol az őszi víz tavakban tömeglik, s a
pállott kertgaz esőlébe hányva hever halmazokban. Majd majorokhoz értem,
melyek közt vágóhidak állnak körülterjedve bűzhödt vérszaggal, a nélkül,
hogy a városrész évek alatt kitisztíttatnék; s e rohadt légben hat-hét
ezer ember csenevész. Sárkány-utcza környékén élénk sürr-forrást,
mozgalmakat találtam. Ott laknak a budapesti mészárosok juhászai és
gulyásai. Naponta alusznak; aztán kezdődik az éjjeli élet: tolvajság,
dobzódás s orgazdai üzlet. A szomszéd örömvölgy-utczán laknak szeretőik,
kik lopott javaikat takarékosan kezelik, mosnak, főznek, velök
tivornyáznak; szeszélyeiknek vak rabnői, s hálátlanul tovább űzetnek.
Több házból szilaj zenét és tánczot hallék kizajongani; de nem volt
bátorságom menekvést kérni. Egy csoport gulyás s székálló legény tartott
kifelé ostorokkal s vágóeszközökkel. Utánok indultam, remélve, hogy
nyomukon kijutok a városból. A csoporttól elmaradozék egy szálas
gulyáslegény, vezetve egy leányt, ki kendőjében némi málhát vitt, s igen
sírt. Hangja a panasz és könyörgés kifejezése volt, de szavát nem
érthetém, mert a legény folyvást kongatott, hogy ő se hallhassa. Túl a
kálvárián rozzant fészer áll az ó-temetőn, a városi bikák telelő akla, s
nyáron csavargó fészek. E körül állongott meg a csoport, melyet követék.
Néhány alföldi betyár vala már jelen meghajtott marhákkal, miket a
Bánátból harmincz óra alatt kergettek fel. Apródonként többek érkeztek;
kiki megkeresé saját orgazdáját s könnyű alku mellett megtéteték az
éjjeli vásár. A marhák rögtön vágószékre hajtattak; s bőreik, mielőtt
meghülnének, timári kezekre kerültek. E tolvaj kupeczek a Bácskában,
Szentes, Szeged környékén s a Bánátból falkánként szaggatják el a szilaj
gulyákat, s rezes suhogóval vérig csapkodva űzik futós lovaikon,
gyorsabban a postai sürgönynél; s állandó alku mellett szállítván a
budapesti mészárszékek számára; úgy, hogy harmadnapra, mielőtt a
kárvallott tájékozhatná magát, vagy a csigánmászó igazság kiölthetné
szemeit, már a bűnjelek bőrei csávában koppadnak. Úgy látszék, az éji
dugcserében mindenki megtalálta emberét, csak a kongató gulyás síró
leánya maradt vásár nélkül. Végre döbögés verte fel a földet, s egy
vágtató betyár rohant elő tizenkét szilaj tinóval. A leány roskadozni
kezde; leült a gyepre, kezeit törte s tolongó könnyűit dús hajába törlé.
A tót gulyás pofók arczát érdeköröm látszék élénkítni, műértő szemmel
mázsálta az érkezett tinókat, miknek orrlyukain véres tajték hullott az
üzöttség miatt. Addig a betyár leugrott lováról, melyen nyereg nélkül
vágtatott harminczkét mértföldet. Hátralökte zilált fényes haját, s csak
úgy kalap alul délczeg közönynyel veté oda a gulyásnak, miközben
paripáját törlé: «Itt a leány ára: czimborám tíz tinóért hagyta zálogban
szeretőjét, én tizenkettőt hajtottam érte.» A leány felkelt, szemei
erőszakosan a betyárra szegződtek, mint büntető villám; aztán szó
nélkül, megvető haraggal vőn ki kebeléből egy kést s szivének irányzá,
hogy magát megölje; de a betyár visszakapta kezét. «Erzsi lelkem ne
félj; – mondá biztató negéddel; – nem vagyok én oly városi kánya, ki
minden galambot megmelleszt, mi körmére kerül…» «Hiteszegett zsivány, ki
így el tudja árulni legjobb czimboráját», – szidá Erzsi mérgesen a
betyárt; s aztán a gulyáshoz fordult irgalom-esengve: «Ne adjon el
bátyám idegen vevőnek, rimánkodék szépen; isten bizonyságom, Bandim el
fog jőni. Talán elfogták szegényt, azért késik ennyit; de tudom, nem
marad el, s gazdagabb váltságot hoz, mint ez a sarjubetyár.» A gulyás
mitsem ügyelt kérő szavaira. «Vártam három hétig; – felelé dérdurral; –
pedig egy hét alatt igéré váltságod»; s Erzsit mint igaz árút, a
tulokhajtó birtokába bocsátá. «Most enyim vagy Erzsi, de rabságod nem
kell; – mondá a pusztai őszinte kalandor, borongó kedélylyel. Nem
érdemlém tőled, hogy oly rosszul ismersz. Ha arany hajad volna, mint
Tündér Ilonának, gyöngypártád, mint a hattyúk tündérének, vagy rózsafán
nyilnál születésem napján, még se lennék hűtlen érted galambomhoz; hisz
úgy szeretem, hogy édes anyám álmát ellopnám szegénynek. Visszavinnélek
Bandihoz, de lovam nem ér oda, hol téged most sirat. Két hét előtt a
Tiszába veszett, hogy átverte a marhát, mit váltságodul hajtott.
Sirattam a fiút, s egy hete itt valék téged kiváltani, mert nem illenék
kenyeres pajtásom szeretőjét bitang kézen hagyni; de ez a telhetetlen
papzsák nem adott ki hitelbe. Most tied a világ; keress más szeretőt; az
isten áldjon meg; s lovára akart pattanni.» Erzsi megragadá a féket;
fejét a ló nyakára hajtá s esdő szemmel nézett a betyár szemébe.
Szürkülni kezde a láttér, s a szabályos arczon feltünedezni hagyá a
kövülő fájdalmat. E néma tekintet természetes rajzában annyi jelentés
nyilatkozék, oly kihívó vád ember s gondviselet ellen, hogy meg kelle
győződnöm, miszerint kiállott fájdalmaimnál nagyobbak is vannak. «Vígy
el a Tiszáig», – kérte a legényt elsötétülve, s törött hangjában oly
rejtelmes vonatkozás fejezé ki magát, hogy a gulyás is elborzadt.
«Dehogy viszlek, Erzsi; – felelé a betyár; – tán, hogy beugorj? ismerem
a leányok búbánatát.» «Vígy el a Tiszáig», ismétlé Erzsi egyszerűn, s a
ló nyakára foná karjait, hogy ha szabadítója itt akarná hagyni,
széttiportassa kirablott életét. «Ha megesküszöl előbb, hogy árván nem
hagyod magányos anyádat; úgy is kifizeté az executiót a Bandi pénzével,
mit rád zálogul vett.» «Vígy el a Tiszáig»; – ismétlé a leány
harmadszor; «csak könnyűt sírok bele, hogy vigye utána»; – s
összekulcsolá kezeit a ló nyakán, hogy erőszak le ne feszíthesse.
Pitymallani kezdett; a legény remegett, hogy itt lepi a hajnal, s lovára
kapta a leányt. Ölelj jól keresztül, hogy le ne vegyen a szél; – mondá
védenczének, s öt percz mulva Erzsi hóköténye végkép ellebbent a
szürkülő ködben.
[Illustration: Elmaradozék egy szálas gulyás legény, vezetve egy
leányt.]
– Bámulat fogott el az eseményen. Két óra előtt ismertem egy leányt a
népből, ki megszabadíta, feláldozva magát üldöző urának. Most ismertem
egy fiút a népből, ki baráti kötelességét s a szabadságjogát oly
férfiasan betölti és védi. Tán nem is oly gyáva és rossz a magyar nép,
mint a művelt osztály hiszi; tán nem oly gyáva és rossz mint épen ő
maga;… gondolám magamban. A puszták fia életét koczkáztatá
zálogváltságaért megholt barátjának, kitől jutalmat nem remél,
szemrehányást nem vár, s ki azt életében sem veendi igénybe. Aztán az