Hazai rejtelmek: Regény (1. kötet) - 22

Itt félbe szakasztaték az elbeszélő, mert a Poltrás bucsúzott. A szekér,
melyet számára Vámos fogadott, megérkezék; s ő szorongás nélkül,
könytelen vált meg szenvedése helyétől, mint a haldokló, ki jobb létre
tértében nem hágy itt egyebet kiállott nyomornál. Kevés málháit, s az
utasító levélt magához véve, könnyült kebellel ült fel a szénába, nem
hagyva kit sem, ki őt szánná, vagy ki után vissza-sóhajtna; s nem hagyva
mit sem, mire gondolni kellene. A szekér elgördült s nyomaival
eltörlődék a Poltrás emléke a pusztáról.
Távoztával meséjét folytatá a diák:
– Addig a rokkant tót marjult izmait tapodtatá fiával; a kaszások vert
hada pedig maga alá csapta lucskos szürét, s kenyerezni ült. Annyi
szerepet egy szinész sem játszik, mint az alföldi szűr. Mig új, egész
héten szegen függ, csak vasárnap jelenve meg templom- és korcsmában, à
la hős kaczagány; s életének első éve ritkán hagy más nyomot, mint
vastag zsírkarikát a gallér körül, s vagy két vérfoltot, mely a leütött
atyafi fejéből ráfecscsent. Másodévben ura sorsában osztozik, s fagyban
téli szoba, nyáron hűsölő; otthon bonjour, úton védelem; lakzinál
jelmez, szükségben zálog, s ha a turcsi izzad, lótakaró. Mezei napszámon
a kenyeret őrzi; ebédnél pamlag, délálomra vánkos, később kuvasz
szőnyeg, mig nem estenden újra a szegény legény nyakán lóg, s egy-egy
lopott juhot, vagy menyecskét föd el. Későbben persze megunja életét,
elereszti szegény fülét, neki koppad, vetkezik, rostosúl, s zsír s bú
miatt összebüdösödik, egy szóval ázott-kutya szagot kap. Ilyenkor aztán
szörnyü sorsra jut; mert nemcsak az ősanya önti rajta mérgét, ki a
családháznál kormányt visz, hanem omnibusává lesz ama három ivadéknak,
mely a patriarchalis vityillóban egymás hátán lakik. A gazdasszony őt
ölti fel reggel tehén kihajtáshoz, Sári őt viszi a kalandos kútra;
később iskolába megy benne az izmos első-szülött, majd Panni nyakában
lóg, ha a tűzre töreket szedeget. Alkonyon ismét ő benne fejik a
tehenet, s estve, midőn a patkán kiterjeszti bűzös természetét,
gyermekek és macskák keresnek rajta menhelyet. Most fagyos, majd kérges,
többször csatakos, de mindig piszkos állapotában végre úgy
elgaluskásodik, hogy néha levet ereszt; a mint hogy, mese szerint,
egyszer egy ily sors üldözte szűrben megmozdult a lelkiismeret, s
föltámadt gazdája ellen; egy másik pedig a Tisza partján máig is följár
halottaiból. Az ekképpen meggyalázott szűrnek aztán leszedik szíjjait,
csatját, ólom-pitykéit, cziczomákul más bútorokhoz; a meghalt szűr pedig
abrakos tarisznya, vagy téli lábtyü képében támad uj életre, miket az
ősanya a maradvány javából összevarrt. És némelyike gazdástól szellőzi
ki magát az igazság fáján. Ily históriai kettős élet után a borsó
vetésben lép föl még egyszer, mint (nem ugyan vendégénekesnő, hanem)
veréb-ijesztő váz, honnan aztán a puszták szélére kél, ha csak jövő
nyáron egy elnyűtt laptából nem pillant elő, mint megviselt töltelék.
Azonban itt nem az a kérdés, hogy éli világát az alföldi szűr? hanem
Agárdi Máté nagyon biztatá lejárt táborát, mert még a szép alkonyon mind
le akará kaszaboltatni ama végtelen gurdin- és bojtorján-erdőséget, mely
szénás kertjében terjengett. Az igás szekerek el-feljövének átszállítani
a falatozott népet, mert a tanyaszállás igen távol esék.
Fölmozdultak ülkarikáikból, s fényes kaszáikat, mint valamely ó-világi
nyakfodort tüzögetvén a szekérkasok körűl, kezdtek tíz, tizenötével
fölrakodni.
Az alatt a ripóti ordas teste megpihent, s szépen összepöffedt.
Nyakmirigyei megpálczásodtak, mint a szíjkorbács, s inai neki meredtek,
mintha bele drótozták volna. Azt hitte tapasztalatlanul, hogy az erő is
hólyag, csak fúni kell. Most a többivel kezdé fölszedni maradozó
tagjait, de szisszentő arczfintornák közt húzta egyik bokáját a másik
után. A magyar pórok azonban tele voltak mente repostummal. Egész
ozsonnánál a tóton vicczeltek; s most néhány tréfás suhancz, kik
közvetlenül a nagy trencsini sarkában kaszáltak, csak egymás szemébe
vág. Aztán egyet sugtak; tán hogy a szófuttatásból ló- s par consequent
tótfuttatás legyen; a minthogy e gyanus jelenet után tüstént előgonddal
kinálták a megviselt drótost, miszerint őt lehetőn kimélni kasfarba
pakolják, magok a felhérczeken s szekéroldalakon veendvén úti
tartózkodást, hogy rútul járt tagjainak illő vitetése legyen. Mihelyt
pedig ezen egérfogó szivességet telhetőleg szép, de mégis eléggé rút
mosolylyal elfogadta, azonos-azonnal két pajkos kaszatárs toppant a kas
megett, kik sürrve-forrva motoztak a két hátsó kerék közt; mit azonban
nem, s csak egy kötelet lehete későbben látni, mely a saraglyától földig
lelógott.
Ez alatt társai az összedagadt tótot, fiastól, egy rakás lucskos fűbe
beültették, s minthogy úti készületeik alatt a többi szekér már tova
haladt, hirtelen, mint varjak a kereszten, oldalfélre kapaszkodtak föl,
«hajts»-ot kacsintván a kocsisnak.
Ez a ló-mephistó hihetőleg czinkostárs vala a gyilkos-tréfában, mert úgy
bordái alá szedett a csikóknak, hogy első ugrással szinte bőrükön
túllettek, mintha Gomorától rugaszkodnának, hátra nem tekintve inalók a
többi után. Azonban szegényeket ostoron kül egyéb is ijeszté. A szekéren
t. i. tetemes hahota támadt, melynek szemdülyesztő kitöréseiről csak
azon szerencsés nézőnek lehet fogalma, ki öt-hat ázsiai parasztot, a
földön nevettében elnyúlni látott… Vajjon mit mosolyogtak?… Igenis a
tótot, ki az elrohant szekér nyomán a lerántott kassal földre zuhant; s
kicsinyével együtt hosszában maradt a főboglya alatt, mint perzselendő
sertés a szalmában. Ama gonosz csontok t. i. egy kötéllel a kast földhöz
czölöpölték, hogy annak trencsini tartalmától elnyargalhassanak; mi is a
kocsis egyetértésével, mint látjuk, megtörtént.
Persze, hogy estében roncsolt teteme még jobban tönkre sílányult; s csak
midőn egész nemzetségét segédül hiván, fölvánszorgott, midőn a csínytevő
parasztok szekerét elporzani látta, s meggondolá, mikép enni nem kap, ha
csak az önmodeljére termett kis körmössel kast és saraglyát a tanyáig
nem gyalogoltat: csak akkor kezdé mondom füle tövét egész erőből
vakarni.
Hát mégis hozzá fogtak a savanyú fuvarhoz. Mit mondjak ezen apostoli
lovaglás gyalog terheiről? A rettenthetlen Weltmann, ki Turócz hegyein s
a poroszlói sáron, súlyos drót-tekercscsel átlőhetlen kalapján, s éhes
elszántsággal czirmos vonásiban megfuttatá magát: most megtörve a sors,
vagyis kaszanyél rángatási miatt, csüggedten, à la szomoru nóta, húzta
faggyus fejére a szívós vesszőkast, mint valami uj kiadását a
lovag-sisakoknak, melyet iszonyú álkapczáival egy fejlágyára esett
föltaláló font.
Utána a kis zabpusztító czipelte, tout sans culotte, a tagba szakadt
vasas saraglyát, melyről hetykén mondaná a rakodó béres: «biz uram maga
szopta az annyát.» Lánczait nyakába kapcsolta, s karját közép rostélyába
öltvén, vitte mint egy rongyos paizst. Tehát sisak és vért?… az igaz,
hogy e kényszeredett tótok másfelen tettek egy gyalog bakkancsost.
Ki ne ismerné Péczely eszes meséjét, melyben szamárt viszen egy paraszt
fiával? oly sok változatban ama füles sem részesült, mennyiben a két tót
improvisált úti bútora. Most feje búbján állott tótágast az akaratos
kas, majd a saraglyát ölté tarkójára, mint egy nemzeti kokárdát, vagy a
kasfarban rángattatá magát enyves marku édes szülöttével, míg amaz
palástul köté fel a lánczos saraglyát, vagy istenben bizó pofával kapta
hóna alá, mint egy nyebeczka zahradát.[63]
Korcsmáros úr szeretett volna nevetőtárs lenni a parasztok között, kiket
a szeszélyes beszély fülig felvidított; de komoly gondja a bántó
fájdalom, mogorva redőkben tartá aczait, s feszengése gyakran elárulá,
hogy szeretné már a csábító vesztét élvezni s hosszalja a betanított nő
eljárását.
– Midőn a málhák természetét már-már megszokták, kezdé vagy folytatá a
diák, – sőt a drótörökös, nyikorgó trillákban kezde örülni az útféli bő
kukoriczának: egyszerre csak előrugaszkodik az oldalhalomról öt fehér
nadrágos szabó-legény, vagyis tulajdonképen juhászkutya, kik a tótoknak
szűk nadrágot szabtak.
Beda cil twogeg kozi,[64] kiálta az exkaszás drótos, neki szeppenve; s
minthogy a vitézségre úgy sem sokat adott, lecsípte hirtelen fejéről a
jó rakottyakast, s fiastól alákapta magát; őrrostélyul állítván szájához
a saraglyát. Kissé szűk lőn a négykézlábas szállás; de még is dicső
menhely a kunyhótlan pusztában, mert a zöld szemü kuvaszok gorombán
csattogtak hegyes agyarukkal piros ínyeikben.
Az executio egész hivatalos buzgalommal folyt a fehér-nadrágosok
részéről; s míg a kutya-lakzi tartott, a másfél szláv oly képeket
csinált a rostélyon belől, mint falusi kántor, ha fön kezdi énekét.
Azonban a megtámadók túl kezdtek menni minden illedelmen. Szörnyen
körmölték a kast, ugrálván rajta és fölötte. Dühös orral szagláltak a
kas nyilásánál, faldosák a saroglya vasát, s tátott torkaikat örvestől
beölték rostélyán.
Nem volt más segély; az apai szűrkankót veték a saroglya ajtóhoz, de azt
fél percz alatt osztályra bocsátá a bőszült legénység, növő dühben új
martalék után kapkodott. Most pisze kalapjával kezdte verni Szlupuj a
kuvaszok orrát; de ötlete alig segíte félmiatyánkig, már kikapták
kezéből a bűzös legyezőt. Azonban ezzel nem bánhattak oly bolondjában. A
drótos kalapja egyike volt azon sajátos compositiónak, miket az idő
gyúrtszőrből, kalapenyv-, bőrfolt- s fejmocsokból készít, mik saját
nemökben hasonlítanak a jó érett sajthoz, s mik rendesen súlyosbak
ugyanannyi terjedelmű ónnál. Ezt ragadták, mondom, a farkasfogók gyilkos
körmeikbe. De a kalap közönyösen daczolt minden taktikával. És a
kuvaszok, mintegy ingerelve ez inertialis rendszerrel, nyugton hagyák a
szekérkas száját, szemfényvesztve esvén a mardosott kalapnak.
Az alatt tompa kurjantás czifrázta át adtáival az ahhoz szokott léget, s
nemsokára előtörtetett a szabadító juhász. Horgas botjáról itélve,
lehetne római augur; de a bot ügyes és hatalmas, s ha vele egyszer oda
húz: bizony nem lesz szükség második ütésre. Tehát kormos juhász egy pár
sallangos szitkot kipitykézve, rendre utasítá adjunctusait, kik is
alájok csapták gyapjas farkaikat, s körbe ülvén a füstös principálist,
ékesen nyaldosák szájok környékéről a vaskarmolásokat és kalapízt.
A juhász pedig ki idézé lyukából a kalaptalan tótot, s szurkos bajuszán
egyet fintorítván, vicczet mondott.
– Drótos, ne is tagadd, borzasztó éhes vagy. Köszönd, hogy a parton
hasaltam, különben megveszik ebeim rajtad a magok harminczadját. Azonban
juhom összeriadt, s ez nem megy el szárazon. Topp le a gyepre; s mivel
igen pajkos, drótozd meg egyik szamaramat, másképp mindjárt ugratót
húzok; s e közben oly gyilkos ügyességgel forgatta fütykösét, hogy a
réműlt tót nem láta egyebet zúgó karikánál.
– Nye znam po uherszki, felelt módtalan alázattal Szlupuj, s én szentül
is hiszem, miszerint ijedtében elfeledt magyarul.
Subás barátunk megszánta az árvahodottat. Az alkony úgy is készté
megtéríteni nyáját, s nagylelkűen tovább lódítá a szláv gyalogot,
útravalót sugván jól megkent torokkal.
… savókerülője, elvidd a tarkódat, mert úgy bele markolok, hogy kezembe
marad.
Nagykésőn aztán bevergődtek a távol tanyára. Akkorra rendén lőn a dolog;
tisztán a szénakert; kifizetve minden dolgosok, indulófélben hazafelé.
Még egy országos röhögés toldá meg a tót fátumát, ezzel befejezve az
esemény borzasztóbb fele.
Szekérre kerekedék a hétvégezte nép, s a lovak, mint minden szombat
estve, vidámon ügettek a friss alkonyi légben, ép és józan sereget
szállítva a nyugodt Debreczenbe. És míg egy-két futó csillag leejté
magát a méla pusztán, érző népdalt fuvogattak a felhércz-zörgésnél,
egyszerűt s egyszerűn, melyben nem kanyargott a művelt érzelem kigyója.
Az alatt a ripóti vértanu ápolás alá véteték, mert nem volt már képes a
szekért megülni. Egy kurta, köpczös czompó[65] kente meg eczettel; egy
czompó mondom, kinek nevelő-intézetéből jóízű ludak s szelidhajlamú
csibék kerültek, s ki, egyébiránt a tanyai környék ordinarius physicusa
volt.
Egyszersmind fürdőt főzött zsálya- és székfűből, egy zsacskó sós korpát
vetvén a jó erős lébe, hogy szíja meg a kasza-mirígyeket. Ah minő kéj
volt ez a megviselt Szlupujnak, kit bábakéz óta soha ki nem mostak.
Így aztán szalmaágyat kapott egy szederfa alatt, s pánszláv uraságot
álmodék éhes gyomorral. Elmondhatnám még a sors utósó szeszélyeit;
elmondhatnám, mint nyalták éji háltában tanyai kuvaszok; mint fúrt almot
feje alá a majoros konyha-malacza, s mily riadókat rikkantott fölötte a
szederfáni pujka-kakas; de ki fogná egy otromba kornyadozónak minden
symptomáit naplóz- vagy inkább éjlőzni?
Másnap elönté Hortobágyot az arany reggel. Millió vad szárnyas terjedt
el röptében, egyedárúzva a pusztai lég ősbirtokát; s víz- és földpárák
áttetsző ezüstje remegve folyt el a síkságon, méhében érlelve a gazdag
délibáb műkiállításait.
De mit érdeklé mindez ordas pánszlávunkat, ki álom s fölocsudás után úgy
kiéhezett, mint egy tavalyi verem? Ugyanazért nem is soká hivatá magát,
hanem úttársul szegődék a majoroshoz, ki egy fakó talyigán[66] éppen
beszamarolt.
Máté úr pártfogó mosolylyal köszönté; kiadatván rögtön két tekercs
drótját, a pitykés szeredást, rézfokost s többi úti járulékit, mik
országos hivatalához tartoztak, s miknek kasza-felvételkor letét őrévé
lőn.
Agárdiné asszonyom pedig a konyhába intett, hogy minél előbb hadd álljon
ki a jutalom-ebéd; a minthogy az félóra alatt tálalható állapotba lőn, s
egy talpra állt hordó fenekén azonnal meg is jelent gyönyörű piros
fejtős abroszon a jó puffadt debreczeni czipó, két csillagos nyelű kés,
ugyanannyi ragyogó bádog-kanál s egy abálló tál tejes puliszka.
Szlupuj mohón dőlt a tejözönnek, s oly vetélkedő iparral hörbölte azt,
hogy nemcsak kanalát féltheté az elnyeléstől, hanem lenszinű magzata, ki
félénken nyujtogatá pipaszár karját a tálba, csak itt-ott kapott az édes
eleségből.
A hordó mellé egy kurta kölyök jött szájtátóba, egyik azokból, kiknek,
ha ruhátlanul látjuk, a has teszi háromnegyed részét. Szájok körül
megátalkodott piszokudvar ül, mely rendesen ott telel, s ennivalót
látva, nincs oly időpont, hogy ne kérjenek. E megjelenő példány a
majoros surculusa volt, ki abban különbözteté meg magát társaitól, hogy
nem szokott kérni, hanem csak hozzá nyúlt, ha mit megkivánt, lett legyen
az bár ki kezében. Szlupujnál is úgy tőn, s minden előszó nélkül
kimarkolt a tálból egy darab puliszkát, de azt azonnal martalékul ejté
egy kiváncsi ebnek, mert Szlupuj e természetes vakmerényeért csillagos
késével úgy körmére húzott, hogy mialatt amaz bőgésével készen lőn,
nyugton kiürítheté a borzasztó tálat.
[Illustration: A hordó mellé egy kurta kölyök jött szájtátóba.]
Tehát panszlávunk koppadt bajusza alá hányta e goromba quantumot. Utána
egy karé puha czipót falatozék fel, mely is az édes tejben annyira
feldagadt, hogy gyomra azonnal szörnyen félre állt. Ez rövid étszünet
műve lőn; s ekkor hozának friss tepertővel mazsolázott galuskát, melynek
rétegei közül fehér patyolatul pislogott ki a tejfeles turó.
Szlupujnak mindig gyönge oldala volt a galuska; s most oly embertelenül
megverte vele horpaszát, hogy az ős puszlit nyakig fel kellett
gombolnia. Azonban már itt fia is torkig osztozék a dicsőségben, s
módtalan nyakalása miatt úgy tele lőn, hogy szeme kidülledt, mintha
klarinétot fúna.
A drótos nem is álmodék többről. A kétféle étek teljesen betölté asztali
fogalmát; s szeme-szája elhült, midőn a hordó fenekén egy tál hatalmas
töltött káposzta jelent meg, dicskörbe rakott kolbász-szeletekkel,
prémezve dagadóval, s szép sertés-sorjával. Ah, mért nem kölcsönözhetett
gyomrot egy bagdádi tevétől? vagy miért nem idézheté fel ama pusztító
éhséget, mely rendesen vele utazék? De hiába! oly telve volt már, mint a
felfútt duda; s legjobb akarattal sem tudott öt-hat tölteléknél többet
eltemetni; a közben is keserűen könnyezvén az erőltetés miatt. Azonban,
hogy ha ő nem, a kis szurtos paraszt legalább boldog lehessen, egy-egy
töltött káposztát nyomott a fattyú két markába, kit a tejes táltól oly
pogányul elvert.
Az alig bolygatott tál elviteték, s most jöve a dráma legszebb
felvonása, egy pirosan sült pulyka-növendék. Alatta illatosan úszott a
szent nedű, melyről Szlupuj ünnepnapon olykor nagyot álmodék; s a
porhanyó pecsenye egész bűverejét gyakorlá a nyeldeső szemekben. Ah!
Mily ellenállhatlanul kinálta magát a gőzölgő kakas! Hova legyen,
lehetetlen volt csak egy czombbal is megpróbálkoznia. Még is neki esék a
kisértő martaléknak mint egy Bruhopesz.[67]
Hiába; lehetetlen lőn minden további erőszakoskodás. Tehát neki dőlt az
illatos tálnak, s orrát nyitá meg a boldogító pára előtt, hogy egyik
érzéke legalább élvezze e hallatlan karácsonyt.
Ily helyzetben lepte meg az éj, mi alatt szenvedéssé lőn a létezés, mert
sem ülni, sem állni, sem feküdni nem tudott a megrakott has miatt.
Másnap, midőn szólani tudott, hálás könyűt törle pillátlan szeméből, s
dicsérve Agárdiné asszony bőkezűségét, csak egy keserű észrevételben
kivánta jó útra vezetni: hogy máskor: javat tálalna előre, mert most nye
zna na stol davacz.[68]
A bevégzett mesére üdvözlő áldomást ittak a diákért, ki oly módosan
elvégzé mondókáját; a ház gazdája pedig, ki már veszélyt kezde gyanítni
a próbatét hosszú nyujtásában, izgatva, ingerülten hagyá el az ivót,
hogy elsettenkedjék meglesni, minő renden van szénája.
[Illustration: Tört kebellel ült helyén a szenvedő hölgy.]


XXII. (Urfias tréfa.)
Míg a pusztai vacsorát egészséges kedv fűszerezé, tört kebellel ült
kijelelt helyén a szenvedő hölgy. Mellékajtón át ereszte teremébe
világot, s a közép fal árnyában üle, hogy könyűit ne lássa Lajos, ha
jöend. Feje támaszúl vevé fél kezét, arczán elöntve bú és szöghaja,
merült szeméről egy ponton szegül a sugár, s a bú sós gyöngye ajkáig
gördül. Bágyadt alakján elfogyott erő, s meze nem mocczan, mint a
halotté: így véshetnéd ki a bánat szobrát. Lelke tévelyeg sorsa után; s
mi a multak temetőjén támad, fel-feltör a sohaj.
Egyenkint végig ment nősélte eseményein, miken szive megtöredezék s mint
annyi sebhely vérzett minden emlék. Irtózva látá át, miként tétetik,
mint egy darab butor, lelketlen árúvá a férjhezmenő leány, ez érdekűző
korszak rendszerében; mily könnyelmű közönynyel adja át a hölgy
független életét a férj világába, kit nem szeret, kitől vissza borzad;
mint zárja át magát a virágos térről egy hideg vár örök kőfalába, mint
téved a puszta tengerre, melynek sivatagján tört hajóval nincsen
menekvés. Ő nem tartozék azon hölgyek közé, kiknek sorsot adni nem
lehet, kik azt magok teremtik és védik; kiknél az értelem hideg súlya
fekszik a sziven s mint nehéz sírkő, lenyomja öröm és fájdalom emelkedő
fejét; kiknél kedély és érzelem kiszárad és meghal, megkopárodik, mint a
kőtetők. Ő a törhető nők egyike volt, kiket a gondviselet türni,
szenvedni hítt, hogy próbára tegye, mielőtt belőlük megtisztult angyalt
képezend. Nem is volt oly hiú, hogy természetlen kebelt, durva hőserőt
szenvelegjen, hogy szégyelje gyöngéd női alkotását, miszerint sírni és
érezni tud. Ő megvallá magának, hogy szive törődik s reménye fogy;
hervad s boldogtalan, mert jobb szerencsét igényle egykor. S mind ezért
mi a díj? Ő, a földéből kivett, elfalazott növény, lelketlen férjnek
nyitja el virágát s mégis jutalmul hullatag életét erőszak éri; a börtön
rekedt melegéhez hideg dér fékezik, gyanú és féltés fanyar, hervasztó
dere. Azért, mihelyt fagyos légkörét Lajos lángoló szenvedélye hevítni
kezdé, szűz erénynyel bár, melegülni kezde a dermeteg kebel. Az édes
eszmék, remegő szavak, kimélő, előzékeny lágyság örömittassá tevék őt.
Ki mind ezt nem ismeré, ki elhanyagolva, úr és szolga közt élve,
bensőleg sem szeretett, sem szeretteték: azt hivé, mind az új dolog s
érte fedezteték fel. Gyakrabban emlékezék a gyűlölt múltra, hites
zsarnokára s mit tőle vőn, a hosszú szenvedésre. Arra nem is gondolt,
hogy Lajos csalárd vagy könnyelmű lehetne; annak hitte, kinek kivánta,
kinek a közvélemény tartá; szegény nem tudá: a közvélemény hányszor és
mennyire szokott csalódni. Női keblében születve volt a szerelem magva,
eleme; de a férfiak, kikkel eddig érintkezék, nem tudák azt csirába
hozni, megérlelni. Atyjánál érdek és nyomatás uralkodott, férjénél
szigeteltség és függés unalmát hordozá; az átköltözésben csak fogháza
változék s e folytonos nyomor súlya alatt titkos remény, biztató sejtés
lappangott szivében, hogy mindez egykor átalakuland; hogy jő idő, mely
megszabadítja, melyben szeret, szeretve lesz s szivét annak adandja,
kiét egészen bírja. És habár e boldog változást, messze, határzatlan
formában várta; bárha azt, tán a férj halála, vagy isten intéző keze
után számítá, bárha Lajosban nem a remélt megváltót vélte feltalálni,
mégis a meddő életkör vigaszául tartá őt s ragaszkodék hozzá az ártatlan
öröm s kedvtöltés ösztönszerü vágyával. Hogy is ne? Ki közelíté őt meg
eddig oly nyilt sziv s őszinte kedélylyel? Ki szereté oly gyöngéden,
minden érdek nélkül? Ki volt körüle oly sima, hajlékony, gondűző és
elmés, minőt csak könyvekben olvasott? Ki ismerteté meg vele női
önbecsét, lemondó fenségét, egyéni értékét? Becsülte őt, csatlakozék
hozzá. De a rokonszenv nem csapongott túl. Ő szerény maradt, eszély és
illem és női tapintat védkorláti között, miken csak túlbuták s
túlműveltek törnek át könnyelműn. Őt erénye őrzé. Más nőt talán
gyávaság, félelem, az átlátó, gyanus, bosszúálló férj fenyítő hatalma
tartott volna vissza, vagy az alig nemesb ösztön, kedvesét a vetély
kétes viszályitól elvonni: de őt a szűzkebel ihletett szentsége,
erkölcsi fenség s kötelességérzet óvta meg. Nem is tévedt volna soha
nyugtát, önérzetét lázas szenvedély játékául vetni, csak élvezni akarta
az enyhet, mit a végzet nyújt; világolni hagyni a sugárt, mely börtönét
áttöré. S most e jósfény is kiveszszen sötét látköréből, mint végső jó
gondolat a megromlott szívben? S mi több, ő van betanítva, lealázva mint
gép a másodrangu szerepre, megpirítni, kitiltni vigasztaló barátját, ki
őt nem sérté, nem ostromlá, sőt erkölcs és kitürés tiszta szineiben
közelíté meg. Most ő kénytelen szégyenét elárulni, gyalázatáról
vallomást tenni, miszerint ő oly hölgy, kit félteni kell, ki veszély
nélkül társas érintkezésben nem élhet s ki oly gyáva, oly erénytelen,
hogy nem képes férjét e balhitből kiragadni, elismerő becsülésre
kényszeríteni s vesztett tekintélyét vissza idézni. Ily gondok üldözék a
hallgatag könnyezőt. Mily csodás viszonya az álarczos élet erkölcsi
érintkezéseinek. A férj becstelennek tartja hű és erényes hitvesét; a nő
jó szellemének véli a becstelen csábítót. Hány ily tévedés szövi, fonja
át az emberi nemzet beteg szervezetét. A példa kicsiny, de útmutató, s
hasonlatában rejti a nagyobb és legnagyobb világviszonyok természetét,
hibás törvényeit. És ennek oka a mohó önzés. Az érdek fogulttá tesz s
kizár minden észlelő szemlét. Az uzsorás fanatismusba jő pénzeért, a
politikus elvfőnökeért, a hitfelekezet papjaért. Nem vizsgál senki
szivet, jellemet, az egyén bensejét, a mozgató ösztönt, csak rohan s
áldozat lesz. A disznóhízlalás több figyelmet bir emberektől, mint az
egybeköttetések külön viszonyai: azért az egymásra születő nemzedék
elébb csalódni, aztán csalni fog, végnapig; mint csalódott és csalt mult
ezredeiben.
A néma helyzet hosszan tarta már. A hamvas gyertya gyéren világított
zöld selyem ernyője mellett; az árnyvonal kétfelé osztá a szenvedő
szobrot, zöld világban hagyva a redős, fejér mezet, mig keblét s szép
fejét homály borítá. Lajos halkan nyitá be az ajtót s könnyü, nesztelen
léptekkel vonult az elmerült hölgyhöz. Sírni látta őt s a hiúság magának
számítá keserű könnyűit. E nő szeret, e nő imád engem, gondolá magában,
ki megvetve veszélyt és akadályt, lábaihoz sietek, hogy boldoggá tegyem,
bűne s egyezése ellen. Halkan, észrevétlenül a pamlagra mellé
ereszkedék, fél vállát gyöngén átölelé s nem adva tért, időt
tájékozásra, megelőzve szót, kérdést, félelmet, határozott hanggal,
merészen, de meleg bensőséggel mondá: «Éltem fele, te sírsz!… eltörlöm
könnyeid.»
A nő felrettent fájdalmas álmaiból. Félelem kapá meg s bámulat a bátor
önhittségen, miszerint jog nélkül te-nek szólíttatik; de a bántó modor s
meglepő roham mellett sem tagadhatá, mily különös, mily sajátszerű hatás
az, karjában lenni annak, kiről néhány percz előtt annyi szépet, annyi
elragadót gondolt. Mielőtt szót, vagy csak gondolatot találna, Lajos
folytatá:
– Ne tagadd; én tudom, te szeretsz engemet. Sírsz rettegésből, hogy
elveszítsz. Ne félj, tied vagyok; isten sem választ el. Ne szólj, ne
panaszkodjál; mindent tudok, mi téged érdekel; lehetnék-e oly könnyelmü,
hogy azt ne tudjam? Férjed félt, üldöz s lelkedet vérzi. Lehet-e
másként? Én, ha ő vagyok, szinte azt teszem. De őt kicsinysége sujtja.
Mondjon le rólad. Férjed s még sem bír; vagy bír s nem érdemel; vagy
férjed és bír s szivedet nem képes megnyerni. Mily gyáva s nyomorú!
Helyében lemondanék rólad. Mondj le te róla, légy enyim, éltem neked
adom.
A nő fokonként jobban szorongott. Csak töredékesen értelmezé a lángoló
szavakat. E láz, e merész megtámadás, e forró szenvedély, a hasonló
egyének egész faja, ismeretlen volt előtte… Sőt nem is érté, mi lappang
végkép e merény alatt; nem érté, hogy attól, kit oly nemesnek hisz,
félreértve, megalázva van; még most csak a vád, a bántalom sérté,
melylyel férje illettetik. Vállát kifejté az ölelő karból s töredezve
mondá: «Ön rosszúl értesítteték. Férjem nem üldöz, lelkemet nem vérzi s
én nem adok jogot önnek ilyesmit hinni. Szeretem, szeretni akarom őt s
megtiltok minden rágalmat, mely irántai becsülésemet érdekli.»
Lajos nem várta ugyan ez éber, erélyes őrködést, de nem tartozék azon
könnyű csatázók közé, kik magukat zavarni engedik. Gyakorlata, készsége,
jártas esze, nyelve annyi erőt, annyi hitetési hatalmat kölcsönze
szavainak s oly sokszor tapasztalá annak sikerét, hogy mitsem kétkedék
szerencséje felől, habár ideje rövid s alkalma veszélyes. Bizott abban,
hogy ez egyszerű, természetes nő nem tudja azt, miként az érez
legkevésbbé, ki szerelméről ékesen s szenvedélylyel szól. Bizott abban,
hogy ő hinni fog az ál-kitörésnek, mely mindent feltesz, mindent
koczkáztat s egyaránt kész önáldozatra vagy nevetséges lenni. Tudta azt,
hogy nőknél mindent remélhet, ki dultságát, őrültségét kész a világgal
utczán s közhelyeken láttatni. Hitte, hogy a tapasztalatlan hölgy
megijed lángoló rögtönzésein s a szóvirág és kifejezések, a szín- és
reményvesztett arcz s törődött szemek martaléka lesz, ha tán most nem,
máskor. De volt jellemének más oldala is, melyre támaszkodék. Hasonlita
az eladó ügyvédhez, ki vitatása közben maga is elhiszi a csalárdságot,
mely mellett harczol. Sokszor megesék, hogy ragyogó szavai közben érezni
kezdett; önmagát hiteté; ha csábított, végre szerelmes lőn, s míg
szenvedélye zajlott, válhatlan volt. Hát ha ez történik most is? úgy a
viszony nem leend rövid kalanddá s a hírvesztett nőnek szerencséje lesz
becsületeért néhány hónapi botrányos élvben osztozni. És ez nem elég
indok-e, gondolá magában, hogy magát oda vesse, bírni engedje? különben
is ha keblében szilaj vágyat érze, nem a növelő alkalmat kerülé, hanem
eszét száműzte, mely az eredményt megfontolandá. Nem volt önura sem a
kelő láz kiirtásában, sem tovább éltetni a hamvadó vonzalmat. Ily
lelkületnél könnyen megfogható, hogy idő s alkalom szűkében is elszánt
és merész; s legkétesebb esetben koczkát vetni kész. És azért, a nélkül,
hogy a nő szavain, visszatorlásán legkevésbbé megütköznék, minden
eredményre készen, hullámzó szenvedélylyel közbevág:
– Mit? te szereted, szeretni akarod férjedet? azon durva, szigorú
porkolábot, kinek irgalma nincs, kinek lánczain elhervadtál? Szegény,
kedves gyermek! mily rabnővé sujta az erőszak, hogy távolában sem mersz
valót mondani zsarnokod ellen! Mert te nem szereted őt. Oh szívem édes
gondja, engem nem csalsz meg. Előttem, kinek vágya, reménye vagy, ki
lelkével környez, gondolataival kisér, nyomod követi, könnyűid
számlálja: nem rejtheted sorsod titkait. Én lelkemmel nézlek, nem a szem
csalódó világán; én nem az idegen nőt látom, ki a tömeg közt megtörve,
halványan jár: hanem eszem, eszméim úrnőjét, ki fájdalmimat magával
hordja; én nem jövevény vagyok, ki futólag arczodra tekint s azt mondja:
e nő beteg vagy rosszúl aludt; hanem kebled rokona, ki búdat osztja,