Hazai rejtelmek: Regény (1. kötet) - 19

holt Tiszán: elmondám, hogy a fecskének két hazája van, hogy van több
föld, több világ; minden csillag egy föld; az isten végetlen, s őt
imádni kell. Ő megmutogatta a mezei élet ismerős csillagit; én
megtanítám, hogy a nap nem egyedül mienk; hogy a földnek vannak bujdosó
testvérei, hogy a nagy egészben mily kicsinyek vagyunk, s mily
nevetséges tév a féreg-büszkeség. Ilyenkor felemelém lelkét az erkölcs
és tökély értelmezésével; megtanítám, hogy az igaz vallás nem
harangszóban áll; vagy a szeretetről elmélkedtem vele, mely a világot
fentartja, s a halandó formák feloszlásában soha véget nem ér. Máskor
megtanított a mezei virágok népies nevére, mutogatta a gyors röptű
csüllőt; s ha az örvény felett egy-egy karcsú szárnyú hojsza elcsapott,
vagy visongva forgott, elbeszélte a vizi madarak mesés természetét, s a
firól-fira szállt együgyű jóslatot. És én kölcsönben ismertetém vele
idegen égaljak szebb növényzetét, s festett madarait; s míg a haladó
idővel pásztori boldogságunk nőtt: a lányka történet-, vallás- és
természettanját gyarapítám.
Érzetünk ép ingerét földi vágy soha nem szőtte át. Tisztátlan gondolat,
érzéki bálványzás nem támadt szívemben, nem hozá veszélybe szűzem
erényeit; s szenvedélyes csókkal nem érintém változékony pirját, mely
mint virághamv vonta be ártatlan arczait. Testvére valék, barátja, őre,
a nyugodt szerelem biztos fenségével. Óh ha gondolatát találgatám kedves
kék szemében, nyomozva a lelket, mely benne felborong: mi kéj volt
látnom első nyugtalanságát, mit az ifjú szív maga sem érte, minek
rejtelmes okát vágyólag keresi, lelkesülten forrva, olvadva az első
tárgyhoz, mely szerelmét felkölté. Ha a légben ölelkező madarak
gyönyöre, vagy a nyári szellőn lengő illatpor, melyből virágok
születnek, szerelmem megkapá s vágyat költe egy ismeretlen boldogság
után: magamhoz jövék, látva őt félig elnyelten a rét füvében,
gyermekileg kapkodni pillangók után, nem sejtve, nem érezve ártatlan
lelkében a szerelem más ösztönét, őszinte rokonszenven kívül. Vérem
elnyugodt, óráinkat tiszta öröm enyelegte el; boldogok valánk.
Én halásztam, ő vásznat fehéríte; piros ruháját felaggatá karcsú
derekához; s míg öntözőjével körüljárta vásznát, kellemesen merültek
fehér lábacskái a hűvös fűbe. Ilyenkor elevenen sürgött fürge munka
közben, s egy-egy tiszaparti népdalt fútt el, mikhez az enyelgő vagy
betyáros érzelem a szívből van véve. Aztán megforgatá kézművét, s míg
vászna száradt: friss halaimmal mulatta magát. Néha eltekinte a túlsó
partokon, miket beborított a tömött rozs lassú hullámzása. Konkoly- s
buzavirág lengését kisérte; a tömérdek szikfű gyógyvirágaiban
gyönyörködött, vagy vállamra hajolt, s a köszöngető pipacsnak integetett
vissza, mintha szerelméről váltana titkos szót. Majd ezerjófüvet szedett
gyógyító anyjának. Elbeszélte, hogy ki, minő betegségben fekszik a
faluban; ennek-annak tehenét megszopta a kigyó, vagy véres tejet ád,
mert megrontották; ez vagy amaz legény azért olyan sápadt, mert öntésbe
hágott; vagy azért száradt el, mert boszorkányok nyomják; s hogy a
malommegetti lápon volnának jó füvek, hová ember nem mehet. Ilyenkor
tréfásan támadtam meg az együgyűség tanát; kibontám őt a babona
hiedelmeiből s magyaráztam az általam ismert füvek gyógyerejét.
Máskor a szorgalom s takarékosság erényét dicsértem; s míg ő az
árnyékban font: madártojást szedék számára a szomszéd cserfákról. Aztán
leülénk a hallgató alkonyon, s fűszálakból lánczokat kötöttünk
gondolataink teljesedésire. Szikfű s csillagvirág szirmait tépegeténk
szerelmünk próbajóslatául, vagy akáczlevélt s egérfarkfüvet élekhalokra.
Majd névbetűit metszém fehér gyertyánfába, nőni hagyva a feledt idővel;
s ő a Tiszapart lágy agyagjába írta fel szerelmét, melynek mosott
betűire, egy-egy áradás után, enyelgő tréfával vonatkozám.
Tavaszszal, ha a sárga libák körül megkergetett a sziszegő gúnár,
bementünk az ifjú lombok ernyejébe; s ha egy-egy csipke- vagy
kökénybokron fészekre akadtunk, kandian lestük, minő madárka üté fel
rajta ingatag hazáját. Aztán vártuk, míg a kicsinyek kikelnek. Sokszor,
bokrok alá ülve, némán, nesz nélkül figyeltünk a szárnyas pár jöttére,
vagy néztük, mint cseréli át a gyöngéd hím meleg tojásait, míg a hű
anyácska elreppent, egyszerű ebédjét, a lég bogarai közt, elkölteni.
Később az anyai szerelem s nevelés gondjait szemléltük. Mint rebegett az
egyetértő pár kis háznépe körül, s mily mohón eteté a soványkodó anya
torkos családkáját. Miután jóllaktak, a szomszéd galyra ugrott, s
nyugton tollászkodék, míg biberkélő orra s száraz lábacskái kissé rendbe
hozták. És akkor bájosan csattogá szívébe született nemzeti dalát,
le-letekintve félszemmel a nyugvó fészekre, melyben anya-örömei aludtak.
Eljártunk hozzájuk, míg a csalogató pár elhítta fészkéről tollas
kicsinyeit s elrepíté a szárnyra kelt újabb ivadékot, hogy birja
szabadságát, melyre teremteték. Egész órákat merengénk e gyöngéd
kéjekben; s ijedve eszméltünk, ha a lombok közt, tolvajúton, felettünk
elsuhant egy fekete rigó. S Évi vigasztalan lett, ha olykor a fészket
ágastól feltalálhatlanul elsodorta az éji vihar.
Őszszel, ha sárgult a fagyöngy, s az erdőlevél hullott, borongva jártunk
az elaszó harmaton. Hol a levélszőnyeg s porond kissé fel volt duzzadva,
kiváncsian jegyeztük meg az új életet, mely a közenyészet szakán kezdett
fogamzani. Másnapra kövér kúpos növény üté fel fejét, szinte törékeny a
bő nedvteltség miatt. Ki se bútt egészen, s már kétes gyönge verheny
futkosott rajta, mintha meg akarná lepni a rá lopódzó szín. Következő
napon gyönyörű kifejlett gomba lőn belőle. Bársonyos hártyája fakó színt
viselt; alját halvány sárgaság borítá titkosan eredve sűrű csöveiből,
miket tűvel látszott lyukgatni a türelmes természet. Élet- és kedvteljes
épségben díszelgett, fényelve, feszítve az ifjú erőtől. Másik délutánra
terült, dermeteg helyzetben találtuk. Egyfelől berepedt, széle
felgyüremlve, mintha aggódva nyujtóznék sorvasztó láz előérzetében.
Másnap csonka lett. Tán legelő barom lépett rá. Töredéke mellette
hevert; hófehér törése férgektől keresztkasul fúrva, s foszlányai
szotyós lucsokban rohantak. Álló felét ágbogas ránczok boríták; válla
földig töpörödve kora aggságában, s az enyészet szivárgó nyirokjával.
Végső napján rövid életének alig találtuk meg. Azt hittük, lakhelyét
tévesztők el. Alakja nem vala többé; barnazöld péppé lőn, s felületén
alig észrevehetőn pillézett összesorvadt bőre; míg végre deresedni
kezdett, nedűs fehér penész futván el szegénykét.
Hason esetekben a különbféle élethosszra tértek gondolataink, mit oly
független tervvel szabott és rendezett a végzet ujja. Elmondám Évinek,
hogy van csillag, melynek egy éve több, mint a földi század; hogy van
féreg, melynek egész élete csak egy nap; s hogy minden időmérték, mit
véges ész gondolt és gyakorolt, percznyi tünet, muló csillagfutás örök
isten előtt; s érteni tanítám a zsoltár szavait: «… ezer esztendő
előtted annyi, mint a tegnapnak ő elmulása, vagy egy éjnek rövid
vigyázása». És ha a főjóság csodálatára ragadta elméjét, ha az enyészet
félelmébe vittem: vigaszt adék viszont, hogy az emberélet elég hosszú,
erényt, s érdemet szerezni, hogy egy jól használt nap több, mint tíz
vesztegetett év; hogy boldog, kinek emléke helyrehozhatlan hibákat nem
vet szemére; ki az időt megbecsülte, bűnt, henyeséget kerülte.
Néha szótlanul bolyongtunk az őszi avaron; fogdostuk a hullongó levelet,
vagy meglátogatánk a temetőben Évi halottjait. És ha szürke köd ült a
tarolt határon, eszünkbe jutának véreink, kik ködön s határon túl
mihozzánk tartoznak; kik szavainkkal szólnak, nyelvünket beszélik,
sérelmeinket viselik, érzelmeinket ismerik, honunk lakói, magyarok, mint
mi. Olykor kitévedtünk az őszi vetésre, felreppentve gondolatiból a
magányszerető sast; s gyönyörgénk a darvak költői tánczában, mit annyi
kellemmel s szabályosan járnak. Ki tanítá őket az öröm jelére? Ki adott
a szárnyas sereg ajkára dalt? Mennyivel tökélyesb az örök igazgatás,
mely mindenik féreggel megosztja az élvet, mint a földi formák,
melyeknél néhányak untató bősége milliókat foszt meg?
Így telének boldog éveim. A mezők egyszerű leánya kifejlett, a gyermeki
könnyű vázolat idomokat ölte; szín, élet és kellem lelkesíté azt, midőn
a művész gondolata testet vesz magára. Megszoktam úgy nézni őt, mint
életem felét, jegyesemet, egykori nőmet. Örültem, hogy ki valék taszítva
saját osztályomból, melyben síromig egy üres helyet kellett volna
hidegen betöltnöm s örömtelenül. Itt fogadott anyám szerelme kipótolá
dúsan a hideg szíveket. Szerettem s szeretve valék családomtól, mely
díszét, gyámolát találta bennem, s telhetlen lelke nem hunyorított
kajánul a féltett osztály miatt. Háznépem gondjait fedezni segítém,
nevelve a mellett önszerzeményemet, mely elég legyen majd a pásztori
páros élet alapjául. Boldogságomnak egy híjja volt még, mit a remény már
régen megigért: menyegzőm. S ennyi kéjt, ennyi édes szerelmet bánat és
féltés nélkül élveztem. Egyetlen titkos vágytársam a biró fia volt;
nyalka kaczér legény, túlnéző és kényes tizenkét ökrére. A molnár
szerette volna őt vejének, mert gazdagságra vágyott, de Évi anyja a női
befolyás egész hatalmával ellentállt, mert a fiú rossz hírben állott a
környéken, nagyon csapszékes volt s vérengzett is, azonkívül itt-ott
kuhiban hagyta az elcsábított lányt. Eleinte nagyon tolakodott Évikém
körül, de anyja végkép eltiltotta a háztól, mert egyszer-kétszer
pajzánul tréfált. Később birószámadás lett a faluban, s a birót és
jegyzőt sok hibán érték. Elhajtottak tőle szekeret, lovat, ökrét,
tehenét, földjét is elvevék s szegény zsellér lett a faluvégen. A nép
azt suttogá: az uriszék csalta meg, mert a szegénységnek nagyon ügyét
fogta s régen haragudott reá az uraság. Fia neki búsulta magát, hogy oly
bőven többé nem vesztegethetett, szidta és átkozá, a ki az országba
nemeseket hozott, s egy este végkép eltűnt a faluból. Harmadnap
virradóra meggyúlt az uraság majorja, s a tűz alatt igás lovait
elvitték. Aztán egymást érte a környékben a lopás. A nép azt beszélte,
hogy a biró fia betyárrá lett, mert még mindig hitte, hogy a molnár neki
adja a lányát, ha vagyonra szert teszen. A hír, mint szokás,
meg-megujult s újra elhallgatott, de a legény kezén nem értek semmit, s
darab óta nem is kezdték látni.
Egy este a parton ültem Évával. Klárisa eloldzott s a mint megkötöttem
nyakán, közel hajlék halvány orczájához. Egyszerre a sűrű hársfák mögül
könnyű fényes balta suhogott el fejemnél, minőt a kondások viselnek s
túl rajtunk egy öllel mélyet hasított a kemény hantba. Felkaptam
hirtelen a meg se hült baltát s keresém a gyilkost, de nem volt semmi
nyoma. Nem is gyanítottam volna, hogy a biró fia, de az erdővégről
halvány parasztleány nézett a hárs megé, kit ő elcsábíta s szívszakadva
dallá a kesergő nótát:
Ha tudtad, hogy nem szerettél,
Hálódba mért kerítettél?
Hagytál volna békét nekem,
Más is szeretett vón’ engem.
S szünet után ismét:
Ne hígy a legénynek,
A kutyahitűnek:
Megölel, megcsókol,
Elfordul, kicsúfol.
Többé nem mertünk a szabadban találkozni. Remegtem hölgyem életeért.
Anyja házánál láttam őt, többnyire munka közt, hétköznap, mert ünnepeken
a molnár is honn volt s nem örömest mentem, hogy a házi zavart ne
szaporítsam. A kis gazdaság egyszerű körében, szintúgy meg voltak
örömeink. Sokszor nevettem Évi haragján, ha fehér kecskéje, a vidám
kezes állat, leszedte a jeneszter jövését, vagy megette asszonya hajából
a keserű virágot. Néha árpát szórtunk, mit a barátságos gyöngytyúk
sipogva szemecskélt Évi kis lábáról, vagy a kútnál ültünk s enyelegve
néztük, ha a kendermagos jércze, vagy a bóbitás gácsir, a ház
kegyenczei, inni jöttek a bodza árnyából, míg a jajgató páva kútágason
ragyogtatá tollát, melynek smaragdos szemeiből kedvesem kötötte pünkösdi
bokrétám. Máskor tulipános ágyát tisztogattuk a verőfényes kertben,
ismerkedtünk a virágos fákon zsibongó méhekkel, vagy rajeresztő kasban
hallgattuk az anyák sirását, kiket a költöző ivadék megölend, vagy
gyepágyon ülve figyeltünk a tiszta cziczára, mely a ribizli tövén
farkcsóválva, ravasz lesben guggolt, mígnem cseleit megcsalta az ismerős
tarka tengeri nyúl.
A természet mindig s mindenütt vidít és vigasztal, nyugtot s örömet ad
fárasztó láz, utóbánat s uzsora nélkül s az elhagyott szívnek
csalhatatlan menedék, csak fogja fel s érzeni tudja azt.
Nemsokára alkonyodni kezdett szerencsém csillaga. Az új ispán üresen,
koldustarisznyával jött az urasághoz s fáradság nélkül akart jó módjával
megtollasodni. Kincskereső szomjjal, kapzsi vágyaiban konczot keres a
vagyonos jobbágyok hajadonjai közt s a takarékos Évára ejté mohó szemét.
A molnár kapott az alkalmon, hogy szerzeménye által, melyre
büszkélkedék, fensőbb körökhöz kötheti családját s a házi per ismét
folyamatba téteték nő és férj között, mi engem, szerénységem érzetében,
a háztól még távolabb tartott. A sors úgy akará, hogy a kifejlés
bizonytalansága közt a pártfogó anya meghaljon. Szerelmünk elhagyottan,
támasz és védelem nélkül esék a nagyravágyás űzér körmeibe. A halvány
Évit ritkán lehete látnom, alig egy hű szó, egy biztató gondolat
átadásáig. Megkérettem atyjától, de megtagadá. Őt reményvesztett bú
tépegeté, engem a méltatlanság torló érzete s igazságos harag. Lelkem
később magához jöve, tájékozá magát s gyáva, megbuktató fájdalmak
helyett szabadulást tervezett. Elhatározám szívem jegyesét kiragadni
veszély- és sorvasztó keservéből, felszabadítani a rabnőt apjának
törvénytelen erőszaka alól, boldoggá tenni s vele azzá lenni. Egy
szombat este, midőn az ispán túlhajtott robotját végezve, kunyhónkba
tértem, a sövényen át, hol szokott virágit ide adá, megkértem Évit, hogy
vasárnap délután minden áron jőjön a holt Tisza partjára, fontos
mondandóm van. Megigérte. Szívszakadva vártam a kijelölt időben. Lányok
s legények vígan hanczuztak, mint máskor, a temetőn, de borongó lelkem
fájdalmába merült s a bájos vidék feltünedező emlékei között, baljóslatú
sejtés nyomult szívemre, mert asszonya késett. Már alkonyodék s
remegésem haragba ment által. Azt hivém, a molnár meglesé tegnapi
szavamat s leányával most durva, méltatlankodó, vagy a hamislelkű ispán
vendéglátásával erőszakolja.
Egyszerre két megyei pandur jött a falu felől s a cziczázó ifjúság
között megálla. Kérdezék: «melyik az árva halász?» A meglepett leányok
szeme-szája elállt, s reám mutattak. Az egyik pandur felém irányzá
zsebpisztolyát s mielőtt hozzám értek volna, gorombán kiáltá: «Add meg
magad hitegető tolvaj, különben kutya eszi fel a véredet». Megdöbbentem
szívem fenekéig, nem tudám elképzelni, mi történt. A játszó sereg körém
tolongott s kört formálva együgyűn, szájongó ujságvágygyal hagyá folyni
a durva megtámadást. – Le kell ütni azt a sarkantyút, majd pengősebb
taréjt verünk a bokádra – mondá a másik s békót vőn elő, hogy száraimat
bele lakatolja. – Mi történt? kit keresnek? mit akarnak kendtek? –
kérdém szégyen s meglepetés növő zavarában. – Fedél alá viszünk, hol nem
fogsz megázni – viszonzá gúnyosan a pandur, – hogy ne ragadjon szurkos
markodhoz több szegény ember véres verítéke… – Hát mit lopott?… kié?… s
mi veszett el? – kérdék sűrűn lyányok és legények, kiket e megrohanó
erőszak bántani látszott. – Hát nem tudják kendtek? – felelé a pandur –
ez a szép mákvirág elpedré ma reggel a molnár zsákpénzét a malom
farkáról, míg úrvacsorán volt… – Laskás tyúklevesre fájt a foga Éva
kézfogóján, na hisz majd meglódul a vármegye prófontján – mondá
sértegető vadsággal a másik. – Hiszen nem lehet rám gyanúja senkinek, –
mentém magam az önérzet kellő nyugalmával, – prédikáczió alatt én is a
karban voltam a többi legényekkel, – úgy-e Pista, Jankó? – Már az nem
kérdés, csak a törvényszéken felelj, ha nyelved meg nem lapítja a guta,
– felelé poroszlóm, miközben bereteszelte békómat. – Minő nyers erőszak
s vad igazságtalanság ez, – kikelék haraggal, – legalább addig hagyjanak
szabadlábon, míg a gyanúnak nyoma akad. – Igen!?… tán hogy kereket oldj
s odább állj láb alul? a szolgabiró jobban tudja, mi az igazság, már ezt
így szoktuk, a ki angyala van, azért ne is rezonérozz, mert letöröm a
sonkád, – felelé a vakbuzgó rabőr – s hurczolni kezdtek a magyar vidéki
igazság nevében. A körül ácsorgó nép zúgni kezde a méltatlan
bántalomért, mert tudta ártatlanságomat. – Disznóság! gyalázat, a hogy
az urak bánnak a szegénynyel: nem kár volna őket egytől-egyik zsákba
kötve a Tiszába hányni, – morogták az itt-ott ingerült pajtásim. –
Hallgass paraszt, mert a nyakad közé hányok, – oda szólt mogorván gőgös
pandurom, feledve, hogy maga is paraszt, s mogyoróbotjával
körülsuhogtatott a futamló lyányok közt. Gyanúra, nyom, bűnjel, tanúság
nélkül elfogtak, mint ezerszer történt s történni fog, mitsem hajtva
arra, hogy egész életemből, erkölcsös, jámbor s dologszerető jellemem
ismerős. Az ispán pénzszomja jutott eszembe, meggyőződtem, hogy a molnár
kincsére ő tevé kezét s szántam az alföldet, hol a posztóruha elég
tulajdon arra, hogy valaki a parasztnál becsületesebbnek tartassék.
Szántam a földet, melynek nemesei feljajduló váddal, éles, vérző
szónoklatban támadják meg a kénybitorló kormányt, ha fogatás történik,
vagy polgári bűnvád alá vétetik társok: míg ők ezer esetben hurczolják
el ekéjétől az ártatlan parasztot, kinek két-három évi szenvedését, csak
az alatt éhes, pusztult családja vigasztalja meg.
[Illustration: – Add meg magad, hitegető tolvaj.]
A földalatti nyirkos, szűk záplyukban, mit a magyaroknál börtönnek
neveznek, voltunk összezárva, a mennyien fértünk, gyilkos és tyúktolvaj,
itélt és itéletlen rab. Ott találtam a biró fiát. Arcza ólomhalvány,
tekintete sötét, fel sem vevő s makacs. Bal füle tövig le volt ütve,
homlokától bal szemén keresztül hosszú baltavágás, kék hártya alatt alig
beforradva. Verekedésért fogták be. Most már kiszabadult s a Hortobágyon
szolgál; neve csonka kondás, a puszták félelme. Sokszor bánta, hogy
rossz útra vetemült s átkozá az úri kényt, mely arra kényszeríté. – Ha
apám uram házát el nem veszik – mondá gyakorta, – végre mégis haza
vittem volna Évát, vagy eszemre térve, becsületes ember lett volna
belőlem. – Ha törvényszékek alatt, a botozás miatt, szalmáján kínosan
fetrengett s valamelyik nemes rab gúnyosan kérdezé a megpüfölt «paraszt
pecsenyé»-ről: dühödten csikorgatá fogait, káromolva országot és
törvényt, melynek igazsága az emberhús közt is különbséget teszen, s
egyiket vereti, másikat legyezi. Később hírét hozták a börtönbe, hogy
Éva vízbe ugrott. A csonka kondás velem együtt sírt, szíve ellágyula,
fogadta, hogy többé rosszat nem tesz, csak azért könyörög mindig
istennek, hogy az úrfajta nemes embernek mentül több kárt tehessen.
Végre elszenvedte a törvényes kínzást s megszabadultam erkölcsrontó
társaságától. Két évig ültem vason, éhezve, becstelenülten s irtózat
fogott el, ha olykor köztünk rohadó beteg feküvék, vagy társaim közül
valamelyik éjjel felakasztá magát. Az meglepő eset volt. Egyszer egy
halálos rab s libatolvaj ügye ugyanazon előadó által terjeszteték elő.
Az itéletet tévedésből az irnok átcserélte. A libatolvaj perébe halál
iratott, a rögzött gyilkos három hetet kapott. Az itélet híre, a nélkül,
hogy a tévedés észrevétetnék, a várnagy útján közinkbe jutott. A
libatolvaj, a gyáva zsidó fattyú, kétségében a falszegbe akasztá
nyakravalóját s reggelre megkékült.
Isten tudja, meddig senyvedtem volna az igazság keblében, míg ügyemre
kerülende a sor, ha az ispán lopása ki nem sül vala. Az alatt Éva…
– Hagyja el ön, közbeszól az ismeretlen. Ismerem Éva önfeláldozó
szerelmét, mely életveszélylyel tartá fenn a hűség jogait.
– Fogadott anyám táplálta őt a malomlápon, míg kiszabadultam… És most
részletesen ismeri ön éltem eseményeit, miket ismerni annyira érdekében
állítá, mondá mély szemeit reá emelve az árva halász. Beszédem hosszú,
talán untató volt, de ön, sorsom intézni tőn igéretet, s akartam, hogy
ismerje érzelmeimet, hogy ismerje tapasztalataimat, mik az emberi
erkölcs s hazai viszonyok irányában elveimet meghatározák, hogy ekként
ne akarja erőszakolni jellemem, ha tán sorsom jóslott változása, a
társadalmi bevett nézetek szerint úgy kivánná, s ne akarja név- és
értékért lelkemet cserélni ki, mit különben sem tennék. És most, miután
önnek hittem és vallottam, miután mint kiváná, nyilt s őszinte valék, én
kérem viszont, adjon világot, reményt és vigaszt, bizonyítsa be
kezeskedő állítását, hogy ön az erkölcs, törvény s emberi érzelmek
határzott barátja, kit földi viszonyok is érdekemhez szőttek.
– A nemes Szalárdy-ház – beszélt az ismeretlen – a sok közül egy régi
család, mely óságban, mint szagos hordóba szűrt bor, a helyett, hogy
fanyar ízét vesztve, tisztult erőt, színt, zamatot venne, megdohosodik.
Elődei, már a vegyes királyok korában, idegen udvarok politikájának
szolgáltak, gondolva, hogy virtus post nummos, azaz jobb vagyont
szerezni, mint becsületet. Kristóf, Mátyás idejében tagja volt a
németujvári összeesküvésnek, később fegyverekkel kereskedett s a
töröknek velenczei nyilakat árult hazája ellen. Boldizsár előbb Zápolya
híve volt, aztán elhagyá s a császárhoz pártolt. Ivánt megkövezték
hivatalos buzgalmáért I. Leopold korában. Barnabás e század elején kém
és zabszállító volt a franczia táborozásokban. A devalvatiónál mitsem
veszte, a nyolczszáztizenhatodiki éhségben gabonán temérdeket nyert s
így alkalma lőn ősi uradalmaihoz még kettőt szerezni, egész birtokát
lábas jószággal, épületekkel megterhelvén, kiválthatlanná tenni s
mindezt egy vashámorral és bécsi nagy házzal megtoldani. Elődeinek
hazafiságára igen büszke volt s ha olykor megyegyűlésen a parasztadót
vakon megszavaztatá, mondani szokta, hogy övéhez hasonló családok nélkül
régen elveszett volna nemzetünk. Vagyonának lelkes érzetében átlátá,
hogy ennyi kincsből kilenczágú koronát is szépen megaranyoztathat s
annyi érdemének fejére teheti: s ugyanazért elkezde grófi czím után
járdogálni, minek elmulasztását, oly sok század alatt, őseinek meg nem
bocsáthatá.
E közben két fia iskolákat végzett s megfutá az országot és Európát;
Amerikába, a pórias szellem s hamis tan veszendő fészkébe, mint illik,
nem bocsáttatván. Az idősebb György, apai hű képmás, itthon nagy
szemöldöt ölte, angolszövetben járt, a látott udvarok szokásait
kicsinyben majmolá, megyéjében csak az ispánhoz szólt s négylovas hintó
és ezüstös vadász nélkül a kaszásokig sem ment. Az ifjabb Elek, isten
tudja hogy, hogy nem, a megyei nemes ifjúsághoz csapott, vele osztá meg
kedvét, érzelmeit s a grófulandó család gyalázatára, két könnyű lóval,
neudicsánon járt. Barnabás úr hiába adta ki cselédeinek czímerével a
koronás gombokat, ő kurta kék dolmányba vonatta huszárját; hiába
rakatott lakosztályába ezüst edényeket, ő nyolcz krajczáros poharakból
kinálta pajtásit s hiába hálatá másolt ősei közt, hogy tőlük tanuljon, ő
reggel újra vadászni ment a kurta nemesekkel, vagy ellenzéki
conferentiát tarta, vagy olvasá az ostoba magyar könyveket, sőt
csatangolásaiban azon becsvesztő gondolatra vetemült, hogy egy
vagyontalan, de művelt s végetlen jó leányt, Vámos Cecziliát, a közép
nemesi osztályból nőül vegyen. Barnabás úr kétségbe esék, hogy még csak
nem is y-non végződő menyet kap s magasztos mérgében tevé, mit tehetett,
kitagadással fenyegeté Eleket, sőt azon botor tréfára tévedt, hogy a
becsületes családnak kegypénzt igére, ha lányát fiától meg fogná
tagadni. De Elek határozott jellemű férfi volt s oly szerény igényű,
hogy az elvehetlen ősi osztályrészszel meg fogott elégedni, a
Vámos-család pedig józanabb elvű, hogysem lánya boldogságát hajlandó
lenne árúba vetni. S a vétkes házasság, a Szalárdy-sírbolt csontjainak s
falon mereszkedő vászonőseinek nagy rövidségére megkötteték. Barnabás úr
szűk tartást rendelt eltávolított fiának, az előkelők katekizmusa
szerint ignorálta a családfa fattyúhajtását s e mély szerencsétlenségben
sovány vigasza azon reménykébe telt, hogy a gyenge alkatú beteges fiú
mag nélkül kihal. Azonban tetszett ő felségének Barnabás úr számadásán
keresztül húzni, a mennyiben Elek Cecziliáját két gyümölcscsel
meglátogatta, kiknek egyike, a kis Czili meghalt, másika pedig ön,… vagy
te élsz, kedves öcsém, barátom, mert én anyád testvére vagyok.
Vámos megszünt ismeretlen lenni s az árva halász visszakapta
családnevét, melyet a gyermekkor meséivel végkép elveszni vélt. A két
férfiú lelkesen ölelkezék s egy hosszú kézszorításban mintegy eljegyzék
egymás jövőjét, szövetséget kötve jó és balszerencse rokonszenvű
megosztására.
– Az alatt György úrfi Bécsben, – folytatá Vámos, – az udvari
kanczelláriánál alkalmazásba lépett s bámulatos kedvességbe jött. A
bőség és gőg, melylyel magát érdekessé tevé, megnyitá több főház
küszöbét, melyeket különben magyar előtt balitélet zár el. Kivált egy
csillagkeresztes hölgy, tábornok özvegye, tartományi kurta
herczegcsaládból – kinek a mértékletes sors kevesebb vesztegetni valót
talált adni, mint szerette volna, s kinek unokahuga, ifju mágnás özvegy,
árvájával, néhai férje uradalmában Magyarországon lakott, – nagyon
kedvesen tudta estélyein a magas társaságba szédíteni, mely a
nagyravágyó kegyenczet annál hőbben gyönyörködteté, mivel divatból
kiment főhölgyek, s köztök egy pár udvariak kézszorítása és szemüveges
kegypillanatai meggyőzék, miszerint nem pusztán számszaporító szerepe
van, hogy az üresen maradandó theacsészének gazdája legyen. A herczegnő
szerette volna, ha özvegy nővére legalább a télszakot termeiben s a
főváros élvei közt enyeleghetné el, de jövedelméből az nem telék s
György úrfi elég alkalmasnak látszott oly férji állomásra, melyben az
alárendeltség első házi erény s nőkény és fényűzés pontos ellátása
főkötelesség. Így miután a czélbavett özvegy, nagynénje költségén, egy
telet Bécsben kihúzott s vele György úrfi viszonyba sodortaték, sőt
alázatos jövőjét, félig-medig, ha nem egészen, elszerződte:
előléptetése, mintha mesei kéz intézné, egymást érte. Előbb a
helytartótanácshoz jött, majd megyei kormányzó-helyettes s később
kegyelmes czímmel főispán lett, csak úgy futtában, hogy ekként a
herczegi fajzat elvételéhez, illő ranggal és czímmel felsujtásoztassék,
a minthogy az egybekelés, a polgári méltóság ezen fokán, rögtön meg is
történt.
Barnabás úr, ez úton, – noha rejtett fiókjai nagyon megkönnyezék, –
hatalmas eszközt vélt nyerni a grófczím kézrekerítésére s ebbeli
bíztában, már kocsiszínjében lappangott az illetendő czímerrel
bélyegzett kocsi, mely a magas szerencse elértével, rögtön
meghordozandja méltóságos testét. Azonban a sors, vagyis Elek fia
csintalankodott. A nyolczszáz huszonharmadiki commissiókért, a
barsmegyei példára, több törvényhatóság élénk mozgalommal ébredezék az
alkotmány mellett s Elek szinte a helyköri ellenzék bátor és határozott
vezére lőn, mely Barnabás úr puffadozó kilátásait nagyon lecsapolta, úgy
hogy, – bár teljes erőből kapaszkodott földi életéhez, – néhányszori
alsóbb rangú szélhüdés bekövetkeztével, spectabilis qualitásában kellett
halandó részét itt hagynia, azért mérgelődvén főleg a halálos ágyban,
hogy szemfedelén csak öt és nem kilenczágú koronák fognak lobogni,
vagyis lebegni, elsőszülöttjére hagyván a kegyes iparkodást, hogy
hamvait meggrófosítsa a sírban. Végrendeletében minden szerzeményt, sőt
ősuradalmaiban tett javításokat, épület- és lábasjószággal György fiára
hagyott s Elek kényszerült kölcsöntőkén instructiót venni, hogy kopasz
örökét tiltul művelhesse. György úr erszényét mind a tíz körmével
gyomrozni kezdte a fényűzés, mihez magas neje nemkülönben értett. Mit
fukar ősei garasonként szedtek össze paraszt-vásárokon: ő ezrével szórta
idegen majmok közt. Télen a bécsi piacz számtalan szüksége, nyáron
fürdők s utazások apaszták a dobaz hagyományt s a tornyokba öltözött
kastély bitang külföldiek cselédtelepje lőn, kiknek formaruhája
öt-hatszáz köböl búza árába telt szükség idején. A nép azt mondá:
vékával mérik neki a pénzt s ő kanállal eszi… afféle gazdálkodás nem
tarthat soká. Néhány év alatt, nemcsak a pénzőrök hátán kiment, hanem
elsikkadtak gulyák és ménesek, még birkanyájak is. Lőbl Simon s több
hitsorsosai oly szépen megborotválták uradalmait, mint a dögvész szokta,
sőt uzsora kezdé ingatlanába is körmeit aggatni, hogy az idő
teljességében, talán nem sokára, annak rende és módja szerint,
szerteszét vonja. Ezen beköszöntött állapotában szélnek ereszte
titoknokot, udvarmestert, házi orvost, több szám- és szükségfeletti
tisztekkel, de nem gazdálkodásból, hanem mivel nem volt kedvök hitelben