Hazai rejtelmek: Regény (1. kötet) - 13

kékmező övezé e látványt, mit ismét fuvatagszerű felhőzet keríte,
olyforma vegyben, mintha alul elevensárga, középen verhenyes, fölül
vörösréz színű hó esnék. Nehány percz után kiemelé fejét a bűvös hold,
mintha lábujjhegyről nézne el a felhőlap vállán, melynek bontakozó
alakja hirtelen árnynyal foltozott aranyszínbe borult, s díszpalástként
látszék takarni a csak arczban látható királynét. Azalatt az
észak-nyugoti falszőnyeg felszakadt, s balszárnya az égkup ívére
kanyarult, mintha orkán lebbentett volna fel egy száz mérföldnyi
kárpitot, mely megül számtalan pompalobogványok gyultak ki a kék
semmiben.
A beszélő pár nem élvezé e gyönyörteljes látványt. Darabig szótlan
mélyedésben mentek egymás mellett, mintha lelkeik pihenni akarnának a
mondottak terhétől, vagy erőt szereznének a folytatáshoz. S így a
Hortobágy partjára tévedtek. A holdfény elterült a zavaros folyón, s
lomha mozgalmain ködöt látszék verni a remegő világ, mint egy éji
délbáb, melynek lenge sátorában szárcsák uszkáltak a barátságos nád
közt. A folyam hosszában itt-ott odvas fűzek állongtak korhadt, meztelen
ágakkal, s vizenyős töveiken elöntve a réti nefelejts dús virágzatával.
A hallgató vidék enyhe szenderben altatá önmagát; csak néha lebbentve
meg fűszeres szellőit, mintha álmában susogna. A friss gyep, s
holdvilágos táj vonzó kilátása oly vendégszeretőleg kinálák bájaikat,
hogy a beszélő pár önkényt találkozó ösztönből, a partra települt.
[Illustration: Szótlan mélyedésben mentek egymás mellett.]
– S hova vitte önt Márk úr? – kérdé folytatólag Ödöntől az ismeretlen.
– Egy batárdba, – felelé a halász: – melyen félig épűlt, s gyéren
világított utczákon, egy külvárosi ismeretlen zugba kocsiztunk. A
vendégudvar, melybe vitt, szűk és kaputlan; kerítvénye erős; utczaajtaja
lapos szegekkel kiverve, s rajta nehéz érczhuzó, melylyel Márk halk és
kimért szűnhézagokkal kilenczet koppantott, mintha egyedül ez volna a
megnyittató jel. Beléptünkkor két örves szelindek dühödten rohant meg;
de Márk úr egyetlen füttye csendre idézé őket; csak zöld szemeiket látám
reám villogni a távol sötétjéből, honnan nyihogó haragjuk hallatá magát.
A konyhában alacsony, köpczös, sánta és pupos nő fogadott. Tömött vörös
haján félrefittyent hálófőkötő, mely úgy látszék, csatában veszté
egyensúlyát. Arcza spanyolviaszszinű, bibircsós, szemei szürkék, s
tekintetében bizonyos igéző erő, mely leköt és kényszerít magyarázat
nélkül. Meglehet, beteg idegzetem keresett minden új tárgyban félelmet s
feltünést; de annyi igaz, hogy ezen arcz, kedvezőbb körülmények közt is
elrémített volna. Márk úr hideg mosolylyal fogá kezemet, s mutatott be a
házi asszonynak: «itt az új gyermekőr;» miből remegve kelle
meggyőződnöm, miszerint a vörös dajkához jutottam, s egy halott szerepét
kell átveendnem, ki talán kölcsönül a sírban engem képvisel. Előpitvar
helyt konyhából nyiltak a szobák, s beléptünkkor a tűzhelyen rántásszagu
vegyes színű gombóta- vagy pépnemü habarnyiczák rotyogott mázos
érczedényben. Márk úr néhány szót váltott németül a vörös dajkával, de
oly torzító zsidó kiejtéssel, hogy épen nem érthetém. Néhány percznyi
szócsere után, miközben az örves ebek miatt beljebb vonulva, a
konyha-üstben fehér ruhákat vettem észre főni, a dajka hozzám fordult.
Szürke szeme mosolyra hunyorult, s általában annyi kedély s biztató
gyöngédséget iparkodék kifejezni, mennyire ily bélyeges arcz, s
girbe-gurba termet képes lehet. Kézen fogott, s kérdezé, ha ehetném-e?…
Gyomrom annyi időtől szakadatlan terhelve legsulyosb étkektől, nyomva,
feszülve, dagadtan emésztő részeim: szinte hátam borsódzék kérdése
miatt, s szabadkozólag felelém: nem ehetném. Márk úr államat fogá, s
arczomat felbillenté, hogy szemébe nézzek. «Most vagy valódi anyádnál,
kitől ama fényes hölgy csecsemő korodban átvőn. Te nyomorú vagy, s
koldus; csak kegyelmem után élhetsz el: azért vakon engedelmeskedjél
anyádnak, s légy hű, mint ez az eb;» s akkor megveregeté az egyik örves
fejét, mely kezeit nyalta, s e műtét után rám mordult. Az idézett bucsu
szavak végeztével, balra benyitá egy téres, fejér udvarszoba ajtaját a
vörös. Ablakai kétharmadban festetlen fenyővel deszkázvák; benn
rendetlenül különnemü lom, egy pohár vizen úszó olajmécstől gyéren
világítva. Oly hideg-, oly barátságtalannak tetszék e szállás nekem, ki
soha festetlen szobát eddig nem láték, s efféle tárgyakat laktársimul
tekinteni nem szoktam meg. Vastag tölgyasztalon, péppé vágott hús volt
ormós csomóban s legyektől lepve. Mellette törletlen a mocskos vágó
bárdok, s egy szőrős félczomb, melyet közelről ama kutyafajú chinai
disznóénak ismertem. Odább néhány fej fonnyadt káposzta; fedetlen zsír,
szappan, s hüvelyes főzelék túlérett paradicsomalmák közt s a t. Úgy
látszék, kamrának használtaték a szoba. Mindenek közt azonban leginkább
feltünék egy sereg lyukas járszék forgó csigákon, melyek, a lyukszélekre
tapadt friss szennyből itélve, folytonos használatban látszának lenni.
Mielőtt bővebb szemlét, s egybevető okoskodást tarthatnék az élesszagu
lakban, egy a szegletben, földrevetett szegényes ágyat jelelt ki
számomra új anyám; s a nélkül, hogy vetkezésre időt engedne, a mécset
elfuván, kiment, s az ajtót rám csuká. A mécs kanócza kábítón füstölt;
de mennyire kevésbbé üldözött e szag, mint a franciscel templomillata,
mit a kancsi kályhamedvém talpain égetett. Az oltott mécs véglobjában
bizonyos négyszeg telepre esének szemeim, mely az átelleni szögben a
padlaton terült el, s vékony, lyukgalt szövetü takarója alatt mozogni
rémlék. Egy perczre megdöbbentem, mert a fürdőszobámba kiterített halott
juta eszembe; de csakhamar megnyugtatám magam. Alkalmasint baromfiak
lesznek; tán holnap ölendők, s azért helyezé őket kézhez közel a ronda
gazdasszony… Alig vártam, hogy ágyba meneküljek. Annyi töröttség,
rettegés, fárasztó láz után; menekűlve életrendem növő ijedelmi közül, a
kisértő lak és üldöző szigor korlát- s akadálytalan börtönéből, legalább
új ismeretlen sorsba változtam által, melytől végkép kétségbeesni elég
okom nincs még, melyet az átcseréltnél enyhébb, nyugalmasbnak
remélheték, s melyben a szökés lehetlenségéről még nem győződtem meg
úgy, mint amott. Elmém fürkészve kalandozott ugyan ez újabb sejtelem
indokai felett: ha vajjon valóban e formátlan szörnynek kell-e köszönnöm
létemet? nem amaz angyaljó hölgy volt-e igazi anyám, kitől Márk csalárd
meséje megfosztott? vajjon lehet-e holdkórnak, bölcsős kisdeden jeleit
látni, hogy oly korán, emlékerőm kezdete előtt, átcseréljen egy
hirhetném úrnő, ki most, miután neve inségem által érdekült, száműz, s
visszavet a nyomorba, mely eredeti örököm?… De mi volt mind ez aggály a
kinzó időszakhoz, melyet Márk lakában szenvedék! Mi örömest adám cserébe
a fényt, izlést, bőséget a rongyokért, miken feküvém, a fertőzött lég- s
tisztátlan tárgyakért, mik körzének. A szabadság kezdé emelni lelkemet,
mintegy súlymentesült rugó. Igen, a szabadság e még bizonytalan kincs
hite, úgy kivevé lényemet a természetlen feszből; s oly vidám, könnyed,
vigaszölelő kedélyben engesztelé fel, hogy feledve multam félelmét, s a
jelen rejtelmeit, megbocsátva kinzóim vétkét, megifjadva reményeimben:
Czili emlékével, az egyetlen kedves gondolattal, mely, – miután gyermeki
hit és érzelemtől megfosztatám, multamból fenmaradt, elalvám. Ez álom
enyhe édje, ifjító bűbája sokszor jut eszembe, s eszmézetem tárgya. Oh
mi kevés kell ahhoz, hogy boldoggá legyen, ki nagyon boldogtalan…
Vendégálmam azonban nem nyujthatá magát sokáig. Az átelleni
szalmatelepet, mit mécsoltásnál láték, nyüzsögni hallám. Ezt fokozatos
nyugtalanság, s végre egy, két, három, s több gyermek sivalkodása
követé.
– Szörnyen megijedék, s ingerült idegzetem tüstént elfogadá a lázasztó
hatást. Hogy a házban gyermekek vannak, nem volna különös, mert hiszen a
dajka czim ezt feltételezé. De mi történik itt? egy halom gyermek a
szegletbe öntve, mint egy putton burgonya; egymás gőzében s terhe alatt
fülve, fúladozva, halálnak kitéve őr s ügyelet nélkül, sötét, zárt
szobában. Gyakran a tárgyat borzalma mellett is, a forma vagy modor,
melyben bennünket meglep, nevetségessé teszi. Igy történheték vala
esetemnél is. De én annyi szenvedés, az emberi érdek és jellem oly
fagylaló ismerete után, csak az ügy komoly oldalára gondolék. Ennyi
ártatlan, kiket titok nemzett, balitélet üld, társas érdek száműz, s
bélyegzett élet vár: kiknek betudhatlan vétke nem több, mint a tiltott
öröm, mit lételük oly édesen okozott; ily korán kezdik a szenvedést, s
ily embertelenül. Vagy tán ők a halál jeleltjei, s készakarva
sanyartatnak az élet megszünteig, mely szüleiknek szégyenére vagy
terhére van? A sivalgás folyvást erősbödék; úgy hogy fel akarék ugrani,
világ és eszköz nélkűl segítendő a szenvedőkön, midőn a vörös dajka,
pépes lábassal hóna alatt, szürke faggyúgyertyával kezében, a felnyitott
ajtót mérgesen belöké. «Ordítsatok torkos malaczok»; mondá
fogcsikorítva, miközben dühhel közeledék a gyermek-halomhoz. A gyertyát
s lábasát asztalra téve, lerántá róluk a könnyü takarót; s a meztelen
kisdedek sipongva bontakoztak szét, mint midőn a kotlót leveszik megült
fiairól. Akkor kezdé fejeiket egyenként kikeresni, s szájokba egy sima
csont lemezzel mézkovász nemü pépet kent; mi a legnagyobb részt rögtön
elhallgattatá. E közben félmerev, kékülő testet talála, kit alkalmasint
a többiek nyomtak meg; s azt lábánál fogva kihúzá. Gyapott kötényével
tiltul megdörgölé, hónalját tapintá, ha meleg-e, s feje lágyát nézte,
mozog-e még? Úgy látszék, e műtétel után minden megindulás nélkül
szándékozék letenni, mint halottat, midőn a kisded a dörgölés melege
között életre kezdett eszmélni, s keservesen sírt. Ennek számára a húsos
asztalon légylepte tejedényből húzott ki szennyes fehér gyapot-dugacsot,
melynek tölteléke, régi zsemlyemorzsák, mint a szivacs, tele volt
savanyodott tejjel. Ezt kapá a haldokló gyógyszerül és tápul, vagy
csend-dugóul inkább, mert szája úgy megtömeték, hogy helye nem lőn, hol
sírjon. Akkor a vörös dajka begöngyölé a kisded beteget egy darab ócska
flanelbe, s a káposzta közé külön szállásolá. Egész jelenetet remegve
néztem, takarómat fejemre vonva, s észrevehetlen szűk nyilaton lesve ki
alula. Azonban a vörös dajka jelét adá, miként nevelési rendszerét nem
kivánja tőlem titkolni, sőt akar minél előbb beleavatni, minthogy abban
reám is bizonyos szakmány számíttaték. Ugyanis, midőn kisdedeivel készen
lőn, s gyertyát és lábast magához vett, felém irányzá kimeneti útját, s
számba dugva a kovász-osztó csontot: «Alszol, ingyenkosztos? – kérdé
ingerkedő gúnynyal, – csak nyujtózd ki magad, lesz még benne módod
virrasztgatni a rívó malaczokat»; s azzal, mint ki dolgát jól végzé,
dér-durral eltávozék, becsapva az ajtót, hogy az ablakok rezegtek bele.
E jelenet ugyan rendkívül izgatott, s megháborítá a nyugalmat, melyet
lelkemben, előbbi gondolatim rendezni kezdtenek: de mégis minden ár,
minden csere jutányosnak tetszék előttem a mult borzalmakért; s miután a
számba kent émelygős kovászt kiköpködém: csendesen elaludtam. Reggel
megjelent a vörös dajka, s léhlje erős pálinkaszaggal tölté be a szobát.
Parancsára hirtelen fel kelle öltöznöm, s a szeglet-telepből kézlábnál
fogva kihuzott kisdedeket egyenkint a lyukas székbe raknom. E műtét után
langyos vízzel megtölte egy mosogató-kádat, melynek széleire itt-ott
halpikkelyek, zöldség-indák voltak száradva, s aprómarha tollak, jeléül,
hogy a konyhai tisztogatás, s ebédhezi készület ugyanazon edényben
szokott véghez menni. E fürdőben aztán kirázta a gyermekeket, mint a
mosott ruhát, s visszarakta ismét sivalkodásaik közt a járszékbe; hol,
miután a lucsok félig-meddig leszáradt, ócska és egy hétig viselt
ingeket kaptak. Most be kelle hoznom egy lábast, mely a tűzhelyen
rotyogott, s szappan- és vízvegyü tejben főtt, barna tésztapépet
tartalmaza. A vörös dajka kitölté a pépet ugyanazon deszkára, melyen a
vágott hús, s szőrös félczomb valának: aztán szétterítvén, miután
némileg meghült, felszólíta: figyeljek az étetési módra, hogy most
megtanuljam, mert holnaptól kezdve szakmányom leend. Ekkor keskeny
fakanállal sorban tömögeté őket, de oly gyorsan és kiméletlenül, hogy a
fuldoklással alig lőnek készen, mikorra a sor ismét rájuk került. Etetés
közben, a káposzta közt flanelba göngyölt betegre tekinte, mintha az
csak most jutna eszébe, s nekem parancsolva az etetés folytatását,
kihuzá a fonnyadt s savanyodott szagú zöldségek közül. A gyermek kék
volt és hideg. Merev szájából alig lehete kivenni a dugacsot. Szeme
fennakadt, arcza torzult az elfojtott sírás kifejezésével. A vörös dajka
részvétlen tekinté körül s forgatá kezében. «Ez ugyan megdicsőült, –
mondá ördögi közönynyel; – no, ha anyjának új titka születik, legalább
nem kell kettőért fizetnie»; s ez észrevétel kiséretében rosta alá
borítá a temetésig, mint egy kopasztott ludat, maga pedig a fent írt
deszkán, a fent írt mozaik között, főznivalót kezdett metélni azon
káposztából, mely a halott végmelegét magába szítta. Még készen sem lőn
jóformán, midőn engem kiszidva, kimélő, lassu modoromért, kikapá
kezemből a kanalat, s még egyszer körül duggatva a kis reggelizőket, két
lapos kenderhevedert vőn elő, s mindenikbe két gyermeket függesztvén,
hónaljánál fogva, két kezében hurczolá őket a padlásra, mint valamely
felfűzött halakat. E felhordás is kötelességem lőn későbben; és ha
kiméletből ölemben akarám őket vinni, durván kényszeríte, hogy urfias
tempókkal el ne kényeztessem őket, kikből különben is favágó, vagy
aprószeres lesz; kiket a szülék, ha járni s beszélni tudnak már, az
utczára szoktak kicsapni; s kiknek szükségök van a verést, koplalást
jókorán megszokni. A padláson egész nap én őrzém őket, hogy a házban láb
alatt ne legyenek; s ez volt a kisdedóvás szokott napirendje, melynek
gyakorlatánál, multam emlékei mellett, gazdag tárgyam s alkalmam vala
elmélni a felett, mily borzasztóvá fajulhat az ember, ha magának
szükségeket képzel, s az érdek ösztönét a szív és értelem korláti alul
felzablátlanítja; fegy- és rendőri ügyelettől pedig félnie nem kell… A
halott még akkor délután, Márk úr bizonyítványa mellett, ócska deszkák
közé szegezve eltemetteték; s a nevelési rendszer szabott modorában
maradt, azon különbséggel, hogy a kínzottak száma, a megölttel, pár
napra kevesült, mikorra helyébe kettő véteték fel. Néhány nappal az
esemény után bérkocsi állt meg a kapu előtt, s zörgettek. A vörös dajka
rebbenve futott az utczaszobába, s néze a kisded tükörbe, mely az ablak
világában oly helyzettel függött, miszerint az érkezőt megmutatá, a
nélkül, hogy a kémlő látható lenne. A kocsi zárva maradt; a bérkocsis
zörgetett; a vörös dajka nem nyita ajtót. A robaj ujra és ujra
ismételteték, s folyvást erősbödött, most az ajtón, majd az ablakon; úgy
látszik, a vendég okvetlenül be akar jönni. Végre a dajka kinyitá két
ujjnyira a redőny alsó szárnyát, s «ki az»? kikiáltá mérgesen az
utczára. «Irgalom-intézet» felelé egy nőhang a kocsiból, s én
meggyőződtem, hogy a látogató anyák kulcsszava volt ez, mely épen úgy
illék e kinodához, mint sok törvényház homlokára az igazság képe. A
dajka zavarba jött. «Melyik lehet ily rendetlen időben»? kérdé
botránkozva, mert látogatások csak est-alkonyon fogadtatának el, s előre
jelentve. Azonban az erőszakos zörejből meg lévén győződve, hogy a
látogató siker nélkül nem távozandik; kezdé hirtelen a padlás lakóit
tiszta köntöskékbe rángatni, s kezeikbe egy-egy darab piskótát adni,
hogy az állati szenny és mód el ne árultassék, mert nem tudá, melyik
kosztos anyja akarja meglepni. Midőn a kisdedek tisztán, jó légű
szobába, puha szőnyegre, szabad, mozgalmas helyzetbe tétettek, a dajka
és szolgáló ünnepi köntösben ügyelőkül közéjük ültenek: a jövevény
bebocsáttaték. Ifju, ékes nő lépett be, mélyen fátyolozva. Csipkéi,
kisded finom keze, s hímzett batiszt zsebkendője jelelék, hogy bár
öltönye rejtező és egyszerű, a műveltebb osztályhoz tartozik. Szó és
üdvözlet nélkül gyorsan rohant az ismerős szobába; arczfátylát fölveté,
s a piskótázó kisdedek között kereste gyermekét. Rebegése folyvást
izgottabb lőn; s midőn nem találá, gyönyörü szemébe köny szökék, mely
fenn látszék akadni, mintha a szorító fájdalom nem hagyná kiesni.
Homlokához kapott, mint én szoktam Márk úrnál, midőn az őrültséget
érzém, s vonagló ujja közt szétrepedtek a kendő csipkéi. «Szent Isten,
hát csakugyan igaz, mit Márk, a hálátlan, oly későn tudatott, hogy a
gyermekem oda van!… önök gyilkosok, embertelen hiéna»! kiálta a
dajkához, alig eszmélve, mit beszél, s egy székbe rogyott. A vörös
dajka, kit rettegni véltem, fellobbant az anyai megtámadás miatt. Mit?…
én gyilkos?… kérdé ingerülten. Nem elég, hogy az ily jó madarak
porontyaival vesződöm; nyifogásaikat hallgatom; piszkaikat tűröm;
miattok álmatlankodom; nappal ápolom, éjen virrasztom, csemegézem,
mulattatom őket, szóval, bolondja vagyok potom hópénzért: hanem még
hozzá szitkot, megtámadást, gyilkolási vádat vállaljak?… hohó menyecske
vagy leányasszony, vagy asszonyleány, fedő alá a pattogó kásával. Nem
vagyok én úristen, hogy esztendőket adjak egy kölöncznek, ha nem életre
való. Ki tudja, hol szedte fel maga? s minő romlott vért, betegséget
hozott világra, a mi megölte? Nézze meg ezt a többit, mily egészséges,
mint a makk! egy nagyságos asszony gyermekszobája sem tisztább, mint
enyém, a magáé is csak ott evett-ivott; mit tehetek én róla, hogy
rohadni való volt. Azért minden perelést kereken kikérek: én becsületes
asszony vagyok, három férjet hűségesen kiszolgáltam: még eddig mindennek
eleget tudtam tenni; tessék, nézze meg dicsérő leveleimet! vénségemre
magamat gyalázni senki malaczáért nem engedem; s bizonyos személyektől
szitkot, mocskot épen fel nem veszek; s a végszókat oly vonatkozó, oly
átszegő gúnynyal ejté ki, hogy a szerencsétlen hölgy földig pirult. De
van a szégyennek bizonyos foka, melyen túl hatását veszti, midőn az
méltánytalanságig, érdemen alul aljasul, vagy oly kútfőből ered, melynek
erkölcsi igénye arra nincs. Igy történt a hölgygyel is. «Nem így beszélt
ön, semmirevaló! midőn haszonleső vágy, hizelgés, igéretek mellett
szerencsétlen gyermekemet magához könyörgé, – mondá a dajkának harag és
önérzet kelő erejével, mely az anyai fájdalmat néhány perczre legyőzé. –
Ön orbűntársa orvos Márk, titkos kémei által, kétségbeejtő helyzetemet
megtudá, mielőtt tévedésem gyümölcse megérett volna. Mily kikeresett
megközelítés, kimélő ajánlat, járkelő izgatás, mennyi sürgés, biztatás,
remény, titokeskü által törekvék megnyerni bizalmamat, hogy gyermekemet
adjam titkos nevelés alá; míg a növő félelem, balitélet s családviszony
által kényszerült anyát, sikerült ujabb könnyelműségre csábítni. Midőn
megcsalt, kezdé kimutatni foga fehérét. Az alkubért fokonkint nevelé;
szakadatlan zsarolásokkal terhelt; nyugalmam, becsületem körmei közt
tartá; s áldozataimért gyermekem megölte; mit ismét csak azért ada
tudtomra, hogy a temetési költségekre ne kelljen soká várnia, miket oly
magasan számolt, hogy egy apátúrt el lehetne belőle temetni. Igen, igen!
erkölcstelen pénznadály, ne ingerülj reám oly mogorva gúnynyal, gőgödet
megvetem. Bűnömben is fenségesebb vagyok, mint te, az erény színlett
palástjában. Házad irgalom-intézet czimmel nevezed, pedig uzsorás
kínműhely; vállalatod titokban űzöd, de nem azért, hogy a botor
közvélemény fogaitól megvédd az üldött tévedőt: hanem hogy tanutlanul
szedhess erőszakolt díjakat bérbeadott kínokért. Bűnödben nem remegsz,
mert az áldozat, kit titka elnémít, panaszra nem megyen: s a hatóság
őrszeme megvakult vagy alszik. Téged boldoggá tesz a státus hibája;
pénzt és becsületet aratsz ördögi vétekért, erény és jótét czimében
érdemülsz, míg hóhért érdemlenél; de azért folt maradsz az emberiség
testén; vadállatja a művelt korszaknak, s vádjele a közhatalomnak; átok
bélyegzett éltedre!» A nemes hölgy idegei reszkettek; alig tudá végezni
szavait, miket alázó fájdalma a sziv fenekéről hozott fel. A vörös dajka
sokkal durvább mű vala, mintsem e fenkölt fogalmakat érthetné. Dühét
csak az nevelte, hogy védtelen hölgy, kinek titkát, becsületét zálogban
birja, s kitől kamatban örök türelmet, kötelezettséget, bókot igénylett,
miként mer szólani fenyítő vádhangon. «Ugyan úgy-e, eltévedt juhocska,
még marakodni is tud?» viszonzá bőszülten, kezét csipejére téve. Ismerem
az ilyen esendő macskákat. Szem előtt szunyókál, hátmegé megnyalja a
tejfelt, s ha bántják érte, karmol. Nem oda Buda! Belém ne harapjon,
mert ott törik a foga. Soha bizony; még neki áll feljebb, holott
eklésiát kéne követnie. Köszönje meg, hogy gyalázata föld alá van dugva,
s nem féltheti bűnbánattól kontyát. Vagy tán, azon jófélék közé
tartozik, kik a gyermekeket nyugpénzért szülik, s abból élnek? No hál’
Istennek, egy jámbor elefánt megszabadult a bánatpénztől. Mit bolondít
engem tettetett mérgével? tudnak is az ilyen személyek gyermeket szánni.
Aztán mit siratja? lehet bíz még elég; ha pesti házat oly könnyü volna
szerezni, mint porontyot, tudom, nem hányná fel a dajkabért, miért foga
annyira fáj. Nem fél, hogy a szomszédokért futok, csúffá teszem,
kitrombitálom ártatlan krónikáját? Vagy abban bízik: nem tudom kicsoda?
de tudja Márk, s neki tennie kell, mit parancsolok, különben olyanokat
sütök ki ellene, hogy börtönben rohad. Meg akárki maga; itt gyermeket
tartott titokban, s tudjuk, ily esetben hányat ütött az óra. Szégyenelje
magát, üljön otthon, s bujjék a sutba, hogy ne lássa ember, s ne
rágalmazza az istenfélő asszonyt; se azt ne gondolja, hogy ily sehonnai
anyákért bajoskodom az ártatlanokkal, kiket szánok, szeretek, ápolok;
úgy-e szegény kis árváim? s e közben nyájasan hajolt a czirógatott
gyermekek közé, kik nyugalomban s mohón nyelték a ritkán élvezett
csemegét. A vörös dajka éles, kiható szavára, a bérkocsis, több
utczátjövő-menőkkel az ablakra gyűlt, s a redőny közein kapzsi
kárörömmel élvezé a botrányt; míg benn a gúnyos szolgáló arczátlanul
röhöge a bántott hölgy szemébe. A bánat szépe, néma szégyennel tűrte e
nemtelen rohamot; úgy látszék, fájdalma nagyobb, mint minőhöz kitörő
szavakat adhat a gondolat. Önbecs, szemérem, anyai veszteség; nőjellem,
hírnév, s a szív hű szerelme, minden gyanusítva, lábbal tapodva egy
durva, dobzódó s buta asszony által, kinek erényhez fogalma, kegyelethez
szive, kimélethez akarata nincs; ki az érdek és önzés farizeája, egy
képmutató szövetség tagja, ki bűntársát is kész ingerült állapotában
bosszu- vagy veszélyből eladni, elárulni; ki az emberi érzelmek
világában senki és semmi, s ki a társas balságok rovására mégis érdemet,
dijat, becsülést bitorol. Nagyon tudám méltánylani a gyalázott hölgy
néma fájdalmát. Ő, a jobb társaság gyengéd virága, fonnyasztva,
elérlelve a benső féregtől, melynek neve rejtett szégyen. Lelke szűz,
akarata nemes, erkölcsi fogalmai tiszták, érzelme fenkölt, kedélye
gazdag: s mégis egyetlen tévedésnek áldozatul kell buknia. Egy
tévedésnek, melyben aljas indok, bélyegző vonás nem rejlik, mely a
természet szavára, az első szívláng édes ingeréből, idegen jogok
sérelme, s vétkezés nélkül, önfeledésből született; egy tévedésért,
melynek ösztönét, az örökerő, a nagy teremtettségbe kiirthatatlanul
bealkotá; melyet minden létező lények fajai közt csak az ember
kárhoztat; s mely csak akkor lőn bűnné, ha tisztátlan indokból ered,
vagy mások jogait sérté meg. E romlatlan hölgy, egyetlen önfeledt
lépteért alárendelve az illem, társfogalmak, szentesült közvélemény, s
hason emberi intézmények szigorának: kénytelen lőn őszinteségéből
kivetkezni, rejtezővé, képmutatóvá lenni, a társaságot megcsalni; nem is
említve mélyebb sülyedések és vétkek ingerét, melybe gyengébb vagy rossz
lelkek hason esetben vetemülhetnek. Ő rejtve, titokban sírt az emlék
miatt, mit a természet örömforrásul teremtett; szégyennel, álarczozva
élvezé az érzelmek leghatalmasbikát, az anyai szerelmet; lelenczházak és
magányeszközök hiányában kénytelen volt gyermekét béres kezeknek, pénzen
vett sorsnak átadni, mert a status és társasélet prædestinálta ugyan
gyalázatát, de óv- és védszerekről nem gondoskodék. És most megfosztva
az Istenkegy legkedvesb ajándokától, elsőszülöttjétől: az anyai
veszteség súlyán kívül, vádat, szemrehányást, szégyent és félelmet kell
viselnie a nyers, szívtelen tömeg előtt, mely fensőbb osztályok
balesetén örvend és ingerül, mely bután, egybevetés nélkül itél, s
gyalázatát utczai krónikává teendi. Uram, én is kissé ismerem az
úgynevezett társaság katekizmusát, de könyvek, s itt-ott feltünt
jelenetek után úgy látom, hogy a férfinem nem oly viszonyban áll a nők-
s anyákéhoz, minőt a természet, józan ész, és lovagiság rendel.
E szavaknál nemes ingerültség fokozá az árva halász hangját. Az
ismeretlen helyeslőleg inte fejével. «Az emberiség mindenben
fanatizmusig megy, az uralkodó eszméktől le a szabó ollójáig; –
megjegyzé komolyan; – s annyi akadály és ellentörekvés közt, hosszú
századok kellenek, míg némi terjedtséget nyernek tisztúltabb fogalmak…
Kérem folytassa ön; történetét halaszthatlanúl tudnom kell; pedig még az
éjen Debreczenbe vissza akarok lovagolni.»
– Az elhagyott anya könyűi megeredtek, s átáztaták a tépett kendő finom
rongyait. Távoztával, a vörös dajka kiszedé a gyermekcsék markából a
piskótamaradványokat, köntöseiket lerángatá; s a hevederben ismét a
padlásra kelle őket hordanom. Napirendem szerint őrködém közöttök; s
némi enyhet ada lelkemnek az elhagyott teremtményeknek kedvezni. A
padlás nyilata azon szoba mennyezetén volt vágva, melyben a vörös dajka
nyaralni szokott. Innen esett le elődöm, ki engem most, ön szavai
szerint, a sírban képvisel. A nyílat lépcsője rendesen elvéteték, hogy a
kosztosoktól le ne szökhessem; s gyakran a lebocsátva tartott ajtón át
hallgatám, mi történik a dajka szobájában. Meg nem foghatom, oly ravasz
kigyóknak miként kerülé el figyelmét, hogy a szó felhallhatik? vagy tán
nem tarták méltónak egy tizenegy évű rab előtt óvakodni? Egy délután
Márk úr kancsi szolgálója jött, vezetve egy terhes pórleányt; s épen úgy
vőn ülést, hogy a padlásajtó kulcslyukán képét láthatám. A hajdani undor
és iszony, mit mindenesetre kedvezőbb jelen helyzetemben, s a szökés
folytonos reménye mellett rég nem érzék, megujult. Láttam a rejtelmes
arcz ismerős mosolyát, látám rögös száraz kezét, melylyel arczomat
veregeté ama feledhetlen szavai közben: milyen kövér: mint egy hízott
berbécs. Remegve, hogy értem, miattam jő: feszűlt figyelemmel
hallgatózám. «Ezt a személyt a bátyám küldi, adjon helyet neki, hogy
megszűlhessen»; mondá a vörös dajkának. «Hogy a pokolba ne? minden
csavargót az udvarba csődít, még utoljára nyomába jönnek a magazinnak»;
felelé a dajka dér-durral. «Bátyám azt mondá, egy szó se legyen, gazdag
pecsenyét hoz e leány a világra»; viszonzá a kancsi. «No, úgy csak
megjárná»; válaszolt a dajka, s miután tetőtől-talpig végig nézte a
terhes hölgyet, a káposztás szobába zsúpot hozatott a gyermektelep
átellenében, hol velem s a kosztosokkal egy szobában, feküdni fogja
anyaágyát. Az említett párbeszéd német nyelven folyt, mit a pórleány nem
érte. E közben kezdém észrevenni, hogy a kancsi és dajka arczaik közt
bizonyos hasonlat van, s fogadni mertem volna, hogy ezek mindhárman
rokoncsaládból születtek. Estve Márk úr bejött, s kilencz koppantással
bebocsáttaték. A nyaraló-szobában kezet fogott a dajkával, pedig fehér
gyémántos ujjai nem illettek a vörös cserepes kézfejre. Leültek; s én
mohón vágyodám a ház új titkára. Beszédöket zsidós hangejtéssel tevék,
miként e nemzet egymásközt gyakorlani szokta; de nem annyira torzítva,
hogy ne érthetném; nem úgy mint a házba lett iktatásomkor. «Már mégis
megunom a sokat, – kezdé a vörös dajka, ki zsémbes, kötözködő,
véralkatát, még ura, parancsnoka előtt sem vala képes mérsékleni. –
Annyi bajt tol naponként nyakamba, s én még sem osztozom díjban,
jutalomban; mindig csak jövővel biztat: majd ha úr lesz, majd ha nemes
lesz.» Márk úr haraggal hallgatá, de mosolygott; oh ismerem ezen judási
ajkat, mely a düh agyarát oly nyájasan álarczozá. «Béke, béke, Jefte;
mondá foga közül, kissé ajkába harapva. – Elődeink többet tűrtenek
hajdan Egyiptomban, s még sem vesztek el a Messiás megérkezte előtt. Hát
nem tudod, hogy a zsidónak neve is csak tűrt nép? Jusson eszedbe, miként
apám lembergi rongyszedő volt, s sövény alatt halt meg. Vagy feledéd,
hogy te, mint testvére mosogatád a kórházakból vásárlott sebgenyes
rongyokat, míg eladhatókká lőnek? s most elégületlen vagy a sorssal,
melyet egykor Jákob párnáján sem mertél volna álmodni? Mit tettem én?
mire vittem eddig? Két országban közvéleményt, becsülést, kitüntetést
nyertem, sőt jutalmazó rendjelt kaptam; tetteim nyomába sehol egy