Furcsa emberek: Elbeszélések - 13

örökkévaló. Nekem ugyan hiába beszélne a szegény páter holmi
megtérésről; az én esetem furcsa, nem igen ért ő ahhoz. S mit hallgassam
szent képpel, a mit mond, mikor egy szót se hiszek abból, a miről
beszél?! Máson jár az én eszem, s a pap csak akkor tesz velem jót, ha
békén hagy meghalni.
E sok istentelenség hallatára Marcellina kétszer is keresztet vetett,
Rocco pedig, a ki már kezdett lemondani a halotti torról, boszúsan
vágott közbe:
– Kár pedig ilyen fennen beszélni, pajtás. Lássa, magával nem is úgy
bánnak, mint közönséges gyilkossal. Maga az özvegy is, a meggyilkolt
felesége, kidoboltatta, hogy megbocsát magának. Azt is meghagyta, hogy
adják ezt magának tudtára, hogy könnyebben halhasson meg.
– Eh, sohase bocsásson meg nekem! – pattant fel ingerülten a fogoly. –
Az ő bocsánata engem nem könnyebbít meg; s ugyan kinek a nevében
osztogatja a bocsánatát? Vajjon a halott megbocsátana-e?! Nem hinném,
hogy ilyen elnézéssel ítélné meg, a mit cselekedtem. S ha valakinek, úgy
ennek az asszonynak nincs joga nekem megbocsátani. Bocsássa meg a
végzetnek, hogy a golyómnak éppen őket kellett találnia; üssön, verjen
tovább az ernyőjével, ha a vesztőhelyre menet mellette haladok el; de ne
törődjék a lelkem nyugalmával. S ha netalán mégis találkoznánk a
másvilágon, ott is átkozzon, ott se bocsásson meg.
Rocco és Marcellina összenéztek; Rinaldo egy fél falut irtott ki s
harmincz évig csak rablott jószágból élt. De nem káromolta a jóistent s
nem űzött gúnyt az örökkévalóságból.
A rab felkönyökölt egy kicsit s kérdő tekintetet vetett a
tömlöcztartóra.
– Hát igazán teljesítik a halálraítélt utolsó kivánságát? Ez szép s
kiválóan gyöngéd figyelem a gyilkosok iránt. Mert azoknak a kívánságát,
a kik nem gyilkolnak, nem igen szokták teljesíteni, se az elsőt, se az
utolsót.
– Csak mondja, hogy mit akar – biztatta Rocco.
– Hát hozasson mindent, a mit ilyenkor hozatni szoktak, s költse el
helyettem, váljék egészségére. Engem pedig most már hagyjanak magamra,
mert ez az utolsó kivánságom.
Rocco és Marcellina eltávoztak; a vasajtó becsapódott s a kulcs
megfordult a zárban.

II.
A halálraítélt hanyatt fekve nézett a szennyes falra. Merőn, üres
szemmel, mintha gondolatai útközben elfáradtak volna s nem bírnák
követni a tekintetét. Az éjszaka leszállt.
Egyszerre a vasajtó felpattant s egy sötét alak lépett a czellába.
Hosszú, fekete köpeny fedte, s lépése nesztelen volt.
A jelenés megállt a rab nyugvóhelye előtt, köpenye alól egy kis
tolvaj-lámpát vett elő, s arczához emelte:
– Ismersz-e? – szólt.
A halálraítélt rémülten ugrott fel a fapadról. Egy feketébe öltözött
úriember állott előtte, régmult idők viseletében, az oldalán spádéval.
Háromszögletü kalap, csattos czipő és bodros ing volt rajta; a
sansculotte divat pantallója helyett térdig érő ruhát és selyem
harisnyát viselt.
– Ismersz-e?
Hogy ismerte-e?! Hisz önmagát látta valami bűvös tükörben! A tulajdon
apró szeme nézett rá, s ugyanaz az egyenes orr, ugyanaz a gyér, szőke
szakáll, ugyanaz a keskeny, gyanus homlok közeledett feléje, a melyet
csak tegnap fényképeztek le a gonosztevők albuma számára.
– Ki vagy? – kiáltott fel, mialatt szive vadul kalapált.
– Én vagyok a lelkiismereted – felelt a másik. – Jöttem, hogy
számoljunk.
– Ej, hagyj engem békében! Mindössze egy pár órám van még hátra, aztán
úgyis mindegy. Miért riogatsz?! Nincs miért félnem tőled, de unom a sok
fölösleges beszédet.
– Ha nem félsz tőlem, nézz hát a szemembe.
– Rangos vagy és én szennyes. Nem vagyunk egymáshoz valók, nincs
egymással beszédünk.
– A nyomoruságoddal akarsz védekezni?
– Nem akarok védekezni semmivel. Nyomoruságos vagyok, megtoroltam egy
pár nyomoruságot, holnap a fejemmel megfizetek érte. Pont. Ne is
beszéljünk erről, bolond a dolog nagyon. Sok bölcs törte már ezen a
fejét, egy se tudott eligazodni rajta.
– Nem bizták rád, hogy ezt a csomót megoldd.
– Úgy látszik, nem bízták rá senkire, mert ez a csomó még most is ott
van a legtöbb ember nyakán. Mi elhatároztuk, hogy majd csak próbálunk
valamit. Azon a jogon, hogy mi is emberek vagyunk.
– Nem vagytok emberek, hanem bestiák. Rosszabbak a bestiánál. Mert ez
csak akkor öl, ha éhes. Te, te megöltél egy embert, a ki neked nem
vétett semmit, a kit azelőtt nem is láttál soha.
– Én csak a kéz voltam; olyan bűnös, vagy olyan ártatlan, mint az a
revolver, a melyet használtam. Rám esett a sors; megtartottam, a mit
igértem. Az egész vak véletlen dolga. Ha más számot találok húzni,
ugy-e, nem háborgatnál?!
– Akkor is bűnszerző vagy, s a meggyilkolt aggastyán akkor is áldozat.
Megtorlásról beszélsz? Hol az erőszak, a mit megtoroltál?
– Halálra ítéltük őt, mert nem akadályozta meg, hogy pokoli kínzások
közt öljék meg montjouy-i testvéreinket. Mit toroltunk volna meg a
zsandárokon és a pribékeken?! A fejre akartunk ütni. Hogy éppen őt
értük, az is csak vak véletlen volt, mint az enyém.
– S te azt hiszed, hogy ezzel a gazsággal most már rendben lesz a dolog?
– Nem gondolok semmit, csak azt, hogy nekem ez volt a kötelességem.
– Kötelesség? Ölni? S minden czél, minden haszon nélkül? Látjátok, hogy
a holtakat eltemetik, s marad minden a régiben. Miért tehát ez a
temérdek kiontott vér?! Valamiért, a miről magad se tudod, meglesz-e és
mi lesz?
– Hiszem, hogy valami lesz.
– S téged ez megnyugtat?
– Ha őrült vagyok, a fejemet adom ezért az őrültségért… Leszámoltam az
egész világgal. Holnap fizetek, s kvittek vagyunk.
– Azt hiszed?
A jelenés a szíve tájára emelte a kezét, s aztán a mellét díszítő
csipkefodrok közül egy kis levélkét vett ki. Átnyujtotta a fogolynak és
így szólt:
– Olvasd.
A rab megremegett, amikor megpillantotta az ismerős írást. S keze
reszketett, szeme káprázott, míg végig olvasta a kusza sorokat a
tolvajlámpa gyönge világa mellett:
Fiam!
Mit mondjak, mit mondhatok neked még? Ha még kivánsz tőlem valamit,
mondd meg nekem, mert ezzel a szóval: kivánom! – megkönnyíted anyád
fájdalmát. Én viszont azt kivánom tőled, hogy még egy utolsó levelet írj
nekem és hogy értesíts, vajjon mit tehetek érted? Lilino, Lilinom, írj
nekem! Semmi esetre sem fogod tőlem megtagadni, hogy tudósítást küldj
magad felől, melyet anyád nagyra fog becsülni. Szivében fogja ezt
megőrizni, s azt fogja hinni, hogy még mellette vagy Foggiában, a hol
mindennap megkérdezte, hogy mit akarsz. Isten veled, Lilino, és írd meg,
hogy kivánsz-e még valamit hazádból? Anyád megáld téged és atyáddal
együtt vérző csókjait küldi neked. Írj!
_Anyád_.

Lilino elolvasta a levelet még egyszer, aztán harmadszor és ujra meg
ujra. Majd forró csókokkal borította a kis papirlapot. És könnye
patakzott.
S mialatt a fapadra borulva, hosszan zokogott, a másik csendesen szólt:
– Ugy-e, hogy a te életed nem a te életed?! Ugy-e, hogy olyannal
fizetsz, a mi nem volt a tiéd?! Ugy-e, hogy gazember vagy?!

III.
Mire felocsúdott, a jelenés eltünt. Egyedül maradt: a levelével.
Visszadőlt nyugovó helyére, s ráhajtotta a fejét a kis papirlapra. Jó
párna volt az neki. S a mi napok óta nem történt meg vele: szeme
lassankint lecsukódott.
Otthon látta magát, a kis fehér szobában. Olvas a gyertya mellett, s egy
édes hang szeliden inti:
– Lilino, ne olvass olyan sokat! Megerőlteted a szemed!
De ő csak olvas, olvas.
Aztán változik a kép. Megint kis fiú, s az iskolába készül. Valaki
körülfogja.
– Nézd, Lilino, húzd fel ezt a gyapju-ujjast. Hideg van, meg ne hűlj!
És ujra ajándékokat kap. Szegényes tárgyakat, a melyek mind az ő életét
óvják. Egy pár kicsi kézmelegítőt, egy foltos kis szűrt, egy angyalfejes
medaillont is. Hova lett ez a medaillon? S homályosan rémlik előtte,
hogy a medaillont ellopják tőle, valami leány.
Majd ismét maga előtt látja Őt, a mint egy apró inget foltoz. És danol,
tisztán hallja, hogy danol. Oly szép, oly fiatal. Hisz Lilino még csak
kis fiú, s a többi csak gonosz álom!
Uj képek. Valaki sír. Megsimogatják a fejét s azt suttogják a fülébe:
– Nagyon szegények vagyunk, Lilino. De majd máskép lesz, ha te felnőssz!
Ugy-e, máskép lesz?
… A vasajtó megcsörren s Rocco bedugja a fejét.

IV.
A katonák kivonulnak, a dob megperdül, s a pribékek sorfalat állanak.
A rab fellép a vesztőhelyre, s mintha távollevőknek szólna, vagy mintha
önmagát biztatná, hangosan mondja, szinte kiáltja ezt a szót:
– Germinal!
Ujra pereg a dob. Egy nyak megtörik s egy szemüveg messze elgurul.
Spanyolországban egygyel kevesebb a veszedelmes idegen, a hazátlan
rajongó, s Foggiában egygyel több a martir.


LEVELEK A MENEDÉKHÁZBÓL.

I.
Tisztelt Uram!
A magyar hírlapírók sorában önt tartom a legjelesebbnek. Rég ideje már,
hogy minden sorát olvasom, mert szakavatottságát, ügyszeretetét,
tárgyilagosságát és szókimondását nagyrabecsülöm. Több czikkét könyv
nélkül megtanultam és műveinek legnagyobb része megvan papirjaim közt,
így Coriolanusról írott birálata, melyben ön többek között azt írja,
hogy az én Menenius Agrippámat a világ legelső művészei is tanulmány
tárgyává tehetnék. Az angol tánczos-operett elleni küzdelmében senki sem
kisérte az ön közhasznu működését nagyobb rokonérzéssel, mint e sorok
szerény írója; s nem mulaszthatom el, bár kissé elkésetten, gratulálni
ahhoz a tanulmányához, a melyben ön a boldogult Szépligethyt szétszedte.
Még csak azt kell megjegyeznem, hogy a »Háromcsőrü kacsá«-nak az ön
jeles tollából származó fordítása a magyar széppróza egyik
legsikerültebb alkotása! Nekem elhiheti, mert multam feljogosít annak
kijelentésére, hogy én értek ehhez, s ha mondom, akkor úgy van, mert a
hírlapiró urakkal általában nem szoktam rokonszenvezni.
Szóval csakis – sőt kizárólag! – az ön jeles tolla méltó arra, hogy
szóvá tegye azokat a visszaéléseket, a melyekről az alábbiakban szólok.
Azért bizalommal fordulok önhöz, tudván, hogy ön minden igazságos ügynek
gyámolítója, hogy ne mondjam: mentsvára!
Kétségtelenül értesült róla, tisztelt uram, hogy a néhai Kadarkuthy gróf
felső györöki kastélyát és parkját a magyar szinészet érdemeseinek
hagyományozta, olyképp végrendelkezvén, hogy a györöki kastély
menedékházul szolgáljon, melyben a legkiválóbbak és legérdemesebbek
holtig tartó ellátásban részesüljenek. A végrendelet nem is maradt irott
malaszt, már a mi az intézkedés betű szerint való végrehajtását illeti,
sőt immáron huszonheten szorongunk a györöki rozoga kastélyban, de a mi
a nagylelkü végrendelkező nemes intenczióit illeti… ó, uram!… persze ezt
odafenn senki se gyanítja!
Uram! Én ettem a vidéki szinészet keserves kenyerét, sokat nélkülöztem,
s később, midőn »Belizár« első előadása után a budapesti közönség
eladdig hallatlan lelkesedéssel, s azóta felül nem mult tapsorkánnal
avatott kedvenczévé, senki se sejtette, hogy húsz éves koromban mennyit
koplaltam, s hogy sikereimet ernyedetlen munkával és igen sok lemondás,
nélkülözés árán érdemeltem ki!… Megvallom, uram, voltak napok, a mikor
éheztem, igen, uram, éheztem! Nem szégyellem, mert nemzetemért tettem.
Mit tudja azt a mai generáczió, micsoda világ volt az, mikor én Vecsey
társulatánál, proporczióra, frakkban, de ing nélkül játszottam Bligny
herczeget!
Mondom, uram, ifjuságom gazdag volt borus napokban; de soha, a
legsötétebb időkben sem ettem oly gyalázatos kosztot, mint itt, a
györöki bagolyvárban! Mindig Magyarországban játsztam, mert bár
Bulyovszky Lilla, a ki engem tartott a legjobb Armandnak, rám
irányította a külföld figyelmét, engem hazámtól aranyhegyekkel se
lehetett eltántorítani!… s azzal, hogy Magyarországban játsztam, már
megmondtam azt is, hogy olyankor, a mikor egyáltalán volt mit, mindig
jó, magyar kosztot ettem!
És ime!
Nem, uram, önnek nem lehet fogalma róla, milyen itt az élelmezés! A
rabok fellázadnának. Hogy mivel főznek, sütnek itt, azt nem tudom. Talán
margarinnal. De nem, mert a margarin drága. Inkább faggyúval, mert az
olcsó. És mit Lear király, Brankovics, Belizár!… A haladó kor elrohant
fölöttetek! Szegény Yorick!
Hát azt érdemeltem én, hogy mikor a sors lesodort az aktivitás
mezejéről, a kénytelen nyugalom sanyaru napjaiban faggyus kosztot
egyem?! Hogy miután egy negyedszázadig voltam a nemzet napszámosa, mint
naturburs, bonvivant, első szerelmes, drámai hős és nemes apa, végül
megmérgezzenek?!
Nem, uram, a nemes alapító nem ezt akarta! Nem ezt!
Mit ér a kies vidék és a jó levegő! A levegővel nem lakik jól az ember.
Provence daltelt mezői és generálszaft! Kaczagnom kell, uram, kaczagnom,
míg kezemből kiesik a pohár…
Írja ki, kérem, a Művészet rovatba, hogy az élelmezés rendszerén
változtatni kell. Kiki pénzben kapja ki a ráeső részt, és kiki maga
élelmezze magát!
Abban a reményben, hogy szerény kérésemet nem fogja megtagadni, előre is
köszönöm szívességét, és nagyrabecsüléssel maradtam
leghívebb tisztelője: _Rábay Zaránd_.

II.
Öreg czimbora!
Remélem, még emlékszel rám. Együtt jártunk iskolába, s gyakran
megvertelek, mert én voltam az erősebb. Később, tizenhét év multán,
felujítottuk gyermekkori barátságunkat, s a dévai Arany
Szarvas-vendéglőben baráti poharat is ürítettünk.
Ez a bizalmas viszony jogosít fel rá, hogy egy kis kéréssel terheljelek.
Vedd a nyakadba a várost, járd sorra a szinházigazgatókat, hogy
csináljanak már végre valamit. Elszerződöm akárminek: titkárnak,
sugónak, ügyelőnek, díszletfestőnek, akárminek, csak szerződtessenek. Ne
sajnáld értem a fáradságot. Alkalom adtán viszonozni fogom a
szívességedet, s ha hivatalt akarsz, rendelkezzél velem!
Meglep a kérésem, ugy-e?
Persze, te azt képzeled, hogy én a vidéken térdig járok a rózsában, te
csak az ünnepelt Jean Grenicheux-re emlékszel, a kinek tiszteletére a
kolozsvári mágnásifjuság bankettet adott! Nos, barátom, mióta a
szinésziskolák rászabadították az izraelita fiatalságot a most már
hasznot hajtó szinészi pályára, nekünk, a régieknek, a kik éheztünk,
fáztunk, dideregtünk a művészetért és a nemzeti dicsőségért, nekünk
befellegzett!
Az ünnepelt Jean Grenicheux, barátom, nem kapott szerződést!
És most itt sinlődöm a györöki menedékházban.
A köznapi léleknek ez a menedékház elég kellemetes hely. Enni, inni kap
az ember eleget; a koszt elég jó, bár az ablakomon befütyül a szél, mert
a jobbik erkélyes szobát Tavaszy Alma úrhölgy ő nagysága lefoglalta az
orrom elől, tudod, az a szende, a kinek Déván minden siker nélkül
udvaroltál, anno egyben…
De micsoda társaság, barátom! A legrettenetesebb Ripacsokkal kerültem
össze, a kiket a föld valaha a hátán hordott! És ezek a smírek nap-nap
után, reggeltől estig a hajdani diadalaikról beszélnek! Az ő
diadalaikról, hallottál ilyet?!… Nem hagyják egymást szóhoz jutni,
mindegyik a világ elejének képzeli magát, s mindegyik lesemmizi a
másikat. Képzelheted, hogyan érzem magamat közöttük!
És tudod-e, mi az érdekes? Ezek a minden belátástól elrugaszkodott
fogatlan veteránok ma is császároknak és királynéknak képzelik magukat!
»Rang szerint« ülnek az asztalhoz, értsd meg: rang szerint! És engem,
Jean Grenicheux-t, az asztalfőről Rábay Zaránd szorít le, a kiérdemült
szinfalhasogató, a ki mikor én operettben, operában, vígjátékban mint
tenor és bonvivant a legnagyobb sikereket arattam és primadonna-fizetést
élveztem, Hamlet apja szellemét búgta hatvan forintért! Difficile est
satyram non scribere.
Aztán hallgatni a veszekedéseiket, a vén dámák rikácsolását! Mert
minduntalan hajba kapnak és ha másnap kibékülnek, a gúny nyilait
lövöldözik egymásra, a negyvenes évek stilusában, a hogyan a
legelkopottabb franczia darabokból tanulták, miközben folyvást
idézetekkel fűszerezik a társalgást, idézetekkel, kezdve Lignerolles
Lujzától a Vasgyárosig!…
Képzelj el engemet, barátom, a mint reggelenkint négy Stuart Mária
csókoltatja meg velem a kezét!… mert itt spanyol illendőség, szabályok
uralkodnak és mindannyian nagyságoljuk azt a dámát is, a ki sohase
játszott egyebet, csak a parasztszakácsnékat!
Hát, barátom, ez az élet nekem nem élet!
Abba még csak beletörődnék az ember, hogy az alkotás idejének vége, ah,
örökre vége!… de hogy ebben a régiségtárban töltsem el a hátralévő
napjaimat, soha!
Régiségtárat mondtam? Menazsériát akartam mondani.
Szabadíts meg ebből a pokolból, barátom, és én meg fogom csókolni a
kezedet.
Az öreg Kadarkuthy bizonyára jót akart, de rosszul csinálta a jót. Ha
eladja a kastélyt és a parkot, aztán pénzt hagy a magyar szinészet
jeleseinek a felsegélésére, örökre áldanám emlékezetét! De így azzal
gyanusítom, hogy voltaképpen ellensége volt a szinészeknek, s azért
végrendelkezett ilyen bolondul, hogy a Ripacsok véglehelletükig
marakodjanak, s falják fel, ha ugyan nem utálják egymást.
Isten veled, pajtás! Üdvözöl
régi czimborád _Bájkerti Ödön_.

III.
Édes Imre!
Ugy-e megengedi, hogy így nevezzem? Hisz egykor olyan jó barátok
voltunk! Sőt egy napon Ön oly melegen szólt hozzám, de oly melegen!…
Vége, ne beszéljünk erről. Akkor nem akartam önt meghallgatni. Olyan
bohó voltam, olyan ártatlan, olyan gyermekes!… Nem ismertem az életet,
az embereket… mit tudtam én akkor?!…
Akkor még nem tudtam, hogy az érvényesülésnek ez az ára. Naiv voltam és
meg akartam őrizni ártatlanságomat. Nem sejtettem, hogy a ki a szini
pályának nem hozza meg ezt az áldozatot, az nem konkurrálhat a
többiekkel, hanem lemondhat mindenről, akár az apácza.
Most már itt van az erény!… Ó, istenem, miért is voltam olyan naiv?! De
naiv voltam és most itt vagyok a menedékházban!
Az okosabbak persze nevetnek rajtam és válogatnak a szinházakban, a
szerepekben, a toalettekben, stb.
De ön nem is képzeli, milyen tiszaháti libácska voltam akkor!
Nézze, az a Kadarkuthy gróf, a ki ezt a menedékházat hagyta nekünk, a
magyar szinészet legelsőinek, valamikor szintén hevesen udvarolt nekem.
Nem volt oly kedves előttem, mint maga, a szöszke hajával… de öreg volt
és rettentő gazdag. És én visszautasítottam!
Ha tudtam volna, mi vár rám?!
El nem képzelheti, édes Imre, micsoda megaláztatásokat kell itt
elszenvednem! Ez a pimasz Bájkerti állandóan ténsasszonynak szólít. Egy
kis lugast kerítettem el magamnak; elvették tőlem, azon a czímen, hogy
az is közös. Az ételből Dunahegyi Péter mindig előbb vesz ki, mint én,
mert ő igazgató volt! Társnőim gúnyolnak, hogy az élet dolgaiban oly
tudatlan maradtam, és azzal rágalmaznak, hogy csak teszem magamat. A
férfiak utaznak rám és illetlenségeket beszélnek előttem.
Szabadítson ki innen, édes Imre, szabadítson ki!
Ön befolyásos iró. Eszközöljön ki nekem valahol bármily szerény
szerződést! Játszani akarok, édes Imre, játszani! Még egyszer hallani a
tapsok részegítő zaját, még egyszer átélni azt a gyönyörű órát, mikor
először játszottam a Völgy liliomát és egy ulánuskadét megőrült miattam,
egy gyalogos főhadnagy pedig agyonlőtte magát!
Vagy ha ez már nem lehetséges, írjon egy czikket, hogy küldjön ki a
miniszter ide Györökre egy kormánybiztost, a ki rendet csináljon. A
legjobb volna felosztani a birtokot és mindenkinek a részét kőfallal
keríteni el.
Istenem, ha az a Kadarkuthy gróf véletlenül rám hagyja a birtokot, mily
jó angyala lennék pályatársaimnak és a környék szegényeinek!… Pedig egy
igazán nemeslelkü ember, a ki szeret, nem áll boszút egy védtelen nőn,
csak azért, mert ez erényes akart maradni. De az a vén svihák! Na, én
tudnék beszélni róla!
Pá, édes Imre, ne felejtse el
régi barátnőjét, _a szegény Tavaszy Almát_.

IV.
Tisztelt uram!
A mostoha sors úgy akarta, hogy ide kerüljek a györöki menedékházba, s
nem tudom kinek az a pokoli gondolata támadt, hogy engem kellene
megbízni ennek a darázsfészeknek az adminisztrálásával.
Kérem a tisztelt szerkesztő urat, tegye szóvá illetékes helyen, hogy
vegyék el tőlem ezt a keserü poharat.
Keserveim előadásával nem untatom önt. Röviden csak annyit, hogy már a
bolondok házába vágyódom!
A mi pedig azt a Kadarkuthy grófot illeti, a ki ezt a menedékházat
megalapította: de mortuis nil nisi bene, hanem azért szerencse, hogy
meghalt, mert agyon kellene verni.
Tisztelője _Dunahegyi Péter_.


VÉR ÉS ARANY.
– Én még többször láttam az _Ördöngösök_ szerzőjét, – beszélte Gál Ernő
– először… bizony, már nem tudom… nagyon régen volt… talán akkor, a
mikor legelőször jártam Párisban. Kint ültünk, sokan, a köruton, egy
kávéházi asztalka előtt: én háttal az útnak. Egyszerre valami nagy
árnyék borult az asztalunkra, és egyikünk megszólalt;
– Éppen itt megy!
Mert véletlenül róla beszéltünk.
Hátra fordultam, és egy marczona ábrázatú, szélesvállú óriást
pillantottam meg, a ki úgy lépkedett a köruton, mint a hogy a
királydrámák hősei sétálhattak: a tragikus szinészek hagyományos nagy
lépéseivel… mintha az apró emberkéknek a fejére akarna lépni.
A »Három testőr« egyikét: a rettenetes erejű Porthos-t képzeltem ilyen
alaknak.
– Nézzétek – folytatta mellettem ülő barátunk – milyen furcsán
öltözködik! Látjátok, hogy batiszt-inget visel, és hogy a kabátja
ujjából csipkés mancsetta kandikál ki?! Nem hiszem, hogy volna még egy
férfi a világon, a ki ilyen keresetten, ilyen szokatlanul, s ilyen
feltünően merne öltözködni.
De a csipkés mancsettájú óriás még se tünt fel nevetségesnek; talán mert
az arczában – kivált sűrű, vastag, fekete szemöldökében, és tekintetének
a keménységében – volt valami félelmetes.
El se mosolyodtam a csipkés mancsettán. Nem tudom, miért, arra kellett
gondolnom, hogy ez a sok, egymás hátán nyüzsgő ember mind másod-,
harmadmagával, társaságban jár-kel, csak ez a furcsa óriás barangol
egyedül.
Akkor még nem sokat tudtam róla. Tudtam, hogy kevéssel előbb egy könyvet
adott ki, melyben egyebek közt azt bizonygatta, hogy Goethe és Diderot
üres szószátyárok voltak; sőt el is olvastam ezt a könyvet. A mig csak
lapozgattam, azt hittem, hogy íróját csak a feltünés viszketege birhatta
rá erre a különös itéletre; de addig-addig lapozgattam, mig végre
meggyőződtem róla, hogy írója szentül hiszi, a mit mond.
És aztán nem törődtem többé se a könyvvel, se írójával, a csipkés
mancsettájú óriással.
Hanem később, egy pár esztendő multán, egyszer, a mikor nem tudtam
okosabbat csinálni, elolvastam az _Ördöngösök_-et s utóbb a többi
könyveit is mind.
Ettől fogva egészen másképpen gondolkoztam róla.
Tudom, hogy vannak, a kik a szépet csak a titokzatosban, a nagyszerűben,
a kivételesben, a zordonban, a nyugtalanítóban, vagy a különösben
keresik, de azért mégis józan elmék, ha nem is tudnak és akarnak
szabadulni ettől a bogaruktól. A szépnek e fajta rajongói között, a kik
talán okkultistáknak születtek, az _Ördöngösök_ szerzője volt a
legkülönösebb.
Nem bántam, hogy ilyen; ha ilyen volt is, azért mégis tetszett nekem
mindaz, a mit írt.
Engem csak a szép, de minden szép érdekelt; és mindig érdekelt,
akármilyen formába bujt.
Írhatott nekem akármilyen különös alakokról és dolgokról akármilyen
különös történeteket: engem el nem riasztott a csodálói közül.
Mert igazi művész volt az irók között… nem, nem értekezem róla, csak
annyit kell még mondanom erről, hogy sajnálom azokat, a kik még ma se
ismerik az ő könyveiben rejtőző szinpompát.
Húsz éves korom óta nem múlt esztendő, hogy legalább pár hónapot ne
töltöttem volna Párisban. És sokáig nem tudtam letenni arról a rossz
szokásról, hogy föl-fölkeressem azokat a mestereket, a kik leginkább
érdekeltek. Meg akartam ismerni őket, gyerekes kiváncsiságból – vagy ám
legyen igazatok: meg akartam ismerkedni velök, hogy a francziák is
megtudják, milyen naiv vagyok.
Fölkerestem az _Ördöngösök_ szerzőjét is, és hamarosan
összebarátkoztunk.
Egyben-másban talán még nálam is naivabb volt; alighanem ennek
köszönhetem, hogy megkedvelt, de bizonyosan az is hatott rá, hogy a
szavamból is, a tekintetemből is csak úgy dőlt a tisztelet.
Már pedig őt nem nagyon kényeztették el; különös történeteit jó darabig
csak a szedőknek írta.
Mikor először jelentkeztem nála, skarlátvörös házi köpenyben fogadott;
olyan volt, mint egy keleti hadvezér az Operaházban.
A mit beszéltünk, az is operába való volt: csupa földöntúli dolog; zene
kellett volna hozzá.
Közönséges emberek csak zenében tudják kifejezni a léleknek efféle
sejtelmeit; mi szóval is megértettük egymást.
Mikor tavasz felé, a Rivierára készülőben, elbúcsúztam tőle,
megajándékozott az arczképével.
Ráirta az arczképre a nevét és ezt az ajánlást: »Gál Ernő barátomnak« –
az egyik betüt vörös tintával, a másikat aranyszinű festékkel. Vörös
betüre aranyszinű betü következett, de mindegyik egyformán czikornyás
volt.
– Vér és arany – szólt. – Csak két jelkép van: a vér és az arany. Ez a
két jelkép felöleli az egész életet. A vér az, a mivel a természetnek
adózunk. A mit kiverejtékezünk, a mivel a szivünket elkoptatjuk s az
idegeinket feléljük, a mit kiontunk, ha kell, a gondolatainkért, a mit
utóljára vissza kell adnunk a természetnek: ez a vér. Azt pedig, a mit a
természet a vérünkért ad nekünk, a mivel kifizet bennünket, hogy kedvünk
maradjon az életet leélni, mindezt az arany jelképezi. Mindent, a mi
szép; aranyat mutat a nap fölkeltében, aranyszinű a legszebb női haj,
aranycsengés fizeti ki a kitartó munkát, arany a dicsőség koronája is –
már a kinek ebből is kijut.
Ezen a tavaszon már gyakran gondoltam gyerekes öreg barátomra, a ki
feketére festi a haját és marczona, sűrű szemöldökeit, hogy ne lássák
rajta az öregséget.
Mert már tudtam róla egyet-mást.
Tudtam, hogy most már igen szegény ember. Afféle hétszilvafás nemesi
családból származott s valaha régen egy kis vagyonkát örökölt. Ezt éli
fel lassankint, hogy szabadon és függetlenül írhassa különös
történeteit.
És már a vége felé jár a kis örökségnek. De azért nem tud lemondani a
hóbortjáról, és a pihenés óráit kivéve, a mikor a könyveiben vagy az
álmaiban él, egész nap fáradhatatlanul írja különös történeteit.
Kinek? Senkinek. Mert olyan kevés embernek kel. lenek, hogy ezek a
nyomdaköltséget is alig fizetik ki.
Pedig ha még sokáig nem kellenek a könyvei senkinek, akkor éhen fog
halni.
Mert büszke – olyan büszkeség van benne, hogy az efféle büszkeséget
sohase látni; az efféle büszkeséget csak rejtegetni lehet.
A batiszt-ing, a csipkés mancsetta, meg a többi bolondságok mind csak
arra valók, hogy valakinek eszébe ne jusson megsajnálni ezt az embert, a
ki az írók között fejedelemnek tartja magát.
És a skarlátpiros palást csak szegénységének a takarója.
Mindig összeszorult a szivem, ha rágondoltam.
Nem hiszitek el, de én olyan rajongó lelkű ifjú voltam, hogy képes
lettem volna odaajándékozni neki az egész örökségemet, pedig magam is
élhetetlen ember vagyok, a kinek bizony jól esik, hogy hazulról
gondoskodnak róla.
De egy pohár borral se kinálhattam volna meg, se vérpiros, se aranyszinű
borral, annyira büszke volt.
Képzelhetitek, mennyire örültem, mikor furcsa öreg barátomat hatvanöt
éves korában végre fölfedezték.
Akadtak uj emberek, a kik meglátták benne a művészt. A komolyabb
folyóiratok egyre melegebben írtak róla. Kezdték venni a könyveit. Nem
sokan vették; a sokaságnak mindez abrakadabra maradt, de már vették
annyian, hogy nem kellett féltenem az éhenhalástól.
Akármilyen furcsa történeteket írt is, ennyit végre is megérdemelt, mert
ötven évig dolgozott érte, naponkint vagy tiz órát.
Éppen akkor érkeztem meg Párisba, mikor a nagy tekintélyű _Revue_ egy
négyives komoly tanulmányban fejtegette, hogy a toll művészeinek első
sorában az _Ördöngösök_ szerzőjét is megilleti egy hely.
Ez a díszes hely volt a legnagyobb fizetség, a melyet öreg barátom
valaha a munkáiért kapott.
– Végre a dicsőség aranykoronája is! – mondtam neki, mihelyt
fölkereshettem.
Vállat vont.
Este együtt ebédeltünk. A Montmartre-körut egyik jobb vendéglőjébe
tértünk be, a hol a kerti sátrak egyikében foglaltunk helyet.
Kevéssel előbb, még a köruton, egy fiatalember üdvözölte öreg barátomat,