Furcsa emberek: Elbeszélések - 07

kiket, ha a farkas meglát, pironkodva somfordál el s azt mondja magában:
– Ó, mily szégyen, hogy farkas vagyok!
Mintha minden ártatlanság a világon ott lakott volna az ő két szép
bámuló szemében.
Ekközben pedig valami különös hang hallatszott be a szomszéd szobából.
Mintha sok, sok párna mögül jött volna ez a hang.
Úgy tettek, mintha nem hallották volna. A pénztáros éppen vesztett, s
egy »hajhaj«-jal könnyített a lelkén. Befelé aztán így pótolta ki a
sóhajtását:
– Hajh, az ártatlanság sorsa az, hogy áldozatul essék az első
csendőrtisztnek. Az öregeké pedig, hogy meghajoljanak a tények hatalma
előtt.
Bizony a pap bácsi duzzogott egy kicsit, mint a hogy más is duzzogott
volna az ő helyében. De egy igazi tarokkjátékos mindig megbocsát.
– Hallgasson csak!…
Nem, nem kocsizörgés volt, tévedtek.
Unták már a tartlit rettenetesképpen, de azért nem mertek lefeküdni. A
titokzatos esemény, mely a szomszédban készülődött, nagyon
nyugtalanította őket. Még soha se voltak ilyen közel a nagy
misztériumhoz.
Végre, nagysokára, csakugyan kocsi állott meg a ház előtt. A két vén
rabmadár úgy loholt az ablakhoz, a mint csak öreg csontjaiktól kitelt.
De hiábavaló volt ez az utolsó remény is.
A tudós asszonyt hozták meg Vérvölgyről. Csakhogy a legény, a ki
előkerítette, Vérvölgyön nem kapott fuvarost, s magát a nevezetes
személyt amúgy kegyelemképpen szedték fel egy ekhós szekérre, mely a
városba döczögött. Nem mehetett az Gombára egy véka pénzért se.
Mialatt ők az ablaknál a kocsissal tanakodtak, a tudós asszony benyitott
a szobába. Jóképű, fiatal személy volt, a ki nagy kendője alatt valami
kis motyót szorongatott. Egész csinosnak tetszett a piros főkötőben.
Egy kicsit elcsodálkozott, hogy társaságot talál a szobában, de nem igen
ért rá eltünődni a szokatlan jelenségen. Sietős volt a dolga.
Átadta motyóját a szolgálónak, s ekkor kiderült, hogy a motyó
tulajdonképpen egy parányi leányszemély, a ki éppen olyan jóképű s éppen
olyan piros fejkötős gömbölyűség volt, mint tudós mamája.
Úgy járt, szegény, a szülő asszonyokhoz, a kis porontyával; nem
hagyhatta otthon.
Sári vigyorogva vette el a gyereket, a tudós asszony eltűnt, s az
elszomorodott rabmadarak visszaültek a kártyaasztalukhoz.
– Ilyenkor – szólt a pap – egy kicsit alkalmatlan lehet a kis jószág
szegény fejének.
– Az ám – felelt a vén fináncz az agglegények kárörömével. – Hja, a
szegény ember nem tud el lenni gyerek nélkül! Minél szegényebb, annál
több kell neki. Ön oszt, főtisztelendő úr.
Odabent csend volt egy idő óta. De egyszerre nagy járás-kelés támadt.
– Hé, Sári, Sári!
Sári ijedtében nem tudta, mit csináljon a gyerekkel. Az ágyra nem
merészelte tenni, de ki se szaladhatott vele. Hirtelen nagy bizalmat
érzett a lelkiatya iránt.
– Tessék tartani egy kicsit, főtisztelendő úr.
A pap tanácstalanul nézett az ölében gunnyasztó gyerekre. A pénztáros
elnevette magát s felsőbbséggel vette el a kis személyt a paptól.
– Eh, nem ért maga ahhoz, főtisztelendő úr.
– Hát maga talán ért?
– Hogyne. Nézze, mosolyog rám.
És kitört belőle az agglegények örök gyanakodása:
– Milyen kicsi és már is milyen jóakaratú!
A pap megpirongatta a léha tréfáért. Az öreg fináncz azt mondta rá,
hogy: »Lárifári!« – és hurczolni kezdte a kis leányt föl s alá a
szobában.
Mire Sári visszatért, a gyermek már aludt.
– Az ember nem hinné, hogy miféle tehetségek szunnyadnak önben – szólt a
pap.
– Higyje el, dajkának születtem – felelt az agglegény.
Sári kivitte pártfogoltját a konyhába; egyedül maradtak. Odabenn
rejtelmes némaság; majd megint az előbbi fojtott hangok. A pap már nem
tudott a kártyára figyelni.
Kis vártatva megjelent az ajtóban a csendőrtiszt.
– Magát még nem lökték ki?
– Nem sápitozni vagyok bent, hanem szolgálónak. Magad uram, ha szolgád
nincs.
Azután hozzá tette:
– Mért nem feküdtek le? Már eddig is alhattak volna egy pár órát.
Adta a vidámat, de egy kicsit sápadt volt.
Egy darabig járt ki s be, a titokzatos szobától a konyháig meg vissza,
majd eltűnt ujra végkép.
Abba hagyták a kártyát, egy darabig még beszélgettek, s az adópénztáros
egyszerre bóbiskolni kezdett a székében. A pap felhasználta a kedvező
alkalmat s elmondta az imádságát. Aztán átadta magát homályos, zavaros
gondolatoknak, melyek visszavitték az elmult dolgok apró kriptáiba, s
egy pár percz multán elszunnyadt ő is.
Mikor felriadt, a másik öreg már ébren volt és suttogva szólt:
– Hogy acsarkodik szegényke!
Sokáig nem szóltak egy szót se.
Mikor aztán nem fojthatták vissza többé a lélekzetüket, az első
gondolatuk az volt: hogy hiszen nem kellett doktorért küldeni, tehát
minden jól van! A vén fináncznak annyira megjött a bátorsága, hogy
megint elkezdett bölcselkedni:
– Milyen bolond az ember! S milyen vakon megy a fejével a falnak! Kérdem
önt, főtisztelendő úr, mire a szegény embernek a gyerek?! Nem elég neki
a nyomorúsága, még az aggodalom, a gond és a félelem is kell neki?!…
Szegény kis teremtés, vajjon minő sorsnak indulsz neki ebben az
órában?!…
A pap hallgatott, s nem mondta el, a mit a vallás felel ezekre a bolond
kérdésekre.
A másik öreg folytatta:
– Hát nem okosabb, ha az ember megvonja magától a lehető legtöbb örömet,
de egyszersmind megóvja magát a legnagyobb bajoktól?! Abból, a mit az
iskolában tanultam, egyetlenegy mondatot tudok. A görög grammatikánk
első mondatát, azt hogy: »Hé enkrateia en té pszühé szófrozünén tiktei«,
az önmegtartóztatás megelégedést szül a lélekben. Akkor, a mikor
tanultam, nevettem rajta; a lapdázás egy félórányi élvezetét többre
becsültem minden lelki megelégedésnél. Azóta rájöttem, hogy ez a mondás
a legnagyobb bölcseség a világon, s a legnagyobb kincs az, ha mindenről
le tudunk mondani, ha tökéletességre visszük az igénytelenségben. Lám,
egyszer én is szerettem volna családot alapítani, s fájt, hogy nem
tehettem. Pedig jó, hogy így történt, mert szegény ember maradtam, a
minek akkor az ellenkezőjét reméltem. S bizony nem tudom, hogy egy
nyomorgó családért, egy beteg gyermekért valamelyik rossz órában nem
nyúltam volna-e bele az állam kasszájába? Míg így nyugodt életem van s
meg vagyok elégedve. Hé enkrateia en té pszühé szófrozünén tiktei.
Elakadt a szava. Egy harsány hangot hallott, mely mintha azt kiáltotta
volna odabenn:
– Hé enkrateia – ostobaság, szófrozüné – ostobaság! A lemondás: a halál,
a zsibbadtság, a semmi. Én, én az élet vagyok!
Pedig csak az hallatszott onnan, hogy:
– Ková, ková!
Olyanforma volt, mint a macskanyávogás.
A papnak egy kő esett le a szivéről. S hogy utólag bebizonyítsa a
bátorságát, nevetni próbált.
De másnap egész nap lelkifurdalást érzett ezért a nevetésért. Mintha
csak akkor nevetett volna, mikor odakünn az Angelus csendül meg.


DON PEREZ.
A bolond házasságokról volt szó. Egy barátunk, a kit okos, derék, úri
embernek ismertünk, olyan házasságot kötött, mely álmélkodásba ejtette
minden jó emberét. A pipázóban, konyakozás közben, élénken tárgyaltuk
ezt a súlyos esetet.
– Hová tehette az eszét?
– Mi történhetett vele?
– Mi a titkuk ezeknek a Perditáknak, hogy így meg tudják babonázni
azokat a férfiakat, a kiket a legeszesebbeknek vélünk?
Csak a háziúr nem tartott velünk.
– Bizonyára tudja, mit csinál. Jobban, mint bármely idegen – szólt. S
aztán, minthogy egyértelmüen tiltakoztunk, hozzátette:
– Én nem csodálkozom soha semmiféle mezalianszon. Magam is közel voltam
hozzá, hogy egy czirkusz-leányt vegyek feleségül. S ez a régi
felbuzdulásom aligha volt ostobaság. Olyan emlékem ez, a melyre sohase
gondolhatok megilletődés nélkül.
Házigazdánkat, a kit nem fogok megnevezni, sokan irigyelték a
házasságáért; némi túlzással azt mondhatnám, hogy egy alföldi vármegyét
vett nőül. Ez a kijelentése tehát általános érdeklődést keltett.
– Igen, de a báró mégis csak mást gondolt – szólt valamelyikünk – s épp
itt van ennek a dolognak a bibéje. Felbuzdulni lehet, bizonyos korban
illik is, de aztán mást gondol az ember.
– Egy csekélységen mult, hogy meg nem maradtam az első gondolatomnál, s
mondhatom, hogy nem a mezaliansz ellen szóló észokoknak, hanem egy
véletlennek tulajdoníthatom, hogy önök ma nem Milly Morrisnál teáznak. A
véletlent ez alkalommal Don Pereznek hívták, s Don Perez nem valami
spanyol nemes volt, hanem egy szegény haldokló paripa.
– Ó, ó, egész regény tehát? – érdeklődött valaki a vendégek közül.
– Elég rövid regény arra, hogy elmondhassam, s önök még se szökdössenek
el. Ha telegramm-stílusban szólok, hamarabb a végére érek, mint
gondolják. Nos akarják, hogy elmondjam?
Persze, hogy akartuk.
– Huszonnégy éves koromban – kezdte a báró – a czirkusz volt az egyetlen
szenvedélyem. Azt hittem, hogy az iskola-lovaglásnál szebb dolog nincsen
a világon. A czirkusz rajongó hívei közé tartoztam, és soha se
mulasztottam el egy előadást se. A még üres vagy már üres lelkü
embereknek a czirkusz egyike a legnagyobb gyönyörűségeknek. Szép lányok,
egy kis csinadratta, a pojáczák ősi tréfái, s azok az érdekes
látványosságok, a melyeket a legszebb állat véralkatának a tüzéből csal
ki az emberi türelem és ügyesség: akkor nekem még nem kellett több. S
aztán egész komolyan szerelmes voltam Miss Morris-ba.
Miss Morris világra szóló szépség volt, s akkortájt szerelmes volt bele
fél Európa. Nem írom le Loreley-alakját; talán önök is látták: legalább
a fényképét.
Azóta se láttam több előkelőséget sugárzó, finomabb, és hasonlóan költői
jelenséget. Maga volt a karcsúság, s úgy mozgott, a hogy a liliom leng a
szélben. Azt hiszem, a mozgásába voltam szerelmes, mert ha járt, ha
lovagolt, ha finom, lányos karjával a legcsekélyebb mozdulatot tette,
nem tudom miért, mindig a virágokra emlékeztetett.
Ezren udvaroltunk neki, de a legszigorúbb szem se találhatott a
viselkedésében kivetni valót. Egyforma volt mindenkivel: egyformán
kedves s egyformán közönbös. Minden tettetés és tüntetés nélkül való
kifogástalan viselete tiszteletet parancsolt; önkéntelenül úgy kellett
beszélnünk vele, mint egy úri leánynyal. A ki néha-néha megpróbált egyes
szabadosságokat, azt meg se látta. A kétértelmüségeket nem hallotta meg,
nem vette észre; a miképpen például nem vette észre, hogy az állatok
nincsenek felöltözve. Tisztátalanság nem férhetett hozzá, még csak egy
tisztátalan tekintet se. Rá nézett a szegény emberre, mint a hogy egy
indiánra nézünk, a kivel nincsen beszélni valónk és tovább ment.
Különben is egyik előkelősége volt a társulatnak; a nénje, a sógora –
mind iskola-lovaglók – és ő alkották a czirkusz arisztokracziáját.
Ha azt mondtam, hogy mindnyájunkkal egyformán bánt, hozzá kell tennem,
hogy én voltam a kitüntetett udvarlója. Nekem megengedte, hogy Milly-nek
szólíthassam.
Ennyit értem el nála májustól októberig.
Egy este nagy vakmerőségre vetemedtem. Az istállóban sétálgattunk, s a
hogy kissé előre hajolt, hogy megkínálja bonbonjaimmal a lovát, egy
csókfélét leheltem a nyakára. Ó, tisztelettel teli csók volt ez,
mondhatni: árnyék-csók; inkább csak megérintettem az ajkammal szőke
haját s egy parányit eltévedtem!… Nagyon megharagudott érte.
Nem vágta arczomba a bonbonjaimat, de keményebben büntetett meg, mintha
így tett volna.
– Mondja, báró – szólt olyan komolyan, a hogy még nem beszélt velem –
mivel adtam én okot arra, hogy ön az efféle tréfát velem szemben
megengedhetőnek tartja?
Azt feleltem, hogy nem akartam megbántani, hogy önkéntelenül történt,
hogy nagyon szerelmes vagyok belé, s hogy végre is, nincs abban semmi
sértő, ha az ember nem mindig tud parancsolni a szívének… szóval a
szokásos ostobaságot.
– Önnek van egy kis húga – felelt, s ha észrevette, nem akarta meglátni,
hogy elsápadok – egy gyönyörű tizenhat éves, édes teremtés; láttam
tavaly vagy harmadéve, itt, a páholyban. Mondja, kérem, ha valaki így
tenne ő vele, az ön szemeláttára, a hogy ön tett velem, mit csinálna
azzal az emberrel?
– Miss Morris – feleltem – én tudom, hogy ön tisztességes leány, s hogy
ripőkség, a mit elkövettem. De ön nem gyöngéd. A kire ön hivatkozik,
meghalt. Meghalt, Miss Morris, már egy esztendeje.
Láttam az arczán, hogy megbánta a szavát. Kezet nyujtott és így szólt:
– Bocsásson meg.
Aztán megint jóbarátok voltunk.
Nem untatom önöket szerelmi regényem részleteivel. Elég az hozzá, egyre
szerelmesebb lettem, s elhatároztam, hogy feleségül veszem Miss Morrist.
Tehettem, a mit akartam, s nem volt senkim, a kit megszomorítsak ezzel a
lépéssel. A szüleim, a húgom már nem éltek; azzal, hogy az idegenek
milyen megjegyzéseket fognak tenni a házasságomra, nem törődtem.
Egy rokonom, a ki régebben a gyámom volt, egészen más házasságra akart
rábeszélni. Majdnem elájult, mikor tudtára adtam, hogy egy
czirkuszkisasszonyt veszek el, a kivel Angliában fogok élni, remélem,
boldogan.
Millynek azonban nem szóltam róla, hogy milyen komoly az őrültségem.
Akkorra tartogattam ezt, a mikor majd útrakészen állhatok elébe. S jól
cselekedtem.
Önök türelmetlenek; mindjárt az utolsó fejezetnél tartunk. Egy szép nap
befészkelődött szívembe: a gyanu. Véletlenül rájöttem, hogy Milly, a ki
azelőtt sohase járt sehová, minden délelőtt tizenegykor végig megy az
utczámon, hogy a sarkon eltünjék leskelődő tekintetem elől. S nekem
semmit se szólt erről a rendes sétájáról. Vajjon hová megy?
A kémkedés nem szép dolog, s egy darabig küzdöttem is magammal, de végre
is utána mentem. Az állatgyógyító intézetbe járt. Olyan szerelmes, olyan
féltékeny, olyan ostoba voltam, hogy nem találtam ki semmit; valami
gavallért sejtettem ennek a tisztes intézetnek a falai között.
S egy reggel odasiettem, hogy a helyszinén gyóntassak ki valakit. Az
intézetben volt egy ismerősöm; fölkerestem azzal az ürügygyel, hogy
egyik vizslámat akarom gyógyíttatni.
Alig beszélgettünk pár perczig, egyszerre így szólt:
– Nem is képzeli, milyen érdekes látogatót várok. Egy negyedóra mulva
itt láthatja Miss Morrist… Ismeri Miss Morrist, ugy-e?
– Igen, egy kissé.
Aztán megmutatta a beteg állatot, a kit Miss Morris mindennap
meglátogat. Egy vázalak feküdt előttem; csak a csont és a bőr volt meg a
szegény állatból. Úgy nézett maga elé, mintha már teljesen érzéketlen
volna; azt hitte volna az ember, hogy tudja szegény, mi vár rá.
A kiváncsiság ott tartott; látni akartam Millyt ezen a helyen. S a
szomszédos helyiségből végig néztem a találkozót. Az állatok orvosa nem
talált ebben semmi feltünőt; czirkuszhölgyek iránt mindenki érdeklődik.
– Don Perez!
Milly belépett s az állat felnyitotta a szemét. Soha se felejtem el ezt
a tekintetet. A két nagy szemgolyó egyszerre csupa ragyogás lett… a mi
élet volt benne, mind a szemében volt; megesküdtem volna rá, hogy
mosolyog, boldogan mosolyog. Horkantott s megmozdult, mintha fel akarna
kelni.
Milly odaült melléje s beszélni kezdett vele. Igen, beszélni; nem hiszem
ugyan, hogy a lovak értenek angolul, de azt láttam, hogy Don Perez
megérti, a mit Milly beszél. Folyvást izgett-mozgott volna, egyre-másra
horkantott, s felelt neki, a tekintetével. Milly az ölébe vette a
szegény állat nagy bolond fejét és simogatta. Azt beszélték egymással:
– Ne félj, kedves kis Don Perez, nemsokára meggyógyulsz s aztán megint
vígan száguldunk a manège-ben! Ugy-e, milyen jó a manège-ben?! Repülni,
mint a szél, hoplá, hoplá, hoplá!…
És Don Perez felelt:
– Ó, édes kis úrnőm, soha se nyargalok én többet a manège-ben, se a
pázsiton nem kergetőzöm vidám csikókkal, az édes puha pázsiton!… Úgy fáj
meghalni, édes, jó kis úrnőm, s én meghalok, meghal a szegény Don
Perez!… Milyen jó vagy te, hogy eljössz hozzám s megsimogatod pirinyó
kezeddel szegény nagy fejemet!… Meghalni rossz, nagyon rossz, de te
megkönnyíted a halálomat, te kedves, kedves, kedves!
* * *
Másnap megkérdeztem Millyt, miért nem szólt nekem ezekről a
látogatásokról.
– Mert tudom, hogy elkisért volna. S egyedül akartam oda menni.
– Mindennap elment hozzá? Két hónap óta?
– Még nincs két hónapja, hogy ott van. Május harmadikán vitték ki
szegényt.
– Május harmadikán, május harmadikán – ismételgettem magamban. – Miről
is nevezetes nekem ez a nap?
Eszembe jutott, s mélyen elpirultam. Május harmadikán volt az
évfordulója, hogy az én szép kis húgom meghalt, s én ezen a napon nem
gondoltam az én szép kis húgomra, koszorút se vittem a sírhalmára!
Nem találják ki, miért nem vettem el Miss Morrist? Azért, mert beláttam,
hogy léhább vagyok, mintsem Miss Morrist megérdemelném. Beláttam, hogy ő
meg én, ő a csupa emlékezés, s én a csupa feledség, nem illünk össze.
Nem akartam, hogy boldogtalanná tegyem, azért nem vettem el.
* * *
– Tartok tőle – szóltam, mikor a báró elhallgatott, – hogy Miss Morris
nem érte volna be ezzel a magyarázattal. – Hol van? Mi lett vele?
– Négy vagy öt évvel később férjhez ment egy őrnagyhoz; úgy tudom, elég
jól élnek.
– Vajjon az őrnagy nem bánta-e meg, hogy vállalkozóbb szellemű volt,
mint a báró? – kérdezte valaki.
– Bizonyára megbánta; az ember mindig megbánja, ha megházasodik. A mi
engem illet, eléggé meg vagyok elégedve a világ folyásával, de azt
tudom, hogy a haldoklásomban elhagyatottabb leszek a szegény Don
Pereznél…
Ebben a pillanatban valaki beszólt a pipázóba. A báróné volt.
– Ma este Matildéknál leszek. A klubba megy, vagy elnéz oda egy perczre?
– A klubba megyek, édesem. Az Operában látom?
– Ha kilencz előtt jön, igen. Jó éjt. Holnap itthon lesz, vagy vadászni
megy? De nem kérdezem, maga se tudja előre. Tehát a viszontlátásra
holnap vagy holnapután. Jó éjt.


A LAKÁJ.
A lakáj haldoklott.
Még magánál volt, de a lélekzete már kimaradozott, és mind nagyobbakat
kellett fohászkodnia, hogy a megszökni készülőt utólérhesse.
A lakájt igen bántotta ez az állapot.
– Jézus, Mária, Szent József – nyöszörgött – nem tudok felkelni és nem
tudok szolgálni! De hát ki fogja felöltöztetni az én felséges uramat?!
Ki húzza fel legmagasabb czipőit és ki adja kezébe aranygombos
sétapálczáját?!
A lakáj ugyanis utolsó lehelletéig hív szolgája volt Vilmosnak, a
gerolsteini uralkodó herczegnek, a kinek a dajkája hozta őt a világra,
és a kivel együtt öregedett meg. Barátai vigasztalni próbálták.
– Ne félj, Venczel – szóltak hozzá – a felséges úr úgy el lesz látva,
mintha te magad szolgálnád ki. Te most csak a lelked üdvével
foglalkozzál, mert nemsokára isten előtt állasz.
De elmondták az uralkodó herczegnek is, hogy mért nem a Venczel jön, ha
a felséges úr csenget.
– Ej! – szólt az öreg herczeg elégedetlenül – a derék Venczel!… Mi dolog
ez?! Ez nem helyes, ez a dolog nincs rendben!
És legkegyelmesebben elhatározta, hogy személyes megjelenésével fog
enyhülést szerezni a haldoklónak és egyszersmind példát ad rá, hogy a hű
szolgálat mindig megnyeri jutalmát.
Midőn az ajtó megnyílt s a herczeg maga jelent meg a küszöbön: a lakáj
hirtelen azt hitte, hogy már az égben van.
– Hogyan – dadogta az örömtől félig meggyógyultan – Felséged itt, nálam,
az én kis szobámban!… Istenem, ez a legszebb napja életemnek!
– Na, öreg kutya – szólt a herczeg jóságos kedélylyel – mi az? Te meg
akarsz halni?! Ezt én nem fogom megengedni, ezt én soha se fogom
megengedni.
– Ha Felséged parancsol!… – felelt lelke mélyéig meghatottan a lakáj, és
már attól félt, hogy mindjárt egészen meggyógyul, a mikor is hazugságban
kell maradnia gazdája előtt.
– Hát mondd el, hű Venczelem – folytatta a herczeg – mi az utolsó
kívánságod? Neked szerezzek valami örömet, vagy azt igérjem meg, hogy
gondoskodni fogok családodról? Csak szólnod kell, és óhajtásod már abban
a pillanatban teljesítve van.
– Ó, Felség – nyögte a lakáj – nekem már a legfinomabb pezsgő is csak
émelyítő czukros víz… A mi pedig a családomat illeti, arról már régen
megtörtént a legkegyelmesebb gondoskodás. Fiam első komornyik a
mecklenburgi herczeg ő felségénél, felséged unokaöcscsénél, leányom első
komorna a detmoldschwerini herczegné ő felségénél, Felséged leányánál.
Mit óhajtsak többet?! És ha szabad megvallanom… a nélkül, hogy
elidegenedtem volna tőlük… bár csak fölötte ritkán láttam őket… ők már
régen másutt szolgálnak… pedig az ember mindentől elszokik… nekem
tulajdonképpen nem ők a családom, hanem Felséged! Hisz kis gyermek korom
óta folyton-folyvást Felséged szolgálatában volt szerencsém állani…
Felséged hű kutyájaképpen öregedtem meg… Igen vakmerő voltam? Ne
haragudjék, Felséged!… olyan jól esett egyszer ezt kimondani!…
– Nem haragszom, Venczel, nem haragszom. És csak mondd el, félelem
nélkül, mit tegyek érdekedben. Szóljak talán a püspöknek, hogy a
szokásos, rendes eljárás mellőzésével, rövid úton eszközöljön ki
számodra bűnbocsánatot, mivel személyemhez tartozol? Csak mondd bátran,
hogy mit óhajtasz.
– Tehát igen, Felség, nekem csakugyan volna még egy óhajtásom… És ha
Felséged rám árasztja kegyének sugárözönét…
– Mindent, Venczel, hisz pénzt te úgy se óhajtasz, a mi nincs.
– Nem, Felség, én már csak azt óhajtom, hogy teljes lelki békében
halhassak meg. Úgy, hogy semmi se terhelje a lelkiismeretemet. De ez nem
a paptól függ, hanem Felségedtől. Nem tudnék nyugodtan halni meg, ha nem
lehetnék oly szerencsés, hogy kikönyöröghessem Felségednek a bocsánatát.
– De hát mit bocsássak meg neked, Venczel? Te mindíg híven szolgáltál
engem, vakon teljesítetted parancsaimat, és soha se vétettél ellenem.
– Tettel nem. De vétettem Felséged ellen gondolatban.
– Ugyan? És mikor?
– Egyszer eltűnt Felségednek a gyémántokkal diszített órája, melyet
Felséged Alexandrovics Konstantin nagyherczegtől kapott ajándékba. A
gyanu a Hanzira esett, de az órát nem találták meg nála. Felséged ekkor
huszonöt pálczára itélte őt. Mikor már huszonnégyet csaptak rá, Felséged
véletlenül megtalálta az órát a mellénye zsebében, a hol
szórakozottságból nem kereste. Soha se történt máskor, de ebben az egy
esetben rosszat gondoltam Felségedről. Bocsássa meg, hogy gondolatban
egyszer vétettem Felséged ellen!…
– Megbocsátom – szólt a herczeg legkegyelmesebben. – Csak halj meg
békében; én megbocsátok neked.
* * *
A lakáj lelke egy kis barangolás után feljutott az égbe.
A kopogtatásra Péter kiment, megkérdezte a lélek naczionáléját, aztán
megnézte a könyveit. Nem sok volt ott bejegyezve a lélek terhére. Nem
ölt, nem követett el halálos vétkeket. A tizedik rubrikában ugyan az
állott, hogy kelleténél valamivel több szivart lopott a gazdájától, de
ezen kívül nem terhelte egyéb csak a megjegyzések rovatában ez a pár
szó: »világéletében sokat hazudott«. De a hazugságot nem tiltja
alaptörvény; a hazugság bocsánandó vétek, s a lélek elköltözésének órája
előtt penitencziát tartván, mindezt leszánta-bánta.
Péter beeresztette.
Péternek tulajdonképpen meg van tiltva, hogy a lelkekkel beszélgetésbe
elegyedjen, de Péter némelyes emberi gyarlóságról soha se tudott
végképpen leszokni, s aztán ez a beszédesség, úgy látszik, együtt jár a
kapunyitási foglalkozással.
Azért szent ő, és szent volt mindíg, minden emberi gyöngéinek ellenére,
vagy talán éppen emberi gyöngéinél fogva.
– Na, öreg – szólt az ujonnan érkezetthez – itt már nem kell szolgálni!
– De hát akkor én mit csinálok itt? – kérdezte a lélek.
– Mit? Hát olyan úr léssz, mint alant egy fejedelem! Egy rangban fogsz
ülni a föld legjobbjaival, nem lesz semmi dolgod; és végtelenszer annyi
lesz a gyönyörűséged, mint a mennyit odalenn megaláztatásban szenvedtél.
A lélek azonban, Péter magyarázatára, hogy a megalázottak itt fel fognak
magasztaltatni, egy kis lámpalázat érzett.
– Eredj csak, nézz körül – biztatta Péter – majd meglátod, mennyire
másképpen van itt, mint a siralom és nyomorúság völgyében!
A lélek beljebb bátorodott, körülnézett – bár a végtelen világosság
nagyon elkápráztatta a szemét – járt-kelt, hol előbbre ment, hol
visszafelé, és sehol se találta a helyét.
– Hát neked mi bajod? – kérdezte álmélkodva Péter, mikor látta, hogy a
lélek visszajön, s mintha kérdezni akarna valamit.
– Nem volna lehetséges – suttogta a lélek – hogy az arkangyalokat
szolgáljam?
– Majd bizony – szólt Péter – a te kedvedért mindjárt megváltoztatjuk a
lelki világ berendezését!…
– Kár, kár – sóhajtott a lélek.
– Adta lelke! – szólt boszúsan Péter. – Lám, hozzá jutna, de csakis a
végtelen irgalmasságnál fogva, minden boldogsághoz, a miért a
legérdemesebbek áhitoznak, és tessék, tovább is ott akarna maradni, a
honnan megváltatott, a lelki nyomorúságban!
– Hiszen ha csak rajtam állana!… – nyögött a lélek.
– Képes volnál visszamenni? A siralomba, a hitványságba, a szolgaságba?
– álmélkodott Péter.
– Mi tűrés, tagadás…
– Hát jó volt neked odalenn, mondd?
– Bizony jó volt – felelt a lélek. – Szolgáltam, az igaz, de ez a
szolgálat nem járt sok dologgal, csak sok hajlongással, a mihez úgy
hozzászoktam, hogy, a mint láthatod, itt is folyton hajlongok erre-arra,
oda is, a hol nincs senki. Nem volt semmi bajom és semmi gondom.
Ugyanazt ettem, a mit a herczeg; egy félórával később, de éppen olyan jó
falatokat. Az ő pezsgőjét ittam, az ő szivarjait szíttam, és ha a babája
olyankor jött, a mikor a herczeg nem volt otthon…
– Hallgass, szemtelen! – rivallt rá Péter.
De a lélek, ha már elkezdte, befejezte:
– Szóval, épp úgy nem láttam hiányt semmiben, mint ő, épp úgy
kiélveztem, talán még nála is jobban kiélveztem a kényelmet, mert…
– És neked soha se volt egyéb kivánságod, csak hogy a hasad megteljék,
meg a többi?!…
– Minthogy itt nem lehet máskép, csak őszintén beszélni, tehát: nem,
soha!
– És te oda jutottál, a hová a hitvallók és martirok!…
– Miért ne?!… Talán itt se legyen egyenlőség?!… – kérdezte a lélek,
olyan követelő hangon, a minőt a földi életben nem használt soha.
– És még ez beszél egyenlőségről! – botránkozott Péter.
– A lelkünk egyenlően halhatatlan – felelt büszkén a lakáj.
– Hát nem megmondtam – fakadt ki indulatában Péter – hogy az egész
berendezés rossz, mert kár volt mindenkinek megadni az örökéletet!…
Nem kell ezeken a szavakon megbotránkozni és nem kell azt hinni, hogy a
szentek soha se gondolkoznak úgy, mint a hogy olyan emberek beszélnek, a
kik mintha egy kicsit felöntöttek volna a garatra… A szentek igazsága és
az indulatosak fellobbanása néha, nagyritkán, egy-egy pontban, egy-egy
pillanatra, mintha találkoznának… Péter mindig szent marad, minden
emberi gyöngéinek ellenére, vagy talán éppen emberi gyöngéinél fogva.


KÖNYVMOLYOK.

I.
Frigyes bácsi a rendesnél is szórakozottabb volt és igen rosszkedvünek
látszott. Szokatlanul gyorsan evett, mint a ki alig várja, hogy
lerázhassa magáról az ebédelés robotját s visszavonulhasson a
dolgozószobájába; ha szóltak hozzá, egy-két szóval vagy olyan csodálkozó
pillantással válaszolt, mintha nem is értette volna, hogy mit mondtak
neki; izgatottnak tünt fel és mintha nem is igyekezett volna titkolni az
izgatottságát.
A lányok nem mertek tovább kérdezősködni. Egy darabig, a míg Frigyes
bácsi a sajtot majszolta, senki se szólt egy szót se. Hanem egyszerre az
öreg tudós váratlanul megszólalt:
– Gyerekek, abban az egyben igazatok van, hogy már ideje volna egy kis
levegőt színi. Holnap reggel kimegyünk Gödöllőre.
A két öreg kisasszony összenézett. Ez az elhatározás annyira meglepte
őket, hogy nyugtalankodni kezdtek.
És Laura kisasszony, a fiatalabbik hajadon, a ki még nem lépte át a
negyvenedik esztendejét – »Laurácska«, Frigyes bácsi szívének a
kiválasztottja – némi tétovázás után nekibátorodott és megkoczkáztatta
ezt a kérdést:
– De, Frigyes bácsi, csak nem érzi magát rosszul?! Olyan furcsa, hogy ez
most éppen Frigyes bácsinak jut eszébe!… Eddig hallani se akart róla,
hogy elmenjünk valahová!… Nyugtasson meg bennünket: ugy-e nincs semmi
baja?
– Persze, hogy nincs semmi bajom! – dörmögött az öreg. – Egészséges