Furcsa emberek: Elbeszélések - 11

társaságban nem is részletezhetem. Mikor erről minden kétséget kizáró
bizonyossággal meggyőződést szereztem – hangsúlyozom, hogy igenis
meggyőződést szereztem – művészi életemnek legnagyobb gyönyörűségét
éltem át. Ebben a fölemelő pillanatban teljesen átértettem a női nem
alsóbbrendüségét, tisztán utilitárius voltát, és teljesen átéreztem a
férfi felsőbbségének egész nagyszerűségét.
A mellettem álló kopasz emberke arczán ennek a felsőbbségnek valami
leírhatatlan mosolya jelent meg.
Ezt a kopasz emberkét az isten is szabólegénynek teremtette, de ő
kijátszotta az istent, s a rendelkezésére bocsátott lélekkel is fel
tudta küzdeni magát a világ egyik leghiresebb emberévé.
Mert ez a kis kopasz a nagy Arcangelo volt.
Karon fogtam és tova vonszoltam.
– Remélem, mester – rohantam meg – hogy ön is meg fog ajándékozni
bizalmával.
Négyszemközt óhajtottam beszélni vele; azt képzeltem, hogy a
nyilvánosság előtt nem volna eléggé közlékeny.
– Miért ne?! – felelt. – Közzé tettem én ezt már számos intervjúban. Ön
természetesen azt hiszi, hogy a legnagyobb izgalmat akkor állottam ki,
mikor rám, a már híres íróra, kisütötték, hogy nem kevesebb, mint
hatvannégy oldalt írtam ki Balzacból. Ez engem hidegen hagyott. Tudtam,
hogy a világ azt fogja mondani: »Bah, néha a leggazdagabbak a legnagyobb
tolvajok!« Nem. Életem legnagyobbszerü izgalmát csak nemrégen éltem át.
La Platából felszólítottak, tartsak száz felolvasást a nagy művésznővel
való szerelmi viszonyomról egy fél millióért. Azt sürgönyöztem nekik:
»Szivesen, de ez a történet csak a kiadatlan részletekkel együtt
kapható, s ennek a történetnek az ára, az összes részletekkel: egy kerek
millió. A feleletet azonnal kérem.« Nos, a mikor felbontottam a kábelen
át érkezett választ, és szándékos lassusággal betüztem ki a boldogító
igent, valami eddig ismeretlen gyönyörűség borzongatta meg a
hátgerinczemet. Ebben a pillanatban teljesen átéreztem a vagyonszerzés
lázának a nagyszerüségét.
A nagy olasz után Lebeau-Miroir Czézárt gyóntattam meg.
– Én megmondom, édes öregem – felelt az elbájoló czinikus – én
megmondom, mert én olyan fiú vagyok. Egyszer, megrendelésre, egy isteni
pamfletet irtam a tőkések ellen. Egy bizsu volt ez, epekövekkel, drága
epekövekkel kirakva. Az egész világ el volt ragadtatva, és senki se
tudta kitalálni, hogy: ki lehet a szerző? De erre én, tőkések
megbízásából, egy másik pamfletet írtam, általában a radikálisok, de
különösen az első pamfletem ellen. Jó munka volt, mondhatom; tiszta
vitriolba mártott tollal írtam, s minden sorából egy-egy vipera mászott
ki. A meggyőződés, édes öregem, nem fetreng az utczán, de a mióta a
világ áll, soha még egy mosóczédulát se írtak le annyira minden
meggyőződéstől menten, mint én ezt a két pamfletet, a melyeknek
bármelyik sorától még egy bivaly is felfordult volna. És mikor ez a
második pamflet is megjelent, a még mérgesebb – a mikor az állatkertben
az összes csörgőkígyók kimúltak az irigységtől: egyszerre világosság
támadt az emberek fejében. »Mind a kettőt csak egy ember írhatta:
Lebeau-Miroir!« – hangzott fel egyszerre a lelkesedés zaja, s nekem
könnyek gyültek a szemembe a meghatottságtól, nem közönséges sós
könnyek, hanem sztrihnines könnyek, már a milyen tőlem éppen telik. No,
és a hogy az első ujságárus gyerek végig rohant a körúton, azt
ordítozva, hogy: »Lebeau-Miroir – Lebeau-Miroir ellen!«… olyan nagyszerü
izgalom fogott el, a milyet egy életben csak egyszer lehet élvezni.
Ebben a perczben teljesen átéreztem az emberi értelemnek egész fenségét.
Darkmain is hasonló szellemben felelt.
– Életem legnagyobbszerü izgalmát – kezdte – öreg napjaimban éltem át.
Már kora ifjúságomban hozzá szoktam ahhoz, hogy bátran beszélhetek s
nyugodtan írhatok bármi bolondot, mert minél vadabb ostobaságokat
eresztettem meg, az emberek annál jobban mulattak rajta, s nem
mondhattam olyan értelmetlenséget, a mi a hallgatóimnak ne tetszett
volna. Ezt a szerencsét alaposan kihasználtam; sőt visszaéltem vele,
kétféle irányban is. Először is éppen százszor annyit írtam, mint a
mennyi írnivalóm volt; és másodszor teljesen leszoktam arról, hogy
megválogassam: mi az, a mit czélszerü elmondani, s mi az, a mit okosabb
elhallgatni. Akárhányszor egy-egy olyan bárgyuságot szalasztottam ki a
szájamon vagy a tollamon, hogy magam is elszégyeltem magam, de az
emberek ilyenkor is azt mondták: »Nagyon jó! Ilyet csak Darkmain tud
kitalálni!« Ez elkényeztetett, elkapatott, vakmerővé tett. Nos, egy
napon elolvastam a legutóbb írt tréfálkozásomat, és megrémültem. Azt
mondtam magamban: »Ilyet nem írhat más, csak az, a ki vagy már
születésétől fogva hülye, vagy írásközben hirtelen megőrült!« Néhány
pokoli órát éltem át, mert egyre bizonyosabbnak tünt fel előttem, hogy:
igenis, agylágyulásba estem. Képzelheti, milyen édes izgalmat éreztem,
mikor hű olvasóim az ijesztő czikket magasztalással halmozták el! Sokan
nevettökben a könnyeiket törölgették; mások kijelentették, hogy még soha
életökben nem mulattak ilyen jól. Végre megjelent egy pátriárka, a ki a
legegészségesebb szamárságban őszült meg, és lelkesedésében,
elragadtatásában egyszerüen megcsókolt. Ekkor éltem át életem
legnagyobbszerü izgalmát, mert ebben a perczben megértettem, hogy nem én
vagyok bolond, hanem a többiek, és teljesen átéreztem az ostobaságban
rejlő őserő egész fenségét.
Az uszónadrágos ember volt az utolsó, a kitől ilyen kimerítő feleletet
kaptam, mert Kate Lock, a nagy nő, az asszonyok jogainak lánglelkü
védelmezője, már kissé titokzatosan felelt.
Egy darabig szótlanul nézett rám, s aztán csak ennyit mondott:
– Életem legnagyobbszerü izgalmát akkor éltem át, a mikor először
éreztem át teljesen a természet rendjének egész fenségét.
A többi hölgyet már nem mertem megkérdezni. Colas mestert azonban nem
ereszthettem ki a hálómból; az ő feleletére nagyon kiváncsi voltam.
Csakhogy Colas mester, nagy meglepetésemre, kitért a felelet elől.
– Én ugyan ezt már megírtam egy regénycziklusban – szólt – de a
regénycziklusban sokat meg lehet írni, a mit egy gentleman nem mondhat
el. Szóval így magánkörben, az ön kérdésére csak akkor felelhetnék
tökéletes nyiltsággal, ha erre úgy elvált feleségem, Milly – a kivel
elválásunk óta is a legzavartalanabb barátságban élek – valamint közös
barátnőnk, Paulette kisasszony, kifejezetten felhatalmaznának. Mindössze
annyit mondhatok tehát, hogy életem legnagyobbszerü izgalmát akkor éltem
át, a mikor megértettem, hogy: a világ az, a mit az érzékeinkkel
felfoghatunk, a mennyit az érzékeinkkel átölelhetünk, és a mikor
teljesen átéreztem annak fenségét, hogy az embernek nincs egyebe, csak
az érzékei.
Ennyit jegyezhettem fel uj, ezer dolláros kötésü emlékkönyvembe, melyet
szülővárosom múzeumának fogok hagyományozni.
Kissé sokba került, hogy Pierpont Morgannel szövetkezve, egyszer,
egyetlenegyszer, megvendégelhettem a kor vezető szellemeit, a mi időnk
nagy marsalljait… De nem hiába költekeztem. Én is elmondhatom:
Ho trovata una storia, in cui tralusce
Mista a lo scherzo la filosofia.

IV.
Gurko Simon, a nagy elbeszélő, Darkmain, a nagy humorista, és Knout
Handsome, a nagy multu éhező társaságában távozott el a Pierpont Morgan
és Carnegie-szövetség ünnepélyéről.
– A hal nem volt rossz – szólt a nagy multu éhező.
– A hal nem volt rossz – ismételte Darkmain – hanem a rendezésen
meglátszott, hogy ezek az emberek igen alacsony sorsból másztak fel az
uborkafára. Nem értenek hozzá szegények, hogy az úri vendéget miképpen
kell ellátni.
– A szivar például átkozott rossz volt – jegyezte meg Gurko.
– A szivart egyszerüen nem lehetett elszíni – fejezte be az ezeregyéji
mesét Knout Handsome, a nagy multu éhező.


BIGYI.
Illés Bertalan bátyámat a halála napjáig csak Bigyinek neveztük s ezt a
nevet én adtam neki. Nagyon kicsi gyerek voltam még akkor, mikor egy
szép napon, szokása szerint váratlanul, beállított hozzánk. »Mondd, kis
fiam – biztattak – mondd, hogy: Berti bácsi!« De a »Berti« szó még
meghaladta erőmet, s csak annyit tudtam gügyögni, hogy: »Bigyi.«
S a Bigyi név rajta ragadt, mert kicsinylést fejezett ki.
Nem lehet tagadni, hogy egy kissé rászolgált a kicsinylésre, mert élete
az ügyetlenségek, a rossz ötletek és a szerencsétlen lépések hosszú
lánczolatából állott. Mindjárt a születése is ügyetlenség volt, mert
elkésett vele. Sok gyerek volt már a háznál s vagy öt esztendő óta
szünetelt az áldás. Azt hitték, hogy lezárult a sor, s dicsérni kezdték
a gondviselés bölcs rendelését. Ahhoz a tenyérnyi, kopár, mostoha kis
földhöz, a melyből csak a székely tud megélni, éppen elég volt a
kenyeret kérő száj. Ekkor jelentkezett Bigyi, általános megdöbbenésre.
Világrajöttét mindenki fölöslegesnek találta; talán még az édesanyja se
örvendett neki.
De Bigyinek pompás tüdeje, jó nyaka, jó gyomra volt és felnőtt, mint a
sóska.
Beállottak a »nagy idők« és Bigyi meghallotta, hogy mi történt
Csik-Szeredán. Csik-Szeredán az történt, hogy Csiszér Mózes páter, a
helyett, hogy héber nyelvre oktatta volna a gondjaira bízott kispapokat,
tüzes beszédet tartott az ifjaknak s szavait azzal végezte, hogy: »Fiúk,
gyertek utánam!« A páter elment honvédnek s vele az egész szeminárium.
Bigyinek az egyik bátyja is.
Ettől fogva Bigyinek folyton a »forradalom« szó motoszkált a fejében. A
többi, a mit gondolt, nagyon zavaros volt; nem tudott kiokosodni belőle.
De ráért gondolkozni s addig jártatta az eszét mindenféle kalandos
dolgon, míg egyszerre csak neki is mehetnékje támadt. Nem szólt
senkinek, hanem megindult, hogy fölkeresi a bátyját; maga se tudta mért,
csak úgy, mint a birka, a melyet valami csökönyös rossz ösztön csábít a
szakadék felé.
Addig gyalogolt, a míg rátalált a bátyjára, nagy Magyarországon.
Csakhogy akkorára már ott, a hol a bátyja járt, nem igen kellett a
honvéd, inkább eleség kellett volna. A Bigyi tizenhat esztendejéből
amúgy is kevés nézett ki. De valamit mégis csak kellett csinálni vele és
bakancsra szükség volt. Bigyit elhelyezték a tábori vargánál, hadd
tanuljon valami mesterséget.
Később hasznát vette ennek a tudománynak, a mit a háborúban szerzett.
Vargának lenni nem oly szép, mint zabot termelni a szülőföld szikláján,
de a varga is megél, ha dolgozik. Bigyi, a csatazaj multával, jobban
szeretett volna ismét megindulni valahová, világot látni, messzi
helyekre vándorolni; de a szomorú idők őt is lemondásra bírták s
egyelőre megadta magát sorsának, bár valami folyton motoszkált a
fejében.
És meglehet, mint virilista, mint patriczius halt volna meg, ha nem
ösztökélik folyton a távolba hívó ötletek. A mesterség jól
jövedelmezett, pedig Bigyi jobban szeretett a kaszinóban politizálni,
mint a bőrszagu műhelyben ülni. De minél hálásabb volt a mesterség,
Bigyi annál inkább idegenkedett tőle. Úgy érezte, hogy nagyobbra
született ő, s lelke lángolásai szentebbek valának boldogabb időkben… A
kaszinóban tisztelték vastag arany lánczát s félrerakott pénzének a
hírét és Bigyi ezt a tiszteletet ki akarta érdemelni. Úr, kereskedő
akart lenni; tekintélyes polgár, nem egyszerü iparos. S előbb
czipő-kereskedést nyitott, aztán másféle kereskedést is, a melyhez még
kevesebbet értett. Ezen a vállalkozáson elúszott a megtakaritott
vagyona; tönkre ment. Ekkor vissza akart térni az árhoz és a dikicshez,
de az árt és a dikicset már ifjabb és ügyesebb erők kezelték.
Otthon se találta meg azt az örömöt, a mit a családi élettől várt. Az
első fia, apjával ellentétben, elsiette a születését, mert Bigyi akkor
még nem alapított családot. Magától jött, szegényke – magyarázta a
dolgot. Biz azt nem hívták. E miatt az elsőszülött miatt, a kit nem
vártak helylyel a világon, később, mikor megházasodott, sokat kellett
hallania a törvényes gyermekei anyjától. Jó asszony volt ez, de idősebb,
mint Bigyi, s a magától jött kis idegen bizony rossz ómennek tünt fel. A
halál, mely másképpen osztályoz, mint mi, mégis a törvényes gyermekek
közül szedte az áldozatait. Hogy kielégítse végképp el nem aludt
nagyravágyását, majoreskóját Bigyi papnak szánta. Úgy gondolkozott, hogy
a papból minden lehet, ha kivetkőzik. De a fiú haza szökött a
szemináriumból; egy kissé korán akarta elkezdeni a családjában örökletes
pályaváltoztatást. Bigyi visszavitte; de a kis majoreskó nem tudott
hozzá törődni a tudományhoz: a héber nyelv előbb mélabússá tette, aztán
megölte.
Bigyi erősebb szervezetű volt, mint az ivadékai; se a sok temetés, se a
sok liczitáczió nem tudta megtörni. Még folyton várt valamit az élettől,
valamit, a mi igen messze van. Egyedül állott. Özvegyen maradt s a
megmararadt gyermekei elhagyták. Fölmentek a fővárosba, pályát kezdeni,
pályát változtatni; valami űzte őket. De Bigyi nem akart egyedül lenni.
Ámbátor közelebb járt a hatvanhoz, mint az ötvenhez, másodszor is
megházasodott. Egy húsz esztendős leányt vett el, a kinek persze igen
szegénynek kellett lennie, hogy Bigyihez hozzá menjen; Bigyi nem volt jó
párti. S a gondviselés nyomban megáldotta a frigyet egy kis
fiúgyermekkel.
Egyéb áldást aztán nem is utalványozott Bigyinek. Egy pár év mulva
Bigyi, minthogy már nem igen volt egyéb veszíteni valója, elveszítette a
szeme világát. A látóidege rohamosan sorvadt s az egyre homályosabb
messzeségből, a honnan mindig várt valamit, a fekete Nyomor köszöntötte.
Hetediziglen nem volt, a ki eltarthatta volna. A felesége nem moshatott
annyit: jó, hogy a kis fiút el tudta látni. A fiai pályát kezdtek,
pályát változtattak. Rokonsága a maga bajával küzködött és volt mivel.
Ekkor az jutott eszébe, hogy: helyezzék el őt a honvédek menedékházában.
Egy kicsit bajos volt a dolog, mert nem lehetett tagadni, hogy
meglehetősen alárendelt szerepet játszott a szabadságharczban. De nem
rajta mult, hogy nem tüntethette ki magát… s a bátyja vérzett is a
hazáért. Aztán szó se lehet róla, hogy mások, érdemesebbek elől foglalná
el a helyet. Van ott hely most már mindig. Az öreg honvédek egyre
kevesebben vannak; azok, a kik mindenütt az első sorban csatáztak, még
kevesebben. És végre, ha lesznek öreg honvédek tíz év mulva, húsz év
mulva, ötven év mulva is: az se nagy baj.
Kijárta vagy kijárták neki, hogy csakugyan fölvették, s ha meg kellett
válnia a kis fiától, most már többet politizálhatott. Az örök
sötétséghez is hozzá lehet szokni, s ha a konyhán nem volt hiba, ő is
vígan beszélgetett a nagy időkről, a régi jó időkről.
Koronkint fölkerekedett, s egyik vagy másik öreg czimborájával – a
vezető szerepére mindig akadt vállalkozó – sorra járta azokat a
rokonait, a kik a fővárosban laktak. Természetesen a legtöbbször
rosszkor érkezett. Az egyiknek éppen akkor volt a legtöbb dolga; a
másiknak éppen akkor a legkevesebb pénze. A harmadiknál látogatók
voltak, s egy kicsit szégyelte a szegény rokont. A negyedik éppen rossz
kedvében volt, s üres kézzel eresztette el. De Bigyi nem neheztelt meg,
ha egyszer-egyszer rosszabbul fogadták, s hűségesen visszatért a
klienseihez. Itt vagy amott mégis csak eredményes volt a látogatása;
néhol mindig jól fogadták. Megtraktálták jó ebéddel, jó borral; szivart
és pénzt csúsztattak a zsebébe. Az öreg Antigone is mindig kapott egy
pár úri szivart, s ha becsípett a traktamentomtól, ugyancsak aprította
szóval az osztrákot.
Bigyi is szeretett jól élni; nem vetette meg sem az asztal
kellemetességeit, sem a színivalót. De mégis csak legjobban szerette a
pénzt. A hol tudtak, adtak neki. Hadd vegyen magának, szegény, azt, a
mit akar, a miben még öröme telik.
Azt hittük, hogy száz évig fog élni, mert, bár betöltötte a hetvenedik
évét, soha se panaszolta, hogy rossz az egészsége. Jól evett, frissen
járt, még a vakságát is könnyen viselte. Olyan kedvét lelte a beszédben,
mint a kinek semmi gondja, s vak létére jobban érdeklődött a külső világ
iránt, mint sok, a ki lát. De hamarabb kopott el, mint hittük, s a
halálából kiviláglott, hogy a milyen régen, olyan rosszul ismertük.
Az ujságokból tudtuk meg, hogy meghalt, s eleinte nem akartuk hinni,
hogy csakugyan róla van szó. A nevét hibásan közölte a jelentés, s mi a
menedékházban hittük őt. A kiről olvastunk, hirtelen halt meg a vasúton.
Az ujságok részleteket is írtak. Egy kicsit felczifrázták a hírt s
elmondták, hogy az öreg honvédet a lelkesedés ölte meg. Messziről indult
útnak, egy nagy vidéki városból, s azért készült Budapestre, hogy ő is
jelen legyen a nemzet ünnepén. Egészségesen ült fel a vonatra, s az úton
még jókedvüen beszélgetett. Fiatal emberek jöttek vele, a kik
figyelemmel hallgatták, mert a szabadságharczról beszélt nekik. A nagy
időkről, a dicsőséges csatákról. Mind jobban belehevült a beszédbe, s
emlékei rendkívül felizgatták. Egyszerre rosszul lett, s mire a vonat a
fővárosba ért, a szívszélütés megölte.
– Ő volna? – tanakodtunk. – De hisz neki a menedékházban kell lennie!
Miért utazott volna el, bárhová? Nincs már neki sehol semmi keresete.
Gyanus volt azonban, hogy az ujságok épp azt a vidéki várost emlegették,
a hol a felesége éldegélt, meg a kis fia.
Nemsokára megtudtuk, hogy csakugyan ő az. Vagy tíz nappal azelőtt
utazott el: a kis fiát vitte haza az anyjához, s visszatérőben úgy halt
meg, a hogy az ujságok leírták.
A kis fiú ugyanis időközben megnőtt. Tizenhárom éves lett, s az anyja,
hogy hasznos polgárt neveljen belőle, beadta inasnak egy borbélyhoz. A
fiunak, úgy látszik, nem tetszett ez a pálya; de lehet, hogy csak a
kalandos természet tört ki belőle. Elég az hozzá, összebeszélt egy másik
kis inassal; aztán megszöktek és felgyalogoltak Pestre. Bigyi halálra
rémült, mikor a gyerek beállított hozzá. Hogy ott akarja hagyni a szép,
jó fodrász-pályát!… A lelkére beszélt és menten visszavitte. Nem akarta
másra bízni; vele ment, hogy biztosan eljusson az anyjához. Úgyis volt
»otthon« még egy elvégezni valója…
Ez az esemény igen felizgatta, s mialatt megpihent, szédülések fogták
el. De nem foglalkozott a maga bajával; csak egy gondolata volt: az,
hogy míg otthon van, minél többet lehessen a fiával. Az ölébe vette a
kis borbélyinast, megsimogatta az arczát, a haját és így sóhajtozott a
feleségének: »Megnyugszom isten akaratában, hogy világtalanul kell
élnem. Csak azt szeretném, ha még egyszer, egyetlen egyszer láthatnám a
fiamat!« Aztán megfeszítette minden erejét; egész lelkével látni akart.
A két üres szem rámeredt a gyermek arczára és – csodák csodája! – egy
pillanatra látta a fiát. A sok ezer elhalt idegszál közepett egy utolsó
idegszál, a melyben még valami csepp élet maradt, a lélek hívó szavára
megmozdult, hogy egy-két másodperczczel később elhaljon örökre.
Később, természetesen, még sötétebb lett körülötte a világ. De a csoda
izgalma, a váratlan öröm, s a káprázatos másodpercz emléke felzaklatta,
lázassá tette. Nagy kimerültséget érzett, s szédülései gyakrabban
jelentkeztek.
Szegény embereknél a rosszullét nem olyan nagy dolog; a felesége mégis
gondolt rá, hogy az ilyen szédüléssel nem jó útrakelni. De hasztalan
tartóztatta; Bigyit nem lehetett rábírni, hogy tovább maradjon. Valami
űzte.
Mintha érezte volna, hogy miután elvégezte az utolsó elvégeznivalóját,
most már menni kell.
Teljesítette ugyanis, a mit egyszer el kellett intéznie. Átadott a
feleségének egy takarékpénztári könyvet: a kis fiu örökségét. Egész kis
vagyont gyüjtött neki. Együtt volt itt mindaz, a mit az öreg vak ember
tíz esztendőn át összekuporgatott. A sok alamizsna és ajándék. Mindent
félre rakott. Mikor ételt, italt, dohányt kaptak ajándékba, a maga
részét eladta czimboráinak, s a pénzt bevitte a takarékpénztárba.
Megvont magától mindent, a miben még öröme telhetett; a mi jóban még
része lehetett volna, eldugdosta a kis magzatának.
S a vasúton utóljára a szabadságharczról beszélt. Bizonynyal megmutatta
a vasuti kocsi ablakából, hogy merre volt az isaszegi csatatér, és
elmondta apróra, hogyan kezdődött és hogyan folyt le az ütközet. Pedig
aligha vett részt az isaszegi csatában. De a menedékházban nagyon
beleélte magát a szabadságharczba; talán már maga se tudta tisztán, hogy
annak idején hol járt és hol nem volt soha. Büszke volt a diadalokra, a
melyeket mások arattak; a maga hőstettét eltitkolta, talán nem is tudta,
hogy tökéletes önmegtagadásával hőstettet vitt végbe.
Holttestét felbontották, hogy megállapítsák a hirtelen halál okát. A
mint gyanítani lehetett: a szélütést csakugyan az erek elmeszesedése
idézte elő. A gépezet elkopott s a rugó kifáradt.
A honvédkórházban terítették ki, de nem öltöztették fel honvéd-atillába.
Csak úgy ingben feküdt a koporsóban. Nem tudom, szándékosan történt-e?
Nekem jól esett, hogy így történt. Szép, nyugodt arczu halott volt. Úgy
feküdt ott, a sárga fakoporsóban, mint maga az öregség. Nagy szakálla
régen megőszült; már nem is fehér volt, hanem sárgásan fehér, a minőt a
betlehemeseknél látni a legöregebb királyon.
Hisz öreg volt már, nagyon öreg. Tíz éve, hogy nem kellett neki többé
semmi. Tíz hosszú éve, hogy – a mint a gondviselés akaratából le kellett
mondania az isten fényes napjáról – a maga akaratából lemondott
mindenről, a mi embernek jól esik. Hogy beteljék a rendelés, s a mit
összekapart, a mit összekoldulgatott, egészen megmaradjon a kis
ivadékának.
A pap elvégezte a beszentelést, a koporsót leszögezték, s a kórházi
intéző odaszólt a halotthordó szolgáknak:
– Mehet!


EGY DOLLÁRKIRÁLY LEVELEZÉSE.

I.
Miniszter úr,
van szerencsém levéltáramat – az értékhez mérten csekély áron való
megszerzés czéljából – az államnak felajánlani. És pedig: úgy
levelezésem könyvalakban való kiadásának jogát, mint a levelek
eredetijeit valamelyik nemzeti múzeum részére.
A miniszter úr kétségtelenül ismeri nevemet. Csupán hivatalos megokolás
végett jegyzem fel ide a következő életrajzi adatokat:
Ezelőtt negyven évvel New-Yorkban mint gyufaárus fiu kezdtem meg
pályámat. De még idejekorán áttértem az ujságárulásra, majd más
vállalkozásba fogtam, s mintegy harmincz évi működés, többféle, de
mindig sikeres vállalkozás után, több millió dollárt szereztem. Hogyan
gazdagodtam meg? – itt nem tárgyalom, mert hiszen ezt részletesen
leírtam »Egy dollárkirály viszontagságai« czímű művemben. E mű először
Chicagóban jelent meg; de nemsokára minden európai nyelvre leforditották
és francziául is számtalan kiadásban forog közkézen. Megjelenése után a
világsajtó készségesen ismerte el, hogy munkám a meggazdagodás
figyelemre méltó művészetének első komoly tankönyve, valóságos
katekizmusa.
Itt meg kell jegyeznem – sőt félreértések elkerülése végett ki kell
emelnem – hogy, katekizmusomnak mintegy illusztrálásául, még ugyanekkor
közzétettem az említett vagyonszerzésre vonatkozó egész levelezésemet.
Az angol kiadás jogát egy philadelphiai kiadó vásárolta meg, de ez a
könyv is minden európai nyelven megjelent s franczia fordítása számtalan
kiadást ért. A levelek eredetijeit a pittsburgi múzeumnak adtam el.
Tehát nem erről a levelezésről van szó, hanem egy uj gyüjteményről.
A sikeres vagyonszerzés után tudniillik átjöttem az ó-világba s Párisban
telepedtem meg azzal a szándékkal, hogy itt a jól kiérdemelt nyugalomnak
és kényelemnek fogok élni. A henye élettel azonban sehogy se tudtam
megbarátkozni s hogy öreg napjaimra is legyen némelyes foglalkozásom,
megalapítottam a »Déli Ujság« czímű világlapot, mely két nyelven:
francziául és angolul jelenik meg naponkint. Jól ismert és minden
dicséreten felül álló hirlapom nemsokára tizedik évfolyamába lép s e
nevezetes évfordulót annak a tanulságos levelezésnek, a melyet mint e
világlap kiadótulajdonosa gyüjtöttem össze, a nyilvánosság számára való
átengedésével akarom megünnepelni.
Miniszter úr! Ősrégi igazság, hogy a vagyont megszerezni könnyű, de a
vagyont megtartani nehéz.
És erről a legmagasabb rendü művészetről nem szól semmiféle könyv.
Biztos tudatában annak, hogy a miniszter úr egész teljességében át fogja
érteni a tárgy rendkivüli fontosságát, csak azt az egy megjegyzést fűzöm
ajánlatomhoz, hogy az én levelezésem az első oklevél-gyüjtemény, mely
kimerítően tárgyalja a gazdasági kérdések legnehezebbikét. Hogyan lehet
a vagyont megőrizni? – erre a mindennél fontosabb kérdésre a kellő
részletességgel az én levelezésem felel meg először. Szerénytelenség
nélkül mondhatom, hogy a tudományok tudományát fogja megtanulni belőle
számtalan olvasó. A milyen becses tanulsággal szolgált első gyüjteményem
az ifjuságnak, olyan hasznos okulást meríthet ebből a másodikból úgy az
ifju, mint az öreg; főképpen az öreg, de az ifju is, mert ezt a
tudományt nem lehet elég korán megtanulni.
Bár ajánlatom nem szorul semmiféle támogatásra, hogy hivatalos alakban
is tájékoztassam a miniszter urat levelezésem értékéről: az ötezer levél
közül az első százat másolatban ide csatolom, izelítőül.
Minthogy az ár, a melyet kikötök, az értékhez mérten fölötte csekély,
ajánlatomhoz azt a két feltételt fűzöm, hogy először, minden tanuló ifju
ingyen megkapja az államtól levelezésem egy nyomtatott példányát, és
másodszor, hogy a levelek eredetijeit a múzeumban minden tisztelőm
bármikor megtekinthesse.
Tisztelettel _Niggard-Greedy_.

II.
Uram,
abbeli felszólítására, hogy a »Déli Ujság« szerkesztőségének
rendelkezésére bocsátott három darab állandó szabadjegyet vegyük vissza
és e helyett évenkint száz darab egyszeri bemenetre jogositó jegyet
küldjünk, a melyet a Niggard Greedy családnak úgy felnőtt, mint kiskorú
tagjai bármikor használhassanak, van szerencsénk kijelenteni, hogy
kivánságának készséggel teszünk eleget.
De legyen szabad megjegyeznünk, hogy a mellékelt száz darab szabadjegyet
csupán az ismerősök körében való szétosztás czéljából – a rokonok,
barátok, szállitók és szolgák használatára – küldjük, mert mindenkor
kiváló szerencsénknek fogjuk tartani, ha a Niggard-Greedy család tagjait
az állatkertben vendégül tisztelhetjük, s a remélt látogatások esetén
minden szabadjegy fölösleges.
Niggard-Greedynek nem lehet annyi gyermeke, s a Niggard-Greedy család
nem látogathat meg bennünket annyiszor, hogy a Niggard-Greedy családot
bármikor örömmel ne üdvözölje az állatketben
_az állatkert igazgatósága_.

III.
Uram,
szives soraiból örömmel értesültem, hogy a »Déli Ujság«-ban mellőzni
szándékozik a szokásos, úgynevezett szini birálatokat, és e helyett
mérsékelt áron közli az igazgatóságnak az ujdonságokról szóló, bármilyen
terjedelmű – s természetesen mindig az elismerés hangján irt –
jelentését.
Magam is abban a véleményben vagyok, hogy ez a közérdekű intézkedés a
»Déli Ujság«-nak a szabadjegyekhez való jogát nem érinti, s ha a »Déli
Ujság« két szabadjegyét a kiadótulajdonos úr csak az első előadások
alkalmával kivánja a maga számára igénybe venni, kárpótlásul gondoskodni
fogok róla, hogy a többi előadás alkalmával Niggard-Greedy úrnak
mindannyiszor páholy álljon rendelkezésére, a hányszor csak kivánja.
Tisztelettel _a »Nemzeti Pajkosságok« igazgatója_.

IV.
Uram,
szives ajánlatára, hogy a »Déli Ujság«-nak tiszteletpéldányként küldött
könyveket és folyóiratokat vásároljam meg a boltiár negyedrészének
megfelelő összegért, s a havonkint összegyüjtendő nyomtatványokat minden
hó elsején készpénzbeli leszámolás mellett vegyem át, a következőkben
kell felelnem:
Uram! Nincs értéktelenebb dolog a világon, mint a könyv, és nincs
értékesebb, mint a készpénz. De ha, Niggard-Greedy úr, méltányolva azt
az átkot, mely már évezredek óta sujtja a könyvkereskedelmet, beéri a
boltiár tizenöt százalékával: szivesen rendelkezésére áll
az _Uj Franczia-Angol Ódon Könyvkereskedés_.

V.
Költő úr!
Előbb szigoru, de igazságos birálatot kér tőlünk. Utóbb sürget és
minduntalan háborgat. Végül azt irja, hogy, ha nem közlünk birálatot a
verseiről, küldjük vissza a kötetét.
Értesítjük, hogy:
1. Két nyelven megjelenő lapunkban a könyvbirálatok közlésének dija
soronként egy frank. A birálat lehet olyan, a milyet akar; lehet
magasztaló, lehet szigoru, még igazságos is. De minden soráért egy
frankot kell fizetni. Ön ezt elmulasztotta.
2. Olyan értéktelen tárgyakat, mint a milyen az ön kötete, nem őrzünk
meg.
Fiatal ember, ne alkalmatlankodjék többször!
_A »Déli Ujság« szerkesztősége_.

VI.
A »Déli Ujság« szerkesztőségének