Furcsa emberek: Elbeszélések - 06

makranczos lóval vívott párbajában kitörte a nyakát, s a kis ficzkó
teljesen árván maradt. A Majoros kisasszonyok nem voltak éppen kiváló
pedagógusok, de ha a dajkát nem is, egyesűlt erővel pótolni tudták a
szülői gondviselést. S azt a félig anyai érzést, a melyet valaha a kis
Linka iránt éreztek, átruházták Jóskára, megpótolva dédelgető
szeretetüket egy elfojtott ábránd eddig ki nem törhető, minden
gyöngédségével.

II.
Jóska alaposan kiaknázta ezt a vak szeretetet. Fáradhatatlanul
szipolyozta »öreg«-eit, ha lehetett: egyszerüen nyájas mosolygással, ha
másként nem ment: égbekiáltó mesék segítségével. Mind a két öreg
kisasszonynak egész gyüjteménye volt azokból a levelekből, melyek jogi
könyvek czímén száz forintokat könyörögtek s igértek fűt-fát, megtérést,
szigorlatot, ügyvédi, bíborosi vizsgálatot, mit tudom én mit. Néha, ha a
csalafintaság igen átlátszó, s a pénzügyi művelet fölötte nehéz volt,
hol az egyik, hol a másik öreg kérette magát, s talán makacskodott is
egy kicsit, de végül Jóska mégis csak megkapta a pénzt. A Lotti néni
toalettpénzecskéje rendesen Jóskához vándorolt; titokban így tett Ida
néni is azzal, a mit magának félrezsugorgatott. Meglopták a közös
vagyont s meglopták egymást, csakhogy Jóskának küldhessenek.
Egy álmatlan délután – a báli szezon már végefelé járt s a Jóska
talpában vagy három átvirrasztott éjszaka égett – történetünk hősét, a
ki különben örökkön derűs arczczal járt-kelt a világban, kivételképpen
komor gondolatok kisértgették. A feje fájt, a pénzét elkártyázta;
elhatározta, hogy belép a komoly és tekintélyes emberek sorába. El fogja
szöktetni Joannovics Terkát, a milliomos bánáti kisasszonyt, családot
alapít, hivatalt vállal s búcsút mond a víg legényéletnek.
A terv regényes volt, de nem képtelen. Terka, a kinek már a megyebál óta
erősen udvarolt, határozottan belégabalyodott egy kicsit. A Jóska arcza
akkortájt olyan tarka volt a frissen kapott, félig behegedt és régi
párbajsebektől, s úgy össze-vissza volt varrva, mint egy hímzett
asztalterítő; ennek a látványnak Terka nem tudott ellenállni.
Szóval értették egymást. Arról azonban, hogy megkérhesse, szó se
lehetett. Az öreg Joannovics különködő, sőt félbolond ember volt, de
olyan bolond ember, a ki önként, kényszerítő okok nélkül Jóskához adja a
leányát, a mi éghajlatunk alatt egyelőre nem találkozott.
Maradt tehát: a szökés párosan. S Terkában volt vér ehhez az
operetlizéshez. A dolog nem lehetetlen. De Jóska úgy számította, hogy a
jó hajlandóságon kívül még vagy ezer pengő kellene hozzá. Honnan az ezer
forint, illetőleg: hogyan?
Éppen két napja, hogy háromszáz forintot kapott hazulról, s éppen
tizenegyedikszer szegte meg azt a szent fogadást, hogy a szigorlatot le
fogja tenni. Aztán meg ezer forint nagy pénz volt az öreg
kisasszonyoknak.
Jóska, a szigorlaton kívül, nem ismert lehetetlenséget. Mért ne lehetne
a Szent György-napi árendára előre fölvenni nyolczszáz-ezer forintot?
Csak ügyesen kell hozzáfogni a dologhoz, s ki kell békíteni az öregeket.
S hirtelen egy vakító ötlet czikázott át a fején.
Ida néninek holnapután van a születése napja. Egy bonbon nem sok, de
Jóska soha még csak egy bonbonnal se adta jelét nénjeivel szemben
némelyes figyelmességnek, hogy ne mondjuk, hálának. Valami csinos,
ötletes ajándék nagy hatást tenne és sokat lendíthetne a szöktetés
ügyén. Egy okos születésnapi meglepetés uzsora-kamatokat hozna.
Jóska kiugrott az ágyából, s egy félóra multán fejfájás nélkül, fütyölve
ment el hazulról.

III.
A kereskedő legszebb porczellánját rakta a gavallér elé.
– Négyszáz forint… kétszáz… százhetven…
Jóska az orrát fintorgatta.
– Valami egyszerü dolgot szeretnék, de olyat, hogy azért csinos legyen.
– Ezt itt kivételes áron adhatnám. Herendi porczellán, de egy kis törése
van, s így mélyen leszállított áron…
A »törés« szó nagyon megtetszett Jóskának.
– Mondja, kérem, nincs véletlenül a raktárban valami, mondjuk: egy váza,
mely még töredezettebb mondjuk: egészen össze van törve, de olyan, a
mely értékes darab volt?
– Dehogy nincs! Tessék, itt is van egy. Egészen összetört, de nem
hiányzik belőle egy darab sem.
– S mennyiért kaphatnám meg ezt az eltört vázát?
– Kérem, az egész semmiség. Ha tetszik, elküldetem.
– Nagyon köszönöm. De igazán nem hiányzik belőle semmi?
– Egy darabocska sem.
Jóska még egyszer megköszönte a kereskedő szívességét, s nyugodt
lélekkel távozott a boltból. Mikor haza ment, az eltört váza már a
lakásán volt, egy uj ládában gondosan elcsomagolva. A ládán rajta volt a
rendes jelzés: »törékeny«. Jóska mosolygott.
Másnap reggel a ládával leutazott Berczelre.

IV.
A paraszt-kocsi nagyokat döczczent a rossz úton.
– Ha épen hoztam volna el – szólt Jóska magában – most bizonyosan
összetörne. Hát nem okosabb törött vázát venni?
Aztán megpillantván a szülői házat, oda szólt a kocsisnak:
– Ide figyelj, Pista. Mikor én leszállok a kocsiról, te is leszállsz, s
behozod ezt a ládát utánam a szobába. Másnak oda ne add, érted?! Mikor
már benn vagyunk a szobában, leejted a ládát a földre, én összeszidlak
és pofon váglak. Megértetted?
– Igenis. Beviszem a ládát a tekintetes úr után, s a szobában leejtem a
földre, mintha nem készakarva tenném.
– Jól van. Nesze öt forint.
Megérkeztek. Pista hűségesen végrehajtotta a parancsot, s pontosan
megkapta a pofont. Ida néni és Lotti néni, megértvén Jóska haragjának
okát, nem tudtak hova lenni a sajnálkozástól.
– Istenem, Istenem, milyen kár!
– Tessék – dühöngött Jóska – egy kis emlékkel akarom meglepni Ida nénit
a születésnapjára, és ez a szamár a földhöz teremti a szászországi
porczellánt! Bizonyosan össze-vissza tört az egész! Nem megmondtam,
gazember, hogy vigyázz rá, mint az életedre! Takarodjál a szemem elől!
– Hátha mégse tört el? – reménykedett Ida néni. – Nem hallatszott a
törése, csak a zuhanása. Ha jól be volt pakolva, talán nem is tört el.
– Dehogy nem tört el, dehogy nem tört el! – szomorkodott a nem ok nélkül
reménytelen Jóska, vígasztalanul feszegetve a ládát. – Persze, hogy
eltört, tessék…
De egyszerre a szó elhalt az ajkán, s a rettegett párbajhős, a ki, mint
gróf Rikárd, nem félt az ördögtől se, elhalványodott.
A váza – jól sejtette – csakugyan el volt törve, de minden cserepe külön
volt bepakolva, gondosan finom, fehér papirosba.

V.
Lotti néni azonban igen mulatott a történeten.
– Micsoda esze van a kópénak! – örvendezett magában. – De micsoda esze
van!
S másnap Ida néni is kibékült az esettel. Jóska olyan őszinte bűnbánást
mutatott, hogy nem lehetett sokáig haragudni rá; s hátha csakugyan a
kereskedő tévedt, mikor eltört vázát küldött az ép helyett!…
A Szent György-napi árendára csakugyan fölvették az ezer forintot, s
Jóska csakugyan megszöktette a Terkát. Azóta igen szolid és komoly
férfiú. Szolgabíró Rácz-Árokszálláson, s minta-házaséletet él. Még ma se
értesült róla, hogy a botbüntetést már régen eltörülték, s e miatt a
ráczok körében nem nagyon népszerü, de az is igaz, hogy a mióta ő a
szolgabíró, Rácz-Árokszálláson a kormánypárti jelöltet mindig ezer
szótöbbséggel választják meg.


AZ UTOLSÓ HÚSEVŐ.
A 2780-adik esztendő egyik szép, májusi reggelén Montmorency herczegné
igy szólt Beaurepaire herczegnéhez:
– Milyen halavány ma, kedvesem! Csak nincsen valami baja?!…
– Hja, százhatvan év nem tréfa! – felelt Beaurepaire herczegné.
Noha már 2780-at írtak akkor: a Montmorency és Beaurepaire nevek, melyek
először a tizenkettedik században bukkantak ki az ismeretlenség ködéből,
jobban virágzottak, mint valaha.
– Édes istenem, ön könnyen hordja százhatvan évét – szólt Montmorency
herczegné. – Mit szóljak én, a ki alig multam százötven, s mégis mindig
beteges vagyok?!
Montmorency herczegnének fekete arczbőre volt, mely úgy fénylett, mint a
legszebb amerikai czipőfénymáz; Beaurepaire herczegnét ellenben csak
rézbőrünek lehetett mondani. Montmorency herczegné ugyanis
Beaurepaire-leány volt, s a Beaurepaire-ek, az utolsó századok folyamán,
olyan sűrűn kényszerűltek gazdag néger lányokkal kötni házasságot, hogy
utóvégre már csak fekete ivadékoknak adtak életet. A Montmorencyak
kedvezőbb anyagi helyzetnek örvendvén, megmaradhattak a mellett, hogy
csakis egymás között házasodjanak; bőrük azonban, megfoghatatlan módon,
lassankint mégis rézszinüvé sötétedett, s Beaurepaire herczegné, a ki
Montmorency-lánynak született, a képzelhető legtökéletesebb
indián-szépség volt, az a szépség, a kiről hajdan Vadölő álmodhatott.
– Hiába – felelt Beaurepaire herczegné – nehéz hozzá szokni, hogy ilyen
hamar meg kell öregednünk! Az ember egyet-kettőt fordul, s oda az élet.
No, de egy kis köhögés miatt még nem kell kényeskedni! Önnek mindig nagy
hajlama volt a hipokondriára.
– Persze, ön nem tudja, mi a betegség.
– Való, édesem, hogy egész életemben sohase voltam beteg. Egyetlen
egyszer. Az elektrom-betegségen persze nekem is keresztül kellett esnem.
De utána egészségesebb voltam, mint valaha.
– Mennyire irigylem önt! Nekem sokat kellett kiállanom. Legelső
ifjúságomban, ötven-hatvan éves koromig, minden tiz évben megkaptam a
tüdővészt, később pedig a rákkal vesződtem sokat. De nem is szólva
ezekről a jelentéktelen, de kellemetlen bajokról nem képzeli mennyit
szenvedtem a telefon-betegségtől és az elektromosságtól! Ma is olyan
elektromos vagyok, hogy az rémítő!
– Ilyen napokon, kedvesem, nem kellene fogadnia. A társaság ingerelni
fogja önt…
– Ó, csupa régi jó barát!…
– Nézze, édesem, fogadja meg a tanácsomat. Feküdjék le és ne bocsásson
be senkit. Én is magára hagyom önt; mindjárt intézkedem, hogy készítsék
elő a léghajómat.
– Ó, a világért sem eresztem el önt!… És miért ne fogadnám el a
vendégeimet? Engem a magánosság elektrizál, nem a társaság. Szó sincs
róla, kedvesem, önnek maradnia kell; nagyon érdekes vendéget várok, a
kivel meg kell ismerkednie.
– Ki az?
– Rochebaron admirál Kanadából. A különös öreg úr, a kinek bizonyára
hallotta már hirét.
– Rochebaron? Mintha a történelemből ismerném ezt a nevet.
– Igen, Rochebaron részt vett az utolsó csatában, a százhetven évvel
ezelőtt New-York mellett vívott nagy tengeri ütközetben, sőt ez
alkalommal annyira kitüntette magát, hogy hősiességéért a new-yorki gróf
czímet kapta a washingtoni uradalommal. Többet mondok, ez a marczona
ember húst evett!
– Rettenetes! – szörnyüködött Beaurepaire herczegné. – Hogyan? Miféle
körülmények között?
– Azt majd el fogja mondani ő maga; én már nem emlékszem tisztán a
részletekre. Egész regény ez, borzalmas, hátborsóztató regény, de nem
tudnám elmondani, mert mintegy hetven éve, hogy elbeszélte, s az utóbbi
években oly könnyen felejtek!…
Uj vendégek érkeztek, s a szerecsen szolgák frissítőt hordtak körül:
folyékonynyá változtatott gyémántot, mely rossz volt, de drága.
Beaurepaire herczegné kissé mélának látszott.
A kanadai hősre gondolt, a másvilágból való emberre, a ki még vérben
gázolt, mint Hannibal, Attila, vagy Dzsingisz kán. Beaurepaire herczegné
már nem volt fiatal, de gondolkozását és érző kedélyét a hervadás kora
nem változtatta meg. Osztozott századának felfogásában, s iszonyodott
minden embertelenségtől, de a történelmi mult, a hőstettek és vérontás
gondolata jobb meggyőződése ellenére is édes izgatottságba ejtette. Az
erőszakot szörnyünek, de egyszersmind nagyszerünek találta; minél
korosabb lett, annál szörnyübbnek és annál nagyobbszerünek.
Végre megjött a vén hadfi, tanuja nagy időknek. Kétszáz évét könnyedén
hordozta, s a hogy belépett, régies divatú udvariaskodással összeverte
bokáját.
– Már azt hittük, hogy nem jön! – szólt a háziasszony szemrehányóan, de
hálásan mosolyogva.
– Kis hijja, hogy nem jöhettem – felelt az öreg hős. – Pár napig beteg
voltam.
– Ah, istenem, vigyázzon magára! – szólt ijedten Montmorency herczegné.
– Önnek már nem szabad könnyelmüsködnie; végre is nem gyerek többé…
– Ah, csekélység! – felelt Rochebaron admirális. – Egy kis pestises
tüdőgyuladáson mentem át; be kellett oltatnom magam, ennyi az egész. A
bosszantó a dologban az, hogy a pestises patkányok párját
tegnap-tegnapelőtt három-négyezer dollárért adták az egészségügyi
piaczon, s így a kúra kissé sokba került.
– És a rokonszenves állatkák? – kérdezte Montmorency herczegné
aggodalmasan – a kik visszaadták az ön egészségét…
– Ők elhunytak – szólt az admirál ünnepiesen.
A vendégek egy pillanatra elkomorodtak, de az erőslelkü vén tengeri
farkas csakhamar vidámabb tárgyra terelte át a beszélgetést.
– Ön nagy borzalmakat élt át, admirál – szólt Beaurepaire herczegné,
mikor az öreg hőst bemutatták neki – idegeit megkeményítették a
tapasztalatok. Részt vett a föld utolsó csatájában, mily rémes lehetett
az!
– Nem olyan rettenetes, mint a herczegné gondolja – felelt Rochebaron. –
A nemzetközi jog akkor már elérte tökéletes kifejlődését, és szabályait
mind a két bajvivó fél a legteljesebb tiszteletben tartotta. De hisz ez
nem is lehetett másképpen. Emlékezzék vissza a herczegné, hogy már a
huszonkettedik században fölfedezték a piff-paffit-et, a mely robbantó
szerből egy hordónyi egész földünket felröpítheti a Sziriuszba. Ez már a
huszonkettedik században lehetetlenné tette az ősi értelemben vett
háborút. A népeknek ettől fogva, minthogy a legcsekélyebb erőszakosság
végső megsemmisülést vonhatott maga után, anyagi erőkkel nem, csak
értelmi erőkkel lehetett küzdeniök. De a huszonharmadik századtól fogva
senki se gondolt többé erőszakosságra. Az elektromos pisztoly
fölfedezése óriás hatalmat adott az egyes ember kezébe. Gondolja meg,
herczegné, hogy ezzel a szerszámmal, melyből egyes példányok ma is
láthatók a nagyobb múzeumokban, egy gyermek ezer meg ezer életet
olthatott ki látatlanul, úgy, hogy a zsebébe nyúlt és megnyomott egy
gombot. Szerencsére ez igen ritkán történt meg; a világ-rettegés, melyet
a piff-paffit felfedezése idézett elő, akkorára már czivilizálta mind az
öt földrészt. Az a tudat, hogy bármely felebarátunk szeszélye nyom
nélkül eltörölhet a föld szinéről, s hogy százunk, sőt egész seregek
életét kiolthatja egy ismeretlen, a ki örökkön inkognitó fog maradni,
mindenkit alázatossá tett; s az emberi lélek megszelidülése, mely
először Tolsztoj századában kezdett mutatkozni – a
tizenkilenczedikben-e, vagy a huszadikban, már nem emlékszem –
olyannyira előre haladt, hogy gyökeresen megváltoztatta az egész
világot. Minél inkább tökéletesedtek a gyilkoló eszközök, annál inkább
lohadt a kedv ezekkel a rettentő szerszámokkal élni. Szóval a new-yorki
nagy tengeri ütközet idején a nemzetközi jog pontosan szabályozta a
háboru formáit, és kinek jutott volna eszébe ezeket a szabályokat
megsérteni?! Így történt, herczegné, hogy a new-yorki háboru inkább csak
automobilok és hajók versenye volt, a melyben a barbár idők vérontásaira
mindössze annyi emlékeztetett, hogy néhány matróz megboxolta egymást.
– Bocsánat, admirál, de nekem úgy tetszik, mintha a történelemben úgy
tanultam volna, hogy a new-yorki csatavesztés rettenetes volt…
– Valóban, herczegné, iszonyu vereség volt ez Európára nézve, mert
Amerika hat billiárd dollár hadi kárpótlást fizettetett magának, a mi a
világ gazdasági életét kegyetlenül megváltoztatta. A háboru után
Amerikában a csizmadia-inasok is vastag szivarokat szívtak, Európában
ellenben egy káposztafej ára harmincz dollárra emelkedett, s szenet
csakis a leggazdagabb emberek vásárolhattak mesés összegekért.
– De ön mégis valami véres hőstettért kapta az admiráli rangot?
– Hőstettem az volt, hogy sikerült megvásárolnom egy európait, a ki
fontos pozicziót védett. Ezért a sorhajótiszti rangot kaptam, s az
amerikai császár New-York grófjává nevezett ki. Az admiráli rangot csak
később, a kályhakereskedés terén kifejtett munkásságommal sikerült
kiérdemelnem.
– Ön eltitkolja előttem a legérdekesebb kalandjait. Pedig háziasszonyunk
elárulta, mily viszontagságokban volt része ama háboru idején.
Tagadja-e, admirál, – suttogta Beaurepaire herczegné, az érdeklődéstől
izgatottan – tagadja-e, hogy ön… hogy ön még húst evett?…
Az admirál elkomorodott.
– Igen, egyszer!… De ön kegyetlen, herczegné, hogy erre emlékeztet, ha
erre gondolok, ma is összeszorul a gyomrom, majd kitágul, szédülök és
verejték ül ki az arczomra. Nézze! – szólt elsáppadva, s
batisztkendőjével homlokát törölgette.
– Ah, mondja el, mondja el mégis!… – lihegte a herczegné. A hangja
elrekedt, s szemében vad tűz lángolt.
– Nem mesélhetem el – felelte az admirál. – Az ön idegei nem birnák ki
ezt a történetet. Gyermekkoromban olvastam egy legendát, mely jellemzi a
barbár időket: a Chancellor hajótöröttjeiről, a kik éhségükben megették
egyik társukat… Csak ez a legenda vetekedik az én történetemmel.
– El kell mondania. Nem tudnék aludni, ha nem mondaná el, nagyon is
fölizgatta a képzeletemet. Szóljon!… Sugja, ha nem akarja hangosan
mondani: milyen állat volt?
– Vaddisznó! – suttogta az admirál. – Vaddisznó!… Hiszen ha csirke lett
volna, nem tudtam volna túlélni ezt a szörnyüséget!
Hangja elfúlt s pilláin könnycsepp rezgett.
– Folytassa, folytassa!… – vallatta a herczegné, a kit lázassá tett az
izgatottság.
– Becsületes párbajban öltem meg őt – rebegte az admirál, szinpadiasan
tompa, majdnem ünnepi hangon. – Megtámadott, védtem magamat, az
életemről volt szó. S a kést oly szerencsétlenül forgattam…
Elhallgatott.
– Szegény vadkan! – sóhajtott a herczegné.
– A legszörnyübb az – nyögte az admirál – hogy nő volt, meg kell
vallanom: nő. Mikor ezt megtudtam, öngyilkosságot akartam elkövetni, de
annyira irtóztam már a kiontott vértől, hogy életben maradtam…
– S a rémtett? A rémtett? – faggatta a herczegné a verejtékező admirált,
s ráhajolt, mintha így könnyebben kivehetné titkát. – Hogy jutott
eszébe?… Mi kényszerítette rá?…
– Nagy pompával akartam elégettetni – hörögte az admirál – hogy
kiengeszteljem az Örök Természetet. Hamvait át akartam adni az erdőnek,
hogy majdan alkotó részeivé váljanak, cserjének, fának, bokornak. De
embereim, a lelketlen barmok – másfél századdal ezelőtt még voltak
ilyenek – ellopták s megsütötték. A büntett napján engem valami mesével
tettek lóvá. Kevéssel azután léghajóm gépe éppen abban a pillanatban
romlott el, midőn egy kopár sziget felett lebegtünk. Majdnem
lezuhantunk, s két napi eleséggel nyolcz napig kellett várnunk a legelső
hajóra. A többit elképzelheti. Az éhezés harmadik napján embereim
holmijából előkerült áldozatom sülve és hidegen… Megborzadtam. De hiába
tekintgettem az égre: sehol se bukkant fel a látóhatáron a mentő
léghajó, és hiába néztem a vizet, a várt gőzös csak nem akart
megérkezni. Higyje el, sokáig küzdöttem magammal… De gondolja el: az
éhség!… A hatodik napon én is ettem a vaddisznóból!
– Jó volt legalább? – érdeklődött lázasan a herczegné.
– Fájdalom, kitünő. Legalább akkor. De később! Ó, mily gyakran megjelent
álmomban! S szeliden röfögött: »Mit tettél velem?!«
– Rettenetes! – rebegte a herczegné s aléltan hanyatlott hátra, mint
kéjjel s kinnal teli izgatottság után.
– Most már – végezte komoran az admirál – elcsitult lelkifurdalásom; az
ember, ha korosabbá válik, mindenbe belenyugszik. De ma is bánt,
fölizgat, s megaláz, ha ifjukoromnak erre a ballépésére gondolok. Ön ezt
nem képzelheti.
– Sajnos – szólt a herczegné, szemét törölgetve – én is oltottam ki
életet. Egy kis szunyog, egy egyszerü, árva kis szunyog volt az, a ki
miatt ebbe a bünbe kellett esnem. Rárepült az arczomra, kérő szóval
beszéltem hozzá, rimánkodtam neki: »Kis szunyog, szép szunyog, szállj
tova, szállj szaporán!« – de a kis bohó nem hallgatott rám, s én egy
önkénytelen, hirtelen mozdulattal, véletlenül úgy találtam hozzáérni,
hogy szegényke odalett, oda!…
Ebben a pillanatban kivülről panaszos lárma hallatszott a kastélyba. Az
admirál, a ki a herczegné karosszéke mellett, az erkély közelében
állott, kitekintett.
Búcsúsok hosszú sora bontakozott ki a látóhatár ködéből. A kigyóvonalban
mozgó embersor eleje, egy lengő-lobogó zöld zászlóval az élén,
körüljárta a Montmorency-kastélyt, és siránkozva üvöltözött:
– Munkát! Kenyeret! Főzeléket! Füvet!
Némelyek már csak nyögni tudtak. Egyik-másik fiatalabb ember követ vett
fel az útról, hogy beverje vele a kastély ablakait. De az eldobott kő,
melyet erőtlen kar röpített világgá, fáradtan hanyatlott le a félúton.
Lehettek vagy tizezren.
– A munkátlanok! – magyarázta az admirál Beaurepaire herczegnének.
– Azok – kérdezte a herczegné – kiknek gyámolítására nemrég
thé-dansant-t rendeztünk? Ez az uj szekta felette követelő, s kissé
háládatlan.
– Nem uj szekta ez – szólt az admirál. – Munkát követelő szegények
voltak s lesznek minden időben. Már Tolsztoj korában is voltak ilyenek.
– Ugyan?! – csodálkozott a herczegné. – Szóval semmi sem uj a nap alatt,
mint Büchmann, a nagy görög bölcs mondja. De mondja, admirál, nem tudná
megmagyarázni nekem, hogy mit akarnak ezek az emberek? Hogy mi az, a mit
például én tőlem követelnek? Mit remélnek? S ezzel a lármával mit
kivánnak elérni?
– Főzeléket akarnak – felelt az admirál. – De sajnos, sokkal többen
vannak, mint a mennyi az összes főzelék. Nem is beszélve arról, hogy
parajt senki sem akar elfogadni, s mindegyik azt óhajtja, hogy a másik
egyék parajt.
– Eszerint, ha mindannyian akarjuk is, lehetetlen, hogy kivánságuk
teljesedjék?
– Szomorú, de úgy van.
– Akkor hát mért rendezik ezt a búcsújárást?
– Életjelt akarnak adni. Tudatni akarják velünk, hogy élnek és éheznek.
– Hm – szólt a herczegné, csakhogy éppen valami axiomát mondjon. – S mit
gondol, admirál, ha megkérném házigazdánkat, hogy adja ki nekik a
kastélyban található összes élelmiszert?
– Ez éppen elég volna négyszáz embernek, s a többi kilenczezerhatszáz
igen haragudnék.
– Ej, ej, de hisz ez borzasztó!
– Hja, – bölcselkedett az admirál, – nagy és súlyos kérdés ez. Nagy és
súlyos kérdés, a melynek a megoldását csak a jövő századtól várhatjuk. A
jövő század azonban bizonnyal meg fogja oldani ezt a kérdést.


VILÁGOS ÉJSZAKA.
Este, hét óra tájban, egyszerre csak befeketedett a világ; a hegyek
elkezdtek morogni, s a csendőrház körül a nyirfalevelek ijedten zizegtek
össze. A plébános épp akkor mondott ki egy merész pagát ultimót; mire a
pagátot elfogták, úgy szakadt az eső, mintha dézsából öntötték volna.
Szó se lehetett róla, hogy hazamehessenek. A csendőrhadnagy az egyetlen
fedeles kocsiját beküldte a városba egy beteg legényével; csak a bricska
volt otthon. Meg kellett várni, hogy vagy kitisztul az idő, vagy a
kocsis meggondolja magát és hazaérkezik.
Az öreg adópénztáros nem állhatta meg, hogy meg ne eresszen néhány
kiméletes káromkodást. Megint mindennek a főtisztelendő úr az oka. Az,
hogy az ember szombat délután átrándul Gombáról Vérvölgyre, az erdőszéli
csendőrházba tarokkozni, az egész rendén van. De az ember befogat és nem
tesz egészségi sétákat. Különösen, ha az embernek hintója van.
A pap csupa lelkifurdalás volt. A holnapi prédikáczió is aggasztotta egy
kicsit; de ha a gondviselés úgy rendelte, hogy folytassuk, a mit
elkezdettünk: hát az ember tovább tarokkozik.
Abban maradtak, hogy a vacsora után megint ütni fogják. A csendőrtiszt
olyan lármásan jubilált, mint a hogy mások trombitálnak, s a kis
háziasszony maga volt a neki gömbölyödött szeretetreméltóság.
Minden a legpompásabban ment egész a pecsenyéig. Hanem alig
koczintgattak egyet vagy kettőt, az asszonyka hirtelen elfehéredett és
oda nézett, a hol nem volt semmi, a szemközt lévő meztelen falra. A pap
rápislantott az adópénztárosra; az világi ember, tehát jobban fog
tájékozódni, hogy hányadán vannak. Az adópénztáros meg a férjet leste.
Végre is, neki jobban kell tudnia a maga dolgát, mint más, idegen
embernek. A csendőrtiszt, a férjek ősi szokása szerint, roppant
ostobának érezte magát, s úgy látszott, maguk a legilletékesebb körök
sincsenek tisztában vele: vajjon ütött-e az óra? A legilletékesebb körök
csak nagy zavarban voltak.
A hivatalos nyilatkozat az volt, hogy: »Semmi, semmi« – s a társalgás,
valamivel halkabb hangon, tovább folyt a felől, hogy miért is veszett el
hát a szóló volát? De nem sokáig tartott a vita. A bíborba játszó pír
megint csak lefoszlott az asszonyka finom kis arczáról, s valami
opálszerüség kezdett derengeni rajta. Megfogta az asztalt mind a két
kezével s nem mert felnézni a tányérjáról. A férjének utóljára is fel
kellett pakolnia és szép lassan bevinnie a másik szobába.
A két öreg felczihelődött az asztaltól. A pap minden áron meg akart
szemlélni egy nem éppen ismeretlen olajnyomatot, mely a vadász temetését
ábrázolta. Kerülte a másik tekintetét; tudta, hogy az is arra gondol, a
mire ő. Arra tudniillik, hogy az ifjú párt ezelőtt éppen négy hónappal
adta össze a gombai templomban. A kis csendőr ugyancsak siet ebbe a szép
világba.
Mialatt a félbenmaradt, ökölnyi parasztszolgáló keresztül-kasul
futkosott a szobán, nem váltottak egy szót sem, csak krákogtak és nagy
készülődéseknek adták át magukat. Az adópénztáros kétségbeesetten
tekintgetett a feketeségbe; a pap pedig azon tanakodott, hogy mivel egy
csendőrlegénynek úgy is be kell lovagolnia Vérvölgyre a tudós
asszonyért, egyre fog menni, ha a sétalovaglás helyett befog a
bricskába. Egy kicsit megáznak, de Vérvölgyön majd csak szereznek
kocsit.
A férj, a ki ebben a pillanatban férjebb volt, mint valaha, a bűntudat
zavarodott mosolygásával tért vissza.
– Elszámitottuk magunkat – mentegette magát s mindazokat, a kik valaha
születni bátorkodtak vagy ezentúl fognak hasonlóképpen bátorkodni. – A
multkor már azt hittük, hogy meglesz, s aztán megint bele tévedtünk a
számitásba.
Az öregek hozzáláttak a búcsúzkodáshoz s jelentették, hogy mennek.
– Hova a mennykőbe? Ebben az időben?
Már az igaz, hogy odakünn csinos idő volt. A hegy bömbölt s az erdő
rémitőn sivítozott. Az eső omlott, s a villámlás szemkápráztató
tüzijátéka, meg az egymással feleselő dörgés és ezer csattogás
teljességgel nem csábította az öreg kalandorokat. Mindamellett a pap
előhozakodott vele, hogy miképpen terveli a hazamenetelt.
A csendőrtiszt kiábrándította őket. A legény azóta már útban van, a
bricska felfordulna az úton, az istállóban pedig különben is nagy a baj;
szóval nincs más hátra, mint belenyugodni a sorsba. Az öreg tisztviselő
hajlandó volt meggyőzetni magát, csak azt ajánlotta fel nagy szerényen,
hogy majd kivonulnak a legények szobájába.
– Ugyan ne bolondozzanak. Csak nem akarnak pricscsen hálni?!
Adott nekik egy pakli magyar kártyát, szerencsés tartlizást kivánt,
megparancsolta a kis szolgálónak, hogy vesse meg a két tábori ágyat, s
azzal ott hagyta őket. El voltak csapva.
És ettől fogva senki se törődött velök.
Szót fogadtak s leültek játszani. De kissé szórakozottan irogatták fel a
terczeiket. A pap kétszer is elfelejtette kimondani a négy felsőjét, a
pénztáros pedig sohase vette észre, ha megnyerte a partit. Sokáig
kevertek s nagyokat hallgattak. Egyszer végre, osztás közben, a vén
fináncz nem nyomhatta el ezt a – nyilván hosszasabb tünődésből fakadó –
rövid elmélkedést:
– Hm, hm. Hogy rohan az idő!
Az ám, mintha csak tegnap lett volna, mikor a kis lány először jelent
meg a plébánia udvarán, mint egy valóságos, tisztességes unokahúgnak
árván, apátlanul maradt, kedvesen csacsogó kis csemetéje. Az öreg
fináncz ma is látta, hogy ődöngött mindig az édes anyja szoknyája után,
s hogy dédelgette a szegény kis portékát tüdővészes anyja, az a
fehérarczú, jóságos teremtés, a kit az egész falu imádott. Tisztán
emlékezett a napra, mikor a szegény asszonyt kiterítették, s mintha
azután ez a kis jószág egyszerre, egy éjszaka nőtt volna fel.
Igen, úgyszólván tegnap volt, hogy gyermeklánynak látta, s úgy
emlékezett rá, mint egy kis szentképre. Mert hisz valósággal olyan volt,
mint a legendák csodálatos szűzei, a kiknek a vadállatok megcsókolgatják
a ruhája szegélyét, a kiknek a kezéből a szarvas kinyalja a sót, s a