Furcsa emberek: Elbeszélések - 02

És mintha ő megismert volna engem. Ő talán emlékszik s mulat rajta, hogy
én nem ismerem fel őt.
Elhatározta, hogy kiugratja a nyulat a bokorból. Azt hitte, legjobb, ha
szemtelen lesz.
– Tudja-e – szólt – hogy én fölismerem magát?
A fiatal hölgy elmosolyodott.
– Ah, csakugyan?
– És bizonyos vagyok benne, hogy maga is rám ismert.
– Nem, ebben téved.
– E szerint nem emlékszik, hogy mi már találkoztunk valahol?
– Nem emlékszem, de meglehet.
– Megmondom azt is, hogy hol történt. Olmüczben!
– Ne mondja! Higyje el, nem emlékszem. De azért meglehet.
A mosoly és a kaczér tekintet, mely az utolsó mondatot kisérte,
megczáfolta azt, a mit a szavak mondtak.
– Csúfolódik velem – gondolta Dernőy – mert észrevette, hogy nem tudom
kitalálni, hol, s mikor találkoztunk. Úgy látszik, nem Olmüczben
történt. Akkor hát Budapesten.
Nem hagyta annyiban a dolgot; tovább tapogatózott.
– Ahogy megpillantottam, tudtam, hogy ismerem, de egy darabig nem
emlékeztem: honnan. Most már tudom. Maga is mindjárt rám ismert?
A fiatal hölgy elkaczagta magát.
– Meglehet – szólt s olyan tekintetet vetett Dernőyre, hogy a
főhadnagynak elkáprázott a szeme.
– Ezek félötkor nem fognak Meránba utazni – biztatta magát a legszebb
reményekkel. – Le fognak késni a vonatról.
A duettet az egyik kapitány zavarta meg, a ki fölemelt pohárral
közeledett a szép ismeretlenhez.
– Hölgyeim, ezt a poharat a távollevőkért ürítem. Kedves férjeik
egészségére! Dreimal hoch!
A két hölgy koczintott.
– Köszönöm az ő nevükben – szólt a fiatal, s kiüritette a poharát.
A tisztek is ittak, egy kevéssel talán többet is, mint a mennyi
okvetetlenül szükséges volt. A jókedv növekedtével a kiváncsiság
egyszerre csak átugrotta az illendőség korlátait.
– De hát nem szabad megtudnunk – kérdezte a tósztozó kapitány – hogy hol
lehet majd szerencsénk a nagyságos asszonyokat viszontláthatni? S hogy
hol tehetjük tiszteletünket, megköszönni ezt a kedves estét?
Megint a fiatalabbik asszony felelt:
– Arról, hogy még találkozunk, biztosíthatom önöket. A nevünket azonban
egyelőre még nem mondhatom meg; félötig inkognitó óhajtunk maradni. Von
Dernőy holnap majd meg fogja mondani önöknek, hogy kik vagyunk, mert von
Dernőy ismer emgem. Nem igaz, kedves főhadnagyom?
– No lám, és Viktor ezt nem is mondja nekünk!
– Milyen szerencsés ficzkó ez a Viktor!
A vendéglő ablakai már világosodni kezdtek. Igen sok üveg pezsgő fogyott
el, s a jókedv itt-ott meglehetősen tulságossá vált. A társalgás hangja
azonban még folyvást a régi maradt, mert a bizalmasabb természetü
megjegyzéseket a hölgyek egyszerüen nem hallották meg. Ha valaki nagyon
ragaszkodott a tréfájához: másfelé fordultak és nem ügyeltek a
tréfálkozóra.
Dernőy is megkoczkáztatta az udvarlásnak egy pár melegebb hangját.
Ilyenkor a szép menyecske közelebb hajolt hozzá, mint a ki nem jól
értette a beszélőt, s csak annyit mondott, hogy:
– Tessék?
De ez a »tessék« oly sajátságosan hangzott, hogy Dernőy jónak látta
egyet fordítani a dolgon.
Mindamellett nem mondott le arról, hogy a hölgyek le fognak késni a
félöt órai vonatról. E czélból egy kis összeesküvést szőtt, a melybe
előbb társait, s utóbb a vendéglő személyzetét is beavatta.
Háborítatlanul ármánykodhatott, mert idegen nem zavarta a mulatságot.
Egész éjszaka egyetlenegy utas botlott be a vendéglőbe; az is rögtön
elutazott az innsbrucki vonattal.
A terv az volt, hogy a félöt órai vonatot el fogják sétálni. Félnégykor
már egészen kivilágosodott, s Dernőy ajánlatát, hogy: jó volna egy
kicsit járkálni, a hölgyek lelkesedéssel fogadták.
– A pinczér majd értünk jön, ha a vonatot jelzik.
Elég messzire elkalandoztak, s a szép asszonynak olyan jó kedve
kerekedett, hogy a szabadban énekelni kezdett. Piczi hangocskája volt,
de tudott vele bánni. Egész kellemesen énekelt, de csak operett-áriákat.
Dernőy egyszerre a homlokára csapott.
– No, végre!
– Most már csakugyan rám ismer? – kérdezte a szép asszony azzal a
mosolylyal, mely gúnyos is volt, kaczér is, de inkább kaczér, mint
gúnyos.
A cselszövés nem sikerült: a hölgyek nem késtek le a félöt órai
vonatról. A pinczér ugyan úgy eltünt, mintha a föld nyelte volna el, de
a szőke hölgy ügyelt az időre. A vonat még nem robogott be, mikor a
perronra értek, s arra is idejük maradt, hogy sorra mindenkitől
elbúcsúzzanak:
– A viszontlátásra!
Az egyik tiszthelyettesnek feltünt, hogy nem váltottak jegyet.

II.
Másnap egész este csak róluk volt szó a tisztek asztalánál. A
szerencsétleneknek, a kik éppen tegnap maradtak el s elmulasztották a
ritka kalandot, szegről-végre elmondták az egész történetet. Mindegyik
jelenvolt dicsekedhetett valami kis sikerrel. Ha egy szó tóditás se volt
a dologban: a hölgyek egész éjjel a tisztek lábán tánczoltak, nagy
titokban.
– De hát kik lehettek ezek a titokzatos hölgyek?
Dernőy, huszonnégy órai fejtörés után, végre határozott választ
adhatott:
– A szőkét nem ismerem, de a csinosabbik egy operett-énekesnő, a kivel
Budapesten találkoztam, már nem tudom, hány éve.
– Magyar volna? Nagyon jól beszél németül.
– Budapesten sokan vannak, a kik tökéletesen beszélnek németül.
– De a kiejtése nem pesties.
– Ha mondom, hogy ismerem!
– Olyan jól ismered? Nagyon jól ismered? Közelről?
– Eh, találkoztam vele egypárszor, punktum.
– Miért nem szóltál hozzá magyarul?
– Nem felelt volna. Nem akarta elárulni ilyen nagy társaságban, hogy ki
és mi.
Ha ennyiben marad a dolog, Dernőy ma már ezredes volna.
Szerencsétlenségére Dernőy, harmadnapra a kaland után, egy kicsit
becsípett. Még mámoros volt, mikor valaki ujra szóba hozta az ismeretlen
hölgyet. Rudolf elkezdett henczegni; azzal dicsekedett, hogy a szép
asszony egész éjjel csak vele kaczérkodott. Dernőy dühbe borult.
– Nevetséges állítás! A kinek van szeme, az láthatta, hogy mindenki
közönbös előtte, s hogy csak irántam érdeklődik. Ha én nem vagyok
köztetek, szóba se áll senkivel. De rám ismert, s örült, hogy váratlanul
találkozott velem.
– Honnan tudod, hogy örült?
– Onnan tudom, hogy: mondta.
– Talán többet is beszélhetnél róla?
– Nos hát: igen, többet is beszélhetnék róla.
És addig évődtek vele, addig faggatták, addig ostromolták kérdésekkel,
míg végre elszédült s azt hazudta, hogy Budapesten nagyon jól ismerte a
szép asszonyt, a lehető legjobban.
Ezért a kijelentésért a két tiszthelyettes huszonnégy óráig igen
irigyelte Dernőyt.

III.
Egy hét mulva egy nagy láda, egy kosárka és két levél érkezett a tiszti
asztal czímére. A ládában száz üveg pezsgő volt, a kosárban tizenhárom
szál virág. Az egyik levelet Vilmos Lothár főherczeg, a másikat Anna
Pulcheria főherczegnő irta. Vilmos Lothár főherczeg köszöni az uraknak,
hogy a feleségét szórakoztatták és megvendégelték; barátsága jeléül ezt
a kis bort küldi, költsék el jó egészségben. Anna Pulcheria főherczegnő
hasonlóképpen háláját fejezi ki a kedves estéért, s ezt a tizenhárom
szál virágot küldi tizenhárom gavallérjának, azért: gardéniát, mert ez
az ő kedves virága.
Mikor a két levelet fölolvasták, a társaság, »mint egy ember«, riadó
éljenzésbe tört ki. Csak Dernőy hallgatott. Arcza lángba borúlt; azt
hitte, hogy el kell sülyednie.
– Mi bajod, édes öregem? – kérdezte Rudolf gúnyosan.
Óriás hahota tört ki.
Dernőy valami iszonyú gorombasággal felelt, a miért másnap meg kellett
verekednie, s ezzel a gyors kirohanással elejét vette, hogy egész este
gyötörjék. De a párbajjal nem javított a helyzetén; ellenkezőleg,
rontott rajta. Az esetet magát nem itélték meg szigorúan, mert maga az
ezredes is úgy nyilatkozott, hogy a lovagtörténet, a vadász-kaland és a
füllentés: nem hazugság, de azt nem bocsátották meg neki, hogy noha csak
ő maga volt a vétkes, mégis belekötött egy bajtársába.
És sokan voltak, a kik ezután görbén néztek rá, mert nem tartották többé
igazmondó embernek.
De talán elfelejtették volna az egész históriát, csakhogy Dernőynek
határozottan nem volt szerencséje. Egy szép nap váratlan vendégek
érkeztek: Vilmos Lothár és Anna Pulcheria. Dernőy el akart bujni a föld
alá, de a főherczegnő érte küldött.
– Ma is ön lesz a lovagom, – szólt kegyelmesen – mint akkor éjjel, a
mikor majdnem elsétáltuk a bozeni vonatot. Igaz, köszönöm, hogy nem
árulta el az inkognitómat!
Dernőy nagyon kényszeredetten mosolygott. Úgy járta végig a várat, mint
egy halálraitélt.
– Tudja-e, hogy nem ismerek rá önre? – szólt Anna Pulcheria. – Tíz évet
komolyodott azóta. De ön azért rám fog ismerni, ugy-e?… mint mindig.
Különben mért évődöm éppen önnel?! Ön valamelyest mégis csak emlékezett
az arczképeimre!
Dernőy jól sejtette, mi vár rá. A hogy este megjelent az asztalnál,
harsogó kaczaj fogadta. Most már nem volt más választása: jó képet
kellett vágnia a rossz játékhoz. Egész este rajta mulattak, s be kellett
látnia, hogy ezen az állomáson nem lehet maradása.
Folyamodott, hogy helyezzék át egy másik ezredhez. Teljesítették a
kivánságát. A hogy uj ezredesénél jelentkezett, ez legelőször is azt
kérdezte tőle:
– Ön az, a ki olyan jóban van a főherczegnőkkel?
Végre is kénytelen volt lemondani tiszti rangjáról és elbocsátását
kérni.
– Most ezredes volnék – fejezte be elbeszélését a postatiszt – s egy
gyönge pillanat, egyetlenegy kis hazugság miatt naphosszat kénytelen
vagyok tűrni, hogy a ki két perczig vár az ajánlott levelével, nyomban
rám ripakodjék: »Meddig ácsorogjak még itt?«… egyetlenegy kis hazugság
miatt!


A HATÁRÁLLOMÁSON.

I.
Rupertus, az utrechti egyetem tudós tanára, a világszerte ismert
pszihológus és bölcselő – Európa és Észak-Amerika valamennyi tudós
társaságának rendes vagy tiszteletbeli tagja – kijelentette
gazdasszonyának, hogy el fog utazni, Francziaországba.
– Nem bánom – szólt az öreg asszony – ámbár egy ilyen vén ember
okosabban teszi, ha nem fészkelődik, nem izeg-mozog, nem szaladgál
jobbra-balra, hanem ott marad, a hol van, és szépen meghúzza magát a
fészkében. Mi jut megint eszébe? Most meg már folyton csavarogni akar!
Hát nem bánom, mert úgy se kérdi tőlem, menjen-e, ne menjen; pedig
megkérdezhetné. Hanem azt az egyet megmondom, hogy az útravaló
bepakolását nem bízom magára. Pakolni majd magam fogok.
– Hogyisne! – felelt az öreg tudós. – Hogy megint úgy járjak, mint
Berlinben, ugy-e?! Bepakol nekem egy egész télre való Jäger-inget és
annyi meleg harisnyát, a mennyire Szibériában se volna szükség; bepakol
nekem annyi mindenféle holmit, hogy hazajövet nem tudom
visszagyömöszölni a ládába és a felét ott kell hagynom a fogadóban;
bepakol nekem százféle haszontalanságot és kifelejti Aquinói Tamást! Már
most mit kezdjek én Berlinben Aquinói Tamás nélkül?! Mozogni se tudtam
két vagy három napig és szégyenszemre, kölcsön kellett kérni egy Aquinói
Tamást! Nem! Maga csak készítse ki a sok mindenféle haszontalanságot;
majd kiválasztom belőle, a mi kell, és bepakolom, ha kedvem tartja.
– Maga akar pakolni? Hát van magának fogalma a pakolásról? Nem; erről
szó se lehet. Az utolsó személy volnék a világon, ha megengedném, hogy
maga pakoljon be magának; hiszen a fejét is itthon felejtené! Menjen;
tőlem a pokolba is elmehet. Hanem a pakolás az én dolgom.
– Hallja, mit akar maga?! Hogy ő nem engedi meg! De hát ki maga?! Az
anyám? A gyámom? A főnököm? A börtönőröm? Vagy azt hiszi, már úgy a
nyakamra nőtt, hogy azt csinálhatja velem, a mit egy Xantippe csinálna?!
Hiszen mi még csak szerelmi viszonyban sem vagyunk egymással, már pedig
ez a legjelentéktelenebb, a legkevésbbé komoly, a legsemmisebb viszony
minden viszony közül, a mely két ember között elképzelhető! Vagy azt
képzeli, hogy én masochista vagyok, a ki mindent eltűr, a kinek
élvezetet szerez, ha czudarul viselkednek vele, ha taposnak rajta, ha
szíjat hasítanak a hátából?! Na hát azért se fogom eltűrni a maga
gyámkodását! Azért is magam fogok bepakolni! Kimondtam, és erről többet
ne legyen szó!
– Hát jól van. Pakoljon be maga. És ha majd szégyenszemre inget kell
kölcsön kérni valakitől, én azt se bánom. Majd eszébe fog jutni, hogy
bizony jó lett volna, ha annak rendje és módja szerint gondoskodom
magáról! Ki gondoskodjék magáról, hogyha én nem?! Hiszen maga, ha
kibujik a könyvei közül, olyan gyámoltalan a világban, mint egy
hatesztendős gyerek! Hát persze hogy nem vagyok se a felesége, se a
szeretője! Hiszen ha nekem annak idején ilyen szamárságok jártak volna a
fejemben, nem is szegődtem volna magához! Tudja-e, hogy egy dragonyoshoz
mehettem volna feleségül?! Nem egy tudóshoz, hanem egy dragonyoshoz! És
talán jobb is lett volna, mert most nem kellene megérnem ezt a
hálátlanságot! De jól van. Én megtettem a kötelességemet; lelke rajta.
Ne vigyen magával semmit, csak a sok haszontalan könyvet, azt se bánom.
Majd sírva fog rám gondolni, ha egy kefe, vagy egy fésű kellene. Hanem
azt az egyet kikötöm, hogy első osztályon utazzék. Ezt megmondom előre,
mert magától kitelik, hogy a harmadik osztályon rázatja magát három
országon keresztül. De nekem ne jöjjön haza betegen, mert én nem fogom
ápolni. Hogy egy cseppet se gondol magával, hogy soha se tudtam egy kis
rendre szoktatni, hogy tanár létére úgy néz ki, mint egy vén
hamiskártyás, azt én nem bánom és nem szégyellem. Az emberek nem engemet
mondanak bolondnak, hanem a gazdámat. De hogy az egészségén
takarékoskodjék, azt kötelességem megtiltani. Ha más nem mondja meg, hát
én meg merem mondani magának, hogy nem illik se a korához, se az
állásához, ha megint nem tudom miféle társaságban utazgat. És én meg
merem mondani magának azt is, hogy az nem szégyen, ha az embernek nincs
a zsebében Aquinói Tamás, vagy nem tudom hány könyv, de az igenis
szégyen, ha egy öreg ember, a kinek otthon kellene ülnie, a kinek
pihenésre és ápolásra volna szüksége, összetöreti magát a vasuton és
koczkára teszi az egészségét, mely amúgy se a legjobb, zsugoriságból!
– Azért is a második osztályon fogok utazni! Mert én nem szenvedek
nagyzási hóbortban, mint maga, a ki – magam hallottam – a pékinassal is,
a szomszéd cseléddel is nagyságoltatja magát. Én nem vagyok olyan
előkelő, mint maga; nekem jó a második osztály is. Jegyezze meg magának,
hogy az egészségre nézve teljesen mindegy, hogy az ember milyen
szövetből készült divánon utazik. A posztószövet erre a czélra csak
olyan jó, mint a peluche-szövet. Ha vannak emberek, a kik a
peluche-szövetet túlságosan értékelik és irtóznak a náluk szegényebb
ember látásától, ám utazzanak az első osztályon. De én nem leszek se
különb ember, se egészségesebb, ha a maga kedvéért az első osztályon
feszengek. Azért is a második osztályon fogok utazni; érti?
– És az ilyen embert még tudósnak nevezik! – fejezte be a vitát az öreg
gazdasszony.
Kiment és becsapta maga után az ajtót.
De nem állotta meg, hogy egy pár percz multán ujra be ne szóljon a
dolgozószobába:
– Legalább a levegő-párnáját ne felejtse ki! Mert ha a könyvei nélkül
mozogni se tud, még kevésbbé tud órákon át egy helyben ülni a
levegő-párnája nélkül!

II.
»Kisérletek a psychologia biologiai megalapozásához.« – »Adalékok a
lelki élet törvényeinek tanulmányozásához.« – »Jegyzetek a tömegek
természetrajzához.« – »Adatok a psychologia történetéhez.« –
»Tapogatózások az ethika mezején.«
Ilyen szerény czímek voltak olvashatók a Rupertus tanár vaskos kötetein.
Ezekről a munkálatokról a tudományos világban csak egy vélemény volt:
az, hogy szerzőjük a jelenkori kutatásnak egyik legnagyobb büszkesége, a
ki a tudományosságnak uj utakat nyitott, s azonkivül a század legnagyobb
gondolkodóinak egyike, a ki bölcselmi rendszerével egy uj fejezetet kezd
a filozófia történetében.
Voltak tanitványai és hívei, a kik még messzebb mentek. A kik azt
vallották, hogy a Rupertus nevet oda kell sorozni a legnagyobb bölcselők
neve mellé, s a kik szentül hitték, hogy midőn Rupertus tanár
természet-tudományos alapon kereste a psychologia törvényeit, egy-két
olyan tételt állapított meg, a melyek örökre megdönthetetlenek, a melyek
igazsága századoknak meg századoknak szól, s a melyek mindenha olyan
mozdulatlanságban és hideg fényben fognak tündökölni az emberi
gondolkodás előtt, mint maga a sarkcsillag.
Rupertus tanár ellenben igen elégedetlen volt a munkáival.
Most, hogy uj kiadásban tette közzé a psychologia történetéről írt
»adat«-ait, a harmadik kötet átnézése és javítgatása közben eszébe
jutott, hogy azt a huszonnégy sort, a melyet Adeodatus Meibomius, igazi
nevén: Maybaum asztrológus »De summo bono« czímü munkájából idéz, a mint
egy csillag alatt megjegyezte, Leibnizból vette át, az eredetiben nem
olvasta. Bántotta ez a mulasztás; ezt a »felületesség«-et nem
bocsáthatta meg magának. És hátha Meibomiusban ezen a huszonnégy soron
kivül még más érdekes dolgok is lehetnek?! Addig tünődött ezen, míg
elvégezte, hogy Adeodatus Meibomius mestert egészében el kell olvasnia.
Igen, de Adeodatus Meibomius mester idézett munkájának egyetlen ismert
példányát a párisi »Bibliothèque Nationale« őrzi, s mint unikumot a
könyvtári szabályok értelmében nem adhatja kölcsön.
Tehát: el kell utaznia Párisba, hogy a »Bibliothèque Nationale«-ban
elolvashassa Meibomius mestert. De addig is folytatnia kell a megkezdett
munkát.
Mit vigyen magával? Melyek azok a könyvek, a melyek nélkül »egy
pillanatig se lehet el«, a melyek nélkül »mozogni se tud«? A melyekre
este is szüksége van, a mikor már nem szaladhat el a könyvtárba?
Miután sokáig alkudozott magával, vagy negyven kötet könyvről
állapította meg, hogy ezek egyikét se hagyhatja itthon, hogy ezek nélkül
»nem tud mozogni«. A negyven könyv megtöltött egy ládát, s a bőröndjének
is csak egy kis részét hagyta üresen. A ruháit, a fehérneműit, meg a
többi szükséges holmit már alig tudta beleférkőztetni a bőröndbe.
Kiszedte a könyveket, megint visszarakta, órákig kínlódott, hogy mindent
begyömöszölhessen, s nem birt elkészülni.
Már megbánta, hogy magára vállalta ezt a nem neki való munkát, de nagyon
szégyelte volna, ha végül mégis csak segítségül kell hívnia az öreg
asszonyt.
Rupertus tanár szelíd és türelmes ember volt. De már fel kellett
lázadnia az öregasszony zsarnoksága ellen. Nagyon a fejére nőtt.
És miután életében először, utóljára fellázadt, mégis csak beadja a
derekát?! Nem, nem kompromittálhatja magát.
Bepakolt, úgy a hogy tudott, s nagynehezen becsukta a bőröndöt.

III.
Vidám fiatal urakkal utazott, a kik az egész uton arról beszélgettek:
hogyan kell a finánczot kijátszani?… ki mit csempész át magával a
határon?… s milyen nagy dolog a »föllépés«, még a finánczczal szemben
is!… Egy cseppet se voltak nyugtalanok.
A határállomáson a finánczok beléptek a kocsiszakaszba. A fiatal urak
nagy buzgalommal nyitogatták a táskáikat és bőröndjeiket; a finánczok
ügyet se vetettek rájok. Hanem az öreg ember gyanúsnak tünt fel előttük.
– Rien à déclarer! – védekezett az öreg.
De hiába. Széthányták minden holmiját s még a zsebeit is megmotozták.
Mikor a finánczok elvonultak, nagy kínnal visszarakta a szétszórt
holmit, de a bőröndjét nem birta becsukni.
Szerencséjére, a fiatal urak segítségére voltak, s bár kissé kegyetlenül
bántak a könyvekkel, valahogy visszadugdosták a harisnyáit is, és
egyesült erővel becsukták a bőröndöt.
Mikor megérkeztek Párisba, az egész utazó közönség szabadon sétált el a
finánczok előtt, csak éppen az öreg urat állították meg. Ujra átkutatták
mindenét és ujra megmotozták a zsebét.
Most már, minthogy senki se volt a segítségére, csak úgy tudta becsukni
a bőröndöt, hogy nyolcz vagy tíz kötet könyvet a hóna alá kapott. Így
hajtatott a fogadóba.
Párisból visszatérőben a komédia megismétlődött. Mindenütt, minden
fináncznak szemet szúrt; folytonosan motozták, és csakhogy éppen le nem
vetkeztették.
Ez a kis kaland a tudóst még sokáig foglalkoztatta. Nem tudta
elfelejteni élete végéig.

IV.
Mikor haldoklott, legjelesebb tanítványa, Dr. Mylius – utódja az
egyetemen – állott az ágya mellett.
Dr. Myliust mélyen meghatotta az a gondolat, hogy nemsokára tanúja lesz
annak a történelmi pillanatnak, a midőn az élők legnagyobbika átköltözik
a halhatatlanságba, a nagy elődökhöz, a kiknek névsora Thalesz-szel
kezdődik: Arisztóteleszhez, Platonhoz, Aquinói Tamáshoz, Descarteshoz,
Spinozához, Kanthoz…
Az öreg ember megszólalt:
– Tudod-e, fiam, hogy mióta hazajöttem Párisból, folyton azon töröm a
fejemet: mi a magyarázata annak, hogy a finánczok éppen bennem keresték
a csempészt?!… Mi az ördög lehetett rajtam, a mi szemet szúrt nekik?!
Vagy mi mehetett végbe a lelkükben, hogy éppen én rám gyanakodtak?!… És
általában: miért van, hogy mindig a tiszta a leggyanúsabb?!… Évek óta
keresem a feleletet ezekre a kérdésekre, és nem találom. Pedig azt
hittem, hogy psychologus vagyok!…
Pár perczczel később delirálni kezdett.
Dr. Mylius arra gondolt, hogy ennek az öreg embernek olyan szép és
tiszta élete volt, mint egy gyermeknek. Hogy ez a haldokló soha se
kereste azt, a mit földi jónak neveznek, s a mi után annyi millió és
millió lény töri magát. Hogy ez a haldokló, akármilyen gyermekes lény
volt is, a nagy conquistadorok közé tartozott, a legnagyobb
conquistadorok közé, a kik vakmerő hódításokat tettek azokban a
világokban, a melyeket a természet eltakart előlünk.
Egyszerre a haldokló fölemelkedett párnájáról és olyan harsány hangon, a
hogyan életében nem szólt soha, felkiáltott:
– Rien à déclarer!
Aztán visszaesett a párnájára és meghalt.


KERESZTFIAM, BOLDIZSÁR.
Asztalos, a festő, beszélte el ezt a történetet:
Keresztfiam, Boldizsár, sokszor eszembe jut. A legtöbbször olyankor, ha
magánosan sétálok az erdőn.
Lelkiatyja volnék, keresztény katholikus anyaszentegyházunk
parancsolatja szerint. Ha az igazi apja nem gondoskodhatott róla, én
vagyok felelős Isten előtt, részesedett-e a kellő lelki oltalomban, a
helyes irányban vezették-e fejlődő szellemét?
Bizony nem tudom, hogyan fogok beszámolni erről a rám bízott lélekről.
De ki tehet róla?
Ide s tova húsz esztendeje lehet, a telet – másodszor már – Párisban
töltöttem. A Rue de Constantinople egy »bútorozott ház«-ában laktam az
ötödik emeleten. A szomszédom valami Raffaelli volt, állítólag
rajzolóművész.
Vizkeresztkor, az ünnep előtt egy nappal, Raffaelli átjött hozzám és
meghítt:
– Töltse velünk az estét. Tekintettel a tekintendőkre, csak a
legbizalmasabb barátainkat hívhatjuk meg, de a Három Királyok szent
estéjén már mégse szeretnénk magunkra maradni. Nem lesz más nálunk, csak
ön, meg Petrovna Anna.
Ez a »tekintettel a tekintendőkre« nem azt akarta jelenteni, hogy
Raffaelliék egyetlenegy szobával rendelkezvén, nagyobb sokadalmat nem
csődíthetnek egybe, mert ez Raffaellit és vendégeit soha a legkevésbbé
se feszélyezte. Raffaelli az illendőség tekinteteire czélzott;
Raffaelliné asszonyság ugyanis a jóreménység utolsó óráit élte.
Igent mondtam. Leginkább az csábított, hogy Petrovna Anna is ott lesz.
De talán e nélkül is elmentem volna. Bizonyos voltam benne, hogy jól
fogom tölteni az estét.
Raffaellit, a mig csak messziről ismertem, ki nem állhattam. Tulságosan
közel lakott hozzám, s eleinte igen terhemre volt. Nyáron át, a hányszor
kikönyököltem az ablakomba, hogy lenézzek egy kicsit az udvarra,
Raffaelli mindannyiszor ott könyökölt a szomszéd ablakban, olyan közel,
hogy a lélekzetét is hallanom kellett. Jóformán egész délelőtt az
ablakában könyökölt, és október végéig naphosszat ingujjban járt-kelt a
szobájában vagy a folyosón. Ugyan mikor rajzol ez a rajzolóművész? –
kérdeztem néha magamtól.
Mindez hagyján. De volt két utálatos szokása, a melyekkel sohase tudtam
végképpen megbarátkozni. Néha órákig fütyölte vagy gajdolta a
legelcsépeltebb olasz operákat, mert azt képzelte, hogy szép
baritonhangja van, ámbátor az, a mit éneklés ürügye alatt elkövetett,
nem volt muzsika, hanem csak csendháborítás. A másik szokása még
csunyább volt: szinte nyilvánosan enyelgett a feleségével. Akkora
csókokat czuppantott a tejszinü arczu Raffaelliné vastag, piros ajakára,
hogy mind a két szomszédjának hallania kellett, s a nyitott ablakból
kihallatszó hangok minduntalan felfedték legbensőbb családi titkait is.
Ez különösen bosszantott.
Később azonban, kivált mikor az ablakokat már zárva kellett tartani,
lassankint megbarátkoztam Raffaellivel. Ebben a közeledésben Petrovna
Anna volt a becsületes közvetitő. Petrovna Annával a Collège de
Franceban ismerkedtem meg. Tulajdonképpen orvosnak készült, de minden
iránt érdeklődött és Renan-t is hallgatta. A mester óráin, bár nem
értettünk héberül, és így az előadás fele elveszett ránk nézve, mindig
mi ketten voltunk a legelsők.
Először ez a közös lelkesedés hozott össze Petrovna Annával, aztán az,
hogy ő is a mi »bútorozott ház«-unkban lakott. A negyedik emeleten volt
egy kis vaczka. Sohase eresztett be férfit a szobájába, de egyszer a
nyitott ajtón át láttam, hogy úgynevezett lakása egy gyermekágyból, egy
mosdóból, két székből s Lassalle egy litografált arczképéből állott.
Petrovna Annát sohase fogom elfelejteni. Ha nem nyiratta volna rövidre a
haját, s ha nem járt volna télen-nyáron mindig ugyanabban a szürke
ruhában, talán csinosnak lehetett volna mondani. Szintelen, de szabályos
arczocskája volt; okos, szép szeme, és elég jó alakja.
Azok a szemetszúró vonások, a melyeket oly sok diák-kisasszonyon látni,
szerencséjére, hiányzottak róla, s a doktor-hölgyek gyakorta
visszataszító különösségei nem rontották meg arczának és alakjának
leányosságát. Egyáltalán nem volt rajta semmi feltünő: csak a mozgásának
sajátos nemessége, meg a piczi szája. Ez a piczi száj mindig olyan
édesen mosolygott, mint a hogy egy másfél éves gyermek szokott
mosolyogni. Olyankor, a mikor Petrovna Anna arról vitatkozott velem,
hogy az Igazság országát csak nitrogliczerinnel, pokolgépekkel és Hiram
Maxim-féle robbanó bombákkal lehet megalkotni, nem tudtam levenni a
szememet erről az édes szájról.
Noha elméletben rettenetes tudott lenni, s a fejedelmekről meg a
főurakról igen szigoruan szokott nyilatkozni előttem, meg voltam
győződve, hogy Petrovna Anna a legjobb lélek a világon. Úgy vettem
észre, hogy egy szúnyogot se volna képes megölni; minden állati és
növényi életet védelmezett, a gyermekeket imádta. Pickwickné asszonynak
neveztem el, annyira tele volt emberszeretettel. A rosszat senkiről se
hitte el; a nyilvánvaló bünre ezer mentséget talált; a szegényt, a
csunyát és az ostobát sajnálta; mindent megértett és mindent
megbocsátott. Szinte betegsége volt az elnézés és a könyörület.
Raffaelliéket is ő fedezte fel előttem.
– Mit akar ezekkel a szegény emberekkel? – szólt. – Hogy nem a
legfinomabb modoruak? Nevetség! Könnyü egy grófnénak. De nézze csak meg
ezt a szegény asszonyt, milyen vidáman tűri a legvastagabb szegénységet,
pedig elég mutatós arra, hogy a faképnél hagyhatná Raffaellit és jobb
módba ülhetne. És ez a nagy, kövér kamasz! A legkedvesebb bohém a
világon. Ön nem volna ilyen jókedvü az ő helyzetében.
– Nem tetszik nekem, hogy olyan keveset rajzol – feleltem.
– Bizonyosan keveset rendelnek meg nála. Különben, ha azt akarja mondani
ezzel, hogy Raffaellinek a keresetforrása kissé homályos, hát meglehet.
Hja, a szegénység egy cseppet se válogatós. Biztosíthatom, hogy nem
lopnak, s nem is csalnak meg senkit.
– Elhiszem. Nekem egyébként mindegy, hogy miből élnek.
A hogy jobban megismertem Raffaellit, igazat kellett adnom Petrovna
Annának. Raffaelli igen tűrhető s határozottan mulatságos ficzkó volt.
Bizonnyal módfelett könnyelmü. Néha hetekig hitelre éltek s ilyenkor
alaposan próbára tették a »bútorozott ház« jólelkü úrnőjének türelmét.
Mialatt a szomszédomban laktak, a háziasszony vagy tizszer esküdött meg,
hogy utóljára hitelez nekik s nem tűri meg őket tovább a házban. Ha
Raffaelli tulságosan sokat gajdolta a »Troubadour«-t, már tudtam, hogy
megint kifelé áll a szekerük rudja. De semmiféle megpróbáltatás nem